CARTA L IGHT

A sorozatban megjelent kötetek:

Lars Kepler: A hipnotizőr

Lars Kepler: A Paganini-szerződés

David Nicholls: Egy nap

David Nicholls: A beugró

Justin Cronin: A szabadulás

Pittacus Lore: A Negyedik

Deborah Harkness: A boszorkányok elveszett könyve

Philippa Gregory: A vörös királyné

Pittacus Lore

A HATOK HATALMA A LORIEN I KRÓNIKÁK MÁSOD IK KÖNYVE

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Pittacus Lore: The Power of Six

HarperCollins, 2011, New York

Copyright © 2011 by Pittacus Lore

First published in Great Britain in the

English Language by Puffin Books Ltd, 2011

Cover design by Tom Sanderson

Photograph copyright © Arcangel Images

Fordította ILLÉS RÓBERT

Szerkesztette POLYÁK BÉLA

Hungarian translation © Illés Róbert, 2011

Hungarian edition © Cartaphilus Könyvkiadó, 2011

ISBN 978-963-266-222-0

A K Ö N Y V B E N L E Í R T E S E M É N Y E K V A L Ó S A K .

A N E V E K E T É S H E L Y S Z Í N E K E T A L O R I E N I H A T O K

V É D E L M É B E N M E G V Á L T O Z T A T T U K .

E Z A Z E L S Ő F I G Y E L M E Z T E T É S .

M Á S C I V I L I Z Á C I Ó K I S L É T E Z N E K .

É S A K A D N A K K Ö Z T Ü K E L L E N S É G E S E K I S .

ELSŐ

FEJEZET

A N E V E M M A R I N A - M I N T A T E N G E R N E K T Ö B B N Y E L V E N

de hosszú ideig senki nem hívott így. Kezdetben mindenki csak

Hetediknek szólított, mivel egyike vagyok a kilenc Védőnek, akik a

Lorienről menekültek el, arról a bolygóról, melynek sorsa még mindig a

mi kezünkben van. Mármint azokéban, akikkel még nem végeztek az

ellenségeink. Akik még életben vannak közülünk.

Hatéves voltam, amikor megérkeztünk. Ahogy az űrhajó leszállt,

fiatal korom ellenére is rögtön éreztem, milyen sok minden forog

kockán számunkra - a kilenc Cépan és kilenc Védő számára -, és hogy ez

az egyetlen esélyünk. Az általunk előidézett vihar leple alatt léptünk be

a bolygó légkörébe. Emlékszem, hogy amikor kinyílt az űrhajó ajtaja, és

először pillantottam meg a Föld felszínét, párafelhő szállt fel az

űrhajóról, és a karom csupa libabőr lett. Egy éve nem voltam szabad

levegőn, és hideg volt odakint. Valaki várt minket. Nem tudom, ki

lehetett, csak arra emlékszem, hogy mindegyik Cépannak átadott két

váltás ruhát meg egy-egy nagy borítékot. A mai napig nem tudom, mi

volt ezekben.

Még egyszer utoljára összegyűltünk, mert tudtuk, hogy soha többé

nem találkozunk. Elbúcsúztunk, megöleltük egymást, aztán

különváltunk, és kettesével elindultunk kilenc különböző irányba.

Többször is hátrapillantottam, ahogy a többiek távolodtak tőlem,

mígnem szép lassan mindannyian eltűntek a messzeségben. Így aztán

ketten maradtunk, Adelina és én, egy olyan világban, amiről szinte

semmit nem tudtunk. Csak mostanában kezdem megérteni, milyen

rémült lehetett akkor Adelina.

Emlékszem, napokig, talán hetekig gyalogoltunk céltalanul, aztán

felszálltunk egy hajóra, mely ismeretlen úti cél felé tartott.

Utána két vagy három napig vonatoztunk egyhuzamban. Senkivel nem

álltunk szóba, sötét sarkokba húzódtunk, és igyekeztünk távol tartani

magunkat mindenkitől. Városról városra vándoroltunk, hegyen-völgyön

át, ajtókon kopogtunk be, amiket aztán gyorsan becsaptak előttünk.

Éhesek voltunk, fáradtak és rémültek. Emlékszem, hogyan ültem a

járdán, hogyan kéregettem. Emlékszem, mennyit sírtam éjszakánként.

Biztos vagyok benne, hogy Adelina a Lorienről hozott értékes

drágakövek közül többet is elkótyavetyélt a nagy nélkülözésben.

Előfordult, hogy egy tál meleg ételért adta oda valamelyiket. Talán egy

sem maradt meg azokból a kövekből. Aztán végül rátaláltunk erre a

helyre itt Spanyolországban.

Szigorú tekintetű nő nyitotta ki a nehéz tölgyfa ajtót; később a

nevét is megtudtam: Lucia nővér. Hunyorogva tetőtől talpig vé-

gigmérte Adelinát, és azonnal látta rajta, milyen nyomorúságos

helyzetben van.

- Hiszel Isten igéjében? - kérdezte spanyolul. Összeszorította az

ajkát, és fürkészőn nézett ránk.

- Isten igéjére tettem fogadalmat - felelte Adelina ünnepélyesen, és

fejet hajtott. Fogalmam sincs, honnan tudta, mi a helyes válasz - talán

akkor tanulta meg, amikor hetekre egy templom alagsorában húztuk

meg magunkat -, de jól felelt. Lucia nővér kitárta az ajtót.

Azóta, tizenegy éve itt élünk a kőből épült katedrálisban, ahol

dohosak a szobák, huzatosak a folyosók, a padlólapok pedig olyan

hidegek, mintha jégtáblák lennének. A ritka látogatókat leszámítva az

internet az egyetlen kapcsolatom a külvilággal ebben a kisvárosban -

állandóan a hálót böngészem, hátha nyomára akadok a többieknek,

hátha megtudom, hogy élnek és talán már harcolnak is. Apró jelek után

kutatok, amikből kiderül, hogy nem vagyok egyedül. Adelina már

nemigen hisz ebben, őrá már nem számíthatok. Valahol a hegyekben

megváltozott. Nem tudom, mi volt az, ami végleg megtörte, talán az

egyik előttünk becsapott ajtó, ami azt jelentette, hogy még egy

éjszakát odakint kell töltenünk a hidegben, egyetlen falat nélkül.

Akármi volt is az, Adelina mára szemmel láthatóan megfeledkezett

arról, hogy rendszeresen költöznünk kellene, a Lorien feltámadásába

vetett hite helyét pedig átvette a kolostor nővéreinek hite. Emlékszem,

ahogy fokozatosan megváltozott a tekintete, és egy idő után azt

kezdte hajtogatni, hogy állandóságra és más útmutatásra van

szükségünk, ha életben akarunk maradni.

De nem nekem. Másfél éve Indiában négy szemtanú is látta, ahogy

egy fiú tárgyakat mozgat az akaraterejével. Nem egyszer, hanem

kétszer. Az esetből eleinte nem lett nagy felhajtás, de aztán a fiúnak

egyszer csak nyoma veszett, mire hajtóvadászat kezdődött utána a

környéken. Ha jól tudom, a mai napig nem találták meg.

Néhány hónapja olvastam egy lányról, aki Argentínában a föld-

rengés után leemelt egy öttonnás betontömböt az alászorult férfiról,

és amikor az újságok hősként kezdték ünnepelni, szőrén-szálán eltűnt.

Akárcsak az indiai fiút, őt sem találták meg.

Most pedig itt van ez az amerikai apa-fia páros Ohióban, akiket

üldöz a rendőrség, mert állítólag leromboltak egy egész iskolát, és

közben megöltek öt embert. Semmi más nyomot nem hagytak maguk

után, csak titokzatos hamukupacokat. A hatóságok tanácstalanul állnak

az eset előtt.

„Mintha valamilyen ütközet folyt volna itt. Nem tudom, mi mással

lehet magyarázni ekkora pusztítást - nyilatkozta a nyomozás vezetője. -

De akármi történt is, a végére járunk, felkutatjuk Henri1 Smitht és a fiát,

Johnt. Erre a szavamat adom."

Talán John Smith - már ha tényleg ez az igazi neve - csupán egy

zűrös srác, akiben egyre csak gyűlt a méreg, és aztán egy nap már nem

bírta tovább. De nem hiszem, hogy erről van szó. Akárhányszor

meglátom a képét a monitoron, felgyorsul a szívverésem.

Egyenetlenné válik a légzésem, és valami különös elszántság vesz

rajtam erőt. A zsigereimben érzem, hogy közénk tartozik. És tudom,

hogy valahogyan meg kell találnom.

1 A név franciás kiejtése: Anri.

MÁSODIK

FEJEZET

R Á K Ö N Y Ö K Ö L Ö K A H I D E G

A B L A K P Á R K Á N Y R A , É S N É Z E M a sötét égből hulló

hópelyheket, ahogy megülnek a fenyőfákkal, paratölgyekkel,

bükkfákkal és éles sziklatömbökkel pettyezett hegyoldalon. Egész nap

havazott, és azt mondják, éjszaka is esni fog. Észak felé alig látni el a

város végéig - a fehér köd elnyeli a világot. Napközben, amikor tiszta az

idő, még a Vizcayai-öböl kék vizét is látni lehet. De most nem, és

óhatatlanul is hatalmába kerít az aggodalom: vajon mi leselkedik rám a

sűrű fehérség mögött?

Hátrapillantok. A nagy belmagasságú, huzatos helyiségben két

számítógép van. Ha használni akarjuk valamelyiket, fel kell iratkozni a

listára, és kivárni, amíg ránk kerül a sor. Este tíz perc a maximum, ha

mások is várnak. Ha senki nem akar netezni, akkor húsz. A két lány a

gépek előtt már legalább fél órája várat, nekem pedig kezd fogyni a

türelmem. Reggel óta nem néztem a híreket, csak reggeli előtt tudtam

besurranni egy percre. Akkor még semmi újat nem találtam John

Smithről, és most már türelmetlenül várom, hogy megtudjam, mit

derítettek ki időközben. Az ügy kirobbanása óta eddig mindennap volt

valamilyen új fejlemény.

Otthonunk, a Santa Teresa- kolostor, egyben leányárvaház is. Bár

azt mondják, egykor köztiszteletben álló intézmény volt, ma már nem

nagyon ismerik, így alig kerülnek ide új lányok. És még kevesebben

maradnak. Jelenleg én vagyok a legidősebb a harminchét lány közül -

hat hónapja számítok korelnöknek, amióta távozott a legutóbbi lány,

aki betöltötte a tizennyolcat. A tizennyolcadik születésnapján

mindenkinek döntenie kell, hogy egyedül folytat-

ja-e tovább az életét, vagy itt marad a kolostorban. Azok közül, akik

betöltötték a tizennyolcat, eddig egyetlenegy lány sem maradt itt. Meg

tudom érteni őket. A születésnapomig, aminek a dátumát Adelinával

találtuk ki annak idején, már csak szűk öt hónap van hátra. Ahogy a

többieknek, nekem is minden vágyam, hogy végre kiszabaduljak ebből

a börtönből, akár velem tart Adelina, akár nem. Nehéz elképzelni, hogy

velem akarna tartani.

A kolostor kőből épült még 1510-ben, és túl nagy annyi embernek,

ahányan élünk benne. A legtöbb helyiség üresen áll, de a többi sem

valami kellemes - mindent átjár valami komor nyirkosság, szavaink

pedig visszaverődnek a mennyezetről. A katedrálisunk az azonos nevű

városkát körülvevő dombok legmagasabbikára épült, a Picos de Európa

hegyvonulatai közé. A város házait, akárcsak a katedrálist,

kőtömbökből építették, jó néhányat egyenesen a hegyoldal sziklájába

vájtak. Végigsétálva a város főutcáján, a Calle Principalon, azonnal

szembeötlik, mennyire elhanyagolt itt minden. Mintha az idő

megfeledkezett volna erről a helyről, és az évszázadok mindent

mohazöldre és barnára festettek volna, a levegőben pedig állandóan

orrfacsaró penészszag terjengene.

Öt éve könyörgök Adelinának, hogy menjünk el innen, költözzünk

tovább, ahogy tanácsolták.„Hamarosan kifejlődnek a tálentumaim, és

nem akarom, hogy ez itt történjen meg, ahol mindig lányok meg

apácák vesznek körül" - mondtam neki, de hiába. A Reina-Valera Biblia

egyik idézetével válaszolt, miszerint türelemmel kell várnunk a

megváltásra. Azóta minden évben könyörgök neki, ő pedig minden

évben ugyanolyan üres tekintettel néz rám, és mindig valamilyen

vallásos idézettel felel. De tudom, hogy az én megváltásom nem itt

van.

Elnézek dél felé. A templom kapuin túl, a domboldalban látom a

város pislákoló fényeit. A hófúvásban mintha lebegő glóriák lennének.

Egyik cantinából sem hallok kiszűrődő zenét, de biztos vagyok benne,

hogy mindkettő zsúfolásig megtelt. A cantinák mellett a városnak van

még egy étterme, egy kávéháza, egy piaca, egy kocsmája és számtalan

kereskedője, akik minden reggel és délután a Calle Principalon árulják

portékáikat. A domb aljában, a város déli szélén áll az iskola kőépülete,

ahova az összes itteni lány jár.

A csengő hangjára fölkapom a fejem: már csak öt perc maradt az

esti ájtatosságig, utána pedig takarodó. Érzem, hogy eluralkodik rajtam

a pánik. Meg kell tudnom, van-e valami új fejlemény. Lehet, hogy Johnt

elkapták. Lehet, hogy a rendőrség talált valami mást is a lerombolt

iskolánál, valamit, ami elsőre elkerülte a figyelmüket. De ha még sincs

semmi újdonság, azt is tudnom kell. Különben képtelen leszek elaludni.

Gabriela Garcíára szegezem a tekintetem, aki éppen hírességek

fényképeit nézegeti a neten. Gabriela - röviden Gabby - tizenhat éves és

nagyon csinos. Hosszú, fekete haja és barna szeme van, és a

kolostoron kívül mindig kurvásan öltözködik, szűk topokat hord,

amikből kilátszik a köldökpiercingje. Reggelente bő ruhákat húz, de

amint látótávolságon kívülre érünk, ezeket ledobja, és az alájuk fölvett

szűk cuccokban villog. Az iskolába vezető út hátralévő részében azzal

van elfoglalva, hogy kisminkeli magát és belövi a haját. Négy barátnője,

akik közül három velünk lakik a kolostorban, ugyanezt csinálja. Amikor

véget ér a tanítás, lemossák az arcukról a festéket, és visszaveszik az

eredeti ruhájukat.

- Mi van? - kérdezi Gabby ingerülten, és rám mered. - E-mailt írok.

- Már rég letelt a tíz perc - felelem. - És nem e-mailt írsz. Fél-

meztelen pasik képeit nézegeted.

- Na és akkor? Be akarsz köpni, te kis árulkodós? - kérdezi gú-

nyosan, mintha egy gyerekkel beszélne.

A másik lány erre fölnevet. Hilda a neve, de mindenki úgy hívja, hogy

La Gorda, vagyis„a dagadék"- persze csak a háta mögött.

Gabby és La Gorda elválaszthatatlan párost alkotnak. Az ajkamba

harapok, és visszafordulok az ablak felé. Összefonom a karomat a

mellkasom előtt. A lányok folytatják a gépelést, nevetgélést és

sugdolózást. Én meg közben majd felrobbanok, egyfelől azért, mert

tényleg szükségem van a számítógépre, másfelől pedig mert sosem

tudom, hogyan vágjak vissza Gabby gúnyos megjegyzéseire. Már csak

négy percem maradt. A türelmetlenségem kezd átcsapni

kétségbeesésbe. Lehet, hogy új fejlemények vannak - fontos hírek! én

azonban nem értesülhetek ezekről, mert ez a két önző seggfej nem

hajlandó leszállni a számítógépről!

Még három perc. Szinte remegek a dühtől. Hirtelen támad egy

ötletem, és mosolyra húzódik a szám. Kockázatos, de azért kipró-

bálom. Egy picit elfordulok, annyira, hogy még éppen lássam a szemem

sarkából Gabby székét. Veszek egy nagy levegőt, minden erőmmel a

székre összpontosítok, és telekinézissel balra rántom, majd rögtön

utána jobbra. A szék kis híján fölborul. Gabby talpra ugrik, és fölkiált.

Meglepetést színlelve nézek rá.

- Mi az? - kérdezi La Gorda.

- Nem tudom. Mintha valaki belerúgott volna a székembe. Te nem

éreztél semmit?

- Nem - feleli La Gorda, de alighogy ezt kimondja, hátrahúzom a

székét néhány centiméterrel, és azon is rántok egyet. Mindezt úgy,

hogy közben el sem mozdulok az ablak mellől. Mindkét lány fölsikolt.

Taszítok még egyet előbb Gabby, majd La Gorda székén, mire

fölpattannak, és sikítva kiviharzanak a szobából. Vissza sem néznek.

„Ez az!" - mondom magamban, és odasietek a géphez, amit Gabby

használt. Villámgyorsan begépelem annak a hírportálnak a címét,

amelyiket a legmegbízhatóbbnak tartom. Aztán türelmetlenül várom,

hogy betöltsön az oldal. Ősrégi számítógépek lassú kapcsolattal: ez az

én keresztem.

A képernyő fehérre vált, majd őrjítő lassúsággal, sorról sorra kezd

megjelenni az oldal. Még csak a negyedénél tart, amikor megszólal a

csengő. Még egy perc az imádság kezdetéig. Úgy döntök, nem

foglalkozom vele, noha tudom, hogy ezért büntetés jár. De nem

érdekel.

- Már csak öt hónap - suttogom magamnak.

Az oldal már félig betöltődött, látom John Smith arcának felső

harmadát, sötét szemét, magabiztos tekintetét. De a szemében mintha

szorongás is tükröződne. Előrehajolok, alig bírok magammal, remeg a

kezem az izgalomtól.

- Gyerünk már! - próbálom siettetni a számítógépet, de hiába.

- Gyerünk!

- Marina! - vakkantja ekkor valaki a hátam mögött. Megpördülök.

Dora nővér áll az ajtóban. Nagydarab, terebélyes nő, ő a konyhafőnök.

Szinte fölnyársal a tekintetével. Ebben nincs semmi meglepő.

Mindenkire így néz, aki az étkezőben sorban áll ebédért

- mintha személyes sértésnek venné, hogy táplálékra van szükségünk.

Az ajkát összeszorítva mered rám. - Indulás! Most azonnal! Ne kelljen

kétszer mondanom!

Fölsóhajtok.Tudom, hogy nincs más választásom: mennem kell. Az

engedetlenségért még nagyobb büntetés jár, mint az iskolakerülésért.

Kitörlöm a böngészőből az oldal címét, aztán bezárom, és elindulok

Dora nővér után a sötét folyosón. Tudom, hogy történt valami. Mi

másért foglalta volna el John arca az egész oldalt? Másfél hét elég

hosszú idő ahhoz, hogy egy hír elveszítse az újdonság varázsát, ezért

ha ismét címoldalra került, az csak azt jelentheti, hogy újabb fontos

információ került napvilágra.

Belépünk a Santa Teresa főhajójába. Hatalmas oszlopok tartják a

boltíves mennyezetet. A falakat festett üvegablakok törik meg.

Fapadok sorakoznak egymás mögött, legalább háromszáz ember

elférne itt. Dora nővérrel mi vagyunk az utolsók. Leülök egyedül

középtájon. Lucia nővér, aki annak idején ajtót nyitott Adelinának és

nekem, már nyolcvanhét éves, de még mindig ő a zárda

főnökasszonya. Föllép a szószékre, behunyja a szemét, lehajtja a fejét,

és összekulcsolja a kezét maga előtt. Mindannyian követjük a példáját.

- Padre divino - kezdjük komor egyetértésben az imádság szövegét

que nos bendiga y nos proteje en su amor...

Nem figyelek tovább a hangokra, inkább végignézek az előttem

imádkozókon. Mindenki lehajtott fejjel összpontosít. Vagy legalábbis

lehajtja a fejét. A tekintetem megáll Adelinán, aki hat sorral előttem

térdepel, a legelső padsor jobb oldalán. Átszellemülten imádkozik,

barna hajfonata a háta közepéig ér. Föl sem néz, már rég nem keres

meg a szemével, mint az első néhány évben, amikor mindig találkozott

a tekintetünk, és mindketten elmosolyodtunk, mert volt egy közös

titkunk, amit senki más nem tudott rajtunk kívül. A titok még mindig

megvan, de Adelina időközben valahogy megfeledkezett róla.

Eredetileg úgy terveztük, hogy csak egy darabig húzódunk meg itt,

amíg meg nem erősödünk, és kellő biztonságban nem érezzük

magunkat, ám Adelina közben megváltozott, és - talán csak mert fél -

most már semmi másra nem vágyik, mint hogy maradjon.

A John Smithről szóló hírt neki is elmondtam, de azelőtt hónapok

teltek el úgy, hogy szóba sem került a küldetésünk. Szeptemberben

megmutattam neki a harmadik forradást a bokámon, a harmadik jelet,

ami arra figyelmeztetett, hogy újabb Védőt öltek meg, és egy lépéssel

megint közelebb kerültünk ahhoz, hogy a mogadoriak már miránk

vadásszanak, de Adelina úgy tett, mintha a seb nem is létezne. Mintha

nem tudnánk mindketten, hogy mit jelent. Amikor Johnról beszéltem

neki, csak a szemét forgatta, és azt mondta, legfőbb ideje, hogy

leszokjak végre a tündérmesékről. Egyetlen pillantást sem volt

hajlandó vetni John fényképére, amit kinyomtattam.

- En el nombre del Padre, y del Hijo, y del Espíritu Santo. Amén -

zárul az ima, majd mindenki keresztet vet. Én is, hogy fenntartsam a

látszatot: homlok, köldök, bal váll, jobb váll.

Amikor a harmadik forradás megjelent a bokám fölött, éppen

aludtam. Azt álmodtam, hogy kitárt karokkal szaladok lefelé egy

hegyről, és mindjárt a levegőbe emelkedem. A fájdalomra ébredtem,

ahogy a seb beleégett a bőrömbe. A fényre többen is felriadtak, de a

felügyelő nővér szerencsére nem. A lányok azt hitték, hogy

elemlámpával olvasok a takaró alatt, ami tilos a kolostorban. Elena,

csöndes, tizenhat éves ágyszomszédom, akinek fekete haja beszéd

közben gyakran a szájába akad, megdobott egy párnával. A lábam

lüktetni kezdett, a fájdalom olyan éles volt, hogy a takarómba kellett

harapnom, nehogy felkiáltsak. A könnyeimet azonban nem bírtam

visszatartani, tudván, hogy Harmadik épp az Imént halt meg valahol.

Már csak hatan maradtunk.

Az imádság után elindulunk a hálóterembe, ahol már várnak ránk a

nyikorgó ágyak, de nekem közben egy ötlet jár a fejemben.

A kényelmetlen ágyakat és a szobákban uralkodó állandó hideget azzal

kompenzálják, hogy az ágynemű finom puha, a takaró pedig jó vastag -

ez az egyetlen luxus a kolostorban. Az én ágyam a sarokban áll, a

legmesszebb az ajtótól. Ez a legcsöndesebb hely, mindenki erre vágyik.

Jó sok időbe telt, mire sikerült elfoglalnom; fokozatosan kerültem

közelebb hozzá, ahogy egy-egy lány elment.

Villanyoltás után mindenki elcsöndesedik. Hanyatt fekszem, és a

mennyezet körvonalait bámulom. A csöndet néha suttogás töri meg,

amit azonnal a felügyelő nővér pisszegő hangja követ. Nyitott szemmel

heverek, türelmetlenül várom, hogy végre mindenki elaludjon. Egy

félóra elteltével megszűnik a sugdolózás, felváltja az alvók szuszogása,

de még nem merek kockáztatni. Nem telt el elég idő. Várok újabb

tizenöt percet: semmi hang. Képtelen vagyok tovább fekve maradni.

Visszafojtott lélegzettel leeresztem a lábamat az ágyról. Hallom,

ahogy Elena egyenletesen szuszog mellettem. A talpam leér a fagyos

padlóra, és azonnal átjárja a hideg. Lassan felállok, vigyázva, nehogy

megnyikorduljon az ágy, és lábujjhegyen elindulok az ajtó felé. Nem

sietek, óvatosan megyek, nehogy nekiütközzek valamelyik ágynak.

Kilépek a nyitott ajtón, végigsietek a folyosón, és benyitok a

számítógépszobába. Kihúzom az egyik széket, és bekapcsolom a

gépet. Ahogy életre kel, hangosan zúgni kezd - remélem, senki nem

hallja meg.

Izgatottan várom, hogy betöltődjön a rendszer, és közben állan-

dóan a hátam mögé lesek, nem követett-e valaki. Végre megjelenik a

böngésző, és bepötyöghetem a weboldal címét. A képernyő

kifehéredik, majd két fénykép jelenik meg az oldal közepén. Körülöttük

szöveg, fölöttük pedig a főcím, de a betűk még elmosódottak, nem

lehet kivenni őket. Most tehát már két kép van, nem csak egy - vajon mi

történhetett azóta, hogy megpróbáltam elolvasni az oldal híreit? Végül

kitisztul a kép, és olvashatóvá válik a főcím:

NEMZETKÖZI TERRO RIS TÁ K?

Az előreugró állú, sötétszőke hajú, kék szemű John Smith képe van

a monitor bal felén, a másik oldalon pedig az apja - vagyis az Őrzője, a

Cépanja -, Henri Smith. Fekete-fehér fantomkép mindkettő, ceruzával

rajzolhatták őket - nem fotók, mint az a kép, amit Johnról láttam

korábban. Átugrom a már ismert részleteket - lerombolt iskola, öt

halott, váratlan eltűnés -, és a legfrissebb fejleményekre kattintok:

Új fo rdu lat az ü g yb en : az FB I nyo mo zó i p ro fi

o kirat-ha misító fe l szer elé sr e bu kk ant ak . A z

o hió i Paradise- ba n az Henri é s Jo h n S mith

álta l b ére lt há z pa dló j a aló l egy t i tko s re-

ke szbő l s zámo s o l ya n es zkö z k erü lt e lő , a me l y

arra e nge d kö vet kezt e tni , ho gy a két szö -

kevé n y terro rist ák ka l á l l hat k ap c so lat ba n. A

he lyie k leg nag yo b b meg dö bbe né s ére H en ri é s

Jo hn S mithrő l mo st má r feltét el ez hető , ho g y a

ne mzet bizto n ságr a is ves zé lyt je le n ten ek ,

ezért a n yo mo zó k azt kérik , ho gy a kine k

tu do más a van a szö kev én ye k ho l létérő l , vag y

bármi l ye n má s info r má c ió val szo lgál hat ró lu k,

azo n na l ért esí t se a r end ő rséget .

Visszakattintok John képére, és ahogy a szemébe nézek, remegni

kezd a kezem. A szeme - még ezen a rajzon is - nagyon ismerősnek

tűnik. Talán arról az űrhajóról, amelyiken egy évig utaztunk a Lorien és

a Föld között? Egyre biztosabb vagyok benne, hogy ő az életben

maradt hat Védő egyike.

Hátradőlök, kisimítom a hajamat a szememből, és arra gondolok,

bárcsak most rögtön elindulhatnék, hogy megkeressem Johnt! A

Cépanjával nyilván el tud tűnni a rendőrség szeme elől; tizenegy éve

bujkálnak, akárcsak mi Adelinával. De mégis hogyan találhatnám meg,

amikor az egész világ őt üldözi? Hogyan fogunk valaha is találkozni?

A mogadoriak mindenhol ott vannak. Nem tudom, Elsőt és

Harmadikat hogyan találták meg, de azt igen, hogy Másodikat a

bejegyzése árulta el, amit egy blogra írt. Amikor rábukkantam,

negyedóráig gondolkodtam, hogyan válaszoljak neki úgy, hogy ne

fedjem föl magam. Az üzenete elég rejtélyesen hangzott, de csak

annak, aki nem tudta, miről van szó: „Kilenc volt, most már csak nyolc.

Van üt valaki közületek?" A bejegyzést egy „Második" nevű felhasználó

írta. Amikor aztán gyorsan bepötyögtem pár sort, és már majdnem

rányomtam a „Küld" gombra, az oldal frissült, és megjelent egy válasz.

„Itt vagyunk" - írta valaki.

Tátva maradt a szám a megdöbbenéstől. Reménnyel töltött el a két

rövid üzenet, de amint kinyújtottam a kezem, hogy másik választ

gépeljek be, fölizzott a bokám, és beleégett a bőrömbe a második seb.

Az égető érzés olyan elviselhetetlen volt, hogy a földre zuhantam, és

nyöszörögtem a fájdalomtól. Adelina nevét kiabáltam, és közben két

kézzel fogtam a bokámat, nehogy meglássa valaki. Amikor Adelina

odaért, és megértette, mi történt, a monitorra mutattam, de addigra

már üres volt; mindkét posztot törölték. A mai napig nem tudom, ki írta

azt a választ.

Elfordítom a fejem John Smith ismerős tekintetétől. A számítógép

mellett egy kis virág fonnyadozik - teljesen megfeledkeztek róla.

Hervadtan, összezsugorodva lapul a cserépben, levelei barnák és

töredezettek. A cserép körül elszáradt virágszirmok hevernek.

Hátrapillantok, hallgatózom egy kicsit, nem közelednek-e lépések.

Néma csönd van. A virág még nem pusztult el, de már alig maradt

benne élet. Előrehajolok, a két kezembe fogom, ajkammal megérintem

a leveleit, és meleg levegőt fújok rá. Borzongás fut végig a gerincemen

- a virág pedig életre kel. Egyszerre fölegyenesedik, a levelei

kizöldülnek, új szirmok jelennek meg rajta. Először színtelenek, aztán

gyönyörű lilába fordulnak. Kaján vigyorra húzódik az arcom, és

önkéntelenül is arra gondolok, vajon mit szólnának a nővérek, ha

látnák, mire vagyok képes. De persze nem láthatják, arra nagyon

vigyázok. Félremagyaráznák, én pedig nem akarom, hogy kizavarjanak

a hidegbe. Még nem készültem fel rá. Nemsokára már készen állok

majd, de most még nem.

Kikapcsolom a számítógépet, és miközben visszasietek a háló-

terembe, végig John Smith jár a fejemben.

Vigyázz magadra, és jól rejtőzz el! - üzenem neki gondolatban. -

Megtaláljuk egymást újra.

HARMADIK

FEJEZET

H A L K S U T T O G Á S T H A L L O K . E G Y J É G H I D E G H A N G O T .

Nem tudok megmozdulni, de feszülten figyelek.

Már nem alszom, de még nem is vagyok igazán ébren. Bénultan

fekszem, és ahogy a suttogás egyre erősödik, a tekintetem

végigsöpör a motelszoba áthatolhatatlan sötétjén. A látomás

kibontakozik az ágyam fölött, és ugyanaz az áramütésre

emlékeztető érzés fut végig rajtam, mint amikor az első talen-

tumom, a Lumen megjelent, és világítani kezdett a tenyerem az

ohiói Paradise-ban. Akkor még élt Henri. Most azonban már

halott. Soha többé nem láthatom viszont. Még ebben a

félálomszerű lebegésben is tudom, hogy ez az igazság.

Belépek a látomás világába, fölkapcsolom a fényt a kezemben,

de a ragyogását elnyelik az árnyak. Hirtelen megtorpanok. Minden

elnémul. Kinyújtom a kezem, de nincs előttem semmi, súlytalanul

lebegek az ürességben.

Ismét hallom a suttogást. Nem ismerem föl a nyelvet, valahogy

mégis értem. A szavak izgatottan törnek elő. A sötétség oszlani

kezd, a világ előbb szürkévé, majd szemkápráztatóan fehérré válik

- hunyorognom kell, nehogy elvakítson. Köd száll fel előttem,

aztán lassan szertefoszlik, és megpillantok egy nagy, fal mellé

állított gyertyákkal megvilágított termet.

- N-nem tudom, mi történhetett - hallok egy remegő hangot.

A terem hosszú és széles, mint egy futballpálya. Kén szúrós

szaga csapja meg az orromat, könnybe lábad tőle a szemem.

Fülledt meleg van a helyiségben. Egyszerre megpillantom

őket: két árnyékba burkolódzó alak áll a terem túlsó végében.

Egyikük magasabb, nagyobb, és még ilyen távolságból is érződik

rajta valami fenyegető.

- Elmenekültek. Valahogy elmenekültek. Nem tudom,

hogyan...

Elindulok feléjük. Elönt az ismerős nyugalom, amit akkor

szoktam érezni, ha tudom, hogy amit látok, az csak álom, és nem

eshet bántódásom. Lassan közeledek hozzájuk.

- Senki sem maradt életben, mindenkit megöltek. Köztük

három pikent és két krault is - folytatja az alacsonyabb alak

idegesen feszengve. - Pedig a kezünkben voltak. Már éppen...

A másik egy mozdulattal beléfojtja a szót. Körülnéz, a termet

fürkészi, mint aki érez valamit. Mozdulatlanná dermedek,

visszafojtom a lélegzetem. És akkor megpillant. Borzongás fut

végig a gerincemen.

- John - szólít egy távoli hang.

A magasabbik alak elindul felém. Fölém tornyosul, legalább hat

méter magas, csupa izom, az állkapcsa szögletes. A haja rövidre

van vágva, nem úgy, mint a többieké. A bőre napbarnított. Egy

pillanatra sem veszi le rólam a szemét, ahogy közeledik. Húsz

lépésre van tőlem, aztán már csak tízre. Két lépésnyire megáll. Az

amulettem egyszerre mázsás súllyal húz a föld felé, a lánc a

nyakamba vág. A lény torkánál lilás forradást veszek észre, mintha

valamilyen groteszk gallér övezné.

- Számítottam rád - szólal meg nyugodt hangon. A jobb

kezével hátranyúl, és kardot húz elő a hátán viselt hüvelyből. A

kard azonnal életre kel, nem veszíti el az alakját, mégis szinte

cseppfolyóssá válik a markában. Fájdalom hasít a vállamba, a

mogadori katona ejtette seb felizzik. Úgy érzem, mintha ismét

ledöftek volna egy tőrrel. Térdre rogyok.

- Régóta várok erre a pillanatra - mondja a lény.

- Nem tudom, miről beszél - válaszolom egy olyan nyelven,

amelyen még soha nem szólaltam meg.

Akárhol vagyok is, el akarok tűnni. Megpróbálok felállni, de

mintha gyökeret eresztettem volna, nem bírok elszakadni a

talajtól.

- Biztos vagy benne? - kérdezi.

- John - hallom ismét a hangot valahonnan nagyon távolról. A

mogadori nem reagál rá. Van valami a szemében, amivel rabul ejti

a tekintetemet. Képtelen vagyok elfordítani a fejem.

- Nem kellene itt lennem - mondom erőtlenül. A terem

elhalványul, csak ketten maradunk, senki és semmi más nincs

körülöttünk.

- Ha el akarsz tűnni, csak szólj, ezen könnyen segíthetek -

feleli a mogadori, és a karddal egy nyolcast rajzol a levegőbe. Éles,

fehér csík marad a penge nyomában. Aztán előrelendül, és a kardja

szinte sistereg az erőtől. Célba veszi a torkomat, és belém döfi a

pengét. Tehetetlenül nézem, ahogy a fegyver villámgyorsan

közeledik az arcomhoz, mint egy puskagolyó. Tudom, semmilyen

módon nem akadályozhatom meg, hogy lefejezzen.

- John! - A hang harmadjára már üvöltéssé erősödik.

Fölpattan a szemem. Valaki két kézzel rázza a vállamat. Iz-

zadságban úszva, zihálva térek magamhoz. Sam az első, akit

megpillantok, aztán Hatodik hol kék, hol zöld mandulavágású

szemébe nézek. Fáradtan térdel mellettem, mint akit épp most

ébresztettek föl. Valószínűleg így is történt.

- Mi van veled? - kérdezi Sam.

Megrázom a fejem. A látomás lassan eloszlik, ismét a motelban

vagyok. A szoba sötét, a függönyök be vannak húzva. Ugyanabban

a franciaágyban fekszem, ahol az elmúlt másfél hetet töltöttem

Hatodikkal együtt, mialatt a harcban szerzett sebekből

lábadoztunk. Egyikünk sem hagyta el a szobát, mióta

megérkeztünk, Sam intéz mindent, ő megy el kajáért meg minden

olyan holmiért, amire szükségünk van. Észak- Karolinában

vagyunk, a Trucksville nevű kisváros főutcájától néhány sarokra,

egy lepukkant, kétágyas motelszobában.

A recepciónál Sam felmutatta az egyik jogosítványomat, amit még

Henri készített a halála előtt, és a vén fószert a pult mögött

szerencsére annyira lekötötte a tévéműsor, hogy rá sem pillantott

a fényképre. A motel az állam északkeleti csücskében van, kocsival

alig tizenöt percre Virginiától és Tennessee-től. Amennyire a

sérüléseink engedték, folyamatosan vezettünk, hogy minél

távolabb kerüljünk az üldözőinktől. De lassan már gyógyulunk,

kezd visszatérni az erőnk.

- Milyen nyelven beszéltél? Még sosem hallottam ilyet -

mondja Sam. - Szerintem te találtad ki, haver.

- Nem, a mogadoriak nyelvén beszélt - javítja ki Hatodik. - Sőt,

egy kicsit még lorinul is.

- Tényleg? - csodálkozom. - Ez elég furcsa.

Hatodik az ablakhoz lép, és elhúzza a függönyt.

- Mit álmodtál? - kérdezi.

- Nem tudom pontosan - ingatom a fejemet. - Álom volt, de

mégsem álmodtam, biztos ismered ezt az érzést. Azt hiszem,

látomás lehetett, és róluk szólt. Éppen összecsaptunk egy

mogadorival, de... nem is tudom, valahogy túl gyenge vagy túl

zavarodott voltam. - Samre pillantok, aki komor arccal fordul a

tévé felé. - Mi az?

- Rossz hír - sóhajt, és megrázza a fejét.

- Mi történt? - Felülök, és kitörlöm az álmot a szememből.

Sam a készülék felé biccent, mire én is a tévére nézek. A fénylő

képernyő bal oldalát teljesen kitölti a képmásom, a jobb oldalon

pedig egy Henriról készült fantomképet mutatnak. Egyáltalán nem

hasonlít rá a rajz: az arca nyúzottnak, már-már betegesen

soványnak látszik, mintha húsz évvel öregebb lenne annál, mint

amennyi valójában. Vagyis amennyi valójában volt.

- Az is elég ijesztő, hogy a nemzetbiztonságot veszélyeztető

terroristáknak tartanak titeket - mondja Sam. - De most már

jutalmat is kitűztek annak, aki segít kézre keríteni.

- Engem?

- Téged és Henrit. Százezer dollár jár annak, aki olyan in-

formációval szolgál rólatok, aminek nyomán rátok találnak, ha

pedig valaki el is kapja egyikőtöket, annak kétszázötvenezret

fizetnek.

- Egész életemben menekültem - vonom meg a vállamat. - Már

megszoktam.

- Hát én viszont nem, és értem is jutalmat ajánlanak - feleli

Sam. - Nyamvadt huszonöt lepedőt, szinte el se hiszem. Nem

tudom, milyen szökevénynek lenni. Még sosem próbáltam.

Óvatosan föltápászkodom a franciaágyról, a végtagjaim kissé

még merevek. Sam a másik ágyon ül, és fejét a kezébe temeti.

- Ne aggódj, itt vagyunk veled. Megvédünk - vigasztalom.

- Nem aggódom - válaszolja, de nem emeli föl a fejét.

Lehet, hogy ő tényleg nem aggódik, én azonban igen. Lázasan

töröm a fejem, hogyan óvhatnám meg mindhármunkat Henri

segítsége nélkül. Odalépek Samhez, aki idegességében NASA-

feliratú fekete pólóját gyűrögeti.

- Figyelj, nagyon szeretném, ha Henri itt lenne velünk. El se

tudom mondani, mennyire örülnék neki. Nemcsak azért, mert vele

sok éven át sikerült elrejtőznünk a mogadoriak elől, hanem azért

is, mert annyi mindent tudott a Lorienről és a családomról. És

olyan végtelen nyugalom áradt belőle, hogy mellette mindig

biztonságban éreztem magam. Nem tudom, képes leszek-e valaha

ugyanazt megtenni, amit ő tett értünk. Lefogadom, hogy ha élne,

nem engedte volna, hogy velünk tarts. Soha nem sodort volna

ekkora veszélybe. De most már itt vagy, és ígérem, mindent

megteszek, hogy megvédjelek.

- Azért vagyok itt, mert itt akarok lenni - feleli Sam. - Ez a

legtutibb, ami valaha történt velem. - Egy pillanatra elhallgat, és a

szemembe néz. - Ráadásul te vagy a legjobb barátom. Még soha

nem volt igazi barátom.

- Nekem sem.

- Most jön az, hogy egymás nyakába borultok? - kérdezi

Hatodik, mire mindketten elnevetjük magunkat.

A tévében még mindig engem mutatnak: azt a fényképet, amit

Sarah készített rólam az első napon, amikor megismerkedtünk - az

arcomon félszeg, nyugtalan kifejezés. A képernyő jobb oldalát

most öt kisebb fotó foglalja el, azoknak a fényképei, akiknek a

meggyilkolásával minket vádolnak: három tanár, a fiú

kosárlabdacsapat edzője és a pedellus. Aztán vált a kép, és a

lerombolt iskola maradványai jelennek meg a képernyőn - nem

túlzás, az épület jobb szárnyából tényleg nem maradt más, csak

egy halom törmelék. Majd interjúk következnek az utca

emberével, Paradise néhány lakosával, utolsóként pedig Sam

anyjával. Zokogva néz a kamerába, és kétségbeesetten könyörög az

„emberrablóknak": „Kérem, kérem, engedjék haza az én

kicsikémet!" Látom Samen, hogy ő is majdnem elsírja magát.

Aztán a temetéseken és a gyertyafényes virrasztásokon készített

felvételek következnek. Egy pillanatra Sarah is feltűnik a

képernyőn, a kezében gyertya, az arcán könnyek csorognak.

Elszorul a torkom. Bármit megadnék érte, hogy felhívhassam, és

halljam a hangját. Bele se merek gondolni, min mehet keresztül. A

Markék égő házából való kimenekülésünkről készült videó -

amivel minden elkezdődött - fölkerült az internetre, és amikor

később megvádoltak, hogy azt a tüzet is én okoztam, Mark

megesküdött mindenre, ami szent, hogy semmi közöm nem volt

hozzá, noha tudhatta jól, hogy ha rám veri a balhét, azzal minden

vád alól tisztázhatja magát.

Amikor elhagytuk Ohiót, az iskola romba döntését először egy

váratlanul kialakuló tornádó számlájára írták, de aztán a

mentőcsapatok átfésülték a romokat, és az egyik épen maradt

tanteremben megtalálták az öt holttestet - egyenlő távolságra

hevertek egymástól, és semmiféle külsérelmi nyom nem látszott

rajtuk. A boncolási jegyzőkönyv szerint az áldozatok mind

természetes halált haltak, az orvos szakértők sem kábítószernek,

sem erőszaknak nem találták nyomát.

Ki tudja, mi történt valójában? Amikor egy újságírónak a fülébe

jutott, hogyan ugrottam ki az igazgatói iroda ablakán és

menekültem el, majd értesült róla, hogy Henrival együtt

eltűntünk, írt egy cikket, amiben mindenért minket okolt. A többit

nem nehéz elképzelni. Miután megtalálták a házban Henri okirat-

hamisításhoz használt eszközeit és néhány hamis

dokumentumunkat, a közvélemény azonnal ellenünk fordult.

- Mostantól nagyon óvatosnak kell lennünk - mondja Hatodik

a falnak támaszkodva.

- Még annál is óvatosabbnak, hogy egy lerobbant motelban

bujkálunk behúzott függönyök mögött? - kérdezem.

Az ablakhoz lép, résnyire elhúzza a függönyt, és kiles. Vékony

fénysugár vetül a földre.

- Három óra múlva lemegy a nap. Amint besötétedik, in-

dulunk.

- Hála istennek! - sóhajt fel Sam. - Ma éjszaka csillaghullás

lesz. Ha dél felé megyünk, mi is láthatjuk. Ráadásul már kezdtem

úgy érezni, hogy ha még egy napot el kell töltenem ebben a rohadt

szobában, megzakkanok.

- Sam, te már akkor is zakkant voltál, amikor megismertelek -

ugratom. Erre fölkap egy párnát, és hozzám vágja, de kivédem

anélkül, hogy fölemelném a kezemet. Telekinézissel megforgatom

a levegőben, aztán a tévé felé hajítom, és kikapcsolom vele a

készüléket.

Tudom, hogy Hatodiknak igaza van, tovább kell mennünk, de

kilátástalannak érzem a helyzetünket. Fogalmam sincs, hol a vége

a menekülésnek, hol van olyan hely, ahol teljes biztonságban

érezhetjük magunkat. Az ágy végében Bernie Kosar melegíti a

lábamat. Mióta eljöttünk Ohióból, szinte egy pillanatra sem

mozdult el mellőlem. Kinyitja a szemét, nagyot ásít, majd

nyújtózkodik egyet. Rám néz, és telepatikus úton közli velem,

hogy ő is jobban van. A mellső lábán még mindig viseli a rögzítő

sínt, és valószínűleg sántítani fog néhány hétig azután is, hogy

lekerül róla, de ettől eltekintve teljesen rendbe jött. Vidáman

megcsóválja a farkát, és a lábamra teszi a mancsát. Az ölembe

húzom, és megvakarom a hasát.

- Hát te hogy vagy, cimbora? Készen állsz az indulásra? -

Csapkodni kezd a farkával. - Na és mi az úti cél? - kérdezem a

többiek felé fordulva.

- Nem tudom - feleli Hatodik. - De mindenképpen dél felé

megyünk. Már nagyon elegem van a hóból. Az pedig egyre jobban

aggaszt, hogy fogalmam sincs, merre lehetnek a többiek.

- Egyelőre akkor csak hárman vagyunk. Negyedik plusz

Hatodik plusz Sam.

- Imádom a matekot! - szólal meg Sam. - Sam egyenlő x-szel.

Az x a változó.

- Mondtam én, hogy zakkant vagy.

Hatodik kimegy a mosdóba, majd pár másodperc múlva

visszajön. A kezében néhány pipereholmit tart.

- Az egyetlen jó a történtekben az - mondja -, hogy a többi

Védő legalább megtudta, hogy John nem csupán túlélte az első

csatát, hanem meg is nyerte. Talán reményt merítenek ebből. Most

az a legfontosabb, hogy megtaláljuk őket, és közben felkészüljünk

a következő összecsapásra.

- Úgy lesz - felelem, aztán Samre pillantok. - Még mindig nem

késő, visszamehetsz és kimagyarázhatod magad. Bármit

mondhatsz rólunk, amit csak akarsz. Előadhatod, hogy

elraboltunk és az akaratod ellenére fogva tartottunk, de sikerült

megszöknöd. Hősnek fognak tartani. Odalesznek érted a csajok.

Az ajkába harap, és megrázza a fejét.

- Nem akarok hős lenni - jelenti ki. - A csajok meg már így is

odavannak értem. - Hatodikkal a szemünket forgatjuk, de nem

kerüli el a figyelmemet, hogy a lány elpirul. Vagy csak

képzelődöm? - Komolyan mondom. Nem megyek vissza.

Vállat vonok.

- Akkor ezt megbeszéltük. Ebben az egyenletben te vagy az x.

Sam figyeli, ahogy Hatodik a tévé mellett heverő táskájához lép.

Le sem tagadhatná, mennyire odavan érte. Hatodik fekete sortot

és fehér topot visel. A haját hátul összefogta, de néhány

rakoncátlan tincs az arcába hullik. A bal combján lila forradás, az

öltések nyoma halványrózsaszín - még mindig nem hegedt be

teljesen a seb. Saját maga varrta össze, és a varratokat is egyedül

szedte ki. Amikor fölnéz, Sam gyorsan elkapja a tekintetét.

Nyilvánvalóan más oka is van annak, hogy velünk akar maradni.

Hatodik lehajol, és kivesz a táskájából egy összehajtogatott

térképet. Kinyitja és az ágyra teríti.

- Most itt vagyunk - mondja, és Trucksville-re mutat. - A

mogadoriak barlangja pedig itt van - folytatja, azzal Észak-

Karolinából áthúzza az ujját Nyugat-Virginiába, és egy piros tollal

rajzolt csillagra bök. - Legalábbis az az egy, amiről tudok.

Közelebb hajolok. Még a térképen is látszik, mennyire el-

hagyatott a hely; ötmérföldes körzetben nincs egyetlen főútvonal

sem, és a legközelebbi város is legalább tíz mérföldre van tőle.

- Honnan tudsz erről a barlangról?

- Hosszú történet - feleli Hatodik. - Majd útközben elmesélem.

Az ujja most Nyugat-Virginiából délkelet felé indul, átszeli

Tennessee-t, és végül Arkansas-ban állapodik meg, a Mississippi

folyó közelében.

- Ott mi van? - kérdezem.

Nagy levegőt vesz, aztán lassan kifújja, láthatóan vissza-

emlékszik valamire. Különös kifejezés ül ki az arcára, amikor

nagyon összpontosít.

- Itt volt a Ládám - mondja. - Meg pár más cucc, amit Katarina

hozott a Lorienről. Itt rejtettük el.

- Hogy érted azt, hogy itt volt? - Megrázza a fejét. - Már nincs

ott?

- Nincs. A nyomunkban voltak, és nem kockáztathattuk meg,

hogy a kezükbe kerüljön. Nem volt többé biztonságban nálunk,

ezért Katarina többi holmijával együtt elrejtettük Arkansas-ban, és

amilyen gyorsan csak tudtunk, továbbálltunk, hátha sikerül

meglépnünk előlük... - Elcsuklik a hangja, nem fejezi be a

mondatot.

- Elkaptak titeket? - Emlékszem, azt mondta: Katarina három

éve halt meg.

Fölsóhajt.

- Azt hiszem, ezt is inkább majd útközben mesélem el.

*****

Néhány perc alatt összepakolom a ruháimat, és közben eszembe

jut, hogy ezt a táskát utoljára Sarah csomagolta be. Alig másfél hét

telt el azóta, de úgy érzem, mintha másfél év lenne. Kíváncsi

vagyok, vajon kihallgatta-e a rendőrség. Az is megfordult a

fejemben, hogy a történtek után talán kiközösítették az iskolában.

De hova jár egyáltalán iskolába, amikor a suli romokban hever?

Biztos vagyok benne, hogy megbirkózik a helyzettel, de azért nem

lehet könnyű neki, különösen úgy, hogy fogalma sincs, hol vagyok

és mi van velem. Bárcsak kapcsolatba léphetnék vele anélkül, hogy

mindkettőnket veszélybe sodornám!

Sam a hagyományos módon - távirányítóval - bekapcsolja a

tévét, és megnézi a híreket, miközben Hatodik láthatatlanná válva

kimegy, hogy ellenőrizze a furgont. Sam anyja feltehetően

észrevette, hogy a kocsi eltűnt, vagyis a rendőrség már biztos

keresi. Pár napja Sam lelopta egy másik furgonról a

rendszámtáblát, és fölszerelte a miénkre. Olcsó trükk, de talán

beválik addig, míg meg nem állapodunk valahol.

Befejezem a pakolást, és lerakom a táskát az ajtó mellé. Sam

elmosolyodik, amikor meglátja a fényképét a tévében - a korábbi

hírblokkot ismétlik újra. Látom rajta, hogy élvezi ezt a kis

hírnevet, még így is, hogy szökevénynek tartják. Aztán megint az

én fényképem következik, és persze vele együtt a rajz Henriról.

Hiába nem hasonlít rá a fantomkép, belesajdul a szívem, amikor

meglátom. Most nincs idő a bűntudatra, de rettenetesen hiányzik.

Az én hibám, hogy meghalt.

Negyedóra elteltével visszajön Hatodik. A kezében egy fehér

zacskót tart. Fölemeli és diadalmasan meglengeti.

- Hoztam nektek valamit, srácok.

- Mi az? - kérdezem.

A zacskóba nyúl, és kivesz belőle egy otthoni hajnyírót.

- Azt hiszem, itt az ideje, hogy mind a kettőtöknek levágjam a

haját.

- Na ne, csak azt ne! - tiltakozik Sam. - Nekem túl kicsi a fejem,

úgy fogok kinézni, mint egy teknős. - Fölnevetek, és megpróbálom

elképzelni a bozontja nélkül. A nyaka hosszú és vékony, úgyhogy

valószínűleg igaza van.

- Inkognitóban leszel - győzködi Hatodik.

- Nem akarok inkognitóban lenni. Én x vagyok, a változó.

- Ne légy már ilyen nyápic! - torkolja le a lány.

Sam elkomorodik. Megpróbálom menteni a helyzetet.

- Igaza van, Sam - mondom, és lehúzom a pólómat. Bemegyek

a fürdőszobába, Hatodik pedig kibontja a készüléket, és utánam

jön. A mosdó fölé hajolok. Hatodik ujjai hidegek, libabőrös lesz

tőlük a hátam. Bárcsak inkább Sarak fogná a vállamat, ő nyírná

kopaszra a fejemet! - fut át az agyamon. Sam az ajtóból figyeli a

műveletet, és hangosan sóhajtozik, így ad hangot nemtetszésének.

Miután végzett, Hatodik letörli a szétszóródott hajszálakat a

fejemről, aztán fölegyenesedek, és megnézem magamat a

tükörben. A fejbőröm fehérebb, mint az arcom, mivel még sosem

érte a nap, de biztos vagyok benne, hogy elég lenne egy hét

Floridában - ahol Henrival Ohióba költözésünk előtt éltünk és

máris megoldódna a probléma.

- Tessék, John keménynek és férfiasnak tűnik. Én meg úgy

fogok kinézni, mint egy idióta - morogja Sam.

- Ez csak azért van, mert én eleve kemény és férfias vagyok -

felelem vigyorogva.

Az égre emeli a tekintetét, és hátat fordít nekem. Hatodik a

hajvágót tisztítja.

- Hajolj le! - parancsol rá Samre, amikor elkészült.

Sam engedelmesen letérdel, és a mosdókagyló fölé hajtja a fejét.

Miután végeztek, kiegyenesedik, és esdeklő pillantást vet rám.

- Nagyon szörnyű?

- Jól nézel ki, haver - felelem. - Pont, mint egy szökevény.

Sam végigsimítja néhányszor tar koponyáját, majd a tükör

felé fordul. A látványtól összerándul.

- Tisztára, mint egy földönkívüli! - kiált fel teátrálisan, aztán

észbe kap, és hátrapillant. - Bocsi, ne vegyétek zokon - teszi

hozzá sután.

Hatodik összegyűjti a hajat a mosdókagylóból, a vécébe dobja és

lehúzza. Ügyel rá, hogy egyetlen tincs se maradjon. A hajvágó

zsinórját összetekeri, majd visszacsúsztatja a gépet a zacskóba.

- Jobb mindjárt túl lenni rajta - mondja.

Feladjuk a hátára a táskákat, mindkét kezével megmarkol egy-egy

csomagot, majd láthatatlanná válik, és vele együtt a táskák is.

Észrevétlenül kiviszi a cuccokat a furgonba. Amíg odakint van, a

szekrényhez lépek, felnyúlok a legfelső polcra, félretolok néhány

törölközőt, és leveszem a Ládát.

- Sosem nyitod ki? - kérdezi Sam. Teljesen be van zsongva,

annyira szeretné már látni, mi van benne.

- De igen - felelem. - Amint biztonságban leszünk.

Nyílik a szoba ajtaja, majd becsukódik. A következő pillanatban

Hatodik áll előttünk. A Ládára pillant.

- Nem tudlak titeket ezzel együtt eltüntetni. Csak amit a

kezemben tartok, az válik láthatatlanná. Előbb kiviszem a Ládát,

aztán visszajövök értetek.

- Nem, hagyd csak. Megoldom. Vidd Samet, én meg majd

megyek utánatok.

- Ez tiszta hülyeség, John. Hogy akarsz kijönni?

Fölveszem a sapkámat, belebújok a dzsekimbe, fölrántom

a cipzárt, aztán a fejemre húzom a kapucnit. Csak a szemem

látszik ki alóla.

- Nem lesz semmi gond. Nekem is szuperhallásom van,

akárcsak neked.

Hatodik kétkedő tekintettel néz rám, és a fejét ingatja.

Odahívom Bernie Kosart, fogom a pórázát, és a nyakörvéhez

erősítem.

- Csak amíg kiérünk a kocsihoz - nyugtatom, mert tudom,

hogy utálja, ha póráz van rajta. Aztán eszembe jut, hogy a törés

még nem jött teljesen rendbe, és lehajolok hozzá, hogy

fölvegyem, de azt „mondja", inkább megy a maga lábán.

- Felőlem indulhatunk - nézek Hatodikra.

- Oké, akkor rajta!

Sam kissé túl lelkesen nyújtja felé a kezét. Alig bírom elfojtani a

nevetést.

- Mi az? - kérdezi.

Megrázom a fejem.

- Semmi. Megyek utánatok, de ne hagyjatok le nagyon.

- Köhögj, ha baj van, és azonnal megállunk. A kocsi csak pár

perc innen, a mögött a romos raktár mögött áll - mondja

Hatodik. - Nem lehet eltéveszteni.

Az ajtó kitárul, és Sam meg Hatodik eltűnik.

- Ez a végszó, Bernie. Most mi jövünk.

Vidáman, lógó nyelvvel üget utánam. A motel melletti apró

füves területre tett egészségügyi sétákat leszámítva ő is

ugyanúgy be volt zárva, mint mi.

A hűvös éjszakai levegő friss fenyőillatot sodor felém, és az

arcomba csapó szél azonnal felébreszt a merengésből. Menet

közben behunyom a szemem, és megpróbálom telekinézissel

érzékelni Hatodik helyzetét, letapogatom a környezetemet,

mint Athensben, amikor megállítottam a pisztolyból kilőtt

golyót. Érzem, hogy néhány lépéssel előttem járnak, kicsit

jobbra. Távolról megbököm Hatodikat - megtorpan, egy pillanatra

elakad a lélegzete. Néhány másodperc múlva ő is meglök a

vállával, majdnem elesek. Kitör belőlem a nevetés. Belőle is.

- Mit csináltok? - kérdezi Sam bosszúsan. - Elfelejtettétek,

hogy csöndben kéne lennünk?

A kocsihoz érünk. Egy régi, üres raktárépület mellett áll, ami

ránézésre bármelyik pillanatban összedőlhet. Hatodik elengedi

Sam kezét, aki behuppan a vezetőfülke közepére. Hatodik beül a

volán mögé, én Sam másik oldalán foglalok helyet, Bernie Kosar

pedig a lábam mellé heveredik.

- Jesszusom, haver, mi történt a hajaddal? - cukkolom Samet.

- Dugulj el!

Hatodik beindítja a motort, fölkattintja a lámpát, és kigurulunk

az útra. Elmosolyodom.

- Mi olyan vicces? - kérdezi Sam.

- Csak eszembe jutott, hogy négyünk közül hárman föl-

dönkívüliek, ketten pedig szökésben lévő terroristák vagyunk, de

egyikünknek sincs érvényes jogosítványa. Valami azt súgja,

érdekes útnak nézünk elébe.

Ezt még Hatodik sem állja meg mosolygás nélkül.

NEGYEDIK

FEJEZET

- T I Z E N H Á R O M V O L T A M , A M I K O R A N Y O M U N K R A B U K K A N T A K

- vág bele a történetébe Hatodik, miközben áthajtunk

Tennessee-be. Negyedórája hagytuk el a trucksville-i motelt, és

megkértem, mondja el, hogyan fogták el őket Katarinával.

- Texas nyugati részén jártunk, miután egy buta hiba miatt el

kellett menekülnünk Mexikóból. Teljesen a hatása alá kerültünk

egy internetes posztnak, amit Második írt, bár persze akkor még

nem tudtuk, hogy ő az, és válaszoltunk rá. Magányosan éltünk

Mexikóban, egy poros, isten háta mögötti kisvárosban, és tudni

akartuk, azt a pár szót tényleg a Védők egyike írta-e.

Bólintok. Tudom, miről beszél. Henri is látta azt a

blogbejegyzést, amikor Coloradóban éltünk. Épp egy iskolai

helyesírási versenyen vettem részt, és pont rám került a sor,

amikor megjelent a lábamon a forradás. Kórházba vittek, és a

friss seb mellett az orvos meglátta az első heget is. Amikor Henri

megérkezett, bántalmazással vádolták, aminek az lett az

eredménye, hogy onnan is távoznunk kellett: megint új sze-

mélyazonosság, megint kezdhettünk mindent elölről.

- „Kilenc volt, most már csak nyolc. Van itt valaki közüle-

tek?"- idézem.

- Igen, ez volt az.

- Szóval ti válaszoltatok rá - mondom. Henri kinyomtatta a

képernyőn látható szöveget, hogy én is elolvashassam. Aztán

kétségbeesetten igyekezett meghekkelni az oldalt, hogy

eltüntesse a bejegyzést, mielőtt baj lesz belőle, de nem volt

elég gyors. Másodikat megölték. Közvetlenül utána pedig tö-

rölték a posztot. Feltehetően a mogadoriak.

- Igen, Katarina. Csak annyit írt, hogy „Itt vagyunk." És egy

perc múlva már meg is jelent a forradás a bokámon - mondja

Hatodik a fejét ingatva. - Óriási butaságot csinált Második,

pedig tudta jól, hogy ő a következő. A mai napig nem értem,

miért vállalt ekkora kockázatot.

- Tudjátok, hol volt? - kérdezi Sam.

Hatodikra pillantok.

- Te tudod? Henri Angliára tippelt, de nem volt biztos

benne.

- Fogalmam sincs. Csak azt tudtuk, hogy ha ilyen gyorsan

eljutottak hozzá, akkor minket is hamar megtalálnak.

- De honnan veszitek egyáltalán, hogy ő írta? - szól töp-

rengve Sam.

Hatodik ránéz.

- Ezt meg hogy érted?

- Azt sem tudjátok, hol volt, akkor hogyan lehettek biztosak

abban, hogy ő írta a bejegyzést?

- Ki más írta volna?

- Hát, látva, hogy ti milyen elővigyázatosak vagytok, el nem

tudom képzelni, hogy valamelyikőtök ilyen hülyeséget csináljon,

amikor pontosan tudja, hogy ő következik. Főleg annak

fényében, amit a mogadoriakról tudtok. Biztos vagyok benne,

hogy sosem csináltatok volna ilyesmit.

- Ebben igazad van.

- Szóval az is lehet, hogy addigra már elkapták Másodikat, és

így próbáltak előcsalogatni titeket. Ez megmagyarázná, miért

ölték meg pár másodperccel azután, hogy válaszoltatok. Talán

csak blöff volt az egész. Vagy az is elképzelhető, hogy Második

tudta, mi a tervük, és inkább végzett magával, hogy

figyelmeztessen titeket. A fene tudja. Csak találgatok.

- Igazad lehet - bólintok. Ezek valóban csak felvetések, de

nagyon jó felvetések. Egyik sem jutott még eszembe. Kíváncsi

lennék, vajon Henri gondolt-e ezekre a lehetőségekre.

Szótlanul haladunk tovább az országúton. Hatodik nem lépi

túl a megengedett sebességet, és néha megelőz minket egy-egy

autó. Az utat szegélyező lámpák fényében kísértetiesnek tűnnek

a dombok.

- Lehet, hogy félt és kétségbe volt esve - szólalok meg egy idő

után tűnődve. - Olyankor hajlamos az ember valami butaságra,

talán azért írta azt az óvatlan posztot a netre.

Sam megvonja a vállát.

- Lehet, de szerintem akkor is valószínűtlen.

- Igazad van, de az is elképzelhető, hogy megölték a Cépanját,

és elvesztette a fejét. Tizenkét vagy tizenhárom éves lehetett.

Gondolj csak bele, mit éreztél volna, ha tizenhárom évesen

egyedül maradsz. - Már kimondtam, amikor észbe kapok:

Hatodik pontosan így járt. Vet rám egy pillantást, majd ismét az

útra koncentrál.

- Meg sem fordult a fejünkben, hogy talán csak trükk -

mondja némi hallgatás után. - Bár van abban valami, amit Sam

mond. De akkor egyszerűen csak féltünk. A bokám meg úgy

izzott, mintha tüzes vassal égetnék. Nehéz tiszta fejjel

gondolkodni, amikor úgy érzed, mintha épp lefűrészelnék a

lábadat. - Komoran bólintok. - De amikor az első ijedség már

elmúlt, akkor sem jutott eszünkbe, hogy esetleg nem is Második

írt. Válaszoltunk, és ezzel elárultuk magunkat. Röhejesen amatőr

húzás volt. Talán igazad van, Sam. De remélem, azóta bölcsebbek

lettünk mi, az életben maradtak.

Utolsó mondata ott lebeg köztünk a levegőben. Már csak

hatan maradtunk. Hatan, ki tudja, hány mogadori ellen. És

egyelőre fogalmunk sincs róla, hogyan találhatnánk meg

egymást. Mi vagyunk az utolsó reménység. A számok mögé

rejtett erő. Miénk a Hatok hatalma. A gondolattól felgyorsul a

szívverésem.

- Mi van? - kérdezi Hatodik,

- Hatan maradtunk.

- Tudom. És?

- Hatan vagyunk, meg talán még pár Cépan is életben van, de

az is lehet, hogy egy sincs. Hatan kell megküzdenünk a

mogadoriakkal. Ki tudja, hánnyal? Ezerrel? Százezerrel?

Egymillióval?

- Hé, engem kifelejtettél! - méltatlankodik Sam. - Meg Bernie

Kosart is.

- Bocs, Sam, igazad van. Veletek együtt nyolcan vagyunk. -

Hirtelen eszembe jut valami. - Hatodik, te tudsz valamit egy

másik űrhajóról, ami elhagyta a Lorient?

- A miénken kívül?

- Igen, utánunk indult el. Vagy legalábbis azt hiszem.

Kimérákkal a fedélzetén, és három Cépannal, meg talán egy

csecsemővel. Az egyik látomásomban láttam, miközben Henrival

edzettünk, bár ő elég kételkedve fogadta. De eddig minden

látomásom igaznak bizonyult.

- Semmit nem tudok erről.

- Régi űrhajó volt, leginkább a NASA gépeire emlékeztetett.

Tudod, olyan, ami hajtóanyaggal megy, és füstcsíkot húz maga

után.

- Azzal nem juthattak el idáig - vágja rá Hatodik.

- Igen, Henri is ezt mondta.

- Kimérák? - kérdezi Sam. - Azok olyan állatok, mint Bernie

Kosar?

Bólintok. Sam belelkesedik.

- Lehet, hogy Bernie is így került ide, nem? Gondoljatok csak

bele, mi van, ha mindegyikük eljutott a Földre. Láttuk, hogy

Bernie mire képes.

- Fantasztikus lenne - értek egyet. - De szinte teljesen biztos,

hogy Bernie a mi űrhajónkkal érkezett.

Végigsimítok Bernie Kosar hátán. Érzem a testét borító

hegeket. Sam felsóhajt, és megkönnyebbülten hátradől. Va-

lószínűleg arról ábrándozik, hogy az utolsó pillanatban majd egy

csapatnyi kiméra érkezik a megmentésünkre, és legyőzik a

mogadoriakat. Hatodik a visszapillantó tükörbe néz.

A mögöttünk haladó autó lámpájának visszaverődő fénye

megvilágítja az arcát. Ismét az útra fordítja a tekintetét, arcán

ugyanaz a befelé forduló kifejezés, ami Henriéra ült ki mindig

vezetés közben.

- A mogadoriak... - szólal meg halkan, és nagyot nyel, amikor

Sammel feléje fordulunk. - Texas nyugati részén, egy félreeső

kisvárosban találtak ránk, egy nappal azután, hogy válaszoltunk

Másodiknak. Katarina tizenöt órán keresztül vezetett

egyvégtében Mexikóból. Már későre járt, és mindketten nagyon

fáradtak voltunk, mert egyikünk sem aludt útközben. Megálltunk

az országút mellett egy ugyanolyan lepukkant motelnál, mint

amelyikből most jövünk. A városka úgy nézett ki, mint egy

westernfilm díszlete, tele cowboyokkal meg farmokkal. Néhány

épület előtt külön oszlop állt, amihez a lovakat kikötötték. Bizarr

hely volt, de épp egy mexikói kisvárosból jöttünk, úgyhogy ez

először föl se tűnt.

Pár pillanatra elhallgat, amikor egy autó húz el mellettünk.

Követi a tekintetével, majd a sebességmérőre néz, aztán ismét az

útra szegezi a szemét.

- Elmentünk enni egy közeli vendéglőbe. Már majdnem

végeztünk, amikor belépett egy férfi, és leült az egyik asztalhoz.

Fehér inget viselt meg nyakkendőt, de az egész megjelenésében

volt valami ódivatú. Nem foglalkoztunk vele, bár az feltűnt, hogy

a többi vendég megbámulja, mint ahogy bennünket is

megbámultak. Egyszer felénk fordult, és jól megnézett minket, de

nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget ennek, mivel a

többiek is mind ezt tették. Tizenhárom éves voltam, és az evésen

meg az alváson kívül nem sok minden más járt a fejemben. Így

hát befejeztük a vacsorát, és visszamentünk a szobánkba.

Katarina beállt a zuhany alá, és éppen kijött a fürdőszobából

köntösben, amikor valaki bekopogott. Összenéztünk. Katarina

megkérdezte, ki az, mire egy férfi azt válaszolta, hogy a motel

vezetője, és tiszta törölközőt meg jeget hozott. Nem fogtam

gyanút, odamentem az ajtóhoz és kinyitottam.

- Jaj, ne! - sóhajtja Sam.

Hatodik bólint.

- A férfi volt az a vendéglőből. Berontott a szobába, és

bevágta maga mögött az ajtót. Az amulettem a nyakamban

lógott, nem takarta semmi. Azonnal tudta, ki vagyok, és

Katarinával mi is rögtön tudtuk, ő kicsoda. Villámgyors

mozdulattal előkapott az övéből egy kést, és lesújtott vele a

fejemre. Reagálni sem volt időm. Még nem fejlődtek ki a

tálentumaim, teljesen védtelenül álltam ott. Biztos voltam benne,

hogy meghalok. De akkor valami nagyon furcsa dolog történt.

Ahogy a kés pengéje a koponyámba fúródott, az enyém helyett a

férfi feje nyílt ketté. Semmit nem éreztem. Később rájöttem, hogy

nem tudták, hogyan működik a védővarázslat, és hogy engem

csak akkor ölhetnek meg, ha az első öt társam már halott. A

pasas a földre rogyott és hamuvá porladt.

- Durva - mondja Sam.

- Várjunk csak - mondom értetlenül. - Én úgy vettem észre,

hogy a mogadoriakat elég könnyű megkülönböztetni az

emberektől. A bőrük olyan fehér, mintha kihipózták volna. A

foguk meg a szemük pedig... - Nem fejezem be a mondatot. -

Hogy nem jöttetek rá, hogy a fickó a vendéglőben közülük való?

Miért engedtétek be a szobába?

- Sajnos csak a felderítők és a katonák olyanok, mint akiket

láttál. Ők a mogadori hadsereg tagjai. Legalábbis Katarina ezt

mondta. A többiek ugyanolyanok, mint az emberek meg mi. Aki

a vendéglőbe utánunk jött, leginkább egy könyvelőre hasonlított,

drótkeretes szemüveget viselt, fekete nadrágot, rövid ujjú fehér

inget és nyakkendőt. Még olyan idétlen bajusza is volt. Sőt,

emlékszem a napbarnított bőrére. Fogalmunk sem volt róla, hogy

követnek minket.

- Hát ez nagyon megnyugtató - mondom fanyarul. Magam elé

képzelem a jelenetet, ahogy a penge Hatodik koponyájába

fúródik, de a mogadori feje hasad ketté. Ha velem próbálnának

most ugyanígy végezni, én belehalnék. Elhessegetem a

gondolatot, és megkérdezem: - Szerinted még mindig Paradise-

ban vannak?

Hatodik néhány másodpercig nem szól semmit, és amikor

végül válaszol, azt kívánom, bár hallgatott volna inkább.

- Igen, szerintem még ott vannak.

- Akkor Sarah veszélyben van?

- Mindenki veszélyben van, John. Mindenki, akit ismersz

Paradise-ban, és az is, akit nem.

Valószínűleg az egész várost megfigyelés alatt tartják, és

tudom, hogy nem biztonságos ötven mérföldes körön bélül

megközelíteni. Ahogy telefonálni sem biztonságos. Sem levelet

küldeni, mert akkor tudomást szereznek a kapcsolatunkról

Sarah-val.

- Szóval a mogadori könyvelő holtan esett össze. És aztán mi

történt? - tudakolja Sam. Hallani akarja a sztori folytatását.

- Katarina a kezembe nyomta a Ládát, felkapta a bőrön-

dünket, és kirohantunk a szobából. Katarina úgy, ahogy kijött a

fürdőszobából, köntösben. A kocsink ajtaja nyitva volt, de

alighogy beugrottunk, egy másik mog rontott ránk az épület

mögül. Kat idegességében sehogy nem találta a slusszkulcsot.

Magunkra zártuk a kocsit, és föltekertük az ablakokat. Csakhogy

a fickó nem pepecselt az ajtóval, hanem egyből betörte az ablakot

az anyósülés felőli oldalon, és megmarkolta a pólómat. Katarina

sikoltozni kezdett, mire páran a közelből a segítségünkre siettek.

Végül a vendéglő egész közönsége ott állt körülöttünk, és a

mogadorinak nem maradt más választása, el kellett engednie. „A

szobában maradt a kulcs!" - kiáltotta Katarina. A kétségbeeséstől

tágra nyílt szemmel meredt rám. Sokkos állapotba került.

Mindketten pánikba estünk. Kiugrottam a kocsiból, és

visszarohantam a kulcsért. Ha nincsenek azok a texasiak, nem

ússzuk meg; ők mentették meg az életünket. Amikor visszaértem

a kulccsal, láttam, hogy az egyik férfi fegyvert fog a mogadorira.

Nem tudom, mi történt azután, mert Katarina vadul beletaposott

a gázba, és vissza se

néztünk. A Ládát néhány hét múlva elrejtettük, közvetlenül

azelőtt, hogy elkaptak minket.

- Az első három társatok Ládáját már megszerezték, nem? -

kérdezi Sam.

- Biztos, de semmire nem mentek velük. Amint meghalunk,

a Ládánk kinyílik, és minden, ami benne van, használhatatlanná

válik - feleli Hatodik, én pedig bólintok, mert emlékszem, hogy

Henri beszélt erről.

- A benne lévő tárgyak ugyanúgy megsemmisülnek, mint a

mogadoriak, amikor megöljük őket - teszem hozzá.

- Durva - jegyzi meg Sam.

Hirtelen eszembe jut a jegyzetlap, amit Athensben találtam,

amikor megmentettem Henrit.

- Henri elment azokhoz, akik a Köztünk járnak című ma-

gazint írták.

-És?

- Volt egy forrásuk, aki elkapott egy mogadorit és kivallatta.

Az illető szerint Hetediket szemmel tartják Spanyolországban,

Kilencedik pedig valahol Dél-Amerikában van.

Hatodik ezen elgondolkodik. Az ajkába harap, és belenéz a

visszapillantó tükörbe.

- Biztosan tudom, hogy Hetedik lány - mondja. - Emlék-

szem rá az űrhajóról.

Alighogy a mondat végére ér, sziréna sivít fel mögöttünk.

ÖTÖDIK

FEJEZET

S Z O M B A T O N É J J E L E L Á L L A H A V A Z Á S . A Z É J S Z A K A

C S E N D J É T az aszfalton meg- megcsikorduló hólapátok zaja veri fel.

Az ablakból látom a helybéliek elmosódó alakját, amint hányják a havat

a kevésbé forgalmas részekre, és készülnek vasárnapi teendőik el-

végzésére. Van valami megnyugtató a látványban, ahogy együtt

dolgoznak, mindenki egyazon célért, és azt kívánom, bárcsak én is kint

lehetnék köztük. Egyszerre megszólal a takarodót jelző csengő. A

szobában lakó tizennégy lány villámgyorsan elfoglalja az ágyát, aztán a

nővérek leoltják a villanyt.

Amint behunyom a szemem, álmodni kezdek. Virágos mezőn állok

egy napsütötte nyári délutánon. Jobbra tőlem a távolban hegyvonulat

magasodik a lenyugvó nap előtt; balra a tenger. Sötét ruhás, fekete

hajú, igézően szürke szemű lány bukkan fel a semmiből. Mosolya

egyszerre harcias és magabiztos. Csak mi ketten vagyunk a mezőn.

Aztán hullámozni kezd mögöttem a talaj, mintha rengene a föld, és

hirtelen kettéválik, széthasad. Nem fordulok meg, így nem tudom, mi

történik pontosan. A lány kinyújtja a kezét, a tekintetével jelez, hogy

fogjam meg. Utánanyúlok. Kinyitom a szemem.

Fény szűrődik be az ablakokon. Úgy érzem, mintha csak percek

teltek volna el, de igazából már reggel van. Megrázom a fejem, hogy

szabaduljak az álomtól. A vasárnap a pihenés napja, ironikus módon

mégis ez a legfárasztóbb napunk egész héten: rögtön egy hosszú

misével kezdődik.

Ránézésre mintha a vasárnapi tömeg a vallási buzgalom miatt

özönlene a templomba, valójában azonban az El Festín, a mise

utáni ebéd miatt érkeznek ilyen nagy számban a városka lakói. Nekünk,

akik itt lakunk, megállás nélkül dolgoznunk kell. Én a pult mögött kapok

helyet. Csak az ebéd végeztével van egy kis szabadidőnk. Jó esetben

négyre végzünk, aztán naplementéig szabadfoglalkozás. Az évnek

ebben a szakában ez nagyjából hatig tart.

Kirohanunk a fürdőbe, gyorsan megmosakszunk, fogat mosunk,

fésülködünk, aztán a hálóban fölvesszük a vasárnapi ünneplőruhánkat,

a fekete-fehér formaruhát, ami csak a kezünket és a fejünket nem

takarja. A lányok többsége mér végzett, amikor belép Adelina. Megáll

előttem, és begombolja a ruhát a nyakamon. Ettől egyszerre sokkal

fiatalabbnak érzem magam, mint amennyi vagyok. Hallom, ahogy az

emberek betódulnak a templomba. Adelina nem szól semmit. Én is

hallgatok. Az ősz csíkokat nézem barna hajában, amiket eddig észre

sem vettem. A szeme és szája körül ráncok. Negyvenkét éves, de

legalább tízzel többnek néz ki.

- Egy fekete hajú, szürke szemű lányról álmodtam, aki felém

nyújtotta a kezét - töröm meg a csendet. - Azt akarta, hogy fogjam

meg.

- Jól van - feleli bizonytalanul. Nem érti, miért mondom el neki az

álmot.

- Szerinted nem lehet, hogy közénk tartozik?

Megigazítja a galléromat.

- Szerintem nem kellene ilyen nagy jelentőséget tulajdonítanod az

álmoknak.

Kedvem lenne vitatkozni vele, de nem igazán tudom, mit

mondhatnék.

- Valóságosnak tűnt - motyogom végül.

- Előfordul.

- De régen azt mondtad, hogy a Lorienen a mieink néha így

kommunikáltak egymással nagy távolságból.

- Igen, utána pedig meséltem neked a farkasról, aki elfújta a

kismalac házát, meg az aranytojást tojó tyúkról.

- Azok csak mesék.

- Ez az egész csak egy nagy mese, Marina.

- Hogy mondhatsz ilyet?! - kérdezem a fogamat csikorgatva. -

Mindketten tudjuk, hogy ez nem mese. Mindketten tudjuk, honnan

jöttünk és miért vagyunk itt. Nem értem, miért viselkedsz úgy, mintha

nem a Lorienről származnál, és nem az lenne a kötelességed, hogy

taníts.

Hátrateszi a kezét és a mennyezetre emeli a tekintetét.

- Marina, szerencsére itt vagyok, itt vagyunk, ahol megtudtuk az

igazságot a teremtésről, megtudtuk, honnan jöttünk, és mi a valódi

küldetésünk a Földön. Ez mind benne van a Bibliában.

- És a Biblia nem mese? - Erre megdermed. Összevonja a szem-

öldökét, állkapcsa megfeszül. - A Lorien nem mese - mondom sietve,

mielőtt válaszolhatna, azzal telekinézissel fölemelek egy párnát a

mellettünk lévő ágyról, és megpörgetem a levegőben. Adelina erre

olyat tesz, amit korábban még soha nem tett: megpofoz. Erősen.

Elejtem a párnát, és égő arcomra szorítom a kezemet. A döbbenettől

tátva marad a szám.

- Meg ne tudjam, hogy ilyet művelsz mások előtt! - rivall rám

dühösen Adelina.

- Amit most csináltam, az nem mese. Nem egy mese szereplője

vagyok. És te sem az vagy, hanem a Cépanom!

- Annak hívsz, aminek akarsz - feleli.

- De hát nem láttad a híreket? Te is tudod, hogy az az ohiói fiú

közénk tartozik! Tudnod kell! Lehet, hogy ő az egyetlen esélyünk!

- Az egyetlen esélyünk mire?

- Az életre.

- És ezt itt minek hívod?

- Az nem élet, hogy egész álló nap egy idegen faj hazugságaival

tömjük a fejünket - vágom rá.

Adelina lassan megrázza a fejét.

-Törődj bele, Marina - mondja, azzal sarkon fordul, és elindul kifelé.

Nincs más választásom, utána kell mennem.

Marina. Már megszoktam ezt a nevet, a magaménak érzem.

Ösztönösen reagálok rá, amikor meghallom Adelina szájából, vagy ha

valamelyik lány utánam kiált az iskolaépület kapujából, hogy

ott felejtettem a matekkönyvemet. De nem mindig hívtak így. Ko-

rábban, amikor céltalanul kóboroltunk, meleg vacsorát vagy egy puha

ágyat keresve, még Spanyolország és Santa Teresa előtt, még mielőtt

Adelina Adelina lett volna, Geneviéve volt a nevem. Adelinát pedig

Odette-nek hívták. Franciaországban ezeket a neveket viseltük.

- Minden újabb országban nevet kell változtatnunk - súgta Adelina,

amikor még Signynek hívták és Norvégiában éltünk, ahova hónapokig

tartó tengeri utazás után érkeztünk. Azért választotta a Signy nevet,

mert a pult mögött álló nő pólóján ezt a feliratot látta.

- Az én nevem mi legyen? - kérdeztem.

- Amit szeretnél - felelte. Egy kisvárosi kávéházban üldögéltünk, és

egy-egy bögre forró csokoládéval melengettük a kezünket. Signy

fölállt, és elvette az aznapi újságot az egyik szomszédos asztalról. A

címlapon egy fénykép volt - még soha életemben nem láttam ennyire

gyönyörű nőt. Szőke haj, kiugró arccsont, sötétkék szem. Birgittának

hívták. Így hát én is Birgitta lettem.

Még amikor vonaton utaztunk, és az országok fákként suhantak el

az ablak előtt, akkor is mindig nevet változtattunk, ha csak néhány

órára is. Igen, egyrészt azért, hogy elrejtőzzünk a mogadoriak és mások

elől, akik esetleg a nyomunkban vannak, másrészt pedig azért, mert ez

volt az egyetlen szórakozásunk. Annyira élveztem, hogy ha rajtam

múlik, többször is bejártuk volna Európát keresztül-kasul.

Lengyelországban Minka voltam, Cépanom pedig Zali lett. Dániában a

Fatima nevet választotta, én a Yasmint. Ausztriában két nevem is volt:

Sophie és Astrid. Ő beleszeretett az Emmalinába.

- De miért pont Emmalina? - kérdeztem.

Elnevette magát.

- Nem is tudom. Talán mert tetszik, hogy majdnem két név egyben.

Mindkettő gyönyörű, de így összegyúrva egészen különleges elegyet

alkotnak.

Meglehet, ez volt az utolsó alkalom, amikor nevetni hallottam. Az

utolsó alkalom, hogy megöleltük egymást, és a küldetésünkről

beszéltünk. Azt hiszem, akkor éreztem utoljára, hogy valóban az

Őrzőm, a Cépanom, és fontos neki, ami a Lorienen történt - és ami

velem történik.

Még éppen idejében érkezünk a misére. Már csak az utolsó

padsorban van üres hely, de nem bánom, mert egyébként is ott

szoktam ülni. Adelina előremegy a nővérek mellé. Marco atya, a pap,

örökké komor hangján belekezd az első imába - szavai fel-

ismerhetetlenné torzulnak, mire eljutnak hozzám. Csöndes apátiában

ülöm végig a misét. Igyekszem nem gondolni az Adelinától kapott

pofonra, inkább arról ábrándozom, mit fogok csinálni, amikor véget ér

az El Festín. A hó még nem olvadt el, mégis feltett szándékom, hogy

elmegyek a barlangba. Festeni akarok valami újat, és be kell fejeznem

John Smith arcképét, amit a múlt héten kezdtem el.

A mise egy örökkévalóságig tart, vagy legalábbis úgy érzem:

szertartások, liturgiák, áldozás, felolvasás, imádkozás és egyéb egyházi

rítusok. Amikor végre eljutunk a záró imához, már annyira kimerült

vagyok, hogy meg sem próbálok úgy tenni, mintha imádkoznék, inkább

fölemelem a fejem, és végignézek az előttem ülőkön. Majdnem

mindenkit ismerek. Egy férfi karba tett kézzel elaludt ültében, álla a

mellkasára bukik. Addig figyelem, míg egy rossz álom meg nem zavarja,

és nagyot horkantva felriad. Fejek fordulnak felé, ahogy magához tér.

Önkéntelenül is elmosolyodom; és ahogy elfordítom a tekintetemet,

észreveszem, hogy Dora nővér összevont szemöldökkel mered rám.

Lehajtom a fejem, behunyom a szemem, imádkozást színlelek, és

Marco atya imájának szavait ismétlem, de tudom, hogy lebuktam. Dora

nővérnek ez a kedvenc időtöltése. Állandóan azt lesi, mikor kaphat

rajta minket valamilyen szabályszegésen.

Az ima végén keresztet vetünk, és végre kiszabadulunk. Elsőként

ugrom talpra, és a konyhába sietek. Dora nővér hiába a legtermetesebb

az összes nővér közül, meglepően gyors tud lenni, ha úgy hozza a

szükség, és nem akarok lehetőséget adni neki, hogy elkapjon. Ha

sikerül meglógnom előle, talán megúszhatom a büntetést. És így is

történik: amikor öt perc múlva belép a konyhába, ahol már javában

krumplit hámozok egy vékony, tizennégy éves lánnyal, Paolával, meg a

tizenkét éves húgával, Luciával, Dora nővér megelégszik egy szúrós

pillantással.

- Mi történt? - kérdezi halkan Paola.

- Rajtakapott, hogy mosolygok a mise alatt.

- Örülj, hogy nem fenekelt el - súgja Lucia a szája sarkából.

Bólintok, és folytatom a krumplihámozást. Csak ezek a röpke

pillanatok hoznak közel egymáshoz minket, amikor együtt kell

szembenéznünk a közös ellenséggel. Régebben azt hittem, egy ilyen

közösség, illetve a tudat, hogy mindnyájan árvák vagyunk,

összekovácsol majd bennünket, és életre szóló barátságokat kötünk.

Ám ehelyett az történt, hogy még tovább tagolódtunk, egyébként

sem túl népes társaságunk kis csoportokra oszlott - a szép lányokra

(La Gorda kivétel, de ő is hozzájuk tartozik), az okosakra, a

sportosakra, a kicsikre míg végül egyedül maradtam.

Fél óra múlva, amikor minden kész van, kivisszük az ételt a ki-

szolgálópultra. A várakozó tömeg tapsolni kezd. A sor vége felé

megpillantom az egyetlen embert, akit őszintén kedvelek a városban:

Héctor Ricardót. A ruhája piszkos és gyűrött, a haja kócos. A szeme

véreres, az arca kipirult. Még ilyen távolságból is látom, hogy kissé

remeg a keze, mint vasárnap mindig - megfogadta, hogy ezen a napon

soha nem iszik. Ma különösen ramaty állapotban van, de amikor végre

odaér hozzám, és felém nyújtja a tálcáját, vidám mosolyt erőltet az

arcára.

- Hogy van az én úrnőm, a tengerek királynője? - kérdezi.

Válaszul pukedlizek.

- Köszönöm, jól vagyok, Héctor. És te?

Vállat von, és így felel:

- Az élet olyan, mint a jó bor: az utolsó cseppig ki kell élvezni.

Elnevetem magam. Héctornak mindig van a tarsolyában egy

régi mondás.

Tizenhárom éves voltam, amikor megismerkedtem vele. Ma-

gányosan ült a Calle Principal egyetlen kávéházának teraszán, és

borozgatott. Késő délután volt, hazafelé tartottam az iskolából. Ahogy

mellé értem, találkozott a tekintetünk.

- Marina, a tenger lánya - szólított meg. Különösnek találtam, hogy

tudja a nevemet, pedig nem kellett volna meglepődnöm rajta, hiszen

ideérkezésem óta minden héten láthatott a templomban. - Gyere,

legyél egy részeg ember társasága néhány percre.

Magam sem tudom, miért, de leültem az asztalához. Talán mert van

valami szeretetreméltó Héctor egész lényében. Jól érzem magam

mellette, és sokaktól eltérően nem akarja másnak mutatni magát, mint

ami. Mintha ez lenne a homlokára tetoválva: „Akár tetszik, akár nem,

ilyen vagyok."

Azon az első napon olyan sokáig beszélgettünk, hogy közben

megitta a bort, és rendelt még egy üveggel.

- Héctor Ricardo most már a barátod - mondta, amikor felálltam,

hogy induljak vissza a kolostorba. - Vigyázni fogok rád, benne van a

nevemben. Az Héctor latin töve azt jelenti, hogy megvédeni. A Ricardo

jelentése pedig erő és bátorság. - Azzal jobb öklével kétszer

megdöngette a mellkasát. - Héctor Ricardo vigyázni fog rád! - Láttam

rajta, hogy komolyan gondolja. - Marina... - folytatta. - A tengerből való.

Tudtad, hogy ezt jelenti a neved?

Bevallottam, hogy nem. Eltűnődtem, vajon a Birgitta név mit jelent.

És a Yasmin. Vagy az Emmalina.

- Ez azt jelenti, hogy te vagy Santa Teresa tengeri királynője -

mondta újdonsült barátom széles vigyorral.

- Azt hiszem, túl sokat ittál, Héctor Ricardo - feleltem nevetve.

- Úgy bizony - bólintott. - Én vagyok a városban a legnagyobb

iszákos, drága Marina. De ez ne tévesszen meg. Héctor Ricardo mindig

itt lesz, hogy megvédjen. Akinek nincsenek hibái, annak erényei sem

lehetnek.

Évek teltek el azóta, de a mai napig azon kevesek közé tartozik,

akiket a barátaimnak tekintek.

Huszonöt percbe telik, mire mindenki megkapja az ebédjét. Amikor

a sor elfogy, végre mi is leülhetünk enni. Sietve lapátoljuk magunkba az

ételt, mert tudjuk, hogy minél gyorsabban végzünk a mosogatással

meg a rendrakással, annál hamarabb szabadulunk.

Negyedóra múlva már a lábosokat súroljuk és a pultot törölgetjük:

Az ebéd utáni rendrakás, takarítás a legjobb esetben is minimum egy

óra, de csak akkor, ha mindenki rögtön hazamegy, miután végzett az

ebéddel, ami ritkán fordul elő. Pakolás közben, amikor látom, hogy

senki nem figyel rám, bedobálok néhány tartós élelmiszert egy

zacskóba: szárított gyümölcsöket, mogyorót, egy tonhalkonzervet, egy

babkonzervet. Ezeket majd fölviszem a barlangba. Szinte már

szokásommá vált, hogy minden héten viszek oda valamit. Eleinte azt

mondogattam magamnak, csak azért tartalékolok, hogy legyen

nassolnivalóm festés közben. De az igazság az, hogy próbálok

felkészülni a legrosszabbra. Élelemre és búvóhelyre lesz szükségem, ha

egyszer csak felbukkannak.

HATODIK

FEJEZET

A M I K O R V É G R E M E L E G R U H Á B A B Ú J O K , A Z T Á N

H Ó N O M alá csapom az ágytakarómat, és kilépek a kolostorból, a nap

már nyugat felől süt, és az égen nincs egyetlen felhő sem. Fél öt múlt,

ami azt jelenti, hogy alig másfél órám maradt. Utálom ezeket a zsúfolt

vasárnapokat. Az idő egész nap csak vánszorog, hogy aztán hirtelen

szárnyalni kezdjen, amikor végre kiszabadulunk. Ahogy kelet felé

fordulok, hunyorognom kell, mert elvakít a hóról visszaverődő fény. A

barlang fönt van a sziklák között. Annyi hó esett, hogy abban sem

vagyok biztos, látni lehet-e majd egyáltalán a bejáratot. De azért

fölteszem a sapkámat, fölhúzom a kabátom cipzárját, a nyakam köré

kerítem a takarót, mint egy palástot, és nekivágok az emelkedőnek.

Két magas nyírfa jelzi az ösvény kezdetét. Alighogy elindulok fölfelé,

máris érzem, hogy fázik a lábam. A takaró-palást hátul leér a hóra, és

eltünteti a nyomaimat. Elhaladok néhány könnyen megjegyezhető

tereptárgy mellett, ezek mutatják az utat - egy furcsa alakú szikla, egy

ferde törzsű fa. Nagyjából húsz perc alatt elérek a tevére emlékeztető

sziklaalakzathoz. Ebből tudom, hogy mindjárt ott vagyok.

Különös érzés kerít hatalmába, mintha figyelnének, vagy követne

valaki. Megfordulok, és végignézek a hegyoldalon. Néma csönd van.

Semmi mást nem látok, csak havat mindenütt. A takaró remekül bevált,

megtisztította az ösvényt a lábnyomaimtól. Borzongás fut végig a

gerincemen. Láttam már nyulakat tökéletesen beleolvadni a tájba, és

egészen addig mozdulatlanul lapulni, míg majdnem rájuk léptem.

Tudom, hogy ha nem látok senkit, az nem jelenti azt, hogy engem sem

látnak.

Öt perc múlva végre megpillantom a kerek bokrot, ami eltakarja a

bejáratot. A barlang szája leginkább egy földbe vájt mormotaüregre

emlékeztet, és évekig én magam is annak hittem. De amikor egyszer

közelebbről is megvizsgáltam, kiderült, hogy tévedtem. Rájöttem, hogy

mély, sötét barlang nyílik mögötte. A beszűrődő kevéske fényben

szinte semmit sem láttam odabent. Ösztönösen fel akartam tárni a

barlang titkait, és még ma sem tudom, vajon ennek köszönhető-e, hogy

kifejlődött a tálentumom, aminek révén látok a sötétben. Nem

ugyanolyan jól, mint nappali fényben, de még a legsötétebb lyukban is

látok annyira, mintha gyertyafény világítaná be.

Letérdelek, és elkotrom a havat, hogy be tudjak csusszanni a

barlangba. Először betolom a táskámat, aztán leveszem a takarót a

nyakamból, eltüntetem vele a lábnyomaimat, majd belül felakasztom a

nyílás elé, hogy ne süvítsen be a szél. Az első három méter egy szűk

csatorna, ami beljebb alig valamivel tágasabb folyosóvá szélesedik. A

folyosó meredeken lejt, csak nagyon óvatosan tudok lemenni rajta.

Amikor véget ér, kitárul előttem a barlang.

A terme magas, visszhangos, öt jókora fal határolja, az alapterülete

majdnem szabályos ötszög. A jobb hátsó részén patak fut keresztül.

Fogalmam sincs, honnan jön és hová tart a jéghideg víz - egyszer csak

előbukkan az egyik falból, aztán eltűnik a föld gyomrában -, de a

hőmérséklete állandó, napszaktól és évszaktól függetlenül. Tökéletes

búvóhely. A mogadoriak, a nővérek, a lányok, de még Adelina elől is. És

a tálentumaim tökéletesítésére sem találhattam volna alkalmasabb

helyet.

Ledobom a táskát a patak mellé, kiveszem belőle az élelmet, amit

hoztam, és egy sziklára pakolom, ami már majdnem megtelt

csokoládéval, müzliszeletekkel, zabpehellyel, gabonapehellyel,

tejporral, mogyoróvajjal, illetve gyümölcs-, zöldség- és leveskon-

zervekkel. Hetekre elegendő élelmiszer van már itt. Amikor mindent

elrendeztem, fölállok, és szembefordulok a falakra festett arcokkal.

Az első pillanattól fogva, ahogy ecsetet vettem a kezembe, imádok

festeni. Festés közben olyannak láthatok mindent, amilyennek látni

szeretném, és nem olyannak, amilyen valójában. Egyfajta menedék ez,

így tudom elraktározni, megőrizni a gondolataimat meg az emlékeimet,

így hozhatok létre új reményeket és álmokat.

Átöblítem az ecseteket, kidörzsölöm a merevséget a sörtékből,

aztán a festékhez vizet és a patak aljáról vett üledéket keverek, hogy

földszínt kapjak, ami illik a barlang szürke falához. Amikor ezzel

megvagyok, odalépek John Smith befejezetlen, vigyorgó arcképéhez.

Hosszan pepecselek sötétkék szemével, mert nem könnyű

visszaadni a csillogását. Amikor megunom a hiábavaló próbálkozást, új

képbe kezdek: a fekete hajú lányt festem meg, akit álmomban láttam.

Johnéval ellentétben az ő szemét gond nélkül meg tudom festeni, hála

a barlang szürke falának. Az jut eszembe, hogy ha meggyújtanék egy

gyertyát és az arckép elé tartanám, a lány szemének színe megváltozna

a fényben. Biztos vagyok benne, hogy az árnyalata mindig a

hangulatától és a világítástól függ. Úgy érzem, sikerült jól visszaadnom.

A többi kép Héctort, Adelinát és azokat az árusokat ábrázolja, akikkel

nap mint nap találkozom iskolába menet. Mivel a barlang ilyen sötét és

nehezen megközelíthető, biztosra veszem, hogy rajtam kívül soha senki

más nem fogja látni a festményeimet. Persze tudom, hogy nagy

kockázatot vállalok, de képtelen vagyok lemondani erről.

Egy idő után visszamegyek a bejárathoz, félrehúzom a takarót, és

kidugom a fejemet. Nem látok semmit a hólepte tájon és a lenyugodni

készülő napkorongon kívül - ez utóbbi azt jelenti, hogy ideje indulnom.

Közel sem festettem annyit, amennyit szerettem volna.

Visszaereszkedem a folyosón, hogy kimossam az ecseteket, de előbb

még a másik falhoz lépek, és megszemlélem az arra festett jókora

vörös négyzetet. Mielőtt vörös négyzetté alakítottam, elkövettem egy

nagy ostobaságot, amivel fölfedhettem volna, hogy a kilenc Védő

egyike vagyok: festettem egy listát.

Megérintem a négyzetet, és az alatta lévő első három számra

gondolok. Végighúzom az ujjamat a megszáradt festéken, és mély-

ségesen elszomorít azoknak a vonalaknak a jelentése. Az egyetlen

vigasz a halálukban, hogy most már békében nyugodhatnak, nem kell

többé rettegésben élniük.

Elfordulok a négyzet alá rejtett, megsemmisített listától, kitisztítom

az ecseteket, és összepakolok.

- Jövő héten találkozunk - búcsúzom a festményeimtől.

Mielőtt elindulok, még vetek egy pillantást a tájképre, amit a

kijárathoz vezető folyosó melletti falra festettem. Ez az első festmény,

amit itt készítettem, még valamikor tizenkét éves koromban. Bár az

évek során itt-ott finomítottam rajta, lényegében változatlan maradt.

Lorieni tájat ábrázol, amilyennek a hálószobám ablakából láttam - a mai

napig tökéletesen emlékszem rá: dimbes-dombos vidék nagy, füves

területekkel és magas fákkal. Keskeny folyó kék szalagja fut végig rajta.

Apró festékpöttyök jelzik a hűs vizet kortyolgató kimérákat. A

távolban, a kép tetején kilenc boltíves emlékmű áll, a bolygó kilenc

Bölcsének tiszteletére, fölöttük pedig Pittacus Lore szobra. Olyan apró,

hogy alig lehet felismerni, de még ilyen messziről is egyértelműen

kitűnik a többiek közül, és ugyanazt jelenti minden lorin számára: ő az

utolsó reménysugár.

*****

Sietős léptekkel igyekszem vissza a kolostorba, és közben a tájat

fürkészem, hátha észreveszek valami szokatlant. Amikor leérek az

ösvény aljára, a nap már alig látszik a horizont fölött, vagyis késésben

vagyok. Kinyitom a vaskos tölgyfaajtót, és alighogy belépek,

meghallom az üdvözlő csengő hangját: új lány érkezett.

Csatlakozom a hálóterem felé igyekvő társaimhoz. Az a hagyomány,

hogy ilyenkor mindnyájan hátratett kézzel megállunk az ágyunk

mellett, és egyenként bemutatkozunk az új jövevénynek. Borzalmas

szokásnak tartottam, amikor megérkeztem: úgy éreztem, mintha

valami kiállítási tárgy lennék, miközben semmi másra nem vágytam,

mint hogy egyedül lehessek.

Az ajtóban Lucia nővér mellett egy barna hajú kislány álldogál.

Kíváncsian néz körül, a vonásaiban van valami egérszerű. Aztán lesüti a

tekintetét, egyik lábáról a másikra áll, láthatóan zavarban van. Ujjaival

rózsaszín virágmintás, szürke ruháját gyűrögeti. A hajában apró

rózsaszín csat, fekete cipőjén ezüstszínű kapcsok. Sajnálom szegényt.

Lucia nővér megvárja, míg mind a harmincheten rámosolygunk, és csak

akkor szólal meg.

- Bemutatom nektek Ellát. Hétéves, és mostantól itt fog lakni

velünk. Fogadjátok szeretettel.

Később hozzám is eljut a szóbeszéd, miszerint a kislány szülei

meghaltak autóbalesetben, és azért került hozzánk, mert nincs más

rokona.

Ella néha rápillant arra, aki éppen bemutatkozik, de többnyire csak a

földre szegezi a tekintetét. Meg van ijedve és nagyon szomorú, de

azonnal látom rajta, hogy az a fajta, akiért odavannak az emberek. Nem

sokáig lesz nálunk, biztos vagyok benne, hogy hamarosan örökbe

fogadják.

Együtt átsétálunk a templomba, ahol Lucia nővér elmagyarázza

Ellának, mennyire fontos ez a hely az árvaház lakói számára. Gabby

García ásítozva áll a csoport szélén, és amikor feléje fordulok, a háta

mögött egy sötét alakot pillantok meg, aki az egyik ablakon bámul

befelé. A szürkület miatt csak annyit látok, hogy fekete haja, vastag

szemöldöke és sűrű bajusza van. Kétség nem férhet hozzá, egyenesen

rám szegezi a tekintetét. A szívem egy pillanatra félrever. Elakad a

lélegzetem, és önkéntelenül hátralépek. Mindenki felém fordul.

- Marina jói vagy? - kérdezi Lucia nővér.

- Semmi baj - válaszolom, és megrázom a fejem. - Akarom mondani,

igen, jól vagyok. Elnézést.

A szívem vadul kalapál. Összekulcsolom remegő kezemet, nehogy

észrevegyék a többiek. Lucia nővér mond még valamit Ellával

kapcsolatban, de képtelen vagyok odafigyelni. Visszafordulok az ablak

felé. A sötét alak eltűnt. A csoport szétszéled.

Az ablakhoz szaladok és kinézek, de senkit nem látok - csak egy pár

lábnyomot a hóban. Elhátrálok a faltól. Lehet, hogy csak egy potenciális

örökbefogadó volt az, aki a lányokat mustrálta, vagy valakinek az apja,

aki nem tudott gondoskodni a lányáról. De valami miatt nem

nyugtatnak meg ezek az eshetőségek. Zavar, hogy mennyire

megbámult.

- Jól vagy? - szólal meg valaki a hátam mögött. Megpördülök.

Adelina áll előttem összekulcsolt kézzel, az ujjai közül rózsafüzér fityeg.

- Igen, jól vagyok - felelem.

- Úgy nézel ki, mint aki kísértetet látott.

Még annál is rosszabbat - gondolom, de nem mondom ki. Még

mindig érzem az arcomon a reggeli pofon helyét. Zsebre dugom a

kezemet.

- Valaki állt kint az ablaknál, és engem figyelt - suttogom. - Alig pár

perce. - Adelina összevonja a szemöldökét. - Nézd csak meg! Látod a

lábnyomokat? - Visszafordulok, és a hófödte talajra mutatok.

Adelina dermedten áll, és egy pillanatig úgy tűnik, mintha már ő is

aggódna, aztán láthatóan megnyugszik, és előrelép. Megnézi a

lábnyomokat.

- Szerintem ez nem jelent semmit - mondja.

- Hogyhogy nem jelent semmit? Hát hogy mondhatod ezt?

- Nem aggódnék a helyedben. Bárki lehetett az.

- Egyértelműen engem bámult.

- Marina, ébredj már föl! Az új jövevénnyel együtt immár har-

mincnyolcan vagytok. Mindent elkövetünk, hogy megóvjunk titeket, de

olykor előfordul, hogy egy-egy fiú idelopakodik a városból, hogy

meglesse a lányokat. Volt, akit rajta is kaptunk. És nehogy azt hidd,

hogy nem tudjuk, mit csinál némelyik lány. Ruhát váltanak útközben,

hogy magukra vonják a figyelmet az iskolában. Hatan nemsokára

betöltitek a tizennyolcat, és ezt az egész város tudja. Úgyhogy én a

helyedben egy percig sem aggódnék az illető miatt, akit láttál.

Valószínűleg csak egy srác volt az iskolából.

Biztosra veszem, hogy nem csak egy srác volt az iskolából, de

Inkább hallgatok.

- Egyébként pedig bocsánatot akartam kérni a reggeli esetért. Ne

haragudj, hogy megütöttelek.

- Semmi gond - felelem, és átfut az agyamon, hogy ismét szóba

hozom John Smitht, de aztán meggondolom magam. Ezzel csak még

jobban eltávolítanám magamtól Adelinát, és azt nem akarom. Nagyon

hiányzik a régi énje. Éppen elég nehéz itt az élet, nem lenne jó, ha még

ő is haragudna rám.

Mielőtt bármi mást mondhatnék, egyszer csak megjelenik Dóra

nővér, odalép Adelinához, és súg valamit a fülébe. Adelina rám néz,

bólint, aztán elmosolyodik.

- Majd később beszélünk - mondja.

Sarkon fordulnak, és magamra hagynak. Újra a lábnyomokra

pillantok, és borzongás fut végig a gerincemen.

A következő egy órában a szobákat járom, és minden ablakból a

sötét tájat meg a város árnyait kémlelem, de a leskelődő alakot nem

látom többé. Talán Adelinának van igaza.

De akárhogy próbálom meggyőzni magamat, mégsem hiszem, hogy

így lenne.

HETEDIK

FEJEZET

N É M A C S Ö N D T E L E P S Z I K A K O C S I R A . H A T O D I K B E L E N É Z

a visszapillantó tükörbe. Piros-kék fények villódznak az arcán.

- Hát ez pech - mondja Sam.

- A francba! - morogja Hatodik.

Az éles fény és a sziréna hangja Bernie Kosart is felriasztja,

kíváncsian bámul ki a hátsó ablakon.

- Mit csináljunk? - kérdi Sam kétségbeesetten.

Hatodik leveszi a lábát a gázpedálról, és az út szélére húzódik.

- Talán csak rutinellenőrzés - mondja.

- Nem hiszem - ingatom a fejemet.

- Várj csak! Miért állunk meg? - kérdezi Sam. - Ne állj meg!

Taposs bele!

- Előbb lássuk, mi történik. Ha menekülünk, semmi esé-

lyünk. Azonnal erősítést hív, és tíz perc múlva itt egy helikopter.

Nem tudunk meglógni előlük.

Bernie Kosar morogni kezd. Csitítóan megpaskolom, mire

elhallgat, de továbbra is éberen bámul kifelé az ablakon. Csi-

korognak a kavicsok a kerekek alatt, ahogy az útpadkára gu-

rulunk. Autók száguldanak el mellettünk. A rendőrkocsi alig öt-

hat lépésnyire áll meg mögöttünk. A lámpája fénye bevilágítja a

furgon utasterét. A zsaru lekapcsolja a kocsilámpát, aztán a kézi

reflektort a hátsó ablakunkra irányítja. A sziréna elhallgat, de a

piros-kék fények tovább villognak.

- Mi legyen? - kérdezem Hatodikat, miközben az oldalsó

tükörből figyelem a rendőrautót. A reflektor elvakít, de amikor

elmegy mellettünk egy kocsi, megpillantom a rendőrt,

amint a rádiójába beszél. Valószínűleg a rendszámtáblánkat

ellenőrzi, de az is lehet, hogy máris erősítést kér.

- Gyalog kell menekülünk - mondja Hatodik. - Ha arra kerül

a sor.

- Állítsa le a motort, és vegye ki a slusszkulcsot! - vakkantja

a rendőr a hangosbeszélőjébe.

Hatodik leállítja a motort. Rám néz, aztán kihúzza a kulcsot.

- Ha jelent minket, az szívás, az adást valószínűleg ők is

lehallgatják - jegyzem meg.

Szótlanul bólint. Kinyílik a rendőrautó ajtaja. A bakancsos járőr

dobogó léptekkel közeledik az aszfalton.

- Szerinted felismer minket? - kérdezi Sam.

- Cssss! - inti csendre Hatodik.

Amikor újra belenézek a tükörbe, látom, hogy a rendőr nem a

vezető felőli oldalon jön, hanem egyenesen felém tart.

Zseblámpájával megkocogtatja az ablakomat. Egy pillanatig

habozok, aztán lassan letekerem. A járőr az arcomba világít a

lámpával, hunyorogva fordítom el a fejem. Aztán előbb Samre,

majd Hatodikra irányítja a fénysugarat. Összevonja a

szemöldökét, alaposan megnéz minket, és próbál rájönni, miért

tűnünk olyan ismerősnek.

- Valami gond van, biztos úr? - kérdezem.

- Idevalósiak vagytok?

- Nem.

- Elárulnád, mit kerestek Tennessee-ben egy Chevyvel, amin

egy észak- karolinai Ford Ranger rendszámtáblája van?

Kérdő tekintettel mered rám, tőlem várja a választ. El-

vörösödöm, kétségbeesetten próbálok kitalálni valamit. De

semmi nem jut eszembe. A rendőr lehajol, és Hatodik arcába

világít. Aztán Sam felé fordítja a lámpát.

- Na, megmagyarázná valaki? - kérdezi.

Mindhárman hallgatunk, mire a rendőr kuncogni kezd.

- Hát persze hogy nem - mondja. - Három kölyök Észak-

Karolinából egy lopott furgonban, szombat éjjel. Drogért jöt-

tetek, mi?

Belenézek pirospozsgás, frissen borotvált arcába.

- Mit csináljunk? - kérdezem.

- Hogy mit csináljatok? Megmondom én, mit csináltok:

mentek a sittre!

Megrázom a fejem.

- Nem magához beszélek.

Előrehajol, és az ajtóra könyököl.

- Na lássuk csak, hol a drog? - A lámpával végigpásztázza a

furgon utasterét. Amikor a fénysugár a Ládára vetül a lábam

mellett, elmosolyodik. - Ne fáradj a válasszal, úgy látszik,

egyedül is megtaláltam.

A ajtó fogantyúja felé nyúl. Villámgyors mozdulattal kilököm az

ajtót, amitől a rendőr hanyatt esik. Még földet sem ér, már

rántja is elő a pisztolyát. Telekinézissel kitépem a kezéből, és

ahogy kiszállok a kocsiból, megmarkolom. Kinyitom a tárat, a

kezembe ürítem a töltényeket, és összecsukom a fegyvert.

- Mi a...? - A járőr szóhoz sem jut a döbbenettől.

- Nem vagyunk drogosok - mondom.

Hatodik és Sam is kiszáll a furgonból. Megállnak mellettem.

- Rakd el ezeket - nyújtom oda Samnek a töltényeket. Aztán

a kezébe adom a pisztolyt is.

- Mit csináljak vele?

- Nem tudom... Tedd a táskádba, apád fegyvere mellé.

Nem messziről, talán két mérföld távolságból újabb sziréna

vijjogása hallatszik. A rendőr rám mered, szeme kikerekedik a

felismeréstől.

- A jó életbe! Ti vagytok azok, akikről a hírekben szó volt! A

terroristák! - mondja, és kiköp maga mellé a földre.

- Fogja be! - szól rá Sam. - Nem vagyunk terroristák.

Megfordulok, és fölnyalábolom Bernie Kosart, aki a törött

lába miatt még mindig a kocsiban hever. Lehajolok, hogy le-

tegyem a földre, és ekkor fájdalmas kiáltás hasít az éjszakába.

Ahogy megpördülök, Sam görcsösen vonagló testét látom

magam előtt. Beletelik egy másodpercbe, mire rájövök, mi

történt. A járőr elektromos sokkolóval tette ártalmatlanná. Hat-

hét lépésre állok tőlük, de azonnal kitépem a kezéből a sokkolót.

Sam a földre roskad, és tovább vonaglik, mint akinek epilepsziás

rohama van.

- Mi a franc ütött magába!? - üvöltök a rendőrre. - Nem veszi

észre, hogy semmi rosszat nem akarunk?

Zavart kifejezés suhan át az arcán. Bekapcsolom a köztünk

lebegő sokkolót. Apró kék villámok jelennek meg a tetején. A

járőr megpróbál arrébb kúszni. Telekinézissel a kavicsos,

szemetes útpadka szélére rángatom. Kétségbeesetten rúgkapál,

menekülne, de nincs esélye.

- Kérlek, ne! - könyörög. - Sajnálom. Sajnálom.

- Ne csináld, John! - szólal meg Hatodik is.

Nem hallgatok rá. Csak a megtorlás lebeg a szemem előtt, és

egy fikarcnyi lelkifurdalást sem érzek, amikor két teljes

másodpercre a rendőr oldalához szorítom a sokkolót.

- Na, ez hogy tetszik? Kemény legény vagy a sokkolóddal, mi?

Miért nem veszitek már észre, hogy nem mi vagyunk a rosszfiúk?

Hevesen rázza a fejét, az arca eltorzul a fájdalomtól, a

homlokán izzadságcseppek gyöngyöznek.

- El kell tűnnünk innen - mondja Hatodik, és a szirénázva

közeledő másik járőrautó felé biccent.

Fölemelem Samet a földről, és a vállamra lódítom. Bernie

Kosar három lábon is tud futni. A bal hónom alá csapom a Ládát,

Hatodik pedig fölkapja a többi holminkat.

- Erre - veti oda, azzal átugrik a szalagkorláton, és futásnak

ered a nagyjából egymérföldnyire lévő dombok felé.

Rohanok, amilyen gyorsan csak tudok, de Sam és a Láda terhe

kicsit lelassít. Bernie Kosar belefárad a sántikálásba, és átváltozik

madárrá. Alig egy perc múlva megérkezik a helyszínre a második

rendőrautó, majd rögtön utána a harmadik is. Nem tudom,

üldözőbe vesznek-e minket gyalog, de ha igen, Hatodikkal

könnyedén lerázzuk őket, még így, megpakolva is.

- Tegyél le - szólal meg Sam egy idő után.

Lerakom.

- Jól vagy? - kérdezem.

- Igen, semmi bajom.

Kissé bizonytalanul áll a lábán. A kabátja ujjával megtörli

verejtéktől csillogó homlokát, és vesz egy nagy levegőt.

- Gyerünk! - mondja Hatodik. - Ilyen könnyen nem hagynak

futni minket. Tíz, maximum tizenöt percünk van, amíg ide nem

ér egy helikopter.

A dombok felé igyekszünk. Hatodik fut elöl, mögötte én, Sam

pedig próbálja tartani az általunk diktált iramot. Sokkal gyorsabb,

mint pár hónapja, amikor az egymérföldes távot futottuk az

iskolában. Mintha több év telt volna el azóta. Nem nézünk hátra,

de alighogy elérjük az első emelkedőt, kopó vonyítása hasít az

éjszakába. Az egyik járőrkocsiban rendőrkutya is volt.

- Mit csináljunk? - fordulok Hatodikhoz.

- Eddig arra gondoltam, hogy eldugjuk a holminkat, és

láthatatlanná válunk. A helikoptert azzal meg tudnánk té-

veszteni... de a kutyát nem.

- A francba! - Körülnézek. Jobbra tőlünk egy domb ma-

gasodik. - Menjünk föl erre a dombra, nézzük meg, mi van a

másik oldalán.

Bernie Kosar előrerepül, és eltűnik az éjszakai égbolton. Ismét

Hatodik megy elöl, őrült tempóban száguld fölfelé, én szorosan a

nyomában. Sam egyre jobban liheg, de még mindig viszonylag

gyors, alig marad le.

A dombtetőn megállunk. Dombok egész sorának körvonalai

rajzolódnak ki előttünk, ameddig a szem ellát. Valahonnan

vízcsobogás hallatszik. Megfordulok. Az autópályán nyolc kocsi

fényszóróját számolom meg Sam apjának furgonja körül. A

távolban két újabb járőrautó közeledik. Bernie Kosar leszáll

mellettem, és visszaváltozik kutyává, a nyelvét kilógatva liheg. A

rendőrkopó ugatása egyre közelebbről hallatszik. Szagot kapott,

ami azt jelenti, hogy a gyalog a nyomunkba eredő rendőrök sem

lehetnek messze.

- Le kell ráznunk a kutyát - mondja Hatodik.

- Hallod ezt? - kérdezem.

- Mit?

- A vízcsobogást. Szerintem van itt valahol egy patak. De az

is lehet, hogy folyó.

- Én hallom - közli Sam.

Hirtelen támad egy ötletem. Lehúzom a kabátom cipzárját,

sietve lerángatom a kabátot és kibújok a pólómból. Bele- törlöm

az arcomat meg a mellkasomat, igyekszem fölitatni vele az

összes izzadságcseppet. Amikor végzek, odahajítom Samnek.

- Csináljátok ti is ugyanezt!

- Ne már! Mindjárt elhányom magam.

- Sam, egész Tennessee a nyomunkban van. Nincs sok időnk.

Felsóhajt, de azért megteszi, amit kérek. Hatodik szó nélkül

követi a példáját. Nem igazán érti, mit akarok, de bízik benne,

hogy tudom, mit csinálok. Előhúzok egy tiszta pólót, fölveszem,

és visszabújok a kabátomba. Hatodik odadobja a csatakos pólót,

én pedig végigdörgölöm vele Bernie Kosar pofáját és testét.

- Szükségünk lesz a segítségedre, cimbora. Benne vagy?

Alig látom a sötétben, de hallom, ahogy a farkával izgatottan

csapkodja a talajt. Bernie Kosarra mindig lehet számítani. Érzem

rajta az üldözött préda különös izgalmát, ami engem is a

hatalmába kerít.

- Mi a terved? - kérdezi Hatodik.

- Sietnünk kell - felelem, és elindulok lefelé, a víz irányába.

Bernie Kosar ismét madárrá változik és előreröpül. Mögöttünk

fel- felhangzik a kutya ugatása. Egyre közelebb ér hozzánk. Ha a

tervem csődöt mond, nem tudom, képes leszek-e kommunikálni

vele, ahogy a bestiával tettem.

Bernie Kosar a folyóparton vár minket. A látszólag nyugodt

felszín arra utal, hogy a víz sokkal mélyebb, mint a hangja

alapján gondoltam.

- Át kell úsznunk - mondom. Nincs más választásunk.

- Micsoda? Elment az eszed, John? - tiltakozik Sam. - Tudod,

mi történik az emberrel, ha fagypont körüli vízbe merül? Jó

eséllyel azonnal megáll a szíve. De ha nem hal meg rögtön, akkor

is úgy elzsibbadnak a végtagjai, hogy képtelen úszni. Elsüllyed és

megfullad.

- Máshogy nem tudjuk lerázni a kutyát. Így legalább van

esélyünk.

- Ez tuti öngyilkosság. Ne felejtsd el, hogy én nem vagyok

földönkívüli.

Letérdelek Bernie Kosarhoz.

- Vidd magaddal a pólómat. Húzd végig a földön legalább

két-három mérföld hosszan. Mi átkelünk a folyón, a kopó el-

veszíti a nyomunkat, és ezt a szagot fogja követni. A túloldalon

menekülünk tovább. Repülve könnyedén utolérsz majd minket.

Bernie Kosar hatalmas rétisassá változik, karmai közé fogja a

pólót, és eltűnik a sötétben.

- Nincs vesztegetni való időnk - mondom, azzal bal kézzel

megragadom a Ládát, hogy jobbal tudjak úszni. Már épp fejest

ugranék a vízbe, amikor Hatodik megmarkolja a karomat.

- Samnek igaza van, John, megfagyunk. - Látom rajta, hogy

meg van ijedve.

- Mindjárt ideérnek. Nincs más választásunk.

Hatodik az ajkába harap, a folyóra pillant, aztán visszafordul

felém, és újra megszorítja a karomat.

- De van. - Elenged. A szeme fehérje megcsillan a sötétben.

Félretol, tesz egy lépést a víz felé, majd hátraveti a fejét, és

koncentrál. A kopó ugatása minden eddiginél közelebbről

hallatszik.

Hatodik lassan kifújja a levegőt. Közben maga elé emeli a

kezét, és ezzel egy időben a folyó vize kettéválik. A víztömeg

hangos robajjal, tajtékozva húzódik vissza, és megnyílik előttünk

egy három lépés széles ösvény, ami az iszapos folyómederben

átnyúlik a túlsó partra. A víz fölénk magasodik, mint egy

lezúdulni készülő hullám, de nem mozdul. Jeges pára csap az

arcunkba.

- Indulás! - kiált ránk Hatodik. Arca megfeszül az össz-

pontosítástól, tekintetét egy pillanatra sem veszi le a vízről.

Sammel lelépünk a partról. Térdig süppedünk az iszapba, de

persze inkább ez, mint négyfokos vízben úszni az éjszaka

közepén. Nagyokat lépve haladunk előre, cuppogva szabadul ki a

lábunk a jéghideg iszapból. Amikor átérünk, Hatodik is elindul, a

kezét forgatva tartja vissza a hullámokat. Fölkapaszkodik

mellénk, és szabadjára engedi a vizet. A hullámok hangos

csattanással esnek egymásnak, mintha valaki ágyúgolyót lőtt

volna a folyóba. A víz vet néhány nagyobb hullámot, majd

elcsöndesedik, mintha mi sem történt volna.

- Nagyon király! - lelkesedik Sam. - Tisztára, mint Mózes.

- Nyomás, be kell érnünk a fák közé, hogy a kutya meg ne

lásson minket - mondja Hatodik.

A terv beválik. Alig telik el két perc, megjelenik a kopó a másik

parton, és vadul szaglászik ide-oda. Tesz néhány kört, aztán

elindul Bernie Kosar után. Mi Sammel és Hatodikkal az ellenkező

irányba futunk. A fák között haladunk, de közvetlenül az erdő

szélén, hogy ne veszítsük szem elől a folyót. Sam olyan gyorsan

szalad, ahogy a lába bírja.

Egy ideig még halljuk a rendőrök hangját a túlpartról, de aztán

magunk mögött hagyjuk őket. Tíz perc múlva megüti a fülünket a

helikopter kerregése. Megtorpanunk, az eget fürkészve várjuk,

hogy felbukkanjon. Egy perc múlva meg is jelenik, a reflektora

mérföldekre tőlünk kutat, arrafelé, amerre Berni Kosar repült. A

fénysugár a dombokat pásztázza, egyikről a másikra vándorol.

- Bernie-nek már vissza kellett volna érnie - mondom.

- Ne aggódj, John - nyugtat Sam. - Ő a legszívósabb bestia,

akit valaha láttam.

- De el van törve az egyik lába.

- Viszont van két egészséges szárnya - vágja rá Hatodik. -

Nem lesz semmi baja. Tovább kell mennünk. Előbb- utóbb

rájönnek a trükkre, talán már rá is jöttek. Egérutat kell nyernünk.

Minél tovább várunk, annál közelebb kerülnek hozzánk.

Bólintok. Igaza van. Tovább kell mennünk.

Úgy fél mérfölddel odébb a folyó élesen jobbra kanyarodik,

vissza az autópálya felé, el a domboktól. Megállunk, és

behúzódunk egy magas fa ágai alá.

- És most mit csinálunk? - kérdezi Sam.

- Fogalmam sincs - felelem. Visszanézek arra, amerről

jöttünk. A helikopter már közelebb ért, reflektora még mindig a

dombokat pásztázza. - Nem követhetjük tovább a folyót -

mondom végül.

- Nem bizony - bólint Hatodik. - De Bernie megtalál minket,

John, ne féltsd.

Hirtelen egy sas rikoltása hallatszik a levegőből. Túl sötét van,

nem látjuk, merre lehet, és ő sem lát minket a sötétben. Tudom,

hogy ezzel elárulom a helyzetünket, de nem is gondolkodom

rajta, az ég felé fordítom a tenyeremet, és egy fél másodpercre

fölvillantom a fényt. A nyakunkat nyújtogatva, lélegzetünket

visszafojtva várunk. Aztán meghalljuk a lihegését. Bernie Kosar

kutyává visszaváltozva szalad felénk. A kimerültségtől lóg a

nyelve, de a farka jár, mint a motolla. Lehajolok és

megsimogatom.

- Szép munka volt, cimbora! - Megpuszilom a feje búbját.

Ekkor váratlan dolog történik. Alig kezdődött el a rövid kis

ünneplés, már véget is ér.

Ahogy ott térdelek Bernie Kosar mellett, hirtelen egy másik

helikopter bukkan fel a mögöttünk lévő domb fölött, és azonnal

kiszúr minket a reflektorával.

Felugrok, és az arcom elé kapom a kezemet. Elvakít a fény-

csóva.

- Futás! - kiáltja Hatodik.

Sprintelni kezdünk a legközelebbi domb felé. A helikopter

lejjebb ereszkedik, rotorjának szelétől meghajlanak a fák. Az erdő

talaja tele van törmelékkel. Megint az arcom elé emelem a

karomat, és behunyom a szemem, nehogy a repkedő fenyőtüskék

belemenjenek. Vajon mennyi időnk van még, míg végül az FBI-t

is értesítik?

- Ne mozduljanak! - mennydörög egy hang a helikopterből. -

Le vannak tartóztatva!

Kiáltások harsannak. A gyalogos rendőrök alig kétszáz lépésre

lehetnek tőlünk.

Hatodik megtorpan, mire mi is megállunk Sammel.

- Körülzártak! - kiáltja Sam.

- Jól van, rohadékok. Ti akartátok - morogja Hatodik. Leteszi

a táskákat, és egy pillanatra azt hiszem, láthatatlanná akar

változtatni bennünket. A csomagjaink nem érdekelnek, de mi

lesz a Ládámmal? Nem tud minket a Ládával együtt eltüntetni.

Az éjszakai égboltot vakító villámlás hasítja ketté, amit baljós

mennydörgés követ.

- John! - kiáltja Hatodik anélkül, hogy felém fordulna.

- Itt vagyok.

- Tartsd távol tőlem a zsarukat!

A Ládát Sam kezébe nyomom, aki bizonytalanul áll mellettem.

Nem tudja, mitévő legyen.

- Úgy vigyázz rá, mint az életedre! - figyelmeztetem. - És bújj

el valahova! - Bernie Kosarhoz fordulok, és megkérem, hogy

maradjon Sammel, arra az esetre, ha balul sülne el a dolog.

Lefelé szaladok a domboldalon, amikor újabb villámlás ra-

gyogja be az eget, majd rögtön utána fülsiketítő mennydörgés

hallatszik. Sok szerencsét! - gondolom magamban, Hatodik

képességeiben bízva. - Szükségetek lesz rá.

Leérek a domb lábához, és elrejtőzöm egy tölgyfa mögé.

Közelednek a hangok, a rendőrök kitartóan igyekeznek a most

már egymás mellett lebegő két helikopter fénycsóvája felé. Elered

az eső. Kövér, hideg cseppek hullanak a fejemre. Fölfelé fordítom

az arcomat, és az esőfüggönyön keresztül látom mindkét

helikoptert, amint a viharos erejű széllel küzdenek, a

reflektorokat mégis képesek irányban tartani. De már nem

sokáig.

Elsiet mellettem az első két rendőr, majd szorosan a nyo-

mukban a harmadik. Tízlépésnyire lehetnek tőlem, amikor

telekinézissel utánuk nyúlok, megragadom mindhármat, és

erősen visszarántom őket. Olyan lendülettel repülnek felém,

hogy el kell ugranom előlük. Ketten azonnal elveszítik az

eszméletüket a becsapódás erejétől, és rongybabaként terülnek el

a földön. A harmadik zavartan fölemeli a fejét, és a fegyvere után

nyúl. De mielőtt elérhetné, kitépem a tokjából. A hideg fém a

tenyerembe simul, megmarkolom, és a pisztolyt a közelebbi

helikopter felé hajítom. Ekkor pillantom meg a szomorú, fekete

szempárt a vihar kellős közepén. Hamarosan az ősöreg, ráncos

arc is megjelenik körülöttük. Ugyanezt az arcot láttam Ohióban,

amikor Hatodik megölte az iskolát félig leromboló bestiát.

- Ne mozdulj! - harsan egy hang a hátam mögül. - Kezeket fel!

A rendőr felé fordulok. Pisztoly híján az elektromos sokkolóját

szegezi a mellkasomnak.

- Most akkor tegyem fel a kezem, vagy ne mozduljak? -

kérdezem. - A kettő egyszerre nem megy.

Bekapcsolja a sokkolót.

- Ne okoskodj, öcsi!

Villám csap le nem messze tőlünk, amit borzalmas menny-

dörgés követ. A rendőr ijedtében összerezzen. A hang felé fordul,

és a rémülettől kikerekedik a szeme. A felhőkbe burkolódzó arc

felébredt.

Kitépem a sokkolót a kezéből, és jól mellbe taszítom. Vagy

húszlépésnyit repül, és nekicsapódik egy vastag fatörzsnek. Zajt

hallok a hátam mögül, de mielőtt megfordulhatnék, gumibot sújt

le a koponyámra. Arccal a sárba zuhanok, egy pillanatra

elhomályosul előttem a világ. Gyorsan hátrapördülök, kinyújtom a

kezem a rendőr felé, aki rám támadt, és megragadom, mielőtt

újra lesújthatna. Felnyög, én pedig tiszta erőből fölfelé hajítom.

Rémült kiáltását rögtön elnyomja a helikopterek rotorjának zaja

és a vihar robaja. Hátranyúlok, és megtapogatom a fejemet.

Csurom vér lesz a kezem. A visszazuhanó rendőrt alig valamivel a

föld fölött kapom el. Lebegtetem néhány másodpercig, aztán úgy

nekivágom egy fának, hogy azonnal elveszíti az eszméletét.

Egyszer csak hangos robbanás rázza meg az éjszakát, és a

helikopterek állandó kerregése megszűnik. A szél elcsöndesedik.

Még az eső is eláll.

- John! - kiáltja Hatodik a dombtetőről. Kétségbeesett

könyörgés csendül ki a hangjából. Tudom, mit vár tőlem.

Fölkapcsolom a fényt a két tenyeremben; ugyanolyan vakítóan

ragyog, mint az imént kihunyt reflektorok. A két helikopter

összeroncsolt törzzsel zuhan, dől belőlük a füst. Nem tudom, mit

csinált velük az arc, de meg kell mentenünk a fedélzeten lévőket.

Zuhanórepülésben közelednek az erdőhöz, és már alig néhány

pillanatra vannak a becsapódástól, amikor az egyik gép fölfelé

rándul. Hatodik próbálja megállítani. Nem hiszem, hogy

sikerülhet neki, magamról pedig biztosan tudom, hogy nem

vagyok rá képes. Túl nehezek. Behunyom a szememet. Emlékezz

a pincére Athensben, ahogy elkaptad a száguldó lövedéket. És

pontosan ezt teszem. A másik helikopterre koncentrálok, és

máris érzek mindent, ami odabent van. A műszerfalat. A

fegyvereket. Az üléseket. A három férfit. Megragadom őket, és

abban a pillanatban, amikor a fák ösz- szeroskadnak a rájuk

zuhanó helikopter súlya alatt, mindhármukat kirántom a

fülkéből. A gép a földbe csapódik.

Hatodik helikoptere ugyanakkor ér földet, amikor az enyém. A

detonáció megrázza a talajt, két vörös tűzgömb emelkedik a fák

koronája fölé. Biztonságos távolságba viszem a három férfit, és

óvatosan leteszem őket. Azután visszarohanok a dombtetőre

Hatodikhoz és Samhez.

- Azt a rohadt életbe! - álmélkodik Sam.

- Sikerült kimentened őket? - kérdezem Hatodiktól.

Bólint.

- Még épp időben.

- Nekem is.

Elveszem a Ládát Samtől, és Hatodik kezébe nyomom. Sam

megfogja a csomagokat.

- Miért adod át nekem? - kérdezi Hatodik.

- Mert villámgyorsan el kell tűnnünk innen! - Azzal föl-

nyalábolom Samet, és a vállamra kapom. - Kapaszkodj! - ki-

áltom.

Hátat fordítunk a folyónak, és nekivágunk a domboknak. Bernie

Kosar sólyomalakban halad elöl. Most érjetek utol, ha tudtok! -

gondolom magamban.

Nehéz Sammel a vállamon futni, de még így is háromszor

gyorsabb vagyok, mint ha a saját lábán jönne. Nincs az a rendőr,

aki a nyomunkba érhetne. Hamarosan magunk mögött hagyjuk

a hangokat, és mivel a két helikopter megsemmisült, talán már

nem is követnek minket.

Húsz perc sprint után megállunk egy kis völgyben. Izzadság

csurog az arcomon. Lerakom Samet, ő pedig leteszi a földre a

táskákat. Bernie Kosar leszáll mellénk.

- Gyanítom, hogy holnap megint velünk kezdődnek majd a

hírek - mondja Sam.

Bólintok.

- Ez a bujkálás sokkal nehezebb, mint gondoltam.

Előrehajolok, és a térdemre támaszkodva lihegek. Lassan

elmosolyodom, aztán hitetlenkedő nevetés tör ki belőlem,

amikor végiggondolom az imént történteket.

Hatodik elvigyorodik, átveszi a Ládát a másik kezébe, és

nekivág a következő dombnak.

- Gyerünk, fiúk - szól vissza. - Messze még az erdő széle.

NYOLCADIK

FEJEZET

T E N N E S S E E - B E N F E L L Ó G U N K E G Y

T E H E R V O N A T R A É S miután elhelyezkedtünk az egyik

vagonban, Hatodik elmeséli, hogyan kapták el őt meg Katarinát

New York állam északi részén, alig egy hónappal a texasi incidens

után. Az első kísérlet kudarcából tanulva a mogadoriak ezúttal

mindent alaposan kiterveltek, és legalább harmincan rontottak

be a szobájukba. Hatodik és Katarina néhányat ártalmatlanná

tett, de a többiek gyorsan legyűrték, megkötözték és elkábították

őket. Amikor Hatodik magához tért - fogalma sem volt, mennyi

idő múlva -, egy hegy mélyén kialakított cellában találta magát.

Csak jóval később jött rá, hogy Nyugat-Virginiában van. Utóbb

azt is megtudta, hogy a mogadoriak egész idő alatt követték

kettőjüket, abban a reményben, hogy elvezetik őket a

többiekhez, hiszen „miért öljenek meg egyet, amikor lehet, hogy

a társaik is a közelben vannak?". Összerezzenek, amikor ezt

mondja. Arra gondolok, talán még most is követik, és csak a

megfelelő pillanatot várják, hogy végezzenek velünk.

- Nyomkövetőt tettek az autónkra, amikor abban a texasi

vendéglőben vacsoráztunk, nekünk meg eszünkbe sem jutott,

hogy ellenőrizzük a kocsit - meséli, és egy időre elhallgat.

A cellája egy mindössze kétszer kétméteres, sziklába vájt lyuk

volt, melynek nyílását vasajtó zárta le, a közepén elhúzható

fémlappal, hogy ételt lehessen beadni. A vaksötét zárkában nem

volt sem ágy, sem vécé. Az első két nap néma sötétségben telt,

nem kapott sem enni, sem inni (bár nem érzett éhséget vagy

szomjúságot - később megtudta, hogy ezt a védővarázslatnak

köszönhette), és már kezdte azt hinni, hogy megfeledkeztek róla.

De nem volt ilyen szerencséje: a harmadik napon érte jöttek.

- Amikor nyílt az ajtó, behúzódtam a cella legtávolabbi

sarkába. Leöntöttek egy vödör jéghideg vízzel, aztán bekötötték a

szememet, és magukkal hurcoltak.

Végigrángatták egy hosszú alagúton, majd hagyták, hogy a

saját lábán menjen tovább, de érezte, hogy legalább tíz mog veszi

körül. Útközben nem látott semmit, de hallani azért hallott -

hallotta a többi rab sikolyait és kiabálását, akiket ki tudja, miért

tartottak fogva (amikor Hatodik a történetének ehhez a

pontjához ér, Sam felkapja a fejét, mint aki kérdezni akar valamit,

de aztán mégsem szól közbe), hallotta a rács mögé zárt bestiák

bömbölését, és valamilyen fémes csörömpölést is hallott. Végül

belökték egy helyiségbe, csuklóját a falhoz láncolták, és betömték

a száját. Amikor levették róla a kötést, és a szeme hozzászokott a

fényhez, a szemközti falnál Katarinát pillantotta meg, akit

szintén megláncoltak, bekötötték a száját, és sokkal rosszabbul

nézett ki, mint ahogy Hatodik érezte magát.

- És akkor belépett egy mogadori. Úgy nézett ki, mint

bármelyik járókelő az utcán. Alacsony volt, a karja szőrös, és

vastag bajuszt viselt. Majdnem mindegyiküknek bajusza volt,

mintha a nyolcvanas években készült filmek alapján akartak

volna elvegyülni az emberek között. Ez a mogadori fehér inget

viselt, amit legfölül kigombolt, és valahogy egyszerűen képtelen

voltam levenni a szememet az inge alól előbukkanó fekete

szőrpamacsról. Aztán a sötét szemébe néztem, mire

elmosolyodott. Gonosz, kegyetlen mosolya volt, elárulta, mire

készül, és ettől sírva fakadtam. Lecsúsztam a fal tövébe, amíg a

láncok engedték, és a könnyeimen keresztül figyeltem, ahogy

pengéket, késeket, fogókat és fúrókat vesz elő a szoba közepén

álló asztal fiókjaiból.

Amikor a mogadori végzett a húsznál is több eszköz

kipakolásával, Hatodikhoz lépett. Az arcuk alig pár ujjnyira volt

egymástól, Hatodik érezte a mogadori savanyú leheletét.

- Látod ezeket? - Hatodik nem válaszolt. - Minden egyes

darabot ki fogok próbálni rajtad meg a Cépanodon, ha nem

válaszolsz őszintén a kérdéseimre - fenyegette a mogadori. - Ha

hazudsz, esküszöm, hogy könyörögni fogtok a halálért.

Fölkapta az egyik eszközt - egy vékony, műanyag markolatú

borotvapengét és végigsimított vele Hatodik arcán.

- Nagyon régóta vadászom rátok - mondta. - Kettőt már

elkaptunk közületek, most pedig itt vagy te. Nem tudom a

számodat, de gondolhatod, mennyire szeretném, ha a Harmadik

lennél.

Hatodik most sem felelt, csak a falnak vetette a hátát, mint aki

abban reménykedik, hogy belebújhat, eltűnhet benne. A

mogadori elvigyorodott. A borotvát még mindig nem vette el a

foglya arcától. Mélyen Hatodik szemébe nézett, aztán

megfordította a pengét, és végighasította vele az arcát. Vagyis

csak megpróbálta, mert a saját arca hasadt fel. Azonnal ömleni

kezdett belőle a vér. A mogadori üvöltött a fájdalomtól, dühében

felrúgta az asztalt, a kínzóeszközök szanaszét repültek, a fickó

pedig kiviharzott a szobából. Hatodikat és Katarinát visszavitték

a cellájukba, és újabb két napra bezárták őket a sötétbe. Amikor

aztán ismét a falhoz bilincselve találták magukat, bekötött szájjal,

ugyanaz a mog ült az asztalon, ezúttal kötéssel az arcán, de már

egyáltalán nem volt olyan magabiztos, mint előző alkalommal.

Leugrott az asztalról, kivette a pecket Hatodik szájából,

felkapta ugyanazt a pengét, amivel legutóbb próbálta megvágni,

majd az arca elé tartotta és megforgatta. Az éles pengén

megcsillant a fény.

- Nem tudom, hányadik vagy... - Hatodik egy pillanatig azt

hitte, megint bele akar vágni, de a mog ellépett mellőle, és

odament Katarinához. Megállt mellette, és a pengét Katarina

karjához érintette, ám a szemét le nem vette Hatodikról. - De el

fogod mondani.

- Ne! - sikoltotta Hatodik. A mogadori lassan belevágott

Katarina karjába, mint aki meg akar bizonyosodni róla, hogy

megteheti. Szélesen elvigyorodott, aztán az első vágás mellé egy

újabbat ejtett, ezúttal jóval mélyebbet. Katarina fájdalmasan

nyöszörgött, a karján vér csorgott végig.

- Akár egész nap elszórakozhatunk így. Értjük egymást, ugye?

Mindent el fogsz mondani, amit csak tudni akarok, kezdve azzal,

hogy hányadik vagy.

Hatodik lehunyta a szemét. Amikor újra kinyitotta, a mog az

asztalnál állt, és a kezében egy tőrt tartott, amely állandóan

változtatta a színét. Fölemelte, hogy Hatodik is lássa, amint a

penge fölragyog és életre kel. Érezni lehetett a fickóból áradó

kegyetlen vérszomjat.

- Szóval... mi a számod? Negyedik? Hetedik? Vagy te lennél a

szerencsés Kilencedik?

Katarina kétségbeesetten rázta a fejét, hogy védencét hall-

gatásra bírja, és Hatodik tudta: nincs az a kínvallatás, ami

megtörné a Cépanját. De azt is tudta, hogy inkább látná őt

holtan, mint megcsonkítva.

A mogadori Katarinához lépett, és a tőr hegyét a szívének

szegezte. A fegyver megrándult a kezében, mintha Katarina szíve

mágnesként vonzaná. A mog Hatodik szemébe nézett.

- Nem sietek, rengeteg időm van - mondta szenvtelen

hangon. - Amíg én itt eljátszadozom veled, odakint gőzerővel

keressük a többieket. Mert azt ne hidd, hogy abbahagytuk a

kutatást, csak mert téged elkaptunk. Sokkal többet tudunk, mint

gondolnád. De mindent tudni akarunk. Ha nem akarod

végignézni, ahogy a Cépanodat apró darabokra vágom, jobban

teszed, ha beszélsz, méghozzá most azonnal. És ajánlom, hogy

igaz legyen, amit mondasz. Úgyis tudni fogom, ha hazudsz.

Hatodik amire csak emlékezett, mindent elmondott az in-

dulásról, a Lorientől a Földig tartó útról, a Ládákról, és arról, hol

bujkáltak. Olyan gyorsan beszélt, hogy néha összeakadt a nyelve.

Elárulta, hogy igen, ő Nyolcadik, és a hangja elég kétségbeesett

volt ahhoz, hogy a vallatója higgyen neki.

- Hitvány egy teremtés vagy - mondta a mogadori a fejét

csóválva, mintha csalódott volna benne. - A néped a Lorie- nen...

könnyen legyőztük őket, de legalább harcoltak. Bennük legalább

volt méltóság meg némi bátorság, de benned, Nyolcadik...

benned nincs semmi.

Azzal fogta a tőrt, és beledöfte Katarina szívébe. Hatodik

tehetetlenül üvöltött fájdalmában. A tekintetük még találkozott

egy pillanatra, aztán Cépanja lerogyott a földre. A lánc egy

darabig engedte, aztán csak lógott a csuklójánál fogva, miközben

a szemében kihunyt a fény.

- Így is, úgy is megölték volna - mondja Hatodik halkan.

- Azzal, hogy beszéltem, legalább megkíméltem a borzalmas

kínvallatástól, már ha ez jelent némi vigaszt.

Átkarolja a térdét, és a vagon ablakán kibámulva a távolba

mered.

- Persze hogy jelent - felelem, és arra gondolok, bárcsak lenne

elég bátorságom ahhoz, hogy átöleljem.

Legnagyobb meglepetésemre Samnek viszont megvan hozzá a

bátorsága. Feláll, odamegy Hatodikhoz, leül mellé, és szó nélkül

kitárja a karját. A lány a vállára borul, és zokogni kezd.

Egy kis idő múlva aztán összeszedi magát, és megtörli az arcát.

- Miután Katarina meghalt, szinte minden létező módszert

kipróbáltak rajtam, hogy megöljenek: áramütést, vízbe fojtást,

robbantást. Ciánt fecskendeztek belém, de nem volt semmi

hatása, még a tűszúrást sem éreztem a karomon. Gázkamrába

löktek, de mintha még soha életemben nem szívtam volna olyan

friss levegőt. A mogadori viszont, aki az ajtó másik oldalán

megnyomta a gombot, egy perc alatt meghalt.

- Ismét megtörli az arcát a kézfejével. - Vicces, ha belegondolok,

mialatt fogságban voltam, valószínűleg több mogadorival

végeztem, mint Ohióban az iskolánál. Végül átvittek egy másik

cellába, valószínűleg az volt a tervük, hogy fogva tartanak, amíg

Hetedikig meg nem ölik a többieket.

- Ezt nagyon bírom, hogy elhitetted velük, hogy Nyolcadik

vagy - mondja Sam.

- Már bánom. Mintha ezzel megtagadtam volna Katarinát

meg az igazi Nyolcadikat.

Sam a vállára teszi a kezét.

- Dehogy, szó sincs róla.

- Mennyi ideig voltál ott? - kérdezem.

- Százötvennyolc napig. Ha jól számoltam.

Tátva marad a szám. Több mint fél évig bezárva, teljesen

egyedül, egyre csak arra várva, hogy megöljék.

- Ez iszonyú!

- Vártam, és fohászkodtam, hogy végre megjelenjenek a

tálentumaim, és kiszabadulhassak. Aztán egy nap végül meg-

érkezett az első. Reggeli után történt. Lenéztem, és azt láttam,

hogy hiányzik a bal kezem. Először persze pánikba estem, de

aztán rájöttem, hogy még mindig érzem az ujjaimat.

Megpróbáltam fölemelni a kanalat, és gond nélkül sikerült. Akkor

egyszerre megértettem, mi történik... és a láthatatlanság nagyon

is kapóra jött a szökéshez.

Amit mesélt, az nem sokban különbözött az én első

tálentumom megjelenésétől, amikor Paradise-ban világítani kez-

dett a kezem a suliban.

Két nap elteltével Hatodik már képes volt teljesen láthatat-

lanná válni. Amikor aznap hozták a vacsoráját, a mogadori őr

félretolta a kémlelőnyílás ajtaját, hogy beadja az ételt, de a

cellában nem látott senkit. Rémülten körülnézett, aztán meg-

nyomta a vészcsengőt, mire fülsiketítő szirénazúgás töltötte be a

barlangot. A vasajtó kivágódott, és négy mog rohant be a cellába.

Miközben döbbenten keresték a rést, ahol megszökhetett,

Hatodik kislisszolt a hátuk mögött, végigszaladt a folyosón, és

végre feltárult előtte a hegy gyomrába vájt hatalmas üreg.

Sötét, huzatos, egymásba kapcsolódó alagutak végeláthatatlan

labirintusába jutott. Mindent kamerák figyeltek. Üvegfalú,

fényesen kivilágított kamrák mellett haladt el, melyek leginkább

kutatólaboratóriumoknak tűntek. A mogadoriak műanyag

köpenyben és védőszemüvegben vizsgáltak valamit, de Hatodik

annyira igyekezett, hogy nem volt ideje megnézni, pontosan mit

is csinálnak. Egy másik, hatalmas teremben mogadoriak ültek

több ezer számítógép képernyője előtt, és Hatodik szerint azt

figyelték, nem bukkan-e fel valamilyen információ rólunk.

Akárcsak Henri - gondolom. Az egyik folyosón vastag acélajtók

sorakoztak, mögöttük valószínűleg újabb cellák. De itt sem állt

meg, tudta, hogy a tálentuma még nem fejlődött ki teljesen, és

félt, hogy ismét láthatóvá válik. A sziréna eközben folyamatosan

zúgott. Aztán Hatodik eljutott a föld alatti város szívébe, egy

óriási, legalább fél mérföld átmérőjű csarnokba, ami olyan sötét

és homályos volt, hogy alig látott el a túlsó végéig.

Szakadt róla a víz a fullasztó hőségben. A falakat és a

mennyezetet hatalmas fagerendákkal támasztották meg, nehogy

beomoljon a barlang. Az alagutak száját a sötét falakba vésett

keskeny párkányok kötötték össze. Feljebb a hegy kőanyagából

kialakított hosszú boltívek sorozata hidalta át az óriási teret.

Hatodik meghúzta magát az egyik kiszögellésnél, és ide- oda

cikázó tekintettel próbálta megtalálni a kivezető utat. Számtalan

folyosó nyílt a barlang falából. Ám hiába fürkészte ezeket, egyik

sem kecsegtette a szabadulás reményével. Végül mégis

megpillantott valamit: a barlangterem túloldalán, az egyik

nagyobb alagútban mintha természetes fény csillant volna. Már

épp nekikészült, hogy a legközelebbi támasztó- gerendán

felmásszon az oda vezető kőhídra, amikor valami mást is

észrevett: a mogadorit, aki megölte Katarinát. Nem hagyhatta,

hogy büntetlenül megússza. Elindult utána.

A mog éppen abba a szobába tartott, ahol végzett Katarinával.

Hatodik követte.

- Egyenesen az asztalához léptem, fogtam a legélesebb pengét,

és hátulról elvágtam vele a nyakát. A vére a földre ömlött, a teste

pedig hamarosan egy kupac hamuvá lett. Rögtön megbántam,

hogy ilyen gyorsan végeztem vele, lassúbb halált érdemelt volna.

Azt kívántam, bárcsak megölhetném még egyszer.

- És mit csináltál, miután végre sikerült kijutnod? - kérdezem.

- Fölmásztam a szemközti hegy tetejére, és egy órán keresztül

onnan figyeltem a barlangjukat. Igyekeztem minden apró

részletet az emlékezetembe vésni. Amikor végül elindultam a

legközelebbi mellékút irányába, útközben megjegyeztem a

fontosabb tereptárgyakat. Az úthoz érve fölugrottam egy lassan

haladó furgon platójára. A sofőr nem sokkal később megállt

tankolni, én pedig elloptam a vezetőfülkéből a térképét, egy

noteszt meg pár tollat. Ja, meg egy zacskó chipset.

- Király! Milyen chips volt? - kérdezi Sam.

- Ne hülyülj már - szólok rá.

- Mi van?

- Barbecue-s volt, Sam. Bejelöltem a barlang helyét a tér-

képen, amit mutattam nektek a motelban, a noteszba pedig

lejegyeztem mindent, amire emlékeztem. Aki azt elolvassa, az

gond nélkül eljut a barlang bejáratához. A jegyzeteket a várostól

nem messze elrejtettem, de a térképet megtartottam, aztán

loptam egy kocsit, és Arkansas-ig meg sem álltam. De persze a

Ládámat addigra már rég elvitték.

- Sajnálom.

- Én is - feleli. - De nélkülem úgysem tudják kinyitni. Egy nap

talán majd visszakapom.

- Legalább az enyém megvan még.

- Ki kellene nyitnod - mondja. Tudom, hogy igaza van. Már

rég meg kellett volna tennem. Akármit rejt magában a Ládám,

akármilyen titok van benne, Henri azt akarta, hogy ismerjem

meg. A titkok. A Láda. Ezeket említette, mielőtt meghalt.

Ostobának érzem magam, amiért ilyen hosszú ideje halogatom a

dolgot, de valami azt súgja, bármi kerül is elő a Ládából, az egy

hosszú, fáradságos út kezdetét jelzi majd.

- Hamarosan kinyitom - válaszolom. - De most szálljunk le a

vonatról, és keressünk valamilyen biztonságos helyet.

KILENCEDIK

FEJEZET

R E G G E L É N K E L E K F Ö L E L S Ő K É N T , A M I K O R M E G S Z Ó L A L

az ébresztőcsengő. Mindig én vagyok az első. Nem mintha annyira

korán kelő lennék, csak szeretek nyugodtan kimenni a mosdóba,

mielőtt megrohanják a többiek.

Gyorsan bevetem az ágyamat - az évek során tökéletesre fej-

lesztettem a technikámat. A lényeg az, hogy a lepedőt, a pokrócot és

az ágytakarót jól be kell préselni a matrac alá az ágy végénél. Ha azzal

megvagyok, már csak végig kell simítani az ágytakarón, a széleket

oldalt begyömöszölni, és szépen rátenni a párnát, hogy hibátlan legyen

a végeredmény.

Mire végzek az ágyazással, a háló másik végében, az ajtóhoz

legközelebb álló ágyból is fölkel valaki: Ella az, az új lány, aki vasárnap

érkezett. Akárcsak az előző két reggelen, most is próbálja utánozni a

mozdulataimat, de nem nagyon megy neki. Rosszul csinálja, az ágy

fejétől kezdi, nem a lábától. Katherine nővér elnéző volt vele, de ma

van a heti váltás, és este már Dora nővér ellenőrzi a rendet. Tudom,

hogy nem fog kivételezni Ellával, akármin ment is keresztül szegény.

- Segítsek? - kérdezem, és elindulok felé.

Rám emeli szomorú tekintetét. Látom rajta, hogy nem érdekli az

ágyazás. Gyanítom, hogy most semmi sem érdekli, és nem hi-

báztathatom érte: borzasztó lehetett, hogy elveszítette a szüleit.

Szeretném megnyugtatni, hogy ne aggódjon, velünk, az„életfogy-

tosokkal"ellentétben ő egy hónapon belül talál magának új családot.

De ugyan miféle vigaszt jelentene ez most?

Az ágya végéhez hajolok, lejjebb húzom a lepedőt meg a pokrócot,

hogy be tudjam gyűrni őket a matrac alá, majd kiterítem az ágytakarót.

- Fogd meg azt a felét - biccentek az ágya bal oldala felé, én pedig

átmegyek a jobb oldalra. Együtt kisimítjuk a takarót, és az ágy máris

ugyanolyan makulátlan, mint az enyém.

-Tökéletes - mondom elégedetten.

- Köszönöm - feleli Ella alig hallható, félénk hangon. Nagy, barna

szemébe nézek, és önkéntelenül azonnal megkedvelem. Úgy érzem,

vigyáznom kell rá, nehogy baja essen.

- Részvétem a szüleid miatt.

Lesüti a szemét. Egy pillanatra azt hiszem, átléptem egy határt, amit

nem kellett volna, de aztán halványan elmosolyodik, és azt mondja:

- Köszönöm. Nagyon hiányoznak.

- Biztos vagyok benne, hogy te is nagyon hiányzol nekik.

Együtt megyünk ki a fürdőszobába. Feltűnik, hogy Ella lábujjhegyen

jár, teljesen hangtalanul.

A fogkefét egészen fölül fogja, kicsi ujjai majdnem hozzáérnek a

sörtékhez, ezért sokkal nagyobbnak látszik a kezében, mint amekkora

valójában. Amikor a tükörben meglátom, hogy figyel, rávigyorgok.

Elmosolyodik, kivillantja apró tejfogait. A fogkrém habja kicsordul a szájából, végigfolyik az alkarján, és lecsöpög a könyökéről. Megakad a

szemem a bőrén kirajzolódó fehér S betűn, és elkalandoznak a

gondolataim.

Forró júniusi nap. Felhők úsznak a kék égen. Hűs hullámok fod-

rozódnak a napfényben. A levegő fenyőillatot sodor felénk. Mélyen

beszívom, és a Santa Teresa minden feszültsége egy csapásra eltűnik.

Bár a második tálentumom valószínűleg nem sokkal az első után

megjelent, majdnem egy teljes év telt el, mire felfedeztem. Véletlenül

jöttem rá, hogy már kifejlődött, és azóta is eltűnődöm néha, vajon

vannak-e más különleges képességeim is, amikről nem tudok.

Minden évben, amikor elkezdődik a nyári szünet, a nővérek a,jó

magaviseletűeket" megjutalmazzák egy négynapos kirándulással a

közeli hegyekbe. Mindig imádtam ezt a kirándulást. Ugyanazért, amiért

a titkos barlangomat is. Menekülést jelentett - ritka lehetőséget arra,

hogy négy napig úszkáljak a kék vizű hegyi tóban, túrázzak, a csillagos

égbolt alatt aludjak, és beszívjam a Santa Teresa dohos folyosóitól

távoli friss levegőt. Röviden: lehetőségünk nyílt arra, hogy néhány

napig úgy éljünk, mint más korunkbeli lányok. Néha még a nővérek is

elnevették magukat, amikor azt hitték, senki sem látja őket.

A tóban van egy úszóknak épített móló. Nagyon rossz úszó vagyok,

évekig csak a partról figyeltem a többieket, ahogy nevetve ugráltak a

mólóról a vízbe. Aztán évről évre addig gyakoroltam egyedül a sekély

vízben, míg tizenhárom éves koromra végül kifejlesztettem egy lassú

és ügyetlen, kutyaúszásra emlékeztető stílust, aminek révén

fennmaradtam a felszínen. Így sikerült elevickélnem a mólóig, és ez

tökéletesen elég volt nekem.

A mólón örök játék, hogy a lányok egymást lökdösik a vízbe.

Csoportokba összeállva tisztítják meg a terepet, és amikor már csak

egy csapat maradt, jöhet a mindenki mindenki ellen. Eleinte azt

gondoltam, La Gorda könnyedén elbánik majd a többiekkel, hiszen ő a

legnagyobb és legerősebb a Santa Teresában, ám ritkán

diadalmaskodott, többnyire túljártak az eszén a kisebb, de agyafúrtabb

lányok. Legtöbbször egy Bonita nevű lány maradt állva.

Nem akartam részt venni a La Reina del Muelle, a móló királynője

nevű játékban. Nyugodtan üldögéltem aznap a móló szélén, lábamat a

vízbe lógatva, amikor Bonita hátulról meglökött, és nagy hasassal a

tóba zuhantam.

- Ha nem játszol, húzd vissza a beledet a partra! - förmedt rám, és

hátravetette a haját.

Visszakapaszkodtam a mólóra, és vadul nekirontottam. Tiszta

erőből meglöktem, mire hanyatt belecsobbant a vízbe.

Nem hallottam, hogy közben La Gorda mögém lopakodott. Hirtelen

megtaszított hátulról. A lábam megcsúszott a vizes deszkán, és úgy

bevágtam a fejemet meg a vállamat a móló szélébe, hogy csillagokat

láttam a fájdalomtól. Pár pillanatra elveszítettem az eszméletemet, és

amikor kinyitottam a szemem, a víz alatt találtam magam. Semmit nem

láttam, minden vaksötét volt körülöttem. Ösztönösen kapálózni

kezdtem, a felszín felé igyekeztem. De a fejem a móló aljának ütődött,

ahol alig néhány ujjnyi levegő volt a víz és a deszkák között.

Hátrahajtottam a fejemet, próbáltam kidugni az orromat, hogy

levegőhöz jussak, de a víz azonnal átcsapott az arcomon. Pánikba

estem, égett a tüdőm. Balra fordultam volna, de rögtön nekiütköztem

valaminek - beszorultam a móló műanyag korlátai közé. Víz került a

tüdőmbe, és átvillant az agyamon, mennyire abszurd így meghalni. A

többi Védőre gondoltam, meg a forradásra, ami hamarosan a

bokájukba ég. Vajon azt hiszik majd, hogy Harmadik halt meg, vagy

valamiképp tudni fogják, hogy én voltam az? Vajon más a jel, ha nem a

mogadoriak végeznek velem, hanem a saját ostobaságom miatt halok

meg? Lassan becsukódott a szemem, és lesüllyedtem. Amikor az utolsó

buborékok is előtörtek a számból, hirtelen kinyílt a szemem, és különös

nyugalom áradt szét bennem. Már nem fájt a tüdőm.

Lélegeztem.

A víz csiklandozta a tüdőmet, de megszűnt a légszomjam, és

egyszer csak rádöbbentem, hogy fölfedeztem a második

tálentumomat: képes vagyok lélegezni a víz alatt! Ha nem kerültem

volna ilyen életveszélyes helyzetbe, talán sosem jövök rá.

Nem akartam, hogy máris megtaláljanak a lányok, akik a vízbe

ugorva kerestek, ezért leereszkedtem a tó aljára. A világ elhomályosult

előttem, a lábam belesüppedt a hideg iszapba. A szemem hamar

megszokta a sötétséget, és már láttam a zavaros barna vízben. Eltelt tíz

perc. Aztán húsz. Végül a lányok abbahagyták a kutatást, és kiúsztak a

partra. Valószínűleg megszólalt az ebédet jelző csengő. Megvártam,

míg mindenki eltűnik, aztán a tó fenekén gyalogolva lassan elindultam a

part felé. Minden egyes lépésnél térdig merültem az iszapba. Egy idő

után a jéghideg rétegből melegebbe értem, a víz színe kivilágosodott,

az iszapot pedig előbb kavics, majd homok váltotta fel. Végül kibukkant

a fejem. A lányok, köztük La Gorda és Bonita, megkönnyebbülten

sikoltozva szaladtak felém. A partra érve végignéztem magamon, és

észrevettem egy vágást a vállamon: a lecsorduló vér S betűt rajzolt az

alkaromra.

A nővérek nem engedtek vissza a vízbe, a délután hátralévő részét

az egyik fa alatt álló piknikasztalnál kellett töltenem, de nem bántam.

Hiszen kialakult még egy tálentumom.

A fürdőszobában Ella észreveszi, hogy a karján lecsorgó fog-

krémhabot nézem a tükörben. Zavarba jön, és megpróbálja úgy tartani

a fogkefét, ahogy én, de ezzel csak azt éri el, hogy még több hab folyik

ki a szájából.

- Olyan vagy, mint egy buborékgyár - mondom neki mosolyogva, és

egy törölközővel megtörlöm az arcát.

Éppen végzünk, amikor megérkeznek a többiek. A hálóban gyorsan

felöltözünk, és amikor ők visszaérnek a mosakodásból, mi már

megyünk is kifelé a teremből. Pont, ahogy szeretem. Az étkezőben

felmarkoljuk az előrecsomagolt ebédünket, és kilépünk a reggeli

hidegbe. Útközben rágni kezdem az almát. Ella követi a példámat. Úgy

számolom, becsöngetés előtt még lesz tíz percem, meg tudom nézni a

neten, van-e valamilyen új hír John Smithről. A gondolat mosolyt csal az

arcomra.

- Miért mosolyogsz? Szeretsz iskolába járni? - kérdezi Ella. Feléje

fordulok. A félig elfogyasztott alma óriásinak látszik a kezében.

- Mert szép időnk van ma reggel - felelem. - És mert jó társaságban

vagyok.

Az utcai árusok éppen nyitják a standokat, amikor elhaladunk

mellettük. A hó még nem olvadt el, nagy kupacokban áll a Calle

Principal két oldalán, de az úttest le van takarítva. A jobb oldalon

kinyílik Héctor Ricardo házának ajtaja, és kilép rajta Héctor, kerekes

székben tolja maga előtt az édesanyját. Az idős asszony hosszú ideje

Parkinson- kórban szenved. Öt éve van tolószékhez kötve, és három

éve nem tud beszélni. Héctor kitolja az anyját a napra, és rögzíti a szék

kerekeit, ő maga azonban visszahúzódik az árnyékba és lehajtja a fejét.

- Jó reggelt, Héctor! - kiáltok oda neki. Fölemeli a fejét, és hu-

nyorogva néz rám. Remegő kézzel int.

- Marina, a tenger lánya - hörrenti rekedten. - A holnapnak csak a

ma kétségei szabnak gátat.

Megállok, és elmosolyodom. Ella is megtorpan.

- Ez egész jó volt - mondom elismerően.

- Sose kételkedj az öreg Héctorban, van még egy s más a tar-

solyomban.

- Jól vagy?

- Erő, magabiztosság, alázat, szeretet. A boldog élet négy alap-

tétele Héctor Ricardo szerint - feleli. Válaszának ugyan semmi köze a

kérdésemhez, mégis jó kedvem lesz tőle. Héctor tekintete Ellára

vándorol. - Hát ez a kis angyal kicsoda?

Ella ijedten megfogja a kezemet, és a hátam mögé bújik.

- A neve Ella - mondom, és lenézek rá. - Ő pedig Héctor, a barátom.

- Aki a jófiúk közé tartozik - teszi hozzá a férfi, de hiába, Ella nem

bújik elő.

Héctor búcsút int nekünk, és folytatjuk utunkat az iskola felé.

- Tudod, hova kell menned? - kérdezem.

- Senora Lopez osztályába kerültem - válaszolja Ella mosolyogva.

- Szerencséd van. Én is hozzá jártam. Ő is a jók közé tartozik,

akárcsak Héctor.

*****

El vagyok keseredve: mindhárom iskolai számítógép foglalt. Három

városi lány lázasan pötyögteti a billentyűket, a fizika házidolgozatukat

igyekeznek határidőre befejezni. Végiglavírozok a napon, de közben

állandóan csak egyvalami jár a fejemben: John Smith szökésben van,

valahogy mindig sikerül meglógnia a törvény elől, én pedig itt

ragadtam Santa Teresában, egy poros kisvárosban, ahol semmi nem

történik. Mindig úgy gondoltam, csak akkor megyek majd el innen, ha

betöltöm a tizennyolcat. De most, hogy John felbukkant Amerikában,

és mindenki őrá vadászik, tudom, hogy minél előbb csatlakoznom kell

hozzá. Már csak az a kérdés, hogyan találhatnám meg.

Az utolsó órám spanyol történelem. A tanár Francisco Franco

tábornokról és az 1930-as években dúló spanyol polgárháborúról

magyaráz. Egy idő után kiszűröm a hangját, előveszem a jegyzet-

füzetemet, és kérdésekkel megtűzdelve leírom, amit a legutóbb

olvasott cikkből Johnról megtudtam.

John Smith

4 hónapig élt az ohiói Paradise-ban. Tennessee-ben

megállította egy rendőr, amint 2 hasonló korú társával éjszaka

egy furgonnal nyugat felé tartott. Hová mehettek?

Az egyik társa valószínűleg Sam Goode, szintén paradise-i

lakos, akit eredetileg túsznak gondoltak, most viszont már

bűntársként tartanak nyilván.

Ki lehet a harmadik? A hírek szerint egy fekete hajú lány.

A lánynak az álmomban fekete haja volt. Hol van Henri?

Hogy tudtak elmenekülni 2 helikopter és 35 rendőr elől?

Mitől zuhant le a 2 helikopter?

Hogy tudnék kapcsolatba lépni Johnnal VAGY a többiekkel?

Írjak ki valamit a netre?

Túl veszélyes. El tudom rejteni valahogy a mogok elől? És ha

igen, a többiek hogyan fogják megtalálni? John szökésben van.

Hozzáfér-e egyáltalán az internethez? Esetleg Adelina tud

valamit, amit én nem? Beszéljek vele erről?

Megáll a tollam a papír fölött. Az internet és Adelina - csak ez a két

ötletem van, és egyik sem valami ígéretes. De mi mást tehetnék?

Minden olyan kilátástalannak tűnik. Ennyi erővel akár füstjeleket is

eregethetnék a levegőbe. Ám nem hagy nyugodni az az érzés, hogy

valamiről megfeledkeztem - valamilyen kulcsfontosságú részletről, ami

szinte kiböki a szememet, mégsem látom.

A tanár tovább magyaráz. Behunyom a szemem, és újra végig-

gondolom az egészet. Kilenc Védő. Kilenc Cépan. Egy űrhajó, ami

elhozott bennünket a Földre, és itt várja valahol elrejtve, hogy egy

napon visszavigyen minket. Csak arra emlékszem, hogy valami

elhagyatott helyen értünk földet, egy vihar kellős közepén. Vé-

dővarázslatot idéztek ránk, ami megóv minket a mogadoriaktól, de

csak addig hatásos, amíg szét vagyunk szóródva, amíg távol maradunk

egymástól. De miért? Egy védővarázslat, ami elválaszt minket, nem

tűnik éppen logikusnak, hiszen külön-külön aligha győzhetjük le a

mogadoriakat. Akkor mégis mi értelme? Nem tudom a választ a

kérdésre, ám az agyam egyre csak zakatol tovább. Ismét behunyom a

szemem, és szabad folyást engedek a gondolataimnak.

A terv az volt, hogy elrejtőzünk. De meddig? Míg a tálentumaink ki

nem alakulnak - akkor aztán meglesznek az eszközeink, hogy

szembeszálljunk velük és legyőzzük őket. És mi az, amihez

hozzáférhetünk, amint végre kifejlődött az első tálentum?

A felelet túl kézenfekvő ahhoz, hogy helyesnek merjem hinni. A toll

még mindig a kezemben, a papírhoz érintem hát a hegyét, és leírom az

egyetlen választ, ami eszembe jut:

A Láda.

TIZEDIK

FEJEZET

A K Á R H Á N Y S Z O R L E H U N Y O M A S Z E M E M , M I N D I G

R É M Á L M A I M vannak. Minden éjjel Sarah arca kísért, felbukkan

egy-egy másodpercre, majd elnyeli a sötétség, aztán csak a

segélykiáltásait hallom. Kétségbeesetten keresem, de nem

találom sehol. Rémülten szólongat, a hangja ijedt és távoli, én

pedig nem tudok a nyomára akadni.

Aztán megjelenik Henri, a végtagjai kicsavarva, a teste füstöl,

rám néz, és mindketten tudjuk, hogy közös történetünk a

végéhez ért. Nem félelmet látok a szemében, nem is megbánást

vagy szomorúságot, hanem inkább büszkeséget,

megkönnyebbülést és szeretetet. Mintha azt üzenné, hogy

folytatnom kell a harcot, egészen a végső győzelemig. Aztán

végül még egyszer rám néz, a tekintetében könyörgés. Nem

véletlenül jöttünk Paradise-ba - ismétli, és még mindig nem

értem, mit akar ezzel mondani. - Semmiért nem adnám a veled

töltött időt, kölyök. Az egész Lorienért sem. Az egész nyamvadt

világért sem. Ez az én keresztem. Minden egyes alkalommal,

amikor Henrival álmodom, végig kell néznem, ahogy meghal.

Újra meg újra.

Látom a Lorient, olyannak, amilyen a háború előtti időkben

volt. Látom az őserdőket és az óceánokat, amelyek már száz meg

száz álmomban szerepeltek. Kisgyerekként szaladgálok a magas

fűben, miközben mindenki mosolyog és nevet körülöttem. Mit

sem sejtenek a közelgő borzalmakról. Aztán látom a háborút, a

pusztítást, a gyilkolást, a vért. Néha, mint ma éjszaka is,

látomásaim vannak, amelyek mintha a jövőt mutatnák.

Alighogy lehunyom a szemem, máris elragad valami. Olyan tájra

érkezem, amit még soha nem láttam, mégis ismerősnek tűnik.

Végigfutok egy szeméttel és törmelékkel borított ösvényen.

Törött üvegek. Égett műanyag lomok. Rozsdás vasdarabok. Csípős

füst mar az orromba, könnybe lábad tőle a szemem. Omladozó

épületek magasodnak a szürke égbolt előtt. Jobb kéz felől sötét,

poshadt vizű folyó. Tumultus zsivaját hallom. Kiáltozás és fémes

csörömpölés tölti meg a levegőt. Dühös tömeg vesz körül egy

kifutópályát, ahol űrhajó készül felszállni. Belépek a szögesdróttal

megerősített kapun, és odamegyek a tömegtől elkerített

felszállóhelyre.

Az aszfalton lávaszínű, vékony erecskék. Mogadori katonák

igyekeznek kordában tartani a tömeget, miközben felderítők

sürgölődnek a föld fölött lebegő, fekete, gömb alakú űrhajó körül.

A tömeg ismét nekifeszül a kerítésnek, de a katonák visszaverik

őket. A tüntetők alacsonyabbak a katonáknál, de a bőrük

ugyanolyan hamuszürke. Halk, ám egyre erősödő zúgás hangzik föl

valahonnan a hajó mögül. A tömegben állók elcsöndesednek,

rémülten hátrálni kezdenek, miközben a katonák rendezik a

soraikat.

És akkor lezuhan valami az égből. Sötét forgószél támad,

magába szívja a környező felhőket, és feketére festi a levegőt. A

fülemre tapasztom a kezem. Aztán az a valami becsapódik a

talajba, és a rengéshullámok majdnem ledöntenek a lábamról.

Minden elnémul, és amikor felszáll a por, egy tökéletes gömb

alakú, fehér gyöngyházfényű űrhajót pillantok meg. Az oldalán

félresiklik egy kerek ajtó, és hatalmas teremtmény lép ki rajta.

Ugyanaz, amelyik a kastélyban megpróbált lefejezni.

A kerítés mögött állók felhördülnek, rémülten lökdösődve

húzódnak hátrébb a szörnyeteg elől. A lény még magasabb és

izmosabb, mint ahogy emlékeztem rá, az arcvonásai finoman

metszettek, haja rövid. Tetoválások és hegek borítják a karját, ám a

legnagyobb, groteszkül lilás forradás a nyakán látható.

Az egyik katona kihoz az űrhajóból egy arany sétapálcát, aminek a

feje hajlított, mint egy ácskalapácsé, az oldalára pedig fekete

szemet festettek. Amikor a teremtmény kézbe veszi a botot, a szem

életre kel, ide-oda forogva pásztázza a környezetét, majd végül

megállapodik rajtam.

A mogadori is a tömeg felé fordul, érzi a közelségemet.

Összeszűkül a szeme. Tesz egy jókora lépést felém, fölemeli az

arany pálcát. A fekete szem lüktet.

Az egyik bámészkodó hirtelen odakiált valamit a lénynek, és

dühödten rázza a kerítést. A mogadori a tüntető felé fordul, és

meglendíti a botot. A szem vörösen felizzik, és a tiltakozó azonnal

apró darabokra szakad. Testének cafatai átrepülnek a szögesdrót

kerítés lyukain. Kitör a pánik, fejvesztve menekül mindenki.

A mogadori ismét felém fordul, és botjával a fejemre mutat.

Zuhanok. Súlytalanul lebegek, míg el nem fog a hányinger. Amit a

szörnyeteg nyakában látok, annyira felzaklat, hogy azonnal

felébredek, mintha villám csapott volna belém.

*****

Hajnalodik, reggeli derengés ragyogja be a szobát. A tárgyak

visszanyerik eredeti alakjukat. Verejtékben úszva riadok föl, alig

kapok levegőt. De legalább itt vagyok, a fejfájásom és a

zavarodottságom pedig azt jelenti, hogy nem haltam meg. Nem

vagyok már azon a borzalmas helyen, ahol egyetlen mozdulattal

átrobbanthatják valakinek a darabjait egy drótkerítésen.

Miután leszálltunk a vonatról, találtunk egy lakatlan házat a

George-tó melletti természetvédelmi terület közelében. Henrinak

biztos nagyon tetszene: különálló, csöndes kis ház, egyszerre

biztonságos és otthonos. Földszintes épület, kívül a falakat

halványzöldre festették, a belső térben a bézs különböző árnyalatai

jelennek meg, a szőnyegek barnák. Minden szempontból tökéletes

lenne, ha a vizet nem zárták volna el.

A mindent beborító vastag porréteg elárulja, hogy jó ideje nem járt

itt senki.

Oldalra fordulok, és a párnámon heverő telefonra pillantok.

Az imént látottakat csak akkor tudnám kiverni a fejemből, ha

találkoznék vagy legalább beszélhetnék Sarah-val. Lassan két

hete, hogy utoljára láttam. Eszembe jut, amikor ' a szobámban

voltunk, miután hazatért Coloradóból - ahogy öleltük egymást.

Ha csak egyetlen pillanatot őrizhetnék meg a vele töltött időből,

hát ez lenne az. Behunyom a szemem, megpróbálom elképzelni,

mit csinálhat most, milyen ruha lehet rajta, kivel beszélgethet. A

hírekben hallottam, hogy a Paradise-hoz legközelebb lévő hat

középiskola mindegyike befogad egy-egy csoport diákot, amíg az

új épület el nem készül. Kíváncsi vagyok, Sarah melyikbe került,

és hogy vajon fotózik-e még.

Kézbe veszem a telefonomat, ami egy bizonyos Julius Tzeazar

nevén van nyilvántartva. Henri humora még mindig meg tud

lepni. Napok óta most először kapcsolom be a készüléket. Nem

kell mást tennem, hogy halljam Sarah hangját, csak tárcsáznom a

számát. Ennyire egyszerű. Bepötyögöm a jól ismert számokat, és

amikor elérek az utolsóhoz, lehunyom a szemem, veszek egy

nagy levegőt - és kikapcsolom a készüléket. Tudom, hogy az

utolsó számot nem szabad lenyomnom. Nem tehetem meg.

Sarah - és mindnyájunk - biztonsága érdekében.

Kint a nappaliban Sam a CNN műsorát nézi Henri laptopján.

Szerencsére a mobilnet - amire Henri ki tudja, milyen álnéven

szerződött - még mindig működik. Sam lázasan jegyzetel egy

noteszba. Három nap telt el a tennessee-i incidens óta, tegnap

éjjel érkeztünk meg Floridába. Többször is átszálltunk, három

különböző kamion pótkocsijában utaztunk - az egyikkel kétszáz

mérföldet rossz irányba -, majd végül föllógtunk egy vonatra, ami

elhozott minket idáig. A tálentumaink - a gyorsaságunk, Hatodik

láthatatlansága - nélkül mindez nem sikerült volna. Az a

szándékunk, hogy egy időre

meghúzzuk magunkat, hadd csituljon el a felhajtás körülöttünk.

Összeszedjük magunkat, edzésbe állunk, és amennyire lehet,

igyekszünk kerülni a további zűröket, mint amilyen ez a

helikopteres üldözés volt. Első lépés: szükségünk van egy autóra.

Második lépés: ki kell találnunk, mi legyen a következő lépés. Ezt

ugyanis egyikünk sem tudja. Ilyenkor tudatosul bennem,

mennyire hiányzik Henri.

- Hol van Hatodik? - kérdezem, ahogy kitámolygok a

nappaliba.

- Kint úszik, azt hiszem - feleli Sam. Az egyik legklasszabb

dolog a házban, hogy saját medencéje van, amit Hatodik rögtön

fel is töltött egy heves felhőszakadással.

- Nem akarod meglesni, hogy néz ki fürdőruhában?

Sam elvörösödik.

- Fogd be! A híreket nézem. Tudod jól, hogy ébernek kell

lennünk.

- És van valami érdekes?

- Azon kívül, hogy most már a bűntársadnak tartanak, és a

fejemre kitűzött nyomravezetői díjat félmillió dollárra emelték? -

kérdezi.

- Ez igen! Látom, élvezed a szitut.

- Igen, ez tényleg király - mondja vigyorogva. - Egyébként

semmi új. Nem értem, Henri hogy tudott lépést tartani ezzel a

rengeteg hírrel. Több ezer új sztori jelenik meg mindennap.

- Henri sosem aludt.

- Na és te nem akarod meglesni Hatodikat fürdőruhában? -

kérdezi Sam, visszafordulva a képernyő felé. Legnagyobb

meglepetésemre a hangjában nyoma sincs komolytalanságnak.

Pedig tudja, mit érzek Sarah iránt. És én is tudom, hogy tetszik

neki Hatodik.

- Hát ezzel meg mit akarsz?

- Látom én, hogy nézel rá. - Rákattint egy kenyai repülő- gép-

szerencsétlenségről szóló beszámolóra. Egyetlen túlélő.

- Miért, hogy nézek rá?

- Hagyjuk. Nem szóltam semmit. - A túlélő egy idős asszony.

Nem közénk tartozik.

- Sam, a lorinok szerelme egy életen át tart. És én szerelmes

vagyok Sarah-ba. Ezt te is tudod jól.

Rám néz a laptop képernyője fölött.

- Igen, tudom. De akkor is... Te pont olyan vagy, amilyen

pasikra ő bukik, én meg csak egy okostóni vagyok, akinek a mániája

minden földönkívüli meg a világűr. Nem tudom elképzelni, hogy

valaha belém zúgjon.

- Igazi terminátor vagy. Ezt sose felejtsd el!

Elhúzom az üvegajtót, és kiballagok a ház mögötti medencéhez.

A kertben eléggé elburjánzottak a növények, látszik, hogy senki

nem gondozza őket. Az udvart téglafal veszi körül, ami megóv

minket a járókelők kíváncsi tekintetétől. Bár szerencsére nem sok

járókelő akad errefelé. A legközelebbi szomszéd úgy negyed

mérföldre lakik tőlünk. A legközelebbi város kocsival tíz percre van.

Hatodik úgy hasítja a vizet, mintha az lenne a természetes

közege. Mellette egy kacsacsőrű emlősre emlékeztető, hosz- szú

fehér szőrű, szakállas lény úszik legalább kétszer olyan gyorsan -

fogalmam sincs, Bernie Kosar éppen milyen állat bőrébe bújt. A

lány megérzi a jelenlétemet, megáll a hossz végén, és könyökét a

medence szélére támasztva félig kiemelkedik a vízből. Bernie Kosar

kimászik, és visszaváltozik kutyává. Ahogy vadul megrázza magát,

alaposan összefröcsköl. Jólesik a frissítő zuhany, és megint eszembe

jut, milyen jó újra délen lenni.

- Ki ne nyírd a kutyámat! - mondom.

Azon kapom magam, hogy Hatodik tökéletes vállát és karcsú

nyakát figyelem. Talán mégis Samnek van igaza. Lehet, hogy

ugyanúgy nézek rá, mint ő. Minden eddiginél erősebb késztetést

érzek, hogy visszarohanjak a házba, bekapcsoljam a telefonomat, és

felhívjam Sarah-t.

- Inkább ő nyír ki engem. Úgy úszik, mint aki teljesen

meggyógyult. Erről jut eszembe, hogy van a fejed?

- Még mindig fáj. - Végighúzom rajta a kezem. - De túlélem.

Felőlem akár már ma elkezdhetjük az edzéseket, ha erre vagy

kíváncsi.

- Helyes. Már nagyon várom. Rég volt, amikor utoljára együtt

edzettem valakivel.

- Biztos, hogy velem akarsz gyakorolni? Ugye tudod, hogy

könnyen megsérülhetsz?

Elneveti magát, és vizet köp felém.

- Ezt nem kellett volna - ingatom a fejemet, és a vízfelszínre

koncentrálva elindítok felé egy hullámot. Hatodik lebukik, nehogy

a víz az arcába csapjon, aztán mikor ismét felbukkan, egy hatalmas

hullám tetején ül, ami majdnem az egész medencét kiüríti, és felém

száguld. Mielőtt megmozdulhatnék, Hatodik elegánsan ellép az

útból, a hullám azonban nem áll meg, és jól nekicsap a ház falának.

Hallom a lány nevetését. A víz visszahúzódik a medencébe, én

pedig megpróbálom utánalökni Hatodikat. Egy mozdulattal

elhárítja a telekinézist, és a következő pillanatban a levegőben

találom magam, kétségbeesetten kalimpálok a kezemmel.

- Mi a fenét műveltek ti itt? - kérdezi Sam. Az üvegajtó előtt áll.

- Hatodik tiszteletlenül beszélt velem, ezért úgy döntöttem,

móresre tanítom. Jól megadtam neki, mi?

Még mindig fejjel lefelé lógok a levegőben, valamivel a medence

fölött. Érzem Hatodik szorítását a jobb bokámon: pontosan

ugyanolyan érzés, mintha a kezével tartana.

- De még mennyire. Biztos tanult a leckéből - feleli Sam.

- Épp most akartam bevinni a döntő csapást. De ráérek, nem

akarom elsietni.

- Mit gondolsz, Sam? - fordul felé Hatodik. - Elengedjem?

Mosoly terül szét Sam arcán.

- Engedd.

- Hé! - kiáltom. A következő pillanatban a lány elenged, én

pedig fejjel előre belezuhanok a vízbe. Amikor feljövök a felszínre,

Hatodik és Sam a térdüket csapkodják a nevetéstől.

- Ez még csak az első menet volt - mondom. Kimászom a partra,

lehúzom a vizes pólót és a betonra hajítom. - Váratlanul ért a

támadásod. De csak várd ki a végét!

- Hova lett a kemény és férfias John? - kérdezi Sam. - Vagy nem

ezzel jöttél, amikor Hatodik kopaszra nyírt?

- Sose hallottál még taktikázásról? Ezt csak azért csináltam,

hogy Hatodikban hamis biztonságérzet alakuljon ki. Majd akkor

rántom ki alóla a szőnyeget, amikor egyáltalán nem számít rá.

- Ja, persze, kíváncsian várom - mondja Sam, aztán csön-

desebben hozzáteszi: - Bárcsak nekem is lennének tálentumaim!

Hatodik megáll közöttünk egyrészes fekete fürdőruhájában. Még

mindig nevet, víz csorog a karján meg a lábán, miközben előrehajol,

és kicsavarja a vizet a hajából. A heg a lábán még most is el van

színeződve, de már nem olyan lila, mint egy hete. Amikor végez,

hátraveti a haját. Sammel megbabonázva figyeljük.

- Akkor délután kezdhetjük az edzést? - kérdezi a lány. - Vagy

még mindig attól félsz, hogy kárt teszel bennem?

Felfújom az arcom, és lassan kiengedem a levegőt.

- Majd megpróbálom visszafogni magam. Az a heg a lábadon

még mindig nagyon csúnya. De amúgy igen, benne vagyok,

kezdhetjük.

- És te mit mondasz, Sam?

- Azt akarjátok, hogy én is együtt gyakoroljak veletek?

Komolyan?

- Még szép. Most már te is közénk tartozol - feleli Hatodik.

Sam bólint, és összedörzsöli a kezét.

- Benne vagyok. - Úgy vigyorog, mint egy kisgyerek karácsony

napján. - De ha csak homokzsáknak akartok használni, akkor

hazamegyek.

Délután kettőkor kezdünk. Az égen gyülekező felhőket látva nem

számítok hosszú edzésre. Sam lábujjhegyen ugrál, rövidnadrág és

bő póló van rajta. Olyan vézna, hogy a térde meg a könyöke majd

átszúrja a bőrét, de ha a szívet és az elszántságot centikben lehetne

mérni, akkor legalább akkora lenne, mint az a mogadori, akit

láttam kiszállni a fehér űrhajóból.

Kezdetnek Hatodik bemutatja, milyen közelharctechnikákat

ismer, és hamar kiderül, hogy sokkal képzettebb nálam. Olyan

könnyedén és precízen mozgatja a testét, mint egy gépezetet,

amikor bevisz egy ütést, egy rúgást, vagy hátralép, hogy kivédje a

támadást. Megmutatja, hogyan támadjunk vissza, és mennyire

fontos a helyes mozgáskoordináció, aztán addig gyakoroljuk a

mozdulatokat, míg reflexszerűvé nem válnak. Sam nagyon lelkes,

és az sem tántorítja el, amikor Hatodik egy-egy ütéssel fellöki, vagy

úgy gyomorszájon vágja, hogy egy percig alig kap levegőt. Én is

többször járok így, és próbálom ugyan elviccelni a dolgot, mintha

csak játszanánk, de bármennyire igyekszem, esélyem sincs ellene.

Fogalmam nincs, hogyan volt képes egyedül megtanulni mindezt.

Miután másodszor is feltörli velem az udvart, fűszálakat és földet

köpködve belátom, hogy rengeteget tanulhatok tőle.

Az eső fél óra múlva kezd rá. Először csak szemerkél, aztán

megnyílik az ég, mi pedig berohanunk a ház fedezékébe. Sam

odabent is folytatja az edzést, ütésekkel és rúgásokkal teszi

ártalmatlanná a képzeletbeli ellenfeleket. Leülök egy székre,

megfogom a nyakamban lógó kék amulettet, és hosszú ideig csak

bámulok kifelé az ablakon. Szótlanul figyelem az égi áldást, és

közben eszembe jut, hogy a legutóbbi két vihar, amit láttam,

egyaránt Hatodik műve volt.

Amikor megfordulok, látom, hogy a lány édesdeden alszik a

nappali sarkában, az ölében Bernie Kosarral, akit úgy szorít

magához, mint egy kispárnát. Mindig így alszik, összegömbölyödve

az oldalán, a teste ellazul, alakja elveszíti éles kontúrjait.

Fehér talpa felém néz, én pedig telekinézissel megcsiklandozom

a jobb lábát. Összerezzen, mintha légy szállt volna rá. Újra

megcsiklandozom. Rúg egy aprót a lábával. Várok néhány

másodpercet, aztán amilyen finoman csak tudom, sarkától a

nagylábujjáig végigcsikizem a talpát. Hatodik behúzza a lábát,

aztán felém rúg. A telekinetikus erő átröpít a szobán, neki a

legközelebbi falnak. Jókora lyuk tátong azon a helyen, ahova

becsapódtam, láthatóvá válnak a falban futó csövek és vezetékek.

Sam beront a szobába, és azonnal fölveszi a védekező alapállást.

- Mi történt? - kiáltja. - Ki van itt?

Föltápászkodom, és a könyökömet masszírozom, amivel

felfogtam a rúgást.

- Seggfej - mondja felülve Hatodik.

Sam előbb rám néz, aztán őrá.

- Röhejesek vagytok - mondja, azzal sarkon fordul, és elindul

vissza a konyhába. - A frászt hozzátok rám a flörtölésetekkel.

- Én is majdnem frászt kaptam - jegyzem meg, elengedve a

fülem mellett a megjegyzését a flörtről. De addigra már kimegy a

szobából, nem hallja. Valóban flörtölnék? Sarah is ezt gondolná, ha

látna?

Hatodik ásítva nyújtózkodik.

- Még mindig esik?

- Szakad, de nézd a jó oldalát: az időjárásnak köszönhetően

megúsztál néhány komolyabb sérülést.

- Ez a kemény csávó lemez már kezd lejárni, Johnny - ingatja a

fejét. - Egyébként se felejtsd el, milyen viszonyban vagyok az

időjárással.

- Ha akarnám, se tudnám elfelejteni - felelem. Megpróbálok

témát váltani. Haragszom magamra, amiért flörtölök. - Már

többször meg akartam kérdezni: ki az az arc a felhőkben? Mindig,

amikor megidézel egy vihart, látok egy öreg, baljós arcot.

Megvakarja a jobb talpát.

- Én se tudom pontosan, de mióta képes vagyok irányítani az

időjárást, ez az arc mindig megjelenik. Gondolom a Lorienről

származik.

- Igen, feltehetően. Már azt hittem, valami eszement exed, akin

még nem sikerült túltenned magad.

- Hát persze, ki más is lehetne? Nyilván bukom a

kilencvenévesekre. Előtted nincsenek titkaim, John.

Vállat vonok. Mindketten elmosolyodunk.

Este vacsorát készítek egy rozsdás, de azért használható

grillsütőn, amit a hátsó verandán találtam. Vagy inkább meg-

próbálok készíteni. Mivel Paradise-ban Sarah-val jártam ház-

tartástanra, én vagyok az egyetlen hármunk közül, aki tudja,

hogyan lehet valami ételre emlékeztető dolgot előállítani. A ma esti

menü: csirkemell, krumpli és egy mirelit pepperonis pizza.

A nappaliban ülünk a szőnyegen, háromszög alakban. Hatodik

egy takarót terített a fejére meg a hátára, fölül csak egy fekete topot

visel, az amulettje a nyakában lóg. Amikor ránézek, eszembe jut a

látomásom. Bármit megadnék egy normális vacsoráért, asztal

mellett, meg egy normális éjszakáért, amikor nem kísértenek a

Lorienen történtek. Vajon mielőtt elhagytuk, tényleg olyan volt a

Lorien, amilyennek láttam?

- Sokat gondolsz a szüleidre? - kérdezem Hatodikat. - Meg a

lorieni időkre?

- Már nem annyira. Igazság szerint már azt sem tudnám

megmondani, hogy néztek ki. De arra emlékszem, milyen volt

velük lenni, ha érted, hogy gondolom. Ez az érzés sokszor eszembe

jut. És te?

Elveszek egy égett pizzaszeletet. Megfogadom, hogy soha többé

nem sütök mirelit pizzát grillen.

- Álmomban sokszor látom őket. Ami persze tök jó, de azért

elég szívfacsaró is. Állandóan eszembe juttatja, hogy meghaltak.

A takaró lecsúszik Hatodik fejéről, és megpihen a vállán.

- És te, Sam? Neked hiányoznak a szüleid?

Sam kinyitja a száját, aztán becsukja. Látom rajta, hogy habozik,

elmondja-e Hatodiknak, hogy szerinte az apját földönkívüliek

ragadták el, amikor elment kenyérért. Végül így felel:

- Hiányoznak, de tudom, hogy jobb nekem itt veletek. Túl sokat

tudok, nem maradhattam otthon.

- Igen, túl sokat tudsz - bólintok. Bűntudatot érzek, amiért a

borzalmas főztömet kell ennie egy elhagyatott házban, ahelyett

hogy az anyja készítette vacsorából lakomázna az étkezőjükben.

- Sajnálom, hogy belerángattunk ebbe - mondja Hatodik. - De

örülök, hogy itt vagy velünk.

Sam elpirul.

- Nem tudom, miért, de kezdem úgy érezni, hogy nekem is

valami közöm van ehhez az egészhez. Kérdezhetek valamit? Milyen

messze van a Mogador a Földtől?

Visszagondolok arra, amikor Henri ráfújt a hét kis üveggömbre,

azok életre keltek, és néhány pillanat múlva a naprendszerünk

tökéletes modellje lebegett a szemünk előtt.

- Sokkal közelebb, mint a Lorien. Miért?

Sam feláll.

- Mennyi ideig tartana az út?

- Talán néhány hónapig - feleli Hatodik. - Attól függ, milyen

űrhajóval repülsz, és azt milyen energia hajtja.

Sam körözni kezd a szobában.

- Szerintem az amerikai kormánynak biztosan van valahol egy

olyan űrhajója, ami képes leküzdeni ekkora távolságot. Biztosra

veszem, hogy még csak prototípus, ami szupertitkos és egy hegy

gyomrában tartják, a hegy pedig egy másik hegy alá van elrejtve,

csak az jutott eszembe, hogy mi van, ha nem találjuk meg az

űrhajótokat, és valahogy mégis el kell repülnünk a Mogadorra.

Muszáj, hogy legyen egy B-tervünk, nem?

- Persze. És mi is az A-terv? - kérdezem az ajkamba harapva.

Már a gondolattól is kiráz a hideg, hogy a saját bolygójukon

szálljunk szembe a mogadoriakkal.

- Az, hogy megkeressük a Ládámat - mondja Hatodik, azzal

visszahúzza a takarót a fejére.

- És ha megtaláltuk?

- Edzünk tovább.

- És aztán? - kérdezem.

- Gondolom, megkeressük a többieket.

- Megint csak rohanunk majd megállás nélkül. Henri vagy

Katarina biztos kitalált volna valami hasznosabb tevékenységet is.

Például megtanulhatnánk, hogyan kell megölni bizonyos fajta

ellenségeket. Tudod, mik azok a pikenek?

- Azok a nagy bestiák, amik lerombolták az iskolát - feleli

Hatodik.

- És a kraulok?

- Azok a kisebb állatok, amik a tornateremben támadtak ránk.

Miért?

- Még Észak-Karolinában, amikor Sammel hallottatok

mogadoriul beszélni, álmomban a mogok ezt a két nevet

mondták. Azelőtt még sosem hallottam ezeket a szavakat.

Henrival egyszerűen csak bestiáknak hívtuk őket. - Egy pillanatra

elhallgatok. - Tegnap éjjel is volt egy álmom.

- Lehet, hogy ezek nem is álmok - mondja Hatodik. - Hanem

látomások.

Bólintok.

- Egyelőre még nem nagyon tudok különbséget tenni köztük.

Most is úgy éreztem magam, mint amikor a korábbi láto-

másaimban a Lorienen jártam, de ebben a kettőben nem ott

voltam. Henri egyszer azt mondta, hogy a látomásaim mindig

személyes jelentőséggel bírnak számomra. És igaza volt. Azelőtt a

látomásaimban mindig olyan események szerepeltek, amik már

megtörténtek. De amit ma reggel láttam... nem is tudom. Mintha

éppen akkor történt volna.

- Durva - mondja Sam. - Olyan vagy, mint a tévé.

Hatodik összegyűri a szalvéta helyett használt papírtörlőt,

és földobja a levegőbe. Gondolkodás nélkül lángra lobbantom, és

elporlad, mire földet ér.

- Nem lehetetlen, John - szólal meg végül a lány is. - Egyes

lorinok állítólag képesek voltak erre. Legalábbis Katarina így

mesélte.

- Hát a lényeg az, hogy szerintem a Mogadoron voltam, ami

egyébként pont olyan undorító, amilyennek elképzeltem. Minden

lepusztult volt és szürke. De hogy kerültem oda? És honnan tudta

az a hatalmas mogadori tag, hogy ott vagyok?

- Hatalmas? Mekkora volt? - kérdezi Sam.

- Minimum kétszer akkora, mint a mog katonák. Hat méter,

vagy még annál is több, és sokkal intelligensebb náluk. Csak úgy

sugárzott belőle az erő meg a hatalom. Biztos, hogy valamilyen

vezető. Már másodszorra láttam. Először kihallgattam egy

beszélgetést, amikor valamelyik beosztottja beszámolt neki rólunk

meg az iskolában történtekről. Most másodszor pedig épp egy

űrhajóra készült felszállni, de előbb még az egyik katona odarohant

hozzá és átadott neki valamit. Először nem tudtam, mi az, de

mielőtt az űrhajó ajtaja becsukódott volna, a mog felém fordult,

hogy én is lássam.

- És mi volt az? - kérdezi Sam.

Megrázom a fejem, összegyűröm a papírtörlőmet és meg-

gyújtom a tenyeremen. Kinézek a hátsó ajtón a lemenő napra. A

narancs és rózsaszín ragyogás a floridai naplementéket juttatja

eszembe, amiket Henrival néztünk a tornácunkról. Bárcsak most itt

lenne velünk, hogy segítsen megérteni ezt az egészet!

- John? Mi volt az? Mi volt nála? - kérdezi Hatodik.

Fölemelem a kezem, és megfogom az amulettemet.

- Ez. Ezek. Három amulett. A mogadoriak minden egyes

gyilkosság után elvették az amulettet. És ez a drabális vezetőjük

vagy a franc tudja, kicsodájuk, a nyakában hordja mindet, mintha

olimpiai érmek lennének, és direkt úgy fordult, hogy én is lássam

őket. Kéken ragyogott mind a három, és amikor fölébredtem, az

enyém is.

- Azt akarod mondani, hogy ez valami figyelmeztető jel volt,

mintha a saját végzetedet láttad volna? Nem lehet, hogy csak egy

rémálom a sok stressz miatt? - próbál megnyugtatni Sam.

Megrázom a fejem.

- Szerintem Hatodiknak van igaza, ezek látomások. És valami azt

súgja, hogy amit láttam, az pont akkor történt. De az egészben az a

legrémisztőbb, hogy az a fickó valószínűleg épp ide indult. És ha

Hatodik jól tudja, milyen gyorsak az űrhajók, akkor hamarosan

megérkezik.

TIZENEGYEDIK

FEJEZET

C S A K E M L É K F O S Z L Á N Y A I M M A R A D T A K A S A N T A T E R E S Á B A

vezető hosszú, véget nem érő útról. Leginkább arra emlékszem, hogy

korog a gyomrom, fáj a lábam és szinte mindig halálosan fáradt vagyok.

Emlékszem, ahogy Adelina aprópénzt meg ennivalót koldult.

Emlékszem a tengeribetegségre meg a hányingerre. Emlékszem a

járókelők undorodó pillantására. Emlékszem minden egyes alkalomra,

amikor nevet változtattunk. És emlékszem a Ládára: hogy bármilyen

fáradságos volt is cipelni, Adelina nem volt hajlandó megválni tőle még

a legnehezebb helyzetekben sem. Emlékszem, hogy aznap, amikor

végül bekopogtunk a Santa Teresába, és Lucia nővér ajtót nyitott

nekünk, a Láda ott hevert a földön Adelina két lába között. Tudom,

hogy elrejtette az árvaház valamelyik félreeső zugában. Hiába

kerestem évekig, nem találtam meg, de nem adtam fel a kutatást

Vasárnap van, egy hét telt el Ella érkezése óta. A mise alatt a

leghátsó padsorban ülünk. Ellának ez az első miséje, és nagyjából

annyira köti le, mint engem: semennyire. Az iskolában töltött időt

leszámítva gyakorlatilag el sem mozdul mellőlem azóta, hogy

segítettem neki beágyazni. Együtt megyünk iskolába és együtt jövünk

vissza, együtt reggelizünk és vacsorázunk, együtt mondjuk el az esti

imát. Nagyon megkedveltem, és abból ítélve, hogy mindenhova jön

velem, ő is megkedvelt engem.

Marco atya már jó háromnegyed órája prédikál, és végül nem bírom

tovább, lehunyom a szemem, és a barlangra gondolok. Azon

töprengek, vajon magammal vigyem-e Ellát délután. Több akadálya is

van. Először is odabent nincs semmi fény, és kizárt, hogy

Ella ugyanúgy lásson a sötétben, mint én. Másodszor: a hó még mindig

nem olvadt el, és nem tudom, képes lenne-e egyáltalán felmászni

odáig. Ám leginkább amiatt aggódom, hogy veszélybe sodrom. A

mogadoriak bármelyik pillanatban megérkezhetnek, és ő teljesen

védtelen velük szemben. De minden nehézség és aggodalmam ellenére

nagyon szeretném magammal vinni. Szeretném megmutatni neki a

festményeimet.

Még kedden reggel, néhány perccel indulás előtt észrevettem, hogy

Ella az ágyára hajolva ügyködik valamivel. A reggeli süteményemet

majszolva átpillantottam a válla fölött, és láttam, hogy éppen a

hálótermünket rajzolja le egy darab papírra. Lenyűgöző rajz volt A

részletek, a falakon végigfutó összes repedés precíz megjelenítése, az

ablakon beszűrődő reggeli napsugarak... Döbbenten meredtem a

papírra: mintha egy fekete-fehér fényképet láttam volna.

- Ella!

Villámgyorsan megfordította a rajzot, és a tankönyvére szorította.

Tudta, hogy én vagyok az, mégsem fordult hátra.

- Hol tanultad ezt? - suttogtam. - Kitől tanultál meg így rajzolni?

- Aputól - felelte szintén suttogva. - Festőművész volt. Ahogy anyu

is.

Leültem mellé az ágyra.

- És én még azt hittem, jól tudok festeni.

- Apu zseniális festő volt - mondta egyszerűen. Mielőtt foly-

tathattam volna a kérdezősködést, Carmela nővér ránk szólt, és kiterelt

minket a hálóteremből. Aznap este ott találtam Ella rajzát a párnám

alatt. A legszebb ajándék, amit valaha kaptam.

A misén ülve az jár a fejemben, hogy talán segíthetne nekem a

barlangban. Biztos tudnék keríteni valahonnan egy zseblámpát vagy

egy lámpást, amit magunkkal vihetnénk. Hirtelen kuncogás szakítja

félbe az elmélkedésemet.

Kinyitom a szemem, és oldalra nézek. Ella észrevette, hogy egy

szőrös, fekete-piros hernyó mászik a karján. Ajkamhoz emelem az

ujjam, és csendre intem. Egy pillanatra abba is hagyja a nevetést, de

aztán a hernyó továbbmászik, és Ella ismét kuncogni kezd. Bele-

vörösödik az erőlködésbe, hogy elfojtsa a nevetését, de ettől csak még

erősebb lesz az inger. Aztán egyszer csak nem bírja tovább, és

kirobban belőle a kacagás. Mindenki felénk fordul, hogy lássa, mi

történik. Marco atya a mondat kellős közepén félbehagyja a prédi-

kációt. Lekapom Ella karjáról a hernyót, kihúzom magam, és állom a

felénk irányuló tekinteteket. Ella abbahagyja a nevetést A fejek lassan

visszafordulnak, Marco atya pedig - láthatóan ingerülten, amiért

félbeszakították - folytatja a beszédet.

A markomban tartom a hernyót. Próbál kiszabadulni. Egy perc

elteltével kinyitom a kezem, és a hirtelen mozdulattól megijedt hernyó

szőrös kis labdává gömbölyödik. Ella felvonja a szemöldökét és

összeteszi a két tenyerét, én pedig visszaadom neki a hernyót.

Mosolyogva nézi a fekete-piros teremtményt

Végigpásztázom az első sort. Nem lep meg, hogy Dora nővér

egyenesen rám mered. Lassan megrázza a fejét, majd visszafordul

Marco atya felé.

Ella füléhez hajolok, hogy senki más ne hallja, amit mondok.

- Ha a mise véget ér - suttogom -, el kell tűnnünk, amilyen gyorsan

csak tudunk. És tartsd távol magad Dora nővértől.

A mise előtt kontyba fontam a haját a tarkóján, és ahogy most rám

néz nagy, barna szemével, olyan érzésem támad, mintha a nehéz konty

lehúzná a fejét.

- Meg fognak büntetni? - kérdezi.

- Nem lesz semmi baj - nyugtatom meg. - De a biztonság kedvéért

tűnjünk el, mielőtt Dora nővér elkaphatna minket. Rendben?

- Rendben.

De nincs ilyen szerencsénk. Amikor már csak néhány perc van hátra,

Dora nővér föláll, és ráérősen hátravonul, majd az ajtótól pár lépésnyire

megáll. A mise végén újra kinyitom a szemem, és keresztet vetek. A

következő pillanatban Dora nővér ráteszi a kezét a bal vállamra.

- Te velem jössz - mondja Ellának, és fölöttem átnyúlva megragadja

a csuklóját

- Mit akar tőle? - kérdezem.

- Az nem tartozik rád - feleli, és már húzza is maga után Ellát.

- Marina...! - szól könyörögve Ella. Ijedt tekintettel néz rám,

miközben Dora nővér kifelé vonszolja a templomból. Pánikba esve

rohanok Adelinához, aki egy hölggyel beszélget az első padsoroknál.

- Dora nővér magával vitte Ellát! - szakítom félbe hadarva. - Meg

kell állítanod, Adelina!

Hitetlenkedve pillant rám.

- Már hogy tennék ilyesmit? Egyébként is Adelina nővér. Most

pedig, ha megbocsátasz, Marina, éppen beszélgetek valakivel.

Megrázom a fejem. Könnyek gyűlnek a szemembe. Adelina már

elfelejtette, milyen érzés, amikor segítséget kér, és hátat fordítanak

neki.

Sarkon fordulok, és fölszaladok az irodákhoz vezető csigalépcsőn.

Balra, a folyosó végén csak egyetlen ajtó van zárva: Lucia nővér irodája.

Elindulok arra, és közben azon töröm a fejem, mit csináljak.

Bekopogjak? Vagy rúgjam be egyből? De nem marad időm eldönteni,

mert amint karnyújtásnyi közelségbe érek, az ajtón túlról meghallom a

náspángoló pálca csattanását, és rögtön utána a sikoltást.

Megdermedek. Ella felsír odabent, a következő pillanatban pedig nyílik

az ajtó, és Dora nővér jelenik meg előttem.

- Te meg mit keresel itt? - rivall rám.

- Lucia nővérhez jöttem - hazudom.

- Nincs itt, neked meg a konyhában a helyed. Indulás! - vakkantja,

és int, hogy forduljak meg. - Én is oda megyek.

- Ella jól van?

- Már mondtam, hogy nem tartozik rád, Marina. - Azzal elkapja a

karomat, megperdít, és taszít egyet rajtam. - Indíts!

Lassan távolodunk az irodától. Utálom magam, amiért annyira félek

minden összetűzéstől. Mindig ugyanaz az érzés fog el - a nővérekkel,

Gabriela Garcíával, Bonitával a mólón -, ugyanaz az idegesség, ami

gyorsan félelemmé hízik, és arra késztet, hogy meghátráljak.

- Igyekezz! - veti oda Dora nővér, és jön utánam le a lépcsőn a

konyha felé, ahol az El Festín teendői várnak rám.

- Ki kell mennem a mosdóba - mondom a konyhához érve, ami

persze hazugság, mert csak meg akarom nézni, Ella jól van-e.

- Na jó, de csak gyorsan. Mérem az időt.

- Sietek.

Befordulok a sarkon, és várok egy fél percet, amíg a nővér biztosan

eltűnik. Utána visszarohanok fölfelé a lépcsőn, majd végig a folyosón.

Az iroda ajtaja résnyire nyitva. Belépek. Odabent komor sötétség

fogad. Vastag porréteg borítja a fal mentén álló polcokat és a rajtuk

pihenő régi könyveket. Csak a piszkos festett üvegablakon át szűrődik

be némi világosság.

- Ella? - Valamiért azt gondolom, talán itt bujkál, de nem érkezik

válasz. Végigmegyek a folyosón, és bekukkantok a többi helyiségbe is,

de mindegyik üres. Közben Ellát szólongatom. A folyosó másik végén a

nővérek hálóterme van. Semmi jele, hogy arra ment volna. Lesietek a

lépcsőn. A többiek már elindultak az étkező felé. Visszamegyek a

templomba, hátha ott megtalálom Ellát. De nincsen sem ott, sem a

hálóteremben, sem a gépteremben, sem a raktárakban. Mire

mindezekkel végzek, eltelik legalább fél óra, és tudom, hogy ha most

megyek be az étkezőbe, abból baj lesz.

Inkább sietve kibújok a vasárnapi ünneplő ruhámból, a fejemre

húzom a kapucnit, lekapom az ágyamról a pokrócot, és kiszököm a

kolostorból. A mély hóban caplatok a barlang felé, és közben egyre

csak a pálca csattanásának hangja és Ella sikolya visszhangzik a

fülemben. Képtelen vagyok megbocsátani Adelina viselkedését. Egész

testemben remegek a feszültségtől. Hogy levezessem, telekinézissel

fölkapok pár nagyobb kődarabot, és a hegyoldalba vágom őket. A hó

felszíne megkeményedett, vékony jégréteg alakult ki rajta, ami a lábam

alatt ropogva beszakad, de a lefelé guruló köveket nem állítja meg.

Olyan dühös vagyok, hogy legszívesebben hagynám, hadd száguldjanak

a város felé. De aztán mégis lefékezem őket. Nem a városra haragszom,

csak a nevét viselő kolostorra, meg azokra, akik benne élnek.

Elhaladok a teve mellett - innen még ötszáz méter. Érzem a nap

melegét az arcomon. Még magasan fent jár az égen, ami azt jelenti,

hogy legalább öt órám van naplementéig. Régóta nem volt ennyi

szabadidőm. A napsütés meg a friss levegő kirángat gyászos

hangulatomból, és már az sem érdekel, milyen büntetés vár rám, ha

visszaérek. Megfordulok, hogy lássam, mennyire hatékony a pokrócos

módszerem a megkeményedett havon - sajnos egyáltalán nem az.

Ennek ellenére megyek tovább, és amikor megpillantom az ismerős

bokrot, futásnak eredek. Először észre sem veszem, pedig azonnal ki

kellene szúrnom: valaki félrekotorta a havat a barlang bejárata elől. De

amint közelebb érek, rögtön tudom, hogy valami nem stimmel.

Déli irányból lábnyomok vezetnek a barlanghoz. Nagyjából kétszer

akkorák, mint az én nyomaim. Mintha valaki a városból nyílegyenesen a

bejárathoz jött volna. A barlang előtt kicsit letaposta a havat, mintha

körbe akarta volna járni. Döbbenten meredek a nyomokra. Érzem, hogy

nagyon nagy baj van, de egyelőre nem jövök rá, miért. Aztán

kapcsolok: a nyomok csak befelé vezetnek, ki nem.

Bárki hagyta őket, most is odabent van.

TIZENKETTEDIK

FEJEZET

Itt vannak! Annyi év után végül rám találtak a mogadoriak! Olyan

hirtelen fordulok meg, hogy megcsúszom a havon és elesek. Ahogy

négykézláb kúszva hátrálok minél messzebb a barlang szájától, a

cipőm beleakad a pokrócba. Könnyek gyűlnek a szemembe. A szívem

vadul zakatol. Föltápászkodom, és tiszta erőből futásnak eredek.

Vissza sem nézek, hogy követnek-e, csak száguldok le a havas terepen,

ahol az imént fölfelé kapaszkodtam. Annyira gyorsan rohanok, hogy

alig látom, hova lépek. A fák és a felhők elmosódnak körülöttem.

Érzem, hogy a vállamra erősített pokróc verdes mögöttem az

ellenszélben, mint valami szuperhős köpenye. Egyszer megbotlom, de

rögtön talpra ugrok, és már futok is tovább. Átugrok a teveszikla

fölött, és ismét elesek. Végül magam mögött hagyom a fákat, és

visszaérek a kolostorba. Odafelé huszonöt percig tartott az út, vissza

még öt perc sem kellett hozzá. Akárcsak a víz alatt lélegzés képessége,

a szupersebesség tálentuma is éppen akkor jelenik meg, amikor a

legnagyobb szükségem van rá.

Leveszem a pokrócot a nyakamból, és berontok a nagy kétszárnyú

ajtón. Hallom az edények csörömpölését az étkező felől. Fölrohanok a

lépcsőn, aztán végig a folyosón, mert tudom, hogy Adelina ezen a

vasárnapon szabadnapos. Belépek a nővérek hálótermének nyitott

ajtaján. Adelina egyenes derékkal ül az egyik magas támlájú széken,

ölében a Biblia. Amikor meglát, becsukja.

- Miért nem vagy az ebédlőben? - kérdezi.

- Azt hiszem, itt vannak - lihegem kifulladva, remegő kézzel.

Leguggolok, és megfogom a térdét.

- K ik ?

-Tudod jól, hogy kik! - kiáltok rá. Aztán a fogaim közt sziszegve hozzáteszem: -

A mogadoriak.

Hitetlenkedve néz rám.

-Hol?

- Elmentem a barlangba...

- Miféle barlangba? - vág közbe.

- Nem mindegy, miféle barlangba? Lábnyomok voltak a bejárat

előtt, egy nagyméretű csizma nyomai...

- Lassabban, Marina. Lábnyomok egy barlang előtt?

- Igen.

Gúnyosan elvigyorodik, és rögtön rájövök, hogy hiba volt idejönnöm.

Tudhattam volna, hogy nem hisz majd nekem. Egyszerre ostobának

és sebezhetőnek érzem magam. Fölegyenesedem. Remegő

kezemmel nem tudok mit kezdeni.

j - Tudni akarom, hol van a Ládám - mondom nem éppen maga

biztos, de nem is félénk hangon.

- Milyen Ládád?

j - Tudod nagyon jól, miről beszélek! ; - Miért gondolod, hogy még mindig őrizgetem? - kérdezi

Adelina halálos nyugalommal.

- Mert ha nem tennéd, azzal a saját néped ellen fordulnál - vágom

rá.

Újra kinyitja a Bibliát, és úgy tesz, mintha olvasna. Az első gon-

dolatom az, hogy faképnél hagyom, de aztán ismét eszembe jutnak a

lábnyomok a hóban.

- Hol van? - kérdezem újra.

Úgy tesz, mintha ott sem lennék, ezért az elmémmel letapogatom a

Bibliát: érzem vékony, poros lapjait, érdes borítóját - és hirtelen

becsapom a kötetet. Adelina fölugrik.

- Azonnal mondd meg, hol van! - követelem.

- Hogy mersz így beszélni velem?! Kinek képzeled magad?

- A Védők közé tartozom, és egy egész faj sorsa múlik rajtam,

Adelina! Hogy fordíthattál hátat nekünk? Hogy fordíthatsz hátat az

emberiségnek? John Smith, aki szerintem szintén Védő, szökésben

van Amerikában. Amikor megállították az autóját, ellökte a

rendőrt, anélkül hogy hozzáért volna. És erre én is képes vagyok. Ahogy az előbb

becsuktam a könyvedet. Hát nem veszed észre, mi történik? Ha nem segítünk,

nemcsak a Lorien pusztul el örökre, hanem a Föld meg ez a hülye árvaház is!

- Hogy merészeled hülyének nevezni ezt a helyet? - Adelina a kezét ökölbe

szorítva tesz egy lépést felém. - Ez az egyetlen hely, ahol befogadtak minket,

Marina. Ha nem lenne, már rég meghaltunk volna. És mit tettek értünk a lorinok?

Bedugtak minket egy űrhajóba egy egész évre, aztán kilöktek erre a kegyetlen

bolygóra mindenféle útmutatás nélkül, csak annyit mondtak, hogy rejtőzzünk el és

gyakoroljunk. Ugyan minek?

- Hogy legyőzzük a mogadoriakat. És visszahódítsuk a Lorient. - Megrázom a

fejem. - A többiek valószínűleg most is épp küzdenek valahol, vagy igyekeznek

megtalálni egymást, és próbálnak rájönni, hogyan juthatnánk haza, miközben mi

ebben a börtönben vesztegetjük az időnket.

- Az én életemnek célja van: imáimmal és szolgálatommal az emberiséget

segítem. Jobban tennéd, ha te is követnéd a példámat.

- Neked csak egyetlen feladatod volt a Földön: hogy nekem segíts!

- Életben vagy, nem?

- Igen, de nagyjából ez minden, amit elmondhatok.

Visszaül a székre, és kinyitja a Bibliát.

- A Lorien halott, Marina. Mi értelme ennek az egésznek?

- A Lorien nem halott, csak téli álmot alszik. Te magad mondtad. És mi sem

vagyunk halottak.

Adelina nagyot nyel.

- Mindnyájunkat halálra ítéltek - mondja, és a hangja enyhén megbicsaklik. Majd

jóval békülékenyebben hozzáteszi: - Kezdettől fogva halálra vagyunk ítélve. Az

egyetlen esélyünk, ha igyekszünk jócselekedetekkel biztosítani magunknak a halál

utáni életet.

- Hogy mondhatsz ilyet?

- Úgy, hogy ez az igazság. Egy kihalóban lévő faj utolsó egyedei vagyunk, és

hamarosan mi is eltűnünk. Isten legyen irgalmas hozzánk, amikor eljön az idő.

A fejemet ingatom. Semmi kedvem Istenről vitatkozni vele.

- Hol a Ládám? Itt van a szobában? - Körbejárom a helyiséget, a mennyezetet

fürkészem rések után kutatva, aztán leguggolok, és benézek néhány ágy alá.

- Ha meg is találnád, akkor sem tudod kinyitni nélkülem - mondja Adelina.-Tudod

nagyon jól.

Igaza van. Ha hihetek annak, amit évekkel ezelőtt mondott, amikor még bíztam

benne, akkor tényleg nem tudom kinyitni nélküle. Egyszerre rám szakad a helyzet

kilátástalansága. A lábnyomok a hóban; a szökésben lévő John Smith; a Santa

Teresa nyomasztó világa; és Adelina, a Cépanom, aki ahelyett, hogy segítene kitel-

jesíteni a tálentumaimat, elárulta a küldetésünket. Azt sem tudja, milyen

tálentumaim fejlődtek már ki. Látok a sötétben, tudok lélegezni a víz alatt,

szupergyors vagyok, tárgyakat mozgathatok az akaraterőmmel, és meg tudom

gyógyítani a növényeket. Nyugtalanság lesz úrrá rajtam, és ekkor, a lehető

legrosszabb pillanatban, belép Dora nővér. Amint meglát, kezét a csípőjére teszi.

- Miért nem vagy a konyhában? - kérdezi.

Feléje fordulok, és ugyanolyan dühösen nézek rá, ahogy ő énrám.

- Duguljon már el! - mordulok rá, azzal kisietek a hálóból, mielőtt válaszolhatna.

Végigszaladok a folyosón, le a lépcsőn, fölkapom a kabátomat, és kimegyek a

főbejáraton.

Idegesen kapkodom a fejemet útközben, minden árnyékban mogadoriakat vélek

fölfedezni. Bár még mindig úgy érzem, mintha figyelnének, semmi szokatlant nem

látok. A városba érve a kávéház felé veszem az irányt, mert ez az egyetlen hely,

amelyik még nyitva van. A húsz asztalnak legalább a fele foglalt, amiért

kimondottan hálás vagyok; mindenképp emberek között akarok lenni. Már éppen

leülnék, amikor megpillantom Héctort: egyedül ücsörög a sarokban, borozgat.

Odalépek hozzá.

- Miért nem vagy az El Festínen?

Fölnéz. Az arca frissen borotválva, a tekintete tiszta és átható. Kipihentnek

látszik, sőt kimondottan jól öltözöttnek. Régóta nem láttam ilyennek. Kíváncsi

vagyok, meddig tart ez az állapot.

- Azt hittem, vasárnap nem iszol - mondom, de rögtön meg is bánom. Ellán

kívül Héctor az egyetlen barátom. Ellát sehol sem találom, és nem akarom, hogy

Héctor is eltűnjön.

- Én is azt hittem - feleli sértődöttség nélkül. - Ha ismersz olyat, aki alkoholba

akarja fojtani a bánatát, világosítsd föl, hogy a bánat tud úszni. Gyere, ülj ide, ülj

csak le - noszogat, és lábával kitolja a vele szemközti széket.

Lerogyok.

- Hogy vagy? - kérdezi.

- Gyűlölöm ezt a helyet, Héctor. Tiszta szívemből gyűlölöm!

- Rossz napod volt?

- Itt minden nap rossz nap.

- Ugyan már, nem olyan borzalmas ez a város.

- Mi a titkod, hogy mindig ilyen vidám vagy?

- Alkohol - feleli fanyar mosollyal. Tölt magának a palackból. - Másoknak nem

ajánlanám. De nekem bevált.

- Jaj, Héctor! - sóhajtok. - Úgy szeretném, ha nem innál ennyit.

Elneveti magát, aztán belekortyol a borba.

- Tudod, én mit szeretnék? - kérdi.

-Mit?

- Hogyha nem lennél mindig ilyen szomorú, Marina, tengerek lánya.

- Nem tudtam, hogy mindig szomorú vagyok.

Megvonja a vállát.

- Nekem feltűnt, de hát Héctor nagyon jó megfigyelő.

Jobbra-balra nézelődöm, igyekszem mindenkit szemmel tartani. Aztán elveszek

egy szalvétát az asztalról, és az ölembe terítem. Majd visszateszem az asztalra.

Utána megint vissza az ölembe.

- Áruld el, mi bánt ennyire - kéri Héctor, és ezúttal nagyobbat kortyol a

poharából.

- A világon minden.

- Minden? Még én is?

Megrázom a fejem.

- Na jó, nem minden.

Fölvonja a szemöldökét, és elkomorodik.

- Nekem elmondhatod.

Alig bírom legyűrni a késztetést, hogy eláruljam neki a titkomat, hogy elmondjam,

miért vagyok itt, és honnan jöttem valójában. Szívesen beszélnék neki Adelináról

meg a feladatáról, és arról, mi lett belőle. Szeretném, ha ő is tudna a többiekről,

akik az életükért küzdenek, vagy éppen menekülnek, miközben én zabot

hegyezek itt az isten háta mögötti kolostorban. Ha van valaki, akiben meg-

bízhatok, valaki, aki minden tőle telhetőt megtenne, hogy segítsen, akkor az

Héctor. Elvégre ő is egy védelmező, akit a neve erővel és bátorsággal ruházott föl.

- Te jól érzed itt magad, Héctor?

- Időnként.

- Akkor miért maradsz? Bárhova mehetnél.

Megvonja a vállát.

-Több oka is van. - Ismét teletölti a poharát. - Először is nincs más, aki

gondoskodna anyámról. Ráadásul itt az otthonom, és nem vagyok meggyőződve

róla, hogy máshol jobb lenne. Az a tapasztalatom, hogy a díszletek

megváltoztatása kevés ahhoz, hogy megjavuljanak a dolgok.

- Lehet, hogy így van, de én akkor is alig várom, hogy elmehessek. Már csak

négy hónapom van hátra, tudtad? És ne mondd el senkinek, de van egy olyan

érzésem, hogy még annál is hamarabb eltűnök innen.

- Szerintem ez nem lenne okos döntés, Marina. Nagyon fiatal vagy még ahhoz,

hogy egyedül élj. Hova mennél?

- Amerikába! - vágom rá habozás nélkül.

- Amerikába?

- Van ott valaki, akit meg kell találnom.

- Ha ilyen elszánt vagy, miért nem indultál már útnak?

- Leginkább azért, mert félek - ismerem be.

- Nem te vagy az egyetlen - feleli Héctor, és kiüríti a poharát. A tekintete kezd

elhomályosulni. - A változás kulcsa az - teszi hozzá -, hogy el kell engedni a

félelmeinket.

- Tudom.

Nyílik a kávéház ajtaja, és egy férfi lép be hosszú kabátban, a kezében egy régi

könyvvel. Elmegy mellettünk, és leül az egyik asztalhoz a terem másik végében.

Sötét haja és bozontos szemöldöke van. Vastag bajusza az egész felső ajkát

eltakarja. Soha nem láttam korábban, de ahogy fölemeli a fejét, és találkozik a

tekintetünk, azonnal erős ellenszenvet érzek iránta. Gyorsan elfordítom a fejemet.

A szemem sarkából látom, hogy továbbra is engem néz. Próbálok nem törődni vele.

Folytatom a beszélgetést Héctorral, vagyis inkább csak fecsegek

összefüggéstelenül, és figyelem, ahogy újra teletölti a poharát, de közben szinte

semmit nem fogok fel abból, amit mond.

A férfi egyre csak engem bámul, és ez öt perc múlva már annyira zavar, hogy úgy

érzem, mintha forogna velem a kávéház. Közelebb hajolok, és odasúgom

Héctornak:

- Ismered azt a pasast a sarokban?

Megrázza a fejét.

- Nem, de nekem is feltűnt, hogy figyel minket. Már pénteken is itt volt,

ugyanannál az asztalnál ült, és ugyanazt a könyvet olvasta.

-Valami nagyon nem tetszik benne, de nem tudom, hogy mi.

- Ne aggódj, míg engem látsz.

- Azt hiszem, jobb, ha most megyek - mondom. Hirtelen úgy érzem, azonnal ki

kell jutnom innen. Igyekszem nem nézni a férfi felé, mégsem tudom megállni, hogy

ne vessek rá még egy pillantást. Most már a könyvet olvassa, és a fedőlapját furcsa

szögben tartja, mintha szándékosan felém mutatná. A töredezett, kopottas,

piszkosszürke borítón ez áll:

MÜTILÉNÉI PITTACUS ÉS AZ

ATHÉNI HÁBO RÚ

Pittacus? Pittacus? A férfi ismét rám mered, és bár a könyv a fél arcát eltakarja, a

tekintetéből azt olvasom ki, hogy mosolyog. Egyszerre úgy érzem magam, mint akit

vonat gázolt el. Lehetséges, hogy ő az első mogadori, akivel találkozom?

Fölpattanok, a térdemet jó! beverem az asztalba, és majdnem fölborítom Héctor

borosüvegét. A székem nagy zajjal eldől. Mindenki felém fordul.

- Most mennem kell, Héctor - hadarom. - Mennem kell.

Kitámolygok az ajtón, és futásnak eredek. Gyorsabban száguldok, mint a kocsik,

de nem érdekel, ha meglátnak. Másodpercek alatt visszaérek a Santa Teresába.

Berontok a kétszárnyú ajtón, és gyorsan bevágom magam mögött. Nekivetem a

hátam, és behunyom a szemem. Próbálom lassabban venni a levegőt, hátha elmúlik

a lábam és a karom rángása, az ajkam remegése. Verejték csurog le az arcom két

oldalán.

Kinyitom a szemem. Adelina áll előttem, én pedig a karjaiba vetem magam, nem

törődve a korábbi szóváltásunkkal. Bizonytalanul viszonozza az ölelésemet -

valószínűleg nem tudja mire vélni, hiszen évek óta nem mutattam ki, mennyire

ragaszkodom hozzá. Elhúzódik, én meg már nyitnám a számat, hogy beszámoljak

róla, mit láttam, de Adelina az ajkához emeli az ujját. Pontosan úgy, ahogy én

figyelmeztettem Ellát a mise alatt. Aztán sarkon fordul, és elmegy.

*****

Aznap este vacsora után, de még az ima előtt, a hálóterem ablakánál állok, és a kinti

sötétséget fürkészem, gyanús jelek után kutatva.

- Marina? Mit csinálsz?

Megfordulok. Ella az; nem hallottam, hogy belépett. Úgy jön- megy, mint egy

árnyék.

- Hát itt vagy - üdvözlöm megkönnyebbülve. - Jól érzed magad?

Bólint, de nagy, barna szeme másról árulkodik.

- Mit csinálsz? - kérdezi újra.

- Csak nézek ki az ablakon.

- Miért? Esténként mindig az ablaknál állsz.

Igaza van; mióta megérkezett, mióta észrevettem, hogy az az alak engem bámul

a templom ablakából, minden este a kinti tájat fürkészem, hátha újra felbukkan.

Most már biztos vagyok benne, hogy ugyanazt a férfit láttam ma a kávéházban.

- Rossz embereket keresek, Ella. Néha rossz emberek mászkálnak odakint.

- Tényleg? Hogy néznek ki?

- Nehéz megmondani - felelem. - Azt hiszem, nagyon magasak, általában sötét a

hajuk, és látszik a külsejükön, milyen gonoszak. Némelyikük pedig ilyen izmos -

teszem hozzá, azzal megfeszítem a bicepszemet, mint egy testépítő.

Ella kuncogva odalép mellém az ablakhoz. Lábujjhegyre áll, és felhúzza magát,

hogy kilásson.

Eltelt néhány óra azóta, hogy visszatértem a kávéházból, és már sikerült

valamennyire lehiggadnom.

Mutatóujjamat a párás ablaküvegre helyezem, és két gyors mozdulattal egy

számot rajzolok rá.

- Ez egy hármas - állapítja meg Ella.

- Az bizony. Fogadni mernék, hogy te szebbet is tudsz. Jól mondom?

Elmosolyodik, ujját az ablak aljára helyezi, és hamarosan egy gyönyörű vidéki ház

meg egy csűr rajzolódik ki a szemem előtt. Az élethű épületek magukba olvasztják a

hármasomat.

Egyetlenegy oka van annak, hogy délután a fickó hagyott eljönni a kávéházból:

mégpedig a köztem és John Smith közti távolság a Védők sorában. Annak alapján,

ahogy vadásznak rá, teljesen biztos vagyok benne, hogy ő Negyedik - mint ahogy

arról is meg vagyok győződve, hogy a férfi a kávéházban mogadori volt. Ez egy

kisváros, szinte minden lakóját ismerem látásból, és a könyv a kezében - Mütilénéi

Pittacus és az athéni háború -, na meg ahogy bámult: mindez nem lehet véletlen

egybeesés. A Pittacus nevet gyerekkorom óta ismerem, még jóval a Santa Teresa

előtti időkből.

Én vagyok Hetedik. Pillanatnyilag ez az egyetlen, amiben bízhatok, az utolsó

mentsváram. Bármilyen igazságtalan is, de ahhoz, hogy engem meg tudjanak ölni,

előbb három másik társamnak kell meghalnia. Amíg a védővarázslat működik, ez így

van. Feltehetően ezért nem támadtak meg a kávéházban. De egyvalami

biztos: ha az a pasas valóban mogadori, akkor tudják, hol vagyok, és bármikor

elrabolhatnak, hogy kivárják, amíg Negyedik, Ötödik és Hatodik meghal, aztán

végeznek velem is. Bárcsak tudnám, mit forgatnak a fejükben, és vajon minek

köszönhetem, hogy ma éjjel még az ágyamban alhatok! Tudom, hogy a

védővarázslat miatt csak a megadott sorrendben lehet megölni minket, más

védelmet viszont nem jelent. De talán nem csak erről van szó.

- Mi ketten mostantól egy csapat vagyunk - mondom. Ella az utolsó

simításokat végzi a rajzon, a körmével éppen szarvat kanyarít a teheneknek.

- Egy csapatban akarsz lenni velem? - kérdezi hitetlenkedve.

- Pontosan. - Azzal kinyújtom felé a kisujjamat. - Kössünk szövetséget!

A szája széles mosolyra húzódik, és a kisujját beleakasztja az enyémbe. Ujjat

rázunk.

- Meg is pecsételtük - jelentem ki.

Visszafordulunk az ablakhoz, és Ella a tenyerével letörli a képet.

- Nem szeretek itt lenni - mondja aztán.

- Hidd el, Ella, én sem. De ne aggódj, hamarosan kijutunk innen.

- Tényleg? Mármint együtt?

Feléje fordulok. Igazából nem így értettem, most mégis habozás nélkül rábólintok.

Remélem, ezt az ígéretemet nem fogom megbánni.

- Ha még itt leszel, amikor elmegyek, velem jöhetsz. Rendben?

- Rendben! És nem hagyom, hogy bántsanak.

- Kik? - kérdezem.

- A rossz emberek.

Elmosolyodom.

- Rendes vagy, köszönöm.

Továbblép egy másik ablakhoz, és újból fölhúzza magát, hogy kilásson. Mint

mindig, most is úgy mozog, mint egy kísértet: teljesen hangtalanul. Még most sem

tudom, hol bujkált egész nap, de bárhol volt is, az nyilvánvalóan olyan hely, amire

senki nem gondolna. Hirtelen támad egy ötletem.

- Ella? Tudnál nekem segíteni? - Elengedi az ablakpárkányt, lehuppan a földre,

és várakozóan néz rám. - Már régóta keresek valamit, de sehol sem találom.

Nagyon ügyesen elrejtették.

- Mi az? - hajol közelebb izgatottan.

- Egy láda. Fából készült, és nagyon régi. Egészen úgy néz ki, mintha egy

kalózhajóról származna.

- És itt van a kolostorban?

Bólintok.

- Igen, valahol itt van, de nem tudom, hol. Valaki nagyon jó rejtekhelyet talált

neki. Te vagy a legokosabb lány, akit ismerek. Fogadni mernék, hogy könnyedén

megtalálod.

Fölragyog az arca, és szaporán bólogat.

- Megtalálom neked, Marina! Egy csapat vagyunk!

- Így van. Egy csapat vagyunk.

TIZENHARMADIK FEJEZET

H A T O D I K E L M E N T A V Á R O S B A B E V Á S Á R O L N I A

S Z É N F E K E T E kisbusszal, amit ezerötszáz dollárért vettünk. A

házunktól két mérföldre van egy tanya, annak az udvarán állt, és

ki volt írva rá, hogy eladó. Amíg Hatodik távol van, Sammel

öklözünk egy kicsit hátul az udvaron. Egész héten edzettünk, és

Sam megdöbbentően sokat fejlődött ez alatt a rövid idő alatt. Kis

termete ellenére született verekedő; az erő hiányát a techni-

kájával pótolja, ami sokkal jobb, mint az enyém.

Esténként Hatodikkal kettesben visszavonulunk a nappaliba

vagy külön-külön a szobánkba, Sam azonban még fent marad, és

különböző harcművészeti technikákat tanulmányoz az

interneten. Amit Hatodik Katarinától tanult, én pedig Henritól

tanultam, az hasonlít a Földön ismert egyes módszerekhez,

például a dzsiudzsicuhoz, a taekwondóhoz, a karatéhoz és a

bojukához. A lényege az izommemória, a támadó és védekező

mozdulatok begyakorlása, a zökkenőmentes váltás egyikből a

másikba, hajlékonyságunk és erőnk kihasználása, illetve az

ellenfél leginkább sebezhető pontjainak megtalálása. Hatodikkal

előnyben vagyunk a telekinézis miatt, mert egy adott körön belül

minden mozgást képesek vagyunk érzékelni. Samnek azonban

ügyelnie kell arra, hogy az ellenség mindig vele szemben legyen.

Hatodik rendre egy karcolás nélkül fejezi be az edzéseket, mi

viszont Sammel állandóan tele vagyunk új sebekkel és

zúzódásokkal. Ennek ellenére Sam lelkesedése töretlen. A mai

napon sincs másként. Leszegett fejjel, éberen figyelve

jön felém. Elereszt egy jobbost, amit hárítok, aztán bal lábbal

oldalba rúg, mire visszatámadok, és kisöpröm alóla a jobb lábát.

Jókora puffanással ér földet, de azonnal felpattan, és ismét

nekem ront. Bár gyakran talál, az ütései és rúgásai nem valami

hatékonyak, mert sokkal erősebb vagyok nála. De néha úgy

teszek, mintha fájna, hogy növeljem az önbizalmát.

Hatodik egy óra múlva ér haza. Átöltözik, rövidnadrágot meg

pólót húz, és csatlakozik hozzánk. Egy ideg csak gyakorlunk,

lassan ismételgetjük ugyanazokat a védés- visszatámadás

kombinációkat, míg akár már álmunkból fölverve is végre

tudnánk hajtani mindet. Sam akcióival ellentétben Hatodik

minden mozdulatában olyan erő van, hogy néha alig kapok

levegőt egy-egy ütése vagy rúgása után. Néha dühbe gurulok,

ugyanakkor érzem, hogy fokozatosan egyre jobb leszek. Már nem

tudja egy laza csuklómozdulattal kivédeni a telekinézisemet.

Most már az egész testét bele kell adnia, hogy hárítson.

Sam leül egy kicsit pihenni, és Bernie Kosarral figyel minket.

- Nem hiszem el, hogy csak ennyit tudsz, John. Mutass már

végre valamit! - cukkol Hatodik, miután könnyedén védi gyenge

félköríves rúgásomat, aztán ismét felborít.

Felugrom és nekirontok, a másodperc törtrésze alatt átszelem

a kettőnk közti távolságot. Egy balhoroggal próbálkozom, de

elkapja a bicepszemet, és a lendületemet kihasználva átdob a feje

fölött. Felkészülök a fájdalmas landolásra, de nem engedi el a

karomat, hanem visszaránt a válla fölött, így a talpamra érkezem.

Átfogja a karomat, hátam a mellének szorul. Előredugja a

fejét, és játékosan megpuszilja az arcomat. Aztán mielőtt

reagálhatnék, beletérdel a térdhajlatomba, amitől fenékre

huppanok. Hátrarántja a karomat, és ott fekszem kiterülve a

füvön. Könnyedén két vállra fektet, és egy gyors mozdulattal

fölém kerül. Olyan közel van hozzám az arca, hogy meg tudom

számolni a szempilláit. Furcsa remegést érzek a gyomromban.

- Oké - szólal meg Sam. - Jól megadtad neki. Most már

elengedheted.

Hatodik elmosolyodik, mire én is. Egy másodpercig még így

maradunk, aztán felpattan, és a vállamnál fogva engem is talpra

ránt.

- Most én jövök Hatodik ellen - mondja Sam.

Veszek egy mély lélegzetet, és megpróbálom kirázni a za-

vartságot a karomból.

- Tiéd a pálya - intek Samnek, és elindulok a ház felé.

- John? - szól utánam Hatodik, amikor az ajtóhoz érek.

Megfordulok, és próbálom leküzdeni a megmagyarázhatatlan

izgalmat, ami a hatalmába kerít, mikor ránézek.

- Igen?

- Már egy hete itt vagyunk. Szerintem ideje lenne túltenned

magad az érzelgősségeden vagy a félelmeden, bármelyik tart is

vissza. - Az előbbi jelenet után egy pillanatig azt hiszem,

Sarahról beszél. - A Láda... - teszi aztán hozzá.

- Tudom - felelem, azzal belépek a házba, és behúzom

magam mögött az ajtót.

*****

A szobámban járkálni kezdek fel és alá, próbálok magyarázatot

találni az udvaron történtekre.

Kimegyek a fürdőszobába, és hideg vizet fröcskölök az arcomra.

Belebámulok a tükörbe. Sarah megölne, ha látta volna, mit

csinálunk Hatodikkal. Ismét elmondom magamban, hogy nincs

miért aggódni, hiszen a lorinok csak egyszer lesznek

szerelmesek életük során. Ha Sarah az én egyetlen szerelmem,

akkor Hatodik csak valamilyen fellángolás.

Visszamegyek a szobámba, végignyúlok az ágyon, össze-

kulcsolom a kezemet a hasamon, és behunyom a szemem.

Mélyeket lélegzek, és benntartom a levegőt öt másodpercig,

mielőtt kifújnám az orromon.

Harminc perc elteltével kinyitom az ajtót, és kióvakodom a

folyosóra. Hallom, hogy Sam és Hatodik a nappaliban be-

szélgetnek. A Ládát a kamrába rejtettem, a bojler tetejére. Nagy

nehezen leemelem, igyekszem minél kisebb zajt csapni vele.

Amikor megvan, lábujjhegyen visszaosonok a szobámba, halkan

becsukom az ajtót, és ráfordítom a kulcsot.

Hatodiknak igaza van. Nem várhatok tovább. Megfogom a

lakatot. Gyorsan fölmelegszik, aztán megvonaglik a kezemben,

szinte cseppfolyóssá válik, és már ki is nyílik. Fényesen ragyog a

Láda belseje. Azelőtt nem történt ilyesmi. Belenyúlok, kiveszem

az Henri hamvait tartalmazó kávésdobozt meg a levelet, ami még

most is lezárt borítékban van. Tudom, hülyeség, de valahogy úgy

érzem, életben tarthatom Henrit azzal, ha nem olvasom el a

levelet, amit hátrahagyott. Ha már a Ládát is kinyitottam, és a

levelét is elolvastam, semmi nem marad majd, semmi a világon,

amit taníthatna nekem - és a Cépanomból végérvényesen csupán

emlék lesz. Azt hiszem, erre még nem állok készen.

Kinyitom a szekrényt, és a kávésdobozt meg a levelet a ru-

háim alá rejtem. Aztán fogom a Ládát, és kilépek a folyosóra.

Hallom, hogy Hatodik és Sam egy földönkívüliekről szóló műsort

néz a neten. Sam közben végigkérdezi az összes idegen lényekkel

kapcsolatos elméletet, amit ismer, Hatodik pedig rögtön

megerősíti vagy cáfolja ezeket a Katarinától hallottak alapján.

Sam lázasan jegyzetel, és a lány válaszai egyre újabb kérdéseket

szülnek. Hatodik türelmesen válaszolgat, néha viszont csak a

vállát vonogatja. Sam boldogan szívja magába az információkat,

és a frisseket a régebbiekkel kiegészítve újabb elméleteket gyárt.

- A piramisokat a lorinolc építették?

- Részben igen, de főként a mogadoriak.

- És a kínai nagy falat?

- Azt az emberek.

- A roswelli ufó?

- Ezt én is kérdeztem Katarinától, de azt mondta, fogalma

sincs. Úgyhogy passz.

- Mióta járnak ide a mogadoriak?

- Nagyjából azóta, amióta mi - feleli Hatodik.

- Akkor ez a háború köztetek valami új keletű dolog?

- Nem feltétlenül. Úgy tudom, mindkét faj évezredek óta

látogatja a Földet. Néha egyszerre jártunk itt, és ha jól értettem,

akkor többnyire békésen megfértünk egymással. De aztán történt

valami, amitől megromlott a kapcsolat, és a mogadoriak hosszú

időre elmaradtak. Ezen kívül nem sokat tudok, azt sem, hogy

mikor kezdtek újra ide járni.

Átvágok a nappalin, és leteszem a Ládát az étkező padlójára.

Mindketten rám néznek. Hatodik elvigyorodik, amitől ismét

enyhe görcsbe rándul a gyomrom. Kissé bizonytalanul viszonzom

a mosolyát.

- Úgy gondoltam - mondom az lesz a legjobb, ha együtt

nyitjuk ki. - Sam izgatottan dörzsöli a tenyerét, a szemében

megszállottság csillan. - Jézusom, Sam! Úgy nézel ki, mint egy

pszichopata.

- Jaj, ne piszkálj már! Egy hónapja várok erre a percre. Nem

mondhatod, hogy nem voltam türelmes, egyetlen szóval sem

sürgettelek, tiszteletben tartottam Henri emlékét, meg minden,

de gondolj csak bele: mikor nyílik lehetősége egy embernek, hogy

belekukkantson egy másik bolygó kincseit tartalmazó ládába? A

NASA-nál ölnének azért, ha most a helyemben lehetnének.

Igazán érthető, ha egy csöppet izgatott vagyok.

- Mérges leszel, ha kiderül, hogy csak egy halom szennyes

ruha van benne?

- Földön kívüli ruhák? - kérdez vissza Sam gúnyosan.

Nevetve fogom meg a lakatot. A kezem azonnal felizzik,

amint megérintem a hűs fémet, a lakat pedig átmelegszik, majd

rázkódni kezd a kezemben, mintha tiltakozna az ősi erő, amely

lezárta. Amikor a zár kipattan, leveszem a lakatot, félrerakom,

majd a Láda tetejére teszem a kezem. Hatodik és Sam

várakozóan közelebb hajol.

Fölemelem a Láda fedelét. Most is olyan fényesen ragyog a

belseje, hogy szinte elvakít. Elsőként a kis bársonyzacskót

veszem ki a Lorien naprendszerének hét égitestével. Eszembe

jut, amikor Henrival együtt néztük a Lorien mélyén lüktető

fényt, amely jelzi, hogy a bolygó még mindig él, csak téli álmot

alszik. Sam kezébe teszem a zacskót. Mindhárman a Ládába

pillantunk. Valami még mindig világít benne.

- Mi az? - kérdezi Hatodik.

- Fogalmam sincs. Még sosem láttam.

Odanyúl, és kivesz a Láda aljáról egy követ. Tökéletesen sima

kristálygömb, nagyjából akkora, mint egy pingponglabda, és

amikor Hatodik hozzáér, még fényesebben fölragyog. Aztán a

fény elhalványul, és lassan lüktetni kezd. Lenyűgözve ügyeljük.

Hatodik hirtelen elejti, a kristály a földre esik. A fény lüktetése

megszűnik, visszatér a folyamatos ragyogás. Sam a gömbért

nyúl.

- Ne! - kiált rá Hatodik.

Sam zavartan pillant rá.

- Valami nem stimmel vele - mondja a lány.

- Ezt hogy érted? - kérdezem.

- Mintha tűvel szurkálták volna a tenyeremet. Rossz érzés

megfogni.

- Végtére is ez az én örökségem - mondom. - Lehet, hogy

csak én érhetek hozzá?

Lehajolok, és óvatosan a kezembe veszem a követ. A következő

másodpercben úgy érzem, mintha radioaktív kaktuszt

szorongatnék: fölkavarodik a gyomrom, a tartalma elindul a

torkom felé. Én is elejtem a kristályt. Nyelek egy nagyot.

- Lehet, hogy rosszul csinálom.

- Vagy lehet, hogy nem tudjuk, hogyan kell használni. Azt

mondtad, Henri azért nem engedte, hogy belenézz a Ládába,

mert még nem álltál készen rá. Talán még most sem állsz

készen.

- Az elég ciki lenne - felelem komoran.

- Ja, totál szívás - helyesel Sam.

Hatodik kimegy a konyhába, és két kéztörlővel meg egy

műanyag zacskóval jön vissza. Az egyik kéztörlővel óvatosan

megfogja a ragyogó kristályt, a törlővel együtt belerakja a

zacskóba, aztán az egészet bebugyolálja a másik kéztörlőbe.

- Szerinted ez feltétlenül szükséges? - kérdezem még mindig

émelyegve.

Megvonja a vállát.

- Nem tudom, te mit éreztél, de nekem nagyon nem esett jól,

amikor hozzáértem. Jobb félni, mint megijedni.

A Láda még mindig tele van az örökségemmel, azt sem tudom,

mivel kezdjem. Kiveszek egy ismerős tárgyat, a hosszúkás,

téglalap alakú kristályt, aminek segítségével Henri az egész

testemre kiterjesztette a Lumen hatását. A kristály életre kel,

fénye az egész étkezőt bevilágítja. A belsejében kavarogni kezd

valami, mintha füst lenne, pontosan úgy, mint amikor legutóbb

láttam.

- Megnézhetem? - kérdezi Sam.

- Tessék. - Odaadom neki, de amint elengedem, a kristály

inaktívvá válik, kialszik a ragyogása. - Ezt már ismerem.

A Ládában találunk még számos kisebb kristályt, egy fekete

gyémántot, madzaggal átkötött, törékeny faleveleket, egy csillag

alakú talizmánt, aminek ugyanolyan halványkék színe van, mint

a nyakamban lógó amulettnek. Erről kiderül, hogy loralitból, a

kizárólag a Lorien mélyén található, rendkívül ritka drágakőből

készült. Aztán előkerül egy élénkpiros, ovális karkötő meg egy

esőcsepp alakú borostyánsárga kő is.

- Ez szerinted micsoda? - kérdezi Sam, és egy lapos, kör alakú

kavicsra mutat, aminek ugyanolyan tejfehér színe van, mint a

természetes gyöngynek.

- Nem tudom - felelem.

- És ez? - mutat egy kis tőrre, aminek mintha gyémántból

lenne a pengéje.

Kiemelem a tőrt a Ládából. A markolat tökéletesen illik a

tenyerembe, mintha kimondottan nekem készítették volna, és

gyanítom, hogy így is van. A penge mindössze tíz centiméter

hosszú, de az élén megcsillanó fényből ítélve sokkal élesebb,

mint bármilyen földi penge.

- Na és ez? - kérdezi újra Sam, és megint valami másra mutat.

Kétségem sincs afelől, hogy ugyanígy végig fog kérdezni minden

egyes tárgyat, amit a Ládában találunk.

Leteszem a tőrt, és előveszem a hét kis bolygót a zacskóból,

hogy lekössem valamivel.

- Ezt figyeld!

Ahogy ráfújok a kövekre, máris pislákolni kezdenek. Aztán

feldobom őket a levegőbe, mire azonnal életre kelnek, és

szabályos röppályára állva keringenek a narancsméretű nap

körül.

- Ez a Lorien naprendszere - magyarázom. - Hat bolygó és

egy nap. Ez itt - mutatok a negyedik bolygóra, ami ugyanúgy a

hamuszürke különböző árnyalataiban játszik, mint amikor

legutóbb láttam - a Lorien, ahogy most kinéz. Csak ez a halvány

ragyogás maradt meg a bolygó mélyén.

Sam eltátja a száját.

- A mindenit! A NASA-nál összecsinálnák magukat a

gyönyörtől, ha ezt látnák.

- Most figyelj - mondom, és felkapcsolom a fényt a jobb

tenyeremben. Végighúzom a kezemet a gömb fölött, mire a

nyomasztó, szürke felszínt ragyogó zöld erdők és kék óceánok

váltják fel. - Ilyen volt a Lorien a támadás előtt.

- A mindenit! - ismétli Sam, és eltátja a száját. Miközben

megbűvölve figyeli a keringő bolygókat, újra a Láda felé fordulok.

- Tudod bármiről is, hogy mire való? Vagy mire képes? -

kérdezem Hatodiktól, de nem válaszol. Ránézek, és látom, hogy

ugyanolyan döbbenten bámulja a levegőben keringő

naprendszert, mint Sam. Mivel Henri azt mondta, hogy ez a kis

zacskó kő nem része a tálentumaimnak, vagyis nem kell

feltétlenül a Ládában tartani, tévesen azt feltételeztem, hogy

Hatodik már ismeri. De egyszerre rájövök, hogy nem; bár nem

szerves része a tálentumoknak, csak az első képességünk

kialakulása után tudjuk aktiválni, márpedig Hatodik Ládája már

jóval korábban eltűnt.

- Hatodik! - szólítom. Összerezzen, és felém fordul, de ahogy

rám néz, elkapom a tekintetem. - Tudod, mire valók ezek?

- Nem igazán - motyogja, és végighúzza a kezét a köveken. -

Ez az a gyógyító kő, amit Henrival az iskolában használtunk -

mutat egy lapos, fekete kőre. Egyszer csak megdermed, és elakad

a lélegzete. Sammel zavartan nézünk össze. Hatodik kivesz a

Ládából egy halványsárga, viaszos felszínű kődarabot, és a fény

felé tartja. - Istenem! - sóhajt, miközben áhítatosan forgatja a

kezében.

- Mi az? - noszogatom.

A szemembe néz.

- Xitharis - mondja. - Az első holdunkról származik.

Homlokához emeli a kicsi követ, és behunyja a szemét.

A xitharis halványsárga színe kissé elsötétül. Hatodik kinyitja a

szemét, és felém nyújtja a követ, én pedig a szemöldökömet

összevonva elveszem tőle. Ujjaim egy pillanatra a tenyeréhez

érnek. Samnek hirtelen elakad a lélegzete.

- Mi a jó...?! - Rémülten mered rám, és tapogatózva nyújtja

felém a kezét, mintha megvakult volna.

- Mit csinálsz? - kérdezem, és elhessegetem a kezét az arcom

elől.

- Láthatatlan vagy - mondja Hatodik halkan. Lenézek az

ölembe, és tényleg: teljesen eltűntem. Ledobom a xitharist,

mintha parazsat markoltam volna, és rögtön újra láthatóvá válok.

- A xitharis lehetővé teszi a Védők számára, hogy átadják

egymásnak a tálentumaikat, de csak rövid időre - magyarázza a

lány. - Nagyjából egy órára, talán kettőre. Nem tudom pontosan.

Csak annyit kell tenned, hogy feltöltöd az energiáiddal a követ. A

homlokodhoz érinted, és bumm, már kész is van.

- Feltöltöd, mint egy akkumulátort? - kérdezi Sam.

- Igen. És csak akkor kezd ketyegni az óra, amikor a másik

hozzáér.

A kőre pillantok.

- Jópofa. Úgy néz ki, mostantól nem csak te mehetsz be a

városba.

- És mostantól nem csak te leszel tűzálló - feleli játékosan.

- Ha szépen megkérsz, akár még az is előfordulhat.

Sam felkapja a követ, az egész teste megfeszül az összpon-

tosítástól. De semmi nem történik.

- Na, ne már, lécci! - könyörög a kőnek. - Ígérem, csak jóra

fogom használni! Esküszöm, nem lógok be egy lányöltözőbe se.

- Sajnálom, Sam - néz rá Hatodik vigasztalóan. - Azt hiszem,

ez csak nálunk működik.

Sam lerakja a xitharist, aztán átnézzük a Ládát, találunk-e

benne még valamit, ami érintésre lép működésbe. Nagyjából fél

óra alatt megvizsgáljuk mind a tizenhét tárgyat, de hiába fújunk

rájuk forró levegőt vagy nyomkodjuk, markolásszuk egyiket a

másik után, nem történik semmi. Csak a kéztörlőkbe csavart

gömb, a hosszúkás, téglalap alakú kristály és a fejünk fölött

keringő naprendszer reagált az érintésemre. A gyógyító kő

azonban működik, és rögtön be is gyógyítom magamon a

Hatodik okozta zúzódásokat.

- Mióta az eszemet tudom, erre a pillanatra vártam. És tessék,

most, hogy kinyitottam a Ládát, csak egy halom haszontalan

követ látok - mondom csalódottan.

- Biztos vagyok benne, hogy idővel mindegyikről kiderül,

mire kell használni - mondja Hatodik nyugtatólag. - Az ilyen

dolgokra legjobb aludni egyet. A válasz általában akkor bukkan

fel, amikor nem töröd rajta a fejed.

Megadóan bólintok, és még egyszer végignézek a földön

heverő tárgyakon. Hatodiknak igaza van. Hiába erőltetem, attól

nem fogok választ kapni a kérdéseimre.

- Lehet, hogy némelyik csak akkor működik, ha már a többi

tálentumom is kialakult. Ki tudja? - vonom meg a vállam.

Visszapakolok mindent a Ládába. A ragyogó kristálygömböt nem

merem kivenni a kéztörlőből. A naprendszert kint hagyom, hadd

rója tovább a köröket. Lezárom a Ládát, és elindulok vele a

szobámba.

- Ne bánkódj, John - szól utánam Hatodik. - Henrinak

valószínűleg igaza volt. Biztos még nem állsz teljesen készen.

TIZENNEGYEDIK

FEJEZET

N E M T U D O K A L U D N I . R É S Z B E N A L Á D A M I A T T . A K Á R A Z

I S lehetséges, hogy valamelyik kő segítségével képes lennék

átváltozni különböző lényekké, mint Bernie Kosar, egy másikkal

pedig olyan védőpajzsot húzhatnék magam köré, amin

semmilyen ellenséges támadás nem hatol át. De hogyan jöhetnék

rá bármire is Henri nélkül? Kétségbeesett szomorúság lesz úrrá

rajtam.

De leginkább Hatodik miatt nem jön álom a szememre.

Képtelen vagyok kiverni a fejemből, ahogy az arcomba hajolt:

orromban érzem csábítóan édes leheletét, és magam előtt látom,

ahogy a lemenő nap fénye megcsillant a szemében. Abban a

pillanatban szinte leküzdhetetlen vágyat éreztem, hogy

félbehagyjam a gyakorlást vele, és inkább átöleljem, magamhoz

szorítsam. És ez a vágyakozás még most, órák múlva is ébren tart,

nem hagy elaludni. Ez, na meg persze a bűntudat. Hiszen nekem

Sarah után kellene sóvárognom.

Annyi minden kavarog bennem, hogy nem tudok aludni,

annyiféle érzelem: fájdalom, vágyakozás, zavarodottság, bűn-

tudat. Még vagy húsz percig hánykolódom álmatlanul, aztán

föladom. Kibújok a takaró alól, nadrágot húzok, és fölveszek egy

szürke pólót. Kilépek a folyosóra. Bernie Kosar jön utánam.

Bekukkantok a nappaliba, megnézem, Sam alszik-e. A takarójába

gubózva szuszog a padlón, mint egy óriási selyemhernyó.

Megfordulok, és visszafelé indulok. Hatodik szobája pont

szemben van az enyémmel, az ajtaja résnyire nyitva. Megállok

előtte, és hallom, hogy megmozdul odabent.

- John? - suttogja.

Összerezzenek, a szívem azonnal vad zakatolásba kezd.

- Igen? - szólok vissza, de nem lépek be.

- Mit csinálsz?

- Semmit. Nem tudok aludni.

- Gyere be - mondja. Betolom az ajtót. Vaksötét van a

szobájában, semmit nem látok. - Minden rendben?

- Igen, semmi gond - felelem. Halványan bekapcsolom a

Lument a kezemben, épp csak annyira, hogy lássak valamit. Nem

nézek Hatodikra, a szőnyegre szegezem a tekintetemet. - Csak

túl sok minden jár a fejemben. Arra gondoltam, hogy elmegyek

sétálni vagy futni egyet.

- Az elég veszélyes lenne szerintem. Ne felejtsd el, hogy rajta

vagy az FBI top tízes listáján, a világ egyik legkeresettebb

bűnözője lettél, jókora vérdíjjal a fejeden.

- Tudom, de... kint még sötét van, meg aztán láthatatlanná

tudsz tenni, nem? Már persze ha van kedved velem jönni.

Fölerősítem a fényt a kezemben. Hatodik a földön ül, a lábán

két takaró, a haja hátul összefogva, de néhány rakoncátlan tincs

az arcába hullik. Megvonja a vállát, majd félretolja a takarót és

föláll. Fekete jóganadrág és fehér trikó van rajta. Képtelen vagyok

levenni a szemem a meztelen válláról. Hirtelen belém hasít a

gondolat, hogy talán megérzi, ha figyelik, és gyorsan elkapom a

tekintetemet.

- Oké - mondja, azzal kihúzza a haját a gumiból, majd ismét

összefogja. - Rossz alvó vagyok. Különösen csupasz padlón.

- Észrevettem.

- Samet is fölkeltsük?

Megrázom a fejem. Hatodik ismét vállat von, aztán kinyújtja a

kezét. Habozás nélkül megfogom. Ő azonnal eltűnik, de a kezem

még mindig világít, és látom, ahogy a lába belesüpped a

szőnyegbe. Aztán lekapcsolom a fényt, és lábujjhegyen

kiosonunk a folyosóra. Bernie Kosar szorosan a nyomunkban.

Amikor a nappalihoz érünk, Sam fölemeli a fejét, és egyenesen

ránk mered. Megtorpanunk, még a lélegzetemet is visszafojtom.

Eszembe jut, hogy Sam mennyire odavan Hatodikért, és tudom,

hogy összezuhanna, ha meglátna minket kézen fogva.

- Szia, Bernie - motyogja álomittas hangon, aztán a másik

oldalára fordul. Néhány másodpercig még mozdulatlanul állunk,

aztán Hatodik elindul. Átvágunk a nappalin, kimegyünk a

konyhába, és a hátsó ajtón keresztül távozunk.

Meleg az éjszaka, ciripelnek a tücskök, pálmafák hajladoznak

az enyhe szélben. Mélyen beszívom a finom levegőt, miközben

kéz a kézben lépkedünk. Hatodik keze meglepően kicsinek és

törékenynek tűnik az enyémben ahhoz képest, milyen elképesztő

fizikai erővel rendelkezik. Jólesik hozzáérni. Bernie Kosar átgázol

a kavicsos kocsifelhajtót szegélyező sövényen. Szótlanul

haladunk a felhajtó közepén, ami egy keskeny útba torkollik, ott

aztán balra fordulunk.

- Egyfolytában arra gondolok, mi mindenen mentél keresztül

- szólalok meg végül, bár szívem szerint inkább azt mondanám,

hogy egyfolytában rá gondolok. - Fél évig fogoly voltál, Katarinát

a szemed láttára... Tudod...

- Néha teljesen megfeledkezem róla - feleli. - Máskor meg

napokig csak ez jár a fejemben.

- Igen, megértem - bólintok. - El se tudom mondani,

mennyire hiányzik nekem Henri, majd megszakad a szívem, ha

rágondolok. De miután hallottam a történetedet, rájöttem,

milyen szerencsés vagyok. Hiszen el tudtam búcsúzni tőle.

Ráadásul mellettem volt, amikor megjelent az első tálentumom.

Fogalmam sincs, egyedül hogy maradtam volna életben.

- Tényleg nagyon nehéz volt, kár lenne tagadni. Bármit

megadtam volna azért, hogy Katarina mellettem lehessen aznap,

amikor kiderült, hogy képes vagyok láthatatlanná válni. De még

ennél is nagyobb szükségem lett volna arra, hogy

megbeszélhessem vele a problémáimat. Itt a Földön olyanok

voltak ők nekünk, mintha a szüleink lettek volna, nem?

- De igen - értek egyet. - Az a legfurcsább, hogy mióta Henri

meghalt, állandóan azok a dolgai jutnak eszembe, amiket ki nem

állhattam. Például amikor végleg eljöttünk valahonnan, és

órákon keresztül vezetett megállás nélkül az autópályán valami

olyan város felé, aminek még a nevét sem hallottam soha

életemben, és semmi másra nem vágytam, mint hogy végre

kiszállhassak a kocsiból. Most leginkább azokra a

beszélgetéseinkre emlékszem, amiket ilyenkor útközben

folytattunk. Vagy amikor elkezdtük az edzéseket Ohióban, és

újra meg újra végigcsináltatta velem ugyanazt... Annyira utáltam!

De most, ahogy visszagondolok rá, nem tudom megállni

mosolygás nélkül. Amikor végre kialakult a telekinézisem, a

hóban gyakoroltunk, mindenféle tárgyakat hajigált felém, én

pedig megtanultam eltéríteni őket. Egyszer egy húsklopfolót

vágott oda, amit villámgyorsan visszafordítottam, de olyan

erővel, hogy Henrinak fejest kellett ugrania a hóba, nehogy

eltalálja - mesélem mosolyogva. - Csakhogy a hóbucka alatt,

amibe belevetődött, egy tüskés rózsabokor volt. Az ilyen

jeleneteket sosem fogom elfelejteni.

Kocsi közeledik az úton, ezért gyorsan félrehúzódunk az

árokba. Az autó elhalad mellettünk, majd csikorgó kerekekkel

befordul egy közeli ház elé, és fekete bőrkabátos férfi ugrik ki

belőle. Dörömbölni kezd az ajtón, és kiabál, hogy azonnal nyissák

ki.

- Megbolondult ez? Hány óra van? - kérdezem Hatodiktól.

Elindul a férfi és a ház felé, de a kezemet nem engedi el.

- Nem mindegy?

Nagyjából hat lépésre lehetünk a fickótól, amikor megcsap a

belőle áradó alkoholszag. Abbahagyja a dörömbölést, és elüvölti

magát:

- Nyisd ki ezt a rohadt ajtót, Charlene, különben nem állok

jót magamért!

Egyszerre pillantjuk meg az övébe tűzött revolvert. Hatodik

megszorítja a kezemet.

- Vadbarom - suttogja.

A fickó ismét nekiáll ököllel verni az ajtót, és addig folytatja,

míg végül villany gyullad az egyik ablak mögött. Aztán az ajtó

túloldaláról kikiabál egy nő:

- Takarodj innen, Tim! Tűnj a fenébe!

- Azonnal nyisd ki az ajtót, Charlene, különben megbánod!

Nyisd ki, vagy nagyon megbánod! Hallod, amit mondok?

Már karnyújtásnyira vagyunk tőle. A bal füle alatt megfakult

tetoválást pillantok meg: egy rétisas kígyóval a karmai között.

A nő reszkető hangon kiált vissza:

- Hagyjál már békén, Tim! Mit akarsz itt? Miért nem hagysz

már békén?

A fickó erre még erősebben dörömböl és még hangosabban

üvölt. Már épp arra készülök, hogy elkapom a nyakát, és

megszorongatom azt a rétisast a kígyóval, amikor látom, hogy a

pisztoly az övében lassan megmozdul, és egy láthatatlan kézben a

levegőbe emelkedik. Hatodik a férfi tarkójának nyomja a fegyver

csövét, és hangos kattanással kibiztosítja.

A pasas rögtön abbahagyja a dörömbölést. A lélegzete is eláll.

Hatodik a koponyájához szorítja a revolvert, és egy apró

mozdulattal jelzi neki, hogy forduljon meg. Amikor a fickó

meglátja az arca előtt lebegő fegyvert, halálsápadttá válik. Pislog

és vadul rázza a fejét, mintha rémálomból akarna fölébredni.

Hatodik jobbra-balra mozgatja a pisztolyt, én pedig várom, hogy

megszólaljon, és végleg halálra rémítse ezt a barmot, de úgy

látszik, mást talált ki, mert hirtelen a pasas kocsijára irányítja a

fegyvert. Meghúzza a ravaszt, és a szélvédő ripityára törik. A

pasas ijedten felsikolt, és könnyekben tör ki.

Hatodik megint az arcába nyomja a pisztolyt, mire a fickó

elcsöndesedik. Taknya-nyála egybefolyik, úgy bőg félelmében.

- Kérem, ne, kérem! - könyörög. - Sajnálom, istenem, megyek,

már itt se vagyok.

Hatodik újra kibiztosítja a fegyvert. Látom, hogy meglebben a

függöny az ablak mögött, és egy nagydarab szőke nő arca bukkan

elő. Megszorítom Hatodik kezét, ő pedig viszonozza a szorítást.

- Már megyek is. Megyek... Itt se vagyok - hadarja a férfi a

fegyvernek. Hatodik ismét a kocsira céloz, és hangos dörrenéssel

elsüti a pisztolyt: a bal hátsó ablak is ezer darabra törik.

- Ne! Oké, oké, rendben van! - kiabálja a fickó. Egyszerre

sötét folt jelenik meg a farmerján a combjánál. Hatodik az ablak

felé int a fegyverrel, és Tim a bentről figyelő szőke nő felé fordul.

- Soha többé nem jövök vissza - fogadkozik. - Soha, soha! - A

pisztoly most kétszer balra mutat, jelezve, hogy eltűnhet. Tim

feltépi a kocsi ajtaját, bevágódik, kitolat a felhajtóról, és

elszáguld. A nő továbbra is döbbenten mered az ajtaja előtt

lebegő fegyverre. Aztán Hatodik meglendíti a karját, és olyan

erővel hajítja el a revolvert, hogy csak mérföldekkel arrébb ér

földet.

Visszarohanunk az útra, és addig szaladunk, míg végül már

egyetlen házat sem látunk sehol. Közben azt kívánom, bárcsak

láthatnám Hatodik arcát.

- Ezt szívesen csinálnám egész nap - mondja, amikor végre

megállunk. - Olyan, mintha szuperhős lennék.

- Az emberek szeretik a szuperhősöket - felelem nem túl

frappánsan. - Szerinted a nő kihívja a rendőrséget?

- Nem hiszem. Biztos azt gondolja majd, hogy csak egy rossz

álom volt az egész.

- Vagy inkább egy beteljesült vágyálom - mondom tűnődve.

Aztán arról kezdünk beszélgetni, hogy a tálentumainkkal mennyi

mindent tehetnénk a Földért, ha nem vadásznának ránk

állandóan.

- Hogy tudtad egyedül képezni magad? - kérdezem. - El se

tudom képzelni, hogyan tanultam volna meg ennyi mindent

Henri nélkül.

- Nem volt más választásom. Vagy alkalmazkodom a

helyzethez, vagy meghalok. Így hát alkalmazkodtam. Katarinával

már évek óta edzettünk, amikor elfogtak minket, de persze a

tálentumok megjelenése után már egyedül voltam.

Amikor végre kijutottam a barlangból, megfogadtam, hogy

Katarina halála nem maradhat hiábavaló, bosszút állok érte.

Onnan folytattam, ahol abbahagytuk. Eleinte nehezen ment,

főleg mert egyedül voltam, de idővel megtanultam, hogyan

fejleszthetem magam, és egyre erősebb lettem. Ráadásul több

időm volt, mint neked. A tálentumaim hamarabb kialakultak, és

idősebb is vagyok nálad.

- Tegnapelőtt volt a tizenhatodik születésnapom - válaszolom

erre. - Vagy legalábbis az a nap, amikor Henrival minden évben

ünnepeltünk.

- John! De hát miért nem szóltál? - Azzal elengedi a kezem, és

játékosan ellök magától, mire azonnal láthatóvá válok. -

Megünnepelhettük volna.

Elmosolyodom, és vaktában kinyújtom felé a karom. Megfogja

a kezemet, az ujjaink egybekulcsolódnak, a hüvelykujjunk

összeér. Sarah jut eszembe, de rögtön el is hessegetem a

gondolatot.

- Milyen volt Katarina? - kérdezem.

Hatodik néhány másodpercig hallgat, aztán így felel:

- Nagyon együtt érző. Mindig segített másokon. És jó hu-

morú. Rengeteget nevettünk. Ezt persze nyilván nehéz elhinni,

mivel most általában elég komoly vagyok.

Elnevetem magam.

- Nem én mondtam.

- De álljon meg a menet, ne próbálj témát váltani! Miért nem

szóltál a szülinapodról?

- Nem is tudom. Az igazat megvallva, elfelejtettem, és csak

tegnap jutott eszembe, akkor meg már úgy gondoltam, minek.

Van elég dolgunk enélkül is.

- Mégiscsak a születésnapodról van szó, John. Hogy

mondhatsz ilyet, hogy minek? Nekünk minden születésnap

komoly ünnepnap, hiszen állandóan vadásznak ránk. Ha tudtam

volna, aznap nem döngetlek el annyira edzés közben.

- Remélem, szörnyen érzed magad, amiért így bántál egy

szülinapossal - mondom, és oldalba bököm a könyökömmel.

Válaszul megbök ő is. Az egyik szederbokorból Bernie Kosar

ugrik elő, és odaüget mellénk. A szőre csupa tüske, mint a té-

pőzár. Elengedem Hatodik kezét, és egyenként kiszedegetem a

tüskéket.

Elérünk az út végére. Előttünk magasra nőtt fűvel borított

mező és egy kanyargó folyó. Megfordulunk, és elindulunk vissza

a ház felé.

- Nagyon bánt, hogy nincs meg a Ládád? - kérdezem néhány

percnyi hallgatás után.

- Azt hiszem, bizonyos szempontból ez csak növelte az

elszántságomat. Eltűnt, és semmit nem tehettem, hogy meg-

találjam. Úgyhogy azt csináltam, amit a legokosabbnak tartot-

tam: minden erőmmel azon voltam, hogy felkutassalak titeket.

Bárcsak Harmadikat előbb megtaláltam volna, mint ők!

- Engem viszont megtaláltál. Nélküled már tuti nem lennék

életben. Mint ahogy Bernie Kosar nélkül sem. Vagy Sarah nélkül.

- Ahogy kimondom a nevét, Hatodik szorítása enyhül a kezemen.

Bűntudat hasít belém, miközben a ház felé lépkedünk. Szerelmes

vagyok Sarah-ba, de nagyon nehéz elképzelni vele az életemet

így, hogy ilyen messze vagyok tőle, menekülnöm kell, és

fogalmam sincs, mit hoz a jövő. Az egyetlen élet, amit el tudok

képzelni, az a mostani. Amit Hatodikkal élek.

Már majdnem visszaértünk a házhoz, és azon kapom magam,

hogy nem szeretném, ha véget érne a sétánk. Igyekszem lassítani

a lépteimet, aztán tétován megállok a kocsifelhajtó végén.

- Most jut eszembe - szólalok meg -, csak úgy ismerlek, hogy

Hatodik. Volt valamikor rendes neved is?

- Persze hogy volt, bár nem használtam gyakran. Én nem

jártam iskolába, mint te.

- Na és hogy hívtak?

- Maren Elizabeth.

- Azta! Tényleg?

- Miért vagy így meglepve?

- Nem is tudom. Ez a Maren Elizabeth túl finom és nőies.

Azt hiszem, valamilyen erőt sugárzó, mitológiai névre számí-

tottam, mint mondjuk Athena vagy Xena, tudod, a harcos her-

cegnő. Vagy Vihar. Igen, a Vihar tökéletesen illene hozzád.

Hatodik elneveti magát, én pedig szeretném magamhoz ölelni.

Természetesen nem teszem, de nagyon szeretném, és talán ez a

lényeg.

- Elárulok valamit - mondja. - Kislánykoromban szalagot

hordtam a hajamban.

- Komolyan? És milyen színűt?

- Rózsaszínt.

- Azt hiszem, felajánlanék egy nagyobb összeget, hogy lát-

hassalak így.

- Felejtsd el, nincs neked annyi pénzed - veti oda gúnyosan.

- Nagyon tévedsz - felelem a hanghordozását utánozva. -

Van egy ládányi értékes drágakövem. Mutass egy zálogházat, és

már megyek is.

Megint kitör belőle a nevetés.

- Majd nyitva tartom a szemem.

Még mindig a kocsifelhajtón állunk. Fölnézek a csillagos égre.

Már csak néhány nap van holdtöltéig. Hallgatom a szél zúgását,

meg a kavicsok csikorgását Hatodik talpa alatt, ahogy áthelyezi

a testsúlyát egyik lábáról a másikra. Veszek egy mély lélegzetet.

- Örülök, hogy elmentünk sétálni - mondom.

- Én is.

Abba az irányba nézek, amerre áll, és azt kívánom, bár látnám

az arcát.

- Bárcsak minden esténk ilyen lenne! Nem kellene folyton

amiatt aggódnunk, hogy ki ólálkodik körülöttünk, nem kéne

mindig a hátunk mögé pillantanunk, és attól rettegnünk, hogy

követnek. Állati jó lenne megfeledkezni erről az egészről, nem?

- De, tényleg nagyon jó lenne - feleli. - És jó is lesz, amikor

majd végre megengedhetjük magunknak ezt a luxust.

— Utálom ezt az egészet. A szitut, amiben vagyunk. Bár-

csak minden tök más lenne! - sóhajtom. Az égre pillantok, a

Lorient keresem a tekintetemmel. Hatodik láthatóvá válik, én

pedig átkarolom, és magam felé fordítom.

Mély lélegzetet vesz.

Odahajolok hozzá, és már majdnem összeér az ajkunk, amikor

jókora robbanás rázza meg a házat. Felkiáltunk, és mindketten a

földre bukunk. Tűzcsóva jelenik meg a háztetőn. A lángok

azonnal átterjednek az épület belsejére.

- Sam! - kiáltom. Úgy harminclépésnyire vagyok a háztól, de

egy mozdulattal kirántom az elülső ablakokat a tokjukból. A

földre zuhanva üvegtörmelékkel és szilánkokkal terítik be az

ajtóhoz vezető betonjárdát.

Végig se gondolom, mit csinálok, csak tiszta erőből rohanni

kezdek a ház felé. Veszek egy nagy levegőt, és a bejárati ajtót

darabokra zúzva berontok az épületbe.

TIZENÖTÖDIK

FEJEZET

E G Y I D E J E M I N D E N É J J E L Ó R Á K O N Á T F E N T V A G Y O K .

Nyitott szemmel fekszem a sötétben, és a csend hangjait hallgatom.

Néha fölemelem a fejem, ha valami távoli zaj üti meg a fülemet - egy

padlóra hulló vízcsepp, egy mocorgó hálótárs máskor pedig kibújok az

ágyból, és az ablakhoz megyek, hogy megbizonyosodjam róla: tényleg

nincs odakint senki. Így próbálom a biztonság látszatát kelteni - nem

sok sikerrel.

Mivel egyre kevesebbet alszom éjjelente, mostanra legyengültem,

kimerült vagyok, állandóan az ájulás határán állok. Tudom, hogy a sok

aggódás nem tesz jót, de alig bírom rávenni magam, hogy aludjak és

egyek. Amikor aztán mégis sikerül elaludnom, abban sincs sok

köszönet, a borzalmas rémálmok ugyanis csomószor felriasztanak.

A kávéházi jelenet óta egy hét telt el, és ez idő alatt nem láttam a

bajuszos férfit, de nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy itt ólálkodik

valahol a közelben. Újra meg újra visszatérek ugyanazokhoz a

kérdésekhez: ki járt a barlangban? Ki vagy mi volt az a bajuszos fickó a

kávéházban? Miért olvasta olyan látványosan azt a Pittacusról szóló

könyvet? És ami a legfontosabb: ha valóban mogadori, akkor miért

hagyott futni? Sehogy sem áll össze a kép, és a könyv címével sem

tudok mit kezdeni. A neten csak egy rövid összefoglalót találtam a

kötet tartalmáról: Pittacus görög hadvezér volt, aki legyőzte az athéni

hadsereget, amikor az meg akarta támadni Mütilénét. Mi köze ennek

hozzám?

A barlang és a könyv problémáját félretéve két következtetésre

jutottam. Az első: a sorszámom miatt nem csináltak velem semmit.

Jelen pillanatban megvéd, hogy a Hetedik vagyok, vagyis nem én

következem a sorban - de vajon meddig? A második: túl sokan voltak a

kávéházban, ezért nem támadott rám a mogadori. Bár ha abból indulok

ki, amit eddig hallottam róluk, akkor nem jellemző, hogy néhány

szemtanú jelenléte bármiben is megakadályozná őket. Mindenesetre

leszoktam arról, hogy mindenkit megelőzve rohanjak az iskolába,

inkább egy nagyobb társasághoz csapódom. És Ella biztonsága

érdekében már nem vagyok vele annyit, mint korábban. Tudom, hogy

rosszulesik neki, de az ő érdekében teszem. Nem akarom, hogy bármi

baja történjen miattam.

De van valami, ami mindezek ellenére reménnyel tölt el. Adelina

viselkedése érezhetően megváltozott. Aggodalmat látok az arcán. A

szeme idegesen ráng, amikor azt hiszi, hogy senki nem figyeli, és úgy

jön- megy a kolostorban, mint egy űzött vad, akárcsak évekkel ezelőtt,

amikor még hitt mindabban, ami most annyira aggaszt. Bár nem

beszéltünk, mióta a kávéházból visszatérve a karjába vetettem magam,

ezek a változások arra utalnak, hogy talán visszakapom a Cépanomat.

Sötétség. Csönd. Tizenöt alvó lány. Fölemelem a fejem, és vé-

gigpillantok a hálótermen. Ella helyén nem domborodik semmi a

takarója alatt: üres az ágya. Ez zsinórban a harmadik éjszaka, amikor

észreveszem, hogy eltűnt, de eddig még egyszer sem hallottam,

amikor kiment. Ám most kisebb gondom is nagyobb annál, mint hogy

amiatt aggódjam, merre járhat.

Lehajtom a fejem a párnára, és kipillantok az ablakon. A telihold

sárgán világít odakint. Hosszú ideig bámulom, teljesen rabul ejt a

fényes korong. Aztán veszek egy mély lélegzetet, és behunyom a

szemem. Amikor ismét kinyitom, a hold már nem sárga, hanem

vérvörös, és mintha remegne. De aztán rájövök, hogy nem magát a

holdat látom, hanem a tükörképét valamilyen sötét vízfelszínen. Pára

száll föl a vízből, orrfacsaró bűz terjeng a levegőben. Megint fölemelem

a fejem, és csak ekkor látom, hogy egy véres csatamező kellős közepén

állok.

Testek hevernek mindenütt, holtak és haldoklók: tájkép egy háború

után, melynek nincsenek túlélői. Ösztönösen megtapogatom magam,

vágásokat vagy sebeket keresek a testemen, de sértetlen vagyok.

Ekkor megpillantom a szürke szemű lányt, akit az álmomból ismerek, és

akinek az arcképét John Smithé mellé festettem a barlang falára.

Mozdulatlanul fekszik a vízparton. Odaszaladok hozzá. Az oldalából vér

szivárog a homokra, és belefolyik a tengerbe. A lány fekete haja

hamuszürke arcára tapad. Nem lélegzik, és bármennyire szörnyű,

tudom, hogy már semmit sem tehetek érte. A hátam mögül hirtelen

gúnyos kacagást hallok. Behunyom a szemem, és lassan megfordulok,

hogy szembenézzek az ellenséggel.

Amikor kinyitom a szemem, a csatamező nincs sehol. Újra az

ismerős hálóteremben vagyok. A hold még mindig sárgán világít az

égen. Fölkelek, és az ablakhoz megyek. A néma, mozdulatlan

sötétséget kémlelem. Nem látni nyomát sem a bajuszos férfinak, sem

másnak. A hó mostanra teljesen elolvadt, a hold fénye megcsillan a

nedves macskaköveken. Vajon az az alak most is figyel?

Megfordulok, és visszaosonok az ágyba. Hanyatt fekszem, és

mélyeket lélegezve próbálom megnyugtatni magam. Az egész testem

egy merő görcs. Eszembe jut a barlang, meg hogy azóta nem jártam

ott, mióta megláttam a befelé vezető lábnyomokat. Oldalra fordulok,

háttal az ablaknak. Nem akarom látni, mi van odakint. Ella ágya még

mindig üres. Várom, hogy visszatérjen, és közben elalszom. Ezúttal

nem álmodom.

Amikor megszólal az ébresztőcsengő, minden porcikám sajog.

Hideg eső veri az ablakot. Oldalra pillantok, és látom, hogy Ella felül az

ágyában, karját a mennyezet felé emelve nyújtózkodik és ásít.

Szó nélkül kisurranunk a hálóteremből. Ellátjuk a vasárnap reggeli

teendőket, aztán lehajtott fejjel végigüljük a misét. Ella megbök,

amikor elalszom, aztán húsz perc múlva viszonzom a szívességét.

Kibekkelem az El Festínt, gyanús arcok után kutatva osztogatom az

adagokat. Minden normálisnak tűnik, és nem tudom eldönteni, ettől

megkönnyebbülést vagy inkább csalódottságot érzek. Leginkább az

szomorít el, hogy Héctort nem látom sehol.

A takarítás vége felé La Gorda és Gabby fröcskölni kezdi egymást a

konyhai csapra húzott gumicsővel, miközben az edényeket

mosogatom. Nem foglalkozom velük, még akkor sem, amikor az

arcomba fröccsen a víz. Húsz perc múlva, miután az utolsó tányért is

eltörölgettem, és épp óvatosan egymásra rakom az összeset, egy

Delfina nevű lány megcsúszik a vizes kövön, és nekilök a tányéroknak.

Mind a harminc belezuhan a mocskos mosogatólébe, néhány össze is

törik.

- Nem tudsz vigyázni? - mordulok rá, és ellököm magamtól.

Delfina megpördül, és ő is rögtön taszít egyet rajtam.

- Nana! - kiált oda Dora nővér a konyha másik végéből. -Ti ketten,

hagyjátok abba! Most azonnal!

- Ezért még megfizetsz - sziszegi Delfina. Mennyire várom már,

hogy végre magam mögött hagyjam a Santa Teresát!

- Majd meglátjuk - felelem komoran.

Gonosz arckifejezéssel bólint.

- Hát csak vigyázz!

- Ha oda kell mennem, esküszöm az Úrra, megbánjátok! -

mennydörög Dora nővér.

Ahelyett, hogy telekinézissel átrepíteném Delfinát - vagy Dora

nővért, Gabbyt esetleg La Gordát - a tetőn, szó nélkül megfordulok, és

újrakezdem a mosogatást.

Amikor végre megszabadulok, kiballagok a kolostorból. Odakint

még mindig esik. Az eresz alatt állva pislogok a barlang felé.

Valószínűleg tiszta sár a hegyoldal, vagyis csúnyán összekoszolnám

magam. Jó kifogás, hogy ne induljak útnak - de a lelkem mélyén tudom,

hogy akkor sem lenne bátorságom nekivágni, ha nem esne. A

kíváncsiságom ellenére sem merném megnézni, vannak-e újabb

lábnyomok a sárban.

Visszamegyek a kolostorba. Ellának vasárnaponként az a feladata,

hogy miután mindenki elment, kitakarítsa a templomot, letörölgesse a

padsorokat. A templomban azonban nem találom, már végzett a

takarítással.

- Nem láttad Ellát?-kérdezem a Valentina nevű, tízéves lánytól.

Megrázza a fejét. Visszamegyek a hálóterembe, de Ellának semmi

nyoma. Leülök az ágyára. A párnája alól ezüstös tárgy kandikál ki: egy

apró elemlámpa. Fölkattintom. Fényesen világít. Lekapcsolom, és

visszadugom oda, ahol találtam, nehogy a nővérek észrevegyék.

A folyosókat járom, és útközben minden szobába bekukkantok. Az

eső miatt a lányok többsége bent maradt, és most kisebb csoportokba

verődve nevetgélnek, játszanak.

A második emeleten a folyosó elágazásánál balra indulok, vé-

giglépkedek a sötét, poros folyosón. Üres termek és középkori szobrok

sorakoznak a boltíves mennyezet alatt. Minden ajtón benézek, de Ellát

sehol nem látom. A folyosó összeszűkül, a száraz porszagot nedves

föld illata váltja föl. A folyosó végén lelakatolt tölgyfaajtó áll, amit

másfél hete fölfeszítettem, hátha Adelina mögé rejtette el a Ládát. Az

ajtó mögött egy kőlépcső kezdődik, ami fölvisz az északi toronyba, a

Santa Teresa két harangjának egyikéhez. A Láda azonban nincs egyik

toronyban sem.

*****

Netezek egy kicsit, de nincs semmilyen új hír John Smithről. Aztán

visszamegyek a hálóterembe, lefekszem az ágyamra, és úgy teszek,

mintha aludnék. Szerencsére La Gorda, Gabby és Delfina nem jön be.

Ellát sem látom. Egy idő után kibújok az ágyból, és megint kilépek a

folyosóra.

Már késő este van, amikor a templomban rátalálok Ellára. A leg-

hátsó sorban üldögél. Leülök mellé. Mosolyogva néz rám, de látom

rajta, hogy fáradt. Reggel összefogtam a haját, ám azóta meglazult a

copfja. Kiveszem belőle a gumit, Ella pedig elfordítja a fejét, hogy újra

meg tudjam csinálni.

- Hol voltál egész nap? - kérdezem. - Már mindenütt kerestelek.

- Felfedezőúton - feleli büszkén. Azonnal bűntudatom támad,

amiért mostanában mindig lerázom iskolába menet.

Visszamegyünk a hálótermünkbe, és jóéjszakát kívánunk egy-

másnak. Bebújok a takaró alá, várom, hogy végre lekapcsolják a

villanyt, és közben olyan szomorúság és elesettség lesz úrrá rajtam,

hogy legszívesebben összegömbölyödnék és sírva fakadnék. Végül így

is teszek.

Az éjszaka kellős közepén egyszer csak fölriadok. Nem tudom,

mennyi lehet az idő, de egypár órát biztosan aludtam. A másik ol-

dalamra fordulok, és becsukom a szemem - de érzem, hogy valami nem

stimmel. Valami megváltozott a hálóban. Nem tudom, mi az, de azonnal

rám tör a szorongás, ami egész héten marcangolt.

Kinyitom a szemem, és amikor hozzászokik a sötéthez, egy arcot

pillantok meg: valaki engem bámul. Elakad a lélegzetem, és rögtön a

falhoz lapulok ijedtemben. Csapdába estem - villan át az agyamon -,

sarokba szorítottak, innen nincs kiút. Micsoda hülyeség volt ezért az

ágyért ácsingózni! A kezem ökölbe szorul, sikolyra nyílik a szám, és már

lendül a lábam, hogy ártalmatlanná tegyem a támadómat, amikor

felismerem a barna szempárt.

Ella.

Azonnal megnyugszom. Vajon mióta állhat itt?

Apró mutatóujját nagyon lassan az ajkához emeli. Aztán tágra nyílik

a szeme, és mosolyogva közelebb hajol. A tenyeréből tölcsért formál,

és a fülemre tapasztja.

- Megtaláltam a Ládát - suttogja.

Elhúzódom, és büszkeségtől ragyogó arcába nézek. Rögtön tudom,

hogy igazat mond. Elkerekedik a szemem. Alig tudok uralkodni az

izgatottságomon. Magamhoz húzom, és erősen megölelem.

- Jaj, Ella, el se tudom mondani, milyen büszke vagyok rád!

- Mondtam én, hogy megtalálom. Mert egy csapat vagyunk, és

segítjük egymást.

- Így van - suttogom, aztán elengedem. Csillogó szemmel néz rám.

- Gyere, megmutatom, hol van.

Megfogja a kezem, én pedig kibújok az ágyból, és lábujjhegyen

lépkedve követem.

A Láda - egy apró reménysugár, amikor a legkevésbé vártam, és épp

amikor a legnagyobb szükségem van rá!

TIZENHATODIK FEJEZET

K I O S O N U N K A H Á L Ó B Ó L , É S L E G S Z Í V E S E B B E N

F U T Á S N A K erednék, hogy minél előbb eljussunk a rejtekhelyhez.

Ella gyorsan és hangtalanul lépked a hideg kőpadlón. A folyosó sötét.

Én mindent tisztán látok, ő viszont néha felvillantja az elemlámpáját,

hogy betájolja magát, aztán sietve lekapcsolja.

Amikor a templomba érünk, először azt hiszem, hogy az északi

toronyba tartunk, de nem. Ella a padsorok közötti folyosó felé indul.

Elhaladunk a padok mellett. A főhajó előterében a festett

üvegablakokon szentek képei sorakoznak. A bevilágító hold mennyei

fénye olyan bibliai hangulatot kölcsönöz nekik, amilyennel talán

létrejöttük óta még sosem büszkélkedhettek. Valahol a távolban

kitartóan csöpög a víz.

Ella az első padsornál élesen jobbra fordul, és a fal mentén nyíló

beugrók egyike felé veszi az irányt. Követem. A levegő itt hűvösebb,

mint a templom közepén. Szűz Mária fölemelt karú szobra magasodik

fölénk. Ella megkerüli a szobrot, aztán a sarokba érve hátrafordul.

- Lehozom neked - mondja, azzal a szájába veszi az elemlámpát. Két

karjával átfogja az előtte álló kőoszlopot, és fölkúszik rajta, mint majom

a fára. Tátva marad a szám a meglepetéstől, teljesen lenyűgöz az

ügyessége.

Már majdnem eléri a mennyezetet, amikor megáll, majd oldalazva

eltűnik egy szűk mélyedésben, ami lentről szinte teljesen

észrevehetetlen.

Még soha nem tűnt fel, hogy ott az a zug. Fogalmam sincs, Ella hogy

bukkant rá. Félrebillentett fejjel fülelek, és hallom, ahogy

a cipője megcsikordul a kövön, amiből arra következtetek, odafönt van

akkora hely, hogy be tudjon mászni. Talán egy kis alagút. Önkéntelenül

is elmosolyodom. Tudtam, hogy a Láda itt van valahol, de Ella nélkül

sosem találtam volna meg. Nevethetnékem támad, mert az jut

eszembe, hogy Adelina évekkel ezelőtt szintén fölmászott ezen az

oszlopon, méghozzá a Ládával. Ella megállhatott, mert most nem

hallok semmit. Eltelik húsz másodperc.

- Ella! - suttogom. Kidugja a fejét, és lenéz. - Fölmenjek én is?

Megrázza a fejét.

- Megvan, csak beragadt. Egy perc, és lent vagyok - suttogja, azzal

ismét eltűnik. Nem bírom a feszültséget, képtelen vagyok tétlenül

várni, miközben ki tudja, mi történik odafönt. Átfogom az oszlop alját,

és már épp kezdenék mászni fölfelé, amikor zajt hallok a hátam mögül,

mintha valaki belebotlott volna egy padba. Megpördülök. Szűz Mária

szobra eltakarja előlem a kilátást. Megkerülöm, és végigpásztázom a

templomot, de nem látok senkit.

- Megvan! - kiáltja Ella.

Újra megkerülöm a szobrot, és fölnézek, de Ellát még nem látom,

csak a nyögéseit hallom, ahogy vonszolja a Ládát a bemélyedés széle

felé. Nem tudom megítélni, hogy azért megy-e neki ennyire lassan,

mert olyan nehéz a Láda, vagy mert annyira szűk a járat. Egyre

közelebb ér az oszlophoz. Teljesen extázisba esem attól, hogy végre

megkaparinthatom a Ládát, és egyelőre nem foglalkozom azzal,

hogyan fogom kinyitni. Mindent a maga idejében. Abban a pillanatban,

amikor meglátom odafönt Ellát, valaki megszólal a hátam mögött:

- Hát te meg mit csinálsz itt?

Megpördülök. Szűz Mária bal oldalán Gabby és Delfina áll, a szobor

jobb karja alatt pedig La Gorda és a szívós Bonita, a mólós játék

bajnoka, aki majdnem a halálomat okozta.

Föllesek, és egy apró szempárt látok a bemélyedés nyílásában.

- Mit akartok? - kérdezem.

- Kíváncsi voltam, miben sántikál az új kiscsaj, de aztán láttam, hogy

kiosonsz a hálóból, és gondoltam, na, megleslek, és végre kiderül,

miért bújod folyton a netet, de nem voltál a gépteremben. - Gabby

értetlenséget színlelve, gúnyosan ingatja a fejét. - Hanem ide jöttél, ami

nagyon-nagyon különös.

- Nagyon-nagyon különös - visszhangozza La Gorda. Nagy

megkönnyebbülésemre Ella már nem ráncigálja a Ládát.

- Miért érdekel ez titeket? - kérdezem. - De most komolyan. Soha

nem foglalkozom veletek, még csak hozzátok se szólok.

- Én viszont aggódom érted, Marina - mondja Gabby, és közelebb

lép. Hosszú, fekete haját hátraveti a válla fölött. - Aggaszt, hogy annyit

lógsz azzal a szerencsétlen lúzeralkesszel. Vagy együtt is iszol vele? -

Pár pillanatra elhallgat, aztán hozzáteszi: - Meghúzod néha az üvegét?

Nem tudom, hogy azért-e, mert Héctort lúzernek nevezte, vagy

mert azt sugallja, hogy a barátságnál több is van köztünk, esetleg mert

ki akarta lesni, mit csinálok a számítógépen, de hirtelen betelik a pohár.

Behunyom a szemem, és telekinézissel megragadom egyszerre mind a

négyüket. La Gorda nagyot sikolt, a másik három lány meg nyüszíteni

kezd a rémülettől. Fölemelem őket - csupasz lábuk vadul kapálódzik a

levegőben, válluk összepréselődik -, és taszítok rajtuk egy nagyot.

Messzire csúsznak a sima kőpadlón, aztán lebucskáznak a beugróhoz

vezető pár lépcsőfokon.

La Gorda nyitott tenyerét letámasztva ér földet, és azonnal

fölpattan, készen arra, hogy nekem rontson, mint dühöngő bika a

matadornak. De megelőzöm, két ugrással ott termek előtte. Az arcom

felé sújt, de elhajolok az ütése elől, és jobb öklömmel állcsúcson

vágom. Nagy puffanással ér földet, bevágja a fejét a márványpadlóba,

és elveszíti az eszméletét.

Bonita a hátamra ugrik és a hajamba markol. Valaki arcon vág, és

közben sípcsonton rúgnak. Bonita hátulról átfog, leszorítja a két

karomat. Delfina be akar húzni egyet, de hirtelen lebukok. Az ütés

Bonita száját éri, amitől egy pillanatra enyhül a szorítása, és ez elég is

ahhoz, hogy kiszabadítsam magam. Megragadom a jobb karját, és

nekilököm Gabbynak.

- Neked véged, Marina! Most véged! - üvölti, mire visszarántom, és

a gyomrába térdelek. A padlóra lököm La Gorda mellé.

Delfina most már nem olyan magabiztos. Lopva az ajtó felé pillant.

- Békén hagysz végre? - kérdezem.

- Holnap elkaplak - vágja oda. - Amikor nem számítasz rá.

- Rossz válasz. Bánni fogod, hogy ezt mondtad. - Csinálok egy

testcselt jobbra, aztán balról derékon kapom. Gabby próbál bele-

markolni a hajamba, de oldalra rántom Delfinát, így hárítom a moz-

dulatot. Utána megpördülök a sarkamon, mint egy kalapácsvető, és

elhajítom a lányt a két padsor között. Háttal az oltár lépcsőjére zuhan,

fájdalmas nyögése visszhangot ver a boltíves mennyezet alatt.

Gabby lassan köröz körülöttem.

- Mindent elmondok Dora nővérnek! - fenyeget. - Ezt nem úszod

meg. - A lépteit követve fordulok utána, hogy mindig lássam.

Közvetlenül az oszlop mellett megáll. Látom rajta, hogy mindjárt

nekem ront, de készen várom.

Hirtelen fehér villanást veszek észre a feje fölött. Beletelik egy

másodpercbe, mire rájövök, hogy Ella az. Leugrott a bemélyedésből,

egyenesen Gabby vállára. Gabby hátranyúl, megragadja a kislányt, és

földhöz vágja. Borzalmas reccsenés hallatszik.

- Ne! - kiáltom, és tiszta erőből gyomorszájon vágom Gabbyt. A

levegőbe emelkedik, és olyan erővel csapódik a falnak, hogy va-

kolatdarabkák hullanak a fejére.

Ella a hátán fekszik, nyöszörögve vonaglik a fájdalomtól. Rögtön

feltűnik, hogy a jobb lába teljesen mozdulatlan. Leguggolok mellé,

felhúzom a hálóingét, és elakad a lélegzetem, amikor meglátom a térde

alatt kibukkanó fehér csontot, ami átdöfte a bőrét. Nem tudom, mit

csináljak. A vállára teszem a kezem, hogy megnyugtassam, de olyan

fájdalmai vannak, hogy nem is érzi.

- Itt vagyok, Ella - mondom. - Itt vagyok melletted. Ne félj, minden

rendben lesz.

Kinyitja a szemét, és esdeklő tekintettel néz rám. Csak ekkor

veszem, mi történt a jobb kezével. Apró ujjai természetellenes szögben

kicsavarodva állnak, a középső és a mutatóujja közül vér szivárog. A

keze, amivel fest!

- Istenem, Ella! Sajnálom. - Kitör belőlem a zokogás. - Annyira

sajnálom!

Nem szól semmit, csak sír ő is. Kiver a víz. Még soha életemben nem

éreztem ilyen tehetetlennek magam.

- Ne mozogj - mondom, bár tudom, hogy semmi értelme. A

legközelebbi kórház kocsival fél órára van. Mire odaérünk, biztosan

elájul a fájdalomtól.

Ütemesen ringatózik jobbra-balra. Kezemet a bőre alól kikandikáló

törött csont fölé emelem, de nem tudom, hozzá merjek-e érni, mert

talán csak még nagyobb bajt csinálok, ha megpróbálom visszanyomni.

Végül úgy döntök, hogy visszanyomom. Abban a pillanatban, ahogy

hozzáérek, Ellának a fájdalomtól elakad a lélegzete. Jeges bizsergés fut

végig a gerincemen, hasonló ahhoz, amit akkor éreztem, amikor életre

keltettem azt a virágot a számítógépteremben. Az érzés átjárja az

egész testemet. Elképzelhető, hogy nemcsak virágokat tudok

meggyógyítani, hanem embereket is? Ella abbahagyja a sírást, és egyre

gyorsabban kapkodja a levegőt, keskeny mellkasa szaporán emelkedik

és süllyed, emelkedik és süllyed. A jeges bizsergés a tenyeremben

összpontosul, és érzem, ahogy kiáramlik az ujjbegyeimből.

- Azt hiszem... azt hiszem, meg tudlak gyógyítani.

Ella mellkasa továbbra is aggasztó hevességgel emelkedik és

süllyed, de az arca kisimul, és békés kifejezés jelenik meg rajta.

Leküzdöm a félelmemet, és a lábszárából kiálló csontra teszem a

kezem. Érzem hegyes, törött végét; aztán a csont egyszer csak elkezd

visszahúzódni a bőr alá. A seb előbb piros, aztán fehér, majd ismét

rendes bőrszínű lesz; az éles csontvég belesimul Ella lábába és újra

összeforr. Teljesen le vagyok nyűgözve attól, amit tettem. Ez az eddigi

legértékesebb tálentumom!

- Ne mozogj, maradj fekve - figyelmeztetem ismét. - Még nem

végeztem.

Behunyom a szemem, és megfogom vékonyka csuklóját. A jeges

bizsergés megint kiáramlik az ujjaimból. Amikor kinyitom a szememet,

látom, hogy a keze újra normálisan áll. A két ujja közötti seb behegedt,

törött csontjai kiegyenesedtek. Ella ökölbe szorítja a kezét, aztán

szétnyitja.

Megtettem, amit a Lorien elvár tőlem. Meggyógyítottam valakinek

a sérülését, aki nem szolgált rá.

Ella elfordítja a fejét, és a csuklójára kulcsolódó kezemre pillant.

- Nincs semmi baj - nyugtatom. - Most már jól vagy. - Felemeli a

fejét, és felkönyököl. Magamhoz húzom. - Egy csapat vagyunk - súgom

a fülébe. - Vigyázunk egymásra. Köszönöm, hogy segítettél.

Bólint. Megölelem, aztán elengedem. Gyorsan végigpillantok a

lányokon: mindnyájan eszméletlenek, de lélegeznek. Az oszlop

tetejénél, a bemélyedés szélén megpillantom a Láda egyik sarkát.

- Annyira büszke vagyok rád, amiért megtaláltad a Ládámat! El sem

tudod képzelni, mennyire - mondom Ellának lelkesen. - Most feküdjünk

le, majd holnap reggel lehozzuk.

- Biztos nem akarod most? - kérdezi. - Szívesen fölmászom érte.

- Nem, nem. Nyomás a fürdőszobába mosakodni! Mindjárt megyek

én is.

Amikor végre eltűnik, a Láda felé fordulok, és összpontosítok.

Megmozdítom, és lassan leeresztem a lábam elé. Most már csak rá kell

vennem Adelinát, hogy nyissa ki velem.

TIZENHETEDIK

FEJEZET

A M I N T B E R O N T O K A Z É G Ő A J T Ó N , É S A N A P P A L I

O L V A D O Z Ó barna szőnyegén landolok, egyszerre több dolog is

átvillan az agyamon. Sam. Henri levele. A Láda. Henri hamvai.

Elborítanak a lángok, de így legalább könnyebben haladok egyik

szobáról a másikra.

- Sam? - kiáltom. - Hol vagy?

A nappaliból kilépve látom, hogy a ház egész hátsó fala

lángokban áll. Bármelyik pillanatban összeomolhat az épület.

Végigszáguldok a szobákon, és közben Samet szólongatom. A

fürdőszoba ajtaját egyetlen rúgással kiszakítom a sarkából.

Megnézem a konyhát, az étkezőt, és már majdnem indulok vissza

a nappali felé, amikor kipillantok az ablakon, és meglátom a

medence szélén a Ládát meg néhány más holminkat, köztük a

laptopot, a Henri hamvait tartalmazó kávésdobozt és a bontatlan

levelet. Sötét folt bukkan fel a medence közepén: Sam feje.

Észrevesz, és azonnal integetni kezd.

Kiugrom az ablakon, közben felrúgom a grillsütőt. Belevetem

magam a medencébe. A testemet nyaldosó lángok szürke, fekete

füstté szelídülve, sziszegve kialszanak.

- Jól vagy? - kérdezem aggódva.

- Igen, azt hiszem - feleli Sam. Kievickélünk a vízből, és

megállunk az általa kimentett tárgyak mellett.

- Mi történt?

- Itt vannak. Körülvettek minket. A mogadoriak. - Alighogy

ezt kimondja, émelyegni kezdek. Az állkapcsom megremeg. Sam

folytatja: - Megláttam őket az ablakból, az-

tán bumm, az egész ház lángba borult. Fogtam, amit csak

tudtam...

Mozgást látok a háztetőn. A lángnyelvek között egy nagydarab

mogadori felderítő araszol lefelé. Hosszú, fekete kabátot, fekete

kalapot és napszemüveget visel. A léptei alatt meghajlanak a

cserepek. Kezében hosszú, fényesen ragyogó kardot tart.

Letérdelek a Ládához, és megmarkolom a lakatot. Azonnal

engedelmeskedik a szorításomnak. Félretolom a kristályokat, és

kiemelem a gyémántpengéjű tőrt. A házat emésztő lángok fénye

megcsillan az élén. Legnagyobb meglepetésemre a markolat életre

kel, és körülfonja a kezemet.

- Maradj mögöttem - szólok oda Samnek.

A felderítő eléri a rogyadozó ereszt, és egy ugrással a teraszon

terem. A beton megreped a lába alatt, ahol földet ér. Ahogy

kardjával suhint egyet a levegőbe, fényes csík marad utána. Nagy

levegőt veszek, és villámgyorsan átismétlem magamban az utóbbi

egy héten tanultakat.

Előrelendülök, és abban a pillanatban a felderítő is üvöltve

elindul felém. Hosszú kabátja zászlóként lobog mögötte. Egy

villanásnyi időre meglátom magamat a napszemüvegében, majd a

következő másodpercben felém sújt a karddal. Hátrahajolok, a

penge éppen csak elkerül, de ahogy újra kiegyenesedek, a testem

hozzáér a kard után maradt fényes csíkhoz. Fájdalom hasít a

nyakamba, és azonnal lesugárzik a derekamba. Hátratántorodom,

bele a medencébe.

Amikor kibukkanok a víz alól, azt látom, hogy Sam boksz-

állásba helyezkedve néz szembe a felderítővel. Csupasz kezét

ökölbe szorítva jobbra-balra mozgatja a fejét és a vállát. A

felderítő elneveti magát, kardját a földre dobja, és gúnyosan

utánozza Sam testtartását. Mielőtt kimászhatnék a medencéből,

hogy a segítségére siessek, Sam a bal lábára helyezi a testsúlyát, a

jobbal pedig elindít egy félköríves rúgást. Átázott tornacipője

gyönyörű ívet leírva telibe találja a felderítő arcát, és a rúgás

erejétől a mogadori megtántorodik.

A megszédült alak fölkapja a kardot. Kimászom a medencéből,

és még éppen időben érek oda, hogy a tőrömmel hárítani tudjam

a Sam felé irányuló csapást. A két penge találkozásakor keletkező

éles villanás egy pillanatra elvakít. Amikor a fény kihuny, a

felderítő kardja kettétörik azon a ponton, ahol a tőrömmel

összeért. Kihasználom a meglepetés erejét: a mog mellkasába

döföm a tőrt, és lefelé rántom. Szétporladó teste hamuja beborítja

a lábamat.

A ház összeomlik. Égő gerendák zuhannak a földre, a meg-

maradt ablakok kirobbannak a ledőlő falakból. A tető behorpad,

mint egy könyv megtört gerince. Viharfelhő jelenik meg a ház

fölött, az épület romhalmazának túloldalán villám hasít az

éjszakába.

- Segítenünk kell Hatodiknak! - kiáltja Sam. Igaza van. A közeli

villámlás csakis azt jelentheti, hogy ő is mogadoriakkal harcol.

Vagy éppen most végzett velük. Szabad kezemmel megfogom a

Ládát, fölugrom a hátsó udvar téglafalára, majd miután

megbizonyosodtam róla, hogy tiszta a levegő, átlendítem a Ládát,

aztán Sam föladja a többi holmit, és végül őt is fölhúzom magam

mellé. Lehuppanunk a túloldalon a nedves fűbe, egy sűrű bokor

alá rejtünk mindent, aztán futva a ház romjai elé kerülünk.

A kocsifelhajtó közepén, a kisbuszunktól alig néhány lépésre

Hatodik épp egy felderítő nyakát szorítja a könyökhajlatába,

karján megfeszülnek az izmok. Két másik mogadori közelít

hozzájuk. A bal oldali célba vesz egy hosszú, henger alakú

fegyverrel, amiből a következő pillanatban zöld fény csap ki,

telibe talál és hanyatt lök. Nem kapok levegőt. Nem látok semmit.

A fűben fetrengek, a bőrömön érzem a házból áradó hőséget.

Amikor végre ki tudom nyitni a szemem, a felderítő fölöttem

áll, kezében a henger alakú fegyver. Lassan újra érezni kezdem a

karom és a lábam, megint kapok levegőt. A tőr még most is

körülfonja a jobb kezemet. A mogadori állít valamit a fegyveren -

talán bénító módról halálosra -, aztán rálép a csuklómra.

Próbálom meglendíteni a lábamat, de nem engedelmeskedik, még

mindig zsibbadt a bénító lövedéktől. A henger pontosan a

szemem közé irányul, és eszembe jut a pisztoly, amivel Hatodik

egy órája elkergette azt a részeget. Ennyi volt - gondolom. — A

mogok akciója sikerrel járt. Negyedik is kipipálva. Jöhet a

következő.

Nézem a henger belsejében életre kelő fényeket, ahogy addig

kavarognak, míg eggyé nem válnak, aztán a mogadori a ravaszra

helyezi az ujját... és abban a pillanatban Bernie Kosar vadul a

combjába harap. A felderítő megtántorodik, és ekkor egy vakító

villámlás elválasztja a fejét a törzsétől. A fej a fűbe esik, és

odagurul az enyém mellé. Orrunk egy másodpercre összeér, aztán

a fej elporlad. Minden igyekezetemmel azon vagyok, nehogy

belélegezzem. A fölém tornyosuló test összeroskad, és hamuval

borítja be a farmeromat.

- Kelj már föl! - kiált rám Hatodik, és hirtelen megjelenik,

pontosan ott, ahol az imént még a felderítő állt.

Sam is felbukkan, piszkos arcán komor kifejezés.

- Azonnal el kell tűnnünk innen, John!

Szirénák vijjogása hasít az éjszakába. Alig egy mérföldre

lehetnek tőlünk. Bernie Kosar megnyalja a halántékomat, és

nyüszíteni kezd.

- Mi történt a harmadikkal? - kérdezem suttogva.

Hatodik Samre néz, aki bólint.

- Megkaparintottam a kardját, és azzal végeztem vele. Életem

legszebb pillanata! - mondja büszkén.

Hatodik a vállára emel, és a kisbusz hátsó ülésére fektet.

Bernie Kosar elhelyezkedik a sípcsontomon, és élettelenül heverő

bal kezemet nyalogatja. Sam hozza a kulcsot, beül a volán mögé,

Hatodik pedig összeszedi a holminkat. Amikor végre kiérünk az

országútra, és a szirénák hangja elhal a távolban, kicsit

megnyugszom, és megpróbálok a jobb kezemre összpontosítani.

A tőr markolata átváltozik, visszahúzódik a csuklómról. Ledobom

az ülés elé.

Tizenöt perc elteltével Hatodik szól Samnek, hogy álljon meg

valahol, és bekanyarodunk egy zárva tartó vendéglő kivilágított

parkolójába. A lány meg sem várja, hogy a kocsi megálljon, máris

kiugrik az aszfaltra.

- Segíts! - veti oda nekem.

- Hatodik, nem akarok kukacoskodni, de alig bírok meg-

mozdulni.

- Próbáld meg. Le kell ráznunk őket, különben végünk.

Gondolj erre!

Ülő helyzetbe küzdöm magam, és érzem, hogy lassan újra

megindul a vérkeringés a lábamban. Kimászom a kocsiból,

jobbra-balra dülöngélek megperzselt ruhámban. Fogalmam sincs,

miben tudnék Hatodik segítségére lenni.

- Keresd a nyomkövetőt - mondja. - Sam, te járasd tovább a

motort!

- Rendben.

- Mit keressek? - kérdezem.

- Nyomkövetőt használnak, hogy be tudják mérni a jár-

műveket. Tuti, nekem elhiheted! Katarinával is így jártunk.

- Hogy néz ki?

- Nem tudom. De nincs sok időnk, úgyhogy igyekezz!

Majdnem fölnevetek. Jelen pillanatban sok mindenre képes

vagyok, de arra nem, hogy igyekezzek. Hatodik azonban nem

törődik a sirámaimmal, lázasan vizsgálgatja a kocsi külső

burkolatát. Lassan fél térdre ereszkedem, aztán nagy nehezen

becsúszok a kocsi alá, és a kezemmel megvilágítom az alvázát.

Bernie Kosar is elkezd szaglászni, a lökhárítótól indulva

végigszimatolja az egész autót. Szinte azonnal kiszúrom: apró,

kerek tárgy, alig nagyobb egy negyeddollárosnál, a benzintartály

műanyag borítására erősítették.

- Megvan! - kiáltom, és leszedem. Kimászok a kocsi alól, és

átadom Hatodiknak, de nem kelek föl, ott maradok fekve a

betonon. Hatodik néhány másodpercig tanulmányozza a

szerkentyűt, aztán zsebre vágja.

- Nem semmisíted meg?

- Nem - feleli. - Bújj vissza, és keress tovább, hátha van egy

vagy két másik is.

Visszamászom a kisbusz alá, és világító tenyeremmel még

egyszer alaposan végigpásztázom az egész alvázat. Semmit nem

találok.

- Biztos nincs több? - kérdezi Hatodik, amikor felállok.

- Tuti.

Beülünk a kocsiba és elszáguldunk. Hajnali kettő van. Nyugat

felé haladunk. Hatodik utasítására jóval gyorsabban megyünk a

megengedett sebességnél, ezért egyfolytában aggódom a

rendőrök miatt. Úgy harminc mérföld megtétele után felhajtunk

az autópályára, és dél felé fordulunk.

- Mindjárt ott vagyunk - mondja Hatodik. Két mérfölddel

arrébb egy benzinkútnál rákiált Samre: - Állj! Itt állj meg!

Sam beletapos a fékbe, lekanyarodik a pályáról, és megáll egy

tankoló kamion mellett. Hatodik láthatatlanná válik, és kiszáll a

kocsiból. Az ajtót nyitva hagyja.

- Most meg mit csinál? - kérdezi Sam.

- Nem tudom.

Néhány másodperc múlva az ajtó becsukódik, és Hatodik újra

láthatóvá válik. Sam ismét felhajt az autópályára, ezúttal

azonban észak felé fordulunk. Hatodik kezd kissé felengedni,

már nem szorítja olyan görcsösen a műszerfalat.

- Elárulnád, hogy mit csináltál? - kérdezem végül.

- Az a kamion Miamiba tart - feleli rám pillantva. - Rá-

raktam a nyomkövetőt az utánfutójára. Remélhetőleg ezzel

veszítenek néhány órát, miközben mi az ellenkező irányba

megyünk.

- Izgalmas éjszakája lesz a sofőrnek - ingatom a fejem.

Az ocalai kijáratok után lehajtunk az autópályáról. Hatodik egy

bevásárlóközpont mögötti parkolóra mutat.

- Ma éjjel itt alszunk - mondja. - De nem egyszerre, hanem

felváltva.

Sam kinyitja az ajtót, oldalra fordul, és kilógatja a lábát.

- Talán már korábban szólnom kellett volna... - mondja. - Az a

helyzet, hogy még a háznál elég csúnyán megsebesültem, és azt

hiszem, most el fogok ájulni.

- Micsoda? - Kikászálódom a kocsiból, és megállok előtte.

Jobb lábán felhúzza a piszkos farmert, és a térde fölött

megpillantom a sebet. Nem túl nagy, talán öt centi hosszú, de

elég mélynek látszik. Sam térdét meg a lábszárát friss és alvadt vér

elegye borítja.

- Atyaisten, Sam! Mi történt?

- A mog kardját csak úgy tudtam megkaparintani, hogy

kihúztam a lábamból.

- Aha. Na gyerünk, szállj ki a kocsiból - mondom. - Feküdj le a

földre.

Hatodik Sam hóna alá dugja a fejét, átkarolja, megemeli és

lesegíti.

Kinyitom a csomagtartót, és előveszem a Ládából a gyógyító

követ.

- Kapaszkodj bele valamibe, öregem. Ez lehet, hogy... csípni

fog.

Hatodik odanyújtja neki a kezét. Amint a sebhez érintem a

követ, Sam megvonaglik kínjában, az izmai pattanásig feszülnek.

Úgy néz ki, tényleg mindjárt elájul. A seb körül először

elfehéredik a bőre, aztán fekete, majd vérvörös lesz. Máris bánom,

hogy emberen próbálom alkalmazni a kő gyógyító erejét. Mondott

Henri valaha is olyasmit, hogy rajtuk nem működik? Képtelen

vagyok visszaemlékezni. Sam eközben akkorát sóhajt, hogy biztos

vagyok benne: egy csepp levegő sem maradt a tüdejében. A seb

lassan összeforr, aztán teljesen eltűnik. Sam szorítása enyhül

Hatodik kezén, és hamarosan a lélegzete is lelassul. Egy perc

elteltével már képes felülni.

- Állatira szeretnék földönkívüli lenni! - mondja, amikor végre

meg tud szólalni. - Hihetetlen, milyen király cuccaitok vannak.

- Azért eléggé aggódtam érted - felelem. - Nem voltam

biztos benne, hogy nálad is működik, mivel a Ládában talált

kövek közül több teljesen hatástalan volt a kezedben.

- Én is aggódtam - teszi hozzá Hatodik, azzal előrehajol, és

megpuszilja Sam piszkos arcát. Sam visszahanyatlik az aszfaltra

és nagyot sóhajt. Hatodik elneveti magát, és beletúr Sam pár

centis hajába. Egészen meglep, mennyire féltékennyé tesz ez a

mozdulat.

- Akarod, hogy kórházba vigyünk? - kérdezem.

- Itt akarok maradni - mondja. - Örökre.

- Tudod, mi jutott eszembe? - kérdezi tőlem Hatodik, mikor

aztán mindhárman visszaülünk a kocsiba. - Nagy mázlink volt,

hogy elmentünk sétálni.

- Igen, igazad van - bólintok.

Sam a fejtámlának támasztja az arcát, hogy mindkettőnket

lásson.

- De egyáltalán hogy jutott eszetekbe elmenni sétálni?

- Nem tudtam aludni. És Hatodik sem - felelem, ami ugyan

nem hazugság, mégis bűntudatom támad tőle. Tudom, hogy

Sarah életem szerelme, de úgy tűnik, mégsem tudok megálljt

parancsolni ezeknek az új érzéseknek.

Hatodik felsóhajt.

- Ugye tudod, mit jelent, hogy megtaláltak minket? -

Mit?

- Azt, hogy valószínűleg kinyitották a Ládámat.

- Ezt nem tudhatod biztosan.

- Nem, tutira tényleg nem. De miután kivettem azt a követ a

Ládádból, amelyik lüktetni kezdett a kezemben és fájdalmat

okozott, egész különös érzés lett úrrá rajtam. És csak most

jöttem rá, hogy ez az érzés valahogy összefügg az én Ládámmal.

- Már három éve náluk van - mondom tűnődve. - Szerinted

lehetséges, hogy ki tudják nyitni nélkülünk? Úgy, hogy nem

haltunk meg?

Rándít egyet a vállán.

- Fogalmam sincs. Talán. De nagyon úgy érzem, hogy si-

került nekik, és hogy amikor hozzáértem ahhoz a kőhöz, az

valamilyen módon elvezette hozzánk a felderítőket.

- De miért csak ilyen keveset küldtek? - kérdezi Sam két

ásítás között. - Miért nem várták meg az erősítést, hogy többen

támadjanak?

- Talán megijedtek és pánikba estek - találgat Hatodik.

- Vagy talán az egyikük hős akart lenni - vetem fel.

Hatodik lehúzza az ablakot, és egy darabig csak hallgat,

bámul ki az éjszakába. Aztán egy perc múlva így szól:

- Lényegtelen. Legközelebb már többen lesznek. Pikenekkel,

kraulokkal és minden mással fölfegyverkezve.

- Igazad lehet - suttogja Sam. Már alig bírja nyitva tartani a

szemét. - Fárasztó egy dolog ez a menekülés.

- Én tizenegy éve csinálom - mondom.

- Azt hiszem, egy kicsit honvágyam van - motyogja.

Előrehajolok, és meglátom, hogy ölébe ejtett kezében az

apja régi, vastag lencséjű szemüvegét tartja, amit Paradiseban

hordott, amikor megismerkedtünk.

- Még mindig nem késő, hogy visszamenj, Sam. Ugye tudod?

Elkomorodik.

- Nem megyek vissza. - Most sokkal kevésbé meggyőző a

hangja, mint amikor először mondta ezt, még abban az észak-

karolinai motelban. - Addig nem, míg meg nem találom az

apámat. Vagy legalább meg nem tudom, mi történt vele.

Az apját? - kérdezi Hatodik hangtalanul, és értetlenül néz rám.

Később elmesélem - tátogom vissza.

- Rendben - mondom hangosan. - Előbb vagy utóbb

kiderítjük. - Aztán ismét Hatodik felé fordulok. - Holnap merre

indulunk?

- Most, hogy úgy tűnik, kinyitották a Ládámat, szerintem

bízzuk magunkat a széljárásra. Az még sosem hagyott cserben -

feleli szomorkás hangon. Egyszerre felém fordul.

- Elhinnéd, hogy csak a szélnek meg a koffeinéhségemnek

köszönhetem, hogy időben odaértem Paradise-ba?

- Micsoda?

- Pennsylvaniában voltam, és tudtam, hogy arrafelé vagytok

valahol, esetleg Ohióban vagy Nyugat-Virginiában, mivel

olvastam a neten a mogok athensi akciójáról. De aztán eltelt

néhány hét, nem jelent meg semmilyen újabb hír, és teljesen

kihűlt a nyom. Azt hittem, már rég odébbálltatok Kaliforniába

vagy Kanadába. Szóval egyik este egy parkolóban vesztegeltem,

fáradt voltam és tanácstalan, a pénzből is kezdtem kifogyni.

Egyszer csak feltámadt a szél, és kitárta a szemközti kávézó

ajtaját. Arra gondoltam, iszom egy kávét, hogy feltöltődjek, aztán

visszaülök a kocsiba, és kitalálom, mi legyen a következő lépés.

Amint beléptem, az egyik sarokban megpillantottam egy szabad

számítógépet, ami a vendégeknek volt fenntartva. Vettem egy

nagy bögre kávét, és elkezdtem keresgélni a neten. Nemsokára

rábukkantam arra a cikkre, amiben megírták, hogy kiugrottál egy

égő házból.

Elszégyellem magam, amiért ennyire könnyen a nyomomra

akadt. Nem csoda, hogy Henri nem szívesen engedett sehova az

iskolán kívül.

- Ha a szél nem csapja ki azt az ajtót, valószínűleg egy

kajáldában kötök ki, és hajnalig kávét szürcsölök. Így viszont le-

körmöltem minden információt, amit csak találtam rólatok, aztán

kirohantam az utcára, hogy keressek egy éjjel-nappal nyitva tartó

fénymásolót. Onnan küldtem a faxot meg a levelet a számommal.

Próbáltalak figyelmeztetni titeket, vagy legalább szólni akartam,

hogy tartsatok ki, amíg odaérek. Így is az utolsó pillanatban

érkeztem.

TIZENNYOLCADIK

FEJEZET

A S Z É L É S Z A K F E L É V I S Z M I N K E T , E G Y A L A B A M A I

motelba, ahol két éjszakát töltünk. Sam ismét az egyik hamis

igazolványomat használja bejelentkezéskor. Innen nyugatnak

fordulunk, és Oklahomában egy mezőn töltjük az éjszakát, a

csillagos ég alatt, aztán egy Holiday Inn következik a nebraskai

Omaha külvárosában. Itt két napig maradunk. Majd Hatodik

látszólag minden különösebb ok nélkül - vagy legalábbis nekünk

nem árulja el, hogy miért - kelet felé visz bennünket: több mint

ezer mérföldet teszünk meg, végül Marylandbe érkezve

kibérelünk egy rönkházat a hegyek között, mindössze öt percre

az államhatártól, és háromórányi kocsiútra a mogadoriak

barlangjától. Paradise-tól, ahonnan eredetileg indultunk,

pontosan 197 mérföldre vagyunk. Mindössze fél tank benzin

választ el Sarah-tól.

Még ki sem nyitom a szemem, máris tudom, hogy nehéz nap

vár rám. Egyike azoknak, amikor Henri halála légkalapácsként

sújt le rám, és bármit csinálok, egész nap gyötörni fog.

Mostanában egyre gyakoribbak az ilyen napok. A lelkifurdalással,

bűntudattal teli napok. Mélységes szomorúság lesz úrrá rajtam,

amiért már soha többé nem beszélhetek vele. Teljesen lebénít a

gondolat. Azt kívánom, bárcsak változtathatnék ezen. De Henri is

megmondta: vannak dolgok, amiket nem lehet meg nem

történtté tenni. És akkor még nem is beszéltem a Sarah miatt

marcangoló bűntudatról, ami Florida óta nem hagy nyugodni,

ahol olyan közel kerültem Hatodikhoz, hogy majdnem

megcsókoltam.

Veszek egy nagy levegőt, és kinyitom a szemem. A hajnal

fényei beszűrődnek a szobába. Henri levele - villan át az

agyamon. Nincs más választásom, el kell olvasnom. Túl veszélyes

lenne tovább halogatni. Főleg azok után, hogy Floridában

majdnem elvesztettem.

Becsúsztatom a kezemet a párnám alá, és előhúzom a gyé-

mántpengéjű tőrt meg a levelet. Ezeket állandóan magamnál

tartom. Néhány másodpercig a borítékot tanulmányozom, és

próbálom kitalálni, vajon milyen körülmények között íródhatott

a tartalma. Aztán felsóhajtok, mert tudom, hogy semmi

jelentősége, és ezzel csak az időmet vesztegetem, majd a tőrrel

felvágom a borítékot, és kiveszem a levelet. Henri fekete tintával

írt, takaros betűi öt sárga lapot töltenek meg. Veszek egy nagy

levegőt, és olvasni kezdek.

John! Január 19.

Számtalanszor megírtam a búcsúlevelemet az évek során, sosem

tudva, melyik lesz az utolsó, de ha most ezt olvasod, akkor már

biztos, hogy nem lesz több. Sajnálom. Nekünk, Cépanoknak az

volt a kötelességünk, hogy bármi áron megvédjünk titeket,

Kilenceket, akár az életünk árán is. De most, ahogy a

konyhaasztalnál ülve papírra vetem ezeket a sorokat, alig néhány

órával azután, hogy megmentetted az életem Athensben, tudom,

hogy soha nem a kötelesség volt az, ami bennünket összetartott,

hanem a szeretet, ami minden kötelezettségnél erősebb. Az

igazság az, hogy mindig is tudtam: megfogok halni. Csak a mikor

és a hogyan volt a kérdés, és ha nem jössz utánam, már ma

bekövetkezett volna a vég. Bármilyen körülmények között haltam

is meg, kérlek, ne hibáztasd magad. Soha nem számítottam rá,

hogy életben maradok, és amikor évekkel ezelőtt elhagytuk a

Lorient, tudtam, hogy nem fogok visszatérni.

Csak találgatni tudom, hogy a levél megírása és elolvasása

között eltelt időben mi mindenre jöttél rá. Biztos vagyok benne,

hogy most már tudod, mennyi mindent eltitkoltam előled.

Valószínűleg a kelleténél is többet. Életed java részében azt kértem

tőled, hogy légy összeszedett, és készülj keményen. Igyekeztem a

lehetőségekhez mérten normális életet biztosítani neked a Földön.

Tudom, hogy valószínűleg kacagtatónak találod ezt a kijelentést,

de a teljes igazság csak még inkább megnehezítette volna amúgy

sem könnyű napjaidat.

Hol is kezdjem? Az apádat Lirennek hívták. Bátor és befolyásos

férfi volt, hű az elveihez és célkitűzéseihez. A látomásaid során

magad is megbizonyosodhattál róla, hogy a végsőkig kitartott, még

akkor is, amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy a háborút

elveszítettük. És nagyjából ez minden, amiben reménykedhetünk:

hogy méltósággal halunk meg bátran és hősiesen. Azzal a tudattal,

hogy mindent megtettünk, amit csak lehetett. Így tudnám röviden

összefoglalni, ki volt az apád. És azt is, hogy te ki vagy, még ha

nem is hiszed ezt el nekem.

Felülök, hátamat az ágy fejtámlájának támasztom, és újra meg

újra elolvasom az apám nevét. Torkomban a gombóc egyre

keményebb lesz. Arra gondolok, bárcsak itt lenne Sarah, a

vállamra hajtaná a fejét, és noszogatna, hogy olvassam tovább a

levelet. A következő bekezdésre fókuszálok.

Amikor kisgyerek voltál, apád sokszor meglátogatott, olyankor

is, amikor nem számítottunk rá. Imádott téged, képes volt órákig

elnézni, ahogy a fűben játszol Hadleyvel. (Kíváncsi vagyok,

mostanra rájöttél-e, kicsoda valójában Bernie Kosar.) Biztosra

veszem, hogy már nem sok mindenre emlékszel azokból a

napokból, de hidd el, boldog kisfiú voltál. Egy rövid ideig olyan

gyerekkorod volt, amilyet minden gyerek érdemel, bár nem

mindegyik részesülhet benne.

Míg apáddal viszonylag sok időt töltöttem, anyáddal mindössze

egyetlenegyszer találkoztam. Larának hívták, és apádhoz

hasonlóan ő is elég visszahúzódó, már-már félénk volt. Mindezt

azért mondom el, mert azt akarom, hogy tudd, ki vagy és milyen a

háttered. Egyszerű, hétköznapi családból származol, és itt az ideje,

hogy megtudd az igazságot, amit mindig el akartam mondani

neked: nem azért hagyhattuk el a Lorient, mert történetesen éppen

a megfelelő helyen voltunk azon a végzetes napon. Nem véletlenül

kerültünk a reptérre. Azért voltunk ott, mert amikor a támadás

megkezdődött, a Védők mindent elkövettek, hogy sikerüljön

összegyűjteni titeket. Sokan közülük az életüket áldozták értetek.

Eredetileg tízen voltatok, de mint te is tudod, csak kilenceteknek

sikerült megmenekülnie.

Könnyek homályosítják el a látásomat. Végighúzom az ujjamat

anyám nevén. Lara. Lara és Liren. Eltűnődöm, vajon az én lorin

nevem is L betűvel kezdődik-e. Vajon ha nincs a háború,

születtek volna testvéreim? Annyi mindentől megfosztottak.

Amikor megszülettetek, a Lorien azonnal felismerte erős

szíveteket, akaraterőtöket és a bennetek lakozó együttérzést. Ezért

a létező legnagyobb feladatot bízta rátok: egy napon nektek kell

majd átvennetek a Lorien Bölcseinek szerepét. Ez azt jelenti, hogy

idővel azok, akik életben maradnak közületek, sokkal nagyobb

erőre tesznek szert, mint amit a Lorien valaha látott, még annál a

tíz Bölcsnél is erősebbek lesztek, akiktől ezt az örökséget kaptátok.

A mogadoriak tisztában vannak ezzel, ezért vadásznak rátok olyan

elszántan. Az egész bolygó tele van a kémjeikkel. Nem árultam el

neked az igazságot, mert attól féltem, túlságosan elbizakodottá

tenne, és esetleg letérnél a számodra kijelölt útról, azt pedig nem

kockáztathattuk meg. Erősödj meg, nőj fel a szerephez, amelyet be

kell töltened, és keresd meg a többieket! Még ennyien is képesek

vagytok megnyerni a háborút.

Az utolsó, amit el kell mondanom neked, az, hogy nem

véletlenül költöztünk Paradise-ba. A tálentumaid valamiért nem

alakultak ki, és már kezdtem aggódni. Amikor a harmadik forradás

is megjelent a bokádon, pánikba estem, mert tudtam, hogy te

következel, és úgy döntöttem, megkeresem az egyetlen embert, aki

elvezethet a többiekhez.

Amikor megérkeztünk a Földre, kilenc itteni barátunk várt ránk,

akik tisztában voltak a helyzetünkkel, és tudták, hogy szét kell

szóródnunk. Mindnyájan a Lorien szövetségesei voltak, és amikor

legutóbb itt jártunk - tizenöt évvel korábban -, kaptak egy-egy

adóvevőt, ami csak akkor kapcsolódott be, ha valamelyik

űrhajónkról adás érkezett. Ők vártak minket aznap éjjel, amikor

leszálltunk a Földre, ők segítettek megtenni az első lépéseket ezen

az ismeretlen bolygón. Egyikünk sem járt még itt korábban.

Amikor kiszálltunk az űrhajóból, mindegyikünknek átadtak két

váltás ruhát, egy rövid útmutatót a bolygó lakosainak főbb

szokásairól, meg egy darab papírt rajta egy címmel. A cím olyan

helyet jelölt, ahol elkezdhettük új életünket, nem olyat, ahol sokáig

maradhattunk, és egyikünk sem tudta, mi áll a többiek papírján. Mi

egy kisvárosi házba költöztünk Kalifornia északi részén. Csöndes,

nyugalmas hely volt, alig negyedórára a tengerparttól. Ott tanítot-

talak meg biciklizni, sárkányt eregetni, és olyan hétköznapi

dolgokra is, mint például a cipőfűző megkötése, amit előbb

magamnak is meg kellett tanulnom. Hat hónapig maradtunk ott,

aztán a terv szerint továbbálltunk.

A férfi, aki várt minket, a vezetőnk, idevalósi Paradise-ba. Azért

akartam felkutatni, mert szerettem volna megtudni tőle, hova

mentek a többiek. De a sötét csillagok lehullottak az égből: mire

ideértünk, a férfinak nyoma veszett.

Ez az ember, aki fogadott és tudnivalókkal látott el minket, aki

gondoskodott az első otthonunkról, nem más, mint Malcolm

Goode, Sam apja.

Biztos vagyok benne, hogy Sam jól gondolja: az apját elrabolták.

Sam érdekében remélem, hogy még életben van. Ha még együtt

vagytok, kérlek, oszd meg vele ezt az információt, hátha vigaszt

meríthet belőle.

Légy azzá, akivé lenned kell, John. Erősödj meg, és soha egyetlen

pillanatra se feledkezz meg arról, amit tanultál. Légy nemes lelkű,

bátor és magabiztos. Élj ugyanolyan méltósággal és hősiesen, mint

az apád, és mindig bízz a szívedben meg az akaraterődben, ahogy a

Lorien is bízik benned. Soha ne veszítsd el a hited önmagadban, és

soha ne veszítsd el a reményt, mert még ha minden rosszra fordul,

és az egész világ hátat fordít neked, a remény akkor is megmarad.

Biztos vagyok benne, hogy egy nap sikerül hazajutnod.

Szeretettel - barátod és Cépanod: H

A vérem lüktet a fülemben. Bármit is írt Henri, a lelkem

mélyén tudom, hogy ha hallgatok rá, és időben elhagyjuk

Paradise-t, még ma is élne. Még mindig együtt lehetnénk. Eljött

értem az iskolába, hogy megmentsen, mert ez volt a kötelessége,

és mert szeretett. Most pedig halott.

Veszek egy nagy levegőt, megtörlöm az arcomat a kezemmel,

aztán kilépek a szobából. Fájós lába ellenére Sam ragaszkodott

hozzá, hogy ő aludjon az emeleten, hiába ajánlgattuk Hatodikkal,

hogy majd mi felmegyünk. A lépcső tetején van a szobája. Halkan

bekopogok. Nem szól ki, így hát benyitok, odamegyek az

ágyához, és felkapcsolom mellette a kislámpát. Az apja

szemüvege az éjjeliszekrényen hever. Sam mocorogni kezd.

- Sam! Hé, Sam! Bocs, hogy felébresztelek, de van itt valami,

amiről tudnod kell.

Ez kiveri az álmot a szeméből. Félrehúzza a takarót, és rám

néz.

- Akkor mondjad.

- Előbb meg kell ígérned, hogy nem leszel dühös rám. Hidd

el, mostanáig semmit sem tudtam erről. És bármi volt is az oka

annak, hogy Henri nem árulta el neked, meg kell bocsátanod

neki.

Most már felül az ágyban, és a háttámlának dől.

- Ne csigázz, John, bökd már ki, miről van szó!

- Előbb ígérd meg!

- Rendben, megígérem.

Odaadom neki a levelet.

- Már korábban el kellett volna olvasnom. Ne haragudj.

Kimegyek, és becsukom magam után az ajtót. Samnek

most biztosan jobb, ha egyedül van. Nem tudom megjósolni,

hogy fog reagálni. Nehéz megmondani, milyen hatással lehet

valakire, ha megkapja a választ arra a kérdésre, ami egész

életében foglalkoztatta, a kérdésre, ami soha egy pillanatra sem

hagyta nyugodni.

Lemegyek a lépcsőn, és kisurranok a hátsó ajtón Bernie

Kosarral, aki azonnal berohan az erdőbe. Leülök egy kerti

asztalkára. Látom a leheletemet a hideg februári levegőben. A

sötétséget nyugatra szorítják a keleten felbukkanó első fények. A

félholdra meredek, és azon tűnődöm, vajon Sarah vagy valamelyik

Védő is nézi-e épp. Nekem meg a többieknek, hatunknak, akik

életben maradtunk, nekünk kell átvennünk a Bölcsek szerepét.

Még mindig képtelen vagyok teljes egészében felfogni, hogy ez

mit jelent. Behunyom a szemem, és az ég felé fordítom az

arcomat. Még akkor is ebben a pózban vagyok, amikor hallom,

hogy nyílik mögöttem a rönkház ajtaja. Samre számítva

megfordulok, de Hatodik közeledik. Odaül mellém az asztalra.

Halványan rámosolygok, de nem viszonozza.

- Hallottam, hogy kijöttél. Minden rendben? Összevesztetek

Sammel? - kérdezi.

- Micsoda? Nem, dehogy. Miért?

- Lent zokog a kanapén, és nem válaszol, hiába kérdezgetem.

- Végre elolvastam Henri levelét - mondom pár pillanatnyi

hallgatás után. - Van benne egy rész, ami Sammel kapcsolatos, és

amiről eddig nem beszéltem neked. Az apjáról van szó.

- Mi van az apjával? Történt vele valami?

Feléje fordulok, a térdünk összeér.

- Amikor a suliban megismerkedtem Sammel, hamar kiderült,

hogy a mániája minden földönkívüliekkel kapcsolatos téma. Évek

óta megszállottan kutatja, mi történt az apjával, aki egyszer nem

tért haza a bevásárlásból. Megtalálták a kocsiját, a kocsi mellett

pedig a szemüvegét. Azt a szemüveget, amit Sam azóta is

állandóan magánál hord.

Hatodik hátrafordul, és az ajtóra pillant.

- Azt akarod mondani, hogy az az apja szemüvege?

- Igen. Na és a lényeg az, hogy Samnek meggyőződése, hogy

az apját földönkívüliek rabolták el, amit én mindig őrültségnek

tartottam, de ezt sosem mondtam meg neki. Azt gondoltam, nem

kéne lerombolnom a szerencsétlen srác álmait arról, hogy egyszer

még megtalálhatja az apját. Vártam, mikor mondja el neked ezt

az egészet, de épp az előbb olvastam el Henri levelét, és nem

fogod elhinni, mi van benne.

- Mi?

Mindent elmesélek neki Sam apjáról, aki a lorinok szövet-

ségese volt, a leszállásnál várt minket, és aki miatt Henrival

Paradise-ba mentünk.

Hatodik lecsusszan az asztalról, és a padra ül.

- Totál véletlen, hogy Sam itt van - mondja. - Meg hogy

belekeveredett velünk ebbe az egészbe.

- Szerintem nem. Gondold csak végig. Paradise összes lakója

közül történetesen pont ő lett a barátom. Ez nem véletlen, hanem

a sors keze.

- Igazad lehet.

- Király, hogy az ő apja segített nekünk aznap éjjel, nem?

- De igen. Emlékszel, amikor azt mondta, hogy úgy érzi,

velünk kell maradnia?

Naná, hogy emlékszem.

- Igen... - Néhány pillanatig hallgatok, aztán folytatom. - Na

szóval Henri leveléből most kiderült, hogy Sam apját tényleg

elrabolták, sőt, talán meg is ölték a mogadoriak.

Csönd telepszik közénk; szótlanul figyeljük, ahogy felkel a

nap. Bernie Kosar kocog elő a fák közül, aztán ahogy elénk ér, a

hátára gördül, hogy vakarjam meg a hasát.

- Szevasz, Hadley. - A nevét meghallva azonnal felpattan, és

félrebiccentett fejjel néz rám. - Igen - bólintok, azzal leugrok az

asztalról, és megvakarom az állát. - Tudom.

Sam lép ki a házból. A szeme vörös a sírástól. Leül Hatodik

mellé a padra.

- Szia, Hadley - köszön ő is Bernie Kosarnak. Bernie válaszul

vakkant egyet, és megnyalja a kezét.

- Hadley? - kérdezi Hatodik.

A kutya egyetértően vakkant még egyet. •

- Mindig tudtam - mondja Sam. - Mindig. Attól a perctől

fogva, hogy eltűnt.

- Végig igazad volt - felelem.

- Elolvashatom a levelet? - kérdezi Hatodik. Sam odaadja

neki. Kinyújtom a jobb kezemet, és bekapcsolom a Lument. A

fényénél Hatodik végigolvassa a levelet, aztán összehajtja és

visszaadja.

- Sajnálom, Sam - mondja.

- Ha apád nem segít, Henrival az első heteket sem éltük volna

túl - teszem hozzá.

Hatodik felém fordul.

- Elképesztő, hogy Liren és Lara a te szüleid voltak. Vagy

inkább az az elképesztő, hogy erre magamtól nem jöttem rá.

Emlékszel rám a Lorienről, John? A szüleid és az én szüleim, Arun

és Lyn, nagyon jó barátok voltak. Tudom, hogy ritkán

találkoztunk a szüleinkkel, de emlékszem rá, hogy hozzátok

többször is ellátogattunk. Még alig tudtál járni.

Beletelik néhány másodpercbe, míg eszembe jut, mit is

mondott egyszer Henri. Aznap történt, amikor Sarah visszatért

Coloradóból, és szerelmet vallottunk egymásnak. Miután elment,

Henrival leültünk vacsorázni, és akkor mondta: „A számát ugyan

nem tudom, és fogalmam sincs, hol lehet, de az egyik gyermek, aki

velünk együtt érkezett a Földre, a szüleid legjobb barátainak a

lánya volt. Annak idején sokat viccelődtek azzal, hogy egyszer

úgyis egymás oldalán fogtok kikötni"

Már nyitom a számat, hogy ezt elmeséljem Hatodiknak, de

aztán eszembe jut, hogy akkor este épp Sarah kapcsán merült fel a

téma, és megint rám tör a bűntudat, már sokadszor azóta, hogy

Hatodikkal elmentünk sétálni.

- Igen, ez tényleg hihetetlen. De sajnos nem nagyon em-

lékszem rá - felelem végül.

- Amúgy nagyon komoly, amit Henri a Bölcsekről meg a mi

szerepünkről ír, hogy egy napon majd át kell vennünk a helyüket.

Nem csoda, hogy a mogok ennyire elszántak.

- Igen, így már nagyon is érthető.

- Vissza kell mennünk Paradise-ba - szól közbe Sam.

- Na persze. - Hatodik elneveti magát. - Először is valahogy

meg kell találnunk a többieket. Úgyhogy már foghatod is a

laptopot. Aztán meg folytatjuk az edzéseket.

Sam feláll.

- Ezt most komolyan mondom. Vissza kell mennünk. Ha

apám otthagyott valamit, például azt az adóvevőt, akkor tudom,

hol találhatom meg. Hétéves koromban egyszer azt mondta, hogy

a jövőm a napórában van. Megkérdeztem, hogy érti, és azt felelte,

hogy ha a sötét csillagok egyszer lehullanak, meg kell keresnem az

enneádot. A hozzájuk vezető térkép a napórában van, amit a

születési dátumom nyit.

- Mi az az enneád? - kérdezem.

- Kilenc istenség csoportja az egyiptomi mitológiában.

- Kilenc? - ismétli Hatodik. - Kilenc istenség?

- Milyen napóráról beszélsz? - faggatom tovább Samet.

- Csak most kezdem megérteni - mondja. Fel-alá járkál az

asztal előtt, és közben sorra rakja össze a fejében a kirakós da-

rabkáit. Bernie Kosar a sarkában liheg. - Emlékszem, menynyire

zavart, hogy egy szót sem értek az egészből. Néhány hónappal az

eltűnése előtt apa ásott egy ciszternát a hátsó udvarunkon, azt

mondta, abba fogja gyűjteni az esővizet. De miután a beton

megszilárdult, a kőből készült fedőlapon egy bonyolult napórát

helyezett el. Aztán megállt fölötte, és azt mondta: „A jövőd ebben

a napórában van, Sam."

- És soha nem próbáltad kinyitni? - kérdezem.

- Már hogyne próbáltam volna. Összevissza forgattam a

gyűrűit, kipróbáltam a születési dátumomat, meg egy csomó más

időpontot is, de nem történt semmi. Egy idő után beletörődtem,

hogy az csak egy szimpla vízgyűjtő, a tetején egy napórával. De

most, hogy elolvastam Henri levelét, főleg amit a sötét

csillagokról írt benne, már tudom, hogy apa valamilyen nyomot

rejtett el oda. Mintha úgy árulta volna el nekem, hogy valójában

nem mondta meg. - Felragyog az arca. - Nagyon okos volt.

- És te is az vagy - mondom. - Szinte tuti öngyilkosság

visszamenni Paradise-ba, de azt hiszem, nem nagyon van más

választásunk.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Ö S S Z E S Z O R Í T O T T F O G A K K A L É B R E D E K , S A V A N Y Ú

Í Z Z E L a számban. Egész éjjel hánykolódtam. Nemcsak a Láda miatt,

ami végre a birtokomba került, vagy mert valahogy rá kellene beszél-

nem Adelinát, hogy nyissa ki velem, hanem azért is, mert túl sok

embernek mutattam meg a képességeimet. Gyakorlatilag bemutatót

tartottam a tálentumaimból. Vajon mennyire emlékeznek a

történtekből? Lehet, hogy már reggeli előtt lelepleznek? Felülök, és Ella

ágyára pillantok. Mindenki alszik, kivéve Gabbyt, La Gordát, Delfinát és

Bonitát. Az ő ágyuk üres.

Már éppen le akarom rúgni magamról a takarót, amikor Lucia nővér

jelenik meg az ajtóban, a kezét csípőre teszi, összevonja a

szemöldökét. Amikor találkozik a tekintetünk, egy pillanatra elakad a

lélegzetem. De aztán hátralép, és utat enged a négy lánynak, akik

sántikálva, botladozva, szakadt és piszkos ruhában, zúzódásokkal

tarkítva támolyognak be. Gabby arccal előre az ágyára zuhan, és a

fejére húzza a párnát. La Gorda a tokáját masszírozza, aztán nagyot

nyögve ő is lefekszik. Bonita és Delfina lassan bebújik a takaró alá.

Amint elcsöndesednek, Lucia nővér elkiáltja magát, hogy ideje felkelni.

- És ez mindenkire vonatkozik! - teszi hozzá.

Ahogy kifelé menet elhaladok Gabby mellett, összerezzen.

A fürdőszobában La Gorda a tükör előtt áll, és a kék-zöld foltjait

tanulmányozza. Amikor meglát a tükörben, rögtön lesüti a szemét, és

úgy tesz, mintha minden figyelmét a kézmosás kötné le. Ezt meg

tudnám szokni. Senkit nem akarok megfélemlíteni, de az tetszik, ha

békén hagynak.

Ella lép ki az egyik vécéfülkéből, és várja, hogy felszabaduljon

valamelyik mosdókagyló. Aggódom, hogy esetleg félni fog tőlem a

templomban történtek miatt, de amint meglát, jelentőségteljesen

behajlítja a jobb kezét. A füléhez hajolok:

- Jól vagy?

- Hála neked - feleli hangosan.

Elkapom La Gorda tekintetét a tükörben.

- Figyelj csak - súgom Ellának. - Ami éjjel történt, az legyen a mi kis

titkunk. Senkinek ne áruld el. Rendben?

Ajkához emeli az ujját, és ettől máris jobban érzem magam. De volt

valami La Gorda tekintetében, ami nem tetszett. Talán a viszályunk

még mindig nem ért véget.

Teljesen leköti minden gondolatomat, hogy mi lehet a Ládában,

ezért még a szokásos reggeli netezést is kihagyom, meg se nézem, van-

e valami új hír John és Henri Smithről. Nincs türelmem megvárni a

reggeli misét, ezért szobáról szobára járva keresem Adelinát, de sehol

nem találom. Aztán megszólal a misére hívó csengő.

Becsusszanok Ella mellé az utolsó sorba, és rákacsintok. Hamarosan

meglátom Adelinát is az első sorban. Nagyjából a mise felénél

hátrapillant, és a szemembe néz. Amikor találkozik a tekintetünk, az

oszlop fölötti bemélyedésre mutatok, ahova a Ládát rejtette évekkel

ezelőtt. Fölvonja a szemöldökét.

- Nem értettem, mit akartál - mondja, amikor a mise végeztével

odajön hozzám. Szent József üvegablakra festett képe alatt állunk a

templom bal oldalán. A betűző napfény sárgára, barnára és vörösre

fest körülöttünk mindent. Adelina arckifejezése ugyanolyan komoly,

mint a testtartása.

- Megtaláltam a Ládát.

-Hol?

Az oszlop felé biccentek.

- Az én feladatom eldönteni, mikor állsz készen, és most még nem

állsz készen - mondja mérgesen. - Egyáltalán nem.

Kihúzom magam, érzem, hogy az állkapcsom megfeszül.

- A te szemedben soha nem is fogok készen állni, mert te már nem

hiszel, Emmalina.

Váratlanul éri, hogy ezen a néven szólítom. Kinyitja a száját, de aztán

mégsem kezd bele a már a nyelve hegyén lévő tirádába.

- Fogalmad sincs, mit kell kiállnom a többi lánytól - folytatom. - Csak

sétálgatsz a Bibliádat szorongatva, imádkozol és a gyöngyöket

számolod a rózsafüzéreden, nem törődsz vele, hogy engem állandóan

piszkálnak, egyetlen barátnőm van az egész kolostorban, a nővérek

gyűlölnek, és közben egy egész világ sorsa függ tőlem! Sőt, nem is

egyé, hanem kettőé! A Loriennek és a Földnek is szüksége van rám,

meg rád is, de itt vagyok bezárva, mint egy állatkertben, és téged még

csak nem is érdekel az egész.

- Már hogyne érdekelne!

Kitör belőlem a zokogás.

- Nem, egyáltalán nem érdekel! Nem is foglalkozol velem! Lehet,

hogy akkor még számítottam neked valamit, amikor Odetta vagy

Emmalina voltál, de mióta Adelina vagy, én pedig Marina lettem, azóta

egyáltalán nem törődsz se velem, se a másik nyolccal, se azzal, amiért

ideküldtek minket. Sajnálom, de nem bírom elviselni, amikor a

megváltásról papolsz nekem, miközben én is pontosan azért küzdök.

Próbálom megvédeni magunkat. Igyekszem jót cselekedni, te meg úgy

viselkedsz velem, mintha maga lennék a megtestesült gonosz!

Tesz egy lépést felém, ölelésre nyitja a karját, de aztán megtorpan,

és visszakozik. Megremeg a válla, és ő is sírni kezd. Azonnal átkarolom,

összeölelkezünk.

- Mi történt? Marina miért nincs az étkezőben?

Megfordulunk. Dora nővér áll mögöttünk karba tett kézzel.

A csuklójáról egy rézfeszület fityeg.

- Most menj - súgja Adelina. - Majd később beszélünk.

Megtörlöm az arcomat, és elsietek Dora nővér mellett. Amint

kilépek a templomból, még hallom az ingerült szóváltást a nővér és

Adelina között. Hangjuk visszaverődik a boltíves mennyezetről.

Reménykedve simítok végig a hajamon.

Mielőtt éjszaka visszaosontam a hálóterembe, átlebegtettem a

Ládát a templom másik végébe, el a sziklafalba vágott szobrok mellett.

Most ott pihen az északi torony szűk toronyszobájában, egy bezárt

tölgyfaajtó mögött. Pillanatnyilag biztonságban van; de ha Adelinát

nem sikerül hamarosan rávennem, hogy nyissa ki velem, akkor másik

rejtekhelyet kell találnom neki.

Ellát nem látom az étkezőben, és megijedek, hátha a tálentumaim

valahogy visszafelé sültek el, és kórházba került.

- Lucia nővér irodájában van - közli az egyik lány a szomszédos

asztalnál, amikor rákérdezek. - Jött egy házaspár. Szerintem örökbe

akarják fogadni. - Szed a tányérjára egy kanállal a nem túl

bizalomgerjesztő rántottából. - Micsoda mázlista!

Megbicsaklik a térdem, és csak azért nem vágódom el, mert sikerül

megkapaszkodnom az asztal szélében. Nincs jogom dühösnek lenni,

amiért Ella esetleg elhagyja az árvaházat, de hát ő az egyetlen

barátnőm. Persze tudtam, hogy rajta lesz az adoptálásra esélyesek

listáján, elvégre hétéves, aranyos, imádnivaló kislány. Őszintén

remélem, hogy sikerül új otthonra lelnie, különösen azok után, hogy

elveszítette a szüleit - de bármekkora önzés is ez a részemről, még nem

állok készen arra, hogy elengedjem.

Amikor Adelinával megérkeztünk, határozottan közöltük, hogy én

nem kerülök az örökbe fogadható gyerekek közé, most mégis

eltűnődöm, vajon mi lett volna, ha kiválasztanak. Talán valakinek

megtetszettem volna.

Aztán rájövök, hogy még ha esetleg mindjárt ma örökbe fogadják

Ellát, akkor is beletelik valamennyi időbe, míg az iratokat kitöltik és

minden engedélyt megszereznek, ami azt jelenti, hogy itt lesz még

legalább egy, de az is lehet, hogy két vagy három hétig is. De akkor is

úgy érzem, majd megszakad a szívem, és egyre biztosabb vagyok

benne, hogy örökre magam mögött hagyom ezt a helyet, amint sikerül

kinyitnom a Ládát.

Kisurranok az étkezőből, fölveszem a kabátomat, aztán kisietek a

kolostorból, és elindulok lefelé a dombon. Az sem érdekel, hogy lógok

az iskolából. Figyelek, nem látom-e valahol a férfit a Pittacus- könyvvel.

A Calle Principal árusainak bódéi mögött osonok, egyik árnyéktól a

másikig.

Amint elhaladok az El Pescador étterem mellett, benézek a

macskaköves mellékutcába, és látom, hogy az egyik kuka fedele

megmozdul, aztán a földre esik. A kuka rázkódni kezd, és kaparászást

hallok a belsejéből. A következő pillanatban két fekete- fehér mancs

jelenik meg a peremén. Egy macska az. Amikor végre sikerül

kikászálódnia a kukából, és lehuppan a kőre, látom, hogy hosszú, véres

seb éktelenkedik a jobb oldalán, és az egyik szeme be van dagadva.

Úgy néz ki, mint aki mindjárt összeesik a kimerültségtől vagy az

éhségtől. Eldől, és csak fekszik egy szemétkupac tetején, mintha

minden reményről letett volna.

- Ó, te szegény! - mondom. Még meg sem teszem felé az első

lépést, már tudom, hogy meg fogom gyógyítani. Dorombolva fogad,

ahogy letérdelek mellé, és akkor sem tiltakozik, amikor az oldalára

teszem a kezem. A jeges bizsergés villámgyorsan átáramlik a testébe,

sokkal gyorsabban, mint amikor Ellát gyógyítottam. Nem tudom, ez

azért van-e, mert a tálentumom egyre erősebb, vagy mert állatoknál

gyorsabban hat. A cica lába megmerevedik, mancsa szétterül, pár

pillanatra felgyorsul a légzése - majd tovább dorombol. Óvatosan

megfordítom, hogy megvizsgálhassam az oldalát. A sebe teljesen

begyógyult, fényes fekete szőr borítja. A szeme, ami az előbb még fel

volt dagadva, most nyitva van, engem néz vele. Magamban

elkeresztelem Tálentumnak.

- Ha szeretnéd itt hagyni ezt a várost, Tálentum, csak szólj -

mondom neki. - Mert azt hiszem, én hamarosan indulok, és jól jönne

egy útitárs.

Egy pillanatra megrettenek a mellékutca végén felbukkanó alaktól,

de csak Héctor az: édesanyját tolja a kerekes székben.

- Marina, a tenger lánya! - üdvözöl.

- Szia, Héctor Ricardo. - Elindulok feléjük. Héctor édesanyja

görnyedten, távolba révedő tekintettel ül a tolószékben. Úgy tűnik, az

állapota egyre romlik.

- Hogy hívják a barátodat? Üdv, kishaver! - Héctor lehajol, és

megvakarja Tálentum állát.

- Útközben találtam, és mellém szegődött.

Kényelmesen sétálunk tovább, az időjárásról és Tálentumról

cseverészünk, aztán odaérünk a házukhoz.

- Héctor, láttad mostanában azt a bajuszos férfit, aki a kávéházban

úgy bámult?

- Nem. Miért aggaszt annyira az a pasas?

- Csak emlékeztet valakire, akit ismerek - felelem némi habozás

után.

- Ennyi az egész?

- Igen.

Látja rajtam, hogy hazudok, de már ismer, ezért inkább nem

feszegeti a kérdést. Tudom, hogy a férfit, akiről biztosra veszem, hogy

mogadori, mostantól ő is árgus szemekkel fogja figyelni. Remélem,

nem esik baja miattam.

- Örülök, hogy találkoztunk, Marina - mondja búcsúzóul. - Ne

felejtsd el, hogy tanítási nap van - teszi hozzá, és rám kacsint. Zavartan

bólintok, ő pedig kinyitja a bejárati ajtót, behátrál, és maga után húzza

beteg édesanyját.

Körbenézek: tiszta a levegő. Továbbsétálok, és közben a Ládán jár

az eszem, meg azon, vajon legközelebb mikor lesz alkalmam szót

váltani Adelinával. Átvillan az agyamon a szökésben lévő John Smith,

Ella és az esetleges örökbefogadása, meg az éjszakai verekedés a

templomban. A Calle Principal végére érve megállok, és az iskola

épületére meredek. Gyűlölöm ezt a helyet, a bejárati ajtótól az utolsó

ablakig, dühít minden egyes perc, amit itt töltöttem, miközben

állandóan mozgásban kellett volna lennünk, és legalább félévente új

néven új országba költöznünk. Eltűnődöm, vajon Amerikában milyen

nevet választanék magamnak.

Tálentum a lábamnál nyivákol, ahogy visszafordulok, és újra

elindulok keresztül a városon. Még mindig az árnyékokban lépkedek,

az utcákat, a járókelőket figyelem. A kávéháznál belesek az ablakon;

egyszerre remélem és rettegek, hogy meglátom a bajuszos mogadorit.

Nincs ott, Héctor viszont bent ül, és épp hangosan nevet valamin, amit

a szomszéd asztalnál ülő nő mondott. Hiányozni fog, legalább annyira,

mint Ella. Két barátom is van, nem csak egy.

Ahogy lehúzott fejjel elosonok a kávéház előtt, óhatatlanul

Tálentum sűrű fekete-fehér szőrére téved a tekintetem. Alig egy órája

még egy szemétkupacon haldoklott, most meg kész energiabomba.

Óriási felelősség ekkora hatalom birtokosának lenni: képes vagyok

gyógyítani, új életet lehelni növényekbe, állatokba és emberekbe. Még

soha nem éreztem magam olyan különlegesnek, mint amikor Ellát

meggyógyítottam - és nem azért, mert ettől hős lettem a szemében,

hanem mert segítettem valakin, akinek segítségre volt szüksége.

Héctor nevetésének hangja kiszáll a kávéház ablakán, és körülölel, mint

egy vállkendő. Tudom, mit kell tennem.

A bejárati ajtó zárva van, de megkerülöm a házat, és rögtön az első

ablak, amivel próbálkozom, könnyen kinyílik. Tálentum a mancsát

nyalogatja, miközben bemászom. Remegni kezd a lábam; még soha

sehova nem törtem be.

A ház kicsi és sötét, fojtogató a levegője. Minden szabad felületen

vallási tárgyú szobrocskák állnak. Gond nélkül megtalálom Héctor

édesanyjának a szobáját. Az ajtóval szemközt fekszik egy széles ágyon.

Két lába természetellenes szögben ki van csavarodva. A teste nagyon

törékenynek látszik. Az alacsony éjjeliszekrényen több gyógyszeres

üvegcse áll, mellettük rózsafüzér, feszület, a kezét imára kulcsoló Szűz

Mária szobra és még vagy tíz másik, számomra ismeretlen szent apró

figurája sorakozik. Letérdelek az alvó Carlotta ágya mellé. Megrebben a

szemhéja, tekintete a levegőt pásztázza. Megdermedek, még a

lélegzetemet is visszafojtom. Még sosem beszéltem vele, de amikor

meglát, mintha felismerés villanna a szemében. Kinyitja a száját,

mondani akar valamit.

- Cssss - csitítom. - Héctor barátja vagyok, Senora Ricardo. Nem

tudom, érti-e, amit mondok, de azért jöttem, hogy segítsek.

Szemhéjának apró rezdülésével nyugtázza a szavaimat. Kinyújtom a

karom, a kezem fejével megsimogatom az arcát, aztán a homlokára

lapítom a tenyeremet. Ősz haja száraz és törékeny. Behunyja a szemét.

A szívem a torkomban dobog, a kezem pedig jól láthatóan remeg,

amikor fölemelem, és Carlotta hasára helyezem; csak ekkor tudatosul

bennem, milyen súlyos a betegsége. A hideg bizsergés végigkúszik a

gerincemen, és szétterjed a karomban, egészen az ujjaim végéig.

Megszédülök. Felgyorsul a légzésem, a szívem még vadabbul zakatol. A

jeges borzongás ellenére kiver a víz. Carlotta kinyitja a szemét, és halk

nyögés szakad fel a torkából.

Behunyom a szemem.

- Csss, minden rendben van, semmi baj - nyugtatom mindkettőnket.

Aztán a jéghideg bizsergés kisugárzik az ujjaimból, megragadja a

betegséget, és elkezdi húzni magával. A kór makacsul ellenáll,

elszántan kapaszkodik az idős asszony csontjaiba, de aztán végre

vonakodva enged a szorítása, és végül a legmakacsabb részek is

távoznak.

Kisebb rángások és görcsök rázzák Carlottát; igyekszem lefogni,

nehogy megüsse magát. Amikor kinyitom a szememet, látom, hogy

eddig hamuszürke arca kivirul, rózsaszín pír terül szét rajta.

Úgy érzem magam, mintha örvénybe kerültem volna. Ahogy

fölemelem a kezemet Carlotta testéről, a földre huppanok. A szívem

olyan őrült ütemben kalapál, hogy attól félek, mindjárt kiszakítja a

mellkasomat. De nemsokára lassul a lüktetése, és amikor végre sikerül

talpra állnom, látom, hogy Carlotta felül az ágyban, és elképedve

mered rám, mintha próbálná az emlékezetébe idézni, ki vagyok és mit

keresek itt.

Kisietek a konyhába, és mohón lehajtok három pohár vizet. Amikor

visszatérek, Carlotta még mindig igyekszik összeszedni magát. Gyorsan

kell cselekednem - az éjjeliszekrényhez lépek, és átfutom a tíz-

egynéhány gyógyszeres üvegcse címkéjét. Végre megtalálom, amit

keresek: „Figyelmeztetés: aluszékonyságot okozhat." Lecsavarom a

kupakot, kiveszek négy pirulát, és a zsebembe süllyesztem őket.

Nem mondok semmit, szó nélkül elindulok kifelé. De az ajtónál

visszafordulok, és még egyszer Carlottára pillantok. Engem néz.

Gyógyult, kiegyenesedett lábát lelógatja az ágyról, mint aki épp felállni

készül.

Kimegyek a házból. Tálentum összegömbölyödve alszik a hátsó

ablak alatt. A karomba veszem, és a mellékutcákon át elindulok vissza

az árvaházba. Kíváncsi lennék, Héctor mit szól majd, amikor meglátja,

hogy az édesanyja meggyógyult. Az egyetlen gond az, hogy egy ilyen

kisvárosban semmi nem marad sokáig titokban. Csak abban

reménykedem, hogy senki nem látott bemenni vagy kijönni, Carlotta

pedig nem emlékszik majd, hogy mi történt.

Amikor a kolostor kétszárnyú ajtajához érek, félig lehúzom a

kabátom cipzárját, és óvatosan elrejtem Talentumot. Tudom, hova

fogom vinni: az északi toronyba, a Láda mellé, ott biztonságban lesz. A

Láda. Valahogy ki kell nyitnom.

HUSZADIK

FEJEZET

K Ü L Ö N Ö S D O L O G A S Z E R E L E M . B Á R M I T C S I N Á L A Z

E M B E R , a gondolatai állandóan visszatérnek arra a másik

személyre. Lehet, hogy épp egy pohárért nyúlsz a konyhában, a

fogadat mosod, vagy valakinek a történetét hallgatod, és egyszer

csak megjelenik előtted az illető arca, a haja, az orrodban érzed

az illatát, eltűnődsz, vajon milyen ruha lesz rajta és mit fog

mondani, amikor legközelebb találkoztok. Túl azon, hogy

állandóan úgy érzed, mintha álmodnál, a gyomrod mintha

bungeejumping- kötélen lógna, hosszasan ugrál föl-le, míg végül

sikerül megállapodnia a szíved mellett.

Így érzem magam azóta, hogy megpillantottam Sarah Hartot.

Mindegy, hogy Sammel edzek az udvaron, vagy a cipőmet

keresem a kocsiban, bármelyik pillanatban lecsaphat rám

valamilyen emlék: Sarah arca, az ajkának íze, bársonyos bőrének

érintése. Nem számít, hogy épp a hátsó ülésről magyarázom,

merre kell menni, még így is képes vagyok száz százalékig arra

koncentrálni, milyen érzés volt, amikor Sarah feje az államhoz

simult. Még ha húsz mog venne körül, és a tenyerem éppen

világítani kezdene, akkor is szó szerint tudnám idézni a

hálaadásnapi vacsorán folytatott párbeszédünket.

De még ennél is elképesztőbb, hogy miközben a sebes-

séghatárt betartva repesztünk Paradise felé este kilenckor,

miközben egyenesen Sarah szőke haja és kék szeme felé tartok,

ugyanígy gondolok Hatodikra is. Az illatára, ahogy az

edzőruhájában áll velem szemben, arra, hogy majdnem meg-

csókoltuk egymást Floridában. A gyomrom őmiatta is remeg. De

nemcsak miatta, hanem azért is, mert tudom, hogy a legjobb

barátom is szerelmes belé. A legközelebbi benzinkútnál vennem

kell valamilyen gyomornyugtatót.

Sam vezet, és közben Henri leveléről beszélgetünk, meg arról,

milyen rendes volt Sam apjától, hogy nemcsak segített a

lorinoknak, hanem még egy rejtvényes útmutatót is adott

Samnek, ami elvezetheti az adóvevőhöz, abban az esetben, ha

vele történik valami. Beszélgetés közben felváltva gondolok

Sarah-ra és Hatodikra.

Még kétórányira vagyunk Paradise-tól, amikor Hatodik

megkérdezi:

- Na és mi van, ha nem találunk semmit? Mi van, ha nincs

semmi abban a ciszternában, csak valami fura születésnapi

ajándék, és nyoma sincs az adóvevőnek? Nagyon nagy kockázatot

vállalunk azzal, hogy visszamegyünk Paradise-ba.

- Bízzatok bennem - mondja erre Sam. Hüvelykujjával a

kormányon dobol, és felhangosítja a zenét. - Életemben még

semmiben nem voltam ennyire biztos. Pedig mindig színjeles

voltam mindenből.

Biztosra veszem, hogy a mogadoriak várnak ránk, és most

sokkal többen lesznek, mint ahánnyal Floridában kellett

megküzdenünk. Tuti szemmel tartanak minden nyomot, ami

elvezethet hozzánk. Ha őszinte akarok lenni magamhoz, akkor

be kell vallanom, hogy kizárólag azért vállalom ezt a kockázatot,

mert esetleg találkozhatok Sarah-val.

Előrehajolok a hátsó ülésről, és megpaskolom Sam vállát.

- Figyu, függetlenül attól, hogy találunk-e valamit a napóra

alatt vagy sem, Hatodikkal állati hálásak vagyunk apádnak azért,

amit értünk tett. De persze nagyon remélem, hogy sikerül

megtalálnunk az adóvevőt.

- Nyugi, megtaláljuk - feleli.

Az autópálya fényei elsuhannak mellettünk. Az alvó Bernie

Kosar füle lelóg az ülésről. Izgatott vagyok Sarah miatt. De

izgatottá tesz Hatodik közelsége is.

- Hé, Sam - szólok előre ismét. - Akarsz játszani? Gon-

doltam valamire, kitalálod?

- Oké, megpróbálom.

- Szerinted mi Hatodik földi neve?

A lány villámgyorsan hátrafordul, fekete haja meglebben.

Haragot mímelve összevonja a szemöldökét.

- Miért, van neki? - kérdezi nevetve Sam.

- Próbáld meg kitalálni - buzdítom.

- Találgass csak, Sam - teszi hozzá Hatodik.

- Na jó... mondjuk Pöröly?

Olyan hangosan tör ki belőlem a nevetés, hogy Bernie Kosar

felriad, és rémülten pillant ki az ablakon.

- Pöröly? - visszhangozza Hatodik.

- Szóval nem Pöröly? Oké, oké. Akkor... nem is tudom,

talán Kobra vagy Sasszem...

- Sasszem? - kiált fel Hatodik. - Miért éppen Sasszem?

- Mert olyan szúrós vagy, érted - nevetgél Sam. - Igazából

először az jutott eszembe, hogy Üstökös vagy Mennydörgés,

meg csupa ilyen szuperhősnek való név.

- Pontosan! - bólogatok lelkesen. - Én is pont ilyenekre

gondoltam!

- Na és mi a megfejtés?

Hatodik karba teszi a kezét, és kimered az ablakon.

- Addig nem árulom el - feleli amíg nem mondasz legalább

egy rendes lánynevet. Sasszem? Ne már, Sam, nem hittem

volna, hogy csak ennyit nézel ki belőlem.

- Miért, mi a baj ezzel? Én szívesen lennék Sasszem. Sas

Sam Goode. Ez királyul hangzik, nem?

- Mint egy távcsőmárka - mondja Hatodik. Ezen mind-

hárman jót nevetünk.

- Na jó, várj... Mondjuk Rachel? - próbálkozik Sam. - Vagy

Britney?

- Fúj! - fintorog Hatodik.

- Oké, oké. Akkor Rebecca? Claire? Várj csak, megvan:

Beverly.

- Neked totál elment az eszed! - nevet Hatodik. Játékosan

belebokszol Sam combjába, mire ő felüvölt, és teátrálisan dör-

gölni kezdi a lábát. Aztán visszavág, megsorozza Hatodik bal

karját, aki úgy tesz, mintha borzasztó fájdalmai lennének.

- Maren Elizabeth a neve - szólalok meg végül. - Maren

Elizabeth.

- Hé, miért mondtad meg? - méltatlankodik Sam. - A Maren

Elizabeth lett volna a következő tippem.

- Na persze - bólogat Hatodik.

- De tényleg! Szerintem a Maren Elizabeth nagyon király név.

Akarod, hogy mostantól így hívjunk? Negyediket is Johnnak

szólítjuk, igaz, Negyedik?

Megvakarom Bernie Kosar fejét. Nem hiszem, hogy meg

tudnám szokni a Hadley nevet. De a Maren Elizabethhez talán

hozzá tudnék szokni.

- Szerintem mindenképp jobb lenne valamilyen rendes név -

mondom. - Ha nem Maren Elizabeth, akkor valami más.

Legalább olyankor, amikor idegenek között vagyunk.

Elhallgatunk. Egy idő múlva hátranyúlok a Ládába a bár-

sonyzacskóért, amiben a Lorien naprendszere van. A tenyeremre

helyezem a hat bolygót, figyelem, ahogy a levegőbe emelkednek,

aztán életre lehelem őket. Amikor keringeni kezdenek a napjuk

körül, egyszerre rájövök, hogy képes vagyok a gondolataimmal

szabályozni a ragyogásuk erősségét. Teljesen belemerülök a

játékba, néhány másodpercre még Sarah-ról is sikerül

megfeledkeznem.

Hatodik hátrafordul, egy ideig nézi az előttem lebegő, hal-

ványan pislákoló naprendszert, majd így szól:

- Nem is tudom. Kedvelem a Hatodik nevet. Maren

Elizabethként még valaki más voltam, és a mostani énemhez job-

ban illik a Hatodik. Ha rákérdeznek, mondhatjuk azt, hogy

rövidítés.

Sam meglepetten pillant rá.

- Mégis minek a rövidítése? - kérdezi. - Talán annak, hogy

Hatvanhatodik?

*****

Előveszek hét bögrét, a teáskannát pedig felrakom a tűzhelyre és

alágyújtok. Míg várom, hogy felforrjon a víz, a Héctor anyjától elemelt

pirulákból hármat porrá török egy kanál domború felével. Ella

mellettem áll, és figyeli a mozdulataimat, mint mindig, amikor nekem

kell elkészítenem a nővérek esti teáját.

- Mit csinálsz? - kérdezi.

-Valamit, amit valószínűleg meg fogok bánni - felelem. - De nincs

más választásom.

Ella kisimít egy gyűrött papírlapot az asztalon, és előveszi a ce-

ruzáját. Pillanatok alatt tökéletesen élethű rajzot készít a hét egymás

mellett sorakozó bögréről. A Lucia nővér irodájában történtekről csak

annyit tudtam kiszedni belőle, hogy bemutatták egy házaspárnak,

akik„tele vannak szeretettel". Nem tudom, meddig tartott a találkozó,

de Ella szerint a pár holnap visszajön. Tudom, mit jelent ez. Olyan

lassan töltöm ki a vizet a kannából, amilyen lassan csak tudom,

próbálom minél inkább elnyújtani az együtt töltött időt.

- Ella, milyen gyakran gondolsz a szüleidre? - kérdezem.

Barna szeme elkerekedik.

- Egy nap?

- Igen, például ma. Vagy bármelyik más napon.

- Nem is tudom... - Elhallgat, aztán némi habozás után azt mondja: -

Úgy egymilliószor.

Lehajolok hozzá, és megölelem. Nem tudom, őt sajnálom-e jobban,

vagy saját magamat. Az én szüleim is meghaltak. Elestek egy

háborúban, amit egy nap nekem kell majd folytatnom.

Beleszórom a porrá tört gyógyszert Adelina teájába. Furdal a

lelkiismeret, amiért kénytelen vagyok elkábítani. De nincs más

választásom. Felőlem itt maradhat és várhatja a halált, ha ezt akarja, én

azonban nem fogom harc nélkül megadni magam, minden tőlem

telhetőt megteszek, hogy életben maradjak.

Kissé remegő kézzel megfogom a tálcát, magára hagyom Ellát az

asztalnál, és elindulok a szokásos esti körutamra. A nővérek há-

lótermében egyenként kiosztom a teásbögréket, és amikor Adelinához

érek, gondosan úgy fordítom a tálcát, hogy véletlenül se tévessze el,

melyik az övé. Udvarias biccentéssel veszi el.

-Camilla nővér nem érzi jól magát - mondja -, és megkért, hogy

aludjak helyette én a hálótokban.

- Klassz - felelem. Eltűnődöm, változtat-e valamin, hogy egy

szobában alszunk. Figyelem, amint jó nagyot kortyol a teából, és még

mindig nem tudom eldönteni, óriási hibát követtem-e el, vagy inkább

nagyot lendítek az ügyemen.

- Hamarosan találkozunk - mondja, azzal rám kacsint. Annyira

megdöbbenek, hogy majdnem elejtem a tálcát.

- O-oké - dadogom.

Fél óra múlva eljön a villanyoltás, de senki nem alszik el azonnal, a

lányok még jó darabig pusmognak a sötétben. Kétpercen- ként

fölemelem a fejem, és Adelinára pislantok, aki a terem másik végében

fekszik.Teljesen összezavart azzal a kacsintással.

Újabb tíz perc telik el. Még majdnem mindenki ébren van, Adelina is.

Általában hamar elalszik, amikor őt osztják be mellénk, így az

ébrenlétéből arra következtetek, ő is csak azt várja, hogy a többiek

végre elaludjanak. A kacsintása nyilván azt jelentette, hogy folytatni

akarja a beszélgetésünket. A terem végre elcsöndesedik. Várok még tíz

percet, és csak akkor emelem föl a fejem. Adelina fél órája meg se

mozdult, ezért megbillentem az ágya egyik sarkát, és egy picit lökök

rajta. Hirtelen az ég felé nyújtja a két karját, mint aki meg akarja adni

magát, aztán az ajtóra mutat.

Kibújok a takaró alól, felállok, és lábujjhegyen kiosonok a hálóból. A

folyosóra érve behúzódom az árnyékba, és visszafojtom a

lélegzetemet. Remélem, ez nem valami csapda, amit Adelina és Dora

nővér állított nekem. Fél perc múlva Adelina is kilép a folyosóra.

Bizonytalan a járása, jobbra-balra dülöngélve közeledik.

- Gyere velem - suttogom, és kézen fogom. Már évek óta nem

fogtam meg a kezét, és most eszembe jut a hajóút Finnország felé,

amikor tengeribeteg lettem, ő pedig erős volt és magabiztos. Olyan

közel voltunk egymáshoz, amennyire csak lehetséges. Most pedig már

a keze puszta érintése is idegenül hat.

- Hullafáradt vagyok - motyogja, miközben fölmegyünk a második

emeletre; félúton járunk az északi torony felé, melynek masszív ajtaja

mögött ott rejtőzik a Láda. - Nem tudom, mi van velem.

Én tudom.

- Akarod, hogy vigyelek?

- Nem bírsz el.

- Kézzel nem is - felelem.

Túl bágyadt ahhoz, hogy ellenkezzen. A lábára koncentrálok, aztán a

levegőbe emelem, és végiglebegtetem a poros folyosókon.

Elhaladunk a sziklafalba faragott középkori szobrok mellett, és

némán befordulunk a szűkebb folyosóra. Már éppen aggódni kezdek,

hogy újra elaludt, amikor megszólal:

- Hihetetlen, hogy telekinézissel röptetsz, mint valami

öregasszonyt. Hova megyünk?

- El kellett rejtenem - suttogom. - Mindjárt ott vagyunk, ne

aggódj.

Kinyitom a tölgyfaajtót, és elindulok a lebegő Adelina után, fel a

toronyszobába vezető lépcsőn. Odafentről hallom Tálentum

nyávogását.

Benyitok a toronyszobába, és óvatosan leeresztem Adelinát a Láda

mellé. Egyik kezét a Ládára teszi, aztán ráborul. Szemmel láthatóan

vesztésre áll az altatóval vívott csatában, és most már haragszom

magamra, amiért elkábítottam. Tálentum az ölébe mászik, és

megnyalja a másik kezét.

- Hogy kerül ide egy macska? - motyogja Adelina.

- Ez most nem érdekes. Figyelj, mindjárt elalszol, de előbb ki kell

nyitnunk a Ládát, rendben?

- Szerintem már nincs... - Félbehagyja a mondatot.

- Mi nincs? - kérdezem.

- Már nincs meg bennem a képesség, Marina. - Behunyja a

szemét.

- De igen, megvan!

Megadóan sóhajt.

- Tedd a kezedet a lakatra - mondja halkan. - Az enyémet meg a

másik oldalára.

Rászorítom a tenyeremet a lakatra, és máris érzem, hogy a fém

átmelegszik. Telekinézissel elhúzom Adelina kezét Tálentum elől, és

rányomom a lakat másik oldalára. Összekulcsolódnak az ujjaink.

Eltelik egy másodperc. A láda kinyílik.

*****

- Hahó, ezt nézzétek! Valami... valami történik. - Az előttem

lebegő hét égitest hirtelen fölgyorsul, és már nem tudom

irányítani őket. Olyan vakító fényességgel ragyognak, hogy el kell

takarnom a szememet.

- Kapcsold már le, John! Így nem tudok vezetni - mordul rám

Sam.

- Nem tudom, mi ez!

- Állj félre! - kiáltja Hatodik.

Sam beletapos a fékbe és lehúzódik. Kavicsok spriccelnek szét

a kerekek alól. A kissé már halványabban világító bolygók olyan

sebesen keringenek a nap körül, hogy összemosódnak a szemem

előtt. Aztán egyenként mind a hat beleolvad a napba, ami

kosárlabda méretűre nő. Az új glóbusz forogni kezd a tengelye

körül, aztán éleset villan, amitől néhány másodpercre szinte

megvakulok. Mire újra kinyitom a szemem, az égitest felszíne

megváltozott, és most a Föld tökéletes mása lebeg előttem: látom

a kontinenseket meg az óceánokat.

- Ez nem a ...? - nyögi Sam. - Pont olyan, mint a Föld.

A bolygó a fejem mellett forog, és a harmadik vagy negyedik

fordulatnál meglátok rajta egy apró, tűhegynyi fénypontot, ami

folyamatosan villog.

- Látjátok azt a fényt? - kérdezem. - Európában.

- Igen, látom - mondja Sam. Megvárja, míg a gömb ismét

fordul egyet, és hunyorogva közelebb hajol. - Spanyolországban

vagy Portugáliában. Elővenné valaki a laptopot? Gyorsan!

A szememet továbbra sem veszem le a gömbről meg a pulzáló

fényről, de közben hátranyúlok, és addig matatok a holmink

között, míg meg nem találom a laptopot. Hatodik felé nyújtom, ő

pedig továbbadja Samnek. Sam a hátsó ülés fölött lebegő gömbre

pillant, gyorsan begépel valamit a keresőbe, aztán ismét a

bolygóra néz.

- Igen, ez Spanyolország, és úgy látom... A legközelebbi

nagyváros León. De azért elég messze van tőle. A Picos de

Europa nevű hegységben. Hallottatok már róla?

- Soha életemben - felelem.

- Én sem - ingatja a fejét Hatodik.

- Mi lehet ez? Az űrhajónk? - kérdezem.

- Nem, Spanyolországban biztos nem. Vagy legalábbis

erősen kétlem - feleli. - Ha tényleg az űrhajó lenne, akkor miért

épp most kezdett el világítani? Miért pont most mutatná meg,

hol van? Ennek semmi értelme. Hányszor nézted már meg ezt a

naprendszert?

- Tízszer biztosan. De az is lehet, hogy még többször.

Sam átkarolja a fejtámlát, és fölvonja a szemöldökét.

- Akkor ez más kell legyen - mondja. - Olyan, mintha valami

aktiválta volna. - Összenézünk Hatodikkal. - Elképzelhető, hogy

valaki a többiek közül - teszi hozzá Sam.

- Lehetséges - tűnődik Hatodik. - De az is lehet, hogy

csapda. - Samre pillant. - Nem érkezett valamilyen gyanús hír

Spanyolországból?

Sam megrázza a fejét.

- Öt órája néztem utoljára. Akkor nem volt semmi. De

mindjárt megnézem újra. - Pötyögni kezd a billentyűzeten.

- Mielőtt belemerülnél, mi lenne, ha távolabb mennénk a

főúttól? Ez a földgömb a kocsiban elég feltűnő. Ne felejtsétek el,

hogy már csak pár mérföldre vagyunk Paradise-tól.

*****

Adelina halkan hortyog, engem pedig nyomaszt a bűntudat. De végre

itt az örökségem, amit már évekkel ezelőtt meg kellett volna kapnom!

Különböző színű, méretű és alakú kövek meg drágakövek. Egy pár

fekete kesztyű, egy sötét szemüveg - mindkettő olyan anyagból

készült, amilyet még sosem láttam. Egy vékony faág, amiről

lehántották a kérget, alatta egy különös, üveglencsével és úszó tűvel

ellátott kerek tárgy: leginkább iránytűre emlékeztet. De a

legérdekesebb egy ragyogó vörös kristály. Képtelen vagyok levenni

róla a szemem. Lassan odanyúlok, és a kezembe veszem. Bizsergető

melegséggel simul a tenyerembe. Egy másodpercre fölragyog benne

a vörös fény, aztán elhalványul, de tovább lüktet a pulzusom ütemére.

A kristály fölmelegszik, egyre fényesebbé válik, és halk, zümmögő

hangot hallat. Pánikba esem - mi van, ha valamelyik tálentumommal

aktiváltam egy lorin gránátot?

- Adelina! - kiáltom. - Ébredj! Ébredj föl, kérlek!

Összeráncolja a homlokát, és tovább hortyog.

Szabad kezemmel megrázom a vállát.

- Adelina!

Egyre erősebben rázom, és közben véletlenül elejtem a kristályt.

Jókorát koppan a toronyszoba kőpadlóján, és az ajtó felé gurul. Amikor

lefordul az első lépcsőfokról a másodikra, a vörös fény pulzálása

megszűnik. Ahogy a másodikról a harmadikra esik, teljesen kialszik a

fénye. Amikor továbbgurul a negyedikre, utánavetem magam.

*****

Sam rákanyarodik egy sötét földútra. A gömb továbbra is az

orrom előtt forog. Az apró, lüktető fény a tudtunkra akar adni

valamit. Megállunk, Sam leállítja a motort, és lekapcsolja a kocsi

lámpáit.

- Szerintem tuti közületek valaki - mondja ismét hátra-

fordulva. - Valahányadik Védő. És jelenleg Spanyolországban

van.

- Ezt nem tudhatjuk biztosan - ellenkezik Hatodik.

Sam a gömb felé biccent.

- Oké, vegyük végig az egészet. Amikor megérkeztetek, azt a

feladatot kaptátok, hogy kezdetben rejtőzzetek el, és tartsátok

távol magatokat egymástól, igaz? Ez volt a terv. Bujkálnotok kellett

egészen addig, míg a tálentumok ki nem fejlődnek és meg nem

tanuljátok használni őket. És aztán? Aztán össze kell fognotok,

hogy együtt harcoljatok tovább. Szóval lehetséges, hogy ez a fény

annak a jele, hogy ideje összegyűlni, vagy ami még valószínűbb,

segélykérő jelzés valamelyik társatoktól. De az is lehet, hogy

Ötödik vagy Kilencedik pont most nyitotta ki a Ládáját először,

és mivel Johnnak éppen be van kapcsolva a naprendszere, tudtok

kommunikálni egymással.

- Akkor azt is láthatják, hogy épp Ohióban vagyunk? -

kérdezem.

- A fenébe, tényleg! Talán igen. Könnyen lehet. De gon-

doljatok csak bele. Ha a Bölcsek ezt a csomó cuccot mind

belepakolták a Ládába, akkor nyilván arról is gondoskodtak, hogy

valamiképpen tudjatok kommunikálni egymással, nem? Lehet,

hogy egyszerűen csak működésbe hoztunk valamit, és a gömb

most azt jelzi, hogy egyikőtöknek segítségre van szüksége.

- De az is lehet, hogy egyikünket épp vallatják, és arra

kényszerítik, hogy lépjen kapcsolatba velünk és csaljon csapdába

minket - mondja Hatodik.

Már nyitom a számat, hogy egyetértsek vele, amikor a glóbusz

hirtelen elhomályosodik, és egy lányhang szólal meg belőle:

- Adelina! ;Despierta!;Despíerta, por favor! Adelina!

Válaszolni akarok, de a gömb egyszerre összezsugorodik,

majd kiválik belőle a hat bolygó, és újra fölveszik eredeti

alakjukat.

- Azta! Ez meg mi volt? - kérdezem.

- Úgy néz ki, a kapcsolat megszakadt - mondja Sam.

- Ki volt ez a lány? És ki az az Adelina? - kérdezi Hatodik.

A kilencedik lépcsőfokon érem utol a kristályt, de bármit csinálok vele,

nem ragyog fel újra. Rázogatom. Ráfújok. Adelina nyitott tenyerébe

teszem. De hiába. Már nem is vörös, hanem halványkék. Félek, hogy

talán tönkretettem. Óvatosan visszarakom a Ládába, és kiemelem a

rövid faágat.

Veszek egy nagy levegőt, az ágat kidugom a toronyszoba egyik

ablakán, és a kinti végére összpontosítok. Mágneses erők jelenlétét

érzem - de mielőtt tovább próbálgathatnám, mire való, egyszer csak

odalent, a toronyba vezető lépcső alján megnyikordul a tölgyfaajtó.

HUSZONEGYEDIK

FEJEZET

Ú T K Ö Z B E N T Ö B B S Z Ö R I S M E G P R Ó B Á L O M Ú J R A F O G N I

a jelet a bolygókkal, de akárhányszor életre lehelem őket, mindig

csak a megszokott naprendszer jelenik meg. Már majdnem éjfélre

jár. Épp azon gondolkodom, hogy még egyszer átnézhetném a

Ládában lévő köveket és tárgyakat, amikor egy város elszórt

fényei tűnnek fel a horizonton. Nemsokára elsuhanunk a tábla

mellett, ugyanúgy, mint hónapokkal ezelőtt, amikor Henri ült a

volán mögött:

ISTEN HOZTA AZ OHIÓI PARADISE-BAN

LAKOSOK SZÁMA: 5243 FŐ

- Újra itthon - suttogja Sam.

Ahogy az ablakhoz nyomom a homlokomat, meglátok egy

ismerősen düledező pajtát, egy almát hirdető reklámtáblát meg

egy eladó zöld furgont. Jóleső melegség jár át. Az összes város

közül, ahol eddig éltem, Paradise a kedvencem. Itt találtam

először igaz barátra. Itt fejlődött ki az első tálentumom. Itt

lettem szerelmes. De itt találkoztam az első mogadoriakkal is. Itt

vívtam meg az első igazi csatámat, és itt ismerkedtem meg a

fájdalommal. És ez az a hely, ahol Henri meghalt.

Bernie Kosar felugrik mellém az ülésre, a farkával elképesztő

ütemben verdes ide-oda. Kidugja az orrát a résnyire lehúzott

ablakon, és mohón szippantja be az ismerős levegőt.

Az első lehetőségnél lekanyarodunk balra, aztán összevissza

keringünk a mellékutcákban, hogy megbizonyosodjunk róla, nem

követ bennünket senki. Keressük a legjobb és legkevésbé feltűnő

helyet, ahol leparkolhatnánk. Közben még egyszer átvesszük a

tervet.

- Ha megvan az adóvevő, egyenesen visszajövünk a kocsi-

hoz, és már itt sem vagyunk - mondja Hatodik. - Rendben?

- Rendben - bólintok.

- Senkivel nem lépünk kapcsolatba. Csak jövünk és

megyünk.

Tudom, hogy Sarah-ra céloz. Az ajkamba harapok. Hosszú

hetekig tartó menekülés után most újra itt vagyok Paradise-ban,

és azt kell hallanom, hogy nem találkozhatok vele.

- Megértetted, John? Megyünk. Rögtön.

- Nyugi, felfogtam. Vettem az adást.

- Bocs.

Sam leparkolja a kocsit az egyik sötét mellékutcában egy juharfa

alatt, nagyjából két mérföldre a házuktól. Kilépek az aszfaltra,

és teleszívom a tüdőmet Paradise levegőjével. Természetesen

azonnal megrohannak az emlékek, és legszívesebben

visszapörgetném az idő kerekét, hogy újra Halloween legyen,

újra együtt lakhassak Henrival, Sarah pedig ott üljön mellettem

a kanapén.

Nem kockáztathatjuk meg, hogy őrizetlenül hagyjuk a Ládát a

kocsiban, ezért Hatodik kinyitja a hátsó ajtót, benyúl érte és a

vállára emeli. Aztán láthatatlanná válik.

- Várj egy kicsit - szólok utána. - Valamit még ki akarok

venni belőle.

Újra megjelenik. Kinyitom a Ládát, előveszem a tőrt, és a

farmerom hátsó zsebébe csúsztatom.

- Oké, indulhatunk. Bernie cimbora, készen állsz?

Bernie Kosar kistermetű barna bagollyá változik, és felröppen a

juharfa egyik alacsonyan lévő ágára.

- Gyerünk - mondja Hatodik, azzal felkapja a Ládát, és újra

eltűnik.

Futásnak eredünk. Sam jó tempóban követ minket. Átugrom

egy kerítésen, és a legközelebbi szántóföld mellett

haladva felgyorsítok. Fél mérfölddel arrébb bekanyarodom a fák

közé. Élvezem a mellkasomnak és a karomnak csapódó ágakat, a

nadrágomat súroló fű hangját. Néha hátrapillantok, és látom,

hogy Sam tartja a távolságot, ötven-hatvan lépésnél jobban nem

marad le. Kidőlt törzseken ugrál át, fák között szlalomozik.

Hirtelen zajt hallok oldalról, de mielőtt előkaphatnám a tőrömet,

Hatodik megnyugtat, hogy csak ő az. Kettéválik előttem a fű,

vékony csapás jelenik meg benne. Követem az alig látható

nyomot.

Szerencsére Sam Paradise külterületén lakik, a legközelebbi

szomszédjától is több hektár föld választja el. Megtorpanok az

erdő szélén, amikor megpillantom a házukat. Alacsony, szerény

épület, a falain alumínium burkolat, a tetőn fekete cserepek. A

jobb oldalon keskeny kémény emelkedik az ég felé. A hátsó

udvart fakerítés határolja. Hatodik láthatóvá válik, és lerakja a

földre a Ládát.

- Ez az? - kérdezi.

- Ez az.

Harminc másodperc múlva a vállamra ereszkedik Bernie

Kosar. További négy perc telik el, mire Sam átverekszi magát a

sűrű bozótoson, és megáll mellettünk. Lihegve hajol előre, a

combjára támaszkodva kapkod levegő után. Aztán fölemeli a

fejét, és a házra pillant.

- Hogy érzed magad? - kérdezem.

- Mint egy szökevény. Mint a tékozló fiú.

- Gondolj arra, apád milyen büszke lenne rád.

Hatodik ismét láthatatlanná válik, és felderítésre indul.

Körüljárja a szomszédos házakat, bekukkant az utcában parkoló

összes autó hátsó ülésére. Visszatérve közli, hogy minden

nyugodtnak tűnik, de a jobb oldali szomszéd házán moz-

gásérzékelők vannak. Bernie Kosar a levegőbe emelkedik, és

felszáll a tető legmagasabb pontjára.

Hatodik kézen fogja Samet, mindketten láthatatlanná válnak.

Hónom alá kapom a Ládát, és zajtalanul követem őket a

kerítéshez. Amikor odaérnek, Hatodik elengedi Sam kezét, és

átmásznak a kerítésen. Átdobom a Ládát, és gyorsan

utánamászom. Lekuporodunk egy sűrű bokor mögé, és vé-

gigpásztázom az udvart: fák, magas fű, egy jókora fatönk, rozsdás

hinta és egy ősöreg targonca. A ház bal oldalán van a hátsó ajtó,

mellette sötétek az ablakok.

- Ott van - mutatja Sam suttogva.

Amit elsőre fatönknek hittem az udvar közepén, arról jobban

megnézve kiderül, hogy valójában egy széles betonhenger.

Hunyorogva próbálom kivenni: a tetején mintha egy háromszög

alakú tárgyat látnék.

- Mindjárt visszajövünk - súgja Hatodik Samnek.

Megfogja a kezem, és amint láthatatlanná válok, így szólok:

- Figyu, Sas Sam Goode. Úgy őrizd ezt a Ládát, mintha az

életem függne tőle. Mert így is van.

Hatodikkal óvatosan megközelítjük a vízgyűjtőt, és letér-

delünk mellé. A napóra külső felén számok sorakoznak - egytől

tizenkettőig a bal oldalon, és ugyanígy a jobb oldalon is, középen

meg egy nulla áll -, a számokat pedig vonalak veszik körül. Már

épp nyúlnék a középső háromszög felé, hogy próba szerencse

alapon forgassak rajta egyet, amikor hallom, hogy Hatodik

felszisszen.

- Mi van? - suttogom, és riadtan a sötét ablakokra pillantok.

- A közepén. Nézd! A szimbólumok.

A napórára nézek, és egy pillanatra elakad a lélegzetem.

Halványak, ezért nem könnyű észrevenni őket: középen kilenc

lorin szimbólum látható. Egytől háromig felismerem a számokat,

mert megegyeznek a bokámon lévő forradásokkal, de a többit

még sosem láttam.

- Mikor is született Sam? - kérdezem.

- Kilencvenöt január negyedikén.

A háromszög úgy kattan, mint egy zár, amikor a lorin egyesre

forgatom. Aztán a másik irányba tekerem, arra a jelre, ami

remélhetőleg a négyes. Az én számom. Utána megint az egyesre,

majd kétszer a kilencesre, végül az ötösre. Néhány másodpercig

nem történik semmi, de aztán a napórából sziszegő hang

hallatszik, és füst száll fel belőle. Hátralépünk, és izgatottan

figyeljük, ahogy a ciszterna kőfedele hangos dördüléssel kinyílik.

Amikor eloszlik a füst, egy létrát pillantok meg odabent.

Sam vadul ugrál a kerítés mellett. Egyik keze a szája előtt, a

másikat ökölbe szorítja, és a levegőbe csapkod vele.

A ház egyik sötét ablaka mögött villany gyullad. Sárga fény

vetül ki az udvarra. Bernie Kosar megereszt két figyelmeztető

huhogást a tetőről. Mielőtt végiggondolhatnám, mit csináljak,

Hatodik előretaszít, láthatóvá válok, és a következő pillanatban

már mászom lefelé a létrán, Hatodik pedig közvetlenül a

nyomomban. A fedőlapot egy mozdulattal majdnem teljesen

behúzza fölöttünk. Bekapcsolom a tenyeremet, levilágítok vele,

és látom, hogy nagyjából hat méterre vagyunk a betonpadlótól.

- És Sam? - suttogom.

- Nem lesz semmi baja. Bernie Kosar vigyáz rá.

A ciszterna aljára érve egy enyhe ívben balra kanyarodó

folyosón találjuk magunkat. A levegő dohos. Óvatosan haladunk,

a tenyeremmel hol előre, hol hátra világítok. A folyosó néhány

lépéssel arrébb kiegyenesedik, majd egy tágas szobába vezet. A

zsúfolt íróasztalon és a falon papírok százai sorakoznak. Már

éppen belépnék, amikor észreveszem, hogy a fény megcsillan egy

hosszú, fehér tárgyon az ajtóban.

- Ez egy...? - kezdi Hatodik, de nem fejezi be a kérdést.

Földbe gyökerezik a lábam. Egy hatalmas csont hever előt-

tünk. Hatodik maga elé enged, én pedig előhúzom a tőrt a

farzsebemből.

- Hölgyeké az elsőbbség - próbálkozom.

- De nem most.

Veszek egy nagy levegőt, aztán átszökkenek a csont fölött,

megállok, és bevilágítom a helyiséget a kezemmel. Önkéntelenül

felkiáltok, amikor egy csontvázat pillantok meg a falnál. Hatodik

odaugrik mellém, és amikor ő is meglátja, hátratántorodik az

íróasztal felé.

A csontváz legalább két és fél méter magas, óriási keze és lába

van. Koponyájából szőke hajtincsek omlanak széles vállára. A

nyakában ugyanolyan kék amulett lóg, mint az enyémben.

- Ez tuti nem Sam apja - szólal meg Hatodik.

- Nagyon úgy fest.

- De akkor kicsoda?

Közelebb lépek, és szemügyre veszem az amulettet. A kék

loralit valamivel nagyobb az enyémnél, de ettől eltekintve a

nyakék ugyanúgy néz ki. Döbbenten meredek rá. Úgy érzem,

bárki volt is az illető, közvetlen köze lehetett hozzánk.

- Nem vagyok biztos benne, de szerintem a barátunk volt. -

Megfogom az amulettet, leakasztom a csontváz nyakából, és

Hatodiknak adom.

Az íróasztalhoz lépünk. Azt se tudom, mihez nyúljak először.

Vastag porréteg borítja az irathalmokat meg az íróeszközöket. Az

asztal fölött a falra tűzött papírlapok ismeretlen nyelven írt

szöveggel vannak tele. Fölismerek néhány lorin számot, de ez

minden. Az egyik rozoga széken vékony, fehér hordozható

számítógép hever: egy táblagép. Akkora, mint egy könyv.

Megérintem a sötét képernyőt, de nem történik semmi.

Hatodik kihúzza a legfelső fiókot: az is tele van iratlapokkal.

Éppen nyúl a másik fiók fogantyúja után, amikor hirtelen

robbanás rázza meg a ciszternát, és ledönt minket a lábunkról.

Hosszú repedés jelenik meg a mennyezeten, jókora be-

tondarabok hullanak alá körülöttünk.

- Futás! - kiáltom.

Hatodik a nyakába akasztja az amulettet, aztán letép egy

maroknyi lapot a falról, én pedig közben az övembe tűzöm a

fehér táblagépet. Sietve felkapaszkodunk a létrán, és kidugjuk a

fejünket a napóra alatt. Mogok mindenütt, legalább tucatnyian,

körülöttük gomolygó füst. Bernie Kosar ezúttal tigrissé változott,

a fején óriási csavart szarv meredezik. Fogai között egy mog

karja. Samet nem látom a kerítésnél, és a Ládát sem.

Már épp kimásznék, hogy szembeszálljak a mogadoriakkal, de

Hatodik megelőz, és tornádóként támad rájuk. Nekiront ötüknek,

és szanaszét szórja őket az udvaron. Én is kiugrom a

betongyűrűből, aztán gondosan lezárom a fedelét. Hatodik

eközben felmarkolja az egyik mog fénylő kardját, majd

láthatatlanná válik.

Telekinézissel felkapom a három legközelebbi mogot, és

nekicsapom őket a ház falának. Azonnal elhamvadnak. Amikor

megfordulok, egy félmeztelen férfit pillantok meg a hátsó

ajtóban, a kezében puska. Mögötte Sam anyja áll hálóingben,

halálra rémülten.

Hatodik két felém tartó mogadori mellett bukkan fel, és

egyetlen suhintással elvágja mindkettejük nyakát. Azután te-

lekinézissel fölemeli az ósdi targoncát, és lesújt vele egy mogra,

aki rögtön elporlad. Felkapok két felderítőt, és nekivágom őket

egy harmadiknak, Hatodik pedig villámgyorsan felnyársalja

mindhármat. Bernie Kosar is ott terem, és néhány harapással

végez a sebesültekkel.

- Hol van Sam? - kiáltom.

- Itt vagyok!

A hang irányába fordulok. Sam egy megperzselt bokor alatt

hasal. A fejéből vér szivárog.

- Sam! - kiabál az anyja az ajtóból.

Sam nagy nehezen feltérdel.

- Anyu!

Az anyja ismét a nevét kiáltja, de Sam mögött hirtelen meg-

jelenik egy mog, és a pólójánál fogva talpra rántja. A rozsdás

hintára összpontosítok, kitépem a földből, de mire az egyik

tartórúddal felnyársalom a mogadorit, már áthajította Samet a

kerítés fölött.

Hatodik olyan intenzitással kaszabolja le a megmaradt

felderítőket, amilyet még sosem láttam tőle. Tetőtől talpig hamu

borítja. Gyorsan átugrik a kerítésen, hogy Sam segítségére

siessen. Bernie Kosar hátára pattanok, és követjük.

Sam hanyatt fekszik a szomszédos telken. A mozgásérzékelő

lámpa fénye megvilágítja az arcát. Leszállok Bernie Kosarról, és

odaguggolok mellé.

- Jól vagy, Sam? Hol van a Ládám?

Résnyire nyitja a szemét.

- Elvitték. Ne haragudj, John.

- Ott vannak! - Hatodik néhány menekülő mogra mutat, akik

az erdő felé igyekeznek.

Fel akarom emelni Samet Bernie Kosar hátára, de elhárítja a

segítséget.

- Jól vagyok. Semmi bajom.

A kerítés túloldaláról az anyja újra felénk kiált:

- Sam!

- Visszajövök, anya! Szeretlek! - feleli Sam.

Azzal futásnak ered, üldözőbe veszi a mogokat. Velem együtt

Hatodik is könnyedén utoléri, de ő aztán kis kitérőt tesz, mert

jobbról egy mog közeledik felénk - egyetlen döféssel végez vele.

Nagyjából ötven lépésre négy újabb felderítő bukkan fel.

Gondolkodás nélkül nekik ront. A nyakában még mindig ott

himbálózik a nagy amulett. Bernie Kosar a nyomában lohol.

Sammel elérjük a sáros szántóföldet, ahol két mog állja

utunkat. A szemem sarkából látom, hogy két másik is közeledik

felénk: be akarnak keríteni. A többiek az erdőt elérve

kettéválnak. Nem látom, melyiküknél van a Láda. Előkapom a

tőrt, és a markolat azonnal körbefonja a kezemet.

Előrelendülök, mire a két mog menekülőre fogja. Amikor már

csak úgy tíz lépésre vagyok tőlük, a fejem fölé emelem a tőrt, és

elrugaszkodom. De mielőtt lecsaphatnék rájuk, egy hatalmas

farönk suhan el alattam, és letarolja, kivégzi mindkét mogadorit.

Hatodik. Földet érve látom, hogy Sam felé igyekszik, aki épp a

másik két moggal viaskodik.

Egyikük balról derékon kapja Samet, de Hatodik lerántja róla

és elhajítja. A felderítő rögtön felpattan, és újra támadásba

lendül.

Hangtalanul a társa háta mögé lopakodom, a tarkójába döföm

a tőrömet, és végighasítom vele a hátát. Hamvai szürkére festik a

cipőmet.

Bernie Kosar ráveti magát a másikra, és pár pillanat múlva a

szája már csupa hamu.

- Vissza a kocsihoz! Azonnal el kell tűnnünk innen! - kiáltja

Hatodik. - Már biztos úton van az erősítés.

- Előbb vissza kell szereznünk a Ládát! - ellenkezem.

- Akkor szét kell válnunk. - Kormos kardjával a kétfelé

menekülő mogok felé mutat. - Bernie, te velem jössz. - Bernie

Kosár összezsugorodva sólyommá változik, és a következő

pillanatban már el is tűnnek balra a fák között.

Sammel a másik irányba indulunk. Hamarosan reccsenő ágak

zaja üti meg a fülünket. Követjük a hangokat. Felgyorsítok,

átugrom néhány kidőlt fán, és egy tisztásra érve megpillantok

négy mogot. A hold fényénél nem tudom kivenni, náluk van-e a

Ládám.

Lecsúszom az enyhe lejtőn, facsemetéket döntök ki magam

körül, és kisebbfajta földcsuszamlást okozok. Hallom, ahogy Sam

igyekszik utánam.

A mogok a sűrű, embermagas fűvel borított tisztás közepén

járnak. Tiszta erőből rohanok. Sam utánam kiált, kérdezi, merre

menjen. Nem válaszolok, csak felkapcsolom a világítást a

tenyeremben, és az ég felé fordítom, mint egy fényszórót.

- Oké! Látom!

Végül nem sokkal a fák vonala előtt utolérem az egyik mogot.

Rávetem magam a lábára, és sáros nadrágját átszúrva elvágom az

inát. Megvonaglik a fájdalomtól, és a hátára zuhan, én pedig

felpattanok, és a mellkasába döföm a tőrt.

Sam megbotlik a lábamban és orra esik.

- Megvan a Láda? - kérdezi.

- Nincs. Gyerünk tovább!

Egyik kezemet fényszóróként, a másikat bozótvágó késként

használva száguldok a mogok után a fák között, azzal nem is

foglalkozom, hogy Sam tud-e követni. Alig egy perc múlva

megpillantok egy újabb felderítőt: épp egy kidőlt fán mászik át.

Úgy ötven lépésre lehetek tőle. Felkapom a fát és megbillentem,

mire a mogadori fejjel előre a földre zuhan.

Mozdulatlanul terül el az aljnövényzetben. Mellé érve rögtön

látom, hogy nála sincs a Ládám. Két tőrdöféssel végzek vele.

- John? - szólongat Sam a sötétben. - Merre vagy? Ismét

felvillantom a tenyeremet, és az erdőt pásztázom

vele, amíg Sam utol nem ér.

- Megvan?

- Nincs - felelem.

- Az baj - motyogja.

- Remélem, Hatodik nagyobb szerencsével járt. - Az övembe

nyúlok, előveszem a fehér táblagépet, és megmutatom Samnek.

- Nézd, ezt találtuk odalent.

Kikapja a kezemből.

- A ciszternában?

- Volt ott más is. El se hinnéd... - Hirtelen rádöbbenek, hol

vagyunk. Földbe gyökerezik a lábam. Még a lélegzetem is

elakad.

Sam megragadja a vállam.

- Mi az, haver? Mi történt? Érzel valamit? Kinyitották a

Ládát?

Amennyire meg tudom ítélni, a Ládámat nem nyitották ki.

Egészen más miatt dermedtem meg.

- Itt vagyunk majdnem Sarah-ék házánál!

HUSZONKETTEDIK

FEJEZET

M I U T Á N M E G N Y I K O R D U L A Z A J T Ó A T O R O N Y B A

V E Z E T Ő lépcső alján, lépéseket hallok és ziháló légzést. Akárki

közeledik is, lehetetlen elrejteni előle az elkábított Adelinát, a macskát,

meg a földön kívüli fegyverekkel és eszközökkel teli Ládát. Lassan

visszateszem az ágat a Ládába, és lecsukom a fedelét. Talentum a

toronyszoba ajtajához megy, letelepszik a legfelső lépcsőfokra, és a

sötétségbe mered. Ahogy néma csöndben ülünk, Adelina egyszer csak

nagyot horkant álmában.

A csigalépcsőn egyre gyorsabban közelednek a léptek. Megrázom

Adelinát, de nem sikerül felébresztenem. Az oldalára dől.

Most mit csináljak? - tátogom Tálentumnak. Felugrik a Ládára,

aztán vissza a lábamhoz, és dorombolni kezd. Ezzel nem válaszolja meg

a kérdést, de legalább ad egy ötletet. Lehajolok hozzá, a Ládára

emelem, aztán felkapaszkodom az egyik ablakhoz. A hideg levegő

átjárja a pizsamámat, és rögtön összekoccannak a fogaim. A lépések

már egész közelről hallatszanak.

Telekinézissel fölemelem a Ládát. Tálentum kiereszti a körmeit, és

elszántan kapaszkodik a fedelébe. Le kell húznom a fejemet, hogy a

Láda kiférjen fölöttem az ablakon. Alighogy leeresztem a deres fűbe tíz

emelettel lejjebb, Tálentum leugrik róla, és elspurizik a sötétbe. Akkor

fölemelem Adelinát, és őt is kilebegtetem az ablakon. Hálóinge súrolja

a fejemet, ahogy kisiklik a hidegbe. Lent óvatosan lefektetem a Láda

mellé.

A lépések most már majdnem olyan hangosak, mintha a szobában

közeledne valaki. Átvetem a lábamat az ablakpárkányon. Összeszedem

a maradék erőmet, és fölemelkedem kicsivel a hideg

kő fölé. Aztán kilibegek a süvítő szélbe. Épp mielőtt ereszkedni kezdek,

megpillantom a kávéházban látott bajuszos mogadorit, amint felér az

utolsó lépcsőfokra, és betoppan a toronyszobába.

Egy pillanatra kihagy a koncentrációm, majd millió apró darabra

hullik szét. Szabadesésben zuhanok, és csak az utolsó pillanatban

sikerül a mellkasom elé tennem a kezem, és lebegő tollpihének

képzelni magam. A jobb térdem alig egyujjnyira áll meg Adelina

reszkető testétől.

Pánikba esem. Döntenem kell: vagy megpróbálok Adelinával és a

Ládával elrejtőzni a városban - de az éjszaka kellős közepén járunk,

hálóingben vagyunk, és csak néhány ablak világít odalent -, vagy

villámgyorsan keresek egy rejtekhelyet az árvaházban. A mogadori

lefelé nyilván gyorsabban halad, de így is beletelik majd némi időbe,

mire leér az első emeletre. Bedugom a fejemet a kétszárnyú ajtón, és

amikor látom, hogy tiszta a levegő, felkapom Adelinát meg a Ládát, és

beviszem őket a templomba. Rohamosan fogy az erőm, de annyit még

valahogy sikerül kipréselnem magamból, hogy mindhármunkat

fölemeljem abba a huzatos, nyirkos bemélyedésbe, ahol a Láda

eredetileg megbújt. Ennek a hátsó sarkában húzzuk meg magunkat.

Az első gondolatom itt az, hogy én magam küldtem valamiképpen

jelzést a mogadorinak, amikor kinyitottam a Ládát. Talán a vörösen

pulzáló kristály valamilyen adóvevő. Adelina biztosan tudná, mi az, és

hogy mit kellene tennünk. Hogy leküzdjem a félelmemet, miközben

egy gonosz idegen faj vadászik rám, meg hogy valamiképpen

kiengeszteljem Adelinát, amiért elkábítottam, és nem utolsósorban

azért is, hogy némi melegséghez jussak, Adelina mellkasára hajtom a

fejemet, és átölelem a derekát.

Órák múlva a nyögésére és mocorgására ébredek.

- Adelina? - suttogom. - Ébren vagy?

- Ki az? Te vagy, Marina?

- Adelina, nagyon-nagyon csöndben kell lennünk - figyelmeztetem.

- Miért? - halkítja le a hangját ő is. - És hol vagyunk?

- A templomban, fönt, ahol elrejtetted a Ládát. De hallgass meg,

kérlek. Itt vannak a mogadoriak. Éjszaka megjelentek, miután

kinyitottam a Ládát, úgyhogy el kellett rejtőznünk.

- Hogy tudtad egyedül kinyitni a Ládát? Az nem lehetséges.

- Te mutattad meg. Álmodban segítettél - hazudom. Bevallhatnám

neki, hogy elkábítottam, de nem akarok most vitatkozni.

- Nem emlékszem... - mondja zavartan. - Arra emlékszem, hogy

fölkeltem, aztán másra már nem. Kinyitottad a Ládát? Mi van benne?

- Sok minden. Egy csomó kő meg drágakő, és az egyik előbb

világítani, aztán villódzni kezdett a kezemben. Azt hiszem, ezért

bukkant fel a mogadori.

- Miféle mogadori? Mi történt? - Fel akar ülni, de visszanyomom,

még mielőtt beverné a fejét az alacsony mennyezetbe.

- Pár napja láttam egy férfit a kávéházban - suttogom. - Egy

Pittacusról szóló könyvet olvasott, és engem bámult. Kalapot viselt

meg vastag bajuszt, messziről látszott rajta, hogy a Mogadorról jött.

Aztán éjszaka, miután kinyitottam a Ládát az északi toronyban, egyszer

csak felbukkant.

- Hogy menekültünk meg?

- Telekinézissel. Kilebegtünk az udvarra, aztán föl ide.

- El kell tűnnünk innen - suttogja. - Azonnal el kell hagynunk a Santa

Teresát!

Szóhoz sem jutok az izgatottságtól. Megölelem Adelinát a sötétben,

és legnagyobb meglepetésemre habozás nélkül viszonozza az ölelést.

A bemélyedés széléhez mászik, én pedig a Ládát lebegtetve követem.

A templom üresnek látszik, így Adelina megkér, hogy eresszem le.

Óvatosan leengedem, aztán a Ládát is leteszem csupasz lába mellé.

Már csak én vagyok hátra, amikor a templom végében váratlanul

megjelenik Dora nővér, és határozott léptekkel elindul Adelina felé.

- Hol voltál? - vakkantja köszönés helyett. - Egész éjszakára üresen

hagytad a helyedet. Hogy tehettél ilyet? És ez meg itt miféle koffer?

- Szívnom kellett egy kis friss levegőt, Dora nővér - feleli Adelina

halkan. - Sajnálom, hogy elhagytam a helyemet.

A nővér szeme összeszűkül.

- Marinával?

- Tessék?

- Négy lány azzal ébresztett az éjszaka kellős közepén, hogy

Marina kiosont a hálóból, te pedig vele mentél.

Adelina már épp válaszra nyitja a száját, amikor egyszer csak Ella

szalad be a templomba, és rángatni kezdi a nővér klepetusát.

- Dora nővér! Az előbb láttam Marinát - hazudja.

-Hol?

- A hálóteremben. Alszik.

A nővér lehajol, és elkapja Ella karját. Rémület ül ki a kislány arcára.

- Te kis hazudozó! Most jöttem a hálóteremből, nincs ott senki.

Csak védeni akarod.

- Ebből elég, Dora nővér - szólal meg Adelina.

Ám a nővér már elindult Ellával, és olyan erővel vonszolja maga után,

hogy Ella lába alig éri a követ.

- Felmegyünk az irodába, és megtudod, mi jár a hazudozásért

- fenyegetőzik.

Könnyek csorognak a kislány arcán. Az apáca kezére összpontosítok,

és lefejtem az ujjait Ella bicepszéről. Dora nővér felkiált a fájdalomtól,

és zavartan néz Ellára. Aztán ismét megragadja a karját.

Adelina odasiet hozzájuk, és még mielőtt haragomban áthajítanám

Dora nővért a padsorok fölött, elkapja a csuklóját.

A nővér lerázza magáról a kezét. A szívem a torkomban dobog,

ahogy figyelem Cépanom újsütetű harciasságát, amivel kiáll mel-

lettem és a barátnőm mellett.

- Ne merj még egyszer hozzám érni! - förmed rá Dora nővér.

- Te nem tartozol közénk, Adelina. Ahogy az a démon sem, akit

magaddal hoztál.

Adelina higgadtan elmosolyodik.

- Igazad van, Dora nővér. Lehet, hogy mi Marinával nem tar-

tozunk ide, és lehet, hogy már reggel el is megyünk. De addig is

lennél szíves elengedni Ellát? - Akármilyen udvariasak a szavai, a

hangjából árnyalatnyi fenyegetést vélek kihallani.

- Mit merészelsz! - rivall rá a nővér.-Te magad is csak egy árva vagy!

Befogadtunk, amikor mindenki más hátat fordított neked!

- Az Úr szemében mindnyájan egyenlőek vagyunk. Ezt te magad is

elismered, nemde?

Dora nővér faképnél akarja hagyni, de Adelina elkapja a karját.

Farkasszemet néznek.

- Ezt elmondom Lucia nővérnek. Úgy fog kihajítani innen, hogy a

lábad nem éri a földet. Még arra sem lesz lehetőséged, hogy

bűnbocsánatért imádkozz.

- Már mondtam, még ma reggel elmegyünk. És arra mindig van

lehetőség, hogy bűnbocsánatot kérjünk. - Adelina Ella felé nyúl, a

kislány pedig megfogja a kezét. Dora nővér egy pillanatig habozik,

majd vonakodva elengedi Ella karját. - Nemcsak azért fogok imádkozni -

teszi hozzá Adelina hogy Marina megbocsásson nekem, amiért ilyen

szörnyű rossz gyámja voltam, hanem nektek is Isten bocsánatát kérem

majd, mert megfeledkeztetek arról, miért is vagytok itt.

Néhány másodpercig újra farkasszemet néznek, aztán Dora nővér

sarkon fordul, és kiviharzik a templomból. Miután eltűnik, Ella háta

mögött leereszkedem a földre.

- Szia, Ella.

- Marina! - Elengedi Adelina kezét, odaszalad hozzám és átölel. -

Hol voltál?

- Itt Adelinával, beszélnünk kellett - felelem, azzal kibontakozom az

öleléséből. Adelina felé fordulok. - Beszélnünk kellett a jövőnkről.

Adelina végignéz piszkos hálóingén, és hirtelen zavarba jön.

- Marina, pakolj össze, és dugd el a Ládát valami biztonságos helyre

- mondja. - Hamarosan indulunk.

Amikor elmegy, Ella megszorítja a kezemet.

- Éjjel itt jártak a rosszemberek, Marina.

- Tudom, én is láttam. Ezért megyünk el. - Amint kimondom, már

tudom: meg fogom kérni Adelinát, hogy Ellát is vigyük magunkkal.

- Láttam mind a hármat - suttogja.

Elakad a lélegzetem.

- Mind a hármat?!

- Az ablaknál álltak, és az ágyadat nézték.

Jeges borzongás fut végig a gerincemen. Vissza lebegtetem a Ládát a

bemélyedésbe, aztán futva igyekszünk a hálóterembe. A folyosón

utat kell törnöm a lányok között, akik arról sugdolóznak, hogy

történt valami a városban.

- Ott voltak - mutat Ella az ablakra, ahogy a hálóba érünk.

- Hárman? Biztos vagy benne?

- Igen - bólint. - Mikor meglátták, hogy észrevettem őket, el-

szaladtak.

- Hogy néztek ki?

- Magasak voltak és hosszú hajúak. A kabátjuk majdnem leért a

földig.

- Bajuszuk is volt, ugye?

- Szerintem nem. Bajuszra nem emlékszem - feleli.

Teljesen össze vagyok zavarodva, de tudom, hogy nincs sok

időm, Adelina hamarosan felbukkan a holmijával, amit az elmúlt

tizenegy évben szedett össze. Sietve indulok a fürdőszoba felé,

amikor az egyik lány, Analee megállít.

- Ma nem lesz tanítás - közli. - Miranda Marquezt kora reggel

megfojtotta valaki az iskolában.

Döbbenten rogyok le az ágyamra. Miranda Marquez sötét hajú,

helybéli lány, akivel történelemórán egymás mellett ültünk. A ta-

nárunk, Maestra Munoz gyakran összetévesztett bennünket, mivel

Miranda is magas, vékony alkatú, mint én, és a hajunk is ugyanolyan

hosszú. Beletelik néhány másodpercbe, mire rájövök, hogy bárki ölte

is meg Mirandát, valószínűleg összekeverte velem. Valaki meg akart

ölni az éjjel!

- Ez... ez rettenetes - suttogom.

- Azt is hallottam, hogy az egyik nővér szerint éjszaka repülő

embereket láttak a környéken, és most tele van a város híradós

kocsikkal meg riporterekkel.

Minden olyan gyorsan történik. Rám találtak a mogadoriak.

Megtalálták a barlangomat is. Éjszaka pedig óvatlan voltam, és páran

biztos meglátták, ahogy Adelina kirepül a toronyszoba ablakán.

Meghalt miattam egy lány, most Adelinával a tél kellős közepén el kell

hagynunk az árvaházat, és fogalmunk sincs, hova mehetnénk.

Miután letudom életem leggyorsabb tusolását, visszamegyek a

hálóterembe, és várom, hogy Adelina értem jöjjön.

HUSZONHARMADIK

FEJEZET

- N E M M E H E T Ü N K M O S T S A R A H - H O Z - M O N D J A S A M ,

D E jön utánam a fák között. - Megvan a táblagép, valószínűleg

ez az adóvevő, amit kerestünk, úgyhogy gyerünk vissza, se-

gítsünk Hatodiknak!

Szembefordulok vele.

- Hatodik tud magára vigyázni - felelem. - Itt vagyok, és

Sarah is itt van. Szeretem, Sam, és látni akarom. Mondhatsz,

amit akarsz, ez van.

Hátralép, én pedig megyek tovább Sarah-ék háza felé.

- Tényleg belé vagy szerelmes, John? - szól utánam. - Vagy

inkább Hatodikba?

Megpördülök, és az arcába világítok a tenyeremmel.

- Azt akarod mondani, hogy nem szeretem Sarah-t?

- Hé, ne csináld már!

- Bocs - mormolom, és leeresztem a kezemet.

Megdörgöli a szemét.

- Nem véletlenül kérdezem - mondja aztán. - Látom, hogy

állandóan flörtöltök, egyfolytában, méghozzá az orrom előtt.

Tudod jól, hogy nekem is tetszik, de ez téged nem érdekel. És

közben Ohio legdögösebb csaja a barátnőd.

- De igenis érdekel - suttogom.

- Micsoda?

- Hogy Hatodik tetszik neked. De igazad van, Sam, nekem

is tetszik. Bár ne így lenne, de ez az igazság. Hülyeség és ér-

zéketlenség, de nem tehetek róla. Nagyon szép, tök jó fej, rá-

adásul lorin, ami csak még vonzóbbá teszi. Viszont Sarah az,

akibe szerelmes vagyok. És ezért kell találkoznom vele.

Sam megfogja a könyökömet.

- Nem lehet, John! Vissza kell mennünk, hogy segítsünk

Hatodiknak. Gondolj már bele! Ha a mi házunknál ennyien

vártak ránk, hányan lehetnek Sarah-éknál?

Lassan kihúzom a karomat a kezéből.

- Láttad az anyukádat, ugye? - kérdezem. - Ott állt az aj-

tóban.

- Igen - sóhajtja Sam, és lesüti a tekintetét.

- Te láttad az anyukádat, én pedig látni akarom Sarah-t.

- Ez akkor is őrültség! Megvan az adóvevő. Ezért jöttünk

Paradise-ba, semmi másért. - A kezembe nyomja a táblagépet.

A sötét képernyőre meredek, és végignyomkodom a felületét.

Megpróbálkozom telekinézissel is. A homlokomhoz szorítom.

De hiába.

- Hadd próbáljam meg én - mondja Sam. Miközben a

készüléket nyomkodja, beszámolok neki a létráról, az óriási

csontvázról, az amulettről, meg az íróasztalt és a falat borító

iratokról.

- Hatodik elhozott pár lapot, de nem hiszem, hogy meg-

értjük a szöveget.

- Szóval apámnak volt egy titkos föld alatti rejtekhelye? —

Órák óta először végre elmosolyodik, aztán visszaadja a táb-

lagépet. - Ez nagyon király! Kíváncsi vagyok, milyen iratokat

hozott el Hatodik.

- Én is - bólintok. - Csak előbb találkozni akarok Sarah-val.

Sam tehetetlenül széttárja a karját.

- Hogy tudnálak lebeszélni róla? Áruld el, és megteszem.

- Sehogy. Semmilyen módon nem tudsz visszatartani.

Utoljára hálaadáskor jártam Sarah-ék házában. Emlékszem,

amikor ideértem, az ablakban állva integetett nekem.

„Helló, szépfiú" - mondta aztán, mikor ajtót nyitott, én pedig

hátranéztem, mintha azt hinném, hogy valaki máshoz beszél.

Hajnali kettőkor nagyon másként fest a ház. Az ablakok sötétek,

a garázsajtó zárva, az egész épület hidegnek és üresnek tűnik.

Nincs benne semmi hívogató. Sammel hason fekve lapulunk az

árnyékban, és azon töröm a fejem, miről fogunk beszélni Sarah-

val.

Előveszem a mobilomat, ami napok óta kikapcsolva lapul a

zsebemben.

- Írok neki egy sms-t, hátha arra fölébred.

- Az jó ötlet. Csak igyekezz, hogy minél hamarabb eltűn-

hessünk végre innen. Hatodik tuti kicsinál minket, de az is

lehet, hogy kinyírják a mogok, miközben mi azzal szórakozunk,

hogy előadunk egy jelenetet a Rómeó és Júliából.

Bekapcsolom a mobilt, és bepötyögök egy sms-t: Megígértem, h

visszajövök. Ébren vagy?

Elszámolok harmincig, aztán írok még egyet: Szeretlek! Itt

vagyok.

- Biztos azt hiszi, csak ugratás - mondja Sam, miután eltelik

újabb fél perc. - Írj neki valami olyat, amiről más nem tudhat.

Megpróbálkozom ezzel: Bernie Kosarnak nagyon hiányzol.

Villany gyullad Sarah szobájában. Aztán rezegni kezd a mobil.

Sms-em jött: Tényleg te vagy az? Itt vagy Paradise-ban?

Izgalmamban kimarkolok egy fűcsomót a földből.

- Nyugi! - súgja Sam.

- Mondani könnyű.

Bepötyögöm a választ: Igen. 5 perc múlva a játszótéren?

Szinte azonnal érkezik a válasz: Megyek ☺☺☺☺

Sammel az utca végén rejtőzünk egy konténer mögött, amikor

Sarah megjelenik a játszótér betonján. Elakad a lélegzetem,

ahogy megpillantom, magukkal ragadnak az érzelmek. Alig

negyven lépésre áll tőlem. Sötét farmer és fekete gyapjúkabát

van rajta, a fején fehér sapka, de így is látom hosszú szőke haját,

ahogy a vállát verdesi az enyhe szélben. Fehér bőre szinte

ragyog a játszótér egyetlen lámpájának fényében. Hirtelen

rádöbbenek, hogy tetőtől talpig beborít a mogok hamuja. Már

lépnék ki a konténer mögül, de Sam elkapja a csuklómat és

visszatart.

- John, tudom, hogy nem lesz könnyű - suttogja. - De tíz

percen belül vissza kell mennünk az erdőbe. Komolyan mondom.

Hatodik számít ránk.

- Igyekszem. - Képtelen vagyok most a következményekkel

foglalkozni. Sarah itt van alig pár lépésre tőlem, már érzem a

samponja illatát.

Jobbra-balra néz, engem keres a tekintetével. Végül leül az

egyik hintára, és elkezd forogni vele. Az összecsavarodó kötelek

megfeszülnek a feje fölött. Aztán fölemeli a lábát, és lassan

pörögni kezd. Lopakodva közelítem meg a játszóteret, fától fáig

lopódzom, így figyelem. Olyan gyönyörű. Olyan tökéletes.

Megvárom, míg a másik irányba néz, és kilépek az árnyékból.

Amikor a hinta megfordul, ott állok előtte.

- John?! - A cipőjének talpa megcsikordul a betonon, ahogy

megállítja a hintát.

- Szia, szépségem - üdvözlöm. Fülig ér a szám az örömtől.

Sarah a szája elé kapja a kezét.

Elindulok felé. Megpróbál kiszállni a hintából, de a kötél túl

feszes, nem engedi.

Odaugrok, és megfogom a köteleket. Aztán magam felé

fordítom Sarah-t, és fölemelem, hogy az arcunk egy vonalba

kerüljön. Előrehajolok és megcsókolom. Amint összeér az aj-

kunk, megszűnik körülöttünk a világ, és úgy érzem, mintha el

sem hagytam volna Paradise-t.

- Sarah - súgom a fülébe. - Annyira hiányoztál!

- El se hiszem, hogy itt vagy - feleli. - Biztos csak álmodom.

Újra megcsókolom, aztán kezemet a hintán tartva elindulok

körbe, és csak akkor válik szét az ajkunk, amikor a kötelek

szétválnak Sarah feje fölött. Kiugrik a hintából, és a karomba

veti magát. Összevissza csókolom a nyakát meg az arcát, ő

pedig beletúr rövid hajamba.

- Jól megkopasztottak! - mondja, amikor végül leteszem.

- Hát ja, szökevényként kemény fiúnak kell kinéznem.

Szerinted milyen? Tetszik?

- Igen - feleli, és a mellkasomra teszi a kezét. - De felőlem

akár kopasz is lehetnél.

Hátralépek, hogy örökre elraktározhassam ezt a képet róla. A

fölötte ragyogó csillagokat, kicsit félrecsúszott sapkáját. A

hidegtől kipirosodott orrát és arcát. Ahogy beharapja az alsó

ajkát és rám néz. A lehelete apró felhőjét a hideg levegőben.

- Állandóan rád gondoltam, Sarah Hart.

- Esküszöm, hogy én rád még annál is gyakrabban.

Lehajtom a fejem, a homlokunk összeér. Nem tudom meddig

maradunk így, csak vigyorgunk egymásra idétlenül.

- Hogy vagy? - kérdezem végül. - Hogy mennek a dolgok?

- Most már jobban.

- Annyira rossz, hogy nem lehetünk együtt! - mondom, és

megcsókolom hideg ujjait. - Egyfolytában az jár a fejemben,

milyen jó lenne hozzád érni, hallani a hangodat. Éjszakánként

alig tudom megállni, hogy föl ne hívjalak.

Két kezébe fogja az arcomat, és hüvelykujjával az ajkamat

cirógatja.

- Amikor apa kocsijában ülök - feleli -, mindig rád gon-

dolok, hogy merre járhatsz. Ha tudtam volna, merre induljak

utánad, egy másodpercig nem haboztam volna.

- Itt vagyok. Itt vagyok előtted - suttogom.

Lehajtja a fejét.

- Veled akarok menni, John! Semmi más nem érdekel. Nem

bírom tovább nélküled.

- Túl veszélyes, Sarah. Épp most verekedtünk meg vagy

ötven mogadorival Samék házánál. Mostanában erről szól az

életem. Nem tehetlek ki ilyen veszélynek.

Megrázkódik a válla, és könnyek jelennek meg a szeme

sarkában.

- Nem bírom itt tovább, John. Teljesen kikészülök attól,

hogy nem vagy itt, és hogy fogalmam sincs, mi van veled,

életben vagy-e még egyáltalán.

- Sarah, nézz rám - mondom. Fölemeli a fejét. - Nem fogok

meghalni. A tudat, hogy itt vagy és vársz rám, megvéd, mint egy

pajzs. Nemsokára újra együtt leszünk. Bízz bennem!

Remegni kezd az ajka.

- De annyira nehéz! Minden olyan szörnyű lett, John.

- Szörnyű? Ezt hogy érted?

- Az emberek... Szörnyű dolgokat mondanak rólad... meg

rólam is.

- Például miket?

- Hogy terrorista vagy, meg gyilkos, az Egyesült Államok

ellensége. A srácok a suliban úgy hívnak, hogy Bombás Smith. A

szüleim szerint veszélyes vagy, és bármi történjen is, soha többé

nem szabad szóba állnom veled. Ráadásul vérdíjat tűztek ki a

fejedre, ezért mindenki arról beszél, hogy agyon fognak lőni.

Megint lehajtja a fejét.

- Tényleg nagyon sajnálom, hogy ilyeneket kell kiállnod

miattam - mondom. - De te legalább tudod az igazságot.

- Majdnem az összes barátomat elveszítettem. Ráadásul új

suliba kerültem, ahol mindenki úgy néz rám, mintha leprás

lennék.

Teljesen letaglóz, amit mond. Ő volt a legszebb, legnépszerűbb,

leginkább körülrajongott lány a paradise-i gimiben. Most pedig

kitaszított lett belőle.

- Ne aggódj, ez nem marad örökké így - suttogom.

Képtelen tovább uralkodni magán; kicsordulnak a könnyei.

- Nagyon szeretlek, John - mondja szipogva. - De fogalmam

sincs, hogy fogunk kimászni ebből. Talán az lenne a legjobb, ha

feladnád magad.

- Nem adom fel magam, Sarah. Nem tehetem. Minden rendbe

fog jönni. Ne aggódj. Te vagy életem szerelme. Ha megvársz,

ígérem, minden jóra fordul.

Ám hiába vigasztalom, csak sír tovább.

- De meddig várjak? - kérdezi hüppögve. - És mi lesz, ha

tényleg jobbra fordulnak a dolgok? Visszamész a Lorienre?

- Nem tudom. Paradise az egyetlen hely, ahol szívesen élnék,

és te vagy az egyetlen, akivel együtt akarok lenni. De ha valahogy

sikerül legyőznünk a mogadoriakat, akkor igen, vissza kell majd

mennem a Lorienre. Viszont fogalmam sincs, hogy az mikor lesz.

Megrezzen a mobilja a zsebében. Félig előhúzza, és lepillant a

kijelzőre.

- Ki küld neked ilyenkor sms-t? - kérdezem csodálkozva.

- Csak Emily... John, én nem akarlak újra elveszíteni! Talán

mégis jobb lenne, ha feladnád magad, és elmagyaráznád, hogy

nem vagy terrorista.

- Figyelj rám, Sarah. Nem adhatom fel magam. Nem

mondhatom el a rendőrségnek, miért semmisült meg az egész

iskola, és hogyan halt meg öt ember. Mégis mivel álljak elő?

Hogyan magyarázzam meg Henrit? Vagy a házban talált

dokumentumokat? Nem engedhetem meg, hogy letar-

tóztassanak. Ha Hatodik tudná, hogy most itt vagyok, tutira

kinyírna.

Szipogva megtörli a szemét a keze fejével.

- Miért nyírna ki, ha tudná, hogy itt vagy? - kérdezi ér-

tetlenül.

- Mert szüksége van rám, és túl veszélyes, hogy idejöttem.

- Szüksége van rád? Neki? Nekem van szükségem rád, John!

Itt kell lenned velem, hogy megnyugtass, és meggyőzz, hogy nem

lesz semmi baj. Csak ez számít.

Lassan odamegy az egyik padhoz, amibe egy sor monogramot

véstek a szerelmespárok. Leülök mellé, és egymásnak dőlünk.

Kikerültünk a lámpa fényköréből, ezért nem látom jól az arcát.

Nem tudom, hogy jut ez eszébe, de egyszer csak elhúzódik

tőlem, és így szól:

- Hatodik nagyon csinos.

- Igen, az - bólintok. Rögtön tudom, hogy nem lett volna

szabad ezt mondanom, de már kicsúszott a számon. - De nem

olyan csinos, mint te - teszem hozzá sietve. - Te vagy a legszebb

lány, akit ismerek. A legszebb lány, akit valaha láttam.

- De Hatodiktól nem kell távol tartanod magad, mint tőlem.

- Amikor sétálni megyünk, láthatatlanná kell válnunk!

Nehogy azt hidd, hogy csak úgy mászkálhatunk kézen fogva az

utcán. Az egész világ elől el kell rejtőznünk. Pont úgy, mint

amikor veled vagyok.

Felpattan a padról, és szembefordul velem.

- Sétálni jársz vele? És fogod a kezét, miközben sétálgattok?

Felállok, és a karomat széttárva feléje lépek. A kabátom még

mindig csupa sár.

- Muszáj - felelem. - Csak így lehetek én is láthatatlan.

- Megcsókoltad?

- Tessék?

- Válaszolj a kérdésre! - Ezt a hangját még nem ismerem.

Féltékenység és magány keveredik benne, meg elég harag ah-

hoz, hogy minden szava felérjen egy jobbegyenessel.

Megrázom a fejem.

- Sarah, szeretlek. Nem tudom, mi mást mondhatnék.

Tényleg nem történt semmi Hatodik és énköztem. - Végtelen

szomorúság áraszt el, alig találom a szavakat.

Sarah azonban egyre jobban belelovalja magát a haragba.

- Csak egy egyszerű kérdés volt, John. Megcsókoltad?

- Nem csókoltam meg, Sarah. Nem csókolóztunk. Én téged

szeretlek. - De ahogy ezt kimondom, összerezzenek. Valahogy

számomra is idegenül hangzik a mondat.

- Látom. Akkor miért esett ennyire nehezedre, hogy vála-

szolj erre az egyszerű kérdésre? Mit gondolsz, meddig bírom

még ezt? Na és te tetszel neki?

- Ez lényegtelen, Sarah. Szeretlek, Hatodik nem számít. Senki

más nem számít!

- Tiszta hülyének érzem magam - mondja, és összefonja a

karját.

- Kérlek, Sarah, hagyd abba. Félreérted a helyzetet.

- Tényleg? - Dühösen fordul felém, könnyek csillognak a

szemében. - Annyi mindenen mentem keresztül miattad!

Meg akarom fogni a kezét, de ahogy hozzáérek, elrántja a

karját.

- Hagyjál! - mondja fenyegető éllel a hangjában. Ismét

megrezzen a telefonja, de most nem veszi ki a zsebéből, hogy

megnézze, ki üzent.

- Együtt akarok lenni veled, Sarah - győzködöm tovább. - Úgy

látom, most akármit mondok, az visszafelé sül el. De tudnod kell,

hogy hetek óta borzasztóan hiányzol, és nem múlt el úgy nap,

hogy ne akartam volna telefonálni vagy levelet írni neked. -

Elbizonytalanodom. Érzem, hogy egyre távolabb kerül tőlem. -

Szeretlek. Ebben ne kételkedj, kérlek.

- Én is szeretlek - zokogja.

Behunyom a szemem, és beszívom a hűvös levegőt. Hirtelen

rossz érzés kerít hatalmába; viszketni kezd a torkom, aztán a

viszketés továbbterjed a testemben, le egészen a talpamig.

Amikor újra kinyitom a szemem, Sarah már többlépésnyire áll

tőlem.

Zajt hallok balról, és ahogy odakapom a fejem, Samet pil-

lantom meg. Bocsánatkérő arckifejezéssel közeledik, egész

testtartása azt sugallja, hogy nem szívesen zavar meg minket, de

nincs más választása.

- Sam? - néz rá Sarah.

- Szia, Sarah.

Megölelik egymást.

- Nagyon örülök, hogy látlak - mondja Sam. - Figyu, Sarah,

sajnálom, tényleg nagyon sajnálom, mert tudom, milyen rég nem

találkoztatok, de nekünk mennünk kell. Nagy veszélyben

vagyunk. El se tudod képzelni, mekkorában.

- Talán mégis. - Sarah elhúzódik tőle, én pedig épp arra

készülök, hogy még egyszer elmondjam, mennyire szeretem,

aztán elbúcsúzzak, amikor egyszer csak elszabadul a pokol.

Minden olyan gyorsan történik, hogy szinte föl se fogom az

egészet. Olyan sebességgel váltakoznak a jelenetek, mintha

filmet néznék, és vetítés közben megőrült volna a mozigépész.

Samet hátulról leteperi egy gázmaszkos férfi. Fekete kabátján

nagy betűkkel ez áll: FBI. Valaki átkarolja Sarah-t és elrántja

mellőlem. Fémes tárgy landol a lábamnál, mindkét végéből fehér

füst ömlik, ami kegyetlenül marja a szememet és a torkomat.

Semmit nem látok, de hallom, ahogy Sam öklendezik.

Eltántorgok a könnygázgránáttól, és térdre rogyok egy

műanyagcsúszda mellett. Amikor fölemelem a fejem, tucatnyi

rendőr vesz körül, mindegyikük kezében fegyver. A maszkos

zsaru, aki leteperte Samet, most a hátán térdel. Valaki azt

kiabálja egy megafonba:

- Ne mozduljon! Tegye a kezét a tarkójára, és feküdjön hasra!

Le van tartóztatva!

Miközben a tarkómra teszem a kezemet, látom, hogy az utcán

parkoló autók hirtelen életre kelnek; kigyulladnak a fényszórók,

vörös fény villan a műszerfalakon. Rendőrkocsik fordulnak be a

sarkon csikorgó kerekekkel, aztán felbukkan egy kommandós

egység páncélautója is. Felhajt a járdára, és a kosárlabdapálya

közepén fékez le. Kiáltozó férfiak tódulnak ki belőle. Aztán valaki

gyomorszájon rúg. Bilincs kattan a csuklómon. A játszótér fölött

helikopter köröz.

Egyetlenegy magyarázatot találok a történtekre.

Sarah. Az sms-ek. Nem Emily üzent neki, hanem a rendőrség.

Az a kevés, ami épen maradt a szívemből, mikor Sarah

elhúzódott tőlem, most végleg darabokra törik.

Hason fekszem a betonon, és a fejemet rázom. Valaki kihúzza

a tőrt az övemből. A táblagépet is elveszik. Ahogy Samet a

karjánál fogva felrántják a földről, egy pillanatra találkozik a

tekintetünk. Nem tudnám megmondani, mit látok a szemében.

A bokámra is bilincset tesznek, aztán egy lánccal összekötik a

csuklómon lévővel. Felrángatnak a földről. A bilincs túl szoros,

belevág a csuklómba. Fekete csuklyát húznak a fejemre és

megkötik a nyakam körül. Semmit nem látok. Kétoldalról

megragadják a könyökömet, egy harmadik rendőr pedig hátulról

taszigál.

- Jogában áll hallgatni... - kezdi darálni egyikük, miközben

betuszkolnak egy kocsi hátsó ülésére.

HUSZONNEGYEDIK

FEJEZET

Ö T P E R C V Á R A K O Z Á S U T Á N F E L Á L L O K , É S A

S Z E K R É N Y E M H E Z lépek. Próbálom eldönteni, van-e olyan ruhám, amit

mindenképp magammal akarok vinni. Épp egy fekete pulóvert tartok a

kezemben, amikor ráeszmélek: nem mehetek el úgy, hogy nem búcsú-

zom el Héctortól.

Lekapom a fogasról egy másik lány kabátját, aminek kapucnija is van, és

gyorsan írok egy rövid üzenetet Adelinának: Valakitől még el kell

köszönnöm a városban.

Ahogy kitárom a kétszárnyú ajtót, jeges szél csap az arcomba, de amint

megpillantom a Calle Principalon sorakozó rendőrautókat és híradós

kocsikat, máris jobban érzem magam. A mogadoriak nyilván semmivel

nem próbálkoznak ennyi szemtanú előtt. A kapucnit a fejemre húzom, és

kilépek a kapun. Héctorék házához érve az ajtót résnyire nyitva találom.

Halkan kopogtatok az ajtófélfán.

- Héctor?

- Ki az? - szó! ki egy női hang.

Az ajtó kitárul, és Héctor anyja, Carlotta áll előttem. Őszesbe hajló fekete

haja gondosan fel van tűzve, az arca pirospozsgás és mosolygós.

Gyönyörű vörös ruhát és egy kék kötényt visel. A házból sütemény illata

száll felém.

- Héctor itthon van, Senora Ricardo? - kérdezem.

- Az angyalom! - sóhajt válasz helyett. - Az angyalom visszatért.

Emlékszik rám, emlékszik, hogy meggyógyítottam. Zavarba jövök a

tekintetétől, de nem törődik vele. Lehajol, és átölel.

- Az angyalom visszatért - ismétli.

- Örülök, hogy jobban érzi magát, Senora Ricardo.

Könnyek hullanak a szeméből, és ezt már én sem tudom megállni sírás

nélkül.

- Örömmel tettem - suttogom. Nyávogást hallok Carlotta háza mögül,

és a következő pillanatban Tálentum bukkan elő a konyhából, a bajuszán

fehér tejcseppek egyensúlyoznak. A lábamhoz dörgölőzik, én pedig

lehajolok, és megsimogatom vastag bundáját.

- Mióta van macskája? - kérdezem az asszonytól.

- Ma reggel itt állt az ajtó előtt. Olyan aranyos! Elneveztem Feónak.

- Igazán örvendek, Feo.

- Kedves macska - mondja Carlotta csípőre tett kézzel. - És folyton

éhes.

- Örülök, hogy egymásra találtak. Nagyon sajnálom, de most sietnem

kell, csak előbb beszélni szeretnék Héctorral. Itthon van?

- A kávéházba ment - feleli az asszony. Kiülhetett az arcomra a

csalódottság, amiért Héctor már ilyen korán reggel a pohár fenekére néz,

mert Carlotta hozzáteszi: - De csak kávézni. Csak kávézni.

Megölelem, megpuszilom, és elköszönök tőle.

A kávéház zsúfolásig tele van. Már éppen nyitnám az ajtót, hogy

belépjek, de hirtelen megdermedek. Héctor bent ül az egyik asztalnál, de

nem ő az, aki miatt földbe gyökerezik a lábam. Képtelen vagyok levenni a

szemem a férfiról, aki vele szemben ül - a mogadori az, akit éjszaka láttam

a toronyszobában. A bajuszát leborotválta, fekete haját pedig

sötétbarnára festette, de így is felismerem. Ugyanolyan magas és izmos,

ugyanolyan széles vállú és komor, ugyanaz a vastag szemöldök. Biztos

vagyok benne, hogy tökéletesen illik rá Miranda gyilkosának

személyleírása, festett haj és hiányzó bajusz ide vagy oda.

Elengedem az ajtót, és lassan hátrálni kezdek. Jaj, Héctor! Hogy

tehetted ezt?

Remeg a lábam, szívem a torkomban dobog. Ahogy ott állok és

figyelem őket, a mogadori egyszer csak felém fordul, és meglát az

ablakon keresztül. Megfagy a vér az ereimben. A világ megáll körülöttem;

teljesen leblokkolok, bénultan állok az utcán. Héctor észreveszi, hogy a

mogadori meredten bámul valamit, és ő is kinéz az ablakon. Amikor

meglátom az arcát, egyszerre megtörik a bénító varázs, és végre

megmozdulok.

Botladozva hátrálok, aztán sarkon fordulok és futásnak eredek. Pár

másodperc múlva hallom, hogy nyílik a kávéház ajtaja. Nem nézek vissza.

Ha a mogadori az, nem akarom tudni.

- Marina! - kiált utánam Héctor. - Marina!

*****

Négy rendőr ül velem a kocsiban. Végigtapogatom a nehéz

bilincseket. Biztos vagyok benne, hogy szét tudnám törni vagy

telekinézissel ki tudnám nyitni őket, de minden gondolatomat

Sarah köti le; üresnek érzem magam, nincs erőm mással bajlódni.

Az nem lehet, hogy ő adott fel. Bármit, csak ezt ne!

Először nagyjából húsz percig fuvaroznak valamerre, fogalmam

sincs, hova. Aztán kirángatnak a rendőrautóból, és átraknak egy

másik járműbe. Gondolom, ez biztonságosabb, és alkalmasabb

nagyobb távolság megtételére. A második út mintha örökké tartana

- két, talán három óráig is ülök a kocsiban. Mire végre megállunk,

és megint kiráncigálnak, a Sarah árulása miatt érzett

csalódottságom és fájdalmam szinte már elviselhetetlen.

Beterelnek egy épületbe. A folyosó minden egyes fordulója után

újabb ajtóhoz érünk, amit kulccsal nyitnak és zárnak. Négy ilyen

ajtót számolok meg, és a levegő minden újabb szakaszon egyre

áporodottabb. Végül belöknek egy cellába.

- Leülni! - parancsolnak rám.

Leülök a betonpriccsre. A csuklyát leveszik, de a bilincsek

maradnak. A négy rendőr kimegy, rám zárják a cella ajtaját.

Közülük kettő - a két nagyobb termetű - ott marad az ajtó előtt, a

másik kettő elmegy.

A zárka elég szűkös, úgy hatszor hat lépés területű, és csak a

sárga foltokkal pettyezett matrac, egy fém vécékagyló és egy csap

van benne, más semmi. A négy falból három sima beton. Csak az

ajtóval szemközti fal tetején nyílik egy apró ablak.

Végigdőlök a mocskos matracon, lehunyom a szemem, és

próbálok megnyugodni.

- John! - harsan fel ekkor Sam hangja.

Kipattan a szemem. A cella ajtajához lépek, és megragadom a

rácsot.

- Itt vagyok! - kiáltom vissza.

- Kuss legyen! - mordul fel az izmosabbik őr, és a mellkasomra

mutat a gumibotjával. A folyosó másik végén Samre is rászól valaki.

Elhallgat, de legalább tudom, hogy a közelemben van.

Kinyúlok a rácson, és a zár fémfelületére simítom a tenyeremet.

Behunyom a szemem, és a belső szerkezetre koncentrálok, de

akármilyen erősen összpontosítok, vibráláson kívül semmit nem

érzek. Amikor a fejem kezd megfájdulni a hiábavaló erőlködéstől,

feladom.

A cella ajtajának zárját távirányítással működtetik. Teleki-

nézissel nem tudom kinyitni.

*****

Minden erőmet beleadva rohanok vissza az árvaházba, a kapucni lebeg a

hátam mögött. Ahogy felgyorsítok, a kék ég és rajta a néhány felhő

fényes fehérséggé olvad össze a szemem előtt.

Berontok a nagy, kétszárnyú ajtón, és a hálóterembe sietek. Adelina

az ágyamon ül, kezében az üzenet, amit hagytam neki. Mellette a földön

egy kis bőrönd. Amikor meglát, felugrik, és átölel.

- Ezt nézd meg! - mondja aztán, és a kezembe nyomja a félbehajtott

papírlapot. Kinyitom, és csak ekkor látom, hogy nem is az én üzenetem

az, hanem egy kinyomtatott fénykép.

Eltart néhány másodpercig, mire ráeszmélek, mi van a képen. Egy

pillanatra megáll a szívverésem. A közeli hegy oldalába valaki beleégetett

egy hatalmas méretű, bonyolult jelet-a bokámon lévő hegek tökéletes

mását.

A papírlap kiesik a kezemből, és lassan a padlóra hullik.

-Tegnap fedezték fel, és a rendőrség ezeket a szórólapokat

osztogatva keresi a tettest - mondja Adelina. - Indulnunk kell.

- Igen, nem várhatunk tovább. Csak előbb beszélni akarok veled

Elláról.

Kérdő pillantást vet rám.

- Mi van vele?

- Szeretném, ha ő is velünk...

De nem tudom befejezni a mondatot, mert egy fülsiketítő robbanás

ledönt a lábamról. Adelina is a földre zuhan. A robbanás valahol itt

történt, az árvaházon belül. Sikoltozó lányok rohannak be a hálóterembe;

mások továbbszaladnak, hogy kint keressenek menedéket. Hallom Dora

nővér hangját, amint azt kiabálja, hogy mindenki menjen a déli szárnyba.

Adelinával feltápászkodunk, de alighogy kilépünk a folyosóra, újabb

robbanás rázza meg az épületet, és hirtelen hideg szél csap az arcomba.

A sikolyok elnyomják Adelina hangját, ezért nem értem, mit mond, de

követem a tekintetét. A tetőn hatalmas lyuk tátong, legalább akkora,

mint egy busz. A lyuk szélén pedig feltűnik egy magas, vörös hajú férfi

hosszú, fekete kabátban, és egyenesen rám mutat.

HUSZONÖTÖDIK

FEJEZET

A K I H A L L G A T Ó H E L Y I S É G B E N M E L E G V A N É S S Ö T É T .

Lehajtom a fejem az asztalra, és próbálom nyitva tartani a szemem;

de miután egész éjjel fent voltam, képtelen vagyok tovább ébren

maradni. Alighogy lehunyom a szemem, látomás ölt alakot

előttem, és suttogást hallok. Lebegek a sötétben, aztán mintha

ágyúból lőttek volna ki, végigsüvítek egy fekete alagúton. A fekete

kékbe vált. A kék zöldbe. A suttogást továbbra is hallom, de minél

messzebb érek az alagútban, annál halkabb. Egyszer csak megállok,

és minden elcsöndesedik. Aztán szél süvít, és nagy fényesség vesz

körül. Lenézek, és csak ekkor döbbenek rá, hogy egy hófedte hegy-

csúcson állok.

Lenyűgöző a látvány: mérföldekre elnyúló hegyvonulatot látok

az egyik irányban. Odalent zöldellő völgy nyílik és kristálykék tó

csillog a napsütésben. Elindulok lefelé a csúcsról. A tó felé

igyekszem, amikor apró villanásokra leszek figyelmes odalent.

Mintha távcső lenne a szemem előtt, azonnal ráközelítek a

jelenetre: több száz felfegyverzett mogadorit pillantok meg, amint

négy menekülő alakra lövöldöznek.

Elönt a düh, és futásnak eredek; száguldás közben elmosódnak a

színek. Még pár száz lépésre vagyok a tótól, amikor fekete felhők

jelennek meg fölöttem az égen. Villámok cikáznak, mennydörgés

robaja hallatszik. Az egyik villám olyan közel csap be, hogy ledönt a

lábamról, és ahogy fölnézek, a felhők közül egy arc mered rám.

- Hatodik! - kiáltom, de az égzengés elnyeli a hangomat. Tudom,

hogy ő az - de mit keres itt?

A felhők szétnyílnak, és valaki leugrik a völgybe. A szemem

azonnal ráközelít, és látom, hogy igazam volt: Hatodik az.

Dühödten szembefordul a seregnyi közeledő moggal, akik két fiatal

lányt és két idősebb férfit üldöznek. Fölemeli a karját, mire

vízesésszerű eső zúdul alá az égből.

- Hatodik! - kiáltom újra, ám ekkor hátulról valaki megragadja

a vállamat.

Kipattan a szemem, és felkapom a fejem az asztalról. A

kihallgatóhelyiségben felkapcsolták a villanyt. Egy magas, kerek

képű pasas áll mellettem. Sötét öltönyt visel, rendőrjelvénye az

övére tűzve. Kezében a fehér táblagép, amit Samék házánál

találtunk.

- Nyugi, kölyök - szólal meg. - Will Murphy nyomozó vagyok az

FBI-tól. Hogy érzed magad?

- Soha jobban - felelem. Még mindig a látomás hatása alatt

állok. Kiket akart Hatodik megvédeni?

- Remek. - A nyomozó leül, és elővesz egy tollat meg egy

jegyzetfüzetet. A táblagépet óvatosan az asztal bal szélére helyezi.

- Na szóval - néz rám várakozóan. - Milyen hatodik? Mi az,

amiből hat van?

- Micsoda?

- Álmodban azt kiabáltad, hogy hatodik. Elárulod, mit jelent

ez?

- A hatos a szerencseszámom. - Erőlködve igyekszem felidézni

a két lány arcát Hatodik mögött a látomásban, de minden olyan

zavaros.

Murphy nyomozó elneveti magát.

- Na persze. Mi lenne, ha beszélgetnénk kicsit? Kezdjük például

azzal a születési anyakönyvi kivonattal, amit a paradise-i

középiskolában leadtál. Ügyes hamisítvány. Semmilyen adatot nem

találtunk rólad az azt megelőző időszakra vonatkozóan, hogy

felbukkantál Paradise-ban - mondja, és úgy néz rám, mint aki

válaszra vár. - A társadalombiztosítási számod egy floridai férfié,

aki jó pár éve meghalt.

- Mi a kérdés? Magabiztosan elvigyorodik.

- Kezdjük azzal, hogy mi a neved?

- John Smith.

- Helyes - mondja. - Hol van az apád, John?

- Meghalt.

- Milyen praktikus.

- Ami azt illeti, életemben nem történt velem ennél kevésbé

praktikus dolog, egészen mostanáig.

Lefirkant valamit a jegyzetfüzetébe.

- Hol születtél?

- A Lorien nevű bolygón, háromszázmillió mérföldre innen.

- Hosszú lehetett az út idáig, John.

- Majdnem egy évig tartott. Legközelebb könyvet is hozok. Az

asztalra dobja a tollat, összekulcsolja a kezét a tarkóján,

és hátradől. Aztán újra előrehajol, és kézbe veszi a táblagépet.

- Elárulod nekem, mi ez? - kérdezi.

- Azt reméltem, majd maga megmondja. Az erdőben ta-

láltuk.

A sarkánál fogva tartja, és füttyent egyet.

- Az erdőben találtátok? Pontosan hol?

- Egy fa tövében.

- Minden kérdésre ilyen szellemes választ fogsz adni?

- Az attól függ, nyomozó. Maga is nekik dolgozik? Visszarakja a

táblagépet az asztalra.

- Kiknek?

- A morlockoknak. - Bedobom az első nevet, ami eszembe jut

irodalomóráról.

Murphy nyomozó elmosolyodik.

- Most még vigyorog, de nemsokára itt lesznek - figyel-

meztetem.

- A morlockok?

- Ahogy mondja.

- Akik Az időgépben szerepelnek?

- Pontosan. Az a könyv a bibliánk.

- Hadd találjam ki: te meg a barátod, Sam Goode, az eloi

népéhez tartoztok?

- Igazából a lorinokhoz, de az eloi is jó lesz.

A zsebébe nyúl, és kiteszi a tőrömet az asztalra. Úgy bámulok a

gyémántpengére, mintha még soha életemben nem láttam volna.

Egyetlen szemvillanás alatt el tudnám vágni a nyakát a tőrrel, de

előbb ki kell szabadítanom Samet.

- Minek neked ez a fegyver, John? Mire való egy ilyen kés?

- Nem tudom, mire valók az ilyen kések. Talán faragásra?

Fölemeli a tollat meg a jegyzetfüzetet.

- Mesélj nekem arról, ami Tennessee-ben történt.

- Soha nem jártam ott. De úgy hallottam, szép hely. Talán

egyszer majd ellátogatok oda, megnézem a nevezetességeket. Van

javaslata, hogy mit érdemes?

Bólint, leteszi a noteszt az asztalra, aztán váratlanul hozzám vágja

a tollat. Könnyedén eltérítem anélkül, hogy megmozdítanám a

karomat. A toll a falnak csapódik, de a nyomozó ezt már nem

látja; kinyitja az ajtót, és kezében a táblagéppel meg a tőrömmel

kilép a helyiségből.

Pár perc múlva visszazárnak a cellába. Ki kell jutnom innen!

- Sam?! - kiáltok.

A cella előtt ülő őr felpattan a székéről, és a kezem felé sújt a

gumibotjával. Még időben elengedem a rácsot, mielőtt

összezúzhatná az ujjaimat.

- Kuss legyen! - vicsorogja, és fenyegetően hadonászik a

gumibottal.

- Azt hiszed, félek tőled? - cukkolom. Ha sikerül becsalo-

gatnom a cellába, nyert ügyem van.

- Magasról teszek rá, kispajtás. De ha nem fogod be a pofádat,

azt nagyon megbánod.

- Akkor se tudnál megütni, ha akarnál. Túl gyors vagyok

neked, dagadék.

Elneveti magát.

- Ülj csak vissza az ágyadra, és kussoljál, amíg szépen

mondom.

- Felfogod, hogy bármikor megölhetnélek? Még a kisujjamat

sem kéne megmozdítanom.

- Komolyan? - Közelebb lép a rácshoz. A lehelete avas, mint

az állott kávé szaga. - És mi tart vissza?

- Levertség és szívfájdalom - felelem. - De előbb-utóbb

mindkettő elmúlik, és akkor itt hagyom ezt a kócerájt.

- Alig várom, Houdini - vigyorog gúnyosan.

Nagyon közel járok hozzá, hogy becsalogassam. Amint kinyitja az

ajtót, Sammel szabadok vagyunk.

- Tudod, mire emlékeztetsz? - kérdezem.

- Na mire?

Hogy megmutassam neki a választ, megfordulok, és lehajolok.

- Ebből elég, te kis patkány! - A falra szerelt kapcsolószekrény

felé indul, de alig tesz egy lépést, amikor egyszerre fülsiketítő

robbanás rázza meg a börtön épületét. A pasas megtántorodik,

térdre zuhan, és fejjel nekiesik a rácsnak. Hasra vágódom, és

ösztönösen bebújok az ágy alá. Elszabadul a pokol: kiáltások,

lövések, fémcsörömpölés, egy sor hangos robaj. Megszólal egy

sziréna, és a folyosón kék fények kezdenek villódzni.

A hátamra fordulok, és addig ügyeskedem, míg végre sikerül

megfogni a két csuklómat összekötő láncot. Megfeszítem a lábam,

és egy erőteljes rántással elszakítom a kézibilincset a bokámhoz

erősítő láncot. Aztán telekinézissel kinyitom a bilincseket, előbb a

csuklómon, majd a lábamon, és a földre hajítom őket.

- John! - kiáltja Sam a folyosó másik végéről.

A cella rácsához kúszom.

- Itt vagyok!

- Mi folyik itt?

- Épp ezt akartam kérdezni én is tőled! - harsogom vissza.

Más rabok is kiabálni kezdenek. A cellám előtt térdeplő őr

nagyokat nyögve feltápászkodik. A fején jókora seb tátong,

szivárog belőle a vér.

Újra megremeg a föld a lábunk alatt, ezúttal jóval erősebben és

hosszabban, mint az előbb. A folyosó egyik vége felől porfelhő

söpör végig a zárkák között. Egy pillanatra elvakít a por, aztán

kinyúlok a rácsok között, és rákiáltok az őrre:

- Engedjen ki!

- Hé! Hogy vetted le a bilincset?

Látom, hogy nincs teljesen magánál, bizonytalanul tántorog

jobbra-balra, nem törődik a többi őrrel, akik kirántott pisztollyal

szaladgálnak. Tetőtől talpig beborítja a por.

Jobb felől fegyverropogás hallatszik. Egy bestia bömbölése felel

rá.

- John! - üvölti Sam olyan rémülettel a hangjában, amilyet még

sosem hallottam tőle.

Az őr szemébe nézek, és ráüvöltök:

- Mind itt halunk meg, ha nem enged ki!

A bömbölés felé fordul, és az arca eltorzul a rémülettől. A

fegyveréért nyúl, de mielőtt megmarkolhatná, a pisztoly lassan

elúszik tőle a levegőben. Felismerem a trükköt - Floridában láttam

az éjszakai séta alkalmával. Az őr rémülten megpördül, és futásnak

ered.

Hatodik láthatóvá válik a cellám előtt. A jókora amulett még

mindig a nyakában lóg. Elég egy pillantást vetnem rá, hogy tudjam:

nagyon dühös rám. De azt is látom, hogy minél előbb ki akar

szabadítani.

- Mi folyik itt, Hatodik? Sam jól van? Nem látok semmit.

Végignéz a folyosón, összpontosít, aztán egyszer csak a kezébe

lebeg egy kulcscsomó. Bedugja az egyik kulcsot a kapcso-

lószekrénybe. Kinyílik a cellám ajtaja. Kirontok a folyosóra, és

végre láthatom, hol is tartottak fogva. A folyosó elképesztően

hosszú, legalább negyven zárka sorakozik a cellám és a kijárat

között. De a kijárat, vagyis a fal, ahol lennie kellene, eltűnt, és a

helyén egy piken tüskés feje éktelenkedik. A szájában két őr,

pengeéles fogairól vérrel keveredő nyál csorog.

- Sam! - kiáltom, de nem érkezik válasz. Hatodikhoz fordulok. -

Sam is itt van valahol!

Eltűnik a szemem elől, aztán öt másodperc múlva látom, hogy

egy másik zárka ajtaja is kinyílik. Sam futva indul felém.

- Oké, Hatodik! Nyírjuk ki a dögöt! - ordítom.

Hatodik arca megjelenik az orrom előtt.

- Nem állunk le a pikennel harcolni. Most nem.

- Viccelsz?

- Van ennél fontosabb dolgunk is, John - vágja rá. - Azonnal

Spanyolországba kell mennünk.

- Most?

- Most! - Azzal megfogja a kezemet, és maga után húz. Csak

akkor enged el, amikor már én is tiszta erőből rohanok. Sam

közvetlenül mögöttünk fut. Két ajtón is átjutunk a kulcscsomó

segítségével. Amikor a második kinyílik, hét mogba ütközünk, akik

kardokkal és ágyúszerű puskákkal felfegyverkezve várnak minket.

Ösztönösen a tőrömért nyúlok, de nincs sehol. Hatodik odadobja

nekem az őr pisztolyát, aztán félretol minket Sammel. Lehajtott

fejjel koncentrál. Az élen álló mog hirtelen megpördül, és kardjával

levágja a mögötte álló két társát, akik azonnal elporladnak. Ekkor

Hatodik hátulról meglöki, és a mogadorit felnyársalja a saját kardja.

Még meg sem hal, amikor Hatodik már ismét láthatatlanná válik.

Sammel lebukunk az első lövés elől, a második viszont már

megperzseli a galléromat. Meghúzom a ravaszt, és az egész tárat

beleengedem a támadóba. Amikor a mognak vége, fölkapom a

földről elejtett fegyverét. Fények százai villannak fel rajta, amint az

ujjam hozzáér a ravaszhoz. A csövéből előtörő zöld fénysugár újabb

mogot vág ketté. Az utolsó kettő felé fordulok, de Hatodik már ott

van mögöttük. Telekinézissel mindkettőt fölemeli és erősen a

földhöz vágja. Utána a mennyezetnek csapódnak, majd megint a

földnek, ide-oda, egészen addig, míg végül csak egy kupac hamu

marad belőlük. A farmeromat szürkére festik a maradványaik.

Hatodik kinyitja a következő ajtót, és egy tágas, nyitott terű

irodába jutunk, ahol legalább tucatnyi asztal lángokban áll. A

mennyezeten füstölgő lyukak. A mogok és a rendőrök egymásra

lődöznek. Hatodik kicsavarja a kardot a legközelebbi mog kezéből

és levágja vele a karját, majd átugrik egy égő íróasztalon. A

tántorgó, félkarú mogadorit egy lövéssel hamuvá porlasztom.

Murphy nyomozót pillantom meg: eszméletlenül hever a földön.

Hatodik tornádóként söpör végig a lángoló irodai labirintuson, a

nyomában szürke hamukupacok maradnak. Miközben

rendületlenül aprítja a rátámadó mogokat, a rendőrök

visszavonulnak az egyik ajtó mögé. Én ezalatt szünet nélkül

tüzelek a távolabb álló mogadoriakra.

- Arra! - mutat Sam egy hatalmas lyukra a falban, amin túl

felsejlik a parkoló. Habozás nélkül átugrunk a lángoló törmeléken.

Már épp kilépnék a hideg hajnali levegőbe, amikor az egyik

íróasztalon megpillantom a táblagépet és a tőrt. Felkapom

mindkettőt, azzal máris rohanok Sam meg Hatodik után, akik már

egy fedezéket nyújtó, mély árokban szaladnak.

*****

- Ezt nem most fogjuk megbeszélni - mondja Hatodik, és közben

idegesen hol megfeszíti, hol ellazítja a karizmait. A kardot rég

eldobta. A mogadori fegyvert egy bokor alá rejtettem.

- De nálad van?

- Ne most, John!

- De legalább...

Váratlanul megtorpan.

- Tudni akarod, hol a Ládád?

- A csomagtartóban? - kérdezem bocsánatkérő arccal.

- Nem nyert - feleli. - Még egyet tippelhetsz.

- Egy kukába dugtad?

Meglendíti a karját, mire egy erőteljes széllökés nekivág a

mögöttem álló jókora tölgyfának. Hatodik ökölbe szorított kézzel

közeledik.

- Na és hogy van?

- Kicsoda? - kérdezem.

- A kis barátnőd, te seggfej! Megérte? Megérte, hogy magamra

hagytál egy hadseregnyi moggal, akiktől épp a te Ládádat

próbáltam visszaszerezni, hogy ott hagytál velük, csak hogy

találkozhass a drága kis Sarah-val? Megérte börtönbe kerülni

miatta? Ért annyit az a pár smací, hogy most megint hetekig a te

fényképeddel legyen tele az összes újság?

- Nem - motyogom. - Azt hiszem, Sarah adott fel a rend-

őrségnek.

- Szerintem is - szólal meg Sam.

- Te is jobb, ha hallgatsz! - rivall rá Hatodik. - Hogy hagyhattad,

hogy ekkora baromságot csináljon?! Azt hittem, ennél azért több

eszed van. Mégsem lehetsz akkora zseni, ha szerinted nem gond,

hogy elmentek az egyetlen olyan helyre, amit a rendőrség tutira

megfigyelés alatt tart!

- Soha nem mondtam, hogy zseni vagyok - feleli Sam. Fölveszi

a földről a táblagépet, ami kiesett a kezemből, és letörölgeti.

Hatodik megfordul, és indul tovább. - Amúgy meg nem volt más

választásom - teszi hozzá Sam. - Mindent megpróbáltam, hogy

lebeszéljem, és rávegyem, hogy menjünk utánad és segítsünk

neked.

- Tényleg így volt - mormogom talpra kecmeregve. - Sam nem

tehet semmiről.

- Akkor hadd mondjam el, hogy amíg te szépen turbékoltál a

csajoddal, én az életemet kockáztattam miattad. Ha nincs Bernie

Kosar, és nem változik át hatalmas elefánt-medvévé, akkor nekem

annyi. A Ládádat elvitték. Most már valószínűleg ott van az enyém

mellett abban a nyugat-virginiai barlangban.

- Akkor oda kell mennünk - jelentem ki.

- Nem. Spanyolországba megyünk. Méghozzá most rögtön.

- Szó sem lehet róla! - kiáltom. - Nem megyek sehova, amíg

vissza nem szereztem a Ládámat.

- Akkor egyedül megyek Spanyolországba - mondja erre.

- De hát mi olyan sürgős ott? - kérdezi Sam.

A távolban feltűnik a kocsink.

- A neten láttam egy hírt. Valaki üzent nekünk. Santa Te- resa

mellett beleégették a hegyoldalba a bokánkon lévő jelek pontos

mását. Valakinek szüksége van a segítségünkre, úgyhogy én

odamegyek.

Beülünk a kocsiba, Hatodik beindítja motort. Lassan kifelé

tartunk a városból. Sammel lekuporodunk a hátsó ülés elé. Bernie

Kosar boldogan vakkant az anyósülésen, örül, hogy végre elöl

ülhet.

Hátul egymásnak adogatjuk a laptopot, mindketten többször is

elolvassuk a Santa Teresáról írt cikket. A hegyoldalba égetett jelek

minden kétséget kizáróan lorin szimbólumok.

- Mi van, ha ez csapda? - kérdezem. - A Ládám most fontosabb.

Tudom, önzésnek tűnik, de nem akarom az örökségem nélkül

elhagyni a kontinenst. Bármi történik is Spanyolországban, sokkal

jobban aggaszt, hogy a mogok esetleg kinyitják a Ládámat.

- Mondd el, hogy jutok a barlanghoz - szólok előre.

- John! Térj már észre! Komolyan nem akarsz velem jönni? -

kérdezi Hatodik. - Azok után, amiket Henri írt, képes lennél külön

elengedni minket Sammel?

- Ezt hallgassátok meg - szól közbe Sam. - Szintén Santa

Teresában egy asszony egyik napról a másikra teljesen felépült egy

gyógyíthatatlan betegségből. Úgy tűnik, a város most a különleges

események középpontja. Fogadni mernék, hogy az összes Védő

úton van oda.

- Ha tényleg így van - felelem akkor végképp semmi értelme,

hogy én is menjek. Előbb visszaszerzem a Ládámat.

- Ez tiszta őrültség! - fakad ki Hatodik.

Előremászom Bernie Kosar mellé, és kinyitom a kesztyűtartót.

Hamarosan megtalálom, amit keresek, Hatodik ölébe dobom, majd

visszafurakszom hátra.

Fölemeli a halványsárga követ, a nap felé fordítja, és elneveti

magát.

- Kivetted a xitharist?!

- Gondoltam, még jól jöhet valamikor.

- De ugye emlékszel, hogy a hatása nem tart sokáig?

- Mennyi az a nem sokáig?

- Egy óráig, talán kicsivel tovább.

Nem valami biztató, de a semminél több.

- Feltöltenéd nekem?

A homlokához érinti a xitharist. A mozdulata egyben azt is

jelenti: beleegyezik, hogy a Láda nyomába eredjek, miközben ő

Spanyolország felé veszi az irányt.

HUSZONHATODIK

FEJEZET

G O N D O L K O D Á S N É L K Ü L , Ö S Z T Ö N Ö S E N R E A G Á L O K A B B A N a

pillanatban, ahogy az az alak rám mutat a tetőn tátongó lyuk széléről,

két fém ágykeretet hajítok felé. A második telibe találja. Arccal előre a

hálóterembe zuhan, és amikor elterül a kőpadlón, legnagyobb

döbbenetemre hamuvá porlad.

- Futás! - kiáltja Adelina.

Kirohanunk a folyosóra, és átverekedjük magunkat a déli szárny felé

igyekvő lányok és nővérek között. Megfogom Adelina kezét, és

magam után húzom a templomba.

- Hova megyünk? - kérdezi.

- A Ládát nem hagyhatjuk itt!

Újabb robbanás rázza meg az árvaházat. Nekiesek az egyik padsornak,

és jól beütöm a csípőmet.

- Mindjárt visszajövök - suttogom, azzal elengedem Adelina kezét,

és fölemelkedem a bemélyedéshez.

*****

Hatodik azt mondja, Washington közelében vagyunk, és ez

ésszerű is. Veszélyes terroristaként tartanak számon, nem csoda,

hogy a fővárosban akartak kihallgatni.

- Egy óra múlva indul egy gép a Dulles repülőtérről - közli

Hatodik, miközben bekanyarodik egy kereszteződésnél. - Azzal

megyek. Sam, velem tartasz, vagy inkább Johnnal mész?

Sam az ülésre hajtja a fejét, és behunyja a szemét.

- Na? - sürgeti Hatodik.

- Gondolkodom, gondolkodom - mondja Sam. Egy perc

múlva fölemeli a fejét, és rám néz. - Johnnal megyek.

Köszönöm - tátogom hangtalanul.

- Rendben. Egyedül még könnyebb is lesz eljutnom Santa

Teresába - jelenti ki Hatodik, de hallom a hangján, hogy

rosszulesik neki Sam döntése.

- Találkozhatsz a többi Védővel - vigasztalom. - Amúgy is

tuti, hogy legalább ketten kellünk majd ahhoz, hogy vissza-

szerezzük a Ládát.

Bernie Kosar méltatlankodva vakkant egyet az anyósülésről.

- Bocs, persze. Veled együtt hárman vagyunk.

*****

A Láda eltűnt. Pánikba esem. Émelyegni kezdek. Vajon a mogadori- ak

egész idő alatt tudták, hogy itt van? Akkor miért nem kaptak el, ha

megvolt rá a lehetőségük? Visszaereszkedem a templom kövére.

- Eltűnt - suttogom Adelinának.

- A Láda?!

- Igen, eltűnt. - Átölelem, és a nyakába temetem az arcom. Levesz

valamit a nyakából: világoskék, szinte átlátszó amulett egy bézsszínű

madzagon. Óvatosan a nyakamba akasztja. Egyszerre hideg és meleg,

és amint hozzáér a bőrömhöz, felragyog. Elakad a lélegzetem.

- Mi ez? - kérdezem, és eltakarom a kezemmel a ragyogást.

- Loralit. A legértékesebb drágakő a Lorienen, csak a bolygó

mélyén található - suttogja Adelina. - Egész idő alatt itt rejtegettem

neked. A tiéd, és többé nincs értelme eldugni. Amulett nélkül is tudják,

ki vagy. Soha nem bocsátom meg magamnak, hogy nem készítettelek

föl rendesen. Soha. Ne haragudj rám, Marina!

- Semmi baj - mondom, és könnyek szöknek a szemembe. Soha

nem vágytam tőle ennél többre. Csak ennyit akartam. Megértést.

Együttérzést. A tudatot, hogy van egy közös titkunk.

Minél közelebb járunk a repülőtérhez, annál jobban nyomaszt

minket az elválás. Sam azzal próbálja elterelni a figyelmét, hogy

az iratokat tanulmányozza, amiket Hatodik hozott el az apja

föld alatti irodájából.

- Bárcsak utánanézhetnék ezeknek egy könyvtárban! -

sóhajtja.

- A barlang után - mondom. - Megígérem.

Hatodik pontosan elmagyarázza, hol találjuk meg a térképet,

ami elvezet majd a barlanghoz. Az út hátralévő részét csöndben

tesszük meg. A repülőtértől egy mérföldre megállunk egy

McDonald's parkolójában.

- Van még három dolog, amit meg kell beszélnünk - mondja

Hatodik.

Felsóhajtok.

- Miért van az az érzésem, hogy egyik se lesz kellemes?

Elengedi a füle mellett a kérdést, és lefirkant valamit egy

blokk hátuljára.

- Először is itt egy cím. Itt találkozunk pontosan két hét

múlva, délután ötkor. Ha nem vagyok ott, vagy valami miatt ti

nem tudtok jönni, akkor egy újabb hét múlva. Ha akkor sem jön

össze, akkor feltételezhetjük, hogy aki nincs ott, már nem is jön.

- Odaadja a cetlit Samnek, aki elolvassa, majd a zsebébe gyűri.

- Két hét múlva, délután ötkor - ismétlem. - Rendben. Mi a

következő?

- Bernie Kosar nem mehet be veletek a barlangba.

- Miért nem?

- Mert elpusztulna. Nem egészen értem, hogyan, de a

mogadoriak valamilyen gázzal tartják kordában a bestiákat, ami

kizárólag állatokra van hatással. Amelyik elhagyja a számára

kijelölt területet, azonnal elpusztul. Amikor kijutottam, azt

láttam, hogy a barlang bejárata előtt egy csomó döglött állat

hever. Túl közel merészkedtek.

- Fúj - mondja Sam.

- És mi a harmadik?

- A barlang minden létező érzékelő berendezéssel fel van

szerelve. Kamerákkal, mozgásérzékelőkkel, testhőmérséklet-

ellenőrzőkkel, infraradarokkal. Mindennel. A xitharis mindegyik

elől elrejt titeket, de amint elmúlik a hatása, nagyon vigyázzatok,

mert rögtön tudni fogják, hogy ott vagytok.

*****

- Mit csináljunk? - kérdezem Adelinát. Most, hogy eltűnt a Láda,

egyszerre tanácstalanná válok. A nyakamban lógó amulett sem segít.

- Menjünk föl a toronyba, onnan telekinézissel leeresztesz minket

az udvarra, aztán szaladunk.

Kézen fogva futásnak eredünk, de hirtelen egy tűzgolyó csapódik a

templom hátsó részébe. A lángok azonnal elnyelik az utolsó

padsorokat, és dühödten törnek a mennyezet felé. A templom belseje

fényesebben ragyog, mint vasárnapi mise idején. Hosszú szőke hajú,

fekete kabátos férfi lép ki az északi folyosóról. Magabiztosan elállja a

szabadsághoz vezető utat. Minden egyes izmom megfeszül, az egész

testem csupa libabőr lesz.

A mogadori szótlanul figyel minket, miközben a tűz sebesen terjed

egyik padsorról a másikra, aztán lassan elhúzza a száját, és gúnyos

vigyor jelenik meg az arcán. A szemem sarkából látom, hogy Adelina a

ruhájába nyúl, és előhúz valamit, de nem tudom, mi az. Aztán mellém

lép, a szemét egy pillanatra sem veszi le a mogadoriról. Majd

gyengéden megfog, és a háta mögé tol.

- Nem tudom visszaadni az elvesztegetett időt és jóvátenni azt a

rengeteg hibát, amit elkövettem - mondja. - De megpróbálom. Ne

hagyd, hogy elkapjanak!

Ebben a pillanatban a mogadori elindul felénk a két padsor közötti

folyosón. Sokkal nagyobb termetű, mint amilyennek távolról látszott. A

kezében zölden világító kardot tart.

- Menekülj! Fuss minél messzebb! Légy bátor. Marina!

Hatodik a műszerfal pohártartójába teszi a xitharist, majd

kiszáll.

- Sietnem kell, nehogy lekéssem a gépet - mondja, és becsukja

az ajtót.

Sammel mi is kiszállunk, és néhány pillanatig a parkolóban álló

többi autót meg a köztük lézengő embereket figyeljük.

Aztán megkerülöm a kocsit elölről, Hatodik pedig közben

átöleli Samet.

- Ne kíméld őket! - mondja Sam.

Kibontakoznak egymás karjából, és a lány azt feleli:

- Sam, köszönöm, hogy segítesz nekünk, pedig ez nem is a

te harcod. Köszönöm, hogy ilyen fantasztikus vagy.

- Te vagy fantasztikus - suttogja Sam. - Köszönöm, hogy

veled tarthattam.

Ami ekkor történik, az Samet legalább annyira meglepi, mint

engem: Hatodik odahajol hozzá és megpuszilja. Egymásra

mosolyognak, de aztán Sam meglát Hatodik mögött,

elvörösödik, kinyitja a kocsi ajtaját, és beül.

Nem akarom, hogy Hatodik elmenjen. Nem szívesen ismerem

be, de tudom, hogy talán sosem fogom viszontlátni. Amikor

felém fordul, olyan gyengédség sugárzik a tekintetéből, amilyet

még sosem láttam benne.

- Nagyon kedvellek, John - mondja. - Hiába próbáltam

meggyőzni magam az ellenkezőjéről, különösen Sarah és az

idióta viselkedésed miatt... Nagyon megkedveltelek.

Váratlanul érnek a szavai. Némi habozás után azt felelem:

- Én is kedvellek téged.

- Még mindig szerelmes vagy Sarah-ba? - kérdezi.

Bólintok. Megérdemli, hogy az igazat hallja.

- Igen, de olyan zavaros az egész. Lehet, hogy ő adott fel, és

az is lehet, hogy soha többé nem akar találkozni velem, mert azt

mondtam, hogy szerintem csinos vagy. De Henri szerint a

lorinok csak egyszer lesznek szerelmesek életükben. És ez azt

jelenti, hogy Sarah-t örökké szeretni fogom.

Hatodik megrázza a fejét.

- Figyu, ne vedd zokon, amit most mondok, oké? Katarina

egy szóval sem említett ilyesmit. Sőt, épp ellenkezőleg, számos

szerelméről mesélt nekem, amikor a Lorienen töltött évek

kerültek szóba. Biztosra veszem, hogy Henri nagyszerű Cépan

volt, és kétség sem férhet hozzá, hogy szívből szeretett, de

szerintem javíthatatlan romantikus volt, és azt akarta, hogy te is

az ő nyomdokaiba lépj. Megtalálta az igaz szerelmet, és azt

szerette volna, ha te is megtalálod.

Erre nem tudok mit mondani. Szótlanul emésztem az elméletét.

Látja rajtam, hogy hirtelen nem találom a szavakat.

- Csak azt akarom mondani - folytatja -, hogy amikor a

lorinok szerelmesek lesznek, az sokszor tényleg egész életükre

szól, és Henri esetében nyilván így volt, de nem mindig és nem

mindenkinél van így.

Mintegy végszóra közelebb lépünk egymáshoz. A Floridában

elmaradt csók most olyan szenvedéllyel forraszt össze minket,

amiről eddig azt hittem, kizárólag Sarah számára tartogatom.

Nem akarom, hogy a csók véget érjen, de Sam beindítja a

motort, mire szétválunk.

- Ugye tudod, hogy Sam is nagyon kedvel? - kérdezem.

- Én is kedvelem őt.

Félrebiccentem a fejemet.

- De az előbb azt mondtad, engem kedvelsz.

Játékosan a vállamba bokszol.

- Te Sarah-t is kedveled és engem is kedvelsz. Én pedig

téged és Samet. Kvittek vagyunk.

Láthatatlanná válik, de érzem, hogy még mindig ott áll előttem.

- Vigyázz magadra odaát. Bárcsak együtt maradhatnánk!

- Én is szeretném, John - válaszolja testetlen hangja. - De

Spanyolországban valakinek segítségre van szüksége. Te nem

érzed?

Tudom, hogy már nincs ott, amikor azt felelem:

- De igen, érzem.

Indulnom kellene, de földbe gyökerezik a lábam. Megcsillan valamin a

fény Adelina kezében, és ekkor jövök rá, hogy egy kés volt az, amit

előhúzott a ruhája alól. Nekiront a mogadorinak, én pedig futásnak

eredek az ellenkező irányba. Adelina tőle sosem látott fürgeséggel

elhajol a mogadori kardja elől. A torkára irányuló suhintás célt téveszt,

és a következő pillanatban Cépanom az ellenfele jobb combjába vágja a

kést. Sötét színű vér spriccel a sebből, ám ez nem lassítja le a

mogadorit: megfordul, és újra támadásba lendül. Adelina

előrebukfencezik, én pedig lenyűgözve figyelem, ahogy talpra állva a

mogadori másik combját is átdöfi a késsel. Hogy menjek így el? Nem

hagyhatom itt egyedül.

Megtorpanok, és ökölbe szorítom a kezem - de mielőtt bármit

tehetnék, a mogadori bal kezét Adelina nyakára kulcsolja, fölemeli a

földről, és a jobbjában tartott karddal szíven szúrja.

- Neeem! - kiáltom, azzal felugrom az egyik padra, és elindulok

feléjük.

Adelina szeme lecsukódik; de ahogy távozik belőle a lélek, utolsó

mozdulatával a kése még leír egy ívet a levegőben. Aztán a penge

kiesik a kezéből, és nagy csattanással a földre hullik. Egy másodpercig

azt hiszem, elvétette a célt, de tévedek. A vágás olyan tiszta és

tökéletes, hogy beletelik két teljes másodpercbe, mire a sötét vér

előbuggyan. A mogadori elengedi Adelinát, és térdre rogy. Két kézzel

szorítja a nyakát, próbálja elállítani a vérzést, de vére vízesésként ömlik

az ujjai között. Mély lélegzetet veszek. Kinyújtom a kezemet, és

telekinézissel fölemelem Adelina kését a földről. Egy pillanatig hagyom

lebegni, aztán mikor látom, hogy a mogadorinak elkerekedik a szeme,

határozott mozdulattal a mellkasába vágom. Alakja a szemem láttára

porlad el, a szürke hamu szétterül a templom kövén.

Térdre borulok, és a karomba veszem Adelina élettelen testét. Két

kezembe fogom az arcát, és magamhoz húzom. Ahogy összeér a

homlokunk, kitör belőlem a zokogás. Meghalt, és hiába rendelkezem a

gyógyítás tálentumával, biztosan tudom, hogy őt már nem lehet

visszahozni az élők sorába. Segítségre van szükségem.

HUSZONHETEDIK

FEJEZET

M O R G Á S T H A L L O K B A L R Ó L , É S A H O G Y O D A K A P O M A

F E J E M E T , egy újabb hosszú hajú, fekete kabátos alakot pillantok

meg. Gyorsan talpra ugrom, de a mogadori már emeli is a kezét. Éles

villanást látok, aztán erős ütést érzek a bal vállamon, amitől hanyatt

vágódom. A belém hasító fájdalomtól elsötétül előttem a világ. Mintha

áramot vezettek volna a csontjaimba: egész testemet átjárja a fáj-

dalom. Nem érzem a bal karomat. A jobb kezemmel odanyúlok, és

megtapogatom a jókora sebet a vállamon. Fölemelem a fejemet, és

tehetetlenül nézek a közeledő mogadorira.

A védővarázslat - villan át az agyamon. Adelina mesélte még az

utazásaink során, hogy csak a Bölcsek által meghatározott sorrendben

ölhetnek meg minket. Ez a seb azonban elég súlyosnak tűnik, akár

halálos is lehet. A bokámra pillantok, hátha megjelent még három

forradás a korábbiak mellé - de nem, semmi nem változott. Akkor hogy

lehetséges ez? Nem sebesíthetnek meg ilyen súlyosan... hacsak meg

nem tört a varázslat.

Ahogy találkozik a tekintetünk, a mogadori hirtelen hamuvá porlad.

Egy őrült pillanatig azt hiszem, a gondolataimmal végeztem vele, de

aztán meglátom mögötte a másik mogadorit a kávéházból. Akinél a

könyv volt, és aki elől elfutottam. Nem értem. Annyira önző volna,

hogy akár egy társát is képes megölni, csak hogy ő végezhessen velem?

- Marina! - szólít.

- Meg... megöllek - fenyegetem remegő hangon. Folyik a vér a

vállamból, csurog végig a karomon. Adelina holttestére pillantok, és

újból elsírom magam.

- Nem az vagyok, akinek hiszel - mondja a férfi, azzal odasiet

hozzám, és a kezét nyújtja. - Nagyon kevés időnk van. Közétek tar-

tozom, azért jöttem, hogy segítsek.

Megfogom a kezét. Mi más választásom van? Fölsegít és maga után

húz, kifelé a templomból. Végigsietünk az északi folyosón, aztán föl a

második emeletre, majd tovább az északi toronyszoba felé. A vállamba

minden egyes lépésnél kínzó fájdalom hasít.

- Ki vagy te? - kérdezem. Kérdések százai cikáznak a fejemben. Ha

tényleg közénk tartozik, miért várt ilyen sokáig, hogy elmondja? Miért

hagyta, hogy mogadorinak higgyem? Vajon csakugyan megbízhatok

benne?

- Ssss - suttogja. - Maradj csöndben.

A dohos folyosón némaság honol, és ahogy a szűkebb részre érünk,

döngő léptek zaját hallom az alsó szintről. Végül ott állunk a tölgyfaajtó

előtt. Résnyire nyílik, és egy lány dugja ki rajta a fejét. Barna haj,

kíváncsi barna szem, egérszerű vonások. Évekkel idősebbnek néz ki, de

kétség nem férhet hozzá, hogy ő az.

- Ella? - kérdezem.

Tizenegy- tizenkét évesnek látszik. Arca, mely azonnal felragyog,

amikor meglát, most vékonyabbnak tűnik. Kinyitja az ajtót, és

belépünk.

- Szia, Marina! - mondja. Nem ismerem meg a hangját.

A férfi becsukja mögöttünk az ajtót, beékel egy vastag deszkát az

ajtólap és a legalsó lépcsőfok közé, aztán elindulunk fölfelé a

csigalépcsőn. Amikor fölérünk a toronyszobába, ismét végigmérem

Ellát. Tágra nyílt szemmel, zavartan meredek rá. Már nem érzem a

karomon csordogáló, ujjaimról csöpögő vért.

- Marina, az én nevem Crayton - mutatkozik be a férfi. - Részvétem

a Cépanod miatt. Bárcsak hamarabb ideértem volna!

- Adelina meghalt? - kérdezi Ella idősebb változata.

- Nem értem - motyogom még mindig őt bámulva.

- Majd mindent elmagyarázunk. De most nincs rá időnk. Nagyon

sok vért vesztettél - mondja Crayton. - Képes vagy másokat

meggyógyítani, igaz? Magadat is meg tudod gyógyítani?

Menekülés közben ez a lehetőség eszembe sem jutott, de most

jobb tenyeremet a nyílt sebre helyezem, és erősen összpontosítok.

Máris érzem a jeges bizsergést, ahogy a seb beforr. A zsibbadás lassan

kiáll a kezemből és a karomból. Fél perc múlva már kutya bajom.

- Legközelebb jobban vigyázz rá - szólal meg Crayton. - Sokkal

fontosabb, mint gondolnád.

Először nem értem, miről beszél, aztán ahogy követem a tekintetét,

felkiáltok:

- A Ládám!

Hirtelen robbanás rázza meg a tornyot. Kő- és vakolatdarabok

hullanak a falakról meg a mennyezetről. A következő robbanás ledönt

a lábamról, és a nyomában még több kődarab záporozik körülöttünk.

Telekinézissel megállítom és az ablak felé irányítom őket.

- Minket keresnek, és hamarosan rájönnek, hol vagyunk - mondja

Crayton. Ellára pillant, aztán megint rám. - Ő is közétek tartozik, a

Lorien egyik Védője.

- De hát túl fiatal! - ingatom a fejem. Még mindig képtelen vagyok

megbarátkozni ezzel az idősebb Ellával. - Nem értem.

- Hallottál már az aeternusokról?

Megrázom a fejemet.

- Mutasd meg neki, Ella.

A lány a szemem láttára változik át. Két karja rövidebb lesz, a válla

keskenyebb; közel egy fejnyit veszít a magasságából, a súlya pedig

nagyjából a felére csökken. De a legdöbbenetesebb az, ahogy az arca

átalakul. Néhány másodperc alatt újra az a kislány lesz belőle, akit

annyira megkedveltem.

- Ő egy aeternus - magyarázza Crayton. - Képes változtatni a korát.

- Nem... nem is tudtam, hogy ez lehetséges - dadogom.

- Ella tizenegy éves - folytatja. - A második űrhajóval jöttünk a

Lorienről, azzal, amelyik a tiétek után indult útnak. Csecsemő volt még,

alig néhány órával a felszállás előtt született. Loridas, az utolsó életben

maradt Bölcs feláldozta magát, hogy Ella egy napon majd átvehesse a

helyét, és ugyanolyan képességekre, tudásra tehessen szert, mint ő.

Még akkor is meredten nézek Craytonra, amikor Ella megfogja a

kezemet, mint korábban már oly sokszor; de ez most valahogy más

érzés. Rápillantok, és látom, hogy ismét fölvette idősebb, magasabb

alakját. Amint megérzi a zavarodottságomat, gyorsan visszavedlik

hétévessé: a négy év egy szempillantás alatt leolvad róla.

- Ő a tizedik gyermek - mondja Crayton. - A tizedik Bölcs. Elter-

jesztettük azt a pletykát a szüleiről, hogy autóbalesetben meghaltak,

és ideküldtük, hogy vigyázzon rád, figyeljen helyettünk is.

- Ne haragudj, Marina, nem mondhattam el az igazat - szólal meg

Ella bocsánatkérő hangon. - De te magad mondtad, hogy remekül

tudok titkot tartani.

- Igen - bólintok.

- Arra vártam, hogy Adelina végre átadja neked a Ládát - mondja

mosolyogva.

- Hallottál már a tizedik Bölcsről? - kérdezi Crayton. - Egy különleges

képességének köszönhetően Loridas az összes többi Bölcset túlélte.

Minden alkalommal, amikor megöregedett, megfiatalította önmagát,

és újra feltöltődött életerővel.

- Te Ella Cépanja vagy?

- A feladatomat tekintve igen, de mivel Ella még újszülött volt,

hivatalosan nem jelöltek ki mellé Cépant.

- Mogadorinak hittelek.

-Tudom, de csak azért, mert félreértetted a jeleket. Amikor reggel

Héctorral beszélgettem, épp azt akartam megüzenni vele, hogy a

barátod vagyok.

- De miért nem jöttél el hozzám mindjárt, amikor megérkeztetek?

Miért kellett beküldened Ellát?

- Próbáltam beszélni Adelinával, de amint megtudta, ki vagyok,

azonnal bezárkózott, márpedig mindenképp meg kellett találnunk a

Ládát. Anélkül nem vihettelek magammal. Ezért küldtem be Ellát, ő

pedig elkezdte keresni, már jóval azelőtt, hogy megkérted rá. A

mogadoriak jó ideje tudták, nagyjából merrefelé vagy, ezért mindent

elkövettem, hogy tévútra vezessem őket. Megöltem közülük párat,

vagyis inkább jó néhányat, de leginkább azzal ügyeskedtem, hogy

történeteket hintettem el innen több száz kilométerre lévő falvakban.

Kitaláltam például egy sztorit egy fiúról, aki a feje fölé emelt egy autót,

meg többfelé meséltem egy lányról, aki a tó vizén járt. Egy időre bevált

a csel, de aztán rájöttek, hogy itt bújtál meg a Santa Teresában. Ám azt

még akkor sem tudták, melyik vagy a sok lány közül. Aztán Ella

megtalálta a Ládádat, te pedig kinyitottad, és akkor rögtön jöttem,

hogy beszéljek veled. Mert azzal, hogy kinyitottad a Ládát, jeleztél a

mogadoriaknak.

- Azzal, hogy kinyitottam?

- Igen. Rajta, nyisd csak ki!

Elengedem Ella kezét, és megfogom a lakatot. Émelyegni kezdek,

mert eszembejut, hogy Adelina meghalt, így most már egyedül is ki

tudom nyitni. Leakasztom a lakatot, és fölemelem a Láda fedelét. A

kristály, amit múltkor elejtettem, halványan világít.

- Ne nyúlj hozzá! - figyelmeztet Crayton. - Ez a ragyogás azt jelenti,

hogy valahol egy makrokozmosz be van kapcsolva. Ha megérinted a

követ, elárulja, pontosan hol vagy. Nem tudom, kié lehet a működő

makrokozmosz, de biztosra veszem, hogy a mogadoriak ellopták

egyikőtökét.

Halvány fogalmam sincs, miről beszél.

- Mi az a makrokozmosz? - kérdezem.

Feszülten rázza a fejét.

- Most nincs időm mindent elmagyarázni - mondja. - Zárd vissza.

Még mondana valamit, ám ekkor hirtelen dörömbölést hallunk a

lépcső aljáról, aztán fojtott hangokat, de egy szót sem értünk az

ismeretlen nyelvű beszédből.

- Indulnunk kell! - Crayton sietve felkap egy nagy fekete bőröndöt.

Kinyitja, és vagy tíz különböző lőfegyver, egy maroknyi kézigránát meg

mindenféle tőr kerül elő belőle. Ledobja magáról a kabátját; alatta

bőrmellényt visel. Gyors mozdulatokkal ráerősíti a fegyvereket, majd

visszabújik a kabátba.

A mogadoriak valamilyen nehéz tárggyal betörik a lenti tölgyfaajtót,

és megindulnak fölfelé a lépcsőn. Crayton fog egy géppisztolyt, és

belecsúsztat egy új tárat.

- A hegyoldalba égetett jelek-jut eszembe. - Te csináltad?

Bólint.

-Túl sokáig vártam, és miután kinyitottad a Ládát, már nem lehetett

észrevétlenül meglógni előlük. Ezért üzentem a többieknek.

Remélem, eljutott hozzájuk a hír, és már úton vannak. Mert ha nem... -

Pár pillanatra elhallgat. - Mert ha nem, akkor nincs több ötletem.

Most el kell jutnunk a tóhoz. Ez az egyetlen esélyünk.

Fogalmam sincs, miféle tóról beszél, és miért akar odamenni, de

egész testemben reszketek, és semmi mást nem akarok, csak eltűnni

innen.

A lépések egyre közelednek. Ella megragadja a kezemet; ismét

tizenegy éves. Crayton fölhúzza a fegyvert, hallom, ahogy az első

töltény a helyére ugrik. Fölemeli a géppisztolyt, és a toronyszoba

bejáratára céloz vele.

- Van egy nagyon jó barátod a városban - mondja.

- Héctor? - kérdezem, és hirtelen rájövök, miről is beszélhettek ma

reggel a kávéházban. Crayton ezúttal nem hazugságokat terjesztett,

hanem az igazat adta elő.

- Igen, és reméljük, tartja a szavát.

- Héctor biztosan tartja - felelem, anélkül hogy tudnám, mit kért

tőle Crayton. - Benne van a nevében - teszem hozzá.

- Fogd a Ládát!

Lehajolok, és ahogy a hónom alá kapom a Ládát, a lépések elérik az

utolsó lépcsőkanyarulatot.

- Maradjatok szorosan mellettem! - Crayton előbb Ellára néz,

aztán rám. - Az életkorát születésétől fogva képes változtatni -

mondja, és Ella felé biccent -, de még fiatal, nem fejlődtek ki a

tálentumai. Vigyázz rá! És el ne engedd a Ládádat!

- Ne aggódj, Marina - nyugtat meg Ella. - Gyors vagyok.

- Készen álltok?

- Igen - feleli mindkettőnk nevében Ella, és megszorítja a kezemet.

— Mind golyóálló mellényt viselnek, ami szinte az összes földi

töltényt megállítja - magyarázza Crayton. - De én loricidba mártottam az

enyémeket, és nincs az a pajzs, ami ettől megvédené őket. Egyenként

ledarálom az összes rohadékot. - Összeszűkül a szeme. - Imádkozzatok,

hogy Héctor odakint várjon ránk.

- Ott lesz - válaszolom magabiztosan.

Ekkor Crayton meghúzza a ravaszt, és el sem engedi, amíg az utolsó

töltényt is ki nem lőtte a tárból.

HUSZONNYOLCADIK

FEJEZET

L E H Ú Z O T T A B L A K K A L H A L A D U N K . N E M S O K A T

B E S Z É L Ü N K , mindkettőnknek az előttünk álló feladat jár a

fejében. Sam biztos kézzel fogja a kormányt, miközben az

autópályán száguldva átvágunk Virginián.

- Szerinted Hatodiknak sikerül átjutnia? - kérdezi.

- Biztos vagyok benne, de azt nem tudom, mi vár rá ott.

- Nem volt semmi az a búcsúcsók.

Kinyitom a számat, aztán becsukom.

- Tudod, hogy téged is kedvel - mondom nagyjából egy perc

elteltével.

- Persze, mint barátot.

- Nem, nagyon is kedvel téged.

Sam elvörösödik.

- Ja. Én is pont ezt vettem le abból, ahogy lenyomta a

nyelvét a torkodon.

- Téged pedig megpuszilt, haver. Láttam. - Játékosan

megütöm a mellkasát, és látom, hogy gondolatban újra átéli az

arcára kapott puszit. - Miután megcsókoltam, megkérdeztem

tőle, tudja-e, hogy tetszik neked, és azt...

A kocsi átlépi a záróvonalat.

- Mit csináltál?!

- Nyugi, haver! Azért ne nyírj ki minket. - Sam vissza-

kormányozza az autót a sávunkba. - Azt mondta, ő is kedvel

téged.

Ördögi vigyor terül szét az arcán.

- Érdekes - mondja, majd némi hallgatás után hozzáteszi: -

Azért ez az egész kissé hihetetlen.

- Jesszusom, Sam. Gondolod, hogy hazudnék neked?

- Nem arra mondom, ez az egész szitu hihetetlen. Hogy te meg

Hatodik valóságosak vagytok, meg hogy egy ellenséges idegen faj

gyakorlatilag megszállta a bolygónkat, de senki nem tud róla. Kivájták

egy hegy belsejét az egyik állam kellős közepén. Hogy nem vette ezt észre

senki? Mit csináltak azzal a rengeteg földdel meg kővel, amit kihordták

onnan? Még az ilyen ritkán lakott területeken is biztos akad valaki,

akinek ez feltűnne. Kirándulók vagy vadászok. Hobbirepülők pilótái.

Vagy a műholdaknak. És ki tudja, hány ilyen alapbázisuk vagy előőrsük

vagy tudom is én, mijük van még a Földön? Egyszerűen érthetetlen, hogy

jöhetnek-mehetnek ennyire szabadon.

- Teljesen egyetértek - bólintok. - Én sem értem, de valami azt súgja,

hogy még állati sok mindent nem tudunk arról, ami itt folyik. Emlékszel,

mi volt a legelső összeesküvés-elmélet, amit előadtál nekem?

- Nem.

- Arról meséltél, hogy Montanában egy kisváros összes lakóját

elrabolták a földönkívüliek, de a kormány szemet hunyt az eset fölött az

idegenektől kapott technológiáért cserébe. Emlékszel?

- Valami rémlik.

- Ha belegondolsz, most már nem is tűnik akkora hülyeségnek. Lehet,

hogy a technológiának semmi köze hozzá, és a kormány az

emberrablásokba sem egyezik bele, de abban biztos vagyok, hogy létezik

valamiféle egyezség. Mert totál igazad van, teljesen kizárt, hogy

észrevétlenek tudjanak maradni. Egyszerűen túl sokan vannak.

Sam nem felel. Ránézek, és látom, hogy mosolyog.

- Mi az? - kérdezem.

- Csak azon tűnődtem, hol lennék most, ha ti nem bukkantok föl.

Valószínűleg az alagsorban gubbasztanék, és tovább gyártanám az

összeesküvés-elméleteket apám elrablásáról. Évek óta ebből állt az

életem. De a legfantasztikusabb az egészben az, hogy most már tényleg

elhiszem, hogy életben van. Valahol fogva tartják, John. Tudom. És

nektek köszönhetem, hogy tudom.

- Remélem, igazad van - mondom. - Nagyon király, hogy Henrival

miatta jöttünk Ohióba, mi pedig szinte azonnal összebarátkoztunk. Ez

tényleg a sors keze.

Sam elmosolyodik.

- Vagy kozmikus együttállás.

- Na, megszólalt az ufóbolond - felelem vigyorogva. Némi

hallgatás után Sam megkérdezi:

- John, ugye biztos vagy benne, hogy az a csontváz a ciszternában

nem az apámé?

- Abszolút. Hatalmas lorin csontváz volt. Jóval nagyobb bármilyen

emberénél.

- És mit tippelsz, ki lehetett az?

- Fogalmam sincs. De remélem, nincs nagy jelentősége.

***

Négy óra múlva végre meglátjuk az Anstedet jelző táblát: még hat

mérföld. Szó nélkül haladunk el mellette. Aztán Sam lehajt az

autópályáról, és egy szűk, kétsávos hegyi úton kanyargunk tovább

fölfelé, míg végül elérünk a városig. Lassan begurulunk, majd a város

közepén felszerelt egyetlen közlekedési lámpánál balra fordulunk.

- Sólyomfészek, igaz?

- Igen, pár mérföld ezen az úton - mondja Sam. Ott van

elrejtve a térkép, amit Hatodik rajzolt három évvel ezelőtt.

*****

A térkép pontosan ott van, ahol Hatodik elmondása szerint lennie kell: a

Sólyomfészek Parkban, nem messze a folyótól. Pontosan negyvenhét

lépést kell megtennünk a sétaösvényen Sammel és Bernie Kosarral, hogy

eljussunk a fához, aminek az oldalán meglátjuk a mélyen belevésett

jelet: E6. Ott jobbra letérünk az ösvényről, és a fa mellett elhaladva

megteszünk újabb harminc lépést. Aztán élesen balra kanyarodunk, és

nagyjából százötven méterre meglátunk egy fát, amelyik jóval a társai

fölé magasodik. A fa gyökerei alatti üregben egy fekete

műanyagdobozban pedig ott találjuk a térképet, ami elvezet a

barlanghoz.

Visszamegyünk az autóhoz, és újabb tizenöt mérföldnyi kocsikázás

után rákanyarodunk egy elhagyatott földútra. Ez az út visz a legközelebb

a barlanghoz: északi irányból öt mérföldre meg tudjuk közelíteni. Sam

kiveszi a zsebéből a címet, amit Hatodik egy blokk hátára írt, és berakja a

kesztyűtartóba. Aztán meggondolja magát, előveszi, és visszadugja a

zsebébe.

- Itt is ugyanolyan biztonságban van - mondja.

A xitharist egy tekercs szigetelőszalaggal együtt bedobom Hatodik

hátrahagyott táskájába, Sam pedig a vállára veszi a táskát. Megforgatom a

tőrt a kezemben, aztán a farzsebembe csúsztatom.

Kiszállunk a kocsiból, bezárom az ajtókat. Bernie Kosar izgatottan

ugrál körülöttem. Már csak néhány óránk van naplementéig, úgyhogy

igyekeznünk kell. Sötétben valószínűleg még a Lumennel sem találnám

meg a barlang bejáratát.

Samnél van a térkép. A lap jobb szélére Hatodik egy vastag X-et

rajzolt. Most a bal szélén vagyunk; a két pontot kacskaringós út köti

össze. Egy folyómeder mentén kell haladnunk, és különböző jellegzetes

tereptárgyakat fogunk látni, amiket Hatodik gondosan feltüntetett a

térképen. Teknős-szikla. Horgászbot. Kerek lapály. Királyi trónus.

Szerelmes csók. Kilátó.

Sammel egyszerre emeljük föl a fejünket, és mindketten rögtön

meglátjuk a teknős páncéljára emlékeztető sziklát úgy ezerlépésnyire.

Bernie Kosar is vakkant egyet.

- Ha nem tévedek, megvan, merre kell indulnunk - mondja Sam.

Követjük a térkép által kijelölt útvonalat. Nincs sem ösvény, sem más,

ami arra utalna, hogy egy idegen bolygónak - vagy akár a Földnek - a

lakói birtokba vehették ezt a területet. Amikor a Teknős-sziklához érünk,

Sam kiszúr egy kidőlt fát, ami negyvenöt fokos szögben támaszkodik egy

sziklának, és pont úgy néz ki, mint egy türelmesen kapásra váró horgász

botja. Miközben folytatjuk utunkat, a napkorong egyre lejjebb süllyed a

nyugati horizonton.

Minden egyes lépés újabb esély arra, hogy visszaforduljunk - mégsem

tesszük.

- Nagyszerű barát vagy, Sam Goode - szólalok meg.

- Te sem vagy rossz haver - feleli Sam. Aztán hozzáteszi: -

Egyfolytában remeg a kezem.

A Királyi trónus után, ami egy magas, háttámlás székre emlékeztető

szikla, azonnal meglátom a két egymásnak dőlő fát. Ágaik összeérnek,

mintha ölelkeznének. Elmosolyodom, és egy pillanatra megfeledkezem

róla, mennyire félek.

- Már csak egy van - mondja Sam, és ezzel máris visszaránt a

valóságba.

Öt perc elteltével elérjük a Kilátót. Összesen hetven percig tartott az

út. Az árnyékok közben megnyúltak, ahogy a nap lassan lejjebb

ereszkedett az égen. Egyszer csak dühödt morgást hallok oldalról.

Lenézek. Bernie Kosar vicsorog, hátán feláll a szőr, szeme a barlangra

szegeződik. Lassan hátrálni kezd.

- Nyugi, Bernie - csitítom, és megveregetem a hátát.

Sammel hasra vetjük magunkat, és a völgy túloldalán lévő

barlangot figyeljük, amelynek szinte észrevehetetlen a bejárata. A nyílás

sokkal nagyobb, mint gondoltam, legalább hat méter az átmérője, de

remekül álcázták. Valamilyen hálóval vagy ponyvával fedték be, ami

teljesen beleolvad a környezetébe; csak az veszi észre, aki kimondottan

ilyesmit keres.

- Tökéletes rejtekhely - suttogja Sam.

- Az bizony.

Idegességem máris rettegéssé változik. Keveset tudunk a barlangról,

de abban biztosak lehetünk, hogy gyilkos eszközökben - fegyverekben,

bestiákban, csapdákban - nem szenvednek hiányt a mogok. Könnyen

lehet, hogy húsz percen belül meghalok. És velem együtt Sam is.

- Kinek az ötlete is volt ez? - kérdezem.

Sam felhorkan.

- A tiéd.

- Hát, vannak néha hülye ötleteim.

- Ez igaz, de valahogy vissza kell szereznünk a Ládát.

- Annyi minden van benne, amit még használni se tudok... de lehet,

hogy ők igen. - Hirtelen megakad valamin a tekintetem. - Látod a

bejárat előtti részt? - kérdezem, és a barlang előtt elszórtan emelkedő

sötét halmokra mutatok.

- Azokat a sziklákat?

- Azok nem sziklák. Hanem döglött állatok.

Sam a fejét ingatja.

- Remek.

Nem kellene meglepődnöm, hiszen Hatodik felkészített minket erre, a

látvány mégis tovább fokozza a félelmemet, pedig azt hittem, jobban

már nem is retteghetnék. Lázasan zakatol az agyam.

- Na jó - mondom végül, és felülök. - Vágjunk bele, jobb alkalom

úgysem lesz.

Megpuszilom Bernie Kosar feje búbját, és megsimogatom a hátát,

remélve, hogy nem most látom utoljára. Kérlel, hogy ne menjek, de azt

felelem neki, hogy nincs más választásom.

- Szuper társ vagy, Bernie. Szeretlek, pajtás.

Aztán felállok. Megfogom a pólóm alját, és benyúlok vele a táskába a

xitharisért, vigyázva, nehogy hozzáérjek.

Sam a karóráját nyomkodja, beállítja visszaszámlálásra. Nem fogjuk

tudni leolvasni, ha láthatatlanok leszünk, de amikor letelik a hatvan

perc, az óra csipogni kezd - persze addigra már nyilván enélkül is

észrevesszük, hogy múlik a kő hatása.

- Készen állsz? - kérdezem.

Megtesszük az első lépést, aztán a másodikat; elindulunk az ösvényen,

ami nagy valószínűséggel a végzetünk felé vezet. Csak egyszer fordulok

hátra, amikor már majdnem elértük a barlang bejáratát - és látom, hogy

Bernie Kosar minket néz.

HUSZONKILENCEDIK

FEJEZET

O L Y A N K Ö Z E L L O P A K O D U N K A B A R L A N G H O Z , A M E N N Y I R E

csak észrevétlenül lehet, és lekuporodunk egy fa mögé. A xitharist egy

darab szigetelőszalag ragacsos oldalára teszem. Sam feszülten figyeli a

mozdulataimat, ujja az órája fölött várakozik.

- Mehet? - kérdezem.

Bólint. A xitharist és a ragasztószalagot a mellkasomra szorítom. Abban a

pillanatban láthatatlanná válok, Sam pedig halk csippantással elindítja az

óráját. Megfogom a kezét, kibújunk a fa mögül, és futunk a barlang

bejárata felé. Csak az előttünk álló feladat lebeg a szemem előtt, minden

mást kiiktattam a gondolataim közül, így már nem vagyok annyira |

ideges, mint az idevezető úton.

A barlang bejáratát jókora álcázó ponyva fedi. Óvatosan átkígyózunk az

állattetemek között, ami nem könnyű feladat, mivel nem látjuk a

lábunkat. Kint nem állnak mog őrök, ezért egyenesen a

ponyvához sietek, és kissé túl nagy lendülettel lebbentem félre.

Amint belépünk, négy őr ugrik föl a székéről. A kezükben

ugyanolyan henger alakú fegyverek, mint amilyet Floridában

szorítottak a homlokomhoz. Egy pillanatra megdermedünk

Sammel, aztán csöndben továbbosonunk, remélve, hogy a

ponyva hirtelen mozgását a szél számlájára írják.

Hűs szellő áramlik a szellőzőrendszerből, ezért odabent

meglepően friss a levegő. Nem erre számítottam a bejárat körül

terjengő mérges gázok után. A szürke falak simára vannak

csiszolva; az egymástól tíz-tizenkét lépésnyire sorakozó halvány

fényforrásokat elektromos vezeték köti össze.

Észrevétlenül elmegyünk több felderítő mellett. Az idő rövidsége

mindkettőnket feszültté tesz. Futólépésben haladunk, aztán néha

sprintelünk, máskor viszont lábujjhegyen járunk. Amikor a talaj

meredeken lejteni kezd, oldalazva lépkedünk lefelé. A levegő lassanként

fullasztóan meleggé válik, és az alagút végén pirosas izzás tűnik fel.

Elértük a barlang központi termét.

A hatalmas csarnok sokkal nagyobb, mint azt Hatodik beszámolója

alapján képzeltem. A kör alakú helyiség falán spirális ívű párkány fut

végig, le egészen az aljáig. A hely leginkább egy méhkaptárra emlékeztet.

Ráadásul tele van mogokkal - százával nyüzsögnek körülöttünk, az

alagútnyílásokat összekötő keskeny, boltíves hidakon jönnek-mennek. A

barlang alja és mennyezete közti távolság lehet vagy nyolcszáz méter, és

Sammel nagyjából a felénél lehetünk. Két hatalmas oszlop támasztja alá a

barlang tetejét, nehogy beomoljon. A falat megszámlálhatatlan

mennyiségű oldalalagút bejárata pettyezi.

- Uramisten! - suttogja Sam elképedve. - Ezt hónapokig tartana

átkutatni.

Mágnesként vonzza a tekintetemet az odalent fortyogó, kisebb tónak

is beillő zöld folyadék. Még ilyen távolságból is érzem a belőle sugárzó

hőt. A gyilkos forróság ellenére legalább húsz-harminc mogadori

serénykedik a trutymó körül. Talicskaszámra hordják a bugyborékoló

mérget. A zöld tó mögött észreveszek még valamit.

- Azt hiszem, nem nehéz kitalálni, mi lehet abban a böszme rácsokkal

lezárt alagútban - súgom Samnek. A járat legalább háromszor olyan

magas és széles, mint amin bejöttünk, és a rácsok az elején elég vastagok

ahhoz, hogy bármilyen bestiát feltartóztassanak. Halljuk a szörnyek

mélyről jövő, szomorú ordítását. Egyvalami rögtön nyilvánvaló: nem egy,

és nem is két bestiát tartanak a rácsok mögött.

- Ez tényleg hónapokba telne - suttogja Sam ismét hitetlenkedő

hangon.

- Nekünk viszont már egy óránk sincs - súgom vissza. - Úgyhogy

nyomás!

- Szerintem azokat a sötét, keskeny járatokat kapásból kihúzhatjuk.

- Egyetértek. Kezdjük akkor azzal, amelyik pont szemben van. - A

szemközti alagút szélesebb és jobban ki van világítva, mint a többi. A ki-

be igyekvő mogok nagy számából ítélve egyfajta főfolyosó lehet. A

bejáratához vezető híd meglehetősen hosszú, és alig fél méter széles. -

Mit gondolsz, menni fog?

- Mindjárt kiderül - feleli Sam.

- Ki menjen előre? - kérdezem.

- Majd én.

Bizonytalan léptekkel elindul. Mivel kézen fogva kell mennünk, az első

harminc-negyven lépést oldalazva tesszük meg. Őrjítő lassúsággal

haladunk. Ha visszafelé is erre jövünk, biztosan kicsúszunk az időből.

- Az a fontos, hogy ne nézz le - figyelmeztetem Samet.

- Megkímélhetnél az ilyen hülye közhelyektől! - förmed rám. Lassan

araszolunk tovább. Jó lenne, ha legalább most látnám a lábamat. Minden

idegszálammal arra koncentrálok, nehogy leessek, ezért nem veszem

észre, hogy Sam megállt előttem, és nekiütközöm, amitől kis híján

mindketten a mélybe zuhanunk.

- Mi van? - kérdezem torkomban dobogó szívvel. Felnézek, és rögtön

látom, miért állt meg. Egy mogadori katona közeledik felénk.

Futólépésben jön át a hídon, és már olyan közel van, hogy alig néhány

másodpercünk maradt reagálni.

- Nem lehet félreállni - mondja Sam. A katona egyre közelebb ér. Az

egyik kezével valamilyen csomagot szorít magához. Érzem, hogy Sam

lekuporodik, és amikor a mog elénk ér, egy jól irányzott rúgással kisöpri

alóla a lábát. A katona leesik a hídról, de fél kézzel még sikerül

megkapaszkodnia. A csomag a másik kezéből a mélybe hullik. A mog

felüvölt fájdalmában, amikor láthatatlan lábammal rátaposok az ujjaira.

Elengedi a hidat, és hosszú zuhanás után vérfagyasztó csattanással ér

földet.

Sam sietve továbbindul, mielőtt újabb gond adódna. Az összes mog

félbehagyja, amit éppen csinál, és döbbenten merednek egymásra. Nem

tudom eldönteni, hogy balesetnek vélik-e a történteket, vagy tisztában

vannak vele, hogy illetéktelenek hatoltak be a barlangjukba.

Sam megkönnyebbülten szorítja meg a kezem, amikor átérünk a

túloldalra, aztán magabiztosan előrelendül. Úgy látszik, a katona

megölése meghozta az önbizalmát.

Elindulunk a széles, forgalmas folyosón - és hamar rájövünk, hogy

alaposan melléfogtunk. A folyosóról nyíló szobák többnyire privát

helyiségek, az egész szárny a mogok lakórészlegének tűnik: ágyakkal

felszerelt kisebb termek, egy jókora étkező több száz asztallal, lőtér.

Visszamegyünk a bejárathoz, és megpróbálkozunk az egyik szomszédos

alagúttal, de az eredmény ugyanaz. Aztán bekukkantunk egy harmadikba

is.

A kanyargó járatot követve egyre beljebb jutunk a hegy gyomrába. A

főfolyosóról számos leágazás nyílik. Találomra benézünk egyikbe-

másikba. A központi csarnokot leszámítva az egész hegyet egymásba

kapcsolódó nyirkos folyosók hálózzák be, melyekben egy csomó

kutatólaboratórium található teli vizsgálóasztalokkal, számítógépekkel és

csillogó, éles műszerekkel. Több olyan labor mellett is elhaladunk, amit

szívesen megnéznénk közelebbről, ha lenne rá időnk. Már legalább két

mérföldet megtettünk, és minden újabb folyosóval, ahol nem találunk

semmit, egyre nő bennem a feszültség.

- Maximum tizenöt percünk lehet hátra, John.

- Tudom - suttogom ingerülten. Kezdem elveszíteni minden

reményemet.

A következő kanyar után az alagút meredeken lejteni kezd, és egyszer

csak egy börtöncellákkal teli folyosóra érünk. Sam azonnal megtorpan, és

a kezemet megszorítva jelez, hogy én is álljak meg. Huszonöt-harminc

mogadori őrködik a folyosón, ahol úgy negyven cella lehet. A zárkákat

nehéz acélajtók védik, mindegyik előtt elektromosságtól lüktető kék

erőtér világít.

- Látod ezeket? - kérdezi Sam. Tudom, hogy az apjára gondol.

- Várjunk csak... - Hirtelen úgy érzem, mintha villanyt gyújtottak

volna a fejemben. Hiszen annyira kézenfekvő a megoldás!

- Mi az?

- Tudom, hol van a Láda.

- Komolyan mondod?

- Hogy lehettem ilyen hülye?! - suttogom. - Sam, ha választanod kéne

egy helyet ebben a pokoli üregben, ahova semmiképp nem akarsz

belépni, melyik lenne az?

- A bestiák ketrece - vágja rá habozás nélkül.

- Pontosan - felelem. - Gyerünk, igyekezzünk.

Elindulunk vissza a barlang közepe felé. Épp mielőtt magunk mögött

hagynánk a börtöncellákat, az egyik ajtó hangos csattanással feltárul. Sam

azonnal ránt egyet a kezemen, hogy álljak meg.

- Odanézz! - súgja.

Épp a legközelebbi zárka ajtaja nyílt ki. Belép rajta két őr. Néhány

másodpercig dühösen magyaráznak valamit a maguk nyelvén, aztán

közrefogják a rabot - egy sápadt, lesoványodott, húszas évei végén járó

férfit -, és kivonszolják a folyosóra. A szerencsétlen annyira le van

gyengülve, hogy járni is alig tud. Sam ujjai megfeszülnek a kezemen,

amint az őrök a szemünk láttára taszigálják maguk előtt. Az egyik mog

kinyit egy másik ajtót, és a következő pillanatban mindhárman eltűnnek

mögötte.

- Szerinted kiket tarthatnak itt fogva? - kérdezi Sam, amikor

elkezdem magam után húzni.

- Mennünk kell - sürgetem. - Erre most nincs időnk.

- Itt embereket kínoznak, John - mondja, amikor végre elérünk a

központi részhez. - Emberi lényeket.

- Tudom. - Az óriási csarnokot pásztázom, keresem a leggyorsabb

utat lefelé. Minden tele van mogokkal, de már annyira megszoktam őket,

hogy nem is zavarnak különösebben. Ráadásul valami azt súgja,

nemsokára még a felderítőknél és a katonáknál is sokkal ijesztőbb

lényekkel kerülök szembe.

- Csupa olyan embert, akiről a családja nem tudja, hova tűnhetett -

suttogja Sam.

- Tudom, tudom, de most nem érünk rá velük foglalkozni. Majd

megbeszéljük, ha kijutottunk innen. Talán Hatodiknak van valamilyen

terve.

Futni kezdünk a spirál alakban lejtő párkányon, aztán elindulunk

lefelé egy hosszú létrán, de hamar kiderül, hogy létrán leereszkedni

gyakorlatilag lehetetlen úgy, hogy közben egymás kezét fogjuk. Lenézek a

mélybe. Még mindig nagyon messze járunk.

- Le kell ugranunk - állapítom meg. - Különben legalább tíz perc, mire

lejutunk.

- Le akarsz ugrani? - kérdezi Sam hitetlenkedve. - Az kész

öngyilkosság.

- Ne aggódj - nyugtatom meg. - Elkaplak.

- Hogy a fenébe akarsz elkapni, ha közben végig fogom a kezedet?

De nincs időnk vitatkozni. Veszek egy nagy levegőt, és elrugaszkodom.

Úgy negyven méterre lehetünk a barlang aljától. Sam felüvölt, de a

folyamatos munkazaj elnyomja a hangját. Olyan erővel érek földet, hogy

hanyatt vágódom, de Sam kezét nem engedem el, még akkor sem, amikor

rám zuhan.

- Soha többé ne csinálj ilyet! - mondja, miközben feltápászkodik.

Odalent olyan forróság van, hogy alig kapunk levegőt, ennek ellenére

futólépésben megkerüljük a zöld tavat, és a bestiákat fogva tartó

vasrácsok felé igyekszünk. Amikor odaérünk, hűs levegő csap az arcomba

a rácsok közül, és rájövök, hogy ezeket a folyosókat a szellőzőrendszer

óvja meg a zöld folyadék mérgező kipárolgásától.

- John, szerintem nincs több időnk - mondja Sam könyörgő hangon.

- Tudom - mondom, és elengedek magam mellett tíz mogot.

Belépünk a sötét alagútba. A falakat valamilyen nyálkás

réteg borítja. A folyosó mindkét oldalán rácsokkal lezárt fülkék

sorakoznak. Középen tíz hatalmas ipari ventilátor fújja a levegőt a bejárat

felé, ahonnan jöttünk, így a hőmérséklet és a páratartalom egészen

elfogadható. Némelyik kamra viszonylag kicsi, mások viszont hatalmasak,

de kivétel nélkül mindegyikből vérfagyasztó hangok szüremlenek ki. Bal

kéz felől az egyik ketrecben húsz-harminc kraul ugrál egymás hegyén-

hátán, és éles, sipító hangokat hallatnak. Jobbra sátáni külsejű, farkas

méretű kutyák vicsorognak. A szemük sárgán villog, a testükön nincs

egyetlen szőrszál sem. Mellettük egy trolira emlékeztető lény raboskodik,

melynek orrát hatalmas bibircsókok borítják. Az egyik nagyobb cellában

egy jókora piken járkál fel és alá, a levegőt szimatolva. Akár az is lehet,

amelyik reggel lerombolta a fél börtönt.

- Szerintem a kisebb termeket nyugodtan kihagyhatjuk - mondom. -

Ha a Láda itt van, akkor biztos a legnagyobb cellában őrzik, a folyosó

végén. Meg se próbálom kitalálni, milyen szörny az, amelyiknek ekkora

ajtó kell.

- Már csak másodperceink lehetnek hátra, John.

- Akkor jobb, ha igyekszünk. - Gyorsan magammal húzom Samet, de

közben azért vetek egy-egy pillantást a ketrecbe zárt, borzalmasabbnál

borzalmasabb lényekre: sárkányszerű szárnyas teremtmények, hatkarú,

vörös bőrű szörnyetegek, hat-hét méter magas pikenek, hüllőszerű mu-

táns háromágú szarvval, egy áttetsző bőrű torzszülött, amelyiknek

látszanak a belső szervei.

- Azt nézd! - Megtorpanok egy terem előtt, amelyik tele van hatalmas,

henger alakú tartályokkal és üstökkel. A legtöbb ezüstszínű, de akad

köztük kettő, amelyik rézből készült, és hőmérő van hozzáerősítve. Ez

lehet a kazánház.

- Szóval ez működteti ezt az egész rejtekhelyet - mondja Sam.

- Nagyon úgy fest - felelem. A legmagasabb tartály egészen a

mennyezetig ér; az üstöket vastag csövek és vezetékek kötik össze. A nagy

tartály mellett egy kapcsolószekrény van a falra erősítve, amiből

elektromos vezetékek lógnak ki.

- Gyerünk már! - mondja Sam, és türelmetlenül megrántja a kezemet.

Futva tesszük meg a folyosó végéig hátralévő utat. Vastag, legalább

tizenöt méter magas és ugyanolyan széles acélajtó zárja le az utolsó

kamrát. Mellette egy kisebb faajtó. Ez utóbbi nincs bezárva. A következő

pillanatban ki is derül, miért.

- Szent isten! - suttogja Sam, amikor megpillantja az elképesztő

méretű bestiát.

Egy pillanatra nekem is elakad a lélegzetem, és kikerekedett szemmel

bámulom a helyiség másik végében gubbasztó hatalmas lényt. A szeme

csukva, a mellkasa ütemesen hullámzik föl-le. Állva lehet vagy tizenöt

méter magas, és amennyire meg tudom ítélni, emberszerű a

testfelépítése, csak a karjai sokkal hosszabbak a törzséhez képest.

- Én ide be nem megyek - jelenti ki Sam.

- Biztos vagy benne? - kérdezem, azzal oldalba bököm. - Odanézz!

Elfordítja a tekintetét a szörnyetegtől, és ő is meglátja a ketrec

közepén emelkedő vaskos kőtalapzatot, amin ott áll a Ládám.

Közvetlenül mellette pedig egy másik, szinte teljesen ugyanolyan. Csak

arra várnak, hogy elvigyük őket. Persze ehhez előbb föl kéne nyitnunk a

köréjük zárt rácsos kalickát, amit zümmögő elektromos erőtér és gőzölgő

zöld folyadékkal teli vizesárok vesz körül. Hogy a gubbasztó bestiáról ne

is beszéljünk.

- Az nem Hatodik Ládája - szólalok meg.

- Micsoda? Hát ki másé lenne? - kérdezi Sam zavartan.

- Valahogy ránk találtak, Sam. Floridában csak úgy bukkanhattak a

nyomunkra, ha sikerült kinyitniuk Hatodik Ládáját.

- Igen, tudom.

- De azon ott rajta van a lakat. Miért tették volna vissza, amikor

valószínűleg nem kis fáradságukba kerül leszedni róla? Szerintem ezt a

Ládát még nem nyitották ki.

- Mondasz valamit.

- Bármelyikünké lehet - suttogom a fejemet ingatva. - Ötödiké,

Kilencediké vagy bárkié, aki még életben van.

- Szóval ellopták a Ládát, de a Védőt nem ölték meg?

- Én is életben vagyok még. Lehet, hogy ugyanúgy fogva tartják,

mint annak idején Hatodikat - felelem.

Samnek nem marad ideje válaszolni, mert a karórája hirtelen csipogni

kezd. Három másodperc múlva szirénák százainak vijjogása verődik

vissza a barlang falairól.

- A francba! - nézek Samre. - Látlak.

Bólint. Az arcára kiül a pánik. Elengedi a kezemet.

- Én is téged.

Elnézek a válla fölött, és látom, hogy a bestia fölnyitja kifejezéstelen

fehér szemét, és ránk fókuszál a tekintetével.

HARMINCADIK

FEJEZET

M É G A K K O R I S C S Ö N G A F Ü L E M , A M I K O R A

F E G Y V E R R O P O G Á S már abbamaradt. Füst kígyózik elő a fegyver

csövéből, de Crayton nem vesztegeti az időt: kicsattintja az üres tárat, és

azonnal másikat csúsztat a helyére. A levegő megtelik szállongó hamuval.

Ellával Crayton mögött állunk, és várunk. Crayton nem engedi le a

géppisztolyt, ujja a ravaszon. Hirtelen újabb mogadori bukkan fel a lépcső

tetején, de Crayton a gyorsabb, egy sorozattal szinte kettévágja. A

mogadori elporlad, mielőtt nekicsapódna a falnak. Azonnal egy másik

ugrik a helyére, a kezében ugyanolyan fényesen villanó fegyver,

amilyennel a társa eltalálta a vállamat a templomban, de Crayton vele is

végez, mielőtt tüzet nyithatna ránk.

- Úgy látszik, már tudják, hogy itt vagyunk. Gyerünk! - kiáltja, azzal

elindul lefelé a lépcsőn. Arra sem marad időm, hogy felajánljam:

kilebegtetem őket az ablakon. Ella továbbra is fogja a kezemet. Crayton a

második forduló után megáll, és a szemére szorítja az ujjait. - Túl sok hamu

ment a szemembe. Semmit nem látok - mondja. - Marina, menj előre. Ha

látsz valakit, csak sikíts, aztán ugorj el az útból.

A láda még mindig a bal kezemben van. Ella jön középen, egyik kezével

az én kezemet fogja, a másikkal Craytonét. Alighogy kilépünk a bezúzott

tölgyfaajtón, a torony felrobban fölöttünk.

Sikítva elvetődöm, és magammal rántom Ellát is. Crayton ösztönösen

tüzelni kezd. A fegyvere ijesztő sebességgel köpködi a golyókat - nyolc-tíz

lövedéket másodpercenként -, és látom, ahogy egy egész csapatnyi

mogadori foszlik semmivé a szemünk előtt. Crayton leengedi a

géppisztolyt.

- Marina? - kérdezi előrebökve a fejével, de még mindig vakon.

Megfordulok, és végigpillantok a hamuval borított folyosón.

- Azt hiszem, tiszta a levegő. - De abban a pillanatban, ahogy ezt

kimondom, egy mogadori ugrik elő az egyik ajtónyílásból, és tüzet nyit

ránk: vakítóan fényes fehér meteorit süvít felénk. Még épp időben sikerül

lebuknunk előle, a fehér halál egy hajszállal célt téveszt. Crayton

villámgyorsan emeli a fegyverét, és viszonozza a tüzet. A mogadori

azonnal meghal.

Én megyek elöl. Fogalmam sincs, Crayton hány mogadorit ölhetett

meg, de bokáig gázolunk a hamuban. A lépcső tetején megtorpanunk. Az

ablakon beszűrődő fény a levegőben lebegő hamu ellenére is megvilágítja

a folyosót. Craytonnak valamennyire kitisztult a látása. Fegyverét a

mellkasához szorítva lekuporodik a saroknál. A kijárattól már csak ez a

rövid lépcső, a templom és az előcsarnok választ el minket. Crayton vesz

egy nagy levegőt, biccent, aztán előreszegezett fegyverrel kiugrik a sarok

mögül. De nincs ott senki, akire lőhetne.

- Gyertek - mordul hátra.

Futva követjük a templom főhajójában. A falak teljesen megfeketedtek

a tűztől. Egy másodpercre megpillantom Adelina holttestét: kicsinek és

törékenynek tűnik messziről. Belesajdul a szívem a látványba. Utolsó

szavai még mindig a fülemben csengenek: Légy bátor, Marina!

Robbanás rázza meg a templom falát közvetlenül mellettünk. Kövek

repülnek felénk, mire ösztönösen fölkapom a kezemet, hogy megvédjem

magamat és Ellát, ám Craytont eltalálja az egyik kő, és nekicsapja a

szemközti falnak, ahol fájdalmas nyögéssel a földre zuhan. A fegyvere

kiesik a kezéből, és csattogva odébb csúszik a kövezeten. A robbanás

ütötte lyukon egy mogadori lép a templomba. Az ő kezében is ugyanolyan

villogó fegyver van, mint a többieknél. Fölemelem a karomat,

telekinézissel hátralököm a támadót, aztán a kezembe rántom Crayton

géppisztolyát, és meghúzom a ravaszt. A fegyver sokkal nagyobbat rúg,

mint amekkorára számítottam, majdnem kiesik a kezemből. De gyorsan

összeszedem magam, és addig tüzelek, míg a mogadori el nem porlad.

-Tessék - mondom, azzal Ella kezébe nyomom a gépfegyvert. Olyan

természetességgel markolja meg, hogy rögtön látom rajta: tudja, hogyan

kell használni.

Craytonhoz sietek. Eltört a karja, a fején pedig csúnyán vérzik egy seb.

A szeme azonban nyitva, és tiszta a tekintete. Megfogom a csuklóját, és

behunyom a szemem. A jeges bizsergés végigkúszik a testemen, és

átvándorol az övébe. Látom, ahogy a csontok visszaállnak a helyükre a

bőre alatt, az arcán pedig előbb beheged, majd teljesen eltűnik a seb. A

mellkasa olyan gyorsan emelkedik és süllyed, hogy attól félek, mindjárt

felrobban, de aztán végre lecsillapodik. Felül, és megmozgatja a karját.

- Szép volt - mondja.

Visszaveszi a fegyvert Ellától, aztán a falon keletkezett lyukon át

kimászunk a Santa Teresa udvarára. A kapu felé tartva egyetlen árva

lélekkel sem találkozunk. Crayton jobbra-balra pásztáz a gépfegyverrel,

készen arra, hogy tüzet nyisson. Hirtelen mozgást látok a válla fölött, és

torkolattűz villan a katedrális tetején. Egy vállról indítható rakéta száguld

felénk. Minden erőmre szükségem van, hogy el tudjam téríteni, és végre

az utolsó pillanatban sikerül valamennyire félrebillentenem. A rakéta pár

centivel elkerüli Craytont, aztán eltűnik a hegyoldal irányába. Jókora

robbanással csapódik be a sziklafalba. Kirontunk a kapun, Crayton

fölemeli a fegyvert, és körülnéz.

Csalódottan megrázza a fejét. A hátunk mögött kivágódik a templom

ajtaja.

- Nem jött el - mondja Crayton, de még mielőtt megfordulhatna, hogy

tüzet nyisson, az utca túlsó végén felbőg egy motor. Héctor furgonja

maga mögött hagyja az álcázáshoz használt műanyag ponyvát, és

nyaktörő sebességgel száguld felénk. Héctor tágra nyílt szemmel markolja

a kormányt, és amikor odaér mellénk, beletapos a fékbe. A furgon

csikorgó kerekekkel megáll, Héctor áthajol az anyósülésen, és kinyitja az

ajtót. Bedobom a Ládát, aztán Ellával gyorsan beugrunk mellé. Crayton

előbb még kiüríti a tárat a templomból kilépő mogadoriakra, de túl sokan

vannak, nem tudja mindegyiket leszedni. Amikor az utolsó töltényt is

kilőtte, bevágódik a kocsiba, és becsapja az ajtót. A furgon kerekei

kipörögnek a macskakövön, aztán előrelendülünk. Újabb rakéta csapódik

be mögöttünk, de addigra már a Calle Principalon száguldunk lefelé.

- Szeretlek, Héctor! - Olyan melegség önti el a szívemet, ahogy

meglátom a kormány mögött, hogy képtelen vagyok uralkodni magamon.

- Én is szeretlek, Marina. Mindig mondtam, hogy számíthatsz Héctor

Ricardóra, ő majd gondodat viseli.

- Sosem kételkedtem benned - hazudom; hiszen éppen ma délelőtt

gondoltam róla, hogy elárult.

Leérünk a domb aljára, és elviharzunk a város végét jelző tábla mellett.

Kinézek a hátsó ablakon, és a gyorsan zsugorodó kolostort figyelem a

távolban. Tudom, hogy utoljára látom, és bár évek óta várom ezt a

pillanatot, most mégis úgy érzem, hogy Adelina halála szent hellyé tette

számomra a Santa Teresát. Hamarosan a város is elmarad mögöttünk.

- Hálás köszönetem, Senorita Marina - szólal meg Héctor.

- Mit köszönsz?

- Tudom, hogy te gyógyítottad meg az édesanyámat. Elmondta, hogy

te voltál az ő angyala. Ezt sosem fogom tudni meghálálni.

- Már meg is tetted, Héctor. Örülök, hogy segíthettem.

Megrázza a fejét

- Nem, még nem háláltam meg, de esküszöm, mindent meg fogok

tenni.

Miközben Crayton újratölti a géppisztolyt, és gyorsan ellenőrzi a többi

fegyvert, Héctor őrült tempóban hajt tovább a kanyargós, beláthatatlan

úton. Rázkódva robogunk a hepehupás aszfalton, dombra föl, kanyarba

be. De bármilyen sebesen haladunk is, kisvártatva feltűnnek mögöttünk a

mogadoriak járművei.

- Ne törődj velük - mondja Crayton. - Csak jussunk el a tóig.

Héctor tövig nyomja a gázpedált, a mogadoriak konvoja azonban így is

közeledik. Tíz perc múlva egyszer csak elsuhan valami néhány centivel a

furgon fölött, és nem sokkal előttünk felrobban. Héctor ösztönösen

behúzza a nyakát.

- Uramisten! - kiáltja.

Crayton megfordul, a fegyvere markolatával kiveri a hátsó ablakot, és

tüzelni kezd. A konvoj élén haladó kocsi felborul, mire mindnyájan

örömujjongásban törünk ki.

- Ez legalább lelassítja őket - mondja Crayton, és gyorsan újratölti a

gépfegyvert.

Valóban nyertünk néhány percnyi egérutat, de ahogy túljutunk a

dombtetőn, és az út egyre jobban lejt, a mogadoriak autói ismét

megközelítenek minket. Héctor minden hajtűkanyarban elmormol egy

imát, miközben a hátsó kerekek vészesen közel kerülnek a meredély

széléhez.

- Óvatosan, Héctor! - figyelmezteti Crayton. - Nehogy kinyírj minket,

mielőtt odaérünk. Akkor még megúszhatjuk.

- Héctor ura a helyzetnek - válaszolja sofőrünk, de nem sikerül

megnyugtatnia Craytont, aki elfehéredő ujjakkal szorítja a fejtámlát maga

előtt.

Egyetlen szerencsénk, hogy az út állandóan kanyarog, így a

mogadoriak nem tudnak rendesen célba venni minket, de azért persze

próbálkoznak.

Aztán az egyik különösen éles kanyart Héctor már nem tudja bevenni,

és leszaladunk az útról. A furgon száguldani kezd lefelé a hetvenöt fokos

lejtőn. Letarolt facsemeték, félresöpört kövek, hajszál híján elkerült

fatörzsek maradnak el mögöttünk. Ellával torkunk szakadtából sikítunk.

Crayton káromkodva kenődik fel a szélvédőre. Héctor azonban nem szól

egy szót sem, csak a fogait összeszorítva markolja a kormányt, és végül

csodával határos módon sikerül lemanővereznie egy másik útra. A furgon

motorháztetője több helyen csúnyán behorpadt és füst száll fel alóla, de a

motor még mindig jár.

- Ööö... gondoltam, itt rövidítek kicsit - mondja Héctor, aztán belelép a

gázba, és nekilódulunk az új úton.

- Azt hiszem, leráztuk őket - szólal meg Crayton a dombtetőt

fürkészve.

Nevetve megveregetem Héctor vállát. Crayton kidugja a gépfegyver

csövét a hátsó ablakon, és vár.

Hamarosan feltűnik előttünk a tó. Kíváncsi vagyok, vajon Crayton miért

hiszi, hogy ha odaérünk, akkor megmenekültünk.

- Miért olyan fontos, hogy eljussunk a tóhoz? - kérdezem.

- Ugye nem gondoltad, hogy Ellával kettesben indultam a ke-

resésedre?

Majdnem rávágom, hogy néhány órája még azt gondoltam, meg akar

ölni. Ám ekkor megint felbukkannak mögöttünk a mogadoriak, és Crayton

feléjük fordul. Héctor mereven figyeli a visszapillantó tükröt.

- Ez szoros lesz - mondja Crayton.

- Sikerülni fog, apa - biztatja Ella. Amikor meghallom, hogy szólítja, kis

híján könnyek szöknek a szemembe. Crayton kedvesen rámosolyog a

lányra, aztán bólint. Ella megszorítja a kezemet, és azt mondja: - Oliviát

imádni fogod.

- Ki az az Olivia? - kérdezem, de már nem marad ideje a válaszra, mert

az út hirtelen derékszögben elkanyarodik, és meredeken lejteni kezd. Ella

keze megfeszül az enyémben. Héctor vadul tapossa a gázt, a furgon pedig

lassítás nélkül átszakítja a tavat körülvevő drótkerítést. Ráhajtunk egy

bukkanóra, a kocsi kerekei elemelkednek a talajtól, aztán jókora

zökkenéssel érünk földet. Héctor egyenesen a víz felé hajt, és csak akkor

tapos a fékbe, amikor a tóhoz érünk. Crayton a vállával kilöki az ajtót, és

térdig belegázol a vízbe. A gépfegyvert még mindig a bal kezében tartva

jobbal a tó közepe felé hajít egy tárgyat, aztán számomra ismeretlen

nyelven mormol valamit.

- Gyerünk már! - kiáltja. Két karját sürgetően az ég felé emeli. - Hol

vagy, Olivia?!

Mind odaszaladunk a partra. A Láda a hónom alatt. Alighogy odaérünk,

a tó közepén fodrozódni kezd a víz.

- Marina, tudod, mik azok a kimérák?

Mielőtt válaszolhatnék, hosszú mogadori jármű bukkan fel odafönt az

úton: leginkább egy Humvee-ra emlékeztet, aminek géppuska van a

tetejére szerelve. Egyenesen felénk tart. Crayton egy egész tárat

beleereszt a szélvédőjébe. A kocsi irányíthatatlanná válik, és belerohan

Héctor furgonjába. A fülsiketítő csattanást fémes csikorgás és

üvegcsörömpölés hangja követi. A dombon nyomban tucatnyi újabb

jármű tűnik fel, melyekből azonnal tüzet nyitnak ránk a mogadoriak.

Megremeg alattunk a talaj, és mindnyájan a földre zuhanunk. Homok és

víz záporozik ránk, miközben nagy nehezen talpra kecmergünk. Crayton

elkapja a galléromat.

- Tűnjetek el innen! - üvölti.

Kézen fogom Ellát, és futásnak eredünk. Balról igyekszünk megkerülni

a tavat. Crayton tüzet nyit a mogadoriakra, de egy másik fegyver

dörrenését is hallom. Csak remélni tudom, hogy Héctor kezében van.

Berohanunk az erdőbe, ami közvetlenül a vízparton ér véget. Nedves

kövek közt szaladunk, de Ella tudja tartani velem a lépést, nem marad le

mögöttem. A fegyverek tovább ropognak, aztán mikor egy pillanatra

abbamarad a zaj, rémisztő állati üvöltés rezegteti meg a levegőt.

Megtorpanok, és körülnézve fürkészem, miféle teremtmény képes ilyen

vérfagyasztó, nem e világi hangot kiadni magából. Hosszú, izmos nyak

emelkedik ki a vízből, legalább tíztizenöt emeletnyi magasságba. A lény

nyálkás bőre szürkén csillog a napfényben. Óriási gyíkfeje szétnyílik, és

szájából kivillan gigantikus fogsora.

- Olivia! - ujjong Ella.

Az óriásgyík oldalra fordítja a fejét, és újabb dobhártyarepesztő

bömbölés szakad ki a torkából. A következő pillanatban éles, sipító

hangokra leszek figyelmes a domb felől. Felnézek, és látom, hogy apró

bestiák száguldanak a tó felé.

Elakad a lélegzetem.

- Mik ezek? - kérdezem Ellától.

- Kraulok. Iszonyú sok kraul.

Olivia nyaka most már teljesen kiemelkedik a vízből, és felhő-

karcolóként magasodik fölénk. Ahogy a teste többi része is előbukkan a

víz alól, nyaka egyszerre kiszélesedik, törzse pedig vastagabbá válik. A

mogadoriak azonnal tüzet nyitnak rá, mire Olivia feje többször lecsap, és

mindenütt csak szürke hamukupacok maradnak utána. Látom Crayton és

Héctor sötét alakját, mindkettejük fegyvere izzik a torkolattűztől. A

mogadoriak visszahúzódnak,

amikor vagy száz kraul rohan be a vízbe és kezd úszni Olivia felé. A kis

szörnyetegek a vízből kiugorva támadnak rá. Sokan közülük

felkapaszkodnak a hátára és belemarnak a nyakába. A víz hamarosan

vörösen fortyog körülöttük.

- Jaj, ne! - sikítja Ella.

Oda akar szaladni, de elkapom a karját.

- Nem mehetünk vissza.

- Olivia!

- Ez öngyilkosság, Ella.Túl sokan vannak.

Olivia bömböl kínjában. Jobbra-balra csapkod a fejével, próbálja

lerázni, leharapni magáról a fekete kraulokat. Crayton fölemeli a

fegyverét, de aztán rögtön le is engedi, mert rájön, hogy Oliviát. is

megsebezné vele. Inkább Héctorral ismét tüzet nyitnak az újabb

támadásra készülő mogadoriakra.

Olivia szívszaggatóan üvölt, percekig vívja haláltusáját, majd lassan

alámerül a véres hullámokban. A kraulok leugrálnak róla, és elindulnak

vissza a gazdáikhoz.

- Neeem! - Crayton hangja túlharsogja a fegyverek dörgését. Be

akar futni a vízbe, de Héctor visszatartja.

-Vigyázz! - kiáltja Ella, és megrántja a karomat. Hatalmas test suhan

el fölöttünk. A következő pillanatban egy óriási pata csapódik

mellettünk a földbe, és ahogy felnézek, egy rémisztő szörnyeteg

szarvakkal elcsúfított pofája bámul le ránk. A feje legalább akkora, mint

Héctor furgonja, és az üvöltésétől meglebben a hajam.

- Gyere! - Futásnak eredünk fölfelé a hegyoldalon, a fák között.

-Váljunk szét - mondja Ella. Bólintok, és máris balra fordulok,

egy közeli göcsörtös bükkfa felé. Lerakom a tövébe a Ládát, aztán

fölemelem a kezemet, hogy széthúzzam a fa vastag, lelógó ágait.

Legnagyobb meglepetésemre a mozdulatom nyomán szétnyílik

előttem a bükk törzse. A hirtelen támadt üreg elég nagynak látszik

ahhoz, hogy elférjen benne két ember meg a Láda.

Hátrapillantva látom, hogy a szörnyeteg üldözőbe vette Ellát.

Bedobom a Ládát a szétnyitott fa üregébe, aztán telekinézissel

felkapok két kidőlt fát, és a szörny hátának vágom őket. Hangos

reccsenéssel törnek ripityára a bestia sötét bőrén, és a váratlan

támadás néhány pillanatra megroggyantja. Odarohanok, megfogom Ella

kezét, és magam után húzom az ellenkező irányba. Hamarosan elérünk a

bükkfához, amelyikbe a Ládát rejtettem.

- Bújj be ide! - kiáltom. Ella belép, ráül a Ládára, és összehúzza magát,

amennyire csak tudja, újra felölti hétéves alakját.

- Ez egy piken, Marina! Gyere te is! - könyörög, de most nincs időm

vitatkozni vele, gyorsan bezárom a fakérget, csak egy akkora rést hagyok,

hogy kilásson rajta.

- Ne haragudj - szólok be a szűk nyíláson át. Remélem, a bestia nem

látta, hova rejtettem.

Megfordulok és futásnak eredek, próbálom elcsalni onnan a pikent, de

hamar utolér, és hátulról nagyot taszít rajtam. Az ütés erejétől métereket

csúszom a meredek lejtőn, és csak úgy tudok megállni, hogy

belekapaszkodom egy sziklába. Hátralesek, és látom, hogy alig két lépésre

vagyok egy szakadék szélétől.

A piken felbukkan az emelkedő tetején, és óvatosan elindul lefelé.

Üvöltése minden más gondolatot kiéget az agyamból. A távolból hallom

Ella sikolyát, de levegőt venni sincs erőm, nemhogy válaszolni.

A bestia lassan közeledik. Fölemelem a kezemet, telekinézissel

kicsavarok a földből egy vékony fát, és az óriás mellkasa felé hajítom, mint

egy dárdát. Az ütéstől elveszíti az egyensúlyát, megcsúszik, és bömbölve

szánkázik egyenesen felém. Behunyom a szemem, és felkészülök a

halálra, de ahelyett, hogy agyonnyomna és magával rántana a mélybe, a

szörnyeteg teste nekiütközik a sziklának, amibe kapaszkodom, és

átbucskázik a fejem fölött. Hátrapillantok, és még éppen látom, ahogy

eltűnik alattam a szakadékban.

Amikor végre sikerül egy kicsit összeszednem magam, telekinézissel

föllebegek az emelkedő tetejére. Futva igyekszem vissza a bükkfa - és

benne Ella meg a Láda - felé, amikor meghallom a dörrenést. Eltaláltak!

Még soha életemben nem éreztem ilyen fájdalmat. Vörös-fehér fények

cikáznak a szemem előtt. Az oldalamra zuhanok, és tehetetlenül vonaglok

a kíntól.

- Marina! - hallom Ella hangját.

A hátamra gördülök, és az égre meredek. Vér csurog a számból meg az

orromból. Érzem az ízét. A szagát. Madarak köröznek a fejem fölött.

Várom a halált, és közben nézem az égbolton gyülekező komor, fekete

felhőket. Lüktetve torlódnak egymásra, mintha élnének. Azt gondolom,

biztosan hallucinálok, mielőtt meghalnék, ám ekkor egy jókora kövér

esőcsepp hullik az arcomra. Aztán még egy a szemhéjamra, a következő

pillanatban pedig vakító villámlás hasítja ketté az égboltot.

Hatalmas termetű, arany-fekete páncélzatú mogadori áll meg fölöttem.

A képén önelégült vigyor. Halántékomnak nyomja a fegyvere csövét, és

köp egyet a földre, de mielőtt meghúzná a ravaszt, felnéz az égre, a

közeledő viharra. Gyorsan a hasamon tátongó sebre szorítom a kezemet,

és máris érzem, ahogy az ismerős bizsergés átjárja a testemet. Aztán

leszakad az ég, a koromfekete felhőkből ömleni kezd az eső.

HARMINCEGYEDIK

FEJEZET

E L É G E G Y E T L E N P I L L A N T Á S T V E T N E M S A M A R C Á R A ,

H O G Y lássam, szinte minden reményét elveszítette, nem hiszi,

hogy valaha kijut innen élve. Az én vállam is megereszkedik,

ahogy belebámulok a talpra kecmergő bestia óriási, fehér

szemébe. Nem siet, komótosan megmozgatja izmos nyakát,

melynek két oldalán oszlopvastagságúak a kidagadó erek. Pofáján

száraz és töredezett a bőr, mint a sziklafal a feje fölött. Hosszú

karjaival úgy fest, mint valami mutáns gorilla egy másik boly-

góról.

Mire álló helyzetbe tornássza magát, és teljes, tizenöt méteres

magasságában fölénk tornyosul, a tőröm markolata körülfonja a

jobb kezemet.

- Kerüld meg! - kiáltok Samnek. Ő balra indul, én pedig

jobbra.

A bestia Samet választja, aki erre azonnal irányt vált, és a

vizesárok körül kezd futni. A szörnyeteg utánaveti magát, én meg

az alkalmat kihasználva a háta mögé kerülök, és néhány gyors

mozdulattal kihasítok egy darabot a vádlijából. Hátrakapja a

fejét, az orra beleütközik a mennyezetbe, aztán felém sújt a

kezével. Egyik ujja eléri a lábamat. Megpördülök, és a falnak

csapódom. Az ütközéstől kificamodik a bal vállam.

- John! - üvölti Sam.

A behemót ismét rám támad, de ezúttal sikerül elugranom az

ökle elől. Lehet, hogy erős, de meglehetősen lassú. A ketrec

azonban nem elég nagy ahhoz, hogy el tudjunk futni előle, így

akármilyen lassú, még mindig övé a helyzeti előny.

Egyik faltól a másikig ugrálok. Sam közben eltűnik a szemem

elől. A bestiának nehezére esik követni, ahogy ide-oda pattogok,

és egy alkalmas pillanatban, amikor úgy ítélem meg, hogy van

egy szusszanásnyi időm, lassan fölemelem a bal karomat, és

kifordítom, hogy a tenyeremmel meg tudjam érinteni a tarkómat.

Fájdalom hasít a vállamba, és végig- villámlik az egész testemen,

de nem adom fel, és a következő pillanatban érzem, hogy a

vállízületem visszaugrik a helyére. Megkönnyebbülten sóhajtok,

de ünneplésre nincs időm, mert amint felnézek, egy hatalmas kéz

közelít a fejem felé.

A tőrömmel keresztüldöföm a bestia tenyerét, de ezzel sem

tudom megakadályozni, hogy körém fonja az ujjait. Fölemel a

földről, és olyan erősen megszorít, hogy a tőr kiesik a kezemből.

Hallom a gyémántpenge koppanását a sziklapadlón. A szörnyeteg

megfordít a levegőben. Fejjel lefelé lógva a tekintetemmel

kétségbeesetten keresem a tőrt, hogy telekinézissel újra

magamhoz rántsam.

- Sam! Hová tűntél?! - kiáltok.

A bestia visszafordít, és az orrához emel, mintha meg akarna

szagolni. Ekkor megpillantom Samet, amint előbújik egy

falmélyedésből. A tőrömhöz szalad, felkapja, és a következő

pillanatban a behemót szörny felüvölt a meglepetéstől és

fájdalomtól. Erősen szorít, de megfeszítem a tagjaimat, nehogy

összeroppantson. Amikor hátratántorodik, nagy nehezen

kiszabadítom a vállamat meg a karomat. Bekapcsolom a Lument,

és közvetlen közelről a szemébe világítok. A fény elvakítja,

nekiütközik a falnak, így végre teljesen ki tudom szabadítani

magamat, és leugrom a földre.

Sam odadobja a tőrt, én pedig nekirontok a bestiának.

Markolatig döföm a pengét a lábujjai közé. Fájdalmasan vonyít,

aztán lehajol, de akkor újra elvakítom a Lumennel. Elveszíti az

egyensúlyát, én pedig telekinézissel fölemelek mögötte egy

sziklatömböt, és derékon vágom vele. A bestia előrebukik, hosszú

karjait maga elé nyújtja, hogy tompítsa a zuhanást. Hatalmas

mancsa a vizesárokban gőzölgő zöld folyadékba placcsan - egy

másodperc múlva meghallom az égő hús sistergését. A

szörnyeteg feje nekicsapódik az elektromos erőtérnek és a

Ládákat tartó kőtalapzatnak. Az ütközéstől az erőtér megtörik, a

talapzat pedig nagy ívben átrepül a helyiségen és darabokra törik

a sziklafalon. A bestia nem mozdul többé.

- Mondd, hogy így akartad - szólal meg Sam. Elindulunk a

Ládák felé.

- Bár úgy lenne.

Kinyitom a Ládámat. Semmi nem hiányzik, még a Henri

hamvait tartalmazó kávésdoboz meg a törölközőbe pólyált csalfa

kristály is ott van.

- Ezzel megvagyunk - mondom. Sam felkapja a másik Ládát.

- Mi történik, ha itt kimegyünk? - biccent a kisméretű faajtó

felé, ahol bejöttünk.

Megöltük a bestiát és visszaszereztük a Ládámat, de nem

tudunk többé láthatatlanná válni, nem iszkolhatunk el észre-

vétlenül több száz mog mellett. Belenézek a Ládába, és sorra

kézbe veszem a benne lévő tárgyakat meg kristályokat, de

legtöbbről még mindig nem tudom, mire való, amelyiket pedig

tudom használni, az sajnos nem segíthet kijutni egy mogoktól

hemzsegő hegy gyomrából. Reményvesztetten pillantok körbe.

Amikor meglátom a behemót szörny olvadó bőrét és bomló

csontjait, támad egy ötletem.

Tőrömet a farzsebembe csúsztatom, és óvatosan közelebb

lépek a bugyborékoló zöld folyadékhoz. Veszek egy nagy levegőt,

és lassan beledugom az ujjamat. Ahogy sejtettem, tűzforró, de

mivel tűzálló vagyok, éppen csak megbizsergeti a bőrömet.

Mintha zöld láva lenne.

- Sam!

- Igen?

- Amikor azt mondom: most, nyisd ki az ajtót, és rögtön állj

félre az útból.

- Mit akarsz csinálni?

Eszembe jut, ahogy Henri a lorin kristállyal edzette a testemet,

miközben a dohányzóasztalon feküdtem, és a két kezem alatt

apró máglyák égtek. Bedugom a kezemet a folyadékba, és

kimerek egy maréknyi csöpögő zöld lávát. Aztán behunyom a

szememet, és addig összpontosítok, míg a láva össze nem áll egy

tökéletes tűzlabdává a tenyeremben.

- Ezt - felelem.

- Durva.

Sam a faajtóhoz szalad, én pedig intek neki, és elkiáltom

magam:

- Most!

Feltépi az ajtót, aztán elvetődik jobbra. Állig felfegyverzett

mogok rontanak be; de amint meglátják a feléjük száguldó zöld

tűzgolyót, már fordulnának is vissza. Amikor a lövedék már

majdnem az első mog mellkasához ér, telekinézissel szétterítem,

mint valami tüzes szőnyeget. Tucatnyi mogot eltalálok vele, akik

néhány másodpercnyi borzalmas szenvedés után hamuvá

porladnak.

Egyik lávagolyót a másik után hajítom feléjük, és kivétel nélkül

mind célba talál. Sam összegyűjti a fegyvereiket, és amikor pár

pillanatra csillapodik a roham, kimerek két újabb maréknyi zöld

folyadékot, és kirohanok az ajtón. Sam mindkét kezében egy-egy

hosszú, fekete puskát lóbálva követ.

Hátrahőkölök, amikor meglátom a sötét folyosót elárasztó

mogok hatalmas tömegét; az éles fények villódzása és a fülsi-

ketítő szirénazaj már csak a ráadás. Sam két kézzel egyszerre lő,

és tízesével kaszálja le a mogokat, de azok csak nem akarnak

elfogyni. Amikor kiürül a tár, felkap két másik fegyvert.

- Jól jönne egy kis segítség! - kiáltja, miközben letarol egy

újabb támadóalakzatot.

- Mindjárt, mindjárt, gondolkodom! - Az alagút nyálkás falai

nem úgy néznek ki, mintha különösebben gyúlékonyak lennének,

ahhoz pedig nincs elegendő zöld láva a kezemben, hogy

komolyabb pusztítást tudjak végbe vinni a mogok soraiban. Balra

megpillantom az ezüstszínű gáztartályokat és a többi csövekkel

és vezetékekkel ellátott fémtartályt. A legmagasabb mellett ott

van a falon a kapcsolószekrény, amiből elektromos vezetékek

lógnak ki. Hallom a bestiák bömbölését a rácsok mögül, és

eltűnődöm, vajon mennyire éhesek.

Az egyik tűzgolyót a kapcsolószekrényhez vágom, mire az

szikrákat hányva fölrobban. A ketrecrácsok fölemelkednek, én

pedig a másik lávagolyót is elhajítom: ezúttal a gáztartályokat

veszem célba.

Elkapom Sam karját, és visszarohanunk a behemót bar-

langjába. A robbanás pillanatában Samet a kis faajtó és az

emelkedő rácsok közötti keskeny falrészhez szorítom. A be-

robbanó lángok átcsapnak a testemen. Fülemet megölti a tűz

bódító zümmögése.

Kraulok tucatjai rontanak ki börtönükből, és hátba támadják a

gyanútlan mogokat; bömbölő pikenek tombolnak a folyosón; a

hüllőszerű mutáns előreszegezett szarvakkal rohan a kijárat felé,

eltiporva az útjába kerülő mogokat és kraulokat; a szárnyas

sárkány odafent röpköd, és le- lecsap egy-egy ínycsiklandóbb

falatra; az áttetsző bőrű szörnyeteg egy piken lábszárába

mélyeszti agyarát. Mindez csupán néhány másodpercig tart,

aztán elborítja őket a tűztenger.

Néhány perc múlva, amikor a tűz továbbterjedt a központi

csarnokba, hogy aztán végigsöpörjön az egész barlangon,

kikukkantunk a folyosóra: hamukupacok és megfeketedett

szörnycsontok látványa fogad. Eloltom a tüzet magunk körül, és

a nadrágomba törlöm a tenyeremet.

Sam kicsit megperzselődött, de amúgy kutya baja.

- Zseniális volt, öregem! - mondja.

- Előbb tűnjünk el innen, csak aztán ünnepeljünk.

Hónom alá veszem az egyik Ládát, a másikat pedig Sam

kapja fel. A tűz nyomában fojtogató halálszag terjeng. Az alagút

végén a létra megégett, de stabilnak tűnik, fél kézzel azonban

nem könnyű a mászás. Felérünk a megfeketedett párkányspirálra,

és futásnak eredünk.

A tűz sokkal nagyobb pusztítást végzett, mint gondoltam.

Hamukupacok borítják az egész barlangot, ameddig a szem ellát,

a különböző folyosókból és alagutakból pedig mogok százai

bukkannak elő: négykézláb vonaglanak a kíntól, a legtöbbjük

bőre még mindig lángol. Arra is képtelenek, hogy a fegyverük

után nyúljanak, még a kezüket sem tudják kinyújtani, miközben

kerülgetjük őket. A fejünk fölött katonák futnak a párkányon,

páran fegyverrel a kézben, mások sebesülteket visznek.

Össze vagyok zavarodva, nem tudom, melyik alagút vezet a

kijárathoz. Az amulettem ide-oda hintázik a nyakamban, ahogy

rohanunk a járatok útvesztőjében. Mindketten felkapunk a

földről egy-egy gazdátlan fegyvert, és tüzelünk mindenre, ami az

utunkba kerül. Bár fogalmunk sincs, merre tartunk, csak akkor

torpanunk meg, amikor a börtönrészleghez érünk. Ekkor

eszmélek rá, hogy végig rossz irányba jöttünk. Megfordulok, és

húznám Samet magam után az ellenkező irányba, de megveti a

lábát, nem mozdul. Arcán aggodalom és remény keveréke

tükröződik. Az acél cellaajtók elkezdtek felnyílni, de aztán

megakadhattak, és most mindegyik alatt nagyjából harminccentis

rés tátong. A kék erőtér eltűnt.

- Nyitva vannak, John! - kiáltja Sam, és lerakja a Ládát a lábam

elé. Eldobom a fegyvert, és felkapom a másik Ládát, Sam pedig

végre kimondja, ami egész idő alatt ott motoszkált a fejében: - Mi

van, ha apámat is itt tartják fogva?

A szemébe nézek, és tudom, hogy nincs más választásom, ki

kell derítenünk. Végigszalad a folyosó bal oldalán, és az apját

szólongatva bekiált mindegyik zárkába. Én a jobb oldali cellákat

veszem sorra. Az egyik ajtó alatt egy velem egykorú, hosszú

fekete hajú srác feje jelenik meg. Amikor meglát, óvatosan

kidugja a kezét a folyosóra.

- Tényleg eltűnt az erőtér? - kiabál ki.

- Azt hiszem, igen - üvöltöm vissza.

Sam a vállára veti a puskát, és bekukkant a srác zárkájába.

- Ismersz egy Malcolm Goode nevű férfit? Negyven év körüli,

barna hajú. Itt van? Nem láttad valahol?

- Fogd be, haver, és állj félre - szól ki a fiú. Van valami

nyugtalanító keménység a hangjában, ezért gyorsan félrerántom

Samet. A fiú megfogja az ajtó alját, kitépi a falból, és a folyosóra

hajítja, mint valami frizbit. A mennyezet megreped,

szikladarabok hullanak alá. Telekinézissel kell védekeznem,

nehogy megsérüljünk Sammel. Mielőtt megszólalhatnék, a srác

kilép a cellájából, és leporolja a kezét. Magasabb nálam, nincs

rajta póló, izmos felsőteste csupasz.

Sam előrelép, és legnagyobb meglepetésemre a fiú homlo-

kához szorítja a fegyvert.

- Válaszolj! Ismered az apámat? Malcolm Goode-t? Mondd

már meg, kérlek!

A srác rá sem hederít Samre meg a fegyverre, a Ládát bámulja

a hónom alatt. Csak ekkor veszem észre a forradásokat a lábán.

Pontosan ugyanolyanok, mint az enyéim. Ő is közénk tartozik!

A döbbenettől kiesik a Láda a kezemből.

- Hányadik vagy? - kérdezem. - Én Negyedik.

Alaposan végigmér, aztán kezet nyújt.

- Kilencedik. Szép teljesítmény, hogy még élsz, Negyedik.

A Láda után nyúl, amit a földre ejtettem. Sam leengedi

a fegyvert, és továbbindul, hogy ellenőrizze a többi cellát. Ki-

lencedik megfogja a lakatot a Ládáján, mire az megrázkódik, és

rögtön kinyílik a kezében. Sárga fény világítja meg az arcát,

amint fölemeli a Láda fedelét.

- Na végre! - Belenyúl a Ládába, kivesz egy apró piros követ,

és felmutatja. - Neked van ilyened?

- Nem tudom. Lehet. - Zavarba jövök, amiért alig tudok

valamit a Ládám tartalmáról.

A srác az ujjai közé szorítja a követ, aztán kinyújtja a kezét, és

a legközelebbi fal felé fordítja. Fehér fénycsóva jelenik meg, és

egyszerre átlátunk a falon: a túloldalán lévő cella üres.

Sam odaszalad hozzánk.

- Röntgenlátásod van?

- Mi a száma ennek az okostojásnak? - kérdezi Kilencedik a

Ládájában turkálva.

- Samnek hívják. Nem lorin, de a barátunk. Az apját keresi.

Kilencedik Sam kezébe nyomja a piros követ.

- Ezzel gyorsabban megy majd, Sammy. Csak tartsd célra, és

szorítsd meg.

- Sam ember - mondom. - Nem tudja használni ezeket.

Kilencedik Sam homlokára nyomja a hüvelykujját. Sam haja az

égnek mered, elektromosság szagát érzem a levegőben.

Sam hátratántorodik.

- Azta!

Kilencedik újra a Ládája felé fordul.

- Kábé tíz perced van. Igyekezz!

Elképesztő, hogy Kilencedik képes embereknek átadni a

különleges képességeit. Sam végigszalad a folyosón. Most már

nem kell lehajolnia minden zárka előtt, egyetlen csuk-

lómozdulattal be tud nézni. Amikor elér a folyosó végére, a nagy

vasajtóra irányítja a követ, és tucatnyi mogot pillantunk meg

mögötte. Egyikük éppen a falból kibontott két vezetéket

próbálja összeilleszteni.

- Sam! - kiáltom, és fölkapom a fegyveremet a földről. -

Vissza!

Szisszenve fölemelkedik az ajtó, és berontanak a mogok. Sam

futásnak ered, és közben hátrafelé tüzel.

- Más tálentumod is van már? - kérdezem Kilencediktől,

túlharsogva a fegyverropogást.

Válasz helyett csak rám kacsint, aztán eltűnik a szemem elől, és

szupersebességgel száguldva végigrohan a repedezett

mennyezeten. A mogok csak akkor veszik észre, amikor földet

ér a hátuk mögött, de akkor már késő. Tornádóként csap le

rájuk, olyan kegyetlenséggel, amit egyetlen lorinból sem

néztem volna ki - ezzel még Hatodikat is lenyűgözné. Sammel

abbahagyjuk a tüzelést, csak bámuljuk, ahogy Kilencedik puszta

kézzel leszámol az egész mog különítménnyel.

Amikor végzett, visszarohan a bal oldali fal mentén, majd a

mennyezeten keresztülvágva átugrik a jobb oldali falra. Ha-

mufelhő kavarog a nyomában.

- Antigravitáció - szólal meg Sam. - Ez tök király tálentum!

Kilencedik megáll a Ládája fölött, és egy jól irányzott rúgással

lecsapja a fedelét.

- Hallani is elég jól hallok. Akár mérföldekre.

- Oké, induljunk - mondom, és felnyalábolom a Ládámat.

Kilencedik könnyedén a vállára kapja az övét, aztán felmarkol egy

fegyvert a földről.

- És mi lesz a többi cellával? - kérdezi Sam a folyosóra

mutatva. Legalább száz ajtó sorakozik még a fal túloldalán,

ahonnan a mogok jöttek.

- Mennünk kell! - Tudom, hogy már így is istenkísértés, amit

csinálunk. Másodperceken belül bekerítenek minket. Samet

azonban nem lehet meggyőzni.

Átszalad az ajtó túloldalára, kezében még mindig a piros követ

szorongatja. Hirtelen újabb mog csapat bukkan elő egy rejtett

alagútból, és elvágnak minket egymástól. Sam hátát a falnak

vetve tüzet nyit rájuk. Azt még látom, amint néhány mogot

elhamvaszt, aztán vicsorgó kraulok hada takarja el.

Az egyik sziklatömbre koncentrálok, és a kraulokhoz vágom.

Majdnem mindegyiküket sikerül agyonütnöm vele. Kilencedik

elkapja az egyik kis bestiát a farkánál fogva, és teljes erőből a

falhoz csapja. Két másikkal is végez, aztán nevetve felém fordul.

Épp meg akarom kérdezni, mi olyan vicces, amikor felkap egy

sziklát, és hozzám vágja. Alig tudok félreugrani előle. A

következő pillanatban fekete hamu borítja be a hátamat.

- Mindenhol ott vannak! - kiáltja, és hangosan nevet.

- Nem hagyhatjuk itt Samet! - Elindulok az ajtó felé, Sam

után, de amikor Kilencedik mellé érek, egy piken hatalmas

mancsa ragad meg minket. - Sam! - üvöltöm. - Sam!

De nem hallja a hangomat a fegyverropogástól. A piken az

ellenkező irányba ránt engem és Kilencediket. Mintha lassított

felvételen látnám: a legjobb barátom eltűnik a szemem elől.

Mielőtt újra kiálthatnék neki, a piken behajít minket a szemközti

alagútba. Nekivágódom a falnak, ráesem az egyik Ládára, a másik

pedig a hátamon landol. Néhány pillanatig nem kapok levegőt, és

amikor felnézek, látom, hogy Kilencedik szájából dől a vér. De

még így is ott a vigyor az arcán.

- Megőrültél? - kérdezem tőle. - Te ezt élvezed?

- Több mint egy éve tartanak fogva. Ez életem legboldogabb

napja!

Két piken mászik utánunk az alagútba, elzárva a Samhez

vezető utat. Kilencedik letörli a vért az álláról, és kinyitja a

Ládáját. Elővesz egy rövid, ezüstszínű csövet, megragadja a két

végét, és egy szempillantás alatt kétméteres, vörösen izzó

lándzsává nyújtja. A feje fölé emeli, és nekiront a két pi- kennek.

Felállok, hogy segítsek neki, de éles fájdalom hasít a bordáimba.

Benyúlok a Ládámba, hogy megkeressem a gyógyító követ. Mire

megtalálom, Kilencedik már mindkét pi- kennel végzett. A

mennyezeten fut vissza, a lándzsát az egyik kezében pörgeti.

Nagyjából tíz lépésre lehet tőlem, amikor egyszer csak elkiáltja

magát, hogy bukjak le. A vörösen izzó dárda elsüvít a fejem

fölött, és beleáll egy piken gyomrába.

- Szóra sem érdemes - mondja Kilencedik, mire magamhoz

térek.

Újabb pikenek tűnnek fel a folyosó másik végén, és amikor

megfordulok, hogy elmeneküljek előlük, tűhegyes fogakkal

felfegyverzett, átlátszó madarak támadnak ránk. Kilencedik

előkap a Ládájából egy zöld kavicsokból fűzött láncot, és a

madárraj felé hajítja. A lánc megáll a levegőben, és magába

szippantja a madarakat, mint egy fekete lyuk.

Kilencedik behunyja a szemét, mire a lánc a pikenek felé repül,

megpördül, és rájuk ereszti a gyilkos szárnyasokat. A srác felém

fordul, és azt kiáltja:

- Sorozzuk meg őket!

Követem a példáját, és sziklatömbökkel kezdjük bombázni az

egymást marcangoló szörnyetegeket. A pikeneket és a madarakat

hamarosan maguk alá temetik a kövek.

Mögöttük újabb bestiák tűnnek fel, bömbölve közelednek

felénk. Kilencedik máris nekik rontana, de elkapom a karját.

- Egyre többen vannak, nem tudunk minddel végezni -

mondom. - Kerítsük elő Samet, és tűnjünk el innen! Hatodik vár

minket.

Bólint, és futásnak eredünk. A következő kereszteződésnél

balra fordulunk, bár egyikünk sem tudja, hogy ezzel közelebb

kerülünk-e a kijárathoz, vagy még inkább eltévedünk. Minden

újabb forduló után egyre több ellenség bukkan fel mögöttünk.

Kilencedik eltorlaszol minden egyes alagutat, ami mellett

elhaladunk. Telekinézissel berogyasztja a mennyezetet, ledönti a

falakat, vagy sziklatömböket gördít a bejáratukhoz.

Végül elérünk egy hosszú, ívelt kőhídhoz. Nem sokban

különbözik attól, amin befelé jövet Sammel átkeltünk. Alatta a

gőzölgő zöld lávató. A keskeny hídon mogok rohannak felénk,

hátulról pedig pikenek közelednek az alagútban.

- És most? - kiáltom, amint rálépünk a hídra.

- Alul megyünk - feleli Kilencedik.

Megfogja a kezemet, és amikor elérünk a híd közepére, szó

szerint a feje tetejére áll velem a világ: a következő pillanatban

már a híd alján futunk tovább. Kilencedik minden figyelmeztetés

nélkül elengedi a kezemet, mégsem zuhanok a mélybe; valami

oknál fogva továbbra is képes vagyok a híd alsó ívén szaladni.

Kinyújtom a karomat, és belemarkolok a zöld lávába. Mire

átérünk a túloldalra, tökéletes tűzlabdát gyúrok belőle. A hídon

rohanó mogok felé hajítom, és amikor a közelükbe ér,

szétterítem. Még akkor is hallom az égő hús sercegését, amikor

belépünk egy újabb járatba.

Már teljesen kifulladtam, amikor egy lejtőhöz érünk. Éppen azt

nézem, milyen meredek, amikor hátulról találat ér. Előre-

zuhanok, és szédítő sebességgel gurulok lefelé. Amikor a talaj

végre vízszintesre vált alattam, pont a nemrég kificamodott

vállamra érkezem.

Hasra gördülök kínomban. Elviselhetetlen fájdalmat érzek. A

lövés a hátamon talált el, izmaim görcsösen összehúzódnak.

Levegőt is alig kapok, így biztosan nem tudom előkeresni a

gyógyító követ a Ládából. Tehetetlenül meredek az alagút végén

hol eltűnő, hol újra felvillanó holdfényre. A ponyva! Lengeti a

szél. Visszaértem oda, ahonnan indultunk.

Kövek robaját hallom a hátam mögül. Sosem gondoltam

volna, hogy létezik ilyen kínzó fájdalom. Semmi másra nem

tudok gondolni, csak arra, hogy ki kell jutnom a hegy belsejéből.

- Egyenesen előre. Az ott a kijárat. Kint találkozunk - nyögöm ki

nagy nehezen.

Ha sikerül kijutnunk, meggyógyítom magam, aztán elrejtem a

Ládát a fák között. Most már talán Bernie is visszajöhet velünk,

hiszen a gáztartályok felrobbantak. A bejáratot őrző négy mog

eltűnt. Kilencedik félrehajtja a ponyvát, és kiszalad az erdőbe.

Követem. Az állati tetemekből mellbevágó bűz árad, mindketten

öklendezni kezdünk. Kilencedik eléri a fák vonalát. Lerogyok egy

kidőlt fatörzsre. Úgy gondolom, öt perc elég lesz, hogy

összeszedjem magam. Aztán visszamegyünk Samért. Kemény

menet lesz.

Kilencedik a Ládájában matat. Behunyom a szememet.

Könnyek csorognak az arcomon. Hirtelen valami nedvességet

érzek a bal kezemen. Odanézek. Bernie Kosar az kutyaalakban,

az ujjaimat nyalogatja.

- Nem érdemlem meg - mondom. - Gyáva vagyok. Ez az én

átkom.

Bernie szemügyre veszi a sebeimet és a könnyeimet, meg-

szagolja Kilencedik arcát, majd lóvá terebélyesedik.

- Hé! - ugrik föl Kilencedik. - Ez meg mi a franc?

- Kiméra - suttogom. - Velünk van. Ő is a Lorienről jött.

Kilencedik megveregeti Bernie Kosar fejét, aztán a hátamhoz

szorítja a gyógyító követ. Miközben a kő kifejti a hatását,

hatalmas vihar kezd kibontakozni a hegy fölött.

Az égbolton villám cikázik át, amit robajló mennydörgés

követ. Hatodik visszajött értünk! Annyira hálás vagyok, hogy a

fájdalommal mit sem törődve felállok. Azonban a felhők különös,

szokatlan alakzatba rendeződnek; van az egészben valami

rémisztően gonosz. Ez nem Hatodik! Nem ő tért vissza segíteni.

Ilyen tölcsérszerű felhőt eddig mindössze egyszer láttam: a

legborzalmasabb látomásomban.

Bernie Kosar a hátam mögé húzódik, amikor meglátja, hogy

egy gömb alakú, gyöngyházfényű űrhajó suhan elő a tornádóból.

A hajó közvetlenül a barlang bejárata előtt ér földet, és ahogy

leszáll, megremeg a talaj a lábunk alatt. Akárcsak a

látomásomban, az ajtó most is mintha a semmiből bukkanna elő:

a hajó egy része egyszerűen elolvad. A mogadori vezér a

látomásomból. Itt van.

Kilencediknek elakad a lélegzete.

- Setrákus Ra! Itt van. Hát eljött.

Mozdulatlanná dermedek a félelemtől.

- Szóval így hívják - suttogom végül.

- Így hívták. Neki vége. Ezzel fogom felkoncolni, amiért

annyit kínzott engem és a Cépanomat. - A piros cső felizzik a

kezében. A két végén pengék kezdenek forogni. - Megölöm! Te

pedig segíteni fogsz nekem.

Setrákus Ra elindul a barlang bejárata felé, de mielőtt belépne,

megtorpan. Hatalmas alakja vészjóslóan magasodik a táj fölé. A

tomboló viharral mit sem törődve felénk fordítja a fejét. Még

ilyen távolságból is tisztán kivehető a nyakában lógó három

amulett.

Kilencedikkel előrontunk a fák közül, Bernie Kosar szorosan a

nyomunkban - de elkéstünk. Setrákus Ra eltűnik a barlangban, és

a bejáratot egyszerre ugyanolyan kék erőtér veszi körül, mint

amilyen a börtöncellák ajtaját védte.

- Neeem! - kiáltja Kilencedik, és a piros dárdát a földbe szúrva

megáll.

Én azonban tőrömet előreszegezve rohanok tovább. Hallom

Kilencedik figyelmeztetését, hogy álljak meg, de csak az jár a

fejemben, hogy megölöm Setrákus Rát, kiszabadítom Samet meg

az apját, és egyszer s mindenkorra véget vetek ennek a

háborúnak. De ahogy elérem a kék erőteret, minden elsötétül

előttem.

HARMINCKETTEDIK

FEJEZET

A M E N N Y D Ö R G É S R O B A J A M I N D E N M Á S Z A J T

E L N Y O M . Az égen villámok cikáznak, fényüknél látom a hatalmas,

fekete felhőket. Szakad az eső, mintha dézsából öntenék. A páncélba

bújt mogadori rám néz, fegyvere csövével megpiszkálja kék

amulettemet, és mond valamit, de persze nem értem. A seb már

majdnem begyógyult a hasamon. A vihar tombolása ellenére hirtelen

meghallom Ella hangját: a nevemet kiáltja.

Ha most meghalok, Ellát ki kell szabadítanom előbb. Egyikünknek

életben kell maradnia, hogy beszámolhasson a többieknek. Óvatosan

fölemelem a kezemet, és a fára koncentrálok, ám ebben a pillanatban

újabb villámlás szakad ki az ég torkából, és belecsap a fölém tornyosuló

mogadoriba. Azonnal elporlad, hamvait szétszórja a szél.

Talpra kecmergek, és látom, hogy félig sikerült kinyitnom a bükkfa

törzsét. Futásnak eredek, és mire odaérek, teljesen szétnyitom.

- Ella! Jól vagy?

Kiugrik a fa belsejéből, és a karomba veti magát.

- Nem láttalak sehol - mondja, és magához szorít.-Azt hittem,

meghaltál.

- Még nem. - Felkapom a Ládát. - Gyerünk.

Körülnézünk. Crayton és Héctor felénk tartanak. Héctor megse-

besült, csak Crayton vállára támaszkodva tud járni. A viharos szél és a

szakadó eső nem könnyíti meg a dolgukat. Mogadoriak és kraulok

üldözik őket. Letörök egy jókora ágat az egyik kiszáradt fáról, és az elöl

rohanó kraulokhoz vágom.Többet is sikerül agyoncsapnom vele, de

szinte azonnal újak lépnek a helyükre. Egy moga-

dori katona kézigránátot hajít az üldözöttek felé, de telekinézissel

elkapom a levegőben, és visszaküldöm a feladónak. A robbanás

mogadoriak és kraulok hamvat szórja szét a parton. Folyamatosan

bombázom őket fákkal és sziklákkal, egyiket a másik után ölöm vagy

sebesítem meg.

- Segíts! - kiáltja Crayton.

Odaszaladok, és átveszem tőle Héctort. A hasán jókora hara-

pásnyom éktelenkedik, a karját pedig golyó járta át. Mindkét seb

erősen vérzik.

- Gyerünk, utánam! - Crayton töltényeket vesz elő a zsebéből, és a

fegyver üres tárába csúsztatja őket. - El kell jutnunk a gáthoz!

Válaszolni akarok, de egy hatalmas villám belém fojtja a szót. Mintha

az istenek haragja sújtott volna le ránk. Fémes íz terjeng a levegőben. A

villámlást fülsiketítő mennydörgés követi, mely visszaverődik a

hegyekről. A szél és az eső hirtelen eláll, a felhők pedig örvényleni

kezdenek, míg végül sötéten villogó szemek öltenek alakot a fejünk

fölött. A mogadoriakat ugyanúgy megbabonázza a látvány, mint

minket. A szél újra feltámad, és a villámló- mennydörgő sötét fellegek

előbb lassan, majd egyre gyorsabban közelednek felénk. Még soha

életemben nem láttam ilyen gyönyörű vihart. Dermedten állunk, és

csak figyeljük a morajló végítéletet.

- Mi ez az egész? - harsogom túl a szél üvöltését.

- Nem tudom! - feleli Crayton. - Keresnünk kell valamilyen fe-

dezéket!

De egyikünk sem mozdul. Héctor a fájdalomról teljesen megfe-

ledkezve bámulja az eget.

- Gyerünk! - kiáltja Crayton, azzal megfordul, és tüzet nyit a

mogadoriakra, hogy fedezzen minket, amíg felszaladunk a dombra,

aztán le a völgybe. Jobbra megpillantom a két alacsonyabb hegyet

összekötő gátat. Túl messze van, lehetetlennek tűnik, hogy eljussunk

odáig. Héctor arca egyre sápadtabb, látszik rajta, hogy már nem sokáig

bírja. Körülnézek, hátha találok egy helyet, ahol meggyógyíthatnám.

Crayton fegyvere egyszer csak elhallgat. A legrosszabbtól tartva

fordulok hátra, de csak kifogyott a munícióból. Elhajítja a géppisztolyt,

és odaszalad hozzánk.

- A gát túl messze van! Nem fog sikerülni! - üvölti. - Menjünk a

tóhoz!

Az eső ismét rákezd, amint irányt változtatunk. Golyók süvítenek el

mellettünk, fűcsomókat fordítanak ki a földből, levágódnak a sziklákról.

A felhő nagy robajjal megérkezik fölénk. A következő másodpercben

mintha egy híd alá értünk volna: az eső eláll. Hátrapillantok; tőlünk

néhány lépésre még mindig zuhog. A szél is feltámad, és a

mogadoriakat hirtelen elnyeli a legborzalmasabb vihar, amit valaha

láttam. Teljesen eltűnnek az esőfelhő mögött.

Leérünk a partra, Ella és Crayton azonnal fejest ugranak a tóba.

- Nekem nem fog menni, Marina - torpan meg Héctor a víz előtt.

Lerakom a Ládát, és megfogom a karját.

- Meggyógyítalak, Héctor. Ne félj.

- Az sem segítene rajtam. Nem tudok úszni.

- Marina vagyok, a tengerek lánya. Emlékszel? - A jeges bizsergés az

ujjaimból átterjed sebesült karjába. Bőre először megfeketedik, aztán

szürke, majd vörös lesz, végül visszanyeri eredeti napbarnított színét.

Gyorsan a harapott sebre összpontosítok a hasán, és pár másodperc

múlva Héctor kihúzza magát. Szinte duzzad az energiától. A szemébe

nézek: - A tengerek lánya vagyok, hát majd én viszlek.

- De itt van ez is - mutat a Ládára.

- Majd te hozod - mondom, azzal a kezébe nyomom.

Belegázolunk a vízbe, és amikora lábunk már nem ér le, jobbal

átkarolom Héctor mellkasát, ballal pedig tempózni kezdek. Héctor

hanyatt fordul, magához szorítja a Ládát, a feje alig látszik ki a vízből.

Ella és Crayton már a tó közepén járnak, igyekszem utolérni őket.

A felhők eloszlanak a fejünk fölött, szürke füstcsíkokra bomlanak az

égen. A közeledő mogadoriakat már nem tartja fogva az eső, és amint

megpillantanak minket a tóban, mintegy tucatnyi kraul kíséretében

utánunk erednek.

Amikor az utolsó felhő is eltűnik az égről, valami fekete hullik alá, és

amint földet ér, kiderül, hogy egy lány az.

A nyakában jókora kék amulettet visel, lába belesüpped a homokba.

Gyönyörű, fekete hajú lány - azonnal felismerem az álmomból: az ő

arcképét festettem a barlang falára.

- Közénk tartozik! - kiáltom.

A lány megfordul, és találkozik a tekintetünk; aztán hirtelen eltűnik.

Döbbenten meredek a hűlt helyére. Képzelődtem volna?

- Hova tűnt? - kérdezi Ella.

Ha Ella is látta, akkor nem képzelődtem. Alighogy ezt végiggon-

dolom, a vízpartot elsőként elérő két krault valami visszarántja a

levegőben. Vonyítva, sipítva acsarkodnak valamire a hátuk mögött,

aztán egymáshoz csapódik a testük, és elernyednek. Egyikük

röptében elgáncsol két katonát, a másik pedig a többi kraulnak

vágódik.

- Láthatatlanná tud válni. Ez a tálentuma - szólal meg Crayton.

Láthatatlanná?! Csodálatot és irigységet érzek, de leginkább

hálás vagyok. Minden egyes krault, amelyik eléri a tavat, elkapja egy

láthatatlan kéz, és vagy a homokban vagy egy mogadorinak hajítva

végzik. Fölemelkedik a földről egy elejtett puska, és tüzelni kezd

minden irányba. A kraulok úgy hullanak, mint a legyek. Tucatnyi

mogadori katona válik hamufelhővé.

Hirtelen lövéseket hallok a másik irányból is. A tó túlpartján húsz

mogadori gázol be a vízbe derékig. Fénycsóvák csapódnak

körülöttünk a tóba, alig látok valamit a gőztől.

- Ella! - kiáltom.

- Itt vagyok! - érkezik a válasz bal kéz felől.

- Vedd át Héctort!

Odaúszik mellém, és átkarolja Héctor mellkasát.

- Miért?

- Nem fogom tétlenül nézni, ahogy a társam egyedül harcol. Ez az

én háborúm is.

Mielőtt bárki visszatarthatna, lebukom, és máris érzem, ahogy a víz

csiklandozni kezdi a tüdőmet. Alámerülök egészen mélyre, ahol a tó

zöldeskék vize már szürkére változik. Lejjebb megpillantom Olivia

tetemét; élettelenül hever a tó fenekén, a hátán ejtett sebekből még

most is szivárog a vér.

A túlsó part felé igyekszem, és nemsokára meglátom a vízben álló

mogadoriak lábát. Odaúszom a legszélsőhöz, megvetem a lábamat az

iszapban, és kiugrom a vízből. A katonának meglepődni sincs ideje;

telekinézissel felkapom és a tó közepe felé hajítom. Magamhoz rántott

puskájával agyonlövöm, aztán megfordulok, és vadul tüzelek tovább. A

vízben álló mogadoriak mind egy szálig elhamvadnak, és amikor

végeztem velük, a parton nyüzsgő több száz társukat veszem célba.

Mozgást érzékelek a hátam mögött, de nem vagyok elég gyors; egy

kraul ugrik rám, és az oldalamba mélyeszti a fogait. Borzalmas fájdalom

hasít belém, mintha valaki izzó vasat döfött volna a bordáim közé. A

bestia leránt a víz alá, aztán nekicsap a homokos fövenynek.

Kétségbeesetten sikítok, miközben újra meg újra a víz alá merülök.

Biztos vagyok benne, hogy eljött a vég, így fogok meghalni. A kraul

fogsora azonban hirtelen szétnyílik, a szörny elenged. A partra

zuhanok, és értetlenül figyelem, amint a kraul egyre szélesebbre tátja a

pofáját, majd meghallom a csontok roppanását. A fekete hajú lány

jelenik meg előttem, kezében a bestia remegő állkapcsa. Rám néz,

aztán egy gyors mozdulattal kettétöri a kraul pofáját, majd az élettelen

dögöt a vízbe dobja.

- Jól vagy? - kérdezi.

Felhúzom a pólómat, és a sebre szorítom a tenyeremet.

- Egy másodperc, és jól leszek.

Lebukik egy gyilkos fénycsóva elől.

- Remek. Hányadik vagy?

- Hetedik.

- Én Hatodik - mondja, azzal újra eltűnik.

A jeges bizsergés átjárja a testemet, de tudom, hogy nem lesz időm

teljesen meggyógyítani magam, mielőtt a mogadori katonák következő

hulláma elér. Lebukom a víz alá, és ott maradok. A sebem már

majdnem begyógyult, amikor ismét feljövök a felszínre.

Hatodik egy páncélozott Humvee tetején áll, fényesen ragyogó

kardot forgat a kezében. Katonák veszik körül, csak úgy röpködnek a

levágott végtagjaik. Aztán telekinézissel a levegőbe emel egy puskát,

és megtizedeli a háttérben álló mogadoriakat. Majd lándzsaként

elhajítja a kardját, és egyszerre három katonát is felnyársal vele. Végül

megkaparintja a páncélkocsi tetejére szerelt gépfegyvert, és néhány

másodperc alatt óriási pusztítást végez a mogadoriak között.

Már csak húsz-harminc katona maradt, meg talán négy kraul.

Hatodik fölemeli az egyik kezét, miközben a másikkal folyamatosan lövi

a parton álló Humvee-kat. Sötét felhő jelenik meg a hegyek fölött, és

sistergő villámok csapnak a parti homokba. A mogadoriakon most

először látszik, hogy félnek. Rémülten eldobják fegyvereiket, és

futásnak erednek az erdő felé.

- Kifelé a tóból! - kiáltom. A villámlástól én is megijedtem. Ella partra

húzza Héctort, mögöttük pedig Crayton emelkedik ki a vízből.

Kimászom a partra Hatodik mellett, és felkapok két eldobott

fegyvert. Majdnem hanyatt esem, amikor egyszerre nyitok tüzet

mindkettőből, de végül sikerül talpon maradnom, és újabb katonákat

lövök porrá, sőt, két kraullal is végzek. Egy sebesült katona az egyik

Humvee roncsa mögül gránátot hajít Hatodik felé, amit egy jól irányzott

lövéssel még a levegőben szétrobbantok. A robajra Hatodik megfordul

a gépfegyverrel, és a sebesült katonából egy pillanat múlva már csak

egy kupac hamu marad.

Képtelen vagyok levenni a szememet Hatodikról. Lenyűgöz a

mozdulataiból áradó erő. A kék amulett szinte a táncol a nyakában,

amint egyre újabb mogadoriakat tarol le a fegyverrel. Balra rántja a

puska csövét, és miszlikbe aprít egy krault, majd egy kézmozdulattal

villámlást idéz elő, amivel további katonákat porlaszt hamuvá.

A völgyet füst borítja. Szétégett roncsok és fekete hamu min-

denfelé. Körülnézek, és alig akarom elhinni, hogy másodperceken belül

miénk a győzelem. Crayton zárkózik föl mellém; átadom neki az egyik

fegyvert, és azonnal tüzet nyit a visszavonuló mogadoriak egy

csoportjára. Héctor a Ládával a kezében fut utánunk, és hamarosan

Ellával együtt utolérnek minket. Hatodik felé biccentek, aztán

rámosolygok a barátaimra: a nehezén túl vagyunk. Ám alighogy ez

átvillan az agyamon, Ella fölemeli a fejét, elnéz mellettem, és falfehérré

válik.

- Pikenek!

Négy szörnyeteg dübörög le a hegyoldalról nyaktörő sebességgel.

Hatodik pont az útjukban áll, az utolsó életben maradt katonákkal és a

kraullal van elfoglalva. Fenyőfákat csavarok ki tövestül, és célba

veszem velük a bestiákat. Négy fatörzs telibe találja az élen száguldó

pikent: orra bukik, és a mögötte robogó három halálra tiporja.

- Hatodik! - kiáltok. Meghallja, és felém fordul, mire a lefelé szá-

guldó bestiákra mutatok. Megpördül, és egy sorozattal szétroncsolja a

bal szélen közeledő piken térdét. Az orra bukó szörnyeteg gyorsabban

gurul le a hegyről, mint ahogy a társai futnak. Hatodik az utolsó

pillanatban ugrik le a Humvee-ról, mielőtt a kimúlt piken fülsiketítő

reccsenéssel szétlapítja a járművet.

Craytonnal tüzet nyitunk a megmaradt kettőre, de túl gyorsak, nem

találjuk el őket, és amint leérnek a völgybe, különválnak. Hatodik feláll,

mire a felhők az égen felmordulnak, és a következő pillanatban villám

csap az egyik pikenbe, levágja a karját. A bestia bömbölve térdre rogy,

de gyorsan visszanyeri az egyensúlyát, és az oldalából spriccelő vérrel

mit sem törődve rohan tovább felénk. A másik szörnyeteg kitér Crayton

lövései elől, és az ellenkező irányból támad ránk. Mindnyájan Hatodik

felé szaladunk, de Héctor a Ládával túl lassú. A félkarú piken utoléri, és

mielőtt bármit tehetnék, az ujjai összezárulnak körülötte.

- Neem! - sikítok. - Héctor!

Sokkos állapotba kerülök. Annyira letaglóz a látvány, hogy amikor a

piken a Ládával együtt a tóba hajítja Héctor élettelen testét, még a

telekinézist sem jut eszembe használni, amivel megakadályozhatnám,

hogy elsüllyedjenek.

Hatodik közben végzett a másik bestiával. Felénk fordul, és mindkét

karját az égre emeli. Hatalmas villám csap le a felhőből, és elválasztja a

piken fejét a törzsétől.

Szokatlan csönd telepszik a völgyre. Közelebb lépek Hatodikhoz,

aztán végigpillantok Ellán, Craytonon és a magunk mögött hagyott

pusztításon. Valami azt súgja, mostantól egyre ritkábbak lesznek az

ilyen csöndes pillanatok az életemben.

- A Ládád, Marina - szólal meg Crayton. - Föl kell hoznod.

Hatodik felé fordulok, és megölelem.

- Köszönöm. Köszönöm, Hatodik.

- Biztos vagyok benne, hogy nem ez volt az utolsó közös csatánk -

feleli, azzal átkarolja a vállamat.

- A nevem Marina - mutatkozom be. - Ő Crayton, ő pedig Ella, vagyis

Tizedik.

Ella előrelép, és visszazsugorodik hétéves kislánnyá. Kezet nyújt

Hatodiknak, akinek a döbbenettől tátva marad a szája.

Crayton belekezd Ella és a második űrhajó történetébe, én pedig

eközben besétálok a tóba. Most először érzem a hullámok hűs

érintését. Beúszom a tó közepére, aztán alámerülök. A fenéken

sötétség uralkodik, idáig nem érnek le a nap sugarai. Lábam be-

lesüpped az iszapba. Addig körözök, míg meg nem találom a Ládát.

Nagy nehezen kirángatom az iszap öleléséből, aztán fél kézzel

tempózva elindulok fölfelé. Amikor a fekete víz kékké halványul,

megpillantom Héctor holttestét. Megfogom a derekát, és kiúszom a

partra.

Ella, Crayton és Hatodik a fövenyen várnak. Lerakom a Ládát aztán

nedves kezemmel végigtapogatom Héctor lábszárát, karját, nyakát és

összezúzott hátát, azt remélve, hogy mindjárt megérzem a jeges

bizsergést az ujjaim hegyén.

- Meghalt - érinti meg a vállamat Crayton.

Nem adom föl. Furdal a lelkiismeret, amiért Adelinával nem

próbáltam meg ugyanezt. Megsimogatom Héctor arcát. Beletúrok

őszülő hajába. Még a földről is fölemelem kicsit, de ez sem segít.

Craytonnak igaza van. Meghalt.

HARMINCHARMADIK

FEJEZET

F Ü V E S R É T E K F Ö L Ö T T S U H A N O K . S E B E S F O L Y Ó N K E L E K

Á T . Minden tagom merev és sajog, akármikor kinyitom a sze-

mem, hol egy kidőlt fán ugratunk át, hol sziklás domboldalon

száguldunk lefelé. Ütemes zajt hallok, és jó néhány percbe telik,

mire rájövök, hogy ez Bernie Kosar patáinak dobogása. A hátán

fekszem, miközben szélsebesen száguldunk a hegyek között.

- Ébren vagy? - kérdezi Kilencedik. Fölemelem a fejem.

Mögöttem ül, hóna alatt a két Láda.

- Nem is tudom - motyogom, és behunyom a szemem. - Mi...

mi történt?

- Belerohantál a kék erőtérbe. Ez a legnagyobb baromság,

amit a Földön vagy a Lorienen elkövethet valaki. - Dühösnek

tűnik, mintha elrontottam volna a szülinapi buliját.

- Mi van Setrákus Rával? - kérdezem.

- Eltűnt a hegy gyomrában, a gyáva féreg. Hiába kerestem,

nem találtam másik bejáratot.

Ülő helyzetbe tornázom magam. Érzem, hogy eluralkodik

rajtam a pánik.

- Hol van Sam?

- Felejtsd el, Negyedik. A haverod vagy rég halott, vagy

éppen fejjel lefelé lóg egy kötélről, és egy kés rosszabbik végével

szemez.

Kidobom a taccsot. Bernie Kosar azonnal megáll, én pedig

lecsusszanok a hátáról, és tovább öklendezem. Kilencedik azt

magyarázza, hogy az émelygés nemsokára elmúlik, ismerős ez

neki, ő is jó néhányszor átélte, amikor szökni próbált, és hogy

a gyógyító kő mit sem ér az erőtér mellékhatásaival szemben, de

oda sem figyelek rá, egyfolytában Sam kínvallatása jár a fe-

jemben. Nem a mogadori erőtér miatt vagyok rosszul, hanem

amiatt, hogy őt cserbenhagytam. Nem hiszem, hogy valaha is

képes leszek megbocsátani magamnak. Az én hibám, hogy

belépett a hegy belsejébe, és az is az én hibám, hogy odabent

rekedt. Sorsára hagytam a legjobb barátomat.

- Vissza kell mennünk - mondom. - Sam is visszamenne

értem.

- Szó sem lehet róla. Legalábbis egyelőre. Ilyen állapotban

amúgy sem venné semmi hasznodat, és ahogy te magad is

mondtad, előbb meg kell találnunk a többieket.

Felállok, de szinte azonnal megint térdre rogyok.

- Azt se tudod, hol vagyunk.

- Nagyjából két mérföldre a kocsitoktól - feleli Kilencedik.

Zavart kifejezés ülhet ki az arcomra, mert elmosolyodik, és

megpaskolja Bernie Kosar hátát. - Kiderült, hogy értek az állatok

nyelvén. Ki gondolta volna? Bernie mutatja az utat. Gyerünk!

Nincs erőm ellenkezni. Bernie Kosar újra vágtázni kezd,

hasával bokrok tetejét és kidőlt fák ágait súrolja, ahogy egyik

akadályt ugorja át a másik után. Minden porcikám fáj. A sö-

rényébe kapaszkodva próbálok a hátán maradni, miközben

meredek hegyeken és sebes sodrású folyókon kelünk át. Az égen

lassan megjelennek a csillagok, és tudom, hogy egyikük, valahol

nagyon messze, a Lorien napja, amely sugaraival egy téli álomba

merült bolygót melenget.

- És mi a következő lépés? - kérdezi Kilencedik, ahogy az

árnyak közt suhanunk.

Nem válaszolok. Azon tűnődöm, Henri vajon mit tenne a

helyemben. Vajon milyen arccal nézne rám, ha most itt volna?

Büszke lenne rám, amiért visszaszereztem a Ládát, kisza-

badítottam egy Védőt, és közben számtalan mogot megöltem,

vagy inkább csalódott, amiért elszalasztottam a hadvezérüket, és

cserbenhagytam a barátomat?

Képtelen vagyok szabadulni a gondolattól, hogy Samet is

bezárták egy olyan acélajtó mögé. Kicsordulnak a könnyeim, és

végigcsurognak Bernie Kosar nyakán. Utálatos gondolat, de azt

kívánom, inkább legyen halott, mint hogy miattam megkínozzák.

Sarah-ra nem tudok haragudni, amiért feladott, csak magamat

okolhatom. Nem kellett volna kapcsolatba lépnem vele, hiszen

mindenki óva intett ettől. Lehajtom a fejemet, és Bernie Kosar

véknyába mélyesztem a sarkam, mire rögtön még nagyobb

sebességre kapcsol.

Hatodik valahol Spanyolországban van, remélhetőleg egy

másik Védő társaságában. Legszívesebben azonnal repülőre

ülnék, hogy minél előbb vele lehessek, de azok után, hogy

nemrég szöktem meg egy szövetségi börtönből, és minden

bizonnyal előkelő helyen szerepelek a legkeresettebb bűnözők

FBI-listáján, fogalmam sincs, ezt hogyan tehetném meg.

Elérünk a kisbuszhoz. Fájdalmasan lekászálódom Bernie Kosar

hátáról. Kinyitom a csomagtartót, Kilencedik pedig szótlanul

berakja a két Ládát. Émelyegve végignyúlok a hátsó ülésen, és

megkérdezem Kilencediket, nincs-e kedve vezetni.

- Már vártam a kérdést - feleli boldogan. A kezébe nyomom a

slusszkulcsot, és a következő pillanatban már hallom is, ahogy a

motor felberreg.

Valami nyomja a hátamat. Lenyúlok érte: Sam apjának

szemüvege. Ahogy fölemelem, a holdfény megcsillan a lencséken.

Veszek egy nagy levegőt, és azt suttogom:

- Hamarosan találkozunk, Sam. Ígérem! - És amikor már

tényleg azt hiszem, ennél rosszabb nem jöhet, hirtelen belém

hasít a felismerés, ami még a kék erőtérnél is fájdalmasabban

érint. - A rohadt életbe! A cetli, amire Hatodik leírta, hol

találkozunk... Sam zsebében van. Mekkora barom vagyok! Hogy

fogjuk így megtalálni egymást?

Kilencedik hátraszól:

- Nyugi. Semmi nem történik ok nélkül. Ha úgy van megírva,

hogy találkozzunk Hatodikkal vagy Ötödikkel, akkor találkozni is

fogunk. És ha Samnek továbbra is szerepe van ebben a

történetben, akkor vele is.

Bernie Kosar ismét kutyaalakban hátraugrik mellém, és

megnyalja az arcomat. Megsimogatom a fejét, és nagyot sóhajtok.

El se akarom hinni, hogy az elmúlt negyvennyolc óra

balszerencse-sorozata után még Hatodik címét is elveszítettem.

Kinézek az ablakon. Észak felé fúj a szél. Eltűnődöm, ez vajon

jelent-e valamit, vagy legalábbis megmutatja-e a helyes utat,

ahogy Hatodik mondta.

- Menjünk észak felé - szólok előre. - Valami azt súgja, az lesz

a jó irány.

- Vettem, főnök. - Kilencedik a gázra lép, én pedig Bernie

Kosarra pillantok, aki már összegömbölyödve alszik mellettem.

*****

Héctor holttestét a gát tövében temetjük el, a fehér beton és a zöld fű

találkozásánál.

- Héctor egyszer azt mondta, hogy a változás kulcsa az, ha el-

engedjük a félelmeinket - mondom, miközben körbehordozom a

tekintetemet Ella, Crayton és Hatodik arcán. - Nem tudom, sikerült-e

már megszabadulnom a félelmeimtől, de a változás eljött. Ebben a

pillanatban is folyamatban van. És csak remélni tudom, hogy segítetek

majd átvészelni.

- Egy csapat vagyunk - feleli Ella. - Persze hogy segítünk.

Miután végső búcsút vettünk Héctortól, felkapaszkodunk a

gát falára erősített létrán. Odafent megállunk, és végigpillantunk a

völgyön meg a tavon. Mögöttünk a gát túlsó felén zsilipek sorakoznak,

és egy másik, jóval nagyobb tó víztömegét tartóztatják fel. Nem tudok

szabadulni a gondolattól, hogy ez akár a jelenlegi helyzetem

metaforája is lehetne. Előttem a múltam, kicsiny és távoli, vérontással

tarkított, és bármelyik pillanatban eláraszthatja a jövő

feltartóztathatatlan áradata.

Hatodikhoz fordulok, és megkérdezem:

- Ismersz egy bizonyos John Smitht Ohióból? Ő is közénk tartozik?

Ajka széles mosolyra húzódik.

- Ismerem Johnt. Ő Negyedik.

jobbommal megfogom Ella kezét, a ballal pedig Hatodik felé nyúlok.

Aztán csak állunk, és hagyjuk, hogy a hideg hegyvidéki szél az

arcunkba csapja a hajunkat. Ella Hatodikra pillant, és azt kérdezi:

- Elmegyünk Amerikába?

- A védővarázslat már nem véd minket. Semmi akadályát nem

látom, hogy újra együtt legyünk. - Azzal vállat von, és megint a tó felé

fordul.

Crayton is csatlakozik hozzánk.

- Nem szívesen mondok ilyet, hölgyeim, de ez most vihar előtti

csönd. Túl sok csatát nyertünk meg ahhoz, hogy békén hagyjanak

minket. Kezdtek túlságosan megerősödni, ezért minden létező

eszközt be fognak vetni ellenetek. Most már nem fogják beérni

néhány hitvány századdal meg egy-két ügyetlen bestiával. Hamarosan

megérkezik a vezetőjük, Setrákus Ra.

- Kicsoda? - kérdezem.

- Setrákus Ra - ismétli Crayton a fejét ingatva. - És azt hiszem, őrá

még nem állunk készen.

- Akkor a kérdés el is dőlt - jelentem ki. - Irány Ohio. Ott vár ránk

John Smith.

- Pontosabban Nyugat-Virginiában. Két hét múlva - helyesbít

Hatodik.

- Nem hiszem, hogy tényleg ez a legbölcsebb lépés - mondja

Crayton, és elindul a gát széle felé. - Előbb meg kell találnunk a

többieket.

Hatodik utánamegy.

- Ez jól hangzik, de fogalmam sincs, hol vannak.

Crayton nem fordul felé, úgy válaszol:

- Nekem viszont van. És azt is tudom, hol vannak a kiméráink. Ha

Setrákus Ra azt hiszi, könnyű dolga lesz, akkor bizony jókora

meglepetés vár rá.

Mindannyian követjük, és megtesszük az első lépéseket lefelé a gát

túloldalán.

Cartaphilus Könyvkiadó, Budapest, 2011

Felelős kiadó: Szász Zsolt

A kötetet tervezte: Oszoli Judit

Nyomdai előkészítés: Jonatán Press Bt.

A nyomdai munkálatokat

a debreceni Kinizsi Nyomda Kft. végezte

Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

ISBN 978-963-266-222-0