Michael Crichton

Kalózvizeken

I.P.C. KÖNYVEK KFT

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:Pirate Latitudes by Michael Crichton

Copyright © 2009 by The John Michael Crichton TrustAll rights reserved.

Fordította: Gondos László

Borítóterv: Tóth Anikó

Hungarian edition© by I.P.C. Könyvek Kft., 2010

Hungarian translation© by Gondos László, 2010

ISBN 978 963 6353 605

I. RÉSZ

Port Royal

ELSŐ FEJEZET

Sir James Almont, aki őfelsége, II. Károly király kegyelméből a jamaicai angol gyarmati kolónia kormányzói tisztét töltötte be, korán kelő ember hírében állt. Ez a szokása részben egy korosodó özvegyember rigolyájából, részben a köszvény okozta fájdalomból fakadó álmatlanságból, részben pedig a sziget éghajlatához való alkalmazkodásából alakult ki, hiszen állomáshelyének levegője hamar elviselhetetlenül forróvá és párássá vált a napfelkeltét követően.

1665. szeptember 7-ének reggelén, ahogy mindig, most is a kormányzói palota harmadik szintjén elhelyezkedő hálószobájában ébredt fel, majd az ablakhoz lépett, hogy lássa, milyen időjárásra számíthat, és elgondolkozzon egy kicsit a rá váró nap feladatain. A kormányzói rezidencia lenyűgöző, téglafalakkal büszkélkedő épület volt, amelynek tetejét vörös cserepekkel fedték. Ez volt az egyetlen háromemeletes ház Port Royalban, így Sir Jamesnek nagyszerű kilátása nyílt odafentről a városra. Az alant elterülő utcákon lámpagyújtogatók járták megszabott útvonalukat, hogy eloltsák az előző este meggyújtott utcai világítás fényeit. A Ridge Streeten a helyőrség katonáiból álló hajnali őrjárat tagjai szedték össze a sárban heverő részegeket és holttesteket. A palota előtti területen, közvetlenül a kormányzó ablaka alatt, azok a vízhordó fogatok zörögtek végig, amelyek hordókba töltve hozták a városba a néhány mérfölddel távolabb folyó Rio Cobra vizét. E zajoktól eltekintve Port Royal csendbe burkolódzott, hogy maradéktalanul kiélvezze azt a rövidke időszakot, ami az éjszakai tivornyákat követő kábulat és a dokkok környékén lassan meginduló, zsibvásárhoz hasonlatos nyüzsgés között jut neki. A város kikötőjébe vezető girbegurba utcák

vonalát követve, a kormányzó megpillantotta a több száz, különböző méretű, horgonyon álló vagy éppen dokkba húzott hajó sűrű árbocerdejét. Odakinn, a nyílt tengeren, az apró szigeten túl, a Rackham-zátony közelében, egy angol kereskedelmi brigg horgonyzott, amely feltehetően az éjszaka folyamán érkezett. Kapitánya körültekintő módon úgy döntött, inkább kivárja, amíg napvilágnál hajózhat be Port Royal kikötőjébe. A brigg, a kormányzó tekintetétől és az egyre erősödő hajnali derengéstől kísérve, kibontotta derékvitorláit. A Károly-erőd közeléből két hosszúcsónak indult el, hogy biztos révbe vezesse az újonnan érkezett hajót.

Almont kormányzó – akit a helybeliek csak „Dézsmaszedő James”-ként emlegettek, mivel ragaszkodott hozzá, hogy a kalózvállalkozásokból származó zsákmány tizedrésze az ő pénzesládájába vándoroljon – elfordult az ablaktól. Fájós bal lábára erősen bicegve átvágott a hálószobán, hogy megmosakodjon. A kereskedőhajóról szinte azonnal elfelejtkezett, mivel Sir Jamesre ezen a reggelen egy felettébb kellemetlen kötelesség hárult: végig kellett néznie egy gonosztevő kivégzését.

A LeClerc nevű francia gazembert egy héttel korábban csípték el a katonák, és a Rio Ocho mentén élő telepesek ellen végrehajtott kalóztámadások miatt ítélték halálra.

A néhány szerencsés flótás vallomása alapján, akiknek sikerült túlélniük a rajtaütéseket, a férfit a High Streeten álló bitófára fogják majd felkötni, nagy nyilvánosság előtt. Almont kormányzót nem különösebben érdekelte a francia sorsa, az akasztás pedig mégannyira sem, ám sajnálatos módon hivatali kötelességei közé tartozott az ilyen eseményeken való részvétel. Unalmas, ceremoniális reggelnek nézett elébe.

Richards, az inasa lépett be a szobába. – Jó reggelt kívánok, kegyelmes uram! Parancsol egy kis vörösbort? – kérdezte, miközben már át is nyújtotta a poharat. A kormányzó minden teketória nélkül, mohón felhörpintette az italt. Richards előkészítette a tisztálkodáshoz szükséges eszközöket: egy tálnyi friss rózsavizet, egy összezúzott mirtuszbogyókkal teli edényt, majd

egy másikat, amely fogport tartalmazott. E mellé helyezte el a fogak tisztítása során használatos kendőt. Miközben Almont kormányzó a mosakodással volt elfoglalva, a háttérből a szoba levegőjének reggelenkénti frissítését szolgáló illatos parfüm sziszegő hangja hallatszott.

– Forró napunk lesz az akasztáshoz – jegyezte meg Richards, Sir James pedig egyetértőn mormogott a bajusza alatt. Ritkuló hajszálait mirtuszbogyókból készült balzsammal kente be. Ötvenegy éves múlt, és lassan már egy évtizede annak, hogy kopaszodni kezdett. Mivel nem számított igazán hiú embernek, ráadásul általában kalapot hordott, fogyatkozó hajkoronája nem töltötte el különösebb aggodalommal. Ennek ellenére különböző szerek segítségével próbálta megőrizni egyre ritkuló hajszálait. Néhány esztendeje a mirtuszbogyókból készült balzsamot részesítette előnyben, a Plinius által előírt, hagyományos gyógyszert. Használt még egy olívaolajból, hamuból és földigilisztából összekevert krémet is, amivel hajának őszülését igyekezett megelőzni, ez a kotyvalék azonban olyan büdösnek bizonyult, hogy próbálta a lehető legritkábban alkalmazni.

Rózsavízzel megmosott haját az odakészített törülközővel dörgölte szárazra, majd arcvonásait kezdte vizsgálgatni a tükörben.

A mesterműnek számító, tökéletes tükör birtoklása egyike volt azon kiváltságoknak, melyek a jamaicai gyarmaton betöltött legmagasabb hivatali pozícióval jártak. A felülete nagyjából egy négyzetméter volt, csodálatosan ragyogó színét egyetlen repedés vagy hullám sem torzította el. Egy esztendeje érkezett Londonból, az egyik helyi kereskedőnek, ám Almont valamilyen ürüggyel elkoboztatta tőle. A kormányzó egyáltalán nem tartotta méltóságán alulinak az efféle ügyleteket. Úgy gondolta, az esetenkénti önkényes viselkedés csak növeli a közösség iránta tanúsított tiszteletét. Elődje, Sir William Lytton már Londonban figyelmeztette, hogy a „jamaicai kolóniát nem hatja át túl mélyen az erkölcsösség”. Az azóta eltelt évek során Sir James gyakorta idézte fel magában ezeket a szavakat, mivel meglehetősen találónak érezte őket. Ő személy szerint híján volt a kifinomult társalgáshoz szükséges képességeknek, sőt meglehetősen bárdolatlanul is tudott viselkedni. Lobbanékony természetét azonban a köszvény okozta

fájdalom következményének tartotta.A tükörképére vetett kutató pillantás után levonta a

következtetést, miszerint ideje lenne újra felkeresnie Enderst, a borbélyt, hogy megigazíttassa vele a szakállát. Sir James nem volt különösebben jóképű, s hogy valamiképpen enyhítse arcának „ravaszkás” kifejezését, dús körszakállt viselt.

Miután vonásainak látványát némi morgás kíséretében tudomásul vette, figyelmét a fogsorára irányította. Nedves ujját belemártotta a porrá őrölt nyúlkoponyából, gránátalmahéjból, valamint barackvirágból összekevert pasztába és dudorászva végigdörzsölte vele a fogait.

Richards az éjszaka érkezett hajót bámulta az ablakon keresztül. – Az a hír járja, uram, hogy a Godspeed az!

– Valóban? – köpte ki Sir James a kis kortynyi rózsavizet, amivel a száját öblögette át, hogy a külön erre a célra odakészített kendővel megszárítgathassa a fogait. A kendő elegáns, csipkeszegélyes, vörös selyemből készült németalföldi áru volt. Négyet is a magáénak mondhatott belőle, amely tény szintén apró jelzésként szolgált a gyarmaton betöltött szerepére. A kendők egyikét azonban mostanra tönkretette az egyik ostoba szolgálólány aki a jól bevált ősi módszert követve, egy kőhöz csapkodva mosta ki. A durva bánásmód szinte megsemmisítette a kényes szövetet. Errefelé, sajnálatos módon, meglehetősen nehéz volt megfelelő személyzetet találni, ahogy azt Sir William is említette annak idején.

Richardsra természetesen mindez nem vonatkozott. Annak ellenére, hogy Skóciából származott, igazi aranyat érő, hűséges és ráadásul tiszta inas volt. Ismerte a legfrissebb pletykákat, a város minden történését, és be is számolt róluk a gazdájának, aki máskülönben soha nem szerzett volna tudomást ezekről.

– Azt mondod, a Godspeed az?– Igen, uram! – felelte Richards, miközben kikészítette az ágyra

Sir James aznapi öltözékét.– És az új titkárom vajon a fedélzeten van? – A múlt hónap során

kapott hírek szerint ezzel a hajóval kellene megérkeznie az új szekretáriusnak, egy bizonyos Robert Hacklettnek. A kormányzó soha nem hallott még a fickóról, így némi izgatottsággal várta a

találkozást. Már nyolc hónapja is elmúlt, hogy Lewist elvitte a dizentéria, és neki nélkülöznie kellett mindazokat az áldásokat, amelyeket egy jó titkár jelent.

– Minden bizonnyal, uram! – mondta az inas.Sir James nekikezdett, hogy kifesse magát. Elsőként arcának és

nyakának rózsás színét fedte el fehér ólom és ecet segítségével, hogy divatosan sápadttá varázsolja magát. Ezt követően az arccsontok környékét és az ajkait kente be hínár, tengeri moszat és okker keverékéből álló vörös festékkel.

– Kívánja, hogy elhalasszák az akasztást, uram? – érdeklődött Richards, miközben átnyújtotta a kormányzó gyógyolaját.

– Nem. Azt hiszem, nem – morogta fintorogva Almont, amint lenyelt egy kanálnyit a szerből.

A „vörös szőrű eb olaját”, amit egy Londonban letelepedett milánói férfi kotyvasztott, a köszvény hatásos ellenszereként tartották számon, és Almont fegyelmezetten, minden egyes reggel bevette az adagját belőle.

Miután ezen is túl volt, hozzáfogott az öltözködéshez. Richards kifogástalan állapotban készítette elő a legjobb hivatali ruhadarabjait. Sir James elsőként egy szép selyemtunikát öltött magára, majd belebújt a halványkék térdnadrágba. Ezt követően zöld bársonyból készült, mereven steppelt zekét húzott, ami átkozottul meleg volt ugyan, mégsem nélkülözhette a nap hivatalosnak tekintett eseményein. Öltözetét a legszebb tollas kalapjával egészítette ki.

A kormányzó kedvelte a napnak ezt a szakaszát, amikor a nyitott ablakon át beszűrődött hozzá az odakint ébredező város sürgés-forgásának minden zaja és kiáltása.

Hátralépett az ablaktól, hogy inasa szemrevételezhesse megjelenését, és megigazítva a nyakfodrokat, kifejezze elégedettségét. – Scott parancsnok a hintájánál vár önre, kegyelmes uram! – jelentette.

– Nagyszerű! – bólintott Sir James, majd lassan mozogva, hiszen minden egyes lépésnél szúró fájdalom hasított a lábujjába, ráadásul a nehéz zeke alatt azonnal izzadni kezdett, miáltal a felkent festék lefolyt az arca két oldalán, valamint a füleinél, Jamaica kormányzója leereszkedett a palota lépcsőjén, hogy

elfoglalja helyét a rá várakozó hintóban.

MÁSODIK FEJEZET

Egy köszvénytől szenvedő ember számára a kikövezett utcákon megtett rövid kocsiút is maga volt a pokol. Sir James elsősorban ezért gyűlölte az akasztásokon való megjelenés hivatali kötelezettségét, bár az sem volt különösebben ínyére, hogy el kellett vegyülnie az irányítása alatt álló város forgatagában. A pazar kilátás, mely az ablakából tárult elé, sokkal inkább kedvére való volt.

1665-re Port Royal virágzó várossá vált, habár tíz esztendővel korábban, amikor Cromwell hadserege egy hadjárat során elragadta Jamaicát a spanyoloktól, még csak egy zavaros, alig lakott, járvány sújtotta földnyelv volt csupán. Az azóta eltelt évek alatt túlzsúfolt, áttekinthetetlen, mindennapos erőszaktól fertőzött településsé nőtte ki magát, mely nyolcezer embernek nyújtott otthont vagy menedéket.

Port Royal vitathatatlanul gazdag hely volt, sőt egyesek egyenesen a világ leggazdagabb városának nevezték, ennek ellenére nem élt olyan ember a földön, aki kellemesnek találta volna. Az utcák közül csak néhányat burkoltak kövekkel, ezek egyenesen Angliából érkeztek, a hajók gyomrában felhalmozott ballasztként. A többi útvonal hulladéktól és trágyától bűzlő, legyektől és moszkitóktól zsongó, keskeny sáros keréknyom volt csupán. A szorosan egymás mellé zsúfolt házakat fából, esetenként téglából húzták fel, ám ezek legtöbbször durván összetákolt, minden tervezést nélkülöző épületek voltak. Egymást érték a tavernák, a csapszékek, a játékbarlangok és a bordélyházak, melyek a közel ezer tengerész és egyéb utazó igényeit voltak hivatottak kielégíteni, akik igyekeztek a lehető legjobban eltölteni a szabadidejüket a szárazföldön.

Természetesen azért voltak itt törvényes üzletekkel foglalkozó boltok, a város északi végén pedig egy templom is felépült. Ezekről a helyekről Sir William Lytton a „ritka gyakoriságú”, igen találó szófordulattal emlékezett meg hajdanán.

Sir James és háznépe a közösség istenfélő tagjaival egyetemben, minden áldott vasárnap részt vett az istentiszteleteken. A prédikációkat azonban meglehetős gyakorisággal zavarták meg a parton tartózkodó tengerészek, akik istenkáromló bekiabálásokkal és féktelen viselkedéssel szakították félbe a szertartásokat. Egy esetben még az is előfordult, hogy muskétát sütöttek el az ájtatosság idején. Almont természetesen elfogatta a bűnöst, akit két hétre tömlöcbe vettetett, ám óvatosan kellett eljárnia a büntetések kiszabásánál, hiszen Jamaica kormányzójának hatalma, ismét csak Sir William szavait idézve, „vékonyabb és törékenyebb volt, mint a tojáshéj”.

Sir James, miután a király átnyújtotta neki kinevezését, egy teljes estét töltött Sir William társaságában, aki beszámolt az új kormányzónak leendő állomáshelye viszonyairól. Almont, az elmondottakat hallgatva, úgy hitte, érti, miről beszél az elődje, ám valójában az Újvilág viszonyai mindaddig felfoghatatlanok maradtak, amíg az ember a saját bőrén nem tapasztalta meg azokat.

Most, hogy hintájában ülve keresztülhajtatott Port Royal bűzlő utcáin és az ablakon keresztül kibiccentve viszonozta a járókelők köszöntéseit, Sir James elcsodálkozott azon, milyen könnyedén volt képes természetesnek és mindennaposnak elfogadni ezeket a viszonyokat. Eltűrte a hőséget és a legyeket, kibírta a szörnyűséges bűzt, elfogadta a tolvajlást és az üzleti életet elárasztó korrupciót, a kalózhajókon szolgáló emberek durva viselkedését. Ráadásul ezernyi más apró dolgot is el kellett tűrnie, beleértve az éjszakai nyugalmát megzavaró rekedt hangú üvöltözést és lövöldözést, ami a kikötői esték legjellemzőbb vonása.

Természetesen más dolgok is voltak, amik nem használtak a lelki békéjének. Ezek közül az egyik legidegesítőbb éppen vele szemben foglalt helyet. Scott parancsnok, aki a Károly-erődben állomásozó helyőrséget irányította és az erény önjelölt

védelmezőjének szerepében tetszelgett, lesöpört az egyenruhájáról egy láthatatlan sárpöttyöt. – Bízom benne, kegyelmes uram, hogy nagyszerű estéje volt és sikerült kipihennie magát a ránk váró feladatok előtt!

– Meglehetősen jól aludtam! – vágta rá gyorsan Sir James, miközben századszor is végiggondolta, milyen veszedelmeket tartogathat az élet Jamaicában, amikor a katonaság élén egy ilyen piperkőc áll valódi tiszt helyett.

– Kötelességem jelenteni önnek – folytatta Scott, miközben igyekezett az orra elé tartott, illatosított csipkés zsebkendőn át lélegzetet venni –, hogy a foglyot, azt a LeClerc nevűt, az előírásoknak megfelelően előkészítették és minden készen áll az ítélet végrehajtásához!

– Nagyszerű – közölte Sir James rosszalló szemöldökránco-lással.

– Arról is be kell számolnom, hogy befutott a Godspeed nevű kereskedelmi bárka, és ahogy azt mondani szokás, horgonyt vetett. A fedélzetén tartózkodó utasok között ott van az ön új titkára, Mr. Hacklett is.

– Imádkozzunk, hogy félannyira se legyen bolond, mint amennyire az elődje volt! – morogta a kormányzó.

– Úgy legyen, kegyelmes uram! – értett egyet Scott, majd végre csöndben maradt. A hintó közben begördült a High Street Square-re, ahol már nagy tömeg verődött össze, hogy szemtanúja legyen az akasztásnak. Amint Sir James és a parancsnok kimászott a kocsiból, kitört az éljenzés.

Almont kormányzó hanyag biccentéssel fogadta a köszöntést, a tiszt pedig mélyen meghajolt.

– Úgy veszem észre, kifogástalan közönség gyűlt össze – állapította meg Scott. – Mindig örömmel látom, mennyi gyermek és fiatalember vesz részt ezeken az eseményeken! Ez bizony megfelelő tanulsággal szolgálhat a számukra, egyetért velem?

Sir James hümmögött valamit, majd átvágott a gyülekezeten, hogy az első sorban helyet foglalva behúzódhasson az akasztófa árnyékába. A terjedelmes ácsolat folytonosan ott állt a High Streeten, mivel meglehetősen gyakran kellett használatba venni. A jól megerősített gerendák és a vaskos hurok lehetővé tették, hogy

az elítélteket hét láb magasan lógassák fel.– Hol van már az a gazfickó? – kérdezte ingerülten Almont.A foglyot még nem vezették elő, így a kormányzó jól

érzékelhető türelmetlenséggel várakozott. Háta mögé rejtett kezét hol szét-, hol összekulcsolta, míg végre felhangzott a dobok mély hangú dübörgése, ami a szekér érkezését jelezte. Néhány pillanattal később az emberek, akik már látták a közeledő járművet, nevetgélni és kiáltozni kezdtek.

LeClerc hátrakötözött kézzel, egyenesen állt, szürke vászontunikáját a gúnyolódó tömeg által hajigált szemét foltjai szennyezték be. A férfi nem törődött velük, továbbra is büszkén felszegte az állát.

Scott parancsnok a kormányzó felé hajolt.– Kellemes benyomást nyújt, nemde, kegyelmes uram?Sir James felmordult.– Nagyra becsülöm az olyan embereket, akik méltósággal

fogadják a halált!A beszélgetés megszakadt, mert a szekér az akasztófához

gördült és úgy fordult, hogy a fogoly szembekerüljön a gyülekezettel. Henry Edmonds, a hóhér a kormányzó elé lépett és mélyen meghajolt. – Jó reggelt kívánok, kegyelmes uram, és önnek is, Scott parancsnok! Van szerencsém bemutatni a francia LeClerc urat, akit nemrég ítélt halálra a bíróság!

– Haladjunk, Henry! – mondta Sir James.– Igenis, kegyelmes uram! – A sértettnek látszó hóhér újra

meghajolt, és visszatért a szekérhez. Fellépett a fogoly mellé és rácsúsztatta a hurkot a férfi nyakára. Miután végzett, a szekér elejéhez sétált, hogy közvetlenül az elé befogott öszvér mellé állhasson. A tömeg elhallgatott, és a csend kezdett kényelmetlenül hosszúra nyúlni.

Edmonds végre sarkon fordult és felkiáltott.– Teddy az isten verjen meg, igyekezz már!Teddy a hóhér fia, észbe kapva pergő ütemet kezdett verni a

dobon, miközben apja ismét a tömeg felé fordult. Magasra emelte a kezében tartott pálcát, majd rácsapott vele az állat farára. A szekér kiszaladt a fogoly alól, akinek a teste azonnal vad rángatózásba és himbálózásba kezdett a levegőben.

Sir James a férfi küszködését figyelte. Hallotta a fuldoklásból következő reszelős sziszegést, látta, miképpen színeződik lilásra az arc. A francia egyre erőteljesebben kapálózott, ahogy egy-két lábnyival a föld felett előre-hátra lengett. Úgy tűnt, a szemei kiugranak a helyükből, a nyelve pedig előtüremkedett az ajkak közül, végül remegni kezdett a teste, amitől meg-megpördült a kötél végén.

– Bevégeztetett – jelentette ki a kormányzó és a tömeg felé biccentett. Ebben a pillanatban azonban két megtermett férfi rohant előre, akik vélhetően a fellógatott kalóz cimborái voltak. Megmarkolták a rángatózó lábakat, igyekeztek lefelé húzni a testet, hogy eltörjék társuk nyakát, amivel jócskán megrövidíthették volna a szenvedését. Ám elég ügyetlenül végezték a dolgukat, mert a még mindig kegyetlenül erős francia kapálózásával a sárba lökte őket. Az agónia eltartott még néhány szemhunyásnyi ideig, majd az elítélt teste hirtelen elernyedt.

A fickók elhátráltak. LeClerc nadrágszáráról vizelet csorgott le, egyenesen a sárba, miközben teteme előre-hátra himbálózott a kötél végén.

– Nagyszerű kivégzés volt, nemde? – kérdezte széles vigyorral a képén Scott parancsnok, amint egy aranypénzt hajított a hóhér felé.

Sir James elfordult és visszamászott a hintóba, miközben csakis az járt a fejében, milyen átkozottul éhes. Mintha a szél is növelni akarta volna az étvágyát, hirtelen elűzte a környékükről a város visszataszító bűzét, így engedélyezett magának egy szippantásnyi burnótot.

Scott parancsnok javaslatot tett arra, hogy hajtassanak a kikötőbe, és nézzék meg, partra szállt-e már a titkár. A kocsis a dokkokhoz vitte őket, és igyekezett olyan közel megállni a rakodóparthoz, amennyire csak lehetséges volt, mert tudta, hogy a kormányzó nem szeret többet gyalogolni annál, mint amennyi feltétlenül szükséges. A férfi leugrott a bakról és kinyitotta a kocsi ajtaját. Sir James kiszállt, hogy azon nyomban elfintorodjon a bűzös reggeli levegőtől.

Egy, a harmincas évei elején járó fiatalember állt előtte, aki hozzá hasonlóan egy nehéz zeke alatt verejtékezett, ahogy meghajolt. – Kegyelmes uram!

– Kihez van szerencsém? – érdeklődött Almont, alig láthatóan viszonozva a köszönést. Fájós lába miatt nem ragaszkodott a hosszú és mély meghajlásokhoz, másrészt nem is kedvelte különösebben ezt a fajta szertartásos pompát.

– Charles Morton vagyok, uram, a Godspeed kereskedelmi hajó kapitánya Bristolból – mutatkozott be a férfi, miközben átnyújtotta a papírjait.

A kormányzó még csak rájuk sem pillantott. – Mi a szállítmánya?

– Nyugat-angliai duplaszéles fekete gyapjúszövet, stourbridge-i üvegáru és különböző fémtárgyak. A rakomány jegyzékét a kezében tartja, kegyelmes uram!

– Utasai vannak? – ütötte fel az okmányokat Sir James, ám eszébe jutott, hogy nem hozta magával az okuláréját, így pedig csupán homályos foltokat látott belőlük. Úgy tett, mintha türelmetlenül átfutná a sorokat, majd ismét becsukta a mappát.

– Igen, vannak. A fedélzeten tartózkodik az ön új titkára, Mr. Robert Hacklett és a felesége – közölte Morton. – Továbbá nyolc szabad közember, akik kereskedés céljából érkeztek. Hoztam még rajtuk kívül harminchét elítélt asszonyt, őket Lord Ambritton küldte Londonból, hogy a telepesek feleségekhez jussanak.

– Nos, ez igen kedves Lord Ambrittontól! – jegyezte meg Almont szárazon. Anglia nagyobb városainak tisztviselői időnként kiharcolták, hogy fegyencnőket küldhessenek Jamaicára. Ez a kis trükk lehetővé tette a számukra, hogy elkerüljék a szerencsétlenek otthoni bebörtönzését, amivel nem kevés kincsári pénzt takarítottak meg. Sir Jamesnek nem voltak illúziói afelől, hogy a most érkezett nők is ebbe a körbe tartoznak.

– És hol van most Mr. Hacklett?– Még a fedélzeten tartózkodik, kegyelmes uram! Mrs.

Hacklett társaságában felügyeli a csomagjaik kirakodását – helyezte át a testsúlyát Morton kapitány egyik lábáról a másikra. – Az asszonyka számára meglehetősen kényelmetlen volt az utazás.

– Efelől nincs kétségem! – vágta rá Almont, mivel dühítette,

hogy nem találkozhat rögtön az új titkárral. – Mr. Hacklett hozott esetleg leveleket a számomra?

– Azt hiszem, igen – válaszolta a kapitány.– Akkor legyen olyan jó, és kérje meg, hogy amint módjában

áll, csatlakozzon hozzám a kormányzói palotában!– Úgy lesz, kegyelmes uram!– Ami pedig önt illeti, várja meg, hogy a kamarás és Mr.

Gower, a vámfelügyelő megérkezzenek! Ők fogják ellenőrizni a rakományjegyzéket és felügyelik majd a kirakodást. Történt haláleset, amit jelentenie kell?

– Csupán kettő, kegyelmes uram. Mindkét esetben egyszerű matrózokról van szó. Egyikük a fedélzetről tűnt el, a másik a vízkórba halt bele. Másként be sem hajóztam volna a kikötőbe!

Almont tétovázott. – Hogy érti ezt?– Arra céloztam, hogyha valaki netán pestisben patkolt volna

el, kegyelmes uram!A kormányzó a reggeli hőség ellenére is megborzongott. –

Pestis?– Ezek szerint ön még nem értesült róla, hogy Londonban és

egyes vidéki városokban felütötte a fejét a járvány?– Erről semmit nem tudok! – közölte Sir James. – Tehát

Londonban pestis tombol?– A kórság néhány hónapja meglepő gyorsasággal terjedt szét.

Az emberek úgy hullottak, mint a legyek. A szóbeszéd szerint Amszterdamból hurcolták be.

Almont felsóhajtott. Tehát ez volt a magyarázata, miért nem érkeztek az utóbbi hetekben hajók Angliából és velük hírek az udvarból. Jól emlékezett még a tíz évvel korábbi londoni pestisjárványra, és csak remélni tudta, hogy a nővérének és az unokahúgának volt annyi eszük, hogy vidéki házukba húzódjanak vissza. Ennek ellenére nem volt különösebben izgatott, meglehetős nyugalommal fogadta a szerencsétlenség hírét. Ő maga a dizentéria és a váltóláz árnyékában élte a mindennapjait, mely nyavalyák számtalan Port Royalban élő embert vittek el hétről hétre.

– Őszintén remélem, hogy erről többet is hallhatok majd öntől? – mondta. – Kérem, csatlakozzon hozzám este a vacsoraasztalnál!

– A legnagyobb örömmel – válaszolta Morton újabb meghajlás kíséretében. – Megtiszteltetés lesz számomra, kegyelmes uram!

– Bízom benne, hogy a véleménye akkor sem fog megváltozni, amikor megtapasztalta, milyen szánalmasan kevés jut az asztalunkra ezen a nyomorúságos gyarmaton – közölte Sir James. – Még egy utolsó kérés, kapitány! – jutott hirtelen eszébe. – Szükségem lenne egy szolgálólányra a palotában. A feketék utolsó csoportja betegen érkezett, és mind egy szálig elhullottak. Rettentően hálás lennék, ha az elítélt asszonyokat felküldené a palotába, amilyen gyorsan csak lehetséges! Személyesen kívánok választani közülük.

– Kegyelmes uram!Almont biccentett, majd fájdalmas arccal bekászálódott a hin-

tóba, hogy megkönnyebbült sóhajjal süppedjen bele az ülésbe. Visszahajtatott a palotába.

– Micsoda egy kiábrándító, bűzlő nap! – jegyezte meg Scott parancsnok. Almont nem válaszolt, de a város szörnyű szaga még sokáig birizgálta az orrcimpáit, és csupán akkor enyészett el, amikor engedélyezett magának egy újabb szippantásnyi burnótot.

HARMADIK FEJEZET

Sir James könnyű öltözékbe bújt, hogy utána egymagában reggelizzen meg a palota ebédlőjében. Szokása szerint puha húsú főtt halat és egy kis bort fogyasztott, majd engedélyezett magának egy csészényi pompás feketekávét. Amióta kormányzóként tevékenykedett, egyre nagyobb mértékben vált a kávéfogyasztás hívévé és egyre nagyobb örömöt jelentett neki az a tény, hogy – némi túlzással – korlátlan mennyiségben állt a rendelkezésére ez a finomság, nem úgy, mint odahaza, Angliában.

Miközben a kávét szürcsölgette, a segéde, John Cruikshank lépett be. John puritán volt, akinek akkor kellett elhagynia cambridge-i otthonát, amikor II. Károly visszatért a trónra. A mindig komoly férfi arcán állandó sértett kifejezés ült, ennek ellenére híven teljesített minden parancsot.

– Kegyelmes uram, megérkeztek az elítélt asszonyok!Almont elfintorodott a gondolatra. Megtörölte a száját.– Küldje be őket! Elég tiszták, John?– Amennyire csak lehet, uram!– Akkor jöjjenek!Nők zajos csoportja tódult be az ebédlő ajtaján, összevissza

fecsegve és így-úgy kelletve magát. A mezítlábas lányok és asz-szonyok meglehetősen vad benyomást keltettek szürke, durva szövetből készült öltözékükben. Miközben Sir James feltápászkodott az asztal mellől, Cruikshank sorba állította őket.

A nők elhallgattak, ahogy elsétált előttük, a csendet csupán a kormányzó fájós bal lábának csoszogó hangja törte meg. Miközben végigment a sorfal előtt, mindenkire vetett egy pillantást. Kifejezetten rusnya, csapzott és mocskos gyülekezetet volt szerencséje látni.

Megállt az egyik asszonnyal szemben. Az undok, himlőhelyes arcú, hiányos fogsorú teremtés magasabb volt nála. – Mi a neved?

– Charlotte Bixby nagyuram. – A nő ügyetlenül pukedlizett.– Mit követtél el?– Ártatlan vagyok, nagyuram! Csupa rágalom miatt kerültem

ide, és…– Meggyilkolta a férjét, egy bizonyos John Bixbyt – olvasta

egy listáról a segéd monoton hangon.A nő elhallgatott, Almont pedig továbblépett. Minden új arc

egyre csúnyább volt, mint az előző. Megállt egy kócos, fekete hajú asszony előtt, akinek sárgás sebhely szaladt végig a nyaka oldalán és barátságtalan arckifejezéssel bámult vissza rá.

– A neved?– Laura Peale.– Mit követtél el?– Azt mondták, elemeltem egy úriember pénztárcáját.– Megfojtotta a gyermekeit, akik négy- és hétesztendősek

voltak – folytatta John a felsorolást, még csak fel sem emelve a tekintetét a papírról.

Almont komor tekintettel nézett a nőre. Ezek az asszonyok tökéletesen illettek Port Royalhoz, elvetemültebbek és keményebbek voltak a legedzettebb kalózoknál is. El sem tudta képzelni őket feleségekként. Folytatta a szemrevételezésüket, majd megállt egy meglepően fiatal lány előtt.

A szőke, természetétől sápadt arcbőrű teremtés alig lehetett tizennégy-tizenöt éves. Tiszta, kék szeméből különös, ártatlan kedvesség sugárzott, miáltal tökéletesen elütött ettől a durva kompániától. A kormányzó lágy hangon szólította meg.

– És téged hogy hívnak, gyermekem?– Anne Sharpe-nak, nagyuram. – A lány halkan beszélt,

majdhogynem suttogott. Szemét illedelmesen lesütötte.– Mit követtél el?– Loptam, nagyuram.Almont a segédre pillantott, John pedig bólintott. – Kirabolta

egy úriember lakását a londoni Gardiner's Lane-en.– Értem – közölte a kormányzó visszafordulva a nő felé, de

még most sem tudta rávenni magát, hogy ridegen bánjon vele.

Anne Sharpe továbbra is szemlesütve állt előtte.– Szükségem van egy szolgálólányra a háztartásomban, Sharpe

kisasszony. Kegyedet kívánom alkalmazni.– Kegyelmes uram – vágott közbe John, Almont felé hajolva.

– Csupán egy szóra, ha szabad kérnem!Néhány lépéssel hátrébb húzódtak az asszonyoktól. A segéd

izgatottnak tűnt, ahogy a listára bökött. – Kegyelmes uram – ismételte suttogva –, itt azt írják, hogy a vizsgálat folyamán boszorkánysággal is megvádolták.

Almont jókedvűen kuncogott. – Ezt nem kétlem, bizony, nem kétlem! – A csinos lánykákat gyakorta illették ezzel a váddal.

– Kegyelmes uram – folytatta John a rá jellemző, tökéletesen unalmas, puritán szellemben –, a dokumentumok azt is megemlítik, hogy az ördög jelét viseli magán!

Sir James az illedelmesen ácsorgó szőkeség felé pillantott. Mivel tudott egy-két dolgot a boszorkányságról, nem igazán hitte, hogy Anne Sharpe az lenne. A valódi boszorkányok szeme különös színű, hideg fuvallat veszi körül a testüket, mintha hüllők lennének, és három csecsbimbójuk van.

Mérget vett volna rá, hogy a lány nem boszorkány. – Bizonyosodjon meg erről, amikor levetkőzik a tisztálkodáshoz! – adta ki az utasítást Johnnak.

– Kegyelmes uram, szeretném emlékeztetni, hogy a bélyeg…– Akkor később majd magam vizsgálom át e célból!John meghajolt.– Ahogy gondolja, kegyelmes uram!Anne Sharpe most első ízben emelte fel a tekintetét a padlóról,

hogy Almont kormányzóra nézzen. A szája halvány mosolyra húzódott.

NEGYEDIK FEJEZET

Kellő tisztelettel fogalmazva, Sir James, egyáltalán nem voltam felkészülve arra a megrázkódtatásra, ami a kikötőbe való érkezésemkor ért. – A Mr. Robert Hacklett néven bemutatkozó sovány ideges fiatalember fel-alá járkált a szobában, miközben beszélt. Felesége, egy karcsú, sötét hajú, egzotikus külsejű fiatalasszony mereven ült az egyik székben és a kormányzót bámulta.

Almont az íróasztala mögött foglalt helyet, lüktető fájdalommal égő rossz lábát egy párnán pihentetve. Igyekezett a lehető legtürelmesebben viselkedni.

– Őfelsége Jamaica nevű gyarmatának fővárosában, még ha az az Újvilágban van is – folytatta Hacklett –, joggal számítottam arra, hogy a keresztény erkölcsiségnek és a törvényes rendnek legalább a látszatát megtalálom. Vagy ha azt nem is, de némi bizonyítékát annak, hogy korlátozzák a csavargók és a faragatlan tökfilkók azon ténykedéseit, melyeket nyíltan és szabadon űznek mindenfelé. Ahogy nyitott kocsinkban keresztülhajtattunk Port Royal utcáin, már ha egyáltalán használhatjuk rájuk ezt a kifejezést, egy csaprészeg fickó ocsmány szavakkal illette és szidalmazta a feleségemet, amivel meglehetősen fel is izgatta szegényt.

– Minden bizonnyal – sóhajtotta a kormányzó.Emily Hacklett szótlanul bólintott. A maga módján csinos

asszony volt, abba a típusba tartozott, amilyet Károly király különösen kedvelt. Sir James úgy vélte, Mr. Hacklett különös kegyben állhatott az udvarnál, ha elnyerte a jamaicai kormányzói hivatal titkárának pozícióját, ami minden ügyes ember számára a meggazdagodás lehetőségét rejtette magában. Afelől sem volt egy

szemernyi kétsége sem, hogy Emily Hacklett számos alkalommal érezhette magán a király vágyának ágaskodó nyomását.

Sir James újra felsóhajtott, mivel úgy tűnt, Hacklett még nem fejezte be a panaszkodást.

– Az utcákon mindenütt ki voltunk téve az ablakokból kiáltozó félmeztelen, erkölcstelen nők látványának. Mindenfelé, amerre csak néztünk, részeg férfiak okádtak, tolvajok és kalózok verekedtek össze lépten-nyomon, ráadásul…

– Kalózok? – tette fel a kérdést éles hangon a kormányzó.– Igen, kalózok! Én legalábbis így nevezem az olyan

tengerészeket, akik nap mint nap torkokat metszenek el.– Port Royalban nincsenek kalózok! – közölte Almont kemény

hangon. Rideg tekintettel fürkészte új titkárát, miközben némán átkozta magában kegyes uralkodója azon passzióját, miszerint ilyen kényeskedő tökfilkókat küldözget neki. Hacklett nyilvánvalóan semmilyen formában nem lesz képes segíteni a munkáját. – Ezen a kolónián nincsenek kalózok – ismételte meg nyomatékosan. – Ha bizonyítékot találna arra, hogy itt bárki kalózkodással foglalkozik, azt az embert illő módon bíróság elé állítanánk és felkötnénk. Ez a Korona törvénye, melynek szigorúan érvényt is szerzünk.

Hacklett kétkedő arcot vágott. – Sir James – jelentette ki –, csűrheti-csavarhatja a szavakat, ahogyan csak kívánja, de a dolgok valódi állása tisztán látható az utcákon! A szenny és a bűn szinte ellepi a várost.

– A dolgok valódi állása a High Streeten álló bitófán látható – jegyezte meg Almont –, ahol most is ott lóg egy gazfickó, akinek a talpa alatt fütyül a szél! Ha hamarabb partra száll, erről akár a saját szemével is meggyőződhetett volna! – Újra felsóhajtott. – Foglaljon helyet, kérem – mondta –, és maradjon csöndben, mielőtt tovább erősítené magáról azt a benyomásomat, hogy sokkal nagyobb idióta annál, mint amilyennek eddig mutatkozott!

Mr. Hacklett elsápadt. Nyilvánvaló volt, hogy nem szokott hozzá az őszinte beszédhez. Mindazonáltal gyorsan letelepedett a felesége mellé, aki nyugtatóan a karjára tette a kezét. Úgy tűnt, az egykori királyi ágyas gesztusa szívből jövő.

Sir James Almont felállt és fájdalmas grimaszt vágott, ahogy a lábára nehezedve áthajolt az íróasztal fölött. – Mr. Hacklett – kezdte –, engem azzal bízott meg a Korona, hogy gyarapítsam a jamaicai gyarmatot és biztosítsam az itteniek boldogulását. Engedje meg, hogy elmagyarázzak önnek bizonyos nem elhanyagolható tényeket az engedelmesség lazaságával kapcsolatosan. Először is, mi csupán Anglia előretolt, apró és kiszolgáltatott helyőrsége vagyunk, és minden irányból spanyol területek vesznek körül. Felhívnám a figyelmét – hangsúlyozta –, hogy bár az udvarban az a meggyőződés vert gyökeret, hogy őfelsége erősen megvetette a lábát az Újvilágban, az igazság ennél sokkal kiábrándítóbb. Három apró gyarmat: St. Kitts, Barbados és Jamaica jelenti a Korona összes domíniumát. Minden más Fülöp király tulajdonát képezi, mert errefelé még mindig spanyol a világ. Ezeken a vizeken nem talál angol hadihajókat, nincsenek angol helyőrségek. Ellenben van egy tucat első osztályú spanyol sorhajó, és több ezer katona állomásozik a tizenötnél is több nagyobb településen álló helyőrségekben. Bölcs Károly királyunk csupán abban bízhat, hogy gyarmatait megóvja az ég, ám azt nem is remélheti, hogy megvédheti őket egy invázióval szemben.

Hacklett továbbra is sápadtan bámult maga elé.– A feladatom az, hogy megoltalmazzam a kolóniát. De vajon

miképpen tehetem ezt meg? Nagyon egyszerű: minél több fegyverest kell idecsábítanom. Ám az egyetlen forrás, melyből meríthetek, a kalandorok és a kalózok társasága, és én mindent megteszek azért, hogy ezek az emberek jól érezzék itt magukat. Lehet, hogy mindezt visszataszítónak találja, de Jamaica védtelen és kiszolgáltatott lenne nélkülük.

– Sir James…– Maradjon csendben! – torkolta le Almont. – Van ugyanis még

egy kötelességem: a jamaicai kolónia gazdagítása. Az udvarban divatos dolog arról értekezni, hogy farmereket és mezőgazdasági munkásokat csábítunk ide. Az igazság azonban az, hogy két esztendeje egyetlen egy sem érkezett belőlük. A föld szikes és terméketlen, a bennszülöttek pedig ellenségesek. Milyen eszközzel gyarapíthatom tehát a gyarmat lakosságát számban és javakban? A válasz a kereskedelem. A kalózvállalkozások során

zsákmányolt spanyol hajók, valamint a kifosztott spanyol telepek aranya és egyéb kincsei biztosítják számunkra a kereskedelem prosperitását. Vagyis, ez tölti meg a király kincsesládáját is, ami legjobb tudomásom szerint a legkevésbé sincsen őfelsége ellenére!

– Sir James…– Végül pedig – folytatta Almont –, de legkevésbé sem

utolsóként a sorban, van egy kimondatlan kötelességem is. Annyi bevételtől kell megfosztanom IV Fülöp királyt, amennyitől csak bírom. Magunk között szólva, őfelsége számára ez sem elhanyagolható cél. Különösen, amióta oly sok csengő arany köt ki Cádiz helyett Londonban. Vagyis a törvényes kalózkodás nyíltan támogatandó. Ám az egyszerű rablás semmiképpen sem, Mr. Hacklett. És ez nem szimpla csűrés-csavarás!

– De, Sir James…– A gyarmat nehéz helyzete nem tűr meg vitát – közölte

Almont, miközben visszaereszkedett a székébe az íróasztal mögött, és újra felpolcolta a lábát a párnára. – Szabadidejében átgondolhatja a szavaimat, és rájöhet, mert biztos vagyok benne, hogy meg fogja érteni, hogy az itt szerzett tapasztalat ihlette a mondanivalómat. Boldog lennék, ha ma este csatlakoznának hozzám és Mr. Mortonhoz a vacsoraasztalnál! Addig is remélem, hogy a lehető legkényelmesebben berendezkednek itteni lakosztályukban!

A kihallgatás egyértelműen véget ért. Hacklett és neje felállt, a férfi hűvös meghajlással búcsúzott. – Sir James!

– Örömömre szolgált, Mr. Hacklett. Asszonyom!Miután mindketten távoztak, Cruikshank bezárta mögöttük az

ajtót. Almont megdörzsölte a szemét.– Mennyei atyám! – nyögte a fejét rázva.– Szeretne egy kicsit lepihenni, kegyelmes uram? – kérdezte

John.– Igen – válaszolta a kormányzó. – Azt hiszem, az jólesne. –

Felkelt az asztal mögül és végigsétált a folyosón a hálószobájáig. Az egyik ajtó mellett elhaladva női kacajt hallott és a fémkádba zúduló víz hangját. Johnra pillantott.

– Az új szolgálólányt fürdetik – közölte a férfi.

Almont morgott valamit.– Kívánja később átvizsgálni Sharpe kisasszonyt?– Igen, majd később – egyezett bele Sir James Cruikshankre

pillantva. Tagadhatatlanul mulattatta a pillanat. A puritánt egyértelműen félelemmel töltötte el a boszorkánysággal megvádolt lány jelenléte. Az egyszerű emberek félelmei, gondolta magában, annyira erősek és annyira nevetségesek!

ÖTÖDIK FEJEZET

Anne Sharpe teljesen ellazította a tagjait a fürdőkádat megtöltő forró vízben, miközben a szobában sürgő-forgó hatalmas termetű, fekete bőrű asszony duruzsolását hallgatta. Habár úgy tűnt számára, hogy a nő angolul beszél, csak nehezen értette meg a szavait, mivel a dallamos ritmus és a furcsa kiejtés tökéletesen idegenné tette őket. Mintha arról mondott volna valamit, milyen ember a kormányzó, a lányt azonban nem nyugtalanította új gazdája jelleme, mivel már kislány korában volt alkalma kitanulni, mire számíthat a férfiak részéről.

Lehunyta a szemét. A néger asszony dallamos csacsogása elűzött belőle minden gondolatot, akár a templomi harangok kon-dulása. Londonban meggyűlölte ezt a monoton, szünet nélkül zengő hangot.

Anne egy visszavonult tengerész legkisebb, harmadik gyermekeként látta meg a napvilágot Wappingben. Apja vitorlakészítésből és – javításból tartotta fenn a családját. Mikor karácsony táján kitört a pestis, két bátyja már egy éjjeliőr mellett dolgozott. Az volt a feladatuk, hogy a fertőzöttnek nyilvánított házak ajtajában állva megakadályozzák, hogy a bent tartózkodók bármilyen okból elhagyják az épületet. A lányt jómódú családok alkalmazták, mint betegápolót.

Ahogy múltak a hetek, a szeme elé táruló iszonyat egyre inkább beivódott az elméjébe. A harangok éjjel-nappal zúgtak. A temetők mindenhol megteltek és hamarosan már sehol nem ástak külön sírokat, a holttesteket tucatjával hordták a sebtében kiásott mély árkokba, majd kapkodva betemették őket fehér mészporral és földdel. A halottaskocsikon halmokban feküdtek a hullák, ahogy végigzörögtek az utcákon, miközben a sírásók minden

egyes ház előtt megálltak és elkiáltották magukat: – Hozzátok ki a halottakat! – Rothadás bűzével telt levegő kavargott mindenfelé.

A félelem elhatalmasodott mindenkin. Még mindig emlékezett egy férfira, aki holtan esett össze az utcán, és az oldalán csörgő aranyakkal teli erszény lógott. Az emberek messze elkerülték a hullát. Senkiben nem volt annyi bátorság, hogy elemelje a pénzt. A testet később elszállították, ám az erszény továbbra is ott maradt – érintetlenül.

A piactereken a fűszeresek és a hentesek ecettel teli dézsákban tartották az árujukat. A vásárlóknak szintén ecetbe kellett pottyan-taniuk az érméket, egyetlen pénzdarab sem vándorolhatott kézből kézbe. Mindenki igyekezett úgy fizetni, hogy ne kelljen visszaadni belőle.

Hirtelen megnőtt a kereslet a szerencsehozó amulettek és ékszerek, a bájitalok és a ráolvasások iránt. Anne is vett magának egy medált, amely távol tartotta az ártó kipárolgásokat, és amelyről azt állították, hogy elhárítja a pestist. Állandóan a nyakában lógott.

A haláltánc mégis folytatódott tovább. Az egyik bátyja elkapta a kórt. Egy nap találkoztak az utcán, megdagadt nyakán hatalmas duzzanatok éktelenkedtek, az ínyéből vér szivárgott. Soha többé nem látta őt.

A másik bátyja az éjjeliőrök szokásos végzetének esett áldozatul. Miközben egy házat őrzött, az odabent lakók eszüket veszítették a betegségtől való félelemtől. Kitörtek az épületből, és a szökés folyamán egy pisztolygolyóval leterítették a testvérét. Anne csupán hallotta az esetet, a bátyját nem láthatta.

Végül őt magát is bezárták egy házba, mely Mr. Sewell és családja tulajdonát képezte. Akkor éppen Mrs. Sewellt, a ház gazdájának anyját ápolta, akin egy napon szintén megjelentek a duzzanatok. A házat rögtön karantén alá helyezték. Anne továbbra is a legjobb tudása szerint viselte gondját a betegnek. A család tagjai sorban, egymás után haltak meg, a holttesteket pedig kiadogatták a hullaszállítóknak. Végül egymaga lézengett az épületben, és valamilyen csoda folytán tökéletesen egészséges maradt.

Ekkor vett magához néhány aranytárgyat és némi pénzt, majd

kiszökött a második emeleti ablakon át, végigosonva az éjszakai London háztetőin. Másnap reggel egy fogdmeg csípte nyakon, aki azt igyekezett kideríteni, vajon egy olyan ifjú hölgy, mint ő, honnan jutott hozzá ennyi értékhez. Elvette tőle a zsákmányát, a lányt pedig becsukatta a Bridewell börtönbe.

Néhány hete senyvedett már ott, amikor Lord Ambritton, egy jószándékú úriember végigjárta a börtön épületét és rátalált. Anne az eltelt esztendők során ráébredt, hogy az urak kedvüket lelik csinos külsejében, és ez alól természetesen Lord Ambritton sem volt kivétel. Utasította a lányt, hogy szálljon be a kocsijába, majd miután kiélvezte a társaságát, megígérte neki, hogy elküldi az Újvilágba.

Hamarosan Plymouthban találta magát, a Godspeed fedélzetén. Az utazás folyamán megkedveltette magát az ifjú és életerőtől duzzadó Morton kapitánnyal, aki a saját kabinjában traktálta őt friss hússal és mindenféle más csemegékkel. Ezt követően persze már könnyedén rá tudta venni a férfi, hogy együtt háljon vele, amit majdnem minden éjjel meg is tett.

Most pedig itt van, ezen az új helyen, ahol minden olyan idegen és barátságtalan. Mégsem érzett félelmet, mert biztosra vette, hogy sikerült elnyernie a kormányzó tetszését, aki ugyanúgy, mint a többi úriember, a gondját fogja majd viselni.

Befejezte a fürdést, majd belebújt az odakészített festett gyapjúruhába és pamutblúzba. Több mint három hónap óta ezek voltak a legjobb ruhadarabok, melyeket viselhetett, és egy pillanatra örömmel töltötte el, hogy ismét puha szövetanyag ér a bőréhez. A fekete nő kinyitotta az ajtót és intett, hogy kövesse.

– Hová megyünk?– A kormányzóhoz.Az asszony végigvezette a széles folyosón. A padlót egyenetlen

fapallók burkolták. Furcsának találta, hogy egy olyan fontos ember, mint Sir James Almont, ilyen primitív házban lakjon. Londonban egy átlagos úriember is fényesebb lakhellyel rendelkezett ennél.

A fekete nő bekopogott az egyik ajtón, amit egy ravasz tekintetű skót nyitott ki. Anne látta, hogy hálószoba rejtőzik odabent, és hogy a kormányzó hálóruhában, ásítozva áll az ágya

mellett. A skót biccentéssel jelezte, hogy lépjen be.– Ah, Sharpe kisasszony – mondta a kormányzó. –

Tagadhatatlan, hogy a tisztálkodás jelentős mértékben javított a megjelenésén.

A lány nem értette pontosan, miről beszél a férfi, de látható elégedettsége őt is azzá tette. Pukedlivel köszönte meg a bókot, ahogy azt az édesanyjától tanulta.

– Richards, magunkra hagyhat minket!A skót meghajolt és bezárta maga mögött az ajtót. Egyedül

maradt a kormányzóval, óvatos tekintettel fürkészve őt.– Nem kell félnie, kedvesem! – mondta a férfi szívélyes

hangon. – Nincs mitől tartania! Kérem, Anne, jöjjön ide az ablakhoz, ahol erősebb a fény!

A lány engedelmeskedett.Sir Almont néhány pillanatig némán meredt rá, majd végül

feltette a kérdést: – Tudja, hogy a tárgyaláson boszorkánysággal is megvádolták?

– Igen, uram. De az csupán rágalom volt!– Tökéletesen tisztában vagyok vele, Anne. Ám azt is

megállapították, hogy ön a gonosz jelét viseli!– Esküszöm, uram – kiáltotta a lány némi nyugtalansággal a

hangjában –, hogy semmi dolgom nincs az ördöggel!– Hiszek önnek, Anne – mosolygott rá a férfi. – De az a

kötelességem, hogy megbizonyosodjam a stigma hiányáról!– Esküszöm mindenre, ami szent, uram!– Hiszek önnek – jelentette ki a kormányzó. – Ennek ellenére

le kell vennie a ruháját!– Most, uram?– Igen, most!A lány kétségbeesetten nézett körül a szobában.– Kérem, tegye az ágyra a ruháit, Anne!– Igen, uram!Sir James figyelte, ahogy vetkőzik, és a sápadt, szőke szépség a

tekintetében látta, mi jár a fejében. A félelme már elmúlt, s mivel a levegő forró volt, ruha nélkül is kényelmesen érezte magát.

– Ön gyönyörű, gyermekem!– Köszönöm, uram!

A lány csak állt meztelenül, ahogy a kormányzó közelebb lépett hozzá. A férfi megállt, hogy feltegye a szemüvegét, majd a vállát kezdte vizsgálgatni.

– Lassan forduljon körbe!Engedelmeskedett, Sir James pedig merőn bámulta a testét.– Emelje a feje fölé a kezét!Megtette, Almont pedig végigfürkészte a hónalját.– A gonosz jele általában a karok alatt vagy a melleken

található – közölte. – Esetleg a szeméremtesten. – Almont rámosolygott. – Nem érti, miről beszélek, igaz?

A lány megrázta a fejét.– Feküdjön az ágyra, Anne!Ezt is teljesítette.– Most pedig teljes körűvé tesszük a vizsgálatot – közölte a

kormányzó komolyan, majd ujjaival a vénuszdombot borító szőrzetbe túrt, és olyan közelről szemlélte a lány bőrét, hogy az orra csupán néhány ujjnyira volt a szemérmétől. A gondolat, hogy a férfi orra megérintheti ott, olyannyira mulatságosnak tűnt, hogy kénytelen volt felnevetni.

A kormányzó egy pillanatra megdühödött, majd ő is nevetni kezdett és végül levette magáról a hálóinget. Szemüveggel az arcán tette magáévá a lányt, aki érezte a drótkeret nyomását a fülén. Engedte, hogy a férfi azt tegyen vele, amit csak akar. Az egész nem tartott soká, de Almont elégedettnek tűnt, így hát Anne is elégedett volt.

Ahogy együtt feküdtek az ágyban, Sir James az életéről, londoni élményeiről és a Jamaicába való utazásról kérdezgette. A lány elmesélte neki, hogy a legtöbb asszony miképpen szórakozott a többi nővel vagy a legénység tagjaival, de azt állította, hogy ő távol tartotta magát ezektől az üzelmektől. Ez ugyan nem volt egészen igaz, de elég közel járt a valósághoz, hiszen csupán Morton kapitánnyal feküdt össze. Majd mesélt a viharról, ami éppen akkor tört ki, amikor megpillantották az Indiákat és két napig játszadozott velük.

Nyugodtan beszélhetett, hiszen Almont kormányzó nem sok

figyelmet szentelt a szavainak. Szeme ismét különös fénnyel ragyogott. A lány azért csak mesélt tovább. Elmondta, hogy a vihart követő napon végre kitisztult az ég, ők pedig egy kikötőt és egy erődöt pillantottak meg. A kikötőben egy hatalmas spanyol hajó horgonyzott. Morton kapitány nagyon aggódott, mert attól félt, hogy a hadihajó, amelyről biztosan észrevették az ő kereskedelmi bárkáját, üldözőbe veszi őket. A spanyolok azonban nem vitorláztak ki a kikötőből.

– Micsoda?! – szólalt meg Almont majdnem kiáltva, és kiugrott az ágyból.

– Valami baj van?– Egy spanyol hadihajó észlelte önöket és mégsem indult

támadásra?– Nem, uram – felelte a lány. – Nagyon megkönnyebbültünk.– Megkönnyebbültek? – kiáltotta a kormányzó, nem akarva

hinni a fülének. – Megkönnyebbültek?! Mennyei atyám, mikor történt mindez?

Anne megvonta a vállát. – Talán három-négy nappal ezelőtt.– És kegyed azt mondja, egy kikötőt meg egy erődöt láttak?– Igen.– A kikötő melyik oldalán állt az az erőd?Anne összezavarodott és megrázta a fejét. – Nem is tudom.– Nos – kérdezte Almont, miközben sietve magára kapkodta a

ruháit –, ahogy a szigetet és a kikötőt nézte, az erőd a jobb vagy a bal oldalra esett?

– Erre – bökött a jobb kezére a lány.– A sziget kicsiny volt és zöld, ami fölé egy magas hegy

emelkedett?– Igen, úgy ahogy mondja, uram!– Krisztus vérére! – mondta Sir James. – Richards! Richards!

Kerítse elő Huntert!A kormányzó kiviharzott a szobából, magára hagyva az ágyban

fekvő Anne-t, aki biztos volt benne, hogy nem sikerült elnyernie a férfi tetszését, ezért sírni kezdett.

HATODIK FEJEZET

Dörömböltek az ajtón. Hunter a másik oldalára fordult az ágyban és a nyitott ablakon át látta, ahogy a napfény beáramlik a szobába. – Menj a pokolba! – morogta. A mellette fekvő szajha fel sem ébredt, csupán fészkelődött egy kicsit, hogy kényelmesebb testhelyzetet vegyen fel. A kopogás újra felhangzott.

– Menj a pokolba, te átkozott!Az ajtó kinyílt, és Mrs. Denby dugta be rajta a fejét. – A

bocsánatáért esedezem, Hunter kapitány de egy küldönc érkezett a kormányzói palotából. A kormányzó úr arra kéri önt, hogy vacsorázzon vele. Mit mondhatok neki?

A férfi megdörzsölte a szemét. Álmosan pislogott a napfényben. – Hány óra van?

– Délután öt, kapitány.– Mondja meg a kormányzónak, hogy ott leszek!– Úgy lesz, Hunter kapitány! Még egy szóra, kapitány!– Mi az?– Az a forradásos francia a földszinten van és önt keresi.– Köszönöm, Mrs. Denby! – dörmögte Hunter.Az ajtó bezárult. Hunter felkelt az ágyból, miközben a lány

hangosan szuszogva tovább aludt. A férfi körülnézett az apró, nyomorúságos szobában, melyben egy ágy állt csupán, alatta éjjeliedénnyel és mosdótállal. A sarokból a holmijaival megrakott tengerészláda nézett vissza rá. Kiköpött, majd öltözködni kezdett, végül az ablakon keresztül levizelt az alant húzódó utcára. Odalentről valaki átkok sorát üvöltötte felé. Hunter elvigyorodott és folytatta az öltözködést, kiemelve a tengerészládából az egyetlen valamirevaló zekéjét, a megmaradt pár harisnyáját, mely telistele volt felszaladt szemekkel. Végezetül felcsatolta a díszes

övet, melyről egy rövid pengéjű tőr csüngött alá, majd egy utólag támadt sugallatra pisztolyt is vett magához. Legyömöszölte a csövön a golyót és a fojtást, a töltött fegyvert pedig az övébe tűzte.

Hunter kapitány amikor estefelé színre lépett, mindig hasonló stílusban öltözködött. Mivel nem volt különösebben finnyás, az egész procedúra nem tartott tovább néhány percnél. Ahogy mondogatni szokta, éppen csak egy leheletnyivel elegánsabb egy puritánnál. Vetett még egy utolsó pillantást az alvó lányra, majd rázárta az ajtót és a széles, csikorgó falépcsőkön levonult Mrs. Denby fogadójának nagytermébe.

A tágas, alacsony mennyezetű, mocskos padlójú helyiséget nehéz faasztalok hosszú sora töltötte meg. A kapitány megtorpant. Levasseur, a francia, akiről Mrs. Denby említést tett, az egyik sarokban ült egy nagy kupa grog fölé hajolva.

Felé indult.– Hunter – károgta a francia durva, részeg hangon.Meglepetést tettetve fordult oda. – Ejha, Levasseur! Nem is

vettelek észre!– Hunter, te angol korcs szuka fattya!– Levasseur – válaszolta az angol, kilépve a fényre –, te

birkákkal bagzó francia paraszt! Mi szél fújt ide?A férfi felemelkedett az asztal mögött, a kezében sötét tárgyat

tartott. Hunter nem tudta kivenni, mi az, de nagyjából harminc láb választotta el őket, ami jócskán kívül esett a pisztolyok lőtávolságán.

– A pénzemért jöttem!– Nem tartozom neked semmivel – közölte az angol, és ez így

is volt. A Port Royalban állomásozó kalózok között a tartozásokat azonnal és maradéktalanul kiegyenlítették. Semmi nem árthatott többet egy férfi becsületének, mint az, ha nem tudta kifizetni a tartozását, vagy nem akart egyenlő arányban osztozni a megszerzett javakon. Az, aki egy kalózvállalkozás során megpróbálta elrejteni a zsákmány egy részét, rögtön halál fia volt. Hunter nem egy tolvaj tengerészt lőtt már szíven, hogy aztán minden különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül vettesse a hullát a tengerbe.

– Csaltál abban a partiban! – üvöltötte Levasseur.– Túl részeg voltál ahhoz, hogy felismerd a különbséget.– Becsaptál és elvetted ötven fontomat, amit vissza akarok

kapni!Hunter körülnézett a teremben, de az sajnálatos módon teljesen

üres volt. Nem akart szemtanúk nélkül végezni a franciával, már így is túl sok volt az ellensége. – És vajon miképpen csaltam abban a partiban? – kérdezte az időt húzva, miközben igyekezett közelebb húzódni hozzá.

– Hogy hogyan? Ki a francot érdekel, hogy hogyan? Krisztus vérére, csaltál! – Levasseur a szájához emelte a grogoskupát.

Hunter ezt a pillanatot választotta a támadáshoz. Tenyerét a felemelt ónkupának feszítette, melyet a férfi arcához szorított, aki a falnak tántorodott. A francia felnyögött és összerogyott, a szájából vér csorgott. A kapitány megmarkolta a kupát és lesújtott vele ellenfele koponyájára, az pedig eszméletlenül terült el a földön.

Hunter megrázta a kezét, hogy megszabaduljon a ráfröccsent grogtól, majd elfordult és kisétált Mrs. Denby fogadójából. Minden lépésnél bokáig süllyedt az utca sarába, de észre sem vette. A részeg Levasseur körül forogtak a gondolatai. Hatalmas ostobaság volt tőle, hogy berúgott, miközben rá várakozott.

Legfőbb ideje lenne már egy újabb vállalkozásnak, gondolta. Teljesen elpuhultak az utóbbi időben. Túl sok időt töltöttek a kikötőben italozással és a nők hajkurászásával. Ismét tengerre kell szállniuk.

A kapitány átgázolt a sáron, mosolyogva integetett a ringyóknak, akik az ablakokból kiáltoztak neki, miközben folytatta útját a kormányzói palota felé.

– A pestis kitörése előtti estén mindenki látta London felett azt az üstököst – állapította meg Morton kapitány miközben felhörpintette a borát. – Az 1656-os járvány előtt szintén láttak egyet.

– Ha ott volt, hát ott volt – mondta Almont. – Jelent ez valamit? 1659-ben is megjelent egy üstökös, pestisnek azonban

nyoma sem volt abban az évben!– Írországban viszont felütötte a fejét a vérbaj – szólt közbe

Mr. Hacklett –, mégpedig abban az évben!– Lárifári! Írországban minden évben felüti a fejét a bujakór –

szögezte le Almont. – Minden egyes évben.Hunter hallgatott. Tulajdonképpen mindvégig igen keveset

beszélt a vacsora alatt, amit a lehető legunalmasabbnak talált, amin valaha is részt kellett vennie a kormányzói palotában. Egy ideig az új arcokat figyelte, Mortonét, a Godspeed kapitányáét, majd az új titkárét, azét a Hacklettét, akinek ostoba beképzeltség ült a vonásain. És ott volt persze Mrs. Hacklett, akinek enyhén sötét tónusa francia vérről tanúskodott – és nem kevés bujaságról.

Hunter számára azonban az új szolgálólány feltűnése volt az est fénypontja, azé a csinos, sápadt, szőke lánykáé, aki időnként ott tüsténkedett körülöttük. Igyekezett elcsípni a pillantását. Hacklett persze felfigyelt az ügyeskedésére és helytelenítő arckifejezéssel bámult a kapitányra. Sőt a vacsora alatt nem ez volt az első rosszalló pillantás, amit a személyének címzett.

Amikor a lány körbejárt, hogy újratöltse a poharakat, a titkár ismét felé fordult.

– Ön máskor is mustrálgatja a szolgálólányokat, Mr. Hunter?– Csak, ha csinosak – vetette oda a férfi. – És önnek vajon mi a

gyengéje?– Kitűnő ez a birkahús! – tért ki a kérdés elől Hacklett, aki

mélyen elpirulva temetkezett bele a tányérjába.Almont egy mordulással az Atlanti-óceánon való átkelésre

terelte a szót, amit vendégei csak nemrég tudtak maguk mögött. Mr. Morton beszámolt a trópusi viharról, amit oly élénk színekkel festett le, mintha ő volna az első ember a történelem folyamán, aki szembenézett némi tajtékzó vízzel. Mr. Hacklett az elmondottakhoz néhány ijesztő részlettel járult hozzá, míg a felesége bevallotta, hogy őt egész úton betegség kínozta.

Hunter egyre jobban unta magát, ezért egy kortyra felhajtotta poharának tartalmát.

– Ezt követően – folytatta Morton –, a kétnapos szörnyű vihar után a harmadik reggelen végre tiszta idő köszöntött ránk, csodálatos hajnal. Mérföldekre elláthatott az ember, és kedvező

északi szél fújt. Viszont fogalmunk sem volt arról, merre járunk, hiszen negyvennyolc órán át játszadozott velünk az orkán. Tehát az elénk táruló sziget partvonala mentén kellett megpróbálnunk olyan helyet keresni, ahol biztonságban kiköthetnénk, és mi eszerint cselekedtünk.

Ez nagy hiba volt, gondolta Hunter, ami nyilvánvalóvá tette Morton nagyfokú tapasztalatlanságát. Egy angol hajó, ami spanyol vizeken jár, soha ne kutasson kikötőhely után úgy, hogy nincs pontosan tisztában a helyzetével. Máskülönben jó eséllyel számíthat rá, hogy a donok martalékává válik.

– Megkerültük a szigetet, és legnagyobb megdöbbenésünkre egy spanyol hadihajót láttunk a kikötőben horgonyozni. A sziget aprócska volt, de mégis, kétségtelenül ott vesztegelt egy spanyol hadihajó. Biztosra vettük, hogy üldözőbe vesznek majd minket.

– És mi történt e helyett? – kérdezte Hunter, bár nem különösebben érdekelte a válasz.

– Ott maradt a kikötőben – közölte nevetve Morton. – Nem lenne ellenemre ugyan, ha érdekesebbé tehetném a mese végét, ám az igazság az, hogy nem jöttek utánunk. A hadihajó a kikötőben maradt.

– De a donok észrevették magukat, nemde? – tette fel a következő kérdést Hunter, egyre növekvő izgalommal.

– Nos, bizonyosan látniuk kellett, hiszen teljes vitorlázattal hajóztunk.

– Milyen közel jártak?– Talán úgy két-három mérföldnyire voltunk a parttól. Tudja, a

sziget nem szerepelt a térképünkön. Azt gondolom, túl kicsi volt ahhoz, hogy feltérképezzék. Egyetlen kikötője van, melynek az egyik oldalán egy erőd áll. Azt kell mondjam, mindannyian úgy éreztük, esélyünk sincs a menekülésre.

Hunter lassan Almont felé fordult. A kormányzó őt figyelte, szája alig látható mosolyra görbült.

– Érdekesnek találta a történetet, Hunter kapitány?A férfi újra Mortonra nézett.– Tehát azt állítja, hogy egy erőd állt a kikötőben?– Úgy van, és igen meggyőző erősségnek látszott!– A sziget északi vagy déli oldalán látta a kikötőt?

– Nos, lássuk csak: az északi parton. Miért kérdezi?– És mennyi idő telt el azóta, hogy a hajót látta? – ütötte tovább

a vasat Hunter.– Három, esetleg négy napja múlt. Mégis inkább három napja.

Amilyen gyorsan csak lehetett, szedtük a sátorfánkat és egyenesen Port Royalba hajóztunk.

A kapitány az ujjaival dobolt az asztalon és homlokráncolva nézte az előtte álló üres borospoharat. Rövid csend állt be.

Almont megköszörülte a torkát. – Hunter kapitány, úgy látom, felkeltette a figyelmét ez a kis történet.

– Érdekes volt – hagyta helyben a férfi. – De biztos vagyok benne, hogy ön sem találta érdektelennek, kormányzó úr!

– Úgy gondolom – mondta Sir James –, bátran kijelenthetjük, hogy a Korona érdeklődésére is számot tarthat.

Hacklett mereven ült a székében. – Sir James – vetette közbe –, lenne olyan szíves és elmagyarázná nekünk, hogy miért oly érdekes mindez?

– Még egy pillanat – torkolta le a kormányzó egy türelmetlen kézmozdulat kíséretében, miközben tekintetét Hunterre függesztette. – Mik a feltételei, kapitány?

– Először is, egyenlő részesedést szeretnék – mondta a férfi.– Drága barátom, az egyenlő részesedés nem érdeke a

Koronának.– Kormányzó úr, más feltételek mellett viszont a tengerészek

fogják tökéletesen érdektelennek találni ezt a vállalkozást!Almont elmosolyodott. – Tehát felismerte, hogy hatalmas

zsákmányról van szó!– Valóban. Ám azt is tudom, hogy a sziget látszólag

bevehetetlen. Múlt évben háromszáz emberrel küldte oda szegény Edmundsot, akik közül csak egyetlen egy tért vissza.

– A maga véleménye akkor az volt, hogy Edmunds nem volt elég leleményes!

– Ellenben Cazalla bizonyosan az volt!– Úgy van! És jelen helyzetben úgy vélem, pontosan ő az az

ember, akivel találkozni szeretne!– Ám csakis egyenlő részesedés mellett!– Viszont – kezdte Sir James könnyed mosollyal –, ha ön

elvárja a Koronától az expedíció felszerelését, ennek költségeit még az osztozkodás előtt vissza kell térítenie. Úgy megfelel?

– Ördög és pokol! – kiáltotta Hacklett. – Sir James, ön alkudozik ezzel az emberrel?

– Nem, nem mondhatnám. Csupán úriemberek közötti megbeszélésről van szó!

– De hát milyen célból?– Abból a célból, hogy törvényes kalózakciót indítsunk a

spanyolok előretolt helyőrsége, Matanceros ellen.– Matanceros? – kérdezte Morton.– Ez a neve a szigetnek, amit látott, Morton kapitány. A donok

két éve építettek rajta egy erődöt, amit egy ocsmány, Cazalla nevű úriember parancsnoksága alá helyeztek. Talán már hallott is róla. Nem? Pedig igen komoly hírnévre tett szert az Indiákon. Azt terjeszti magáról, hogy megnyugvást és örömet talál a haldoklók sikolyában. – Almont végighordozta tekintetét a vacsoravendégek arcán. – Cazalla irányítja Matanceros erődjét, mely kifejezetten abból a célból épült, hogy a spanyol domínium legtávolabbi helyőrsége legyen kelet felé. Vagyis a mesés Kincses Flotta hazafele vezető útja mentén.

Hosszas csend állt be, a vendégek aggodalmas pillantásokat váltottak egymással.

– Látom, el kell magyaráznom önöknek e vidék gazdaságának a működését – mondta Sir James. – Fülöp király minden évben kincsszállító gályákból álló flottát küld ide Cádiz városából. A hajók átszelik a spanyol vizeket, és délen, Új-Spanyolország földjénél érnek először partot. Ott a flotta egységei szétválnak és különböző kikötőket keresnek fel, többek között Cartagenát, Veracruzt és Portobellót, hogy összegyűjtsék az aranyat és az egyéb kincseket. A flotta Havannában gyűlik ismét össze, majd keletnek vitorlázik, hogy visszatérjen Spanyolországba. Azért utaznak egy csoportban, hogy megvédjék magukat a kalózok rajtaütéseitől. Eddig érthető volt?

Mindannyian bólintottak.– Mostanában – folytatta Almont –, az Armada késő nyáron

vitorlázik ki, hogy elkerülje a hurrikánok érkezésének időszakát. Időről időre megesik, hogy már az utazás elején elválnak bizonyos

hajók a konvojtól. Ezért volt szükségük a donoknak egy olyan erős kikötőre, amely meg tudja védeni a különválókat. Felépítették Matancerost.

– Bizonyos vagyok benne, hogy volt ennek más oka is – közölte Hacklett. – El sem tudom képzelni…

– Ez épp elég nyomós ok! – csattant fel Sir James. – A lényeg viszont az, hogy szerencsés módon tudomásunkra jutott, miszerint az elmúlt hetek viharai során két kincsszállító nao is eltűnt. A hírt egy kalózhajó legénysége hozta, amely ráakadt a hajókra, de nem tudta megtámadni őket. Amikor utoljára látták a spanyolokat, azok dél felé menekültek, hogy elérjék Matanceros oltalmát. Az egyik bárka súlyos sérüléseket szenvedett. Vagyis az, amit ön, Mr. Morton, hadihajónak vélt, minden bizonnyal ezen gályák egyike volt, máskülönben bizonyosan üldözőbe vette volna és ekkora távolságról el is kapja önöket. Tehát jelen pillanatban, Cazalla legnagyobb gyönyörűségére, teli tüdőből üvöltenének a kíntól. Ám az a hajó nem vehette üldözőbe önöket, mert nem merte elhagyni a kikötő védelmét.

– Mennyi ideig marad még ott? – kérdezte Morton.– Bármikor útra kelhet. De az is lehet, hogy megvárja, amíg a

következő flotta kihajózik a jövő évben. Az sem lehetetlen, hogy csupán egy olyan spanyol hadihajó érkezésére vár, amely hazakíséri.

– El lehet fogni?– Bízom benne, hogy igen. Egy ilyen kincsszállító hajó

szerencsés esetben akár ötszázezer font értékű rakományt is szállíthat.

Döbbent csend ereszkedett a szobára.– Úgy gondolom – morzsolta élvezettel a szavakat Almont –,

ez az információ elsősorban Mr. Hunter érdeklődésére tarthat számot.

– Úgy érti, ez az ember egy közönséges kalóz? – követelt magyarázatot Hacklett.

– Még véletlenül sem közönséges – kuncogott Sir James. – Hunter kapitány?

– Bizony, nem vagyok az!– Felháborító ez a viselkedés!

– Megfeledkezik az illemről! – csattant fel Almont. – Hunter kapitány Edward Hunter őrnagy másodszülött fia, őfelsége massachusettsi gyarmatáról. Ő már az Újvilág szülötte, és abban az intézményben folytatta a tanulmányait, amit úgy neveznek, hogy…

– Harvard – segítette ki Hunter.– Nos, igen, Harvard. A kapitány négy éve él közöttünk, és

mint kalóz tevékenykedik a közösség javára. Nem sértő önnek ez a bemutatás, Mr. Hunter?

– Egyáltalán nem – vigyorgott a férfi.– Ez az ember egy gonosztevő – jelentette ki Hacklett,

miközben a felesége frissen támadt érdeklődéssel pillantott a kapitányra. – Közönséges gonosztevő.

– Vigyázzon a nyelvére! – közölte nyugodtan Almont. – Habár a párbajozás törvényszegésnek minősül a szigeten, mégis állandó rendszerességgel űzik. A magam részéről kissé sajnálom is, hogy akadályoznom kell ezt a tevékenységet.

– Én ugyanis azt hallottam erről az emberről – kiáltotta izgatottan a titkár –, hogy semmi köze Edward Hunter őrnagyhoz, vagy ha mégis lenne, akkor csupán annyi, hogy a törvénytelen fia!

Hunter megsercegtette a szakállát. – Csakugyan?– Én így hallottam! – kötötte az ebet a karóhoz Hacklett. – És

arról is tudomást szereztem, hogy maga egy közönséges gyilkos, egy kurvapecér, gazember és kalóz!

Az utolsó szó hallatán a kapitány elképzelhetetlen gyorsasággal nyúlt át az asztal fölött. Megmarkolta a titkár haját és hosszú pillanatokra belenyomta az arcát a félig elfogyasztott ürühúsba.

– Édes istenem! – mondta Almont. – Mintha nem az előbb figyelmeztettem volna! Látja, Mr. Hacklett, a kalózkodás tisztességes foglalkozás. Más szemszögből nézve viszont a kalózok törvényen kívüliek. Komolyan azt állítja, hogy Mr. Hunter ez utóbbi csoportba tartozik?

A titkár, arccal az ételben, tompa hangot hallatott.– Nem hallottam jól, Mr. Hacklett – alakoskodott Almont.– Azt mondtam, nem! – nyögte a kérdezett.– Úgy gondolom, mint úriember, bocsánatkéréssel tartozik Mr.

Hunternek!

– Bocsánatát kérem, Hunter kapitány! Nem akartam megsérteni. A férfi elengedte végre a fejét, így Hacklett hátradőlhetett, hogy zsebkendőjével letörölgesse a mártást az arcáról.

– Akkor – kezdte Almont – vessünk véget ennek az áldatlan perpatvarnak! Kérhetnénk a desszertet?

Hunter végignézett a társaságon. A titkár, Morton meglepett tekintetétől kísérve, még mindig az arcát törölgette. Mrs. Hacklett ellenben őt bámulta, és amikor találkozott a tekintetük, megnyalta az ajkát.

A vacsorát követően Hunter és Almont magukban üldögéltek a palota könyvtárában, brandyt szürcsölgetve. A kapitány tökéletesen egyetértett mindazzal, amit a kormányzó az új titkárról mondott.

– Nem fogja megkönnyíteni az életemet – állította Sir James –, és attól tartok ugyanez igaz a magáéra is.

– Ezt úgy érti, hogy kedvezőtlen jelentéseket küldözget majd Londonba?

– Úgy gondolom, megpróbálkozik majd vele.– De a király jól tudja, mi a helyzet az ön kolóniáján!– Ez csupán felfogás kérdése – legyintett Almont. – Csak egy

dolog biztos: ahhoz, hogy a király továbbra is támogassa a kalózkodást, jövedelmezővé kell tenni a számára.

– Másról akkor sem lehet szó, csakis egyenlő részesedésről – szögezte le gyorsan Hunter. – Ahogy azt már korábban is megmondtam.

– Viszont a Korona szereli majd fel a hajóit és ad fegyvert a tengerészei kezébe…

– Nem – rázta meg a fejét a kapitány. – Arra most nem lesz szükség!

– Nem lesz szükség? De hát, kedves Hunterem, ön is jól ismeri Matancerost. Egy teljes spanyol helyőrség állomásozik a falai között.

A kalóz újra megrázta a fejét. – Egy frontális támadás soha nem vezetne sikerre. Ha mást nem is, ezt megtanulhattuk Edmunds vállalkozásából.

– De milyen más lehetőségünk van még? Az erőd tökéletesen

uralja a kikötő bejáratát. Soha nem fogja tudni kihozni onnan azt a hajót, amíg nem foglalja el a falakat.

– Ez így van!– Akkor mit tervez?– Az a javaslatom, hogy kis csapattal indítsunk rajtaütést az

erőd szárazföldi oldala felől.– A teljes helyőrség ellen? Az legalább háromszáz katonát

jelent. Nem sikerülhet.– Ellenkezőleg – jelentette ki Hunter. – Csakis ez vezethet

sikerre. Cazalla ágyúi a galleonra vigyáznak és arra, hogy még a kikötőben elsüllyesszék, ha szükséges.

– Erre nem gondoltam – mondta Almont, felhörpintve a brandyjét. – Fejtse ki bővebben a tervét!

HETEDIK FEJEZET

Később, miközben épp elhagyni készült a kormányzó palotáját, Mrs. Hacklett jelent meg az előcsarnokban és sétált oda hozzá.

– Hunter kapitány!– Parancsol, Mrs. Hacklett?– Szeretnék elnézést kérni öntől a férjem megbocsáthatatlan

viselkedéséért!– Nem szükséges bocsánatot kérnie!– Épp ellenkezőleg, kapitány. Teljes mértékben szükségesnek

érzem! Az uram úgy viselkedett, mint valami ostoba bugris.– Madám, a férje úriemberhez méltó módon elnézést kért a

saját nevében, ezzel a dolog el is intéződött – biccentett oda a nőnek. – Jó estét kívánok!

– Hunter kapitány!A férfi már az ajtóból fordult vissza. – Igen, madám?– Ön nagyon vonzó férfi, kapitány.– Madám, igen kegyes hozzám! Máris örömmel várom a

következő találkozásunkat!– Én szintén, kapitány.Miközben kilépett az ajtón, Hunternek az járt a fejében, hogy

Mr. Hacklett jobban tenné, ha rajta tartaná a szemét a feleségén. A férfi látott már korábban is hozzájuk hasonló párokat. Előkelő születésű nők, akik valamelyik kevésbé jómódú, vidéki famíliában nőttek fel, és csupán az udvar jelentett némi izgalmat az életükben. Mrs. Hacklett is ezek közé a férjre vadászó fúriák közé tartozott tehát, és kétségtelenül Mr. Hacklett volt az áldozat. Szerencsétlen asszony pedig hirtelen az Indiákon találta magát, távol az otthonától, a beidegződött szokásoktól és az ismerősöktől… Ismerős történet.

Lefelé sétált a macskakövekkel kirakott utcán, egyre távolodva a palotától és elhagyva a még mindig fényesen kivilágított és sürgő szolgáktól hangos nyári konyha épületét. Port Royalban, a forró éghajlatnak köszönhetően, minden háznak különálló konyhája volt. A nyitott ablakok egyikében feltűnt a vacsoránál felszolgáló fiatal, szőke lány alakja. A férfi intett neki.

A lány viszonozta a köszöntést, majd visszafordult, hogy elvégezze a feladatait.

Mrs. Denby fogadója előtt éppen egy medvét kínoztak. Hunter figyelte egy ideig, ahogy a gyerekek kövekkel dobálják a szerencsétlen állatot, nevetgélnek, vihognak és kiáltoznak, időnként meg-megrángatva a bestia nyakába vetett erős láncot. Két ringyó botokkal csapkodta a szerencsétlen párát. Hunter eloldalazott mögöttük és belépett az épületbe.

Trencher odabent ücsörgött az egyik sarokban, és egyetlen ép kezével döntötte magába a szeszt. A kapitány odakiáltott neki és magához intette.

– Mi újság, uram? – kérdezte mohón a tengerész.– Szeretném, ha előkerítenél nekem néhány embert!– Kik legyenek azok, kapitány?– Lazue, Mr. Enders, Sanson és a Mór.Trencher elvigyorodott. – Ide is hozzam őket?– Nem kell! Maradjanak csak ott, ahol rájuk akadsz! Majd én

keresem fel őket! Whisper merre van?– A Kék Kecskében – jött a válasz. – A hátsó szobában.– És Feketeszem? A Farrow Streeten?– Talán. Tehát a zsidóra is szüksége van?– Ahogy arra is, hogy befogd a szádat! – figyelmeztette Hunter.

– Tégy rá lakatot!– Engem is magával visz, kapitány?– Csak ha azt teszed, amit mondtam!– Arra akár mérget is vehet, uram!– Na, szedd a lábad! – kiáltotta Hunter, majd újra kilépett a

sáros utcára. Az éjszakai levegő még mindig ugyanolyan forró volt, mint napközben. Valahonnan halk gitárszó szűrődött elő, ami részeg röhögéssel keveredett össze, majd puskalövés csattant a távolban. A Kék Kecske felé vette az irányt, lefelé ballagva a

Ridge Streeten.Port Royal városát bizonytalan határvonalú negyedek alkották,

melyek egytől egyig a kikötőt vették körül. A rakparthoz legközelebb eső részen álltak a tavernák, a bordélyházak és a játékbarlangok. Hátrébb, a vízpart közelében zajló lármás veszekedésektől hangos környéktől távolabb, már csendesebb utcák húzódtak. Arrafelé különböző boltok és üzletek tulajdonosai éltek, pékek, asztalosok, hajóácsok, kovács- és ötvösmesterek. Ha az ember továbbgyalogolt az öböl déli oldala felé, néhány tekintélyesebb fogadóra és a tehetősebb polgárok rezidenciáira akadt. Itt épült fel a Kék Kecske is.

Hunter belépett, és odabiccentett az asztaloknál iszogató úriembereknek. Felismerte közöttük a sziget legjobbnak tartott orvosát, Mr. Perkinst, de ott volt Mr. Pickering is, a városi tanács egyik tekintélyes tagja, a Bridewell börtön tiszttartója, más, tekintélyes férfiak társaságában.

A legtöbb esetben, ha egy kalózhajón szolgáló tengerész tévedt be a Kék Kecskébe, rövid úton kiutálták volna maguk közül, ám Huntert kegyeskedtek eltűrni. Port Royal elitje ezzel az egyszerű gesztussal ismerte el, hogy a kapitány sikeres vállalkozásaiból jelentős nyereséghez jutnak minden egyes alkalommal. Merész és tehetséges vezető volt, ezáltal fontos tagja a közösségnek. Az elmúlt esztendőkben háromszor tért vissza a kikötőbe, több mint kétszázezer pistolóval és dublonnal a fedélzetén. A pénz nagy része ezeknek az úriembereknek az erszényében kötött ki, akik ennek megfelelően bántak Hunterrel.

Wickham asszony, a Kék Kecske tulajdonosa már kevésbé volt szívélyes. Az özvegy aki néhány éve a szívén viselte Whisper sorsát, nagyon jól tudta, hogy Hunter találkozni akar a férfival. Hüvelykujjával a hátsó szoba felé bökött.

– Odabent találja, kapitány!– Köszönöm, asszonyom!Egyenesen átsétált a termen, kopogott, majd kinyitotta az ajtót.

Nem várt engedélyre, hiszen tisztában volt vele, hogy hiába is tenné. A sötét szobát csupán egyetlen gyertya fénye próbálta megvilágítani. Hunter pislogva igyekezett hozzászoktatni szemét a homályhoz. Valahonnan ritmikus recsegést hallott. Mikor végre

sikerült kivennie Whispert, látta, hogy a férfi a sarokban álló hintaszékben ül. A kezében tartott pisztoly egyenesen a kapitány gyomrára szegeződött.

– Jó estét, Whisper!Halk, reszelős csikorgás volt a válasz.– Önnek is hasonlókat! Egyedül jött?– Igen.– Akkor bújjon be! – mondta a sziszegő hang. – Iszik velem

egy korty Ördögölőt?Whisper a mellette sötétlő hordóra bökött, amely asztalként

szolgált. Pár pohár és egy kis korsó rum állt rajta.– Nagyon szívesen!Hunter figyelte, ahogy a férfi kitölti a barnás színű folyadékot.

Most, hogy a szeme végre teljesen hozzászokott a félhomályhoz, képes volt kivenni az apró részleteket is.

Whisper, akinek senki sem ismerte az igazi nevét, hatalmas, medve alkatú ember volt, túlméretezett, vértelen kezekkel. Néhány éve még sikeres kalózkapitány volt, aztán csatlakozott Edmunds Matanceros ellen vezetett vállalkozásához, melyről egyedül ő tért vissza. Cazalla ugyan elfogta és átvágott torokkal ott hagyta megdögleni, ahol feküdt, Whisper valamilyen isteni csoda folytán mégis életben maradt. A hangját azonban szinte teljesen elvesztette, ami az álla alatt húzódó nagy, félköríves, fehérlő sebhellyel együtt nyilvánvaló mementója volt a múltban történeteknek.

Amikor visszatért Port Royalba, a férfi bezárkózott ebbe a sötét szobába. Az erős, élettől duzzadó tengerész minden bátorságát elvesztette, mintha az acél azt is kivágta volna a testéből. Folytonosan rettegett, minden pillanatban fegyvert tartott a keze ügyében, egy másik pedig az oldalán lógott. Most is, ahogy a székét hintáztatta, Hunter egy vadászkést látott megcsillanni a padlón, könnyen elérhető távolságban.

– Mi szél fújta ide, kapitány? Csak nem Matanceros?Hunter riadtan nézett rá, mire Whisper nevetésben tört ki.Iszonyú hang volt. Magas, éles sziszegés, mint amikor gőz tör

elő egy teáskannából. A hátrahajtott fej tökéletesen láthatóvá tette a szinte világító fehér sebhelyet.

– Meglepődött, kapitány? Mert eléggé meglepettnek látszik, tudja?

– Whisper – suttogta Hunter –, hányan tudnak még róla?– Néhányan – sziszegte a férfi. – A legtöbben csak sejtenek

valamit, a lényeget azonban nem értik. Hallottam Morton utazásának történetét.

– Ah.– Tehát menni akar, kapitány?– Beszéljen nekem Matancerosról!– Térképet szeretne róla?– Igen.– Tizenöt shilling?– Rendben – bólintott Hunter. Már most tudta, hogy húszat fog

fizetni Whispernek, hogy biztosítsa magának a jóindulatát és a titoktartását. No és persze azért, hogy a férfi a nem várt öt font okán az adósának érezze magát.

Ebből megérti majd, hogy a kapitány minden további nélkül megöli, ha bárki másnak beszélne a szigetről.

Whisper némi viaszosvásznat és egy darab szenet varázsolt elő. Az előbbit a térdére fektette és gyors vázlatot rajzolt fel rá.

– A sziget neve mészárost jelent a donok nyelvén – suttogta. – U alakot formáz, a kikötő bejárata délre néz, az óceán felé. Ezt a helyet – koppintott az U betű bal szárnyára – úgy hívják, hogy Punta Matanceros. Itt építette fel Cazalla az erődöt. A part alacsony. A falak alig ötvenlábnyira emelkednek a vízszint fölé.

Hunter bólintott, és várt, amíg Whisper felhörpint egy korty rumot.

– Az erődnek nyolc oldala van, a harminc láb magas falakat kőből építették és a spanyol milícia egységei állomásoznak benne.

– Hányan?– Egyesek szerint kétszázan. Mások háromszázat mondanak.

Négyszázról is hallottam, de azt nem hiszem.Hunter ismét bólintott. Tehát háromszáz katonával kell

számolnia. – És az ágyúk?– Csak az erőd két oldalán vannak – csikorogta Whisper. – Az

egyik üteg az óceánt pásztázza kelet felé, a másik az öböl délről nyíló bejáratát védi.

– A típusuk?Whisper dermesztő nevetést hallatott. – Ez a legérdekesebb,

Mr. Hunter. Csupa bronzból öntött, huszonnégy fontos kolubrina.– Hány darab?– Tíz vagy tizenkettő.Ez érdekes, gondolta Hunter. A kolubrina, amit az angolok

kulverinnek. neveztek, nem volt különösebben erős fegyver, az utóbbi időben már a hajókon sem használták őket. A hadihajókat minden nemzet igyekezett rövidcsövű ágyúkkal felszerelni. Az elavulttá vált kulverinek két tonnánál is többet nyomtak, a csövük pedig tizenöt lábnál is hosszabbra nyúlt. Viszont éppen a hosszú cső miatt, nagy távolságokra is halálos pontossággal lehetett lőni velük. Egy jól kiképzett kezelőszemélyzet percenként egy lövést adhatott le egy ilyen ágyúból.

– Nem is rossz – biccentett a kapitány. – És ki a tüzérek parancsnoka?

– Bosquet.– Hallottam már róla – közölte Hunter. – Ő süllyesztette el a

Renownt?– Ő tette! – sziszegte Whisper.Vagyis a tüzérek biztosan értik a dolgukat, ráncolta a homlokát

a kapitány.– És arról tud valamit – tette fel az újabb kérdést –, hogy

miképpen rögzítették az ágyúkat?Whisper előre-hátra hintáztatta magát egy ideig. – Hunter,

maga megbolondult!– Miből gondolja?– Abból, hogy azt tervezi, a szárazföld felől fog támadni!A kapitány bólintott.– Soha nem sikerülhet! – jelentette ki Whisper, a térdéhez

csapva a térképet. – Edmunds is gondolt erre, de amikor meglátta a szigetet, meg sem kísérelte. Nézze a nyugati partot! – mutatott az U szárait összekötő ívre. – Itt ugyan van egy öböl, ahol horgonyt vethet, ám ahhoz, hogy a szárazföldön átvágva elérje Punta Matancerost, meg kell másznia a Leres gerincét!

Hunter türelmetlenül legyintett. – Mennyire nehéz átkelni a hegyen?

– Lehetetlen – szögezte le Whisper. – Egy átlagos embernek nem sikerülhet. A nyugati oldalon lévő kis öböltől, nagyjából úgy ötszáz lábon át, még csak enyhén lejt a talaj. Ezt a szakaszt azonban sűrű dzsungel borítja, melyet mocsaras területek tarkítanak. Ivóvizet sehol sem talál, őrjáratokat viszont annál inkább. Ám ha az embert nem kapják el a katonák és a láz sem végez vele, akkor még mindig csak a hegy lábához jutott el. A Leres nyugati oldala háromszáz lábnyi függőleges sziklafal, amire még egy madár sem tudna leszállni. A szél megállás nélkül, viharos erővel fúj.

– Ám ha megmászom a hegyet – tartott ki Hunter –, mire számíthatok a túloldalán?

– A keleti rész lankás, nem nehéz leereszkedni rajta – sziszegte Whisper. – De soha nem éri el a keleti lejtőt, erre mérget vehet!

– Viszont ha mégis – vetette fel Hunter –, akkor mi a helyzet az erőd ágyúival?

Whisper megvonta a vállát. – Azok a tenger felé néznek, kapitány, mivel tudják, hogy a szárazföld felől nem érheti őket támadás!

– Esély mindig van!A férfi egy ideig csendesen hintázott a székében. – Van, amikor

egyáltalán nincs! – mondta végül. – Egy szemernyi sem.

Don Diego de Ramano, akit mindenki csak Feketeszemnek, vagy egyszerűen a Zsidónak nevezett, görnyedten üldögélt Farrow Street-i üzlete munkapadjánál. Rövidlátón pislogott egy gyöngyre, amit bal keze hüvelyk- és mutatóujja között tartott. Ezen a kezén nem is volt több ujja. – Nagyszerű minőségű! – jelentette ki. – Azt tanácsolom önnek, hogy tartsa meg!

A Zsidó sűrűn pislogott, mivel a szemei igen gyengék voltak, és olyan pirosak, mint egy nyúlé. Folytonosan könny csorgott belőlük, amit időről időre le kellett törölnie. Jobb szemén, a pupilla közelében egy fekete pötty volt látható, amiről a gúnynevét is kapta. – Ön azonban nem szorul rá arra, hogy tőlem kérjen tanácsot, Hunter!

– Valóban nem, Don Diego!

Feketeszem bólintott és felkelt az asztaltól. Átvágott a keskeny szobán és bezárta az utcára nyíló ajtót. Ezt követően behúzta az ablakot takaró zsalukat is, és csak ekkor fordult a kapitány felé. – Akkor mit kíván tőlem?

– Hogy szolgál az egészsége, Don Diego?– Az egészségem, az egészségem – ingatta a fejét a férfi,

miközben kezét bő köpönyege mély zsebébe dugta, mivel igen érzékeny volt a sérült baljára. – Az egészségem, mint mindig, most is érdektelen. De e tekintetben sem szorul az én felvilágosításomra.

– És hogy megy az üzlet? – kérdezte Hunter, miközben végigpásztázta tekintetével a helyiséget. A durván megmunkált asztalokon arany ékszerek feküdtek. A zsidó közel két éve nyitotta meg a boltot.

Don Diego leült. A szakállát simogatva a látogatójára nézett, majd letörölte az arcára gördülő könnycseppeket. – Hunter – szólalt meg végül –, ön szemmel láthatóan igen izgatott. Kérem, mondja el, mi nyugtalanítja!

– Azt szeretném tudni – vágott bele a kapitány –, foglalkozik-e még robbanószerekkel?

– Robbanószerek? Robbanószerek? – dünnyögte a Zsidó, keresztülbámulva a szobán. A homloka mély ráncokba szaladt, mintha fogalma sem lenne róla, mit jelent a szó. – Nem – közölte éles hangon. – Már nem foglalkozom vele, amióta ez történt… meg ez! – Először megfeketedett szemére bökött, aztán felemelte a bal kezét. – Soha többé nem foglalkozom vele!

– Elképzelhető olyan eset, ami miatt megváltoztatná a véleményét?

– Soha!– A soha azt jelenti, hogy hosszú ideig?– A soha azt jelenti, hogy soha, Mr. Hunter!– Még akkor sem, ha egy Cazalla elleni támadásról lenne szó?A Zsidó felmordult. – Cazalla! – köpte ki a nevet. – Az a féreg

Matanceros szigetén van, ahol lehetetlen megtámadni!– Én mégis ezt fogom tenni – vágta rá Hunter.– Edmunds kapitány tavaly már megpróbálta. – Don Diego

arca grimaszba rándult az emlék hatására, hiszen egyike volt a

vállalkozást támogató személyeknek. A befektetett pénzt, ötven fontot, természetesen el is vesztette. – Matanceros sebezhetetlen! Ne hagyja, hogy megcsalják az érzései! Azt az erődöt nem lehet bevenni! – Letörölte a könnyeket az arcáról. – Emellett, nincs ott semmi értékes!

– Az erődben nincs is – értett egyet Hunter. – De nem úgy a kikötőben!

– A kikötő? A kikötő? – Feketeszem ismét a semmibe meredt. – Mi van a kikötőben? Talán csak nem azok a kincsszállító naók, melyek az augusztusi viharban tűntek el?

– Az egyik a kettő közül.– Honnan tudja?– Egyszerűen csak tudom.– Egy nao? – A zsidó egyre sűrűbben pislogott. Sérült bal keze

mutatóujjával az orrát vakargatta, ami biztos jele volt annak, hogy gondolataiba merült. – Talán dohánnyal és fahéjjal van megtömve – mormogta komoran.

– De az is lehet, hogy arannyal és gyöngyökkel – győzködte Hunter. – Máskülönben egyenesen Spanyolországba vitorlázott volna, megkockáztatva azt is, hogy elfogják. Ez a hajó azonban Matancerosba ment, mert nem akarta felvállalni annak esélyét, hogy elrabolják a rajta felhalmozott kincseket.

– Talán, talán…Hunter úgy látta, a Zsidó kételkedik a szavaiban, ám tisztában

volt vele, hogy nagyszerű színész.– Tegyük fel, hogy önnek van igaza! – közölte végül Don

Diego. – Akkor sem érdekel a dolog. Matanceros kikötőjében a nao nagyobb biztonságban van, mintha Cádizban horgonyozna. Olyan erőd védelmezi, amely bevehetetlen.

– Ez igaz – hagyta jóvá a kapitány. – Ám a kikötőt őrző ágyúkat el tudnánk pusztítani, ha ön ismét egészségessé válna és érdekelni kezdenék a robbanószerek.

– Most hízeleg?– Egyáltalán nem.– És mi köze van mindennek az egészségemhez?– Csak annyi – szögezte le Hunter –, hogy nélkülözhetetlen

része a tervemnek!

Don Diego a homlokát ráncolta. – Arra céloz, hogy magával kellene tartanom?

– Természetesen. Miért, ön mire gondolt?– Azt hittem, pénzt akar szerezni. Tehát azt szeretné, ha én is

mennék?– Másképp nem járhatunk sikerrel, Don Diego!A Zsidó felpattant. – Egy Cazalla elleni támadás! – kiáltotta

hirtelen támadt izgalommal, fel-alá járkálva. – Tíz éve minden éjjel a haláláról álmodom, Hunter. A haláláról… – Megtorpant és a kapitányra meredt. – De önt is ez hajtja!

– Igen! – bólintott a kapitány.– És sikerülhet? Véghezvihető?– Meg fogjuk csinálni, Don Diego!– Akkor fejtse ki nekem a tervét! – kérte a láthatóan izgatott

Zsidó. – És azt is tudni szeretném, milyen robbanószerre van szüksége!

– Valami újra – jelentette ki Hunter. – Olyasmit kellene készítenie, ami még soha nem létezett.

A Zsidó kitörölt egy könnycseppet a szeméből. – Beszéljen, kérem! – mondta. – Beszéljen!

Mr. Enders, aki borbély sebész és zseniális kormányos volt egy személyben, gyengéden ráhelyezett páciense nyakára egy piócát. Az arcát törülközővel eltakaró férfi hátradőlt a székben és felnyögött, ahogy az undok teremtmény a húsába mart és azonnal szívni kezdte a vérét.

A borbély magában dudorászott, majd megszólalt. – Nos, még néhány pillanat és sokkal jobban fogja érezni magát. Elhiheti nekem! Könnyebben fog lélegezni és olyan mutatványokkal kápráztathatja el a hölgyeket, amilyenre még maga sem számít! – Megveregette a szövet alatt rejtőző arcot. – Csak szippantok egy kis friss levegőt és máris itt vagyok!

E szavak kíséretében lépett ki a helyiségből, hogy szinte azonnal a felé biccentő Hunterrel találja szembe magát. Mr. Enders alacsony volt, és olyan gyors, finom mozdulatokkal áldotta meg a teremtő, hogy sokkal inkább táncolni látszott, mint menni.

A kikötőben működő vállalkozása meglehetősen sikeres volt, mivel sokkal több páciense élte túl a beavatkozásokat, mint más sebészekéit. A legtehetségesebbnek mégis a leginkább kedvelt tevékenységében mutatkozott. Amikor egy hajó kormányát tartotta a kezében a nyílt vízen, valódi művésznek bizonyult, tökéletes kormányosnak, aki kivételes teremtményként, szinte lelki kapcsolatban állt a járművel, melyet irányított.

– Csak nem borotválásra van szüksége, kapitány? – kérdezte Huntert.

– Inkább legénységre.– Akkor már meg is találta a sebészét! – közölte Enders. – És

milyen természetű vállalkozásról lenne szó?– Kékfát fogunk vágni! – érkezett a vigyortól kísért válasz.– Mindig is szerettem volna kékfát vágni! – jelentette ki a

borbély – És kié lenne az a fa?– Cazalláé.Enders egy pillanatig azt hitte, hogy ugratják. – Cazalla? Tehát

Matanceros lenne a cél?– Csendesebben! – kiáltotta Hunter, gyorsan körbepillantva az

utcán.– Kapitány, kapitány! Az öngyilkosság Isten ellen való vétek!– Jól tudja, hogy szükségem van magára!– Viszont az élet drága kincs, uram!– Aranyat ér – bólintott Hunter.Enders némán ráncolta a homlokát. Jól tudta, ahogy a Zsidó és

mindenki más is tisztában volt vele Port Royalban, hogy Matanceros erődjében nem tárolnak aranyat. – Megmagyarázná?

– Higgye el, jobb, ha nem teszem!– Mikor hajózik ki?– Két nap múlva.– És közli majd velünk a részleteket a Buli-öbölnél?– Erre a szavamat adom!A borbély kezet nyújtott, Hunter habozás nélkül belecsapott.

Az odabent hagyott férfi fájdalmasan felnyögött. – Oh, istenem, a szerencsétlen! – kiáltotta Enders, és visszarohant a helyiségbe. A pióca hatalmasra duzzadt a kiszívott vértől, vörös vércseppek hulltak a fapadlóra. A borbély, a páciens üvöltésétől kísérve,

szedte le a nyakról az állatot. – Most maradjon egy kicsit csendben, kegyelmes uram!

– Maga… maga átkozott kalóz, nyomorult gazember! – nyögte Sir James Almont, miközben lehúzta az arcáról a törülközőt, hogy megtisztítsa magát a vértől.

Lazue-t egy a Lime Roadon álló bordélyházban találta meg, nevetgélő lányok társaságában. A kalóz francia származású volt, és a Les Yeux elferdítéséből nyerte gúnynevét, egy olyan tengerészről, aki legendásan nagy és éles szemmel bírt. Nem volt ember, aki nála jobban látott volna a vaksötét éjszakában, és maga Hunter is számos alkalommal kormányozta át hajóját veszélyes zátonyok és homokpadok között a segítségével. Az is vitathatatlan tény volt, hogy a karcsú, macskaszerű franciát igazi mesterlövésznek teremtette a Jóisten.

– Hunter – morogta Lazue, miközben egy testes ringyót ölelgetett. – Csatlakozzon hozzánk! – A ringyó kuncogott és a haját csavargatta.

– Csupán egy szót akarnék váltani magával, és azt jobb lenne négyszemközt megbeszélnünk!

– Maga nagyon unalmas – jelentette ki a francia, majd sorban végigcsókolta az összes szajhát. – Hamarosan visszatérek, kedveskéim! – közölte, majd átvonult Hunterrel egy távoli sarokba. Egy lány jamaicai rumot hozott nekik és egy-egy poharat tett eléjük.

A kapitány a vállig érő hajtól keretezett, szakálltalan arcot fürkészte. – Kellőképpen berúgott, Lazue?

– Nem eléggé, kapitány – vihogott fel a másik rekedt hangon. – Mondja el, miért jött!

– Két nap múlva útra kelek.– Valóban? – Úgy tűnt, a francia hirtelen kijózanodott.A nagy figyelmes szemek Hunterre szegeződtek. – És mi lesz a

hajókázás célja?– Matanceros.Lazue felnevetett, mély, dörgő nevetéssel. Szinte hihetetlen

volt, hogy ez a hang ebből a vékony testből törjön elő.

– A matanceros szó mészárost jelent, és ahogy hallom, igen találó elnevezés!

– Én mégis oda fogok menni! – közölte Hunter.– Remélem, jó oka van rá!– Jobb nem is kell.Lazue bólintott. Nem volt szüksége többre. Egy jó kapitány ne

áruljon el sokat a vállalkozásról addig, amíg a hajó útra nem kelt.– Ez az ok vonzóbb, mint amilyen nagy a kockázat?– Lényegesen.A francia Hunter arcát fürkészte.– És szeretné, ha egy nő is magával tartana?– Ezért vagyok itt!Lazue ismét felnevetett, és szórakozottan végigsimított apró

mellein. Annak ellenére, hogy úgy öltözködött, viselkedett és harcolt, mint egy férfi, a francia nő volt. A történetét csak néhányan ismerték, ám a kapitány a kevesek egyike volt.

Lazue-t egy bretagne-i tengerész felesége szülte. A férfi éppen a tengeren volt, amikor az asszony felfedezte, hogy terhes, majd hamarosan egy fiúnak adott életet. Az apa azonban sohasem tért vissza – legalábbis nem hallottak róla többé. A nő néhány hónappal később mégis újra várandós lett. A várható botránytól félve átköltözött a tartomány egy másik falujába, ahol egy kislánynak adott életet.

Még egy év sem telt el, és a fiú meghalt. Az asszonynak elfogyott a pénze, ezért kénytelen volt visszaköltözni a szülőfalujába, a szülői házba. Hogy elkerülje a gyalázatot, a lányát fiúnak öltöztette. A csalás oly tökéletesen sikerült, hogy nem volt ember a faluban, beleértve a nagyszülőket is, akinek akár csak halvány sejtelme lett volna róla. Lazue tehát fiúként nőtt fel, majd tizenhárom évesen egy helyi nemesember kocsisa lett. Egy idő múlva csatlakozott a hadsereghez, ahol szintén sikerült hosszú évekig megőriznie a titkát. Végül, legalábbis úgy mesélte, beleszeretett egy fiatal, csinos lovastisztbe, aki előtt leleplezte magát. A viszonyuk teli volt szenvedéllyel, ám a férfi mégsem vette feleségül, és amikor vége szakadt a románcnak, Lazue úgy döntött, a Nyugat-Indiákra utazik, ahol ismét férfiként kezdett új életet.

Egy Port Royalhoz hasonló városban nem sok ideig maradnak rejtve a titkok, így szinte mindenki tisztában volt a ténnyel, hogy Lazue valójában nő. A kalózvállalkozások során, amikor úgy hozta a helyzet, csupasz melleit kivillantva zavarta össze és félemlítette meg az ellenséget. A kikötőben azonban mindig férfiként kezelték, mert senkinek nem volt rá oka, hogy ne így tegyen.

Lazue felkacagott. – Hunter, maga bizonyára megőrült, ha meg akarja támadni azt a szigetet!

– Ennek ellenére velem tartana?A nő még mindig nevetett. – De csakis azért, mert mostanában

nem akad jobb dolgom! – jelentette ki, és visszatért a rá várakozó ringyókhoz.

A kapitány a hajnali órákban találta meg a Mórt, aki éppen két hollanddal kártyázott a Sárga Csirkefogóban.

A Bassa néven is ismert, hatalmas termetű, nagy erejű férfinak kötélnyi izmok dagadoztak a vállán és a hasán, ehhez képest vastag karjai és kőkemény öklei szinte már aprónak tűntek. Hogy miért kapta a Mór gúnynevet, arra már rég nem emlékezett, és ha egyáltalán rászánta volna magát, hogy a származásáról beszéljen, akkor sem lett volna rá képes, mivel a nyelvét kivágatta egy spanyol ültetvényes Hispanola szigetén. Az általánosan elfogadott vélemény szerint a Mór egyáltalán nem volt mór. Sokkal inkább Afrika Núbiának nevezett részéről származhatott, ahol a Nílus mentén elterülő homokos vidéket hozzá hasonló, fekete bőrű, hatalmas termetű emberek lakták.

A Bassa nevet egy, a guineai parton fekvő kikötőről kapta, ahol néha megálltak a rabszolga-kereskedők hajói, ám abban ismét mindenki egyetértett, hogy a Mór nem arrafelé született, mert az ottani vadak betegesek és sokkal világosabb színűek voltak.

Mivel a Mór nem tudott beszélni és csupán kézmozdulatokkal kommunikált, hihetetlen fizikuma még komolyabb benyomást tett az emberekre, mint más esetben történt volna. Előfordult, hogy a kikötőbe érkező idegenek nemcsak némának, de egyben gyenge-elméjűnek is nézték, és Hunter a játék menetét figyelve felismerte,

hogy most is erről van szó. Rendelt magának egy kupa bort, majd egy oldalsó asztalnál helyet foglalva élvezte az előadást.

A két nyalka holland meglehetősen elegáns volt. Tiszta harisnyát és hímzett selyemből készült tunikát viseltek. Mostanra erősen lerészegedtek, míg a Mór tökéletesen józan volt, hiszen soha nem fogyasztott alkoholt. Közszájon forgott egy történet arról, hogy a hatalmas termetű férfi egyáltalán nem bírja az italt, és hogy valamikor régen, ittas állapotában öt embert ölt meg puszta kézzel, mielőtt visszanyerte volna az ítélőképességét. Akár igaz volt mindez, akár nem, ahhoz kétség sem férhetett, hogy a Mór meggyilkolta az ültetvényest, aki kivágatta a nyelvét. Miután végzett a férfival, megölte annak feleségét is, valamint a háznép egy részét, majd a Hispanola nyugati oldalán található kalózkikötőbe szökött, ahonnan végül Port Royalba érkezett.

Hunter figyelte, ahogy a hollandok megemelik a tétet. Óvatlanul játszottak, jó kedéllyel tréfálkoztak és nevetgéltek. A Mór egykedvű arccal üldögélt, egy halom aranyérme hevert előtte. A gleek gyors játék volt, nem kellett állandóan újraosztani, és a kapitány látta, hogy Bassa három ugyanolyan lapot húzott. Miután felfedte őket, maga elé söpörte a két férfi pénzét.

A hollandok elhallgattak, majd mindketten kiáltozni kezdtek. – Csaló! – üvöltözték különböző nyelveken. A Mór nyugodtan megrázta hatalmas fejét és bezsebelte az érméket.

Kártyapartnerei most azt akarták elérni, hogy kezdjenek új játékot, de a hatalmas termetű férfi egy gesztussal jelezte nekik, hogy nincs már pénzük, amiből folytathatnák a játszmát.

A hollandok dühbe gurulva üvöltözni kezdtek és a Mór felé mutogattak, aki tökéletesen nyugodt maradt. A hozzájuk lépő szolgálófiúnak egy aranydublont nyomott a markába. Úgy tűnt, a két idegen nem fogja fel a mozdulat jelentőségét. A Mór előre fizetett minden kárért, ami a játékbarlangot érhette. A kölyök elvette a pénzt és biztonságos távolságba húzódott.

A két férfi felugrott és átkokat szórt a feketére, aki még mindig az asztalnál ült. Az arca szelíd maradt, ám tekintete az egyik fickóról a másikra vándorolt. A hollandok egyre dühösebbek lettek és markukat tartva követelték vissza a pénzüket. A Mór megrázta a fejét.

Az egyik idegen hirtelen tőrt rántott elő az övéből, amit ide-oda mozgatott a Mór előtt, néhány ujjnyira csupán az orrától. Bassa azonban továbbra is nyugodt maradt, csak ült békésen, kezét az asztallapon nyugtatva.

Amikor viszont másik ellenfele egy pisztolyt próbált előrántani, a hatalmas termetű néger támadásba lendült. Kezét felkapta az asztalról és megmarkolta a holland tőrt tartó kezét, majd olyan erővel rántotta azt lefelé, hogy a penge háromujjnyira állt bele a deszkába. Ezt követően gyomron vágta a másikat, aki elejtette a pisztolyt és hörögve összegörnyedt. A Mór az arcába rúgott, a fickó pedig keresztben elnyúlt a szobában. Bassa ekkor visszafordult a talpon maradt hollandhoz, aki iszonyodva meredt rá. A derekánál fogva felkapta a szerencsétlent, magasan a feje fölé emelte és az ajtóhoz sétált vele, hogy egyenesen az utcára hajítsa, ahol az arccal a sárban landolt.

A Mór visszatért a helyiségbe, kirántotta a kést az asztalból, begyömöszölte a saját övébe, majd átsétált a szobán és leült Hunter mellé. Csupán ekkor mosolyodott el végre.

– Új emberek – mondta a kapitány.A néger vigyorogva bólintott, majd összeráncolta a homlokát

és Hunterre meredt. Arckifejezése kérdőre vált.– Rég láttalak.A Mór vállat vont.– Két nap múlva kihajózunk.A fekete férfi összecsücsörítette az ajkait, melyek egyetlen

kérdést formáltak: Hová?– Matanceros – közölte a kapitányA Mór arca undort fejezett ki.– Nem érdekel?Bassa önelégülten vigyorgott és elhúzta a mutatóujját a torka

előtt.– Én mondom neked, hogy megcsinálható! – szögezte le

Hunter. – Félsz a magasságtól?A néger kapaszkodást imitáló mozdulatokat tett, majd megrázta

a fejét.– Nem árbocra gondolok – mondta Hunter –, hanem sziklára.

Nagyon magas sziklára, ami megvan három-négyszáz láb is.

A Mór megvakarta a homlokát és a mennyezetet nézte. Úgy tűnt, mintha maga elé képzelné a magasságot. Végül biccentett.

– Tehát meg tudod csinálni?A válasz ismét egy biccentés volt.– Nagy szélben is? Jó. Akkor velünk jössz!Hunter szedelőzködni kezdett, de Bassa visszanyomta őt a

székbe. Megcsengette a zsebében lévő aranyérméket és kérdőn a kapitányra bökött.

– Ne aggódj! – mondta az. – Meg fogja érni!A Mór még akkor is vigyorgott, amikor a kapitány otthagyta.

Sansonra a Queen's Arms harmadik emeletén talált rá. Hunter bekopogott az ajtón és várt. Kuncogást és sóhajtozást hallott odabentről, ezért újra megrázta az ajtót.

Meglepett hang szólt ki. – Hordd el az irhádat, te átkozott!A kapitány tétovázott egy keveset, majd újra kopogott.– Jézus szent vérére! Ki a franc az ilyenkor?– Hunter!– Én idióta! Jöjjön csak be!A kapitány kinyitotta az ajtót, hagyta szélesre tárulni, de nem

lépett be rajta. Egy szempillantással később teli éjjeliedény repült el mellette.

Odabentről halk kuncogás hangjai szűrődtek ki hozzá. – Ön kifejezetten óvatos, Hunter. Ha így folytatja, mindannyiunkat túl fog élni! Lépjen be, kérem!

A férfi most már eleget tett az invitálásnak. A szobát megvilágító gyertya fényénél Sansont látta az ágyban trónolni, aki mellett egy szőke lány feküdt. – Ön megzavart minket, uram! – méltatlankodott a francia. – Imádkozom az Úrhoz, hogy ezt nyomós okból tegye!

– Az ok elég nyomós!Egy pillanatra kényelmetlen csend támadt, ahogy a két férfi

egymásra meredt. Sanson megvakarta sűrű, fekete szakállát.– És megkérdezhetem, mi lenne az az ok?– Nem – mondta Hunter a ringyóra nézve.– Ah! – kiáltott fel a másik, majd a nő felé fordult. – Édes kis

barackvirágom…A lány ujjbegyeit csókolgatva az ajtó felé mutatott, aki mit sem

törődve meztelenségével, kiugrott az ágyból, gyorsan összekapkodta a ruháit és kiviharzott a szobából.

– Milyen bájos teremtés! – sóhajtott fel Sanson.Hunter bezárta az ajtót.– Francia a kicsike, tudja? – hallotta maga mögül a kérdést. – A

francia nők a legjobb szeretők, egyetért velem?– Az bizonyos, hogy közülük kerülnek ki a legjobb szajhák.Sanson vihogott. Hatalmas termetű, súlyos férfi volt, aki már

első pillantásra is sötét benyomást tett az emberekre, fekete hajával, szakállával, dús, az orra fölött összeérő szemöldökeivel, és szintén sötét árnyalatú bőrével. A hangja azonban meglepően magas volt, különösen, amikor nevetett. – Mivel tudnám rávenni annak elismerésére, hogy a francia nők jobbak az angoloknál?

– A vérbaj terjesztésében egész biztosan!Sanson, ha lehet, még jobban vihogott. – Hunter, az ön humora

utolérhetetlen. Elfogyasztana velem egy pohárka bort?– Örömmel!A francia az ágy mellett álló asztalkáról töltött. A kapitány

elvette a poharat és köszöntésre emelte. – Egészségére!– És a magáéra! – érkezett a válasz, majd felhörpintették az

italt, miközben egyikük sem vette le a tekintetét a másikról.Ennek elsősorban az volt az oka, hogy Hunter egyszerűen nem

bízott Sansonban, ahogy abban sem, hogy sikerül meggyőznie a férfit a vállalkozásban való részvétele fontosságáról. Pedig a jelenléte elengedhetetlen volt, ha sikerrel akarták megvalósítani a terveiket. A francia minden büszkesége, hiúsága és hencegése ellenére az egyik legkegyetlenebb gyilkos volt a Karib-tenger vidékén. Egy hóhércsalád méltó leszármazottja.

Ironikus módon még a neve is, ami hangtalant jelentett, arról az óvatos, kiszámított módszerről árulkodott, amellyel dolgozott. Jól ismerték és félték mindenütt. Az a szóbeszéd járta, hogy apja, Charles, királyi hóhérként működött Dieppe-ben, míg maga Sanson egy rövid ideig papként szolgált Liége városában. Egy napon azonban félreérthetetlen helyzetben találták a közeli konvent néhány nővérével. A legjobb, amit ebben a helyzetben

tehetett, az volt, hogy elhagyja az országot.Port Royalban nem sok figyelmet szenteltek az emberek

múltjának. Errefelé a franciát is arról az ügyességéről ismerték, amivel a szablyát, a pisztolyt és kedvenc fegyverét, a számszeríjat kezelte.

Sanson újra felnevetett. – Akkor hát, jó uram, elmondaná végre, milyen okok vezették hozzám?

– Két nap múlva vitorlát bontok. Az úti cél Matanceros lesz.A francia arcáról lehervadt a vigyor. – És azt szeretné, ha

magával tartanék arra az átkozott szigetre?– Igen.A férfi újabb pohár bort töltött. – Semmi kedvem odamenni –

jelentette ki. – Akinek egy csepp józan esze is van, az távol tartja magát attól a helytől. Ön mégis oda vágyik. Vajon miért?

Hunter hallgatott.Sanson komor tekintettel lóbálta az ágyról lelógó lábát.– A galleonokról van szó! – mondta végül. – A hajókról,

amelyeket mindenki elveszettnek hitt, de a vihar ezek szerint Matanceroshoz sodorta őket. Igazam van?

Hunter a vállát vonogatta.– Óvatos, nagyon óvatos! – bólintott a francia. – Nos tehát,

mekkora részt szán nekem ennek az őrült vállalkozásnak a nyereségéből?

– Négy százalékot tudok felajánlani.– Négy százalékot? Ön igen szűkmarkú ember, kapitány! A

büszkeségemben sért meg azzal, ha azt hiszi, hogy ennyi pénzért akár az ujjamat is megmozdítom!

– Akkor legyen öt! – mondta Hunter mélyet sóhajtva.– Öt? Adjon nyolcat és megegyeztünk!– Fogadja el az ötöt, és akkor valóban megegyeztünk!– Kapitány meglehetősen későre jár, és mint tudja, nem a

türelmemről vagyok híres. Legyen hét százalék.– Hat.– Krisztus sebeire, maga aztán tényleg zsugori alak!– Hat! – ismételte meg Hunter.– Hét, és egy újabb pohár bor.A kapitány a franciára nézett és rájött, hogy maga az alku

lényegtelen. Sansont akkor lehet csak irányítani, amikor úgy érzi, jó üzletet kötött. Ha azt gondolja, méltánytalanul bánnak vele, kedvetlenné és nehezen kezelhetővé válik.

– Legyen hát! Hét! – egyezett bele végül.– Barátom – nyújtotta ki a kezét a francia –, önnek igazán

szívügye lehet ez a vállalkozás! És most mondja el nekem, mik a tervei!

Sanson egyetlen szó nélkül hallgatta végig az angolt. Amikor Hunter mondanivalója végére ért, a férfi a combjára csapott. – Szóról szóra igaz a mondás! – kiáltotta. – Amíg a spanyolok lusták és a franciák elegánsak, addig az angolok ravaszak, mint a róka!

– Úgy gondolom, a terv beválhat!– Ebben egy pillanatig sem kételkedem! – hagyta rá a francia.A kapitány elhagyta az apró szobát. Port Royal felett új hajnal

hasadt.

NYOLCADIK FEJEZET

A vállalkozás hírét természetesen nem lehetett titokban tartani, mivel túl sok lelkes tengerész igyekezett helyet biztosítani magának egy ilyen kalózakcióban. Ráadásul nem kevés kereskedőre és földművesre volt szükség ahhoz, hogy Hunter felszerelhesse a Cassandra nevű szlúpot. Kora reggel már egész Port Royal a küszöbönálló útról beszélt.

A legtöbb pletyka arról szólt, hogy a kapitány Campeche kirablására készül. Azt is hallani lehetett, hogy Maricaibo lesz a rajtaütés végcélja. Egyesek arról suttogtak, hogy Hunter merész módon Panamát szemelte ki magának, ugyanúgy, mint azt hetven évvel korábban Drake is tette. Ám az ilyen hosszú tengeri utakhoz sok élelmiszerre volt szükség, míg a Cassandra fedélzetére csupán kevéske ellátmány került. Ebből kiindulva a legtöbben Havannát tartották a kiszemelt áldozatnak. Azt a várost, melyet fennállása óta még soha nem ért kalóztámadás. Ebből kifolyólag az emberek zöme tökéletes őrültségnek tartotta az ötletet.

Más rejtélyes információk is napvilágra kerültek. Feketeszem patkányokat vásárolt az utcakölyköktől és a dokkok körül lebzselő semmirekellőktől. De vajon mi szüksége van ezekre a rusnya jószágokra? A kérdés nem hagyta nyugodni a tengerészek képzeletét. Az sem maradt titokban, hogy Don Diego némi disznóbelet is beszerzett, amit általában jövendőmondásra használtak. A Zsidónak viszont bizonyosan nem ahhoz kellett.

S ha mindez nem lett volna elég, még az ékszerboltot is bezárta és bedeszkázta.

Feketeszem a sziget hegyei közé vándorolt, senki sem tudta, hogy hová. Az éjszaka folyamán távozott, nagy mennyiségű kénnel, salétrommal és faszénnel felszerelkezve.

A Cassandra felszerelése szintén különösen alakult. Sózott disznóhúsból csak kevés került a hajóra, ellenben rengeteg ivóvizet rakodtak be. Ennek nagy részét apró hordócskákban helyezték el, amiket Mr. Longley, a bodnár készített el, külön ebből a célból. A kötélverő Mr. Whitstall boltjától egy ezer lábnál is hosszabb, erős kötelet rendeltek, ami túl vastag volt ahhoz, hogy a szlúp kötélzetéhez tartozzon. Mr. Nedley a vitorlakészítő mester azt a megbízást kapta, hogy varrjon egy hatalmas, összezárható szájjal rendelkező vászonzsákot. Carvernek, a kovácsnak, olyan horgonyhoz hasonló vaskampókat kellett készítenie, melyek villáit zsanérokkal látták el, így tökéletesen apróra és laposra lehetett őket összecsukni.

Aztán ott volt még az ómen. A halászok hálójába egy pöröly-cápa akadt, amit a Chocolate Hole, a teknősbéka-tenyésztő telep közelében vontattak ki a partra. Az ocsmány bestia több mint tizenkét láb hosszú volt és szemei a széles pofa két pörölyszerű kidudorodásán helyezkedtek el. Az emberek sorban sütögették rá a pisztolyaikat a hatalmas ragadozóra, minden látható eredmény nélkül. A szörnyeteg egészen délig szenvedett és tekergőzött görcsösen a dokk nyirkos deszkáin.

Végül felvágták a hasát és a nyálkásan kígyózó belek kiömlöttek a pallókra. Valami fémesen villant, majd amikor a zsigereket is megnyitották, kiderült, hogy a fémdarab egy spanyol katona páncélja volt. Egy mellvért a hozzá tartozó térdvédő vasakkal és szegecselt sisakkal. Az emberek arra következtettek, hogy a bestia egyben falta fel a szerencsétlen fickót, a húst megemésztette, ám a fémmel már az ő gyomra sem boldogult. A jelet egyesek a Port Royalt fenyegető támadás előjelének vélték, mások szerint csupán Hunter spanyolok ellen tervezett vállalkozására utalt.

Sir James Almontnak nem volt ideje ómeneken törni a fejét. Ezen a reggelen egy francia csirkefogó, bizonyos L'Olonnais ügye foglalta le, aki hajnalban érkezett a kikötőbe egy zsákmányolt spanyol briggel. A férfi nem rendelkezett hivatalos megbízó-levéllel, miközben Anglia és Spanyolország névlegesen békében

álltak egymással. A gondot tovább szaporította, hogy a hajó rakománya semmilyen különösebb értékkel nem bírt. Némi bőr és dohány volt csupán a rakterében.

Annak ellenére, hogy ismert kalóz volt, L'Olonnais-ről nyugodt lélekkel ki lehetett jelenteni, hogy ostoba, sőt egyenesen brutális ember. Ahhoz persze nem kellett különösebben intelligensnek lenni, hogy valaki tengeri útonállóként keresse a kenyerét. Az embernek annyit kellett csak tennie, hogy kihajózik a megfelelő vizekre, és addig vár, amíg arra nem téved egy hasonló vagy gyengébb hajó, amit meg lehet támadni. Most, hogy a francia, kalapját szorongatva a kormányzó hivatalában álldogált, gyermeki ártatlansággal beszélte el valószerűtlen meséjét, mely szerint a zsákmányolt hajót már elhagyatottan találta. Nem voltak emberek a fedélzeten és a jármű céltalanul hánykolódott.

– Hitem szerint pestis vagy másfajta zűrzavar törhetett ki rajta – tódította L'Olonnais. – De jóféle hajó ez, sire, ha mondom! Én pedig úgy éreztem, azzal szolgálom legjobban a Korona ügyét, ha visszahozom a kikötőbe.

– Egyetlen lélek sem volt a fedélzeten?– Semmi, amit élőnek neveznék.– Hullákat sem találtak?– Non, sire.– Semmi nyoma nem volt annak, milyen szerencsétlenség

történhetett?– Még egy szálka sem.– És a rakomány?– Csak amit a felügyelője talált, sire. Semmihez nem nyúltunk,

erre akár meg is esküdhetek!Sir James szinte látta maga előtt, hány szerencsétlen embernek

kellett elpusztulnia azért, hogy L'Olonnais megtisztíthassa a fedélzetet. Abban sem kételkedett, hogy a kalóz partra szállt valahol és elrejtette a rakomány értékesebb részét. Ezernyi sziget és apró korallzátony állt rendelkezésre ehhez a karibi világban.

A kormányzó az ujjaival dobolt az asztalon. A férfi nyilvánvalóan hazudott, ám ezt be is kell bizonyítania. Még itt, a vadnak és civilizálatlannak tartott Port Royalban is az angol törvények uralkodtak.

– Rendben van – mondta végül. – Azt hivatalosan kijelenthetem magának, hogy a Koronát nem különösebben érdekli a zsákmány. Ezért a király nevében öt százalék részesedést kínálhatok.

– Ötöt? – Más esetben a király tízet, néha tizenötöt is megadott.– Pontosan annyit! – erősítette meg Sir James. – Őfelsége öt

százalékot ajánl fel. Ezenkívül azt is közölnöm kell önnel, hogy azon hírek alapján, melyek az ön minősíthetetlen cselekedeteiről jutottak a fülembe, magát bíróság elé állíttathatnám, melynek kétségtelen ítélete után felakasztanák kalózkodásért és gyilkosságért.

– Sire, esküszöm, hogy…– Elég! – szakította félbe kezét felemelve Almont. – Jelen

pillanatban még szabadon távozhat, de tartsa észben iménti szavaimat!

L'Olonnais udvariasan meghajolt és kihátrált a szobából. A kormányzó Cruikshankért csengetett.

– John – mondta a belépő férfinak –, kutasson fel néhány gazfickót a francia hajójáról, és oldja meg a nyelvüket némi szesz segítségével! Tudni akarom, miképpen jutottak a brigg birtokába! Szerezzen bizonyítékokat ez ellen a pojáca ellen!

– Úgy lesz, kegyelmes uram!– És különítse el a királynak, valamint a kormányzónak járó

tizedrészt!– Igenis, kegyelmes uram!– Ez minden, köszönöm.John meghajolt.– Kegyelmes uram, Hunter kapitány van itt a

dokumentumokért.– Akkor vezesse be, kérem!Egy perccel később Hunter lépett be az ajtón. Almont felállt és

kezet rázott vele.– Úgy látom, jó kedve van, kapitány.– Úgy van, Sir James!– Jól halad a felkészüléssel?– Kitűnően, uram.– És mennyibe fog ez nekem kerülni?

– Ötszáz dublon a végösszeg, Sir James.Almont előre sejtette az árat. Érmékkel teli zsákocskát vett elő

az íróasztalából. – Ez éppen elegendő lesz.Hunter meghajolt és eltette a pénzt.– Most pedig – mondta a kormányzó –, átadom a

megbízólevelét, amely kékfa kivágására jogosítja fel bárhol és bármikor, ahol megfelelő helyre és időjárásra talál. – Egy levelet nyomott a kapitány kezébe.

Annak ellenére, hogy a spanyolok maguknak szerették volna birtokolni a kékfakereskedés monopóliumát, 1665-ben az angolok legálisan kereskedhettek vele. A kékfa, melyet latinul Hematoxylin campaechiumnak neveztek, vörös festékek és bizonyos gyógyhatású szerek alapanyagául szolgált. Semmivel sem volt értéktelenebb árucikk, mint a dohány.

– Fel kell hívnom rá a figyelmét – tagolta lassan a szavakat Sir James –, hogy a Korona nem támogathat semmiféle, a spanyol telepek ellen vezetett támadást, hacsak nem előzi azt meg egyértelmű provokáció!

– Megértettem – válaszolta Hunter.– Számít valami ilyesmire?– Erősen kétlem, hogy ilyesmi bekövetkezne, uram!– Akkor a Matanceros elleni támadása kalózkodásnak fog

minősülni.– Sir James, a Cassandra kicsiny hajó, amely csupán könnyű

fegyverzettel rendelkezik. Az öntől kapott dokumentum feljogosít minket a kereskedésre, ennek ellenére előfordulhat, hogy a Matanceros szigetén álló erőd lövegei tüzet nyitnak majd ránk. Ha ez megtörténik, akkor kénytelenek leszünk visszavágni. Egy ártalmatlan hajó figyelmeztetés nélküli megtámadása semmiképpen sem lenne tolerálható!

– Valóban nem – jelentette ki a kormányzó. – Biztosra veszem, hogy számíthatok rá, hogy ön katonaként és úriemberként viselkedik majd.

– Nem fog csalódni bennem!Hunter megfordult, hogy távozzon. – Még valami! – szólt

utána Sir James. – Cazalla Fülöp király kegyence, a lánya az uralkodó alkancellárjához ment feleségül. Bármilyen

Matancerosból küldött üzenet, amely másképp írja le az eseményeket, mint ahogy arról ön számol majd be, kényelmetlen helyzetbe hozhatja őfelségét, Károly királyt!

– Bizonyos vagyok benne – mondta a kapitány –, hogy a spanyol megpróbál majd üzenetet küldeni!

– Nagyon fontos volna, hogy erre ne nyíljon lehetősége!– A tenger fenekéről még ő sem tud leveleket írni!– Úgy igaz – bólintott Almont. A két férfi kezet rázott. Ahogy

Hunter elhagyni készült a kormányzói palotát, a fekete bőrű szolgálólányok egyike egy levélkét nyújtott át neki, majd minden szó nélkül megfordult és távozott. A férfi a láthatóan női kéz által írt levelet olvasva ballagott le a lépcsőn.

Kedves kapitányom!

Nemrég értesültem ar r ól, hogy Jamaica szigetén létezik egy Crawford 's V alley nev hely, mely oly gyönyör , hogy mint a legszebb kikelet. Hogy megismerkedhessekű ű új otthonom szépségeivel, a nap folyamán egy kis kirándulást teszek oda, és csak remélni merem, hogy látogatásom oly tökéletesre sikerül, amint a zt szívem mélyén tervezem.

Szeretettel:Emily Hacklett

Hunter a zsebébe süllyesztette a levelet. Normális körülmények között nem szentelt volna különösebb figyelmet a Mrs. Hacklett szavai mögött rejlő nyilvánvaló meghívásnak. Rengeteg dolga volt még a Cassandra kihajózásáig hátralévő órákban. Ám amúgy is a sziget belsejébe készült, hogy találkozhasson a Zsidóval, és ha jut rá elég ideje… Vállat vont, majd az istállóhoz ment, hogy lóra pattanjon.

KILENCEDIK FEJEZET

A Zsidó a kikötőtől keletre fekvő Sutter-öbölben rejtőzött el. Bizonyos távolságról Hunter már meg tudta határozni, merre bujkál. A fák zöld lombkoronája fölé csípős füst emelkedett, ráadásul a robbanótöltetektől származó, időről időre felhangzó durranások is jelezték az irányt.

Ahogy belovagolt az apró tisztásra, Don Diegót meglehetősen bizarr környezetben találta. Különféle állatdögök hevertek mindenütt, elviselhetetlen bűzt árasztva a déli napsütésben. Az egyik oldalon három, salétrommal, kénnel és faszénnel teli hordó állt. A magas fűben törött üvegcserepek csillogtak szerteszét. A Zsidó lázasan dolgozott, ruhája és arca vértől, valamint a felrobbanó lőpor füstjétől volt maszatos.

Hunter lekászálódott a nyeregből és a férfira nézett. – Krisztus nevére! Meg tudta csinálni?

– Hogy kérdezhet ilyet? – vigyorgott vissza Feketeszem. – Nem fog csalódni! Mindjárt be is mutatom önnek! Elsőként ugyebár, azzal a feladattal bízott meg, hogy készítsek hosszú, lassú égésű kanócokat, igaz?

A kapitány bólintott.– A megszokott kanócok erre a feladatra alkalmatlanok –

közölte a Zsidó tudálékos hangon. – Húzhatunk egy lőporcsíkot is a robbanószerig, ám ez nagyon gyorsan ég. Marad tehát a gyújtózsinór. – Ez utóbbi általában egy darab zsineg vagy spárga volt, amit salétrommal itattak át. – A gyújtózsinór valóban lassan ég, ám a lángja néha annyira gyenge, hogy be sem gyújtja a robbanóanyagot. Érti, miről beszélek?

– Igen.– Akkor folytatom. Közepes erejű és égési gyorsaságú lángot

úgy állíthatunk elő, ha megnöveljük a kén arányát a lőporban. Ám az ilyen keverék közismerten megbízhatatlan. Elég egy kipattanó szikra és máris halott az ember.

– Értem.– Több beáztatott anyagból, így rongyból és zsinegből készült

gyújtózsinórokat is kipróbáltam, minden eredmény nélkül. Egytől egyig használhatatlanok voltak. Ezért olyan matéria után kezdtem kutatni, amibe becsomagolhatnám a töltetet. Ezt találtam! – A Zsidó valami vékony fehér, nyúlós anyagot tartott Hunter orra elé.

– Patkánybél – jelentette ki üdvözült mosollyal. – Forró szénre téve könnyen kiszárad, eltűnik belőle minden testnedv és nyálka, de mégis rugalmas marad. Ha pedig megfelelő mennyiségű lőport töltünk bele, tökéletesen használható gyújtózsinór válik belőle. Engedje meg, hogy bemutassam!

Don Diego egy nagyjából tíz láb hosszú, fehér patkánybelet vett elő, amin a belsejébe tömött lőpor sápadt sötétséggel ütött át. Lefektette a földre és meggyújtotta a végét.

A gyújtózsinór csendben, alig-alig szikrázva égett. Lassú volt, egy perc alatt éppen csak egy-két ujjnyit haladt előre.

A Zsidó szélesen vigyorgott.– Látja?– Büszke lehet magára! – jelentette ki Hunter. – És szállíthatók

ezek a belek?– Biztonságosan – bólintott Feketeszem. – Csupán az idő jelent

problémát. Ha a bél túlzottan kiszárad, törékennyé válik és elrepedhet. Ez az állapot nagyjából egy nap után következik be.

– Tehát patkányokat kell magunkkal vinnünk.– Attól tartok – mondta a Zsidó. – De van további

meglepetésem is, olyasmi, amire nem ön utasított. Talán úgy gondolta, hogy nem veheti hasznát, ám én úgy vélem, nagyon is használható szerkezet.

– Elhallgatott. – Hallott már valaha a francia fegyverről, amit grenadoe-nak neveznek?

– Nem – rázta meg a fejét Hunter. – Ez valami mérgezett gyümölcs? – A grenadoe franciául gránátalmát jelentett, a mérgezés pedig igen divatossá vált az utóbbi időben Lajos király udvarában.

– Bizonyos értelemben – mormogta sunyi mosollyal Don Diego. – Azért nevezik így mert hasonlatos a gránátalma magjához. Hallottam, hogy létezik ilyen szerkezet, és hogy igen veszedelmes az elkészítése. Én mégis megcsináltam. A trükk a salétrom arányában rejlik. Bemutatom önnek!

Azzal felkapott egy rövid nyakú, üres üvegpalackot. A kapitány figyelte, ahogy megtömi egy maréknyi madársöréttel és fémszilánkkal. A Zsidó munka közben folytatta a magyarázatot:

– Remélem, nem néz teljesen őrültnek! Hallott már a Comlicidad Grande-ről?

– Egy keveset.– Az egész a fiammal kezdődött – mondta Feketeszem

fintorogva, miközben a gránáton dolgozott. – 1639 augusztusára már régen feladta a zsidó vallást. Új-Spanyolországban lakott, Lima városában, Peruban. A családja jómódban élt, ezért bőven akadtak ellenségei.

– Augusztus tizenegyedikén letartóztatták – töltögette tovább az üveget Don Diego –, és azzal vádolták meg, hogy titokban még mindig zsidóként él. Azt mondták róla, hogy vasárnap is üzletel, no meg azt, hogy soha nem eszik reggelire szalonnát. Egy szó, mint száz, zsidónak bélyegezték és megkínozták. A csupasz lábfejét vörösen izzó vascipőbe zárták, hogy csak úgy sistergett a húsa. Természetesen mindent bevallott! – mesélte, miközben lőport lapátolt az üvegbe, majd viasszal leragasztotta a száját.

– Hat hónapig tartották bebörtönözve – folytatta a történetet.– Aztán 1640 januárjában tizenegy embert kötöztek

cölöpökhöz, hogy megégessék őket. Heten közülük még életben voltak, köztük a fiam is. Cazalla volt annak a helyőrségnek a parancsnoka, amely a kivégzésre felügyelt. A fiam birtokát elkobozták, a felesége és a gyermekei… eltűntek.

A Zsidó egy pillanatra Hunterre nézett és letörölte a szemét elhomályosító könnyeket. – Ne értsen félre! – kérte rekedten. – Nem az együttérzésére tartok igényt, csupán azt szeretném, ha megértené ezt! – mutatta fel a gránátot, melybe egy rövid kanócot nyomott.

– Most pedig jobban teszi, ha behúzódik azok közé a bokrok közé – mondta figyelmeztetőleg.

Hunter engedelmeskedett, majd nézte, ahogy a Zsidó egy sziklára helyezi az üveget, meggyújtja a kanócot, majd őrült tempóban rohanva csatlakozik hozzá. Mindketten az üvegre meredtek.

– Mire várunk?– Csak figyeljen – súgta Feketeszem ismét mosolyogva.Egy szempillantással később a gránát felrobbant. Üveg- és

fémszilánkok repkedtek minden irányban. Hunter és a Zsidó a földre vetették magukat, hallották, ahogy a repeszek átsüvítenek felettük a lombokon.

Mikor újra felemelte a fejét, a kapitány sápadt volt, mint a fal. – Édes istenem! – nyögte.

– Nem úriemberhez méltó szerkezet – közölte Don Diego. – A húsnál tömörebb anyagokon csupán apró sérüléseket okoz.

Hunter különös tekintetet vetett a Zsidóra.– A donok kedvelik az ilyen figyelmességeket – mondta

Feketeszem. – Nos, mi a véleménye a gránátról?Az angol hallgatott. Minden ösztöne tiltakozott ennek a

fegyvernek az embertelensége ellen. Ám abból a célból visz majd magával hatvan embert, hogy elfoglaljanak egy ellenséges, jól védett kikötőben horgonyzó galleont. Hatvan embert vezet majd a háromszáz katona által védett erőd ellen, arról már nem is beszélve, hogy a hajóról is partra szállhat további két-háromszáz fő.

– Készítsen vagy egy tucatot! – mondta végül. – Csomagolja be őket az elszállításhoz, de senkinek ne szóljon róluk egy szót sem! Ez maradjon köztünk!

A Zsidó csak vigyorgott.– Alkalma lesz bosszút állni, Don Diego! – ígérte Hunter, majd

felült a lovára és elügetett.

TIZEDIK FEJEZET

Crawford's Valley könnyed, félórányi lovaglásra esett északi irányban, a Blue Mountain lábánál elterülő buja, zöld színben pompázó erdőkön keresztül. Hunter a völgy fölé magasodó gerinc felől érkezett, így jól láthatta a patak mentén kipányvázott lovakat, melyekkel Mrs. Hacklett és az őt kísérő két fekete bőrű szolgálólány érkezett. A patak a völgy keleti végén található sziklás tavacskából rohant alá. Még a piknikhez kiterített pokróc is könnyen kivehető volt, amit roskadásig megraktak minden földi jóval.

Miután lelovagolt a völgybe és hátasát is kikötötte a másik három mellé, ajkára szorított ujjal jelezte a két szolgálónak, hogy maradjanak csendben. A tenyerükbe helyezett egy-egy shillinggel azon nyomban le is kenyerezte őket. A nők halkan kuncogva húzódtak távolabb. Nem ez volt az első alkalom, amikor azért fizették meg őket, hogy hallgassanak egy titkos légyottról, tehát Hunternek nem kellett aggódnia azért, hogy bármit is elfecsegnek arról, amit láttak.

Mert afelől sem volt kétsége, hogy nemsokára átosonnak majd a bokrok között, és egymás között vihorászva lesik ki a két fehér embert. Nesztelenül vágott át a sziklák között, egészen a kis tavacska partjáig, ahol egy szelíd, apró vízesés hullott alá. Mrs. Hacklett a vízben lubickolt, észre sem véve a férfi jelenlétét.

– Sarah – kiáltotta, nyilvánvalóan az egyik szolgálóhoz intézve szavait, akit a közelében hitt, te mit tudsz Hunter kapitányról? Mit tartanak róla a kikötőben?

A férfi női hangot utánozva hümmögött valamit, miközben kényelembe helyezkedett az asszony levetett ruhái mellett.

– Robert szerint nem több mint egy közönséges csavargó, egy

mocskos kalóz – folytatta a nő. – De Robertet nem különösebben érdeklem. Annak idején a király kedvence voltam, ám őfelsége megnősült és nekem távoznom kellett az udvartól. Hunter kapitány viszont kifejezetten jóképű férfi. Feltételezem, hogy ő a nők kedvence a városban! Igazam van?

Hunter nem válaszolt, némán figyelte Mrs. Hacklett pancsolását.

– Biztosra veszem, hogy kedvelik a lányok. Van valami a tekintetében, ami a legkeményebb szívet is meglágyítja. Nyilvánvaló, hogy erős és bátor, ami egyetlen nő figyelmét sem kerülheti el. Az ujjai és az orra csodálatosan hosszúak, és köztudott, hogy ezek a jelek kiváló képességekről árulkodnak. Van szeretője a városban, Sarah?

A kapitány most sem válaszolt.– Őfelségének is hosszú ujjai voltak és igazán figyelmes volt a

hálószobában – kuncogott az asszony. – De erről senkinek sem szabad fecsegned, Sarah!

Hunter továbbra is hallgatott.– Sarah? – kérdezte Mrs. Hacklett, miközben megfordult,

észrevéve, hogy a férfi mosolyogva nézi őt.– Nem tudja, hogy a fürdés egészségtelen? – kérdezte a

kapitány.A nő dühösen fröcskölt a vízzel. – Minden, amit önről

beszélnek, színigaz! – kiáltott fel. – Ön alattomos, faragatlan és barbár ember, akinek fogalma sincs arról, hogyan viselkedik egy valódi úr!

– Talán egy ilyen urat várt ma ide?Mrs. Hacklett még nagyobbat csapott a vízre. – Az bizonyos,

hogy nem egy alattomosan settenkedő tolvajt! Kérem, hagyja el a helyet, hogy felöltözhessek!

– Nagyon is jól érzem magamat itt!– Vagyis nem hajlandó távozni?A nő kifejezetten dühösnek látszott. Hunter a tiszta vízben jól

ki tudta venni, hogy a teste valamivel soványabb, mint ahogy azt ő szereti. Mrs. Hacklett kis mellű, vékony asszony volt, akinek az arcvonásai valamiféle állandó gyötrődésről tanúskodtak. Haragja azonban felizgatta a férfit.

– Nem bizony.– Akkor pedig kénytelen leszek önt a megvetésemmel sújtani!

Pedig azt gondoltam, megadja majd a minimálisan elvárható udvariasságot és figyelmességet egy nyilvánvalóan szorult helyzetben lévő hölgynek!

– És miért lenne ön szorult helyzetben?– Mert tökéletesen meztelen vagyok.– Azt látom.– És ennek a tónak hideg a vize.– Az lenne?– Elhiheti!– És ezt csak most veszi észre?– Uram, még egyszer szeretném megkérni arra, hogy fejezze be

a pimaszkodást és hagyjon egy pillanatra magamra, amíg meg-szárítkozom és felöltözöm!

Hunter, válaszul a felszólításra, felkelt a földről és lesétált a tavacska partjára, majd megragadta a nő kezét és felhúzta magához a sziklára. Mrs. Hacklett, a forró napsütés ellenére, a testéről lecsepegő hideg víztől reszketve állt előtte. Átható pillantással nézett a férfira.

– A végén még tüdőgyulladást kap – mondta a kapitány a nő zavarán vigyorogva.

– Akkor egyenlítsük ki az esélyeket! – kiáltotta Mrs. Hacklett, és egy hirtelen mozdulattal betaszította a férfit a vízbe.

Hunter hatalmas csobbanással merült el a tóban, a váratlan hideg hatására szinte megbénultak az izmai. Levegőért kapkodva küzdött, miközben a nő a sziklán állva nevetett rajta.

– Madám! – kiáltotta veszett kapálózás közepette. – Madám, könyörgök!

Mrs. Hacklett egyre csak nevetett.– Madám! – rimánkodott tovább. – Nem tudok úszni!

Könyörgök, segítsen! – A férfi feje egy pillanatra a víz alá merült.– Egy tengerész, aki nem tud úszni? – A nő még jobban

kacagott.– Madám…Hunter ennyit tudott csak kipréselni magából, mielőtt újra

lesüllyedt volna a víz alá. Egy pillanattal később fröcskölve,

rugdalva és kapálózva felküzdötte magát, és látta, hogy Mrs. Hacklett aggódva figyeli. A nő kinyújtotta a karját, a kapitány pedig nagyokat rúgva és vizet köpködve evickélt felé.

Elkapta az asszony csuklóját, majd nagyot rántva rajta, átlendítette őt magasan a feje fölött. A nő hangos sikollyal és nagy csobbanással csapódott a vízbe. Újra felsikoltott, majd elmerült. A férfi még akkor is teli tüdőből kacagott, amikor kisegítette maga mellé a forró sziklára.

– Ön nem más – prüszkölte Mrs. Hacklett –, mint egy megbízhatatlan szélhámos, egy véreskezű, rosszéletű, hitvány kurafi!

– Szolgálatára! – mondta Hunter, és megcsókolta. Az asszony eltolta magától. – És ráadásul pimasz.

– Az vagyok – értett egyet a férfi és újra megcsókolta.– Azt kell gondolnom, hogy le akar teperni, mint egy

közönséges utcalányt!– Kétségtelenül – jelentette ki a kapitány miközben

megszabadult átnedvesedett ruháitól –, ez minden vágyam!Mrs. Hacklett nem tiltakozott.– No de fényes nappal? – kérdezte szörnyülködő hangon, és

egy ideig ezek voltak az utolsó érthető szavai.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

Déltájban Mr. Robert Hacklett nyugtalanító hírekkel állított be Sir James Almonthoz. – Az a hír terjedt el a városban – közölte –, hogy Hunter kapitány az a férfi, akivel tegnap este egy asztalnál étkeztünk, kalóztámadást szervez a spanyol domínium, talán éppen Havanna ellen.

– És ön persze hitelt ad ezeknek a meséknek – vonta le a következtetést nyugodt hangon a kormányzó.

– Kegyelmes uram – jelentette ki a titkár –, mindenki előtt ismert tény, hogy Hunter kapitány a kihajózáshoz szükséges ellátmányt vitet a Cassandra nevű szlúp fedélzetére.

– Meglehet – mondta Almont. – De mi bizonyítja a bűnös szándékot?

– Kegyelmes uram – folytatta Hacklett –, a legnagyobb tisztelettel arról is tájékoztatnom kell, hogy a szóbeszéd szerint ön anyagilag támogatja a vállalkozást!

– Úgy érti, hogy én pénzelem az expedíciót? – kérdezte a kormányzó némi ingerültséggel.

– A szóbeszéd ezt sugallja, Sir James.Almont sóhajtott. – Mr. Hacklett – kezdte –, ha egy kis időt

eltölt majd itt, mondjuk, nagyjából egy hetet, rá fog jönni, hogy a hírek mindig arról szólnak, hogy én támogatom és pénzelem a vállalkozásokat.

– A pletykák tehát alaptalanok?– Fogalmazzunk így: hivatalos okirattal hatalmaztam fel

Hunter kapitányt, hogy kékfát vágasson ki minden arra alkalmasnak látszó helyen. Ez minden részem az ügyben!

– És hol vágatja ki ezeket a kékfákat a kapitány?– Fogalmam sincs róla – közölte Almont. – Talán a hondurasi

Moszkitó-parton. Általában oda mennek.– Kegyelmes uram – kötötte az ebet a karóhoz Hacklett –,

szeretném a legtiszteletteljesebben emlékeztetni arra, hogy ebben a térségben jelenleg béke honol köztünk és a spanyolok között. A kékfakitermelés viszont olyan kellemetlenségekhez vezethet, amelyek könnyen elkerülhetők lennének.

– Köszönöm a tanácsát! – mondta a kormányzó. – Én viszont kénytelen vagyok kiigazítani a tévedését. Számos olyan föld van ezen a vidéken, amelyre Spanyolország igényt tart, annak ellenére, hogy senki sem lakja őket. Nincs rajtuk város, sem település, még egy szál telepes sem. Az uralom mindezen bizonyítékainak hiányában, úgy vélem, a kékfa kitermelésében nincs semmi kifogásolnivaló.

– Kegyelmes uram – Hacklett azért sem tágított –, ezek szerint nem ért egyet azzal, hogy ami kékfa kivágására szolgáló expedícióként indul, az – kegyelmed minden bölcsessége ellenére – könnyedén kalózvállalkozássá fajulhat?

– Könnyedén? Egyáltalán nem értek ezzel egyet, Mr. Hacklett!

ŐFELSÉGÉNEK, KÁROLYNAK, A LEGSZENTSÉ-GESEBBNEK, AKI ISTEN KEGYELMÉBŐL NAGY-BRITANNIA ÉS ÍRORSZÁG KIRÁLYA, A HIT VÉDELMEZŐJE ETC.

ŐFELSÉGE NYUGAT-INDIÁKON FEKVŐ JAMAICA NEVŰ GYARMATÁNAK MEGBÍZOTT KORMÁNYZÓHELYET-TESÉNEK ALÁZATOS PETÍCIÓJA.

felsége legh ségesebb és legalázatosabb alattvalójaként személyesen Felséged.Ő ű tájékoztatott az Udvar érzéseir l és kívánságairól a Nyugat - Indiákon dívóő kalózvállalkozásokkal kapcsolatos ügyekben. Felséged a zt is értésemre adta, hogy levélben és szóban is tájékoztassam ugyanezekr l a kívánságokról Sir Jameső Almontot, a fent említett jamaicai kolónia kormányzóját. Sajnálatos módon ar r ól kell beszámolnom Felségednek, hogy errefelé kevés figyelmet szentelnek a kalózkodás megszüntetésének és elfojtásának. szinte sajnálattal ar r ól is tájékoztatnom kellŐ Felségedet, hogy Sir James minden lehetséges módon támogatást nyújt ezeknek a

gazembereknek és gyilkosoknak. Szóval, tettel és cseng pénzérmékkel segíti a spanyolő területeket sújtó aljas és véres rajtaütéseket. A vezetése alatt Port Royal vár osa gyilkosok és banditák találkoz óhelyévé vált, ahol az ok két kézzel szórják a z ebül szerzett javakat. B ntetteik miatt semmiféle megbánásra nem késztetik ket, és nincsű ő a r ra mutáló jel, hogy a jöv ben ez a helyzet bármikor is megváltozna. Aő kormányzó nem rendelkezik a z ehhez szükséges képességekkel, egyrészt gyenge egészségi állapota, másrészt laza erkölcsi tartása okán. felsége nevében elt ri a korrupciót ésŐ ű a kicsapongások minden formáját. Mindezen okok és bizonyítékok alapján, a legalázatosabban könyörgök és kérem Felségedet, hogy mozdítsa el állásából ezt a férfit, és felsége nagy bölcsességgel jelöljön ki egy sokkal alkalmasabb utódot, akiŐ nem hozna szégyent nap mint nap a Koronára! A legalázatosabban kérem Felségedet, hogy hagyja jóvá jelen petíciómat és a benne megfogalmaz ott kéréseket!

Minden er mmel maradok az Ön h séges és megbízható, engedelmes szolgája:ő ű

Robert Hacklett

ISTEN ÓVJA A KIRÁLYT!

A titkár még egyszer végigolvasta a levelet és tökéletesnek találta. Szolgálóért csengetett. A hívásra Anne Sharpe lépett be.

– Gyermekem – mondta neki Hacklett –, gondoskodj róla, hogy ez a levél felkerüljön a következő Angliába induló hajó fedélzetére! – Egy érmét nyomott a lány kezébe.

– Uram! – hajtotta meg kissé a fejét a szolgáló.– Bánj vele óvatosan! – intette őt homlokráncolva a titkár.Anne a blúzába rejtette a pénzt. – Kíván még valami mást is,

uram?– Hogy? – Hacklett némileg meglepettnek tűnt. A csinos lány

megnyalta az ajkát és a férfira villantotta mosolyát. – Nem – vetette oda neki Hacklett. – Elmehetsz!

A lány kiment.A titkár felsóhajtott.

TIZENKETTEDIK FEJEZET

A hosszúra nyúló éjszaka folyamán Hunter fáklyafénynél ellenőrizte, miként töltik fel a hajót. Port Royalban igen magas volt a rakparthasználati illeték. Egy átlagos kereskedőhajó meg sem engedhette volna magának, hogy néhány óránál többet fordítson ki- és berakodásra, ám Hunter apró szlúpja, a Cassandra nem kevesebb, mint húsz órát töltött a cölöpökhöz kötve úgy, hogy a kapitánynak egy pennyt sem kellett fizetnie. Ennek az volt az oka, hogy Cyrus Pitkin, a horgonyzóhely tulajdonosa örömét lelte abban, hogy felajánlhatja neki a dokkot. Sőt megfejelve a bőkezű felajánlást, még öt hordó ivóvizet is a rendelkezésükre bocsátott.

Hunter udvariasan elfogadta az adományt. Tisztában volt vele, hogy Pitkin valójában nem önzetlenségből teszi mindezt. Cserébe némi ajándékot vár majd, amikor a Cassandra visszatér az útjáról, amit természetesen meg is fog kapni.

Hasonló feltételek mellett fogadott el egy hordónyi sózott disznóhúst Mr. Oatestól, a sziget egyik ültetvényesétől, és egy kis hordónyi lőport Mr. Renfrew-tól, a fegyverkovácstól. Ezek a felajánlások körülményes és kölcsönös udvariaskodások közepette mentek végbe, miközben éles szemmel őrködtek az átadott és elfogadott értékek fölött.

Két ilyen udvariaskodó cserebere között Hunter elbeszélgetett a legénység tagjaival, majd megvizsgáltatta őket Mr. Endersszel, hogy megbizonyosodjon róla, a tengerészek tökéletesen egészségesen lépnek a fedélzetre. Átnézte az élelmiszert, felnyitott minden egyes sózott hússal és vízzel feltöltött hordót, megszagolta a tartalmukat, majd lenyomta a kezét egészen a tárolók fenekéig, hogy meggyőződjön róla, biztosan azzal vannak-e telerakva, ami a

tetejükön látható. Megkóstolta az ivóvizet, aztán ellenőrizte, hogy az elraktározott kemény kétszersült friss és zsizsikmentes-e.

Egy nyílt tengeren megteendő hosszú út előtt lehetetlen lett volna, hogy egyvalaki végezze el ezeket a vizsgálatokat. Olyankor tonnaszám rakodták be az utasoknak szánt ételt és ivóvizet, ráadásul a hús egy része szó szerint élve, rikoltozva és bőgve került a fedélzetre.

A kalózvállalkozásokra tökéletesen eltérő módon készültek fel. Az apró hajókat ilyenkor emberekkel zsúfolták tele, így kevés hely jutott ellátmánynak. A legénység tagjai nem étkeztek változatosan, és az is előfordult, hogy egyáltalán nem vittek magukkal élelmiszert, mert a résztvevők abban bíztak, hogy majd egy elfogott bárka vagy egy város kirablása során szerzik meg, amire szükségük van.

A kalózhajók ritkán vittek magukkal nehézfegyverzetet. A Cassandra hetven láb hosszú szlúp volt, amelynek a fedélzetén négy saker ágyút helyeztek el. Ezek forgatható lövegtalpakon álltak, vagyis előre és hátra is lőhettek velük. A tűzerejük tehát elég csekély volt, ami azt jelentette, hogy képtelenek lennének ellenállni egy ötödik vagy hatodik osztályba sorolt hadihajó támadásának. A kalózok, amikor sokkal erősebb ellenségeik elől menekültek, csupán a gyorsaságukban és a manőverező képességükben bíztak, valamint hajóik csekély merülésében. Egy, a Cassandrához hasonló szlúp sokkal jobban be tudta fogni a szelet, mint a nagy hadihajók, ráadásul az olyan sekély öblökbe és csatornákba is behajózhattak vele, ahová az ellenség már nem követhette őket.

A Karib-tengeren, ahol szinte mindig látni lehetett egy-egy korallzátonyoktól körülölelt, sekély part menti vizekkel rendelkező szigetet, meglehetős biztonságban érezhették magukat.

Hunter majdnem hajnalig dolgozott a hajó berakodásánál. Az időről időre összegyűlő kíváncsiskodókat igyekezett távol tartani a hajótól. Port Royalban nyüzsögtek a kémek, mivel a spanyol telepesek jól megfizették a készülő rajtaütésekről szóló híreket. A kapitány mindenképpen szerette volna elkerülni, hogy az emberek lássák a rakomány szokatlan darabjait, a hosszú és vastag kötelet, az összecsukható kampókat és azokat a furcsa üvegeket, melyeket

a Zsidó szállított neki.A Don Diego által készített darabokat vízhatlan zsákokba

csomagolva helyezték el a fedélközben, távol a tengerészek kíváncsi tekintetétől. Senki sem tudott róluk semmit, vagyis Feketeszem tartotta a szavát és mindez az ő „kis titkuk” maradt.

Pirkadatkor Mr. Enders, akin nyoma sem látszott a fáradtságnak, ruganyos, lendületes léptekkel ment oda hozzá: – Bocsánatát kérem, kapitány, de egy féllábú koldus ácsingózik a raktárház árnyékában szinte egész éjszaka.

Hunter az épületre pillantott, mely a hajnali fény ellenére még mindig sötétbe burkolózott. A rakpart nem olyan hely volt, ahol egy koldus alamizsnára számíthatott. – Tudja, ki az?

– Nem, uram!A kapitány a homlokát ráncolta. Más körülmények között a

kormányzóhoz vitette volna a fickót, arra kérve Sir Jamest, hogy csukassa be néhány hétre a Marshallsea börtönbe. Ehhez azonban most nem volt alkalmas az idő. Almont minden bizonnyal alszik még, és nem volna bölcs dolog megzavarni az álmát. – Bassa!

A hatalmas termetű néger odalépett mellé.– Látod amott azt a falábú koldust?A férfi biccentett.– Öld meg!A Mór felszívódott. Hunter Enders felé fordult, aki felsóhajtott.

– Azt gondolom, ennél jobbat nem is tehetne, kapitány! – Majd a régi közmondást idézte: – Jobb, ha az utazás kezdetén folyik vér és nem a végén!

– Attól tartok, nekünk mindkét fajtából bőven kijut! – morogta Hunter, majd újra a feladataira koncentrált.

Mikor a Cassandra fél órával később vitorlát bontott, orrában Lazue-val, aki a Pelikán-fok zátonyait fürkészte a fakó, hajnali fényben, a kapitány egy utolsó pillantást vetett a dokkokra és a kikötőre. A város békésen aludt még, de a lámpagyújtogatók már megkezdték szokásos körútjukat, hogy kioltsák az éjszaka meggyújtott fáklyák lángjait. Az a néhány ember, aki eljött, hogy jókívánságait tolmácsolja az indulóknak, istenhozzádokat kiáltozott feléjük.

Már éppen visszafordult volna, amikor a víz színén meglátta a

féllábú koldus hason lebegő hulláját. A test előre-hátra hintázott a dagály vetette hullámok hátán. Falába lágyan neki-nekikoccant a facölöpöknek.

Vajon jó vagy rossz előjel lesz-e a számukra? Semmiben nem lehetett biztos.

TIZENHARMADIK FEJEZET

– „… minden lehetséges módon támogatást nyújt ezeknek a gazembereknek és gyilkosoknak…” – fröcsögte Sir James. – „…segíti a spanyol területeket sújtó aljas és véres rajtaütéseket…” Szentséges ég! Aljas és véres? Ez az ember őrült! „…Port Royal városa gyilkosok és banditák találkozóhelyévé vált… nem rendelkezik az ehhez szükséges képességekkel … eltűri a korrupció és a kicsapongások minden formáját…” Az átkozott!

Sir James Almont, még mindig köntöst viselve, összegyűrte a kezében tartott levelet. – Az átkozott gazember! A semmirekellő! – kiáltotta. – Mikor adta ezt magának?

– Tegnap, kegyelmes uram – válaszolta Anne Sharpe. – Úgy gondoltam, kegyelmed bizonyosan látni szeretné!

– Jól gondolta – közölte a kormányzó, és egy érmét nyomott az aggódó lány markába. – És ha lesznek még hasonló levelek, Anne, azokat is továbbítsa nekem! – mondta, miközben arra gondolt, hogy az új szolgálólány most ékesen bebizonyította választásának helyességét. – Bizalmaskodik magával?

– Nem, kegyelmes uram!– Ahogy gondoltam – bólintott Almont. – Meg fogjuk találni a

módját, hogyan vessünk véget egyszer s mindenkorra Mr. Hacklett áskálódásainak!

Sir James a hálószobája ablakához sétált, hogy kinézzen rajta. A reggeli napfényben a Cassandra éppen a Lime-zátonyt kerülte meg, majd felvonta fővitorláját, hogy kelet felé fordulva sebességet gyűjtsön.

***

Az apró szlúp, mint minden hozzá hasonló kalózhajó, elsőként a Bull-öblöt ejtette útba. A partvonal apró bemélyedése csupán néhány mérföldnyivel feküdt keletebbre Port Royaltól. Mr. Enders kiadta a parancsot a horgony leeresztésére, miközben a hajó vitorláit meg-meglebbentette a könnyű szellő, Hunter pedig összehívta a legénység tagjait.

Mindenki tisztában volt vele, mit írnak elő a szokások. Elsőként kapitányt választottak maguknak. Hunter saját magát javasolta, és elmosolyodott az egyhangú igen kiáltások kórusa hallatán. Ezt követően ismertette az utazás alatt érvényes szabályokat: nincs részegeskedés, fajtalankodás és senki sem fosztogathat anélkül, hogy arra parancsot ne kapott volna. Azt, aki vét a szabályok ellen, halállal büntetik. Mivel ezekben az előírásokban sem volt semmi rendkívüli, a szavazást csupán a rend kedvéért tartották meg.

Ezután a zsákmány elosztásának módját közölte a legénységgel. Őt magát, mint kapitányt, harminc százalék illette meg. Sanson részesedése hét százalék volt, melynek hallatán némi morgás támadt a fedélzeten. Mr. Enders másfél százalékra tarthatott igényt. Lazue-nak egy és egynegyed járt, de ugyanennyit kapott Feketeszem is. A zsákmány fennmaradó részéből a legénység tagjai egyenlő arányban részesedtek.

Miután ezen is túlestek, egy tengerész jelentkezett szólásra. – Kapitány valóban Matanceros szigetére tartunk? Ugye tisztában van vele, hogy az a hely egy átkozott halálos csapda?

– Valóban az – bólintott Hunter –, de a zsákmány is hatalmas! Mindenkire mesés gazdagság vár! Azonban ha valaki úgy érzi, hogy számára túl nagy a kockázat, most még partra szállhat itt, ebben az öbölben! Nem fogom gyávának tartani ezért! Ám ezt még azelőtt kell megtennie, mielőtt elmondanám, miféle zsákmányról van szó!

A férfi várt, ahogy mindenki más is mozdulatlanul, némán figyelt a fedélzeten.

– Jól van! – folytatta a kapitány. – Matanceros kikötőjében egy spanyol kincsszállító nao horgonyoz éppen. Azért megyünk oda, hogy megszerezzük magunknak! – A szavait hallva hangos zsivaj tört ki a legénység soraiban. Beletelt néhány percbe, mire ismét

csendre tudta inteni őket. Amikor megint minden szempár rászegeződött, a kapitány látta a sóvár csillogást a tekintetükben, amit az arany látomása okozott.

– Velem tartotok hát? – kiáltotta öklét a magasba lendítve. Dobhártyarepesztő üvöltés volt a válasz.

– Akkor hát, irány Matanceros!

II. RÉSZ

A fekete hajó

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Messziről nézve a Cassandra szép látványt nyújtott. A reggeli szélben dagadó vitorlákkal, néhány foknyit megdőlve, gyorsan szelte a habokat. Orra sziszegve vágott ösvényt az égszínkék víztükörbe.

A fedélzet azonban szűk volt és kényelmetlen. Hatvan bűzlő, veszélyes harcra készülődő férfi lökdösődött morogva egy kis helyért, ahol leülhet, játszhat vagy hunyhat egy keveset a napfényben. A hajópalánkra kiülve könnyítettek magukon, minden különösebb ceremónia nélkül. A kapitány gyakran részesülhetett a szél alatti oldal hajókorlátja fölött félig kilógó, lecsupaszított hátsók látványában.

Nem osztottak ki sem vizet, sem élelmiszert. Az első nap során nem nyúltak a készletekhez, ezért a legénység csak azt ehette és ihatta meg, amit a kikötőben töltött utolsó éjszakán vett magához.

Hunter az éjszaka folyamán sem kívánt megállni, bár a kalózok általában apró, védett öblökben partra szállva töltötték el az éjjeleket. A kapitány azonban megállás nélkül folytatni akarta az utat, mert két jó oka is volt a sietségre. A leginkább attól félt, hogy a Port Royal-i kémek még időben figyelmeztethetik Matanceros helyőrségét. De az a gondolat sem hagyta nyugodni, hogy a kincsszállító nao még azelőtt elhagyja a sziget kikötőjét, mielőtt ők odaérnének.

A második nap végén már északkelet felé lavíroztak, hogy megkezdjék az átkelést a Hispanola és Kuba szigeteit elválasztó veszélyes átjárón. A legénység jól ismerte ezt a vidéket, ahonnan csupán egynapi hajózásra feküdt Tortuga hosszúkás szigete, a karibi kalózok legendás fészke.

A harmadik éjszakát a parton töltötték, hogy a fáradt legénység

kipihenhesse magát. Reggel megkezdődik majd az útnak az a hosszú, nyílt óceánon vezető szakasza, mely egészen az Inaguán túl található Matancerosig fog tartani. Arrafelé már sehol sem köthetnek ki teljes biztonsággal. Amint átszelik a 20. szélességi fokot, veszedelmes spanyol vizeken fognak hajózni.

A legénység jó hangulatban volt, nevetgélve, tréfálkozva üldögéltek a tábortüzek körül. Az eltelt három nap alatt csupán egy embert kellett lefogatni, mert vánszorgó élőhalottakról vizionált, ami gyakori jelenség volt, amikor megvonták valakitől a rumot. A férfi azóta megnyugodott, már nem remegett és nem rángatózott.

Hunter elégedetten bámult az előtte lobogó lángokba, amikor Sanson lépett oda hozzá és telepedett le mellé.

– Mi jár a fejében?– Semmi különös.– Cazallára gondol?– Nem – rázta meg a fejét a kapitány.– Tudom, hogy ő ölte meg a testvérét – mondta Sanson.– Igen, miatta halt meg.– És ez nem dühíti magát?Az angol felsóhajtott. – Általában nem.Sanson a másikat bámulta a tűz táncoló fényében. – Hogy

történt?– Ez nem fontos – mondta halkan Hunter.A francia csendben üldögélt néhány pillanatig. – Azt hallottam

– kezdte –, hogy a testvére egy kereskedelmi hajón szolgált, amit Cazalla elfogott. Azt is hallottam, hogy az a sátán a kezénél fogva felakasztatta, aztán kiheréltette és addig tömködte a szájába a levágott részeket, amíg meg nem fulladt.

Hunter egy ideig nem válaszolt. – Ezt beszélik – mondta végül.– És ön elhiszi?– Igen.Sanson a kapitány arcát fürkészte. – A ravasz angol. Hová

rejtette a dühét, Hunter?– Nyugodjon meg, jó helyen van! – jelentette ki a másik.A francia bólintott, aztán felállt. – Amikor rátalál a spanyolra,

gyorsan végezzen vele! Ne hagyja, hogy a düh elborítsa az

elméjét!– Az én fejem tiszta.– Igen, azt látom.Sanson elment, Hunter azonban még sokáig bámult a lángok

közé.

Reggel behajóztak a Kuba és Hispanola között húzódó Szél felőli átjáró veszélyes vizeire. A szél kiszámíthatatlan volt, a víz erősen hullámzott, a Cassandra mégis remek időt futott. Valamikor az éjszaka folyamán jobb oldalt maguk mögött hagyták Le Mole sötét hegyfokát, mely Hispanola nyugati csücskén terült el. Hajnal felé az északi part mentén kibontakoztak Tortuga szigetének borotvaéles körvonalai.

Ők azonban nem álltak meg.

Öt napja voltak már kint a nyílt vízen, ám az idő jó volt, az óceán pedig csak szelíden hullámzott. Délután a hajó bal oldalán már látták az Inagua-szigetet, majd nem sokkal ezt követően, pontosan előttük, Lazue egy foltot vett észre a horizonton, amely csakis az egyik Caicos-sziget lehetett. Onnan délre, néhány mérföldön keresztül egy csalókán sekély homokpad húzódott.

Hunter parancsot adott, hogy fordítsák keletnek a hajót, a láthatatlanságba burkolózó Turks-szigetek irányába. Az időjárás továbbra is kitűnő volt. A legénység énekelt vagy bóbiskolt a forróságban.

A nap már alacsonyabbra ereszkedett az égen, amikor Lazue kiáltása rázta fel a szundikáló legénységet. – Vitorla a láthatáron!

A kapitány felpattant. A horizontot bámulta, de nem látott semmit. Enders, az istenadta tehetséggel megáldott kormányos egy távcsövet emelt a szeméhez, azzal fürkészte a vizet minden irányban. – A pokolba! – mondta végül, átadva az eszközt. – Merőlegesen ránk, uram!

Hunter belenézett a messzelátóba. A színes, hullámzó gyűrűkön át egy fehér téglalapot vett észre a horizont alján. Ahogy figyelte, az első téglalap mögött egy újabb rajzolódott ki, vagyis immár két

egymást takaró vitorlát látott.– Mit akar tenni? – kérdezte Enders.A kapitány megrázta a fejét. – Ugyanolyan jól tudja, mint én! –

Ebből a távolságból lehetetlen volt meghatározni a közeledő hajó nemzetiségét, ám vitathatatlanul spanyol felségvizeken jártak. Végignézett a láthatáron. Inagua messze mögöttük maradt, talán öt óra vitorlázásra, ráadásul a sziget csupán csekély védelmet nyújthatna a számukra. Északra, a Caicos-szigetek csoportja hívogató célpont lett volna, ám a szél majdnem pontosan északkeletről fújt, vagyis csak nagy nehézségek árán foghatták volna be annyira, hogy megfelelő sebességgel haladjanak. Keletre a Turks-szigetek még csak nem is látszottak, ráadásul ebből az irányból tűntek fel az egyre közeledő vitorlák is.

Döntenie kellett, ám egyik lehetőség sem volt különösebben kecsegtető. – Irányt váltunk! – kiáltotta végül. – A Caicos-szigetek felé fordulunk!

Enders az ajkába harapott és bólintott. – Felkészülni! – kiáltotta, a legénység tagjai pedig a felhúzó kötelekhez ugrottak. A Cassandra szél ellen fordult, pontosan északi irányba.

– Elég! – kiáltotta Hunter a vitorlákat figyelve. – Gyűjtsünk sebességet!

– Igenis, kapitány! – válaszolta a kormányos. Nem volt különösebben boldog, mivel a horizonton kirajzolódó vitorlák immár szabad szemmel is kivehetővé váltak. A másik hajó előnyben volt hozzájuk képest. A sudárvitorlák már tisztán látszottak, és az elő-vitorlák is kezdtek feltünedezni.

Hunter a messzelátóval már három sudárvitorla sarkát tudta megkülönböztetni. Egy háromárbocos hajó majdnem biztosan hadihajót jelentett, bármely nemzetről legyen is szó.

– A pokolba!Ahogy figyelte őket, a három vitorla hirtelen egyetlen

négyszöggé olvadt össze, hogy aztán ismét szétváljanak.– Észrevettek! – kiáltotta a kapitány. – Hosszú napunk lesz!Enders idegesen toporgott, miközben a kormánykereket

markolta.– Ebben az irányban nem fogjuk tudni lerázni őket, uram!– Ahogy egyetlen más irányban sem – közölte gyászos hangon

Hunter. – Imádkozzon szélcsendért!Az idegen hajó már csak alig ötmérföldnyire volt tőlük. Az

állandó szelet kihasználva kérlelhetetlenül közeledett a Cassandráboz. Egyetlen dologban reménykedhettek: abban, hogy csökken a szél ereje. Ha ez bekövetkezne, a szlúp kisebb súlya előnyt biztosítana a számukra.

Időnként előfordult, hogy az alkonyat közeledtével a szél elült. Bár az is igaz, hogy általában inkább felerősödött. Nemsokára már az arcukon érezhették, hogy most is az utóbbi eset következik be.

– Ma nincs szerencsénk! – mondta ki a vitathatatlan tényt Enders.

Már a nyomukban haladó hajó fővitorláit is látták. A tökéletes hátszélben gyönyörűen dagadozó vásznakat rózsaszínűre festette a lemenő nap fénye.

A Caicos-szigetek még mindig túl messze voltak. A biztonság őrjítő, elérhetetlennek tűnő távolságból kacsintott feléjük.

– Mi lenne, ha megfordulnánk és elhúznánk a csíkot, kapitány? – kérdezte a kormányos.

Hunter megrázta a fejét. A Cassandra nagyobb eséllyel menekülhetne ugyan a hátszéllel, ám ezt csak akkor akarta meglépni, ha már elkerülhetetlenné vált. Mivel mást nem tehetett, ökölbe szorította a kezét tehetetlen dühében és figyelte, ahogy üldözőjük vitorlái egyre nagyobbakká válnak. Már a hajótörzs körvonalait is ki tudta venni.

– Egész biztosan sorhajó – mondta Enders. – De az orr alakját még nem látom tisztán!

A hajóorr alakja volt a legbiztosabb módja a nemzetiség megállapításának. A spanyol hadihajóké sokkal tompább volt, mint az angoloké vagy a hollandoké.

Sanson jött hátra a kormányálláshoz. – Harcolni akar? – tette fel a kérdést.

Válaszként Hunter a hajóra mutatott. A törzs alakja immár tökéletesen tisztán rajzolódott ki a horizonton. A vízvonalnál talán százharminc láb hosszú is meglehetett és két ágyúfedélzet húzódott végig rajta. A lőrések nyitva álltak, az ágyúcsövek előretolva ásítoztak feléjük. A kapitány nem fárasztotta magát azzal, hogy megszámolja őket, legalább húsz, de akár harminc

löveg is lehetett a feléjük néző jobb oldalon.– Nekem spanyolnak tűnik – mondta Sanson.– Mert az is – értett egyet Hunter.– Harcolni fogunk?– Mégis hogyan? – kérdezte az angol. Még szinte végére sem

ért a mondatnak, a hadihajó máris pozícióba állt és kilőtt egy teljes sortüzet a Cassandrára. Mivel lőtávolon kívül voltak, az ágyúgolyók ártalmatlanul csobbantak a vízbe az oldaluk mentén, a figyelmeztetés azonban így is egyértelmű volt. Talán csak ezer yard és az ellenséges hajó lőtávolon belülre kerül.

Hunter felsóhajtott. – Forduljon szélbe! – adta ki a parancsot halkan.

– Már megbocsásson, kapitány, de… – mondta Enders.– Azt mondtam, forduljon szélbe és engedje le a vitorlákat!– Igenis, kapitány! – válaszolta a kormányos.Sanson az angolt fürkészte, majd nagyot dobbantva előrébb

lépett. Hunter egyáltalán nem figyelt oda rá. Tekintetével azt követte, miként fordul az apró szlúp orra a szélbe, ahogy kioldják a köteleket. A vásznak hangosan csattogtak a szélben, a hajó lelassult és megállt. A legénység a korláthoz sorakozott és a hadihajó közeledését figyelte. A szörnyeteg törzsét tökéletesen feketére festették, díszítései aranyszínűek voltak. A tatbástyát Fülöp király címere ékesítette, melyet két ágaskodó oroszlán tartott. A spanyolok megérkeztek.

– Nagyszerű mulatság lesz – rikkantotta Enders –, amikor átjönnek, hogy elkapjanak minket! Megengedi, hogy váltsunk majd velük néhány baráti szót?

– Nem! – torkolta le Hunter. Az ilyen méretű hajókon legalább kétszáz tengerész és számos felfegyverzett katona szolgált. Mit tehet egy nyitott szlúp hatvanfős legénysége a fölé tornyosuló hajón elhelyezkedő négyszáz ember ellen? A hadihajó az ellenállás legkisebb jelére lőtávolon belülre vitorlázna, és addig lőné sortüzeivel a Cassandrát, amíg az el nem süllyed.

– Jobb karddal a kézben elpatkolni, mint hagyni, hogy egy pápista hurkot kössön nyakunkra, vagy a donok átkozott tüze nyaldossa talpunk bőrét! – morogta a kormányos.

– Mégis várni fogunk! – közölte Hunter.

– De mire?A kapitány nem válaszolt. Figyelte, ahogy a hadihajó olyan

közel manőverezik hozzájuk, hogy a Cassandra főárbocának árnyéka a hajótest oldalára vetül. Szaggatott spanyol hangok parancsokat kiáltoztak az egyre sűrűsödő sötétségben.

Végignézett a saját hajóján. Sanson kapkodva töltötte meg a pisztolyait, hogy aztán az övébe tűzze őket. Hunter odasétált mellé.

– Én harcolni fogok – közölte vele a francia. – Ön megadhatja magát, mint valami siránkozó vénasszony de én harcolni fogok!

Hunternek hirtelen támadt egy ötlete. – Hát tegye! – hagyta jóvá, majd suttogott valamit a férfi fülébe. Egy pillanattal később Sanson elsompolygott.

A spanyol kiáltások felerősödtek, majd kötelek repültek a Cassandra felé. A hadihajó főfedélzetén, magasan fölöttük, muskétákkal felszerelt katonák sorfala látszódott, akik az apró szlúpra irányították fegyvereik csövét. Az első spanyol tengerészek máris leereszkedtek hozzájuk, hogy Huntert és legénysége tagjait a kötelekhez taszigálják, arra kényszerítve őket, hogy egyenként felmásszanak az ellenséges hadihajó fedélzetére.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

A Cassandra fedélzetén eltöltött sok-sok nap után a hadihajó méretei hatalmasnak tűntek. A főfedélzet úgy terült el a szemük előtt, mint valami óriási, fából ácsolt alföld, miközben a legénység tagjait csáklyákkal, puskatusokkal tuszkolták, taszigálták a főárboc tövéhez. A férfiak, akik szinte teljesen kitöltötték a szlúp szűkös tereit, itt apró és jelentéktelen csapatnak tűntek csupán. Hunter az emberek arcát fürkészte, ám azok dühösen, zavartan vagy beletörődőn fordították el a tekintetüket.

Magasan fölöttük hatalmas vitorlák csapkodtak a szélben, olyan hangerővel, hogy a sötétbőrű spanyol tiszt üvölteni volt kénytelen, hogy Hunter hallja, amit mond.

– Ön a hajó kapitánya?Bólintott.– Mi a neve?– Hunter! – kiáltotta vissza.– Tehát angol?– Igen.– Erre jöjjön, kapitány! – mondta a férfi, kérését két fegyveres

katona kíséretével támasztva alá. Úgy tűnt, hogy a hadihajó parancsnoka elé kísérik. Hunter visszanézett a válla felett és még egy utolsó pillantást vetett az árboc körül csoportosuló, kétségbeesett emberekre, akiknek kezét már elkezdték összekötözni a hátuk mögött. A spanyol hajó legénysége hatékonyan működött.

Lefelé haladva megbotlott az ágyúfedélzetre vezető széles lépcsőn. Pillantása végigsöpört az ágyúk hosszú során és látta, hogy a tüzérek parancsra várva álldogálnak mögöttük. A két katona továbblökdöste a tat irányába. A nyitott lőréseken át jól

látszott, hogy a szlúpot máris a hadihajó oldalához kötötték. A spanyolok elözönlötték a Cassandra fedélzetét és a zsákmánylegénységnek kijelölt tengerészek megkezdték a felszerelés, valamint a kötélzet átvizsgálását, hogy felkészüljenek a vitorlabontásra.

Egy percig sem engedték, hogy bámészkodjon, a hátának nyomódó muskéták egyre tovább ösztökélték. Végül elértek egy ajtót, amit két gonosz tekintetű, nehézfegyverzetű őrszem vigyázott. Hunter látta, hogy a két férfi nem egyenruhát visel, és érezte, hogy a felsőbbrendűség levegője lengi körül őket, ahogy lekicsinylő megvetéssel teli pillantásokkal méregették. Egyikük kopogtatott az ajtón és mondott néhány gyors spanyol szót, amire odabentről morgás volt a felelet. Az ajtó feltárult, őt pedig betaszították rajta. Az őrök egyike belépett utána és bezárta maga mögött az ajtót.

A kapitányi kabin rendkívül tágas volt és gazdagon díszített, a jólét és a luxus levegője lengte körül. A szépen megterített étkezőasztalon gyertyafénynél elköltött esti étkezéshez előkészített aranytányérok álltak. A kényelmesnek tűnő ágyat aranyszálakkal hímzett brokát ágytakaró borította. A sarokban lógó, gazdagon színezett festmény a keresztre feszített Krisztust ábrázolta, alatta, a nyitott lőrésen át egy ágyú nézett kifelé. A másik sarokból egy lámpás világította be meleg fényével az egész helyiséget.

A kabin hátsó részében állt még egy asztal, melyet térképek borítottak. Mögötte, egy vörös plüssbársony székben, maga a kapitány ült.

Hunter csupán a férfi hátát látta, amint az bort tölt magának egy metszett kristályüvegből készült kancsóból, így csak annyit tudott felmérni, hogy a spanyol igen magas termetű, a háta pedig széles, akár egy bikáé.

– Nos hát – szólalt meg a másik igen jó angolsággal –, megengedi, hogy megkínáljam önt egy pohárkával ebből a kitűnő vörösborból?

Mielőtt az angol válaszolhatott volna, a kapitány megfordult. Hunter azon kapta magát, hogy egy szénfekete szakállal borított, hangsúlyos orrú, kemény arcon ülő mogorva szempárba bámul.

Akarata ellenére csúszott ki a száján a név:– Cazalla!A spanyol hatalmas, szívből jövő kacagással felnevetett. –

Talán Károly királyt várta?Hunternek elakadt a szava. Óvatosan és megfontoltan nyitotta

válaszra a száját, ám azon egy nyikkanásnyi hang sem jött ki. Egyetlen pillanat alatt ezernyi kérdés villant át az agyán. Mit keres itt Cazalla és miért nincs Matanceroson? Mindez azt jelentené, hogy a galleon már kihajózott? Vagy csupán annyi történt, hogy az erőd parancsnokságát ideiglenesen az egyik hozzáértő hadnagy vette át?

Vagy talán egy nálánál is nagyobb hatalomtól kapott parancsot teljesít, és a hadihajó Havannába tart éppen?

A gondolataiban cikázó kérdések mögött azonban ott tornyosult a jéghideg félelem. Csupán annyi telt tőle, hogy nem engedett utat teste remegésének. Állt és dermedten bámulta Cazallát.

– Angol – vetette oda neki a spanyol –, a feszengése hízelgő a számomra, ám zavarba hoz, hogy még nem árulta el a nevét. Kérem, üljön le és nyugodjon meg!

Hunter nem mozdult, ezért az őrszemnek kellett keményen lenyomnia egy Cazallával szemközti székre.

– Máris jobb – kedélyeskedett a spanyol. – Elfogadja hát tőlem ezt a pohárka vörösbort? – kérdezte, az angol felé nyújtva egy poharat.

Nagy akaraterő kellett hozzá, hogy meggátolja kezének remegését, ahogy a felajánlott italért nyúlt. Inni azonban nem ivott belőle, csupán gyors mozdulattal az asztalra rakta. Cazalla mosolygott.

– Egészségére! – mondta, és felhörpintette a maga adagját. – Addig igyunk rá, amíg még lehet! Nocsak, nem csatlakozik hozzám? Nem? Legyen hát, angol! Pedig még őkegyelmessége, a havannai helyőrség parancsnoka sem iszik olyan kiváló vörösbort, mint ez. Franciaországból való, a neve Haut-Brion. Igyon! – A spanyol hallgatott egy pillanatig. – Igyon!

Hunter megfogta a poharat és kortyolt belőle egy keveset. Úgy érezte magát, mint akit hipnotizáltak, szinte transzszerű állapotba

került. Ám a vörösbor íze véget vetett a pillanat varázsának. Az ajkai között tartott pohárból való nyelés egyszerű reflexe visszaadta az önbizalmát. Bénultsága tovatűnt, és ismét képes volt az ezernyi apró részletre koncentrálni. Hallotta a két lépéssel mögötte álló katona lélegzését. Megfigyelte Cazalla szakállának alig látható ápolatlanságát, melyből kitalálhatta, hogy már napok óta a tengeren tartózkodik. Érezte a leheletéből áradó fokhagymaszagot, ahogy a spanyol előrehajolt és azt mondta:

– Most pedig, kérem, mutatkozzon be!– Charles Hunter vagyok – mondta erősebb és magabiztosabb

hangon, mint amit remélni mert.– Valóban? Akkor én már hallottam önről! Ön ugyanaz a

Hunter, aki a múlt évben elfogta a Conceptiont?– Az vagyok – közölte az angol.– Ugyanaz a Hunter, aki rajtaütést vezetett Monte Cristo városa

ellen Hispanola szigetén és váltságdíj fejében fogva tartotta Ramonát, az egyik ültetvény tulajdonosát?

– Az vagyok!– Az a Ramona egy disznó, nem gondolja? – nevetett Cazalla.

– És ön lenne az a Hunter is, aki elfogta a Ruyters nevű rabszolgahajót, miközben az horgonyon állt Guadeloupe kikötőjében, majd szélnek eresztette annak teljes rakományát?

– Az vagyok.– Akkor a legnagyobb örömömre szolgál, hogy

megismerkedhetem önnel, angol! Tudja, mekkora vérdíj van a fejére kitűzve? Nem? Nos, az összeg minden évben emelkedik, és talán már ismét magasabb lett. Ám amikor utoljára hallottam, Fülöp király kétszáz aranydublont is megadott volna magáért, és nyolcszáznál is többet fizetett volna bárkinek, aki lehetővé teszi, hogy a legénységével együtt csípjék nyakon. Mondom, azóta talán már többet is megér. A rendeletek szinte folytonosan változnak. Régebben például visszaküldtük Sevillába a kalózokat, ahol az inkvizíció mindig elérte, hogy az önhöz hasonlók egy füst alatt bevallják a bűneiket és az eretnekségüket. De ez fárasztó volt. Mostanában már csak a fejeket küldjük el, és a hazafelé tartó szállítmányokban mindig fenntartunk egy kis helyet ennek a jól jövedelmező üzletágnak.

Hunter nem válaszolt.– Talán azt gondolja – folytatta Cazalla –, hogy kétszáz dublon

igen alacsony összeg. Elhiheti, hogy jelen pillanatban magam is egyetértek önnel! De vigasztalja az a nagyszerű tudat, hogy ezeken a vizeken önt tartják a legértékesebb kalóznak! Remélem, így már elégedett.

– Feltételezem – mondta Hunter –, hogy ennek szellemében kíván majd eljárni!

Cazalla mosolygott. – Már látom, hogy ön született úriember, tehát szeretném biztosítani afelől, hogy ennek megfelelően fogjuk felakasztani! Erre a becsületszavamat adom!

Hunter egy apró meghajlással bókolt a székből. Figyelte, ahogy a spanyol az asztal fölött egy pici, fedeles üvegtálért nyúl, melyben széles, zöld levelek rejtőztek. Cazalla kivett egy levelet és elgondolkodva rágni kezdte.

– Zavartnak tűnik, angol! Ismeretlen önnek ez a szokás? Az új-spanyolországi indiánok kokalevélnek nevezik. A növény a magasan fekvő területeken tenyészik. A rágása új erővel és energiával tölti el az embert, míg az asszonyoknál fokozza a nemi hajlandóságot. – Kuncogva bólogatott. – Szeretné megízlelni? Nem? Ön láthatóan vonakodik elfogadni a vendégszeretetemet!

Egy pillanatig csendben rágcsálva bámult Hunterre, majd megkérdezte: – Nem találkoztunk már korábban?

– Nem.– Az arca kifejezetten ismerős. Talán valamikor a múltban,

amikor még fiatalabb volt?Hunter szíve nagyot dobbant. – Nem hiszem.– Hiszek magának – közölte Cazalla, miközben elgondolkodva

nézegette a falon lógó festményt. – Számomra minden angol egyforma, nem tudom megkülönböztetni az egyiket a másiktól. – Hirtelen ismét a fogolyra meredt. – Ön azonban rögtön felismert engem. Hogy lehetséges ez?

– Az ön arca és módszerei jól ismertek az angol gyarmatokon.A spanyol egy falatka citromot harapott a levelek mellé.Mosolygott, aztán hangosan felnevetett. – Nem kétlem –

mondta. – Nem kétlem.Váratlanul előrehajolt a székben és az asztalra csapott. – Elég!

Van némi elintéznivalónk! Mi a neve a hajójának?– Cassandra – közölte Hunter.– Ki a tulajdonosa?– Én vagyok a tulajdonos és a kapitány is.– Honnan hajózott ki?– Port Royalból.– És mi okból vállalkozott erre az útra?Hunter hallgatott. Ha elő tudna varázsolni egy kézenfekvő

okot, egy percig sem habozna, ám elég nehéz magyarázatot adni arra, mit keres a hajójával ezeken a vizeken. Végül ennyit mondott csak: – Úgy tudtuk, ezeken a vizeken rátalálhatunk egy bizonyos guineai rabszolga-kereskedőre.

Cazalla halkan kuncogott és a fejét csóválta: – Angol, angol.Hunter úgy tett, mintha vonakodna, majd mégis beszélni

kezdett. – Augustine-ba készültünk. – Ez volt a legnagyobb város a Floridában alapított spanyol gyarmaton. Nem volt ugyan különösebben gazdag, de legalább el lehetett róla hinni, hogy angol kalózok támadják meg.

– Különös útirányt választott és igen lassút – dobolt az asztalon az ujjaival a spanyol. – Miért nem nyugatról hajózta körbe Kubát, a Bahama-átjárón át?

Az angol vállat vont.– Attól tartottunk, hogy spanyol hadihajók őrzik az utat.– És errefelé nem számítottak rájuk?– A kockázat lényegesen kisebbnek tűnt.Cazalla egy hosszú pillanatig mérlegelte a hallottakat. Kortyolt

a borából és hangosan rágcsálta a leveleket. – Augustine-ban nincs más, csak mocsár és kígyó – közölte. – És arra sincs elfogadható ok, hogy a Szél felőli átjárót használja. Errefelé – tette hozzá elgondolkozva – minden telep jól védett, túl jól az ön apró hajójának és legénységének. – A homlokát ráncolta. – Angol, mondja meg az igazat, mi hozta ide?

– Már elmondtam önnek az igazat! – ismételte Hunter. – Augustine-ba tartottunk.

– Ezt sajnos nem tudom elhinni! – hangzott a válasz. Kopogtattak az ajtón és egy tengerész dugta be a fejét. Gyors spanyol szavak pattogtak. Hunter nem ismerte a nyelvet, ám

beszélt egy kicsit franciául, így kikövetkeztette, hogy a matróz arról tájékoztatja Cazallát, hogy a szlúpot átvette a zsákmánylegénység és készen áll az indulásra. A spanyol bólintott és felállt.

– Vitorlát bontunk – jelentette ki. – Ön velem tart a fedélzetre! Talán a legénység tagjai között akad valaki, aki készségesebben válaszol a kérdéseimre, mint maga.

TIZENHATODIK FEJEZET

A torzonborz, mosdatlan, megkötözött kezű kalózok kettős sort formálva sorakoztak fel. Cazalla fel-alá sétálgatott előttük. Egyik kezében kést szorongatott, a penge lapjával a másik tenyerét ütögette. Egy pillanatig tökéletes csend uralkodott, amit csupán az ujjaknak csapódó acél hangja tört meg.

Hunter a hadihajó kötélzetét bámulta. A spanyolok keleti irányba hajóztak, talán a Turks-szigetektől délre található Hawk's Nest-öböl védelmében akartak lehorgonyozni. Az alkonyi fényben látta, hogy a Cassandra is ugyanarra tart, nem sokkal a nagyobb hajó mögött.

Cazalla hangja zavarta meg a gondolkodásban.– A kapitányotok – kiáltotta hangosan – nem kívánta felfedni

előttem az úti célotokat! Azt állította, hogy Augustine-ba tartottatok – mondta, hangjában nem csekély szarkazmussal. – Augustine! Még egy gyermek is hihetőbbet hazudna! De megígérhetem nektek, hogy ki fogom deríteni, hová készültetek! Van valaki, aki önként előlépne és közölné velem?

A spanyol a két sorban felálló emberekre nézett, akik üres tekintettel bámultak vissza rá.

A férfiak nem mozdultak, meg sem szólaltak, még csak nem is pislogtak. A spanyol újra járkálni kezdett.

– A hallgatással nem értek semmit! – mondta. – Egytől egyig eretnekek és banditák vagytok, és hamarosan kötél végén fogtok majd táncolni. Addig a napig azonban mindenki kényelmes életet szeretne magának, igazam van? Annak, aki énekelni kezd, biztosítom ezt a lehetőséget, erre ünnepélyesen a szavamat adom!

Most sem mozdult senki. Cazalla megállt. – Ostobák vagytok, ha elszalasztjátok a lehetőséget!

A spanyol éppen Trencherrel, a legénység legfiatalabb tagjával nézett farkasszemet. A fiú reszketett, mégis magasra emelt fejjel állt.

– Te legény! – bökött rá Cazalla behízelgő hangon. – Nem illesz ebbe a díszes kompániába! Beszélj, mondd el nekem, mi volt az utazásotok célja!

Trencher kinyitotta a száját, aztán újra bezárta. Az ajkai remegtek.

– Beszélj – búgta lágyan a spanyol –, beszélj, beszélj…!A pillanat elszállt és a fiú határozottan összeszorította a száját.Cazalla nézte még egy percig, majd egyetlen, gyors

mozdulattal elvágta a torkát a kezében tartott késsel. Az egész olyan hirtelen történt, hogy Hunter alig tudta követni. A vér széles sávban csorgott le a legény ingére. Szemei elkerekedtek az iszonyattól, és lassan, szinte már hitetlenkedve rázta meg a fejét. Végül térdre rogyott. Néhány pillanatig ebben a helyzetben maradva figyelte, miként ömlik ki a vére a fedélzet pallóira és Cazalla csizmájának orrára. A spanyol átkozódva lépett hátra.

Úgy tűnt, Trencher egy örökkévalóságig marad térden. A fiú felnézett és egy gyötrelmes pillanatig Hunter szemébe bámult, bocsánatkérő, zavarodott, ijedt tekintettel. Aztán megtört a pillantása, teste pedig hevesen rángatózva elterült a fedélzeten.

A tengerészek a haldokló fiút bámulták, de senki sem mozdult. A végtagok izmai görcsösen remegtek, cipői csikorgó hangot hallattak a fedélzet pallóin. A vér hatalmas tócsába gyűlt az arca körül és szép lassan elcsendesedett.

Cazalla átszellemülten figyelte a haláltusát, majd előrelépett, csizmáját a fiú nyakának támasztotta és keményen rátaposott. A csontok recsegve törtek el.

A spanyol a tengerészek két sorára emelte tekintetét. – Az igazat akarom hallani! – közölte. – És esküszöm, hogy meg is fogom tudni! – Majd az első tiszthez fordult. – Vigyék le és zárják be őket! – adta ki a parancsot, majd Hunter felé biccentett. – Ő is velük tarthat!

Miközben Huntert megkötözték és a többiek után taszigálták, Cazalla elhagyta a fedélzetet.

A hadihajó öt fedélzettel rendelkezett. A felső kettőn foglaltak

helyet az ágyúk és a legénység egy része is itt aludt, függőágyakat feszítve ki a lövegek között. A következőn a katonákat helyezték el. A negyedik fedélzeten tárolták a muníciót, az élelmiszert, a csigákat és a köteleket, a különböző alkatrészeket, az ivóvizet és az élő állatokat. Az ötödik, egyben legalsó fedélzetet alig lehetett ezzel a szóval illetni. A padlótól a nehéz gerendákból összeállított mennyezetig alig négy láb magas volt, s mivel a hajó ezen része már a vízvonal alatt helyezkedett el, egyáltalán nem jutott friss levegőhöz. A levegő ürüléktől és fenékvíztől bűzlött.

A Cassandra legénységét ide zárták be. A durva padlóra kellett letelepedniük, és még így is alig jutott nekik hely. A helyiség sarkába az őrzésükre rendelt húsz katona húzódott be. Időről időre egyikük körbesétált egy lámpással, megbizonyosodva arról, hogy egyetlen ember köteléke sem lazult-e meg.

A beszélgetést és az alvást nem engedélyezték, annak, aki mégis megpróbálkozott vele, a súlyos csizmák durva rúgásai jutottak osztályrészül. Mozogni nem lehetett, ha könnyíteni akartak magukon, ott kellett megtenniük, ahol ültek. A hatvan fogoly és a húsz katona hamarosan embertelenül szenvedni kezdett a szűk, levegőtlen, forró és bűzlő helyen. Az őrök verejtékben úsztak.

Fogalmuk sem volt róla, mennyi ideje vannak úton. Az egyetlen hang a felettük lévő fedélzeten tartott lábasjószágok patáitól származó tompa pufogás és a víz szűnni nem akaró surrogása volt, ahogy a hadihajó a habokat szelte. Hunter az egyik sarokban üldögélt, és megpróbált a víz hangjára koncentrálni. Arra várt, hogy megszűnjön a csobogás, miközben igyekezett tudomást sem venni kétségbeejtő helyzetükről. Eltemették őket a pokol legmélyebb bugyrába, több száz ellenséges katonától körülvéve, olyan férfiaktól, akik nem ismertek irgalmat. Ha Cazalla éjszakára nem vet horgonyt, mindannyian elpusztulnak. A kapitány minden reményét abba vetette, hogy a hadihajó éjjel nem folytatja az útját.

Az idő múlt, Hunter pedig várt.Aztán végre változást érzékelt a víz surrogásában és a

mozgásba hozott kötélzet nyikorgását is meghallotta. Felült és feszült figyelemmel hallgatózott. Szemernyi kétség sem férhetett hozzá, hogy a hajó lassulni kezdett.

A katonák, akik szintén észrevették a jeleket, összeverődve halkan beszélték meg az eseményeket egymás között. Egy pillanattal később a víz hangja teljesen megszűnt és Hunter hallhatta, ahogy a leereszkedő horgonylánc szemei csörögnek. A horgony hangosan csobbant. Valahol a tudata mélyén elraktározta az információt, hogy a hajó orrának a közelében helyezték el őket, hiszen másként a hang nem lett volna ilyen tisztán kivehető. Az idő egyre múlt, a lehorgonyzott hadihajó lágyan ringatózott, vagyis minden bizonnyal egy apró öböl védelmébe húzódtak be. A merülésük azonban túl mély volt ahhoz, hogy Cazalla akárhol kiköthessen. Csakis olyan hely jöhetett szóba, melyet elég jól ismert.

Hunter úgy gondolta, tudja, merre járnak Bízott benne, hogy a Turks-szigetek közelében lévő menedékhelyek egyikéről van szó, hiszen arrafelé jó néhány öböl képes volt befogadni egy ilyen méretű hajót.

A ringatózás álmosító volt, a kapitány többször is úgy érezte, hogy elbóbiskolt. A katonákat lefoglalta a foglyok fegyelmezése, így nem lankadt a figyelmük. A hajófenék komor félhomályát gyakorta zavarták meg az összerugdosott legénység tagjainak morgásai és fájdalmas nyögései.

Hunter a tervén töprengett. Vajon mi történik most?Hosszú idő múlva újabb, üvöltöző spanyol katonák érkeztek. –

Mindenki álljon fel! Cazalla parancsa! Talpra mindenki! – A katonai csizmák buzgó ösztökélése mellett a tengerészek egyenként felvergődtek a keskeny helyiség padlójáról. Az alacsony belmagasság miatt meghajolva kellett állniuk, ami fájdalmas, gyötrelmesen kényelmetlen pozitúra volt.

Teltek a percek. Régi őreiket leváltották, az újak pedig orrukat befogva foglalták el helyüket, és az elviselhetetlen bűzön élcelődtek. Hunter szinte csodálkozva nézett rájuk. Már régen nem érzett semmilyen szagot.

Az új őrszemek fiatalabbak voltak, és sokkal kevesebb figyelmet fordítottak a foglyokra. Úgy tűnt, meg vannak győződve arról, hogy a kalózok semmilyen problémát nem okozhatnak nekik, így hamarosan kártyázni kezdtek. Hunter körülnézett, látta, ahogy izzadtságcseppjei a padlóra hullnak. Gondolatai szegény

Trencherre terelődtek, de képtelen volt dühöt érezni, ahogy felháborodni vagy félni sem tudott. Tökéletesen érzéketlenné vált.

Újabb katona érkezett. Elöljáró lehetett, és úgy tűnt, nincs elragadtatva beosztottjai hanyag magatartásától. Gyors parancsszavak pattogtak, a katonák fürgén eltüntették a paklikat.

A tiszt a kalózok arcát vizsgálgatva járta körül a helyiséget. Végül kirántott a csoportból egy fickót, akit odébb terelt. A tengerész elgyengült lábbal esett össze, ám a katonák felkapták és kivonszolták.

Az ajtó bezárult. Az őrök rövid ideig még éberek maradtak, ám végül újra megnyugodtak, és ismét előkerült a kártya. Néhány perc múlva két spanyol azon kezdett el versenyezni, hogy vajon melyikük tud messzebbre vizelni. A célpont az egyik sarokban álló tengerész volt. A játék nagy népszerűségre tett szert társaik között, akik nevetve kötöttek nagy összegű fogadásokat a versenyzőkre.

Hunter szinte észre sem vette mindezt. Halálosan kimerült volt, a lábai égtek a fáradtságtól, a hátát kínzó fájdalom hasogatta. Már-már csodálkozott azon, miért nem árulta el az úti céljukat Cazallának. Innen nézve az egész dolog érthetetlennek látszott.

Egy újabb tiszt érkezése zavarta meg merengésében. – Hunter kapitány! – kiáltotta a férfi. Az angol arra eszmélt, hogy kivezetik a helyiségből.

Ahogy durván végigtaszigálták a fedélzeteken a ringatózó függőágyakon alvó tengerészek között, valahonnan a hajóról egy különös, szomorú hang hallatszott.

Egy nő zokogása.

TIZENHETEDIK FEJEZET

Hunternek nem volt ideje a furcsa hang eredetén gondolkodni, mert fürgén fellökdösték a főfedélzetre. A csillagos ég és a bevont vitorlák alatt állva végre láthatta, hogy a Hold alacsonyan áll, vagyis néhány óra múlva pirkadni kezd. A kétségbeesés fájdalma hasított belé.

– Angol, jöjjön ide!A kapitány körülnézett. Cazalla a főárboc közelében állt, egy

fáklyák vetette fénykör közepén. Lába előtt a korábban felhurcolt tengerész szétvetett tagokkal feküdt a hátán, erősen a pallókhoz kötözve. A körülötte álló spanyol katonák kajánul vigyorogtak.

Cazalla izgatottnak tűnt, lélegzete gyors és felszínes volt. Látszott, hogy most is kokaleveleket rágcsál.

– Angol, angol! – hadarta a spanyol. – Csupán azért kérettem ide, hogy szemtanúja legyen egy izgalmas játéknak. Tudja, hogy átkutattuk a hajóját? Nem? Nos, megtettük, és számos érdekes dologra bukkantunk.

Kegyelmes Isten, ne engedd! – gondolta Hunter.– Volt ott egy igen hosszú kötél és néhány további dolog, amit

nem tudtunk mire vélni. Összezárható kampók és az a különös zsák! De mind között ez volt a legérthetetlenebb, angol!

A kapitány szíve nagyot dobbant: ha megtalálták a gránátokat, akkor mindennek vége!

Cazalla azonban egy patkányokkal teli dobozt mutatott fel neki. Az állatok fel-alá rohangáltak és idegesen vinnyogtak.

– El tudja képzelni, angol, mennyire meglepődtünk, amikor rájöttünk, hogy patkányokat szállít a hajóján? Azt kérdeztük magunktól. Mi a fene lehet ez? Miért vinnének az angolok patkányokat Augustine-ba? Augustine-nak megvannak a saját,

floridai patkányai. Ráadásul igen szép darabok, nemde? Kíváncsi lennék, mi rejlik emögött?

Hunter figyelte, ahogy a katonák elhelyeznek valamit a fedélzethez kötözött férfi arcán. Eleinte nem fogta fel, mit csinálnak, miért dörzsölgetik és nyomkodják a fickó arcát. Néhány pillanat múlva azonban rájött, hogy sajttal kenik össze.

– Nos – mondta Cazalla, a levegőben lóbálva a dobozt –, megállapítottam, hogy ön nem bánt valami jól a kedves kis barátaival. Éhesek a szerencsétlenek, angol! Enni akarnak. Látja, milyen izgatottak? Ételszagot éreznek, ez az, ami felélénkíti őket. Úgy hiszem, itt van az ideje, hogy megetessük őket, igaz?

A spanyol néhány ujjnyira a tengerész arcától a földre helyezte a kalitkát. A patkányok nekipréselték magukat a rácsnak és mohón igyekeztek elérni a sajtot.

– Látja, mire gondolok, angol? A kis kedvencei szörnyen éhesek. Nem gondolja, hogy megérdemelnének némi ételt?

Hunter a patkányokat bámulta, majd a mozdulni sem tudó tengerész iszonyattal teli szemét.

– Azt hiszem, az embere beszélni akar – mondta Cazalla.A férfi megbűvölten meredt a dögökre.– Vagy talán maga szeretne mondani nekem valamit?– Nincs mondanivalóm! – mondta fáradtan az angol.Cazalla a tengerész fölé hajolt és megbökte a mellkasát. – Te

szeretnél beszélni? – kérdezte, miközben ujjaival a ketrec ajtajának reteszét piszkálgatta.

A férfi iszonyodva figyelte, ahogy Cazalla idegőrlő lassúsággal felemeli a rudacskát. A retesz végül felpattant és csupán a spanyol egyik ujja tartotta zárva az ajtót.

– Ez az utolsó esélyed, barátom…– No! – sikoltotta a férfi. – Je parle! Je parle!– Nagyszerű – közölte a spanyol, könnyedén váltva át

franciára.– Matanceros – nyögte a kalóz.Cazalla arca szürke lett a dühtől. – Matanceros! Te vérbajos

idióta, hát azt gondolod, hogy beveszem ezt a maszlagot arról, hogy megtámadjátok Matancerost?! – üvöltötte, és gyorsan felnyitotta a ketrec ajtaját.

A tengerész iszonyodva sikoltott fel, ahogy a patkányok rávetették magukat. Rázta a fejét, de a négy szőrös test belecsimpaszkodott az arcába, a skalpjába és az álla húsába. A dögök vinnyogtak és cincogtak. Az egyik lerepült, de szinte rögtön visszamászott a férfi mellkasára, majd beleharapott a nyakába. A szerencsétlen újra és újra felüvöltött a kíntól, majd hirtelen elnémult és teljesen mozdulatlanul feküdt, miközben a patkányok vinnyogva folytatták a lakmározást.

Cazalla csak állt. – Miért gondolják, hogy ostoba vagyok? – kérdezte. – Megesküszöm rá magának, angol, hogy mindenképpen kiderítem az utazása célját!

Az őrökhöz fordult. – Vigyék vissza!Huntert lelökdösték a fedélzetről. Ahogy lefelé bukdácsolt a

szűk lépcsőn, a mellvéden keresztül futó pillantást vetett a Cassandrára, amely néhány yardnyi távolságban horgonyzott a hadihajótól.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

A szlúp felépítése nagyon egyszerű volt, ezért minden felszerelést a főfedélzeten, valamint az orrban és a taton elhelyezett apró tárolórekeszekben helyeztek el. Ezeket kutatták át a katonák és a zsákmánylegénység tagjai, amikor a délután folyamán birtokba vették a hajót. Rábukkantak az ellátmányra, valamint azokra a különös felszerelésekre, amelyek igencsak zavarba hozták parancsnokukat.

A hajót megszálló katonák nagy körültekintéssel végezték a dolgukat. Bekukkantottak az orr és a tat fedélzeti nyílásaiba is, amelyek egyenesen a hajógerinchez vezettek. Lámpásokkal a kezükben figyelték a majdnem a fedélzet aljáig érő fenékvizet, mely mindennél ékesebben tanúskodott a kalózok lustaságáról, melyre gúnyos megjegyzéseket tettek.

Amint a Cassandra elérte az öböl védelmét és lehorgonyzott a hadihajó árnyékában, a tízfős zsákmánylegénység hosszú órákon át iszogatott és nevetgélt a fáklyák fényénél. Hosszú órákig tartott, mire végre elaludtak. Az éjszaka forróságában egyszerűen csak leterítették a pokrócaikat. Álmukat jócskán mélyítette az elfogyasztott rum mennyisége. Habár parancs szerint őrt kellett volna állítaniuk, erre nem került sor. A hadihajó közelsége tökéletesen elégséges védelemnek látszott.

Ez volt az oka, hogy senki sem figyelt fel közülük a fenékvíz halk csobbanására, ahogy azt sem látta senki, amikor egy férfi emelkedett ki a nyálkás, bűzlő folyadékból, náddal a szájában.

Sanson a hidegtől reszketve, órákon át feküdt, a feje mellett a vízhatlan zsákokkal, melyekben az értékes gránátokat tartották. A spanyolok sem őt, sem a robbanószereket nem fedezték fel. Most is csupán az álláig tudott kiemelkedni a mocskos fenékvízből,

mielőtt a feje a fedélzet pallóinak ütődött volna. Vaksötét vette körül, melyben lehetetlen volt tájékozódni. A karjait és a lábait használva érezte, ahogy a háta az ívelt hajótörzsnek préselődik. Felismerte, hogy a hajó bal oldalán van, és lassan, nesztelenül elindult a gerincvonal felé, majd addig vonszolta magát a tat irányába, amíg a feje bele nem ütközött a tatrekesz négyszögletes tömbjébe. Felnézve látta a rácsok között átszűrődő csillagos ég halvány fényét. A tengerészek horkolásán kívül nem hallott más zajt.

Mély levegőt vett és kidugta a fejét. A tatrekesz ajtaja néhány ujjnyit emelkedett. Már látta a fedélzetet. Közvetlenül az egyik, tőle alig egylábnyira alvó tengerész arcába bámult. A fickó hangosan hortyogott.

Visszaeresztette az ajtót, és újra lemerülve a fenékvízbe, elindult előre. Majdnem negyedórájába került, míg a hátán fekve, csupán a kezeivel nyomakodva előre a keresztgerendákon, leküzdötte azt az ötvenlábnyi távolságot, ami a Cassandra tat- és orrszekrényét elválasztotta egymástól. Most az utóbbi nyílásfedőjét emelte meg, hogy körülnézhessen. Tíz láb távolságon belül nem látott senkit.

Lassan és óvatosan kiemelte a nyílásfedőt és lerakta a fedélzetre. Kinyomta magát a vízből, majd felegyenesedve beszippantotta a friss éjszakai levegőt. Ázott testét megborzongatta egy hűvös, könnyű légfuvallat, de nem törődött vele. Minden idegszálával a fedélzeten alvó zsákmánylegénységre koncentrált.

Tíz embert számlált össze. Nagyjából ennyire számított. Végszükség esetén három tengerész is képes lett volna vitorlázni a Cassandrával, öt pedig már kényelmesen elboldogult vele. A tíz fő szinte már bőségesen elég volt a feladatra.

Felmérte a spanyolok elhelyezkedését, és meghatározta a sorrendet, amely szerint végezni akart velük. Egy embert halkan megölni nem nehéz, ám néma csendben végrehajtani ugyanezt már nem olyan egyszerű. A tízből az első négy-öt fickó megölése lesz a döntő, hiszen ha bármelyikük akár csak egy picit is megnyikkan, abban a pillanatban felébredhetnek a társai.

Sanson leoldotta a vastag zsineget, amit addig övként kötött a

nadrágja köré, és a végeit a csuklói köré csavarta, hogy keményen kifeszíthesse az öklei között. Elégedett volt az eredménnyel. Felkapott egy kemény fából faragott cöveket, majd megindult előre.

Az első áldozata nem horkolt. A francia szinte ülő pozícióba rántotta fel a férfit, aki álmosan mormolt valamit, mielőtt a karó lecsapott volna. Hatalmas ütés volt, mégis csak egy halk, tompa puffanással járt, amikor eltalálta a spanyol fejét. Sanson csendesen lefektette a testet a fedélzetre.

Végig kellett tapogatnia a koponyát, hogy a sötétségben rátaláljon a mély sebre. Bár elképzelhető volt, hogy a szerencsétlent már az ütéssel megölte, biztosra kellett mennie. Áthurkolta a zsineget áldozata nyakán, majd keményen megcsavarta, miközben másik kezét a fickó mellkasára fektette, hogy kitapinthassa a szívverését. A dobogás alig egy perc múlva megszűnt.

A francia, akár az árnyék, a következő tengerészhez osont, hogy pontosan megismételje az egész procedúrát. Alig több mint tíz perc alatt mindenkivel végzett a hajón. A hullákat úgy hagyta ott fektükben, ahogy percekkel korábban még aludtak.

Utolsóként az őrszem halt meg, aki a taton, a kormányállásnál hortyogott részeg bódulatban. A kalóz elvágta a torkát és átlökte a mellvéden. A holttest alig hallható csobbanással merült el a vízben, mégis felfigyelt rá a hadihajón posztoló strázsák egyike. A katona előrehajolva fürkészte a szlúp fedélzetét.

– Questa sta bene? – kiáltotta.Sanson, mintha ő lenne a tatra állított őrszem, intett a

katonának. Habár csöpögött a víztől és nem viselt egyenruhát, tudta, hogy túl sötét van ahhoz, hogy ez szemet szúrjon az odafönt álló spanyolnak.

– Sta bene – mondta álomittas hangon.– Bassera – vetette oda a katona, majd elfordult.A francia várt egy pillanatig, majd a hadihajónak szentelte a

figyelmét. Nagyjából száz yard távolságra horgonyzott, elég távol ahhoz, hogy ha a szélirány változása miatt a horgony körül elfordulna, ne ütközzön neki a Cassandrának. A kalóz örömmel látta, hogy a spanyolok óvatlanul tárva-nyitva hagyták az

ágyúfedélzetek lőréseinek nyílását. Ha át tudja préselni magát az egyiken, akkor elkerülheti a főfedélzeten tartózkodó őrszemeket.

Lecsusszant a szlúp oldalán, majd gyors csapásokkal átúszott a hadihajóhoz, miközben egy pillanatig arra gondolt, hogy reményei szerint a donok az éjszaka folyamán nem öntötték az öböl vizébe a szemetet. A szemét odavonzotta volna a cápákat, és a cápa egyike volt a világ azon kevés teremtményeinek, melytől rettegett. Ám most mellé szegődött a szerencse, így hamarosan ott lebegett a hadihajó törzsét nyalogató vízben.

A legalsó lőrések tizenkét lábbal fölötte voltak. Hallotta a főfedélzeten tréfálkozó őrszemek hangját. A kötéllétra ott lógott a hajó oldalán, de a kalóz nem merte használni. Ha rá helyezné a testsúlyát, azonnal mozogni és csikorogni kezdene, ami rögtön felkeltené a katonák figyelmét.

Előreúszott inkább a horgonylánchoz, ahol az orrárboc kötelei lógtak. Ezek a kötelek alig kéttenyérnyire voltak a vízfelszín felett, de Sanson így is nyert legalább egylábnyi magasságot, ahonnan már átmászhatott az orrvitorla kötélzetére. Innen, ha függeszkedett egy kicsit, be tudott lesni az elülső lőrések egyikén.

Feszülten hallgatózott és hamarosan már hallotta is a lépések egyenletes ütemét, melyek egyetlen őrszemtől származtak. A katona megállás nélkül rótta a köröket a fedélzeten. A francia kivárta, amíg a spanyol elhagyja azt a pontot, ahol rejtőzködött, majd átkúszott a lőrésen, hogy az erőfeszítéstől és az izgalomtól zihálva behúzódjon az ágyú által vetett árnyékba. Tisztában volt vele, hogy egymaga van négyszáz ellenséges katona között, akiknek legalább a fele itt ringatózik előtte a függőágyakban. Az érzés örömmel töltötte el. Csendesen megbújt és a következő lépésen gondolkodott.

Hunter a szűk helyen meggörnyedve, a hajó bűzlő fenekén várakozott. Tökéletesen kimerült volt. Ha Sanson hamarosan nem érkezik meg, az emberei már ahhoz is túl fáradtak lesznek, hogy megszökjenek. Az őreik ásítoztak, néhányan még mindig kártyáztak és teljesen közömbösek voltak a rabok iránt, ami egyszerre volt csábító és dühítő. Ha csak néhányan ki tudnának

szabadulni, amíg a hajó az igazak álmát alussza, lenne esélyük a szökésre. Ám ha megtörténik az őrségváltás, melyre bármikor sor kerülhet, vagy ha a legénység a pirkadattal felébred, szemernyi esélyük sem marad.

Egy pillanatra megcsapta a vereség megsemmisítő érzése, amikor egy spanyol katona lépett be a helyiségbe.

Eljött tehát az őrségváltás ideje… minden reményük füstté válik. Egy pillanattal később azonban rá kellett jönnie, hogy tévedett. Csak egyetlen fegyveres érkezett, és még csak nem is tiszt, így a társai csak ímmel-ámmal üdvözölték. Az új férfi elképesztően öntelt arckifejezéssel sétált körbe a helyiségben, hogy ellenőrizze a kalózok kötelékeit. Hunter érezte, ahogy ujjak tapogatják végig a kezeire hurkolt kötelet, majd valami hűvös tárgy egy kés pengéje vágja szét a csomót.

A mögötte álló férfi halkan a fülébe súgta. – Ezért újabb két százalékkal tartozik nekem!

Sanson volt az.– Esküdjön! – sziszegte a francia.Hunter, aki egyszerre érzett dühöt és mindent elárasztó

jókedvet, biccentett, de nem szólt egy szót sem. Figyelte, ahogy Sanson körbejárja a helyiséget, majd megáll az ajtóban és bezárja azt.

A kalóz szembefordult társaival, majd halkan, angolul szólt hozzájuk: – Dolgozzatok csendesen! Minden nesz nélkül!

A spanyol katonák bénult meglepetéssel figyelték, ahogy a foglyok rájuk vetik magukat. Mindannyiukra hárman jutottak, így néhány pillanat múlva minden véget ért. A tengerészek lerángatták a hullákról az egyenruhákat, hogy magukra öltsék őket. Sanson Hunter mellé osont.

– Nem hallottam, hogy megesküdött volna!A kapitány a csuklóit dörzsölgette. – A szavamat adom! Még

két százalék!– Nagyszerű – bólintott a francia, majd mutatóujját az ajkára

téve kinyitotta az ajtót, és felvezette az embereket a hajófenékről.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Cazalla bort iszogatott és tűnődve bámulta a haldokló Jézus arcát. Gondolatai a szenvedés, a gyötrelem és a test agóniája körül jártak. Már apró gyermekkorától kezdve elbűvölték a haldoklást, a hús kínját, az elernyedő izmokat és beesett szemeket ábrázoló képek. A Megváltó oldalán nyíló sebekből, valamint a kezeibe és lábaiba vert szegekről csöpögő vér látványa.

A kabinjában lógó festményt magától Fülöp királytól kapta ajándékba. Őfelsége kedvelt udvari festője készítette, egy Velázquez nevű férfi, aki azóta már meghalt. Egy efféle ajándék mindig a nagyrabecsülés jele volt, ezért Cazalla ennek megfelelően bánt vele. Soha nem kelt útra anélkül, hogy a kép ne lett volna ott a közelében. Ez volt a legféltettebb kincse.

Velázquez furcsa módon nem festett glóriát az arc köré. A test a halál szürkésfehér színét viselte. A kép tökéletesen realisztikus hatást keltett, Cazalla mégis gyakran hiányolta róla a megszokott fényudvart. Mindig meglepte, hogy egy olyan istenfélő uralkodó, mint Fülöp, nem ragaszkodott ehhez a részlethez. Bár lehet, hogy az uralkodónak nem tetszett a festmény és ezért küldte el az egyik új-spanyolországi kapitányának.

Sötét pillanataiban egy másik gondolat is gyötörte. Túlságosan is élesen látta azt a szakadékot, ami Fülöp király udvarának kifinomult életvitelét elválasztotta azon férfiak életmódjától, akik pontosan azért küldték haza a gyarmatok aranyát és ezüstjét, hogy ez a csillogó szemfényvesztés fenntartható legyen. Egy napon újra csatlakozik majd az udvarhoz és hátralévő éveit gazdag emberként éli le. Időnként eszébe jutott, hogy a királyt körülvevő léhűtők bizonyára nevetni fognak rajta, és arról álmodozott, hogy kegyetlen, véres párbajok során egytől egyig leszámol a

gazemberekkel.Tűnődéséből a hajó mozgásának hirtelen változása riasztotta fel.

Megérkezett a dagály gondolta, már nincs messze a hajnal és folytathatják az útjukat. Annak is eljön az ideje, hogy egy újabb angol kalózt végezzen ki. Úgy döntött, hogy amíg valamelyiküktől meg nem tudja az igazságot, egyenként fog végezni velük.

A hajó mozgása nem szűnt meg és ez nyugtalanította a spanyolt. Ösztönösen érezte, hogy a hajó nem az elülső horgonylánc körül fordul el, hanem egész egyszerűen oldalirányba sodródik. Valami komoly bajnak kellett történnie. Majd halk, csikorgó hang ütötte meg a fülét, és a hajó remegve megállt.

Cazalla átkozódva rohant fel a főfedélzetre. Csupán az arcától alig egytenyérnyire zöldellő pálmalevelek késztették megtorpanásra. Ezek a fák a sziget fövenyén nőttek, ami csakis azt jelenthette, hogy a hajó a partnak sodródott. Üvölteni szeretett volna tehetetlen dühében, miközben pánikba esett tengerészek nyüzsögtek körülötte.

Az első tiszt reszketve rohant hozzá. – Kapitány, az angolok elvágták a horgonykötelet!

– Az angolok? – rikácsolta Cazalla. Ha dühös volt, a hangja magassá és vékonnyá vált, akár egy nőé. Átfutott a hajó másik oldalára és látta, ahogy a Cassandra a könnyű szélben megdőlve a nyílt tenger felé vitorlázik. – Az angolok?!

– A kalózok megszöktek, uram! – jelentette a tiszt viaszfehér arccal.

– Megszöktek?! Hogyan szökhettek meg?– Nem tudom, kapitány! Az őrök egytől egyig halottak!Cazalla arcon vágta a férfit, aki az ütés erejétől elterült a földön.Olyan dühös volt, hogy szinte gondolkodni sem tudott. A vízen

keresztül a távolodó szlúpot bámulta. – Hogyan szökhettek meg? – ismételgette. – A kárhozat urára, hogyan csinálták?

A terciók kapitánya lépett oda hozzá. – Uram, a hajó keményen megfeneklett. Partra szálljak néhány emberrel, hogy megpróbáljuk leemelni?

– A víz visszavonul – morogta Cazalla.– Igenis, kapitány!– Idióta! Nem téblábolhatunk itt addig, amíg a dagály

kegyeskedik leemelni minket! – szitkozódott hangosan. Ha erre várnak, még hat hosszú órának kell eltelnie, mielőtt megpróbálhatnák kiszabadítani a masszív hajótestet. Ráadásul az is előfordulhat, hogy annyira megfeneklettek, hogy így sem fog sikerülni. A Hold fogyóban volt, tehát minden egyes dagály alacsonyabb lesz, mint az előző, szóval, ha a következő két dagály nem szabadítja ki őket, akár három hétnél is hosszabb időre itt ragadhatnak.

– Idióták! – üvöltötte.A távolban a Cassandra elegánsan déli irányba fordult és eltűnt a

szeme elől. Déli irány?– Mégis Matancerosra tartanak! – motyogta Cazalla a tehetetlen

dühtől reszketve.

Hunter a Cassandra tatján ült, és az útvonalat tervezgette. Meglepőnek tartotta, hogy ennyi viszontagság után még annak ellenére sem érzi fáradtnak magát, hogy már két napja egy szemhunyást sem aludt. A legénység tagjai elnyúlva feküdtek körülötte, ott ahol a földre rogytak. Szinte mindenki mély álomba zuhant.

– Remek fickók – mondta Sanson, ahogy végignézett rajtuk.– Valóban – értett egyet vele a kapitány.– Beszélt valamelyikük?– Egy megtette.– És Cazalla hitt neki?– Akkor nem – mondta Hunter. – De láthatta, amikor irányt

változtattunk.– Legalább hat óra előnyünk lesz hozzájuk képest – töprengett

Sanson. – Tizennyolc, ha egy fikarcnyi szerencsénk is van.Az angol bólintott. Ezzel a széllel Matanceros kétnapnyi

vitorlázásra van tőlük. Ha minden kedvezően alakul, jóval hamarabb érhetnek az erődhöz, mint a hadihajó.

– Éjjel-nappal hajózni fogunk – jelentette ki Hunter. Sanson bólintott.

– Duzzad az orrvitorla! – kiáltotta Enders. – Fenséges látvány! A vitorlák megfeszültek, és a friss, keleti széltől hajtva a

Cassandra vidáman hasította a hajnali fénytől csillogó vizet.

III. RÉSZ

Matanceros

HUSZADIK FEJEZET

Délutánra az eget csipkés szegélyű felhők csíkozták be, melyek sötétszürkévé váltak, amint a nap fénye halványodott. A levegő nyirkossággal és néma fenyegetéssel telítődött. Lazue ekkor vette észre az első gerendákat a vízben.

A Cassandra törött deszkadarabok és hajóroncsok között úszott el. A legénység tagjai köteleket dobáltak ki, hogy a maradványok némelyikét beemeljék a fedélzetre.

– Angolnak tűnik – mondta Sanson, amikor egy kék-vörös festésű szemöldökfa darabját húzták ki a vízből.

Hunter bólintott. Az elsüllyedt hajó nagy lehetett. – Mostanában történhetett – állapította meg. Túlélők után kutatva fürkészte a horizontot, de egy lelket sem látott. – Spanyol cimboráink vadászatot tartottak.

A következő tizenöt perc során egyre-másra ütköztek a hajóorrnak a különböző roncsdarabok. A legénység nyugtalan volt, a tengerészek nem szerettek szembesülni a pusztulás jeleivel. Egy újabb keresztrudat emeltek be a fedélzetre, ami alapján Enders kereskedőhajóként azonosította a szerencsétlenül járt vitorlást. Talán brigg vagy fregatt lehetett, úgy százötven láb hosszú. A legénységének nyoma sem volt.

Ahogy leszállt a sötétség, az időjárás egyre barátságtalanabbá vált, a tengert üvöltő szélvihar korbácsolta fel. A sötétségben forró esőcseppek verték a Cassandra fedélzetének pallóit. Az emberek nyomorúságosan átáztak az éjszaka folyamán, de a hajnal tiszta, derült éggel virradt rájuk, és amikor eléggé kivilágosodott, már láthatták végcéljukat.

Messziről nézve Matanceros nyugati oldala rendkívül barátságtalannak tetszett. A sziget vulkanikus körvonalai élesek,

csipkézettek voltak, növényzet csak a part mentén tenyészett. A föld száraznak, barnának és terméketlennek tűnt kopáran villogó vörösesszürke sziklafoltjaival. Errefelé csak kevés csapadék hullott, és mivel messze keletre esett a karibi szigetvilág többi tagjától, kiemelkedő tömbjét szakadatlanul ostromolták az atlanti-óceáni szelek.

A tengerészek minden látható lelkesedés nélkül bámulták a közelgő Matancerost. A kormánykeréknél álló Enders a homlokát ráncolta. – Benne járunk a szeptemberben – morogta maga elé –, de ez a szikla pont annyira zöld és barátságos, amilyen a híre!

– Ahogy mondja – dünnyögte a kapitány. – És kikötőhelyet sem látok! De a keleti partot erdő borítja, és ott bőségesen van víz is.

– Ahogy pápista muskéta is terem!– Meg pápista arany! – húzta el előttük a mézesmadzagot

Hunter. – Mikor érjük el a partot?– A szél jó. Legkésőbb délre ott leszünk, erre akár mérget is

vehet!– Van ott valahol egy apró öböl – mutatott a szigetre a kapitány,

és hamarosan már látták is a nyugati part beszögellését, a keskeny nyakú öblöt, melyet Vak Ember öblének neveztek.

Hunter elindult, hogy összeállítsa az ellátmányt, amit a kis létszámú partraszálló csapat fog magával vinni. Don Diego már neki is állt a válogatásnak. A Zsidó gyenge szeme a kapitányt fürkészte.

– Udvarias dolog volt a spanyoloktól – közölte –, hogy nem vettek el tőlünk semmit!

– A patkányokat kivéve.– Bármilyen kistestű állattal pótolhatjuk őket. Oposszummal,

vagy akármi mással.– Akkor ezt fogjuk tenni – egyezett bele a kapitány.Sanson az orrban álldogált és az előttük tornyosuló Leres-hegy

csúcsát bámulta. A félköríves, kopár, vörös színű szikla a távolból tökéletesen függőlegesnek látszott.

– Nem lehet megkerülni? – kérdezte a francia.– Az egyetlen átjárót őrzik, így csakis a gerincen kelhetünk át

– válaszolta Hunter.

Sanson bágyadt mosollyal vette tudomásul a hírt, a kapitány pedig visszatért a tatra Endershez. Utasította a kormányost, hogy amint a kijelölt emberek partra szálltak, vitorlázzon a Cassandrával délnek, a szomszédos, Ramonas nevű szigethez, ahol az egyik apró öbölben édesvizet talál és biztonságban lesz a támadásoktól.

– Ismeri a helyet?– Igen – bólintott Enders. – Ismerem. Egy hetet töltöttem ott

néhány évvel ezelőtt, a félszemű Lewisham kapitány parancsnoksága alatt. Elég barátságos hely volt. Meddig várakozzunk ott?

– Négy napig. A negyedik nap délutánján hagyja el az öblöt és horgonyozzon le a mély vízben, aztán éjfélkor keljen útra, hogy még hajnalhasadás előtt elérje Matancerost!

– És utána?– Még hajnalban, jobb felől hajózzon be a kikötőbe és vigye át

az embereket a galleon fedélzetére!– Az erőd ágyúi hallgatni fognak?– Az ötödik nap reggelén már nem okozhatnak problémát!– Nem vagyok az az ájtatos fajta – jelentette ki Enders –, de

most imádkozni fogok magukért!Hunter hátba lapogatta kormányost. – Nincs mitől félnie!Enders a sziget felé nézett, de nem volt mosoly az arcán.

Délután, a tűző nap hevében Hunter, Sanson, Lazue, a Mór és Don Diego a fehér homokos part keskeny csíkján álldogált. Mindannyian a távolodó Cassandrát nézték. A lábaik előtt több mint százhúsz fontnyi felszerelés hevert, a hatalmas kötéllel, az összecsukható kampókkal, a nagy vászonzsákkal, muskétákkal és vizeskulacsokkal együtt.

Néhány pillanatig némán álltak, tüdejükbe tűzforró levegő áramlott. Aztán Hunter megfordult. – Lássunk hozzá! – mondta. Felszedelőzködtek, és a víz mellől a föveny felé indultak.

A fövenyen növő pálmák és a kusza külsejű mangrovefák úgy magasodtak a parti homok fölé, mint valami kőfal. Az elmúlt évek során számtalan keserű tapasztalat tanította meg őket, hogy egy

ilyen akadályon keresztül lehetetlen utat vágni. Ráadásul, ha a jó szerencsét kísértve mégis megpróbálkoznának vele, még a legkomolyabb fizikai erőfeszítés árán is csupán néhány száz yardnyit haladnának előre. Ahhoz, hogy bejussanak a sziget belsejébe, egy vízmosást kell keresniük.

Biztosan tudták, hogy előbb-utóbb találni fognak egy nekik megfelelő patakot, hiszen már az öböl megléte is erről tanúskodott. A hasonló beszögellések általában ott alakultak ki, ahol megszakadt a külső zátonyok sora, vagy ahol a szárazföldről édesvíz folyt a tengerbe. Elindultak a part mentén, és egy óra múlva már rá is akadtak egy gyengén csörgedező patakra, mely sáros ösvényt nyitott a partot övező növényfalon. A meder annyira keskeny volt, hogy a növényzet, amely összenőtt felette, göcsörtös, forró alagútszerűséget hozott létre. Már az első lépéseknél látszott, hogy az átjáró csak nagy nehézségek árán lesz járható.

– Keressünk másikat? – kérdezte Sanson.A Zsidó a fejét rázta. – Itt kevés eső esik. Attól félek, nem

találunk ennél jobbat!Ezzel mindannyian egyetértettek. Elindultak felfelé a

mederben, egyre távolodva a tengertől. A hőség hamarosan elviselhetetlenné, a levegő forróvá és sűrűvé vált. Lazue morgott valamit, hogy ez olyan, mintha egy vászondarabon át vennék a levegőt.

Az első néhány percet követően néma csendben meneteltek tovább, nem vesztegették beszélgetésre az energiájukat. Csupán a növényzetbe hasító vadászkések csattogása hallatszott, valamint madarak csicsergése és kistestű állatok neszezése a föléjük hajló fák lombozatából. Lassan haladtak előre. A nap vége felé, mikor visszanéztek a válluk fölött, elkeserítően közelinek látták a tenger kékjét.

Tovább nyomultak előre, csak akkor álltak meg, amikor ételt vettek magukhoz. Sanson mesterien bánt a számszeríjjal, mellyel több madarat és egy majmot lőtt, majd vaddisznót ejtettek el a patakmeder közelében. Lazue ehető bogyókat és növényeket gyűjtött.

Az éj leszállta félúton találta őket a tenger és a Leres sziklafala

között elterülő dzsungelben. Habár a levegő hűvösebbé vált, az őserdőben rekedt emberek ebből nem sokat éreztek, mert a növények között megrekedt pára szinte ugyanolyan forró maradt, mint amilyen napközben volt. És ha mindez nem lett volna elég, megjelentek a szúnyogok is.

A szúnyogok könyörtelen ellenségek voltak. Olyan hatalmas, sűrű, szinte tapintható felhőkben érkeztek, hogy szinte alig látták tőlük egymást. A rovarok körüldongták és kínoztak őket, nem volt olyan porcikájuk, melyet meg ne martak volna, bemásztak a fülekbe, az orrokba és a szájakba. Hogy megszabaduljanak tőlük, sárral és vízzel kenték be magukat, de igazából ez sem segített semmit. Féltek tüzet gyújtani, az elejtett zsákmányt is nyersen ették meg. Hátukat a fáknak döntve szenderültek nyugtalan álomba, fülükben a szúnyogok szűnni nem akaró döngésével.

Hajnalban, ahogy felébredtek, a megszáradt sár félig-meddig már lepergett a testükről, ők pedig nevetve bámulták egymást. Szinte a felismerhetetlenségig megváltoztak, az arcuk vörös, puffadt és duzzadt volt a szúnyogcsípésektől. Hunter ellenőrizte az ivóvizet. A készletük negyede elfogyott, ezért bejelentette, hogy vissza kell fogniuk a fogyasztást. Továbbindultak annak reményében, hogy ráakadnak egy vaddisznóra, melynek húsával elüthetik az éhüket, most azonban egy sem akadt az útjukba. A fejük fölött a sűrű lombkoronában kiáltozó majmok mintha őket gúnyolták volna. Jól hallották az állatokat, de Sanson egyszer sem tudta tisztán kivenni őket.

A második nap végén végre meghallották a szél hangját. Eleinte gyenge volt, mint valami távoli sóhajtás, ám ahogy közelebb értek az őserdő pereméhez, ahol a fák törzse elvékonyodott és az előrehaladás könnyebbé vált, a süvöltés egyre hangosabb lett. Hamarosan már az arcukon is érezték, ahogy átjár a fák között, és habár most még kellemes szellő volt csupán, mégis aggódva néztek egymásra. Tudták, hogy a szél ereje orkánszerűvé fokozódik majd, ahogy mind közelebb érnek a Leres-hegy sziklafalához.

Késő délutánra járt az idő, amikor elérték a szikla alját. A szél üvöltő démonként rázta és tépte a ruhájukat, nekitámadt az arcuknak, minden mást elnyomva sikoltott a fülükbe. Csak ordítva

voltak képesek kommunikálni egymással.Hunter az előttük magasodó sziklafalat bámulta. Pontosan

olyan volt, amilyennek messziről látszott, de ha lehet, még annál is magasabbnak tűnt, mint amilyennek korábban gondolták. Négyszáz lábnyi kopár kő megmászása várt rájuk, amit olyan erővel ostromolt a szél, hogy megállás nélkül kavicsok és kisebb szikladarabok záporoztak körülöttük.

A kapitány intett a Mórnak, aki mellé lépett. – Bassa! – üvöltötte az óriáshoz hajolva. – Mit gondolsz, mérséklődik majd éjszaka a szél?

A fekete férfi morgott, két ujjával csípést utánzó mozdulatot tett, ahogy egymáshoz közelítette őket.

– Akarsz ma éjjel mászni?A Mór a fejét rázta: nem. Kezeiből apró párnát formázott és

ráhajtotta a fejét.– Tehát reggel vágnál neki?Bassa bólintott.– Igaza van – mondta Sanson. – Várnunk kell hajnalig, hogy

kipihenhessük magunkat!– Nem tudom, megtehetjük-e – jelentette ki Hunter, miközben

észak felé nézett. Néhány mérföldnyire, a békés tenger fölött széles, szürke vonal húzódott, amit sötét, már-már fekete felhők koronáztak. Egy kiadós vihar jelei, mely lassan hömpölygött feléjük.

– Újabb ok a maradásra! – üvöltötte a francia. – Ki kell várnunk, amíg elvonul!

Hunter körbefordult. A szikla aljánál állva mintegy ötszáz lábbal voltak a tenger szintje fölött. Délre, úgy harmincmérföldnyi távolságban Ramonas szigete látszott. A Cassandra nem mutatkozott. Már biztosan elérte az öböl biztonságát.

A kapitány újra a felhőket bámulta. Ha várnak, a vihar talán átvonul fölöttük, ám ha nagyobb kiterjedésű vagy lassabb, mint gondolják, egy újabb napot veszítenek és az időzítésük teljesen összedől. A szlúp három nap múlva behajózik Matancerosba, ahol ötven ember randevúzik majd a halállal.

– Most indulunk! – döntötte el.A Mórra pillantott, aki biccentett és ment, hogy összeszedje a

köteleket.

Huntert különös érzés fogta el, miközben az időnként megránduló és ide-oda csapódó kötelet tartotta. A Mór felfelé mászott a sziklafalon, ahol hatalmas teste már csak elmosódott pöttynek látszott, melyet alig lehetett látni az egyre gyérülő fényben. A néhány ujjnyi vastag kötél odafent már cérnavékonyságúnak tűnt.

Sanson lépett mellé, hogy a fülébe üvöltsön. – Maga megőrült! – ordította. – Ezt egyikünk sem fogja túlélni!

– Csak nem fél? – kiáltotta vissza a kapitány– Én semmitől nem félek – jelentette ki a francia nagyot csapva

a mellkasára. – De nézze meg a többieket!Hunter engedelmeskedett. Lazue reszketett, Don Diego

viaszfehér arccal álldogált.– Nem lesznek képesek megcsinálni! – süvöltötte Sanson. –

Mihez kezd majd nélkülük?– Pedig muszáj lesz nekik – válaszolta az angol. – Képesek rá!

– Az egyre közeledő viharra pillantott, amely már csupán egy-két mérföldnyire lehetett tőlük. A szél néha esőcseppeket vágott hozzájuk. Hirtelen megrándult a kötél a kezei között, majd gyorsan utána még egyszer.

– A Mór felért – közölte.Felnézett, de sehol sem látta a férfi alakját.Egy pillanattal később újabb kötél hullott le hozzájuk.– Gyorsan! – kiáltotta kapitány. – Az ellátmányt! –

Felerősítették a kötélre az élelmiszert, amit már korábban kisebb vászonzsákokba csomagoltak, majd jelzésként rántottak egyet rajta. A zsákok megkezdték döcögős, ugráló emelkedésüket a sziklafalon. Időnként a felerősödő szél öt-tíz lábnyi távolságra is kilendítette őket.

– Jézus sebeire! – morogta Sanson, miközben felfelé bámult.Hunter Lazue-t figyelte. A lány jól láthatóan szorongott.

Odalépett mellé, hogy az erős vászonzsákra varrt hurkokat rögzítse a vékonyka vállakon, majd egy másikat a csípő körül.

– Szűz Máriám! Szűz Máriám! – kántálta Lazue monoton, tompa hangon.

– Ide figyeljen! – kiáltotta a kapitány ahogy a kötél vissza-ereszkedett. – Csak tartsa erősen, és hagyja, hogy Bassa felhúzza! Csakis a sziklára koncentráljon, és ne nézzen lefelé!

– Szűz Máriám! Szűz Máriám!– Hallotta? – üvöltötte a férfi. – Ne nézzen le!A lány még mindig motyogva, bólintott. Egy pillanattal

később, a zsák segítségével emelkedni kezdett a meredély mentén. Egy rövid ideig esetlenül pörgött, a másik kötélért kapkodott, majd úgy tűnt, hogy belenyugszik az elkerülhetetlenbe. Az arcvonásai tökéletesen kifejezéstelenné váltak.

Lazue-t a Zsidó követte. Üveges tekintettel bámulta Huntert, amikor az jó tanácsokkal látta el. Úgy tűnt, semmit sem hall az egészből. Akár egy holdkóros, úgy lépett bele a zsákba, és pontosan úgy kezdett emelkedni is.

A viharral együtt érkező zivatar lecsapott rájuk.– Maga következik! – kiáltotta Sanson.– Nem! – válaszolta az angol. – Én utoljára megyek!Lassan bőrig áztak, s valami csoda folytán a szél is fokozni

tudta addigi tombolását. Mikor a sziklafal mentén ismét visszaereszkedett hozzájuk a kötél, a vászonzsák már teljesen átázott. A francia felkészült, majd jelezte, hogy húzhatják felfelé. Amint emelkedni kezdett, még odakiáltott Hunternek. – Ha meghalna, a részesedése az enyém lesz! – Aztán addig nevetett, amíg a hangja bele nem veszett a szélbe.

A vihar megérkezett. A sziklafal tetejét szürke felhők takarták el, a francia alakja hamarosan a semmibe enyészett. A kapitány várt. Hosszú idő telt el, mire meghallotta a zsák nedves csattanását valahol a közelében. Megkereste a kötelet és magához húzta. A szél az arcának és a testének vágta az esőt. Jelzett a Mórnak és emelkedni kezdett.

Tudta, hogy egész hátralévő életében emlékezni fog erre a mászásra. Nem érzékelte a helyzetét, egyszerűen beleveszett a szürke masszává olvadt világba. Csak a néhány ujjnyira előtte húzódó sziklaszakaszt látta maga előtt. A szél szaggatta, tépte. Gyakran kilendítette a faltól, hogy aztán ismét nekicsapja a tökéletesen függőleges szakadéknak. A kötelek, a kövek, az egész mindenség nedves volt és síkos. Az izmait megfeszítve

kapaszkodott a biztosítókötélbe és igyekezett szemben tartani magát a heggyel. Sokszor így is képtelen volt kitámasztani magát, mivel a lábai meg-megcsúsztak, hogy aztán pörögve, háttal vagy vállal csapódjon neki az éles szirteknek.

Úgy tűnt, soha nem ér véget ez a pokoli emelkedés. Fogalma sem volt róla, hogy túl van-e már az út felén, vagy csupán egy töredékét küzdötte még csak le. Talán már majdnem fel is ért. Néha azt hitte, a többiek hangját hallja odafentről, de csak a szél eszelős üvöltése és az eső csapkodása tévesztette meg a fülét.

Érezte a vontatókötél rándulásait, ahogy feljebb és feljebb húzza őt, monoton, ritmikus vibrálással. Emelkedett néhány lábnyit, majd megállt, hogy aztán újra feljebb jusson valamennyit. Újabb megállás, majd újabb rövid emelkedés.

Hirtelen azonban vége szakadt a jól megszokott rándulásoknak. Az emelkedés abbamaradt. A kötél remegése megváltozott, amit a vászonzsákon keresztül az egész teste érzékelt. Először azt hitte, csupán a képzelete játszik vele, de aztán megértette, mi történt. A kender, miután ötször dörzsölte végig oda-vissza a sziklát, kezdett elkopni, hogy aztán lassan, de biztosan, valamikor majd elpattanjanak a jócskán megviselt rostok.

Lelki szemei előtt már látta is, hogyan vékonyodnak. Ösztönszerűen markolt rá a biztosítókötélre. Abban a pillanatban a húzókötél elszakadt, a kender pörögve és tekergőzve, nedvességtől súlyosan zuhant a nyakába odafentről.

Az ütéstől szinte reflexszerűen elengedte egy pillanatra a biztosítókötelet. Zuhant lefelé néhány lábnyit, de fogalma sem volt róla, mennyit. Lassan igyekezett felmérni a helyzetet, amelybe került. Fájó karokkal, hassal feszült a sziklafalnak. A lábára tekeredett zsák, mint valami mázsás holtsúly húzta a mélység felé. Rugdosódni kezdett, hogy megszabaduljon a gyilkos tehertől, de kísérlete nem járt eredménnyel. Mintha béklyóba kötötték volna, képtelen volt a lábaival megtámaszkodni a sziklán, csak függeszkedett bénán. Szörnyű érzés volt tudni, hogy előbb-utóbb elfogy majd az ereje és lazulni kezd a biztosítókötelet markoló keze szorítása. Egy ponton túl pedig tehetetlenül zuhan majd alá. Csuklói és ujjai fájdalomtól égtek, de esélye sem volt, hogy feljebb kapaszkodjon.

Szinte már reménytelenül, újra kalimpálni kezdett, amikor egy váratlan széllökés kilendítette a sziklától. Az átkozott zsák, mint valami vitorla fogta be a szelet és magával rántotta őt is. Látta, hogy a hegyoldal eltűnik a szürkeségben, amint tíz-húsz lábnyira távolodik tőle.

A következő rúgása végre sikerrel járt. A zsák aláhullott, és az izmaira nehezedő mázsás súly hirtelen megszűnt. A teste a sziklafal felé száguldott. Igyekezett felkészülni az ütközésre, mégis minden levegő kiszorult a tüdejéből, amikor bekövetkezett. Önkéntelenül is felkiáltott, aztán csak lógott és lógott, levegő után kapkodva.

Egy utolsó, hatalmas erőfeszítéssel feljebb húzta magát. Mellkasát a kötelet markoló kezeinek szorította, míg lábaival átkulcsolta a kendert, hogy némileg pihentetni tudja lüktető karizmait. Miután ismét levegőhöz jutott, talpait nekifeszítette a szakadék oldalának, hogy megkezdhesse végre az idegőrlő kapaszkodást. A lábai meg-megcsúsztak a nedves kövön, a térdeit összevissza zúzta, ahogy egyre feljebb és feljebb vánszorgott.

Újra és újra.Még néhány lábnyit.És még néhányat.Az agya kikapcsolt, a teste ösztönösen, magától tette a dolgát.

A világ elcsendesedett körülötte. Nem hallotta az eső zaját, a szél üvöltését. Csupán ziháló lélegzetvételei dübörögtek a fülében. A mindenség szürke volt, és ő feloldódott ebben a szürkeségben.

Azt sem vette észre, amikor odafentről egy erős kéz lenyúlt a hóna alá és felhúzta a sziklafal tetejére. Feküdt a hasán, és nem látott, nem hallott semmit. Azt is csak később tudta meg a többiektől, hogy fektében is folytatta a mászást, a teste újra és újra összegörnyedt, majd kiegyenesedett, vérző arcát a kőhöz szorította, miközben Bassa igyekezett lefogni a végtagjait. Mindebből semmit nem érzékelt, az égvilágon semmit. Csak azzal volt tisztában, hogy életben maradt…

Halk madárcsicsergésre ébredt. Kinyitotta a szemét és meglátta a napfényben csillogó zöld leveleket. Mozdulatlanul feküdt tovább,

csak a szeme járt ide-oda. Sziklafalak mindenütt. Egy barlangban feküdt, a bejárat közelében. Főtt étel illatát érezte, ami hihetetlenül ínycsiklandó volt. Megpróbált felülni.

A mozdulatra kegyetlen fájdalom nyilallt szinte minden porcikájába. Elakadt lélegzettel hanyatlott vissza.

– Csak lassan, barátom! – mondta egy hang. Sanson jelent meg valahonnan mögüle. – Óvatosan! – Hunterhez hajolt és segített felülni neki.

Az első dolog, ami a szemébe tűnt, a saját öltözéke volt. A nadrágja majdnem a felismerhetetlenségig szétszakadt, a lyukakon át pedig láthatta, hogy a bőre is hasonló állapotban van. A karjai és a mellkasa nemkülönben. Úgy vizsgálgatta a saját testét, mint valami különös tárgyat.

– A képe sem fest jobban – jelentette ki a francia. – Mit gondol, lenne kedve enni valamit?

A kapitány válaszolni akart, de az arcizmai olyan merevek voltak, mintha maszkot viselt volna. Megérintette a pofacsontját és érezte a vastag, véres hegeket rajta. Megrázta a fejét. – Nem kér? Legalább kortyoljon egy kis vizet! – Sanson kulacsot kerített és segített Hunternek inni. Megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy képes nyelni, ám a szája érzéketlennek bizonyult, amikor az ajkaival megérintette a kulacsot. – Ne túl sokat! – intette a francia. – Ne túl sokat!

A többiek is köréjük gyűltek.A Zsidó szélesen vigyorgott. – Csodálja meg a kilátást!Az angol bólintott. Látni akarta a kilátást. Fájó karját Sanson

felé nyújtotta, aki segített neki felállni. Az első pillanatban hihetetlen fájdalom hasított a lábaiba. Bénának érezte magát, ahogy az égő gyötrelem a lábain keresztül a hátába mart. Aztán lassan enyhülni kezdett a kín. A francia vállára nehezedve, eltorzult arccal tette meg az első lépést. Hirtelen Almont kormányzó jutott az eszébe. Az alkudozással töltött estére gondolt, ami megelőzte a Matanceros elleni rajtaütést. Milyen magabiztos, nyugodt és félelmet nem ismerő kalandornak mutatkozott akkor. Szomorú mosoly ült ki az arcára az emlék hatására, de még a mosolygás is fájt.

Ám abban a pillanatban, ahogy szeme elé tárult a kilátás,

elfelejtette Almontot, a fájdalmat és sajgó testét.A barlang szájánál álltak, magasan a hegy keleti peremén.

Alattuk ívelt lefelé a vulkán zöld lankája. Több mint száz láb mélyen sűrű, trópusi esőerdő kezdődött. A hegy lábánál széles folyó kanyargott, mely Punta Matanceros erődjénél ömlött az öbölbe. A kikötő vizén csillogó napfény pompás ragyogásba vonta a lehorgonyzott kincsszállító galleont. Ott feküdt előttük minden, és Hunter arra gondolt, hogy nincs ennél szebb látvány az egész világon.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Sanson a kulacsból újabb korty vizet adott Hunternek, majd Don Diego szólalt meg: – Van ám ott valami más is, amit nem ártana szemügyre vennie, kapitányi

Felballagtak a lejtőn a sziklafalhoz, amelyen előző éjjel kapaszkodtak idáig. Lassan mozogtak, Hunter lépéseinek ritmusához igazodva, aki minden egyes mozdulatnál felszisszent a kíntól. Ahogy szétnézett a tiszta, felhőtlen kék ég alatt, a fájdalom számtalan formáját érezte. Tudta, hogy komoly és majdnem végzetes hibát követett el, amikor ragaszkodott ahhoz, hogy a vihar idején másszák meg a sziklát. Várniuk kellett volna és csak reggel nekiindulni a szakadéknak. Ostoba volt és mohó, amiért most nem győzte eléggé szidni magát.

Ahogy közeledtek a meredély széléhez, Don Diego lekuporodott és óvatosan nyugat felé bámult. A többiek követték a példáját. Hunternek Sanson segédkezett. A kapitány nem értette, miért kell ilyen óvatosnak lenniük, aztán lenézett a függőleges sziklafal tetejéről a dzsungel fáira és az alattuk nyíló apró öbölre. A menedékben Cazalla hadihajója állt.

– Az átkozott! – suttogta maga elé.A mellette görnyedő Sanson biccentett. – Szerencsénk volt,

barátom. A hajó hajnalban kötött ki, és azóta nem mozdul onnan. – Az angol látta, amint egy hosszúcsónakból katonákat tesznek a partra. A fehérlő, vékony sávot ellepték a fövenyt átkutató vörös kabátos fegyveresek. Cazalla sárga tunikát viselt, tisztán látták, ahogy szélesen gesztikulálva parancsokat osztogat.

– Átfésülik a partot – jelentette ki a francia. – Rá fognak jönni a tervünkre!

– De a vihar… – nyögte Hunter.

– Igen, a viharnak el kellett mosnia minden nyomot, ami a jelenlétünkre utal.

A kapitány a vászonzsákra gondolt, amit a lábáról rúgott le. Ott kell hevernie valahol a sziklafal lábánál. De a katonák talán soha nem fognak rátalálni. A dzsungelen keresztül elérni a hegy lábát egy teljes napig tartana még az ő számukra is. Talán meg sem kísérelnek egy ilyen vállalkozást, ha nem bukkannak a parton olyan nyomra, amely az ittlétükre utalna.

A kapitány figyelte, ahogy egy második, katonákkal tömött hosszúcsónak is eltávolodik a hadihajó oldalától.

– Egész reggel emberekkel hajóznak ki – közölte Don Diego.– Mostanra már legalább száznak kell a parton lennie.– Vagyis katonákat akar állomásoztatni – mondta Hunter.A Zsidó bólintott.– Annál jobb nekünk – közölte az angol. Azok a fegyveresek,

akiket a sziget nyugati oldalán hagynak, képtelenek lesznek beavatkozni a Matancerosnál rájuk váró küzdelembe. – Adja az ég, hogy talán ezret is ott hagyjon!

Visszatérve a barlang szájához, Don Diego sűrű levest készített Hunternek, miközben Sanson tett még az aprócska tűzre. Lazue távcsövet emelt a szeméhez, és leírta a mellette üldögélő kapitánynak mindazt, amit látott.

A férfi csupán a parton álló épületek körvonalait volt képes kivenni, ezért a lány szemére kellett hagyatkoznia, hogy tájékozódhasson.

– Elsőként – kérte – az ágyúkról beszéljen! Az erőd lövegeiről.Lazue ajkai némán mozogtak, ahogy elmélyülten vizsgálódott.– Tizenkét ágyús ütegek – jelentette végül. – A három ütegből

kettő keletre néz, a nyílt víz felé. A hat ágyúból álló harmadik üteg a kikötő bejáratát vigyázza.

– Kulverinek?– Hosszú csövük van. Azt hiszem, kulverinek.– A korukról tud mondani valamit?– Túl messze vagyunk – mondta végül Lazue. – Talán később,

amikor már lejjebb ereszkedtünk, többet is tudok majd mondani.

– És a lövegtalpak?– Kocsik. Azt hiszem, fából készültek, négy kerekük van.Hunter bólintott. Vagyis megszokott fedélzeti lövegtalpakról

van szó, amiket átszállítottak a partra.Don Diego sétált oda hozzájuk a levessel. – Örülök, hogy fából

vannak! – közölte. – Tartottam tőle, hogy kőtalpakon állnak, ami jócskán megnehezítette volna a dolgunkat.

– Felrobbantjuk őket? – kérdezte a kapitány– Természetesen – hangzott a válasz.Egy kulverin súlya több mint két tonna volt. Ha a lövegtalpakat

sikerül megsemmisíteniük, a spanyolok képtelenek lesznek használni őket, nem fognak tudni sem célozni, sem lőni. De még ha lennének az erődben pótlövegtalpak, akkor is több tucat embernek kellene dolgozni órákon át ahhoz, hogy a csöveket ismét felszereljék a helyükre.

– Először azonban – mondta mosolyogva Don Diego –, nadrágot fogunk húzni rájuk.

Hunternek ez soha nem jutott volna eszébe, de rögtön felismerte a dolog hasznát. A kulverinokat, ahogy minden más ágyút is, elölről kellett megtölteni. A tüzérek elsőként legyömöszöltek a csövön egy kis zsáknyi lőport, amit a lövedékként szolgáló golyó, majd a fojtás követett. Ezután egy hegyes tüske segítségével, a lövegfaron található furaton keresztül kilyukasztották a lőporos zsák falát, majd égő kanócot illesztettek a lyukba. Miután a kanóc végigégett, berobbantotta a lőport és az ágyú kilőtte a golyót.

Ez az eljárás elég megbízhatóan működött, ameddig a furat megfelelően szűk maradt. Az ismétlődő elsütések, az égő kanóc és a lőpor robbanásai azonban egy idő után kikezdték a furatot, addig szélesítve azt, amíg lehetővé nem vált a keletkező gázok számára az ezen át való távozás. Amint ez bekövetkezett, az ágyú hatásfoka jelentősen csökkent, olyannyira, hogy végül a golyót már nem is tudta kivetni a csőből. S ha ez nem lett volna éppen elég, a löveg kezelői számára is komoly veszélyeket rejtett.

Szembesülve ezzel az elkerülhetetlen rongálódással, az ágyúöntők egy cserélhető rézbetéttel látták el a lövegfarokat. Ezek a betétek kifelé szélesedtek, és egy furatot vágtak a közepükbe,

majd belülről illesztették őket a helyükre. A lőpor robbanásából keletkező gázok így csakis előre távozhattak, biztonságossá téve a tüzelést. Amikor a furat ismét túl naggyá vált, a betétet egyszerűen kicserélték egy újjal.

Időnként azonban az is előfordult, hogy a légnyomás kirepítette a csőfarból a betétet, ezáltal terjedelmes lyuk keletkezett a cső végén. Ezt szintén pótolni lehetett egy újabb betéttel, ám a javítás elvégzése hosszú órákba került.

– Higgyen nekem – mondta Don Diego –, amint végzünk azokkal az ágyúkkal, csak a kereskedőhajó ballasztköveit vagdoshatják majd hozzánk!

Hunter ismét a lányhoz fordult. – És mit lát az erőd falain belül?

– Sátrakat. Rengeteg sátrat.– A helyőrség szállásai – dünnyögte a kapitány. Az Újvilág

időjárási viszonyai az év nagy részében lehetővé tették, hogy a katonáknak ne legyen szükségük tartós épületek védelmére. Ez különösen igaz volt egy olyan csapadékban szegény szigetre, mint Matanceros. Bár az angol el tudta képzelni, mennyi bosszúságot okozott a tegnapi vihar a spanyoloknak.

– És mi a helyzet a lőporraktárral?– Van egy faépület a falakon belül. Talán az lesz az.– Rendben – mondta Hunter. Nem akkor akarta keresgélni a

raktárt, amikor már az erőd falain belül lesznek. – Lát bármilyen védelmi berendezést a falakon kívül?

Lazue az alant elterülő tájat vizsgálta. – Semmit.– Nagyszerű. Akkor térjünk át a hajóra!– Csupán őrség van a fedélzeten – közölte a lány. – És öt vagy

hat embert látok a település partjánál kikötött hosszúcsónakok körül.

A kapitány a durván összetákolt kalyibákat nézte, melyek néhány száz lábnyira álltak az erőd falaitól. Biztosra vette, hogy galleon partra szállított legénysége építette őket, ami arra utalt, hogy az emberek hosszabb tartózkodásra rendezkedtek be a szigeten. Talán csak a következő évben esedékes kincsszállító flottával kívántak hazatérni.

– Lát katonákat a viskók között?

– Csupán néhány vörös kabátost.– Őrök a csónakoknál?– Nincsenek.– Ez megkönnyíti a dolgunkat – jelentette ki Hunter.– Legalábbis egy ideig – morogta Sanson.Összeszedték a felszerelést, eltüntetve a nyomokat, hogy

valaha is a barlang környékén jártak, aztán megkezdték a hosszú ereszkedést a lankás hegyoldalon.

Lefelé tartva épp ellenkező problémával kellett szembenézniük, mint két nappal korábban. A Leres keleti oldalának magasan fekvő részeit csupán ritkás növényzet borította, ami kevés védelmet nyújtott számukra. Így arra kényszerültek, hogy egyik szúrós bozóttól a másikig kússzanak, s ez jócskán lelassította előrejutásukat.

Déltájban újabb meglepetés érte őket. A fekete hadihajó a kikötő bejáratánál tűnt fel, majd bevonva vitorláit az erőd közelében lehorgonyzott. Lazue látta, hogy a vízre tett hosszúcsónak tatján maga Cazalla áll.

– Ez mindent elronthat – morogta az ellenség pozíciója láttán, hiszen a hajó, párhuzamosan állva a parttal, teljes oldalsortüzeket adhatott le a hajózócsatornára.

– Mihez kezdünk, ha nem mozdulnak onnan? – kérdezte Sanson Hunter pontosan ugyanerre gondolt, de csak egyetlen válasz jutott az eszébe. – Lőni fogunk rájuk – jelentette ki. – Ha ott maradnak, akkor szitává lőjük őket!

– Tehát sodródunk az árral és majd rögtönzünk valamit?A kapitány bólintott.– Nem valami biztató… – morogta a francia.Lazue, aki még mindig a látcsőbe bámult, kiáltva vágott a

szavába. – Egy nő is van vele!– Mit beszél? – kérdezte Hunter.– Ott, a hosszúcsónakban. Egy nő ül Cazalla mellett.– Hadd nézzem! – A kapitány mohón kapott a látcső után, de

csak egy szabálytalan, fehér alakot látott farban, az erőd falai felé forduló spanyol mellett. Egyetlen pontos részletet sem tudott kivenni, így visszaadta a látcsövet a lánynak. – Kérem, írja le nekem!

– Fehér ruhát visel és napernyő is van nála, de lehet, hogy egy hatalmas kalap fedi a fejét. Az arca sötét. Lehet, hogy fekete!

– Egy szolgálólány?Lazue a fejét rázta. A hosszúcsónakot éppen kikötötték az erőd

előtt. – A nő menekülni akar. Ellenáll nekik.– Talán csak az egyensúlyát vesztette.– Nem – közölte határozottan a lány. – Ellenkezik. Három

embernek kell lefognia, akik arra kényszerítik, hogy bemenjen az erődbe.

– Azt mondja, sötét bőre van? – kérdezte újra Hunter. Ez váratlan volt. Talán Cazalla foglyul ejtette az asszonyt, akiért – nem túl tisztességes módon – váltságdíjat akar követelni.

– Igen – mondta Lazue. – De innen nem tudok többet kivenni.– Akkor majd később foglalkozunk a kérdéssel! – dünnyögte a

kapitány.Zavartan, elgondolkodva folytatták az ereszkedést.

Három órával később, a délután legmelegebb időszakában, egy csoport szúrós acarabokor tövében pihentek meg, vízfejadagjukat kortyolgatva. Lazue észrevette, hogy a hosszúcsónak kihajózik az erőd árnyékából, ezúttal egy férfival a fedélzetén, akit a következő szavakkal jellemzett: zord, nagyon karcsú, jó kiállású, egyenes tartású.

– Bosquet az – közölte Hunter. Bosquet, a renegát francia volt Cazalla parancsnokhelyettese, akit mindenfelé megfontolt és tehetséges katonának tartottak. – Cazalla is vele van?

– Nincs – mondta a lány.A csónak a hadihajó oldalához állt, Bosquet pedig felmászott a

fedélzetre. Egy pillanattal később a legénység a hosszúcsónakot is felvonta, ami csupán egyetlen dolgot jelenthetett.

– Kihajóznak! – rikkantotta Sanson. – Úgy tűnik, kitart a szerencséje, barátom!

– Korántsem bizonyos – morogta Hunter. – Elképzelhető, hogy épp Ramonas lesz az úti céljuk! – A sziget, ahol a Cassandra és legénysége rejtőzött. Habár a szlúp olyan sekély vízben horgonyoz, ahol a hadihajó semmiképpen sem férhet hozzá,

Bosquet, ha akarja, blokád alá helyezheti az öblöt. Ha ez megtörténne, a terveik azonnal összeomlanának, mivel a hajó nélkül értelmetlen megtámadni Matancerost. Szükségük van a Cassandra legénységére ahhoz, hogy kivigyék a kikötőből a kincsszállító galleont.

A spanyolok dél felől hagyták el a kikötőt, mivel csak ott volt elég mély a víz. Miután elhagyták a csatornát, dél felé fordultak.

– Az átkozott! – mondta Sanson.– Csak sebességet gyűjt – nyugtatta meg őt Hunter. – Nézze

csak!Amint kimondta a szavakat, a hadihajó máris befogta a szelet,

majd jobbra fordulva északnak vette az irányt. A kapitány megkönnyebbülten rázta meg a fejét.

– Úgy érzem, az arany máris a kezemben van! – mosolygott Sanson.

Egy óra múlva a fekete hajó eltűnt a szemük elől.Ahogy leszállt az éj, már csupán negyedmérföldnyire jártak a

spanyol helyőrségtől. A vidéket itt már sűrűbb növényzet borította. Kiválasztottak egy különösen göcsörtös mayaguanafát, s az alatt töltötték az éjszakát. Nem gyújtottak tüzet, s csupán néhány nyers növényt rágcsáltak el, mielőtt ledőltek volna a nyirkos földre. Fáradtak voltak, ám izgatottak is az ellenség közelsége miatt. Ha halkan is, de már hallották a pattogó spanyol hangokat, érezték tábortüzeik illatát. Ahogy a csillagos ég alatt feküdtek, a hangok és az ízek az elkerülhetetlen összecsapásra emlékeztették őket.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Hunter azzal a kényelmetlen érzéssel ébredt, hogy valami nincs rendjén. Most is hallotta a spanyol hangokat, de ez alkalommal már közelről. Túlzottan is közelről. A növényzetből súlyos léptek dobbanásai hallatszottak. Felült, a testébe maró fájdalomtól fintorogva. Ha más nem is, az égető kín ugyanolyan volt, mint korábban.

Egy pillantást vetett a többiekre. Sanson már talpon volt, a pálmalevelek között kilesve igyekezett megállapítani, honnan érkeznek a hangok. A Mór csendben felemelkedett, izmai megfeszültek, mozdulatai kiszámítottak voltak. Don Diego félkönyékre támaszkodva, tágra nyílt szemmel figyelt.

Csak Lazue feküdt még mindig a hátán, tökéletesen mozdulatlanul. Hunter megbökte az ujjával, hogy felébredjen. A lány finoman megrázta a fejét és nemet formált az ajkaival. Továbbra sem mozdult, arca fényes volt a verejtéktől. A férfi kinyúlt felé.

– Óvatosan! – hallotta az idegességtől rekedtes suttogást. Hunter mozdulata félbemaradt és a lányra nézett, aki a hátán feküdt, enyhén szétterpesztett lábbal. A végtagjai furcsán merevek voltak. A kapitány borzongva pillantotta meg a nadrágszárban eltűnő, fekete-sárga csíkoktól ékes testet.

A korallkígyót Lazue testének melege vonzotta oda. Az angol újra a lány arcát fürkészte, mely úgy megfeszült, mintha embertelen kínokat kellene kiállnia.

A háta mögül hallotta az egyre erősödő spanyol kiáltásokat. Most már meg tudta állapítani azt is, hogy meglehetősen sok ember menetel és nyomakodik keresztül az aljnövényzeten. Lazue felé intett, hogy megnyugtassa, majd Sansonhoz osont.

– Ott van hat közülük – suttogta a francia.A kapitány látta, ahogy egy hat katonából álló, muskétákkal

felfegyverkezett csapat pokrócokat és élelmet cipelve közeledik feléjük az emelkedőn. A spanyolok fiatalok voltak, és úgy viselkedtek, mintha könnyed kiránduláson vennének részt. Nevetgéltek és egymáson élcelődtek.

– Ez nem őrjárat – súgta Sanson.– Hagyjuk, hogy elmenjenek mellettünk – javasolta Hunter.A francia tekintete kérdőn megvillant. Az angol a háta fölött a

lány felé bökött, aki még mindig mozdulatlanul feküdt a földön. A francia bólintott, amint megértette a helyzetet. Kivárták, amíg a spanyolok elhagyják őket, továbbkaptatva felfelé a lejtőn, aztán visszatértek Lazue-hoz.

– Most hol van a kígyó? – kérdezte Hunter.– A térdemnél – nyögte halkan a lány.– Felfelé mozog?– Igen.A Zsidó a fejéhez kapott. – Magas fák! – közölte körülnézve. –

Magas fákat kell keresnünk! Ott! – érintette meg a Mórt. – Jöjjön velem!

A két férfi benyomakodott a bokrok közé, a tőlük néhány méternyire magasodó tüskés mayaguanafák irányába tartva. Hunter Lazue-ra nézett, aztán a spanyol katonák felé. Tisztán látta az alakjukat talán úgy százméternyire a hegyoldalon. Ha valaki venné közülük a fáradságot, hogy visszapillantson, szinte azonnal észrevenné őket.

– Bár a költési időszak már elmúlt – morogta Sanson, ahogy aggódva figyelte a lányt –, talán szerencsénk lesz, és találnak egy fiókát! – Megfordult és a Mórt nézte, aki éppen felkapaszkodott az egyik fára, miközben Don Diego a törzs mellett állva figyelt.

– Hol van a dög? – kérdezte Hunter.– A térdem fölött. A combomnál.– Próbáljon meg ellazulni!A lány a szemét forgatta. – Pokolba magával és az egész

vállalkozással! – közölte. – A pokolba mindannyiukkal!A kapitány a nadrág szárát bámulta. Ki tudta venni a kígyó

tekergőzését a szövet alatt, ahogy felfelé kúszott.

– Szűz Máriám! – sóhajtotta Lazue lehunyt szemmel.– Ha nem találnak fiókát, fel kell állítanunk és meg kell

próbálnunk kirázni a rohadékot! – súgta a francia Hunter fülébe.– Akkor biztosan megmarja a dög.Mindketten tudták, hogy az milyen következményekkel járna.A kalózok edzettek és kemények voltak. Úgy tekintettek a

skorpiók, fekete özvegyek és a vízi mérges kígyók csípéseire, mint pillanatnyi kellemetlenségre. Egyesek remek tréfának tekintették, ha egy-egy bajtársuk csizmájába skorpiót rejthettek. Két halálos mérgű teremtmény azonban osztatlan tiszteletet és félelmet váltott ki még belőlük is. A fer-de-lance viperában sem volt semmi vicces, de az apró korallkígyó volt a legrosszabb mind közül. Senki sem élhette túl a harapását. Hunter tökéletesen át tudta érezni az iszonyatot, amit Lazue él át, attól rettegve, hogy izmainak legkisebb rándulása is kiválthatja a halálos marást. Mind tisztában voltak vele, hogy mi történne ezután: a lány először verejtékezni kezdene, aztán rángatózni, majd a bénító zsibbadás szétterjedne az egész testében. A halál nem sokkal napkelte előtt állna be.

– Hol van?– Magasan, túl magasan. – A lány hangja halk volt, csak

nehezen tudták kivenni a szavait.A kapitány a nadrágot nézte, és látta, hogy a szövet már az

ágyéknál fodrozódik.– Ó, istenem! – nyögött fel Lazue.A háta mögül erőtlen csipogás hangjai ütötték meg a fülét.

Megfordult és figyelte, ahogy a Zsidó és a Mór visszatérnek hozzájuk. Mindketten szélesen vigyorogtak. A Mór kezében vergődő valamiben Hunter törékeny madárfiókára ismert. A szerencsétlen kis jószág csapkodva, csipkedve igyekezett szabadulni a fekete férfi markai közül.

– Gyorsan valamit, amivel megkötözhetnénk – mondta Don Diego. Hunter egy darab zsineget rántott elő, melyet körültekertek a fióka lábain. A megkötözött, menekülni képtelen jószágot Lazue nadrágszárának nyílásához tették a földre, ahol csipogva és tehetetlenül vergődött.

Vártak.

– Érez valamit? – kérdezte a kapitány.– Nem.Ismét a fiókát bámulták. A szánalomra méltó, apró teremtmény

szinte teljesen kimerült a küzdelemtől. Az angol kérdőn nézett a lányra.

– Semmi – nyögte Lazue, majd hirtelen tágra nyílt a szeme. – Mozog…

Már ők is látták. A szövet az állat mozgását követve emelkedett és ereszkedett.

– Lefelé indul – súgta a lány.Vártak. A fióka hirtelen felélénkült és egyre hangosabban

kezdett csipogni. Megérezte a kígyó közelségét.A Zsidó elővette a pisztolyát, majd kirázta belőle a golyót és a

töltést. A csőnél markolta meg a fegyvert, hogy bunkósbotként használhassa.

Ismét vártak, úgy tűnt, egy örökkévalóságig tart az egész. Látták, ahogy a kígyó elhagyja a térdet és nagyon lassan lefelé kúszik a vádlin.

Aztán hirtelen, teljesen váratlanul, feltűnt a fényben az állat feje, ahogy a nyelvét nyújtogatta. A fióka rikoltozni kezdett az iszonyattól. A korallkígyó előrelendült, Don Diego pedig rátaposott, a pisztoly agyával ütve a földhöz szegezett fejet. Lazue szinte azonnal talpra ugrott és sikítva szökkent hátra.

A Zsidó újra és újra lecsapott a kígyóra, belepasszírozva a testet a puha talajba. A lány a gyomrára szorítva a kezét elfordult, Hunter azonban nem törődött vele. Amint felhangzott a sikoly, ő a hegyoldal felé pördült, tekintetével a spanyolokat keresve.

Sanson és a Mór ugyanígy cselekedtek.– Hallhatták? – kérdezte a kapitány.– Nem kockáztathatunk – morogta Sanson. A bekövetkező

hosszú csendet csak Lazue öklendezése törte meg. – Megfigyelte, hogy ellátmányt és pokrócokat vittek magukkal?

Az angol biccentett. Egyértelmű volt, hogy ez mit jelent. Cazalla őrszemeket küldött fel a barlanghoz, hogy jó előre értesüljön arról, ha netán a szárazföld felől fenyegetné támadás, vagy ha a Cassandra feltűnne a horizonton. Egyetlen odafentről érkező muskétalövés fellármázhatta az egész erődöt. A jó kilátást

nyújtó helyről már sok-sok mérföldről felfedezhették a közeledő szlúpot.

– Elintézem – közölte Sanson, lágy mosollyal a képén.– Vigye magával a Mórt is – utasította Hunter.A két férfi elosont felfelé a hegyoldalon a spanyol katonák

nyomában. A kapitány a lányhoz fordult, aki sápadt arccal a száját törölgette.

– Készen állok – mondta Lazue.Összeszedték a felszerelést és folytatták a lefelé vezető utat.

A kikötőbe ömlő folyó medrét követték. Mikor először rábukkantak, még szinte csak egy keskeny patak volt, amit az ember könnyedén átléphetett. Ám a vízfolyás gyorsan kiszélesedett és a dzsungel a terebélyesedő és egyre mélyülő vízfolyás partjaira szorult vissza.

Késő délután összetalálkoztak az első őrjárattal is. Nyolc jól felfegyverzett spanyol katona siklott egy hosszúcsónakban a folyó csendes vizén. Ezek a férfiak zordak voltak, fenyegetőek és harcra készek. Ahogy leszállt az éj, a folyó körüli magas fák lombjának színe kékeszöldre váltott, a folyó felszíne fekete lett. Időnként egy-egy kajmán háta fodrozta fel a vizet. Az őrjáratok azonban mindenütt ott voltak. Fáklyafény mellett meneteltek, lépteik zaja állandó, monoton ritmussá olvadt. Újabb három, katonákkal megrakott csónak hajózott felfelé a folyón. Lámpásaik pislákolása már jó messziről látható volt.

– Cazalla nem ostoba – közölte Sanson. – Számít ránk!Csupán néhány száz méterre voltak Matanceros erődjétől. A

kőfalak magasan felettük derengtek, miközben előttük is, a hátuk mögött is nyüzsögtek a spanyolok. Az erőd körül állig felfegyverzett, húszfős csapatok járták megszabott útjukat.

– Akár számít ránk, akár nem – mondta Hunter –, végre kell hajtanunk, amit elterveztünk, méghozzá ma éjjel!

HUSZONHARMADIK FEJEZET

Enders a Cassandra kormányállásában állt, és figyelte, ahogy a lágy bukóhullámok ezüstszínűvé változva megtörnek a Barton-zátonyon, úgy százméternyire az öböltől. Messze előttük, a láthatáron ott derengett a Leres-hegy egyre növekvő hatalmas, fekete tömbje.

Egy tengerész jött hátra hozzá. – Az óra megfordult – jelentette.

Enders biccentett. Tizenötször fordult azóta, hogy leszállt az éj, ami azt jelentette, hogy közeledik a reggel. Kiváló, tizenöt csomós keleti szél fújt, mely éppen a megfelelő irányba repítette őket ahhoz, hogy egy óra alatt elérjék a szigetet.

A Leres sziluettjére pillantott, de ebből a távolságból még nem tudta kivenni Matanceros kikötőjét. Először körül kell hajóznia a sziget déli pontját, hogy megláthassa az erődöt és a galleont, amelyről azt remélték, hogy még mindig ott horgonyoz.

Viszont ekkor már az ágyúk lőtávolságában lesznek, hacsak Hunternek és kis csapatának nem sikerül elhallgattatniuk őket.

Enders a legénység tagjait fürkészte, akik a Cassandra nyitott fedélzetén tébláboltak. Senki sem beszélt, mindenki csendesen figyelte az egyre növekvő sziget körvonalait. Mindenki tisztában volt vele, milyen gazdagság várhat rájuk, de ismerték a kockázat nagyságát is. Néhány óra múlva elképzelhetetlenül gazdagok lesznek – vagy majdnem biztosan halottak.

Mióta leszállt az éj, Enders vagy századszor gondolkodott el azon, vajon mi történhetett Hunter kis csapatával. Vajon hol vannak most?

***

Matanceros falának árnyékában állva Sanson ráharapott egy aranydublonra, majd átadta Lazue-nak. A lány megismételte a mozdulatot, és a Mórnak nyújtotta az érmét. Hunter csendben figyelte a rituálét, melyről minden kalóz azt hitte, szerencsét hoz a vállalkozásra. A dublon végül odaért hozzá. Ráharapott, érezte a fém lágyságát, majd a többiek tekintetétől kísérve átdobta a pénzt a jobb válla fölött.

Egyetlen szó nélkül indultak tovább, mindenki a maga útján.Hunter és a Zsidó átvetették a vállukon az összecsukható

horgokhoz rögzített köteleket, majd észak felé lopóztak a fal mentén. Gyakran kellett megállniuk, hogy a mellettük elhaladó őrjáratok katonái fel ne fedezzék őket. A kapitány az erőd falazatát vizsgálgatta, melynek felső részét szabályosan rakott, faragott kövekből építették. Ez nem könnyítette meg a dolgukat, habár az angol bizonyosra vette, hogy a kampók képesek lesznek kapaszkodót találni. A spanyol kőművesek nem a precizitásukról voltak híresek.

Mikor elérték Matanceros északi falát, mely a legtávolabb esett a tengertől, megálltak és vártak. Tíz perccel később egy őrjárat menetelt el előttük, a katonák vértezete és fegyverei hangosan zörögtek a hűvös éjszakai levegőben. Mozdulatlanul nézték, ahogy a fegyveresek eltűnnek a szemük elől.

Hunter ekkor a falhoz szaladt és áthajította a kötelet a mellvéd fölött. Hallotta odafentről a tompa, fémes koccanást. Húzni kezdte a kötelet, de a horog csattanva hullott vissza mellé a földre. Fürgén lekuporodott és hallgatózott.

Nem hallatszott semmi nesz, semmi jel sem utalt arra, hogy bárki felfigyelt volna rájuk. Újra felhajította a horgot, és figyelte, ahogy magasan átrepül a fal fölött. Meghúzta a kötelet, majd félreugrott, ahogy az ismét visszazuhant.

Harmadszor is próbálkozott és ez alkalommal a vastüskék végre megkapaszkodtak. Ám abban a pillanatban, ahogy erről megbizonyosodott, egy újabb közeledő őrjárat lépteinek zaja ütötte meg a fülét. Hunter gyorsan felmászott a falon. Hangosan

lihegett és zihált, ahogy a közelgő fegyveresek által csapott zaj egyre siettette. Miután elérte a mellvédet, óvatosan átkúszott rajta és felhúzta maga után a kötelet. Don Diego nesztelenül a bozótosba húzódott vissza.

Az őrjárat elvonult odalent.A kapitány leengedte a kötelet. A Zsidó spanyolul szitkozódva

és dörmögve kezdett mászni. Feketeszem egyáltalán nem volt erős, ezért szinte egy örökkévalóságnak tűnt, mire felkapaszkodott mellé. Amikor végre elérte a mellvédet, az angol behúzta az átmeneti biztonságot nyújtó fedezékbe, majd felhúzta a kötelet is. A két férfi a hideg kőfalnak vetett háttal kuporogva fürkészte a környezetet.

Matanceros sötétségbe és csöndbe burkolózott. A sátrak sorait több száz, álomba szenderült katona töltötte meg. Borzongató érzés volt ilyen közel lenni az ellenséghez.

– Őrök? – kérdezte súgva a Zsidó.– Egyet sem látok – válaszolta Hunter. – Kivéve őket. – Az

erőd túloldalán, az ágyúknál két sötét alak állt. Mindketten a tengert fürkészték, hogy azonnal kiszúrják a horizonton megjelenő hajók vitorláinak sziluettjét.

Don Diego bólintott. – A lőporraktárnál is lesz őr!– Talán.A két férfi majdnem pontosan a faépület fölött kuporgott, ami

Lazue szerint valószínűleg a lőporraktár lehetett. Megfigyelőpontjukról nem láthatták a ház bejáratát.

– Először azt kell útba ejtenünk! – dünnyögte a Zsidó.Nem hoztak magukkal semmilyen robbanószert, csakis a

kanócokat. Úgy tervezték, hogy a szükséges lőport az erőd raktárából emelik majd el.

A sötétség leple alatt Hunter csendesen leereszkedett a földre, majd a gyenge fényben pislogó Don Diego következett. A raktár ajtaja felé osontak.

Sehol nem láttak őrszemet.– Talán odabent lesz! – súgta Feketeszem.A kapitány vállat vont és a bejárathoz lépett. Egy pillanatig

hallgatózott, majd levette a csizmáját és halkan benyomta az ajtót. Visszanézve látta, hogy Don Diego is kibújik a lábbelijéből. Az

angol belépett a helységbe.Belülről a raktár minden oldalát vörösrézből készült

lemezekkel borították. A néhány biztonságos helyen égő gyertyából áradó fény meleg, rőt izzással világította meg a teret. Annak ellenére, hogy felcímkézett lőporos hordók és az ágyúk megtöltésére szolgáló vászonzsákok vették körül őket, már-már kifejezetten barátságos hangulat uralkodott odabent. Hunter nesztelenül vágott át a rézpadlón. Egy lelket sem látott, de hallotta, hogy valaki békésen horkol a közelében.

A sorok között lopakodva látta meg a katonát, aki hordónak vetett háttal aludta az igazak álmát. A kapitány leütötte a férfit, aki egyetlen horkanással, mozdulatlanul terült el a padlón.

A Zsidó is beóvakodott utána és átvizsgálta a helységet.– Nagyszerű – suttogta.Végre nekikezdhettek a munkának.

Habár az erőd aludt és csendbe burkolózott, a galleon legénységének összetákolt kalyibáiból álló település annál lármásabb zsivajjal telt meg. Sanson, Lazue és a Mór keresztüllopakodtak a házak között, elkerülve az ablakokat, melyeken át jól láthatták a sárga lámpafényben iszogató és szerencsejátékokat űző katonákat. Részeg fegyveres botladozott ki az egyik ajtón, beleütközve Sansonba. A férfi elnézést kért, majd ráokádott a deszkákból összetákolt falra. A három kalóz elosont a folyóparton kikötött hosszúcsónakok irányába.

Habár a partot napközben nem őrizték, most egy három katonából álló csoport vigyázta, akik csendesen beszélgettek és iszogattak a sötétben. A férfiak a rakodópart végén üldögéltek, lábukat a vízbe lógatva, halk hangjuk összekeveredett a cövekeknek csapódó víz csobogásával. A hátukat mutatták a kalózoknak, de a rakodópart fapallói lehetetlenné tették, hogy észrevétlenül a közelükbe férkőzzenek.

– Akkor most én következem – morogta Lazue a blúzát levéve. Derékig meztelenül, tőrt szorongatva a háta mögött, könnyű léptekkel, fütyörészve sétált fel a dokkra.

A katonák egyike megfordult. – Que pasa ca? – követelt választ

felemelt lámpással a kezében, aztán szemei elkerekedtek a csodálkozástól, ahogy meglátta a kísértetnek tűnő jelenést, a gondtalanul felé tartó, fedetlen keblű nőt. – Madre de Dios! – nyögte, ahogy a lány rámosolygott. A férfi üdvözült mosollyal válaszolt a gesztusra, mikor a bordái közé fúródó tőr átszúrta a szívét.

Két társa a véres pengét szorongató lányra bámult. Annyira megdöbbentek, hogy semmilyen ellenállást nem mutattak, ahogy egyenként végzett velük. Vérük az apró, csupasz mellekre fröcs-csent.

Sanson és a Mór, átlépve a hullákon, odarohant hozzá. Lazue visszahúzta a tunikáját. A francia beugrott az egyik csónakba és azonnal a galleon tatja felé vette az irányt. A Mór elvágta a többi jármű rögzítőkötelét, majd ellökte őket a parttól, be a kikötő vizébe, ahol szabadon, egyre távolabb sodródtak a parttól. Ezután a Mór és a lány is beszállt az egyik csónakba és a hajó orra felé indult. Egyetlen szó nélkül.

Lazue szorosabbra húzta magán a tunikát. A szöveten átütő vérfoltok hűvösen tapadtak a bőrére. A csónak elejében állva fürkészte a közeledő galleont, miközben a Mór gyors, erőteljes csapásokkal húzta az evezőket.

A hajó hatalmas volt, talán száznegyven láb hosszú is lehetett. Majdnem teljesen sötétségbe borult, csupán néhány lámpás világította meg a körvonalait. A lány jobb felé pillantott és látta, hogy Sanson, nem messze tőlük, a galleon tatja felé suhan. A férfi árnyképe élesen kirajzolódott a kalyibaváros parti fényeiben. Megfordult és balra nézett, az erőd falainak szürke vonalára. Remélte, hogy Hunter és a Zsidó már odabent vannak.

A kapitány némán figyelte, ahogy Feketeszem finom mozdulatokkal megtölti az oposszumbeleket lőporral. Az egész idegesítően végeérhetetlen folyamatnak látszott, de a Zsidó hallani sem akart róla, hogy gyorsabban dolgozzon. A raktár közepén guggolt, mellette egy nyitott lőporos zsák feküdt és halkan dudorászva tevékenykedett.

– Meddig tart még? – kérdezte az angol.

– Már nem sokáig, nem sokáig – dünnyögte Don Diego. Tökéletesen gondtalannak látszott. – Csodálatos lesz, csak várjon! Gyönyörű lesz!

Mikor megtöltötte a beleket, különböző hosszúságú darabokat vágott le belőlük és a zsebébe süllyesztette őket.

– Jól van – jelentette ki. – Most már nekiláthatunk!Egy pillanattal később, a magukkal cipelt lőportöltetek súlyától

meggörnyedve, a két férfi kilépett a raktárból. Nesztelenül óvakodtak át az erőd udvarán, és csak az alatt a mellvéd alatt torpantak meg, ahol a két őrszem felügyeletére bízott ágyúk helyezkedtek el.

A Zsidó a lőporra vigyázott odalent, míg Hunter felmászott a falra, hogy végezzen a katonákkal. Az első tökéletes csendben lehelte ki a lelkét és a másodiktól is csupán egy halk nyögésre futotta, mielőtt a földre rogyott volna.

– Diego – sziszegte az angol.A Zsidó feltűnt a mellvéden, az ágyúkra nézett. Az egyik

csövön lenyomott egy döngölőrudat.– Nagyszerű! – suttogta. – Benne a zsák és a fojtás! Csodálatos

mulatságban lesz részünk! Jöjjön, segítsen!Don Diego egy újabb zsákot nyomott le az ágyú torkán. – Most

a lövedéket! – mondta.Hunter a homlokát ráncolta. – De ők is be fognak tölteni egy

golyót, mielőtt elsütnék!– Ahogy mondja. Két töltés, két golyó! Ez a szépség az orruk

előtt fog nadrágba bújni!Amilyen gyorsan csak lehetett, egyik kulverintől a másikig

rohantak. A Zsidó mindegyikbe lenyomott egy második lőporzsákot, a kapitány pedig egy lövedéket. A golyók tompa dübörgéssel gurultak végig a csövön, de senki sem hallotta meg a zajt.

Mikor végeztek, Feketeszem ismét megszólalt: – Még hátravan valami. Minden csőbe szórjon egy kis homokot!

Hunter lecsusszant a mellvédről a földre. Amennyit csak tudott, felmarkolt az erőd puha, homokos talajából és egy-egy maréknyit legyömöszölt belőle az ágyúk torkán. Don Diego nem volt ostoba. Ha valamelyik kulverin mégis elsülne, a csövekbe szórt homok

eltéríti majd a lövedéket. Sőt a cső falának belsejét végigmaró szemcsék miatt az ágyúval soha nem lesznek képesek újra pontosan célozni.

Mikor ezzel is végzett, látta, hogy a Zsidó az egyik ágyútalap fölé hajolva a cső alatt ügyködik valamit, a lába körül kotorászva. – Ez is megvan! – közölte végül.

– Mi a fenét csinál?– Csupán összeérintem a kanócokat a bronzzal. Amikor az

elsütéskor felforrósodik a cső, meg fogja gyújtani a lövegtalpak alatt elrejtett töltetek gyújtózsinórjait. – Feketeszem elégedetten vigyorgott a sötétben. – Nagyszerű látvány lesz!

A szél megváltozott és a galleon tatja Sanson felé kezdett sodródni. A csónakot az aranyozott díszítésű ablakborda alatt kötötte ki, és azonnal mászni kezdett felfelé a tatbástya falán a kapitányi kabin felé. Egy spanyol dal halk foszlányai csapták meg a fülét. Egy pillanatig az obszcén szöveget hallgatta, de nem sikerült megállapítania, merről érkezik a hang. Úgy tűnt, megfoghatatlanul és testetlenül lebeg a levegőben.

A nyitott ágyúlőrésen át bebújt a kapitány kabinjába. A szoba üres volt. Kilopózott az ágyúfedélzetre, majd egy lépcsőn át leóvakodott a hálóhelynek kijelölt szintre. Senkit sem látott. Az üres függőágyakat bámulta, melyek lágyan együtt ringatóztak a hajóval. Többtucatnyi volt ott belőlük, de legénységnek semmi nyoma.

A franciának egyáltalán nem tetszett a dolog. Az őrök nélküli hajó kincs nélküli hajót jelentett. Attól félt, amitől mindannyian tartottak, még ha nem is beszéltek róla. Hogy a szállítmányt kihajózták a partra és valahol másutt raktározták el, talán éppen az erődben. Akkor pedig minden hiába volt.

Sanson hirtelen azon kapta magát, hogy azért imádkozik magában, hogy megfelelő létszámú őrkatonára és tengerészre akadjon a hajón. Ahogy a taton elhelyezkedő konyha felé indult, reménykedni kezdett. Bár a helyiség üres volt, mégis számtalan jel bizonyította, hogy nemrégiben még ételt készítettek benne. Egy hatalmas üstben marharagura bukkant, majd némi zöldségre és

egy felvágott citromra, mely ide-oda gurult a fából készült konyhaasztalon.

Kilépett a konyhából és továbbnyomult előre. Valahonnan messziről meghallotta a fedélzeten tartózkodó őrszem kiáltásait, aki a hajó felé közeledő lányt és a Mórt szólongatta.

A két kalóz a galleon törzsének közepénél lelógó kötéllétránál kötött ki. A mellvéd fölött áthajolva egy spanyol katona integetett nekik. – Questa fairé? – kiáltozta.

– Rumot hoztunk – válaszolta Lazue fojtott hangon. – A kapitány az üdvözletét küldi.

– A kapitány?– Ma van a születésnapja!– Bravó, bravó! – vigyorgott a férfi és hátralépett, hogy helyet

adjon a fedélzetre ugró lánynak. Az őr szeme elkerekedett, ahogy észrevette a ruhájára és a hajába száradt vért. A levegőt hasító késpenge mélyen a spanyol mellkasába fúródott, aki még mindig csodálkozó tekintettel összegörnyedt a fájdalomtól. Úgy tűnt, kiáltani szeretne, aztán arccal előre a fedélzet deszkáira rogyott.

A Mór is felkapaszkodott és előreosont. Azt a négy katonát vette célba, akik minden másról megfeledkezve merültek bele valamiféle kártyajátékba. Lazue nem figyelte, mihez kezd a társa, azon nyomban lefelé indult. Az egyik elülső kabinban tíz alvó tengerészre bukkant. Halkan rájuk zárta és kiékelte az ajtót.

A szomszédos helyiségben újabb öt katona nyakalta énekelve a szeszt. Ahogy belesett az ajtón, látta, hogy muskétákkal vannak felszerelve. Bár neki is voltak pisztolyai az övébe tűzve, nem kockáztathatott meg egyetlen lövést sem. Csendesen várta, hogy a Mór odalopakodjon mellé.

A lány a kabin felé bökött. A fekete bőrű férfi megrázta a fejét, tovább várakoztak.

Néhány perc múlva a férfiak egyike kijelentette, hogy majd szétrobban a hólyagja, és elindult a folyosó felé. Ahogy kilépett, a Mór egyetlen csapással egy csáklyát mélyesztett a koponyájába. A spanyol hangos puffanással terült el a földön, alig néhány lépésnyire a társaitól.

A katonák a hang irányába kapták a fejüket és két lábat láttak a helyiségből kiszűrődő fényben.

– Jüan?Nem kaptak választ.– Túl sokat vedelt ez az idióta! – mondta valaki, és újra

kártyázni kezdtek. Hamarosan azonban felülkerekedett bennük az aggodalom, ezért az egyikük felállt és kijött, hogy megvizsgálja. Lazue egyszerűen átvágta a torkát, míg a Mór berontott a kabinba, széles ívben meglendítve a csáklyát. A katonák egyetlen hang nélkül terültek el.

A taton Sanson elhagyta a konyhát és előreosont, hogy szinte rögtön beleütközzön egy spanyolba. A férfi merev részeg volt, rumoskorsót lóbálgatott a kezében, miközben a francián kacagott a sötétségben.

– A frászt hoztad rám! – közölte a katona spanyolul. – Nem gondoltam, hogy bárkivel is találkozom itt ilyenkor!

Ahogy közelebb lépett, meglátta a kalóz fintorgó arcát, mely teljesen ismeretlen volt a számára. Szája kérdésre nyílt volna, Sanson ujjai azonban a torka köré fonódtak.

A francia egy újabb lépcsőn osont lefelé, a hálófedélzet alá. Itt voltak a tat raktárhelyiségei, egytől egyig lelakatolva és elreteszelve. A zárakon pecsétek lógtak. Egészen közel kellett hajolnia hozzájuk, hogy megvizsgálhassa őket a sötétségben. Lehetetlen volt nem felismerni a limai pénzverde sárga viaszba nyomott koronás-horgonyos szimbólumát. Tehát új-spanyolországi ezüst rejtőzik az ajtók mögött. Sanson szíve nagyot dobbant a gondolatra.

A fedélzetre visszatérve felosont a tatbástyára a kormányállás közelébe. Újra meghallotta a halk dallamot, amelynek forrását most sem volt képes meghatározni. Megállt és hallgatózott. Az énekszó elhallgatott és egy aggódó hang szólalt meg. – Que pasa? Que esta vous?

A francia felfelé pillantott. Hát persze! A főárboc keresztrúdjai fölött, a megfigyelőponton egy férfi állt, aki őt bámulta.

– Que esta vous? – követelte újra a választ.A kalóz tisztában volt vele, hogy az őrszem nem látja valami

jól, ezért visszalépett az árnyak közé.

– Que? – kérdezte a férfi összezavarodva.Sanson elővette tokjából a számszeríjat, felajzotta az acélívet,

behelyezte a nyílvesszőt és a szeméhez emelte a fegyvert. Látta, ahogy a spanyol szitkozódva lefelé ereszkedik a kötélzetén.

Szó nélkül lelőtte.A nyílvessző hátralökte a tengerészt, aki alázuhanva

belegabalyodott a kötelekbe. A holttest néhány ujjnyira a víz fölött, a sötét űrben himbálózott, időnként lágy csobbanásokkal érintve a tenger felszínét. Más hang nem hallatszott.

A francia átkutatta az üres tatbástyát, és miután megállapította, hogy egymaga van, megmarkolta a kormánykereket. Egy pillanattal később meglátta, hogy Lazue és a Mór is felbukkan az orr közelében. Hátrafelé néztek és intettek neki. Mindannyian vigyorogtak. A hajó az övék volt.

Hunter és Don Diego visszatértek a raktárhoz és egy hosszú kanócot fektettek le a lőporos hordókig. Nagyon fürgén dolgoztak, hiszen amikor elhagyták az ágyúk környékét, a fekete ég már kezdett fakó színűre váltani a fejük fölött.

A Zsidó kisebb csoportokban halmozta fel a hordókat szerte a helyiségben. – Ez ennek a módja – suttogta maga elé. – Máskülönben csak egyetlen robbanás lenne, ami nem biztos, hogy elég nekünk.

Két hordót összetört és szétszórta a padlón a bennük lévő fekete lőport. Végül elégedetten meggyújtotta a kanócot.

Az erőd udvarán kiáltás harsant, majd szinte rögtön egy másik.– Mi történt? – kérdezte Don Diego.Hunter a homlokát ráncolta. – Talán ráakadtak az őrök hulláira

– találgatott.Egy pillanattal később harsány üvöltésektől és rohanó lábak

zajától volt hangos az erőd udvara. Hallották, ahogy újra és újra felhangzik a félreérthetetlen pirata kifejezés!

– A hajónak már a csatornában kell lennie! – jelentette ki a kapitány A gyújtózsinórt bámulta, mely a helyiség sarkában szikrázott és sercegett.

– Oltsam el? – kérdezte Feketeszem.

– Nem, hagyja! Még néhány perc és kitör a pánik odakint. Akkor megléphetünk!

– Akkor jobb, ha tényleg csak néhány percről van szó! – düny-nyögte a Zsidó.

A kiáltozás egyre hangosabb lett. Több száz láb zaját hallhatták maguk körül, ahogy felbolydult a helyőrség.

– Ellenőrizni fogják a raktárt – jelentette ki idegesen Don Diego.

– Minden bizonnyal – értett egyet vele Hunter.Ebben a pillanatban kivágódott az ajtó és Cazalla lépett be

rajta, karddal a kezében. Azonnal meglátta őket.Az angol lekapott egyet a falra erősített kampókon lógó több

tucat penge közül. – Menjen! – súgta oda a társának. Don Diego éppen abban a pillanatban rohant ki az ajtón, amikor a spanyol pengéje összecsapott a kalózéval. A két ellenfél óvatosan kerülgette egymást.

Hunter hátrébb lépett.– Angol! – szólalt meg nevetve Cazalla. – A kopóim

lakmároznak majd a húsodból!A kapitány nem válaszolt. A kezében tartott kardot próbálgatta,

hogy kitapasztalja annak szokatlan súlyát és tulajdonságait.– A szeretőm pedig – folytatta a spanyol – a golyóiddal lakik

majd jól!Vigyázva köröztek egymás körül. Hunter igyekezett kicsalni

Cazallát a raktárból, hogy távol tartsa az eddig még fel nem fedezett, szikrázó gyújtózsinórtól.

– Csak nem félsz, angol?A kapitány ismét hátrált, immár majdnem egészen az ajtóig.

Ellenfele előrelendült, ő hárított, majd újra hátralépett. A következő heves támadás lendülete kisodorta őket az udvarra.

– Bűzlesz a félelemtől, te mocsok!Most, hogy már mindketten odakint voltak, Hunter

szembeszállt a spanyollal, aki felnevetett az örömtől. Néhány pillanatig csendben vívtak tovább, egyre távolabb kerülve a faépülettől.

A helyőrség katonái hangosan kiáltozva kezdték körülvenni a küzdőket. Néhányan közülük igyekeztek hátulról ledöfni a kalózt,

aki így komoly veszélybe került. Cazalla hirtelen rájött, hogy hibázott. Megállt, hátralépett és a raktárra bámult.

– Te mocskos angol fattyú, te rühes disznó…A spanyol már a raktár felé rohant, amikor az első robbanás

fehéren izzó lánggömbje és forró légnyomása elnyelte az épületet.

A csatornába éppen behajózó Cassandra fedélzetén nyüzsgő legénység harsány üdvrivalgással fogadta a hatalmas lángcsóva látványát, ami a megsemmisülő raktárból lövellt a magasba. Enders azonban továbbra is gondterhelten ácsorgott a kormánynál. Matanceros lövegei még a helyükön voltak, látta a hosszú csöveket, melyek előnyúltak a kőfal csipkés lőréseiből. A tomboló lángok vörös fényében azt is jól ki lehetett venni, hogy a kezelésükre beosztott katonák felkészülnek a tüzelésre.

– Most segíts, édes istenem! – nyögte a kormányos. A szlúp közvetlenül a parti ütegek előtt úszott. – Készüljetek, cimborák! – kiáltotta. – Ma a spanyolok húsából főzünk vacsorát!

A galleon előfedélzetén álló Lazue és a Mór szintén látták a robbanást, ahogy a csatornában, az erőd előterében úszó Cassandrát is.

– Szűz Máriám! – kiáltotta a lány. – Az ágyúknak semmi bajuk! Az égvilágon semmi bajuk!

Don Diego nem tudta hogyan, de valamiképpen kikeveredett az erődből, és most teljes erejéből a víz felé rohant. Akkor sem torpant meg, amikor a raktár félelmetes dörrenéssel a levegőbe repült. Eszébe sem jutott, hogy Hunter még az erődben lehet, egyáltalán semmire sem gondolt. Üvöltve szaladt a tengerpart irányába, a tüdeje égett.

A kapitány csapdába esett a falak között. Az erődön kívül tartózkodó őrjáratok katonái a nyugati kapun át özönlöttek befelé az udvarra. Arrafelé nem menekülhetett. Cazalla eltűnt, ő pedig kelet felé vágtatott, az erődfalhoz támaszkodó apró kőépület irányába. Azt tervezte, hogy a ház tetején felkapaszkodva átugrik a védőfolyosó mellvédjén.

Az épület közvetlen közelében négy katona rontott rá. Kardjaik hegyével az erős gerendákból összetákolt ajtó mögé szorították. Karámba zárták, mint valami birkát.

Megfordult és körülnézett. Cazalla pazar módon berendezett szállására jutott. Az ágyon egy fekete hajú nő üldögélt, aki az álláig húzott lepedő mögül iszonyodva nézett rá. Hunter átrohant a szobán a hátsó ablakokhoz. Félúton járhatott, amikor a lány megszólalt. Angolul. – Ki maga?

A kapitány döbbenten torpant meg. A nő akcentusa metszőn arisztokratikus volt. – Ki kérdezi?

– Lady Sarah Almont vagyok, Londonból – érkezett a válasz. – Túszként tartanak fogva.

A férfi szája tátva maradt.– Kisasszony kérem, öltözzön fel! – mondta végül.Alig hangzott el az utolsó szó, hangos csörömpöléssel zúzódott

be az egyik ablaktábla. Cazalla ért földet a szoba padlóján, karddal a kezében, bőre a robbanás füstjétől feketéllett. Lady Almont éles hangon felsikoltott.

– Öltözzön, madám! – kiáltotta Hunter, ahogy pengéje összecsapott a spanyoléval. A szeme sarkából látta, hogy a lány elegáns, fehér ruhába bújik.

Cazalla zihálva támadott, arcára kétségbeesett düh ült ki, és még valami, talán némi félelem.

– Angol! – kiáltotta gúnyolódva. A kapitány előrelendülve döfött és a pengéje átszúrta a spanyol torkát. Cazalla krákogva a mögötte lévő székbe rogyott, mely a súlyos, gazdagon díszített asztal előtt állt. A pengét markolva hajolt előre, olyan testtartással, mintha a szétteregetett térképeket vizsgálgatná. Sötétvörös vércseppek hulltak az abrosszerű, fehér lapokra. Cazalla torkából hörgő hang tört elő, majd a spanyol összeesett.

– Induljunk! – kérlelte a nő Huntert.A kapitány az ablakon át segítette ki a szobából, vissza sem

nézve Cazalla hullájára.Egy perc múlva már az északi mellvéden álltak,

harminclábnyira a csenevész növényekkel pettyezett kemény talaj fölött. Lady Sarah megragadta a férfi karját.

– Ez nagyon magas! – nyöszörögte.

– Nincs más választásunk! – kiáltotta Hunter, és megtaszította a lányt, aki sikoltva zuhant a mélységbe. Az angol visszanézett és látta, ahogy az öböl torkához érkező Cassandra elhajózik az erőd fő ütegállása előtt. A pattantyúsok készen álltak arra, hogy tüzet nyissanak rá. Nem várhatott tovább, ugornia kellett. A lány még mindig a földön feküdt. A bokáját fogta.

– Megsérült?– Semmi komoly, azt hiszem!A kapitány felsegítette, és átvetette a nő kezét a vállán, hogy

támogassa, miközben a víz felé rohannak. Hallották, ahogy az első ágyúk tüzet nyitnak a szlúpra.

Matanceros lövegei sorban egymás után dördültek el, hogy a levegőbe repüljenek. A bronzcsövek széthasadtak, a lőpor robbanásából keletkező forró gázok és fémszilánkok szerteszét repültek, földre taszítva a tüzéreket. Egyik-másik hatalmas ágyú megrázkódott, csöve az ég felé vágódott, majd úgy is maradt.

Az életben maradt pattantyúsok lassanként talpra vergődtek, és döbbenten közeledtek a roncsokhoz. A szétrobbant rézbetéteket és csőfarokat vizsgálgatták, ahogy egymás szavába vágva vitatkoztak maguk között.

Ekkor robbantak fel sorban egymás után a lövegtalpak alá elhelyezett töltetek. Éles faszilánkok szóródtak szét, az ágyúcsövek pedig a földre zuhantak. Az utolsó löveg egyszerűen átbucskázott a mellvéden, miközben halálra vált katonák szaladtak szét az útjából.

A Cassandra, alig ötszáz méterre a parttól, érintetlenül vitorlázott tovább.

Don Diego a vízben gázolt és teli tüdőből kiáltozott, hogy a szlúp legénységének figyelmét magára vonja. Egy szörnyű pillanatra eszébe villant, hogy senki sem fogja meghallani, ám ekkor a hajó orra a kikötő felé fordult, majd erős karok nyúltak át a mellvéd fölött, hogy bőrig ázva felhúzzák a fedélzetre. Valahonnan egy flaska jamaicai rum került a kezébe, miközben az emberek hátba veregették.

A Zsidó szétnézett a fedélzeten. – Hol van Hunter? – kérdezte.A kapitány az egyre erősödő hajnali fényben rohant a lánnyal,

hogy Matanceros keleti végén érjék el a partot. Közvetlenül

fölöttük, az erőd falán néhány ágyúcsövet látott, melyek hihetetlen szögekben hevertek szerteszét.

Csupán a parton torpantak meg, levegő után kapkodva.– Tud úszni? – kérdezte a férfi.Lady Almont a fejét rázta.– Egyáltalán nem?– Esküszöm!A kapitány a Cassandra kormányállását figyelte, ahogy a szlúp

a galleon felé siklott.– Gyerünk! – kiáltotta, és a kikötő felé futottak tovább.Enders, a tőle telhető legfinomabban terelte a Cassandrát a

hatalmas spanyol hajó oldalához. A legénység zöme átugrált a kincsszállító fedélzetére, és néhány pillanattal később a kormányos is követte őket. Látta, hogy Lazue és a Mór a mellvédnél áll, míg Sanson a kormánykereket biztosítja.

– Örömömre szolgálna, uram! – köszöntötte mély meghajlással az utóbbi, átadva neki az irányítást.

– Hát még nekem, cimbora! – rikkantotta Enders. Szinte azon nyomban az árbocokat kezdte figyelni, ahol a tengerészek már a kötelekkel bíbelődtek. – Fel az előárbockosárba! Engedjétek le azt az orrvitorlát! – A vásznak kibomlottak és a hatalmas hajó mozgásba lendült.

A mellettük álló szlúp fedélzetén csak néhány ember maradt, akik a hajó orrát a galleon tatjához kötötték, majd a nagyobb hajó mögé kerültek, szélirányba állítva a rudakat.

Enders oda sem figyelt a kisebb hajóra.Minden idegszálával a galleonra koncentrált. Ahogy mozgásba

lendült és a legénység a csörlőknél dolgozva felhúzta a horgonyt, megrázta a fejét. – Makrancos vén kurva! – morogta. – Úgy úszik, mint egy tehén!

– De úszik! – rikkantotta a francia.– Még szép hogy úszik, hiszen az a dolga!A galleon kelet felé fordult, a kikötő kijáratának. Enders a

partot fürkészte, tekintetével Huntert keresve.– Ott van! – kiáltotta Lazue.És tényleg ott állt a parton egy nő társaságában.– Álljon meg! – követelte a lány.

Enders a fejét rázta. – Lehetetlent kér! Dobjanak ki egy kötelet!A Mór máris engedelmeskedett. A kivetett kötél vége elérte a

partot, Hunternek és a lánynak sikerült megragadniuk. Szinte azonnal mindketten elvágódtak és belecsapódtak a vízbe.

– Jobb lenne behúzni őket, mielőtt megfulladnak! – rikkantotta vigyorogva Enders.

A lány valóban közel járt a fulladáshoz, még órákig köhögött a kiállt megpróbáltatás után. Hunter azonban kiváló hangulatban volt, ahogy átvette a kincsszállító nao irányítását és a spanyol hajóra rákötött Cassandrával együtt a nyílt tenger felé vitorlázott.

Reggel nyolc órára a füstölgő Matanceros messze mögöttük maradt. A kapitány nagyot kortyolva arra gondolt, hogy éppen most tett szert világraszóló hírnévre, hiszen száz éve, amióta Drake megtámadta Panamát, nem hajtottak végre ehhez fogható kalózvállalkozást.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Még mindig spanyol vizeken jártak, ezért minden ujjnyi vitorlavásznat kifeszítve gyors ütemben hajóztak dél felé. Egy galleon normális esetben akár ezer embert is szállíthatott, míg a legénység általában kétszáznál is több tengerészből állt.

Ezzel ellentétben Hunternek – a foglyokat is beleszámítva – mindössze hetven ember állt rendelkezésére. Ráadásul a spanyolok zöme nem matróz volt, hanem a helyőrség katonája. Ezek pedig nem csupán megbízhatatlannak, de képzetlennek is bizonyultak, így a kapitány kalózainak kellett a vitorlákat és a kötélzetet kezelniük.

Az angol nehézkes spanyoltudására támaszkodva hallgatta ki a szerencsétleneket. Mire eljött a dél, minden fontosat megtudott a parancsnoksága alá került hajóról. A nao hivatalos neve Nuestra Senora de los Reves, San Fernando y San Francisco de Paula volt. A kilenctonnás monstrum Genovában épült és a Marques de Canada társaság tulajdonában állt. Egészen az elmúlt hajnalig José del Villar de Andrade kapitány irányította. Hasonlóan a többi spanyol hajóhoz, a hivatalosan bejegyzett hosszú és bonyolult elnevezés helyett a galleont az El Trinidad néven emlegették. Hogy miért pont így, azt már senki sem tudta megmondani.

Az El Trinidad eredetileg ötven ágyúval volt felszerelve, ám miután tavaly augusztusban az előírásoknak megfelelően indult útnak Havannából, a hajó váratlanul megállt valahol a kubai partok mentén. A lövegek zömét kipakolták, hogy lehetővé tegyék a nagy mennyiségű rakomány berakodását. Vagyis a hajó fedélzetén harminckét darab tizenkét fontos ágyú maradt. Enders alaposan átvizsgálta a hajót és kifejezetten tengerállónak, de elképesztően mocskosnak találta. Egy csapat fogoly éppen azzal

foglalatoskodott, hogy megtisztítsa a hajótereket a piszoktól.– A víz is beszivárog – jelentette a kormányos.– Mennyire?– Nem vészes, de ez egy öreg bárka és pontosan úgy is

viselkedik. A donok nem bántak vele kesztyűs kézzel! – ráncolta a homlokát, mintha bosszantaná a spanyolok nagy hagyományokra visszatekintő gyenge tengerészeti szaktudása.

– Hogy úszik?– Mint egy átkozott vemhes tehén! De ha az időjárás megfelelő

marad és más problémák sem merülnek fel, boldogulni fogunk vele. Viszont kevesen vagyunk, ez az igazság!

Hunter biccentett. Végigjárta a fedélzetet és a vitorlázatot figyelte. Az El Trinidad tizennégy különböző vászonnal volt felszerelve. Még egy olyan egyszerű művelet végrehajtásához is, mint amilyen a csúcsvitorla leengedése, legalább egy tucat erős emberre volt szükség.

– Ha a tenger viharossá válik, csupasz árbocokkal kell majd boldogulnunk! – közölte Enders a fejét csóválva.

A kapitány tudta, hogy igaza van. Ha kitör a vihar, nem lesz más választásuk, mint bevonni a vitorlákat, és hagyni, hogy az időjárás kénye-kedve szerint sodorja őket. Csakhogy ez veszélyes játék volt, különösen egy ekkora hajóval.

Aggodalomra adott okot az is, hogy fennállt a veszélye, hogy támadások érik őket. Egy tengeri összecsapás során az egyik legfontosabb tényező a manőverező képesség, Hunternek azonban nem állt rendelkezésére annyi ember, hogy ennek megfelelően tudja irányítani az El Trinidadot.

És persze ott volt még az ágyúk kérdése is.A harminckét tizenkét fontost nemrég öntötték Dániában és

egytől egyig kiváló állapotban voltak. Elméletben megfelelő, sőt félelmetes védelmet jelentettek. Együttes tűzerejük egy harmadosztályú sorhajóval tette egyenértékűvé a galleont, vagyis joggal volt elvárható tőle, hogy sikeresen szálljon szembe a hozzá hasonló vagy éppen nálánál nagyobb ellenfelek támadásával. Természetesen csakis akkor, ha elég tüzér dolgozik mellettük. Hunternek azonban nem volt elég embere.

A hatékonyan működő kezelőszemélyzet, mely legalább tizenöt

jól képzett emberből és egy tűzmesterből állt, harc idején egy perc alatt tette tüzelésre késszé a rábízott fegyvert. Vagyis megtöltötte, kitolta, becélozta és elsütötte az ágyút. Hogy a sérülések és a két és fél tonnányi fém mozgatásából adódó fáradtság miatt kidőlő embereket pótolni tudják, általában tizenhét-húsz főt osztottak be egy csapatba. Még ha csak az ágyúk felét kellene használniuk, Hunternek akkor is több mint kétszázhetven emberre lenne szüksége a lövegek kezeléséhez. Ennyit pedig még véletlenül sem tudna előkeríteni, hiszen már a vitorlázat kezelésénél is komoly létszámhiánnyal küzdött.

A tények cseppet sem voltak szívderítők. A sikeres tengeri csata megvívásához szükséges létszámnál kereken egytizeddel kevesebb embere volt. Az erős viharban való megfelelő hajózáshoz szükségesnél egyharmaddal volt kevesebb a legénysége. Az előttük álló feladat egyértelmű volt: ki kell térniük a harc elől és oltalmat kell keresniük a viharokkal szemben.

Enders egy további aggodalmának is hangot adott. – Jó lenne, ha teljes vitorlázattal tudnánk hajózni! – morogta. A kapitány felnézett és látta, hogy az El Trinidad tat-, átlósrudas- és sudárvitorlái nincsenek kibontva.

– Mekkora a sebességünk? – kérdezte.– Alig nyolc csomó. Dupla ennyinek kéne lennie!– Közel sem elég ahhoz, hogy lerázzuk azt, aki a nyomunkba

szegődik! – dünnyögte Hunter.– Egy viharról már nem is beszélve – bólintott a kormányos. –

Gondolt már arra, hogy el kéne válnunk a szlúptól?A kapitány már megrágta magában a kérdést. A Cassandra

fedélzetén dolgozó tíz ember nem sokat segített volna a galleonon. Az El Trinidad legénysége még velük kiegészülve sem lett volna hatékonyabb. Ráadásul maga a szlúp is meglehetősen értékes volt. Ha képes lesz megóvni és hazavinni ezt a teknőt, elárverezheti a Port Royal-i kereskedők és kapitányok között, s ezáltal további jelentős bevételhez juthat. Vagy beszámítják a királynak járó tizedbe, ami jócskán lecsökkentené azon aranyrudaknak és más kincseknek a mennyiségét, melyekre máskülönben Károly király kincstára tenné rá a kezét.

– Nem – mondta végül. – Meg akarom tartani a hajómat!

– Akkor viszont könnyítenünk kell a tehénen – közölte Enders. – Bőségesen van holtsúly a fedélzeten! Nem lesz szükségünk a fémszerelékekre és a hosszúcsónakokra sem!

– Tudom – felelte a kapitány. – De gyűlölném látni a pusztulásukat!

– Másképp mi pusztulunk el! – világosította fel Enders.– Tisztában vagyok vele! – vetette oda élesen Hunter. – Tudom

jól. De jelen pillanatban vállalnunk kell a kockázatot és bíznunk a Gondviselésben, hogy biztonságban visszavezérel minket. Az esélyeink nagyon jók, különösen, ha egyszer elérjük a déli tengereket!

A kapitány úgy tervezte, lehajózik a Kis-Antillákhoz, majd nyugatnak fordul, a Karib-tenger Venezuela és Santo Domingo közötti széles, nyílt vizei felé. Remélte, hogy arrafelé nem fog spanyol hadihajókkal találkozni.

– Én nem hiszek a Gondviselésben – közölte Enders sötéten. – De legyen, ahogy akarja!

Lady Sarah Almont a tat egyik kabinjában kapott szállást. Hunter Lazue társaságában találta, aki tökéletes békességben segédkezett a nő hajának kifésülésében.

A kapitány megkérte, hogy hagyja őket magukra.– De olyan kellemesen töltöttük az időt! – tiltakozott Lady

Sarah, amint bezárult az ajtó.– Madám, attól tartok, Lazue nem az, akinek ön gondolja!– Pedig valódi úriembernek tűnik – mondta a nő. – Olyan

gyengéd az érintése!– Nos – jelentette ki a férfi –, a dolgok nem mindig azok,

aminek látszanak!– Valóban, ezt sajnos nekem is meg kellett tapasztalnom! –

hangzott a válasz. – Az Entrepid nevű kereskedőhajón utaztam, melynek kapitánya az a Timothy Warner volt, aki őfelsége Károly király véleménye szerint rettenthetetlen harcos. Legnagyobb meglepetésemre azt kellett látnom, hogy Warner kapitány térdei sokkal erősebben remegnek, mint az enyéim, amikor összeakadtunk a spanyol hadihajóval. Röviden szólva, az úr

meglehetősen gyávának bizonyult.– És mi történt a hajóval?– Megsemmisült.– Cazalla tette?– Személyesen. Engem fogolyként kezelt, viszont a hajót és

legénységét szitává lövette, a tenger fenekére küldve mindent és mindenkit.

– Senki sem élte túl? – kérdezte Hunter felhúzott szemöldökkel. Az eset nem lepte vagy rázta meg különösebben, de az incidens minden szempontból provokációnak tekinthető. Olyan gyalázatos tettnek, amellyel Sir James tökéletesen igazolhatta a Matanceros elleni támadást.

– Látni, nem láttam – mondta Lady Sarah –, de feltételezem, hogy nem. Engem azonnal bezártak az egyik kabinba. Aztán Cazalla elfogott egy másik angol hajót is, de hogy velük mi történt, azt nem tudom.

– Azt hiszem – közölte a kapitány enyhe meghajlással –, ők sikeresen elszöktek!

– Talán így történt – bólintott a lány, de semmi jelét nem adta, hogy megértette volna a férfi szavaiban rejlő célzást. – És most? Merre szándékoznak hajózni velem? Mert feltételezem, hogy kalózok kezei közé kerültem!

– Charles Hunter vagyok, szolgálatára, szabadnak született angol alattvaló! És Port Royal az úti célunk!

A lány felsóhajtott. – Az Újvilág annyira zavaros hely. Sajnos csak nehezen tudom megállapítani, ki kicsoda. Bocsássa meg nekem, hogy gyanakodtam önre!

– Tökéletesen megértem, madám! – válaszolta a férfi, bár érzett némi ingerültséget ezzel a szúrós modorú nővel szemben, akinek nem is olyan régen megmentette az életét. – Azért jöttem, hogy a bokája hogyléte felől érdeklődjem…

– Sokat javult, köszönöm!– …és hogy megkérdezzem, nem esett-e valami más baja is?– Ah, igen – villant meg a lány szeme. – Tehát arra kíváncsi,

tettek-e velem olyasmit a spanyolok, amit ön is szívesen elkövetne?

– Madám, biztosíthatom, hogy erről szó sincs!

– Akkor nem árt, ha felvilágosítom róla, hogy a spanyolok semmi olyat nem vettek el tőlem, ami ne hiányzott volna már amúgy is! – kacagott fel éles hangon a lány. – De ő megtette… a maga módján!

Lady Sarah hirtelen megfordult a székben. Spanyol szabású ruhát viselt, az egyetlent, amit a hajón találtak, és hátradőlt. Hunter egy sor csúnya lila foltot vett észre a vállán.

A nő ismét szembefordult vele. – Talán most már érti – mondta. – Habár lehet, hogy még így sem. De vannak más trófeáim is a Fülöp király újvilági udvarával való össze-csapásaimból. – A nő lejjebb engedte kissé ruhája nyakvonalát, felfedve ezzel egy vöröslő, kerek sebhelyet az egyik mellén. A mozdulat gyors volt és annyira szemérmetlen, hogy a férfi egészen elképedt. Hunter soha nem volt képes alkalmazkodni az udvar azon előkelő hölgyeihez, akik pontosan úgy viselkedtek, mint közrendű társnőik. Vajon milyen hely lehet mostanában Anglia?

A nő megérintette a heget. – Égéstől származik – mondta.– Van még több is. Attól tartok, mind forradást hagy majd

maga után. Így a leendő férjem tökéletesen tisztában lesz a múltammal. – A nő merev tekintettel, kihívóan bámult a kapitányra.

– Madám – mondta a Hunter –, örömömre szolgál, hogy közölhetem önnel, megfizettem a gazembernek az önön esett sérelemért!

– Ilyet is csak egy férfi mondhat! – fakadt sírva a lány.A kapitány zavartan álldogált, nem tudván biztosan, mihez is

fogjon.– Madám… – kezdte volna.– A kebleimre voltam a legbüszkébb – küzdött szipogva a

könnyeivel Lady Sarah. – Engem irigyelt Londonban minden egyes asszony Hát nem képes felfogni?

– Madám, kérem… – Hunter tétován a zsebkendőjéért nyúlt, de nem találta. Még mindig a támadás során szétszakadozott ruhát viselte. Körülnézett hát a kabinban, és meglátott egy szalvétát, amit átnyújtott a nőnek, aki hangosan kifújta az orrát.

– Megbélyegeztek, mint egy közönséges bűnözőt – jelentette ki, még mindig sírdogálva. – Soha többé nem viselhetek majd

divatos ruhákat, ha egyszer visszatérek. Tönkretettek!A kapitány tökéletesen érthetetlennek találta mindezt. A nő

életben volt és biztonságban, úton a bácsikája felé. Akkor mire ez a nagy siránkozás? A sorsa sokkal jobbra fordult, mint amilyen akár napokkal korábban is volt. Arra gondolt, hogy a lány hálátlan és érthetetlen teremtés, miközben egy pohár bort töltött neki egy palackból. – Lady Sarah, kérem, ne kínozza tovább magát!

A nő elvette a teli poharat és egyetlen hajtásra kiitta a tartalmát. Szipogott és sóhajtott.

– Habár – jelentette ki –, a divat folyton változik!Aztán ismét sírva fakadt. – Férfiak, férfiak, férfiak! – kántálta.

– És mindez csupán azért, mert meg kívántam látogatni a nagybácsimat. Ó, kegyetlen sors!

Kopogtattak az ajtón és egy tengerész dugta be rajta a fejét.– Bocsánatát kérem, kapitány, de Mr. Enders szárazföldet

pillantott meg a messzelátón keresztül, mögötte pedig nyílt vizet.– Azonnal megyek – válaszolta Hunter, és elhagyta a kabint.Lady Sarah újra könnyekre fakadt. A férfi hallotta, hogy tovább

zokog a bezáródó ajtó mögött.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

Azon az éjszakán a Konstantina-öbölben horgonyoztak, egy apró és jelentéktelen sziget árnyékában, ahol a legénység tagjai által kiválasztott hat fő csatlakozott Hunterhez és Sansonhoz a zsákmány számbavételénél. Ez igen komoly és ceremoniális tevékenységnek számított. Habár a többi tengerész kihasználta a lehetőséget és üvöltözve vedelte a spanyol rumot, a nyolc férfi mindaddig színjózan maradt, amíg be nem fejezte a „leltározást”.

A hajón két helyiségben raktározták el a kincseket. Amikor az elsőt felnyitották, öt ládát találtak benne. Az egyiket gyöngyökkel rakták színültig, és a sok különböző értékű szem között volt néhány igazán értékes is. A másodikban arany eszkúdók feküdtek, az érmék tompán csillogtak a lámpafényben. A pénzt lelkiismeretesen megszámolták, majd újraszámolták, mielőtt visszarakták volna a helyére. Az arany meglehetősen ritka kincsnek számított, százból egy spanyol hajó szállított ilyet, így a kalózok különösen emelkedett hangulatba kerültek. A maradék három ládában mexikói ezüstrudak feküdtek. Hunter úgy becsülte, hogy a raktárban elhelyezett kincsek együttes értéke több mint tízezer font sterling lehet.

A számvevők kis csapata izgatottan törte fel a második ajtót, mely mögött már tíz ládára bukkantak. Amikor felnyitották az elsőt, a szemöldökük magasra szaladt a meglepetéstől. Takaros rendben elhelyezett, koronás-horgonyos bélyeggel lepecsételt ezüstrudak feküdtek előttük. A bugák1 felülete azonban meglehetősen egyenetlen és eltérő színű volt.

– Nem tetszik, ahogy kinéznek! – morogta Sanson. Gyorsan 1 Nyersacél tömb, félkész termék: további, főként hengerművi feldolgozáshoz

megszabott méretre és tömegben leöntött tömb.

felnyitották a többi ládát, és azok is hasonló öntecsekkel voltak megrakva.

– Hívják ide a Zsidót! – adta ki a parancsot Hunter.Don Diego a szemét meregette a fedélköz gyenge fényében és

csuklott a spanyol rumtól, ahogy homlokráncolva vizsgálgatta az ezüstrudakat. – Hát ez nem valami jó hír – közölte lassan. Mérleget és egy hordó vizet hozatott, valamint egy ezüstrudat az első raktárhelyiségből.

Miután minden kívánságát teljesítették, szótlan feszültséggel figyelték, ahogy elhelyez egy mexikói ezüstrudat a mérleg egyik serpenyőjében, majd addig teszteli a perui öntecseket a másikban, amíg az egyik végre pontosan ki nem egyenlítette a kettőt.

– Ezek megfelelők – jelentette ki, és a szabályos súlyú rudakat az egyik oldalra csoportosította. Ezután a vizeshordót húzta maga elé és elsőként a mexikói bugát merítette bele. A megemelkedő víz szintjét a Zsidó a tőre hegyével vésett vonallal jelölte meg a hordó falán.

Miután kiemelte a rudat, egy peruit tett a helyére. A víz szintje most jóval magasabbra emelkedett, mint az imént.

– Ez mit jelent, Don Diego? Ezüst?– Részben – mondta Feketeszem –, de nem tisztán ezüst.

Szennyeződéseket tartalmaz, valami más fémet. Nehezebb, mint az ezüst, de ugyanolyan színű.

– Ólom?– Talán. De vannak matt részek is a felszínén, ami egyáltalán

nem ólomra utal. Azt gondolom, platinával keverték az ezüstöt.A bejelentést csalódott moraj követte. A platina egyike volt a

legértéktelenebb érceknek.– Mennyi benne a platina, Don Diego?– Nem tudom megmondani. A pontosabb méréshez jobb

eszközök kellenének. Ha találgatnom kellene, akkor azt mondanám, több mint a fele.

– Átkozott spanyolok! – szitkozódott Sanson. – Nem csupán az indiánokat rabolják ki, de egymástól is lopnak. Fülöp király meglehetősen ostoba, ha ilyen nyíltan be lehet csapni!

– Minden királyt meglopnak – mondta Hunter. – Ez már a királysággal jár. De azért ezek a rudak is érnek valamit, talán úgy

tízezer fontot. Még így is hatalmas zsákmányhoz jutottunk.– Valóban – értett egyet a francia. – Csupán eszembe jutott,

mennyivel több is lehetett volna!Volt még mit számba venniük. A hajó szállított még háztartási

cikkeket, kelméket, kékfát, dohányt és némi fűszert is, chilit és szegfűszeget. Ezeket mind áruba bocsáthatják majd Port Royal dokkjaiban, vagyis a kikalkulált végösszegük igen tekintélyesre rúgott. Szerencsés esetben akár kétezer fontot is kaphatnak értük.

Habár a vizsgálat jócskán belenyúlt az éjszakába, a csapat tagjai csatlakoztak a mulatozókhoz, akik részeg hangon kiáltoztak és gajdoltak. Hunter és Sanson azonban nem vett részt a tivornyában. A kapitány kabinjába vonultak vissza.

A francia rögtön a tárgyra tért.– Mi a helyzet a lánnyal?– Elkényeztetett – morogta a kapitány – És jobb sors után

sírdogál.– De sértetlen?– Életben van.– Bele kéne számíttatni a. királyi tizedbe – közölte Sanson. –

Vagy a kormányzó részébe!– Sir James nem egyezne bele.– Biztosan meg tudná győzni valahogy!– Azt erősen kétlem.– De hiszen megmentette az egyetlen unokahúgát…– Sir Jamesnek jó az üzleti érzéke. Ragad az arany az ujjaihoz.– Azt hiszem, mégis meg kellene próbálnia, már csak a

legénység kedvéért is – kötötte az ebet a karóhoz Sanson –, hogy felhívja a figyelmét arra, mi lenne a helyes hozzáállás!

Hunter vállat vont. Már ő is gondolt erre korábban, és eldöntötte magában, hogy megvitatja a dolgot a kormányzóval.

De nem akart semmilyen ígéretet sem tenni a franciának. Sanson bort töltött.

– Nos – váltott szívélyesre a hangja –, nagy dolgot vittünk véghez, barátom! Mi a terve a visszaútra nézve?

Az angol elmagyarázta, hogy dél felé kíván hajózni, és aztán addig marad a nyílt vízen, amíg északnyugat felé el nem éri Port Royalt.

– Nem gondolja – kérdezte a francia –, hogy biztonságosabb lenne, ha a zsákmányt szétosztanánk a két hajó között, majd különböző útvonalakon térnénk haza?

– Azt hiszem, jobb, ha együtt maradunk. A két hajó látványa messziről meglehetősen elrettentő látványt nyújt. Külön-külön jobban ki lennénk téve a támadásoknak.

– Lehet – bólintott a másik. – Viszont egy tucatnyi spanyol sorhajó járőrözik ezeken a vizeken. Szétválva elég kicsi lenne a valószínűsége, hogy mindkét hajónk belebotlik valamelyikükbe.

– Nem kell tartanunk a donok katonáitól! Spanyol zászló alatt hajózó kereskedők vagyunk. Sokkal jobban aggasztanak az angol és a francia kalózok.

Sanson elvigyorodott. – Maga nem bízik bennem!– Persze hogy nem! – mosolygott vissza rá Hunter. – Azt

akarom, hogy a látókörömben legyen, a zsákmányt pedig a talpam alatt akarom tudni.

– Akkor legyen úgy! – egyezett bele a francia, de a szeme sötéten villant.

Hunter megfogadta magában, hogy nem felejti el a tekintetét.

HUSZONHATODIK FEJEZET

Négy nappal később megpillantották a szörnyeteget. Addigi útjuk a Kis-Antillák szigetláncolata mentén eseménytelenül telt el. Nagyszerű széllel vitorláztak a nyugodt tengeren, így már közel százmérföldnyire délre jártak Matanceros szigetétől. Minden egyes eltelt órával könnyebben lélegezhettek.

A legénység igyekezett minél simábban hajózni a galleonnal. A spanyolok meglehetősen megviselt állapotban „adták át” az El Trinidadot A kötélzet rojtosodott, a vitorlák vászna egyes helyeken elvékonyodott, másutt kiszakadt. A fedélzetek piszkosak voltak, a helyiségek bűzlöttek a mocsoktól. Rengeteg tennivalójuk akadt tehát, miközben dél felé vitorlázva elhagyták Guadeloupe és San Marino szigetét.

A negyedik nap delén a mindig éber Enders észrevette, hogy megváltozik a víz. Jobb felé intve odakiáltott Hunternek. – Nézze!

A kapitány a jelzett irányba fordult. A tenger békés volt, csupán lágy hullámok törték meg a víz sima tükrét. Nagyjából száz méterre tőlük azonban fehér tajték bolygatta meg a végtelen nyugalmat. Közvetlenül a felszín alatt egy hatalmas test közeledett feléjük hihetetlen sebességgel.

– Milyen gyorsan haladunk? – kérdezte Hunter.– Szűz Máriám! – suttogta Enders. – Tíz csomóval…– Ha mi tíz csomót futunk, akkor az a valami mennyivel

közeledhet?– Legalább hússzal – közölte a kormányos, miközben tekintete

végigsöpört a legénységen. Senki sem figyelt rájuk.– Tartson a part felé! – utasította a kapitány. – Húzódjunk be a

sekély vízre!2

– A kraken nem kedveli a parti menti vizeket – értett egyet Enders.

– Legalábbis reménykedjünk benne!A víz alatti árny közelebb férkőzött hozzájuk, már csupán

ötven-lábnyira járt a hajótól. Hunter csak egy rövid pillantást vethetett a halálos, szürkésfehér, többkarú bestiára, mielőtt az eltűnt volna a szeme elől. A szörny eltávolodott, leírt egy kört, majd újra visszatért.

A kormányos a fejéhez kapott. – Álmodom – nyögte. – Biztosan álmodom, ez nem lehet igaz!

– Pedig az! – torkolta le a kapitány.A főárboc megfigyelőpontjáról az őrszemnek felküldött Lazue

füttyentett oda Hunternek. Ő is észrevette a hívatlan vendéget. A kapitány felnézett a lányra és megrázta a fejét, jelezve, hogy maradjon csendben.

– Irgalmas isten! Legalább ő nem kiáltotta világba a hírt – sápítozott Enders –, ami nem jön rosszul a számunkra, nem igaz?

– Irány a sekély víz! – morogta fojtott hangon a kapitány – És gyorsan! – Fűzte még hozzá az újra közeledő tajtékra pillantva.

Odafent, magasan a kék víz fölött, a főárboc csúcsa közelében kuporgó Lazue tökéletesen tisztán kivehette az egyre közeledő kraken alakját. Szíve a torkában dobogott a legendás bestia láttán, melyről annyi meg annyi tengerészdalt és mesét hallott már élete során. Ám a számtalan közszájon forgó történet ellenére csak kevesen mondhatták el magukról, hogy valaha láttak ilyen teremtményt. A lány egyáltalán nem volt boldog a tudattól, hogy a szerencsések közé tartozónak vallhatja magát. Amikor megpillantotta az El Trinidad felé száguldó szörnyeteget, egy pillanatig úgy érezte, hogy kihagy a szívverése.

Ahogy a közvetlen közelükbe ért, a lány tisztán látta az egész állatot. A bőre hullaszürke volt, a pofája foltos, húsz láb hosszú testét mindenféle hegek és göbök csúfították. Csápjai, mint a

2 A Bibliában Leviathán néven, sárkányként szerepel. Tengeri mondabeli szörny hatalmas, többszemű polip; ha a szemébe néz valaki, az irányítása alá kerül. A hiedelem szerint hajókat támad meg, és mivel zöld szemei vannak, a hajósok az utazás során tartózkodtak a zöld színtől.

medúzafejek, kusza összevisszaságban lebegtek mögötte. A bestia átúszott a hajótest alatt, s habár egy pillanatig sem ért hozzá, a puszta tömege által keltett hullámok megtáncoltatták a galleont. Aztán felbukkant egy pillanatra a hajó másik oldalán, hogy lemerüljön az óceán titokzatos kék mélységeibe. Lazue letörölte a homlokáról az izzadságcseppeket.

Lady Sarah Almont tűnt fel a fedélzeten. A nő körülnézett, és látta, hogy Hunter mereven bámul kifelé az El Trinidad mellvédjén. – Jó napot, kapitány! – szólította meg a férfit, aki felé fordulva könnyű meghajlással viszonozta a köszöntést. – Madám!

– Kapitány, az ön arca egészen szürke. Jól érzi magát?Hunter válasz nélkül hagyva a kérdést átszaladt a tatfedélzet

másik oldalára, hogy ott bámuljon tovább merev tekintettel. Enders hangja hallatszott a kormányállástól: – Látja valahol?

– Mit kellene látnia? – kérdezte Lady Sarah.– Nem! – kiáltotta Hunter. – Lemerült.– Nagyjából úgy harminc láb mély víz van alattunk – jelentette

ki a kormányos. – Az már túl sekély neki.– Kinek? – kérdezte a lány, bájosan lebiggyesztve az ajkát.Hunter visszasétált hozzá.– Lehet, hogy vissza fog jönni – dörmögte Enders.– Lehet – hagyta rá a kapitány.Lady Sarah a férfiakat bámulta. Mindkettőt hideg verejték

verte ki. Mindkettő egészen sápadt volt.– Kapitány én nem vagyok tengerész. Mit jelentsen ez a

komédia?A kormányosból robbanásszerűen tört ki a feszültség. – Az

isten szerelmére, asszonyom, láttunk egy…– …egy jelet – torkolta le Hunter a másikat, miközben éles

pillantást vetett rá. – Egy jelet láttunk, hölgyem!– Egy jelet? Ön babonás, kapitány?– Hogyne lenne az! A kapitányunk nagyon is babonás! Nagyon

is… – morogta Enders, és kitekintett a horizont felé.– Tökéletesen tisztában vagyok vele – jelentette ki Lady Sarah

dühösen toppantva egyet a fedélzet deszkáin –, hogy önök valamit eltitkolnak előlem! Ezt nem vagyok hajlandó eltűrni!

– Helyes – mosolygott Hunter. Elbűvölő mosolya még

sápadtságán is átütött.Elképesztően szemtelenül tud viselkedni ez a férfi, gondolta

magában Almont kisasszony.– Tudom, hogy csak egy nő vagyok – kezdte volna –, de akkor

is ragaszkodom ahhoz, hogy…A kitörni készülő tirádát Lazue kiáltása szakította félbe. –

Vitorla a láthatáron!A kapitány a szeméhez emelte a messzelátót. Közvetlenül

mögöttük négyszögletes vásznak magasodtak a horizont fölé. A kormányoshoz fordult, de Enders már kiadta a parancsot az El Trinidad vitorláinak leeresztésére. A korábban megkurtított sudár-vitorlák máris dagadni kezdtek a széltől, az orrvitorla bontásra készen állt. A galleon gyorsulni kezdett.

A negyed mérfölddel előttük járó Cassandra leadott egy figyelmeztető lövést. Nem sokkal ezt követően az apró szlúp is követte az El Trinidad példáját.

Hunter ismét a szeméhez emelte a messzelátót. A horizonton kirajzolódó vásznak nem váltak nagyobbakká, de nem is zsugorodtak össze.

– Krisztus vérére, egyik szörnyeteg a másik után! – kiáltotta Enders. – Hogyan tovább?

– Egyelőre tartjuk az irányt! – utasította a kapitány.– Hamarosan azonban le kell térnünk erről a kurzusról! – jött a

válasz.Hunter bólintott. Az El Trinidad most szabadon szárnyalt a

keleti széllel, ám pontosan emiatt vészesen közel fog kerülni a nyugaton húzódó szigetláncolat tagjaihoz. A víz hamarosan túl sekéllyé válik majd, vagyis irányt kell változtatniuk. Ez a manőver minden hajótípusnál óhatatlanul sebességvesztéshez vezet, de a galleont különösen le fogja lassítani. A kilátásaik semmiképp sem voltak rózsásnak mondhatók.

– Képes lesz elboldogulni vele? – tette fel a kérdést a kapitány.– Attól tartok, nem! – csóválta a fejét a kormányos. – Túl kevés

az ember!– Mégis mi a baj? – kérdezte Lady Sarah!– Csendet! – torkolta le a férfi. – Menjen le a kabinjába!– Nem fogok…

– Menjen le! – üvöltött rá Hunter.A nő elfordult, de nem engedelmeskedett a parancsnak.

Távolabb húzódott egy kicsit, és onnan figyelte a hajón zajló, számára teljesen érthetetlen eseményeket. Látta, ahogy a Lazue névre hallgató fiú nőiesnek mondható mozdulatokkal, macskaügyességgel kúszik lefelé a kötélzetén. Lady Sarah szívverése kihagyott egy pillanatra, amikor egy váratlan széllökés fellibbentette Lazue bő ingét, felfedve az alatta rejtőzködő apró melleket. Vagyis a kedvesnek mutatkozó úriember álarca valójában egy nőt takart. De nem volt ideje ezen rágódni, mert Hunter, Lazue és Enders azonnal élénk beszélgetésbe merültek. A kapitány az üldöző hajóra mutatott, aztán a jobb oldalukon látható szigetekre. Végül a felhőtlen égboltra bökött és a Napra, amely immár jócskán délutánba hajolva lefelé indult égi pályáján. Lazue a homlokát ráncolta.

– Melyik szigetet szemelte ki? – kérdezte.– A Macska-szigetet – közölte a kormányos az egyik nagyobb

földdarabra mutatva a láncolatban.– Tehát a Majom-öböl? – firtatta a lány.– Úgy van – bólintott Enders. – A Majom-öböl.– Jól ismeri? – vette át a szót Hunter.– Valamikor régen már jártam ott. De az már évekkel ezelőtt

volt. Az öböl meglehetősen szélfútta. Hol jár most a Hold?– A harmadik negyedben – érkezett a válasz.– Ráadásul felhőtlen az ég – tette hozzá Lazue. – Kár, nagyon

nagy kár!Mindhárman gondterhelt arccal csóválták a fejüket. A lány

Hunterhez fordult. – Szokott szerencsejátékokat játszani?– Tudja jól, hogy szoktam!– Akkor változtasson irányt, és figyelje, hogy sikerül-e lerázni

a másik hajót! Ha igen, akkor minden rendben van. Ha nem, akkor kitalálunk valami mást!

– Bízom a szemében! – mondta a kapitány.– Azt jól teszi! – dünnyögte Lazue, majd visszakúszott a

főárboc megfigyelőpontjára.Lady Sarah egyetlen szót sem értett a párbeszédből, habár azt

érezte, hogy meglehetősen feszült és nyugtalan a hangulat. A

korlátnál maradt és a horizontot bámulta, ahol már szabad szemmel is tisztán kivehetők voltak a nyomukban járó hajó vitorlái. Hunter odasétált mellé. Most, hogy a döntés megszületett, a férfi lényegesen nyugodtabbnak látszott.

– Nem sokat értettem abból, ami elhangzott – mondta a lány.– Pedig nagyon egyszerű – magyarázta a kapitány. – Látja a

hajót, amely követ minket?– Látom.– És a szárazföldet is látja? Arra ott, a szélirány felé? A

Macska-szigetet?– Azt is látom.– Van ott egy horgonyzóhely amit Majom-öbölnek neveznek.

Az lesz a menedékünk, már ha el tudjuk érni!A lány az üldöző hajóról a szigetre pillantott. – Szóval nem

biztos abban, hogy eléri a szigetet? Úgy gondolja, valamiféle nehézség vár ott ránk?

– Látja a Napot?– Igen…– A Nap nyugat felé tartva ereszkedik lefelé. A következő

órában a tenger felszíne olyan erővel kezd majd csillogni, hogy szinte belefájdul az ember szeme. Ez azt jelenti, hogy nem leszünk képesek észlelni a víz alatti akadályokat, amikor megközelítjük az öblöt. Ezeken a vizeken egyetlen hajó sem vitorlázhat szembe a Nappal anélkül, hogy ne kockáztassa meg a korallzátonyokkal való ütközést.

– De Lazue felderítheti az öblöt, mielőtt még csillogni kezdene a víz.

– Úgy van, ám balszerencsénkre ez egy széljárta öböl, az ilyenek pedig ki vannak téve a viharoknak és az erős óceáni áramlatoknak. Folytonosan változnak. A homokzátonyok néhány nap vagy hét alatt áthelyeződhetnek. Lehet, hogy amikor odaérünk, a Majomöböl már nem olyan lesz, mint amilyenre Lazue emlékszik.

– Ó! – A lány egy pillanatra elhallgatott. – Akkor miért kell kikötni? Az elmúlt három éjszaka ön nem állt meg. Vitorlázzon egész éjszaka, és rázza le az üldözőket a sötétség beállta után! – Úgy érezte, sikerült jó megoldást találnia.

– De sajnos ott van még a Hold is – folytatta gondterhelten Hunter –, amely éppen a harmadik negyedben áll. Ez azt jelenti, hogy csupán éjfél után fog feljönni az égre. Ám ez szintén az üldözőink malmára hajtja a vizet, mert a teljes sötétség csupán négy órán át tart, ami túlságosan rövid idő ahhoz, hogy lerázhassuk őket.

– Akkor mihez kezd?A kapitány felkapta a messzelátót és a látóhatárt fürkészte. A

másik hajó máris közelebb ért hozzájuk.– Behajózom a Majom-öbölbe! Nappal szemben!– Készen állunk! – kiáltotta Enders, és a hajó lassan,

fáradságos munkával a kívánt irányba kezdett fordulni. Negyedórába került, mire ismét a hullámokat hasították. Üldözőik ezalatt jócskán lefaragtak a köztük lévő távolságból.

Ahogy Hunter messzelátóján át a hívatlan vendéget fürkészte, úgy érezte, nyomasztóan ismerős sziluett rajzolódik ki a szeme előtt. – Ez lehetetlen…

– Micsoda, uram?– Lazue! – üvöltötte a férfi és a horizontra mutatott.Odafent a lány a szeméhez emelte a távcsövet.– Mit gondol róla?– Azt, hogy régi barátaink azok! – érkezett a válasz.Enders felnyögött. – Cazalla hajója? A fekete hajó?– Csakis!– De ki irányítja őket? – kérdezte a kormányos.– Bosquet, a francia – morogta Hunter, felidézve a ravasz,

higgadt férfi alakját, akit Matanceros szigetén látott a hadihajó fedélzetére lépni.

– Ismerem őt – mondta Enders. – Állhatatos és hozzáértő hajós, aki érti a mesterségét. – Felsóhajtott. – Elég baj, hogy nem egy don áll a taton! Lehetne nagyobb szerencsénk is! – A spanyolok közismerten rossz tengerészek voltak.

– Mennyi idő még a szárazföld?– Talán egy óra – jelentette a kormányos. – Talán egy kicsit

több. Ha az átjáró szűknek bizonyul, be kell majd vonnunk néhány vitorlát.

Ez tovább csökkentené a sebességüket, de nem tehettek mást.

Ha meg akarják őrizni az irányítást a hajó fölött, akkor kurtítaniuk kell a vitorlákon, mielőtt elérik a belső vizeket.

Hunter ismét a hadihajót nézte. A spanyolok éppen irányt váltottak. A vitorlák meglibbentek, ahogy egy pillanatra szélárnyékba kerültek. A hajó megtorpant egy kis időre, de hamarosan ismét teljes sebességgel száguldott előre.

– Ez nagyon szoros lesz! – kiáltotta.– Az bizony! – értett egyet a kormányos.Odafent Lazue kinyújtotta a bal kezét. Enders irányt váltott, és

addig figyelte a lányt, amíg az le nem eresztette a karját. Ezt követően tartotta a kijelölt kurzust. Nem sokkal később már a jobb kéz nyúlt ki, félig behajlítva.

Enders ismét korrigált a kormány állásán, és a hajó lassan jobb felé fordult.

HUSZONHETEDIK FEJEZET

Az El Trinidad a Majom-öböl felé vette az irányt.Sanson a Cassandra fedélzetéről figyelte a hatalmas hajó

manőverezését. – Lajos királyra, ezek a szárazföld felé tartanak! – rikkantotta. – Pontosan a Nap felé hajóznak!

– Ez őrültség! – nyögte a kormánynál álló tengerész.– Nyisd ki a füled! – kiáltotta a francia a férfi felé pördülve. –

Állj rá annak a lomha tehénnek a farvizére és kövesd pontosan a manővereit! Az orrunk hajszálra bökje a seggük lyukát, vagy átvágom a torkodat!

– De meg tudják csinálni Nappal szemben is? – siránkozott a fickó.

– Lazue szemére hagyatkoznak – válaszolta Sanson. – Az nekem bőven elég!

Lazue a lehető leggondosabban mérlegelt mindent. Még arra is ügyelt, hogy miképpen mozdítja a karjait, hiszen a leghétköznapibb kézmozdulatával is irányváltásra adhatott volna utasítást. Éppen nyugat felé bámult, bal tenyerét egyenesen az orra alatt tartva, mintegy ellenzőként használva a hajóorr előtti vízfelszínen megcsillanó napfény ellen. Semmi mással nem törődött, csakis a szárazföldet fürkészte. A Macska-sziget zölden lejtő kontúrjait, melyek ebben a pillanatban mélységek nélküli lapos körvonalak voltak csupán.

A lány tudta, hogy valahol előrébb, amikor közelebb érnek majd, egy ponton a sziget részletei elkülöníthetőkké válnak és kiélesednek, vagyis képes lesz megtalálni a Majom-öböl bejáratát. Addig azonban az a dolga, hogy kijelölje a lehető legideálisabb

irányt arra, amerre a csatornát sejti.A magaslati megfigyelőpont nagy segítségére volt. A főárboc

kilátóhelyéről mérföldekre előre is képes volt elkülöníteni a vízfelszín színárnyalatait. A kék számtalan eltérő tónusát és a különböző intenzitású zöldeket. Agyában a színek a mélységre vonatkozó adatokkal kötődtek össze. Úgy olvasott bennük, mintha portolánból3 tájékozódna.

Ez több volt, mint átlagos képesség. A Karib-tengeren otthonosan mozgó tengerészek jól tudták, hogy a sötétkék szín mély vizet jelez, míg a zöld szinte már-már feneketlen mélységre utal. Lazue azonban azzal is tisztában volt, hogy ha homokos a fenék, akkor a víz színe világoskékké válik, noha a mélység akár ötvenlábnyi is lehet. Tudta, hogy a sötétzöld szín arról tanúskodik, hogy a csupán tíz láb mélyen húzódó tengerfeneket sűrű növényzet borítja. A nap folyamán folytonosan változó fényviszonyok tovább bonyolították a helyzetet, hiszen kora reggel vagy éppen késő délután a színek sötétebbekké és árnyaltabbakká váltak, így a tájékozódást gondolatban mindig ehhez kellett módosítani.

Most azonban még nem törődött a mélységgel. A partvonal színeit fürkészte, hogy valami egyértelmű jelet találjon, ami a Majom-öböl bejáratára utal. Emlékezett rá, hogy az öbölbe egy apró, édesvizű vízfolyás torkollik, bár ez a legtöbb hasonló öblöcskéről elmondható volt. A karib világ telis-tele volt tűzdelve ilyen zugokkal, ám ezek legtöbbje nem nyújtott védelmet a nagyobb hajóknak, mivel a korallgyűrűn nem volt olyan méretű rés, amely átjárhatónak bizonyult volna a számukra. A bejáratok pedig általában ott nyíltak, ahol a patakok és folyócskák vize összekeveredett a tenger sós vizével. A korall egyáltalán nem kedvelte ezeket a helyeket.

Lazue a partvonal menti vizet fürkészte, mert jól tudta, hogy a rés maga nem közvetlenül a torkolattal szemben lesz. Mindig az édesvizet terelő áramlattól függött, hogy negyedmérföldnyivel

3 a középkorban feltalált hajózási térkép, melyet az iránytűvel egy időben kezdtek használni a Földközi-tenger térségében. a sebességmérésre használt log és az idő mérésére használt homokóra segítségével lehetővé tette a becsült távolságok és irányok szerinti navigációt.

északabbra vagy délebbre alakul-e ki. Az ilyen áramlatok viszont gyakran okoztak barnás kavargást az öböl vizében, amely általában a felszínen is jól láthatóvá vált.

A lány figyelmesen kutatott a jel után, melyet végül a hajó által követett iránytól délre sikerült észrevennie. Azonnal jelezte a szükséges módosítást a fedélzeten álló Endersnek. Miközben a galleon felvette az új kurzust, Lazue megkönnyebbülten gondolt arra, hogy a kormányosnak fogalma sincs arról, mi vár még rájuk. Ha tudná, milyen keskeny csatornán kell majd átpasszíroznia az El Trinidadot, valószínűleg megremegne a keze. A hullámok vad tajtékot vetve törtek meg az éles korallszirtek között. A nyílt terület alig volt szélesebb, mint maga a hajótest.

Amint látta, hogy a megfelelő irányba tartanak, a lány egy pillanatra lehunyta a szemét. A napfény rózsaszínűre festette a szemhéjait. Néhány lélegzetvételnyi ideig nem törődött a hajó mozgásával, sem a vitorláknak feszülő széllel, sem az óceán illatával. Kizárólag arra koncentrált, hogy a szemeit pihentesse. Semmi nem számított, csakis a szemei. Mélyeket, lassúkat sóhajtott, igyekezett felkészülni a következő erőfeszítésre. Erőt gyűjtött, hogy élesítse a koncentrálóképességét.

Tisztában volt azzal, hogy mi következik. Jól ismerte az elkerülhetetlenül lejátszódó folyamatot. A kezdet könnyű lesz, aztán a fájdalom belemar majd az idegpályáiba, majd egyre elviselhetetlenebbé válik a kín. A szeme könnyezni, szúrni és égni kezd. Az óra végére teljesen ki fog merülni, a teste elerőtlenedik. Olyan álmos lesz, mintha már egy hete talpon lenne. Talán azon nyomban össze is esik, amint leereszkedik a fedélzetre.

Emberfeletti erőfeszítésre lesz szüksége, amire fel kell készítenie magát. Csukott szemmel egyenletesen mély és lassú belégzéseket végzett.

A kormánynál álló Enders egész más módszert alkalmazva koncentrált. Az ő szemei nyitva voltak, de mégsem csak a látására hagyatkozott. A kormánykerék rezdüléseit a karjaiban, a fogantyúk nyomását a tenyerében, a fedélzet imbolygását a lábaiban érezte. Hallotta a hajótestnek ütköző víz morajlását, az

arcát simogató szél susogását, a kötélzet nyikorgását. Érzékelte mindazokat a hatásokat és ellenhatásokat, amelyek egyensúlyban tartották a galleont. Szinte tökéletesen eggyé olvadt az El Trinidaddal, a részévé vált, egyfajta fizikai kötelék jött létre közöttük. Ő volt a hajó agya, ami tökéletesen tudta, mire van szüksége a testnek.

Érezte, ha a sebességük akár csak egy fél csomóval is megváltozott, ha valamelyik vitorlát rosszul kurtították meg. Érezte, ha a rakomány elmozdult a raktérben, ahogy azt is, merre csúszott. Tisztában volt vele, mennyi víz szivárgott be a hajófenékre, és azzal is, mikor futja legjobb formáját a galleon, könnyedén hasítva a vizet. Vagy éppen mikor kerül rossz passzba. Tudta, mit várhat tőle.

Mindezt csukott szemmel is el tudta volna mondani. Azt azonban már nem, hogy miképpen képes ezekre a dolgokra. Most, hogy Lazue-val működött együtt, pontosan azért aggódott, mert az irányítás egy részét át kellett adnia valaki másnak. Ha csupán az érzékeire hagyatkozna, egyszer-egyszer bizonyosan felülbírálná a lány kézjeleit, habár jól tudta, hogy megbízhat bennük. Rá kellett kényszerítenie magát, hogy vakon engedelmeskedjen nekik. Ettől még idegesebb lett. Izzadságtól csúszkáló kezekkel markolta a kormányt, a szelet erősebbnek érezte az arcán, amint Lazue kinyújtott karjaihoz igazodva korrigálta a hajó mozgását.

A lány dél felé terelte az El Trinidadot, vagyis megtalálta a korallzátonyon nyíló csatornát, gondolta. Hamarosan kénytelenek lesznek áthajózni rajta. Már a gondolattól is hideg borzongás futott végig a hátán.

Hunter gondolatait teljesen kitöltötte az aggodalom. Előre-hátra járkált, az orrtól a tatig, majd vissza. Igyekezett tudomást sem venni Lazue-ról és a kormányosról. A spanyol hadihajó minden egyes perccel közelebb került hozzájuk, a fővitorla felső szegélye már tisztán kirajzolódott a horizonton. Még mindig teljes vitorlázattal hajóztak, miközben az El Trinidad a legtöbb vitorláját már bevonta, hiszen alig egymérföldnyire járt a szigettől.

A Cassandra mindeközben a galleon nyomában maradt, hogy

hátramaradva kivárja, amíg megmutatják neki a kikötőbe vezető utat. Erre a manőverre még akkor is szükség volt, ha így az El Trinidad vitorlái kifogták a szelet a Cassandra elől és a kis szlúp nem tudott kellő sebességgel haladni. Szorosan a hatalmas hajó tatja mögé húzódtak, hiszen ha csak egy kicsit is lemaradtak volna tőle, azonnal kiszolgáltatják magukat a spanyol hadihajónak.

A valódi baj akkor veszi majd kezdetét, amikor beérnek az öbölbe. A két hajó szorosan egymás mögött haladva fog átkelni a résen. Ha az El Trinidad nem tudja simán végrehajtani a feladatot, akkor a Cassandra nekiütközhet és mindkét jármű megsérül. Ha ez magában az átjáróban történik, az maga lesz a rémálom – szétzúzódnak a zátony borotvaéles szikláin. Hunter tudta, hogy Sanson tisztában van a veszéllyel, ahogy abban is biztos volt, hogy túlságosan lemaradni sem mer.

Túlzottan is bonyolult manővert kell majd végrehajtaniuk. A kapitány előreszaladt és a Majom-öböl ragyogóan fénylő vizét bámulta. Már láthatta a dombokkal borított, behajlított ujj alakjára emlékeztető földnyúlványt, mely előugrott a sziget tömbjéből, hogy védőhurokként ölelje körül az öblöt.

A korallzátonyon nyíló csatorna még rejtve maradt előtte. Valahol ott kell lennie közvetlenül előttük. A csillogó, szikrázó vízben.

Felpillantott a főárboc megfigyelőkosarában elhelyezkedő Lazue felé, és látta, ahogy a lány jeleket ad Endersnek. Jobb öklét felfelé húzogatva csapkodta bal kezének kinyújtott tenyerét.

A kormányos azon nyomban kiadta a parancsot, hogy csökkentsék tovább a vitorlafelületet. A kapitány tudta, hogy ez csakis egyvalamit jelenthet: nagyon közel vannak már a bejárathoz. Visszafordult a csillogás felé, de még mindig nem látott semmit.

– Mélységmérők! Jobb és baloldali – kiáltotta Enders, hogy azonnal két ember ugorjon az orr két oldalára. A tengerészek váltakozva jelentették az eredményeket. Hunter már az első kiáltásra összerezzent. – Öt egész!

Az öt öl, vagyis harminc láb, már nagyon sekély vizet jelent. Az El Trinidad merülése három öl volt, tehát nem sok hely maradt a hajótest és a fenék között. Olyan vízben pedig, ahol korall

borítja az aljzatot, meglehetősen könnyű volt beleszaladni egy-egy váratlanul kiemelkedő, tizenkét láb magas szirtbe. A pengeéles, kőkemény képződmény pedig úgy hasította fel a hajótestet, akár kés a papírt.

– Cinq et demi! – jött a következő kiáltás. Ez már jobban hangzott.

A kapitány lélegzet-visszafojtva várt.– Hat egész és még egy kevés!Felsóhajtott: átjutottak a külső zátonyon. Ám a legtöbb szigetet

két gyűrű veszi körül, egy sekélyebb belső és egy mélyebb külső. Mielőtt elérnék a veszélyes belső zátonyt, egy rövid ideig biztonságos vízen fognak hajózni.

– Moins six! – hallotta a kiáltást.Ismét csökkent a mélység. Hunter újfent a főárboc magasában

álló Lazue-ra pillantott. A lány előrehajló testtel állt, tökéletesen ellazulva, majdhogynem közönyösen. Bár a kapitány nem láthatta az arckifejezését.

Lazue teste valóban ellazult. Már-már az a veszély fenyegetett, hogy alázuhan a megfigyelőpontról. Tenyerével épp csak érintette a védőkorlát tetejét, ahogy mélyen előrehajolva állt. Vállát leeresztette, izmai elernyedtek.

A lány arca azonban feszült volt és merev, szája görcsös grimaszba torzult, a fogait összeszorította, miközben a csillogásba fúrta a tekintetét. Szemhéjai szinte bezárultak, és oly régóta húzta már össze őket, hogy remegni kezdtek a megerőltetéstől. A dolog elképesztően zavaró volt, de Lazue egyáltalán nem figyelt rá oda. Egy ideje valamiféle transzszerű állapotba került.

Az őt körülvevő világ két fekete alakra redukálódott: az előtte lebegő szigetre és az alatta felsejlő hajóorra. A két éteri jelenést lapos, csillogó terület választotta el egymástól, a napsugaraktól gyötrelmesen ragyogó vízfelszín, mely hipnotikus motívumokat festve remegett és szikrázott. A víz színén szinte semmilyen részletet nem volt képes kivenni.

Egyszer-egyszer meglátta a hullámoktól ostromolt korallszirteket, melyek fekete foltoknak tűntek a nagy fehér ragyogásban.

Máskor, amikor egy-egy pillanatra elült a finom illatú szél,

örvények és áramlatok felvillanó képeit látta, melyek megkavarták a csillogó alakzatokat.

Legtöbbször azonban a víz mindent eltakaró, vakító ezüstként ragyogott. A lány kizárólag az emlékezetére hagyatkozva vezette át a hajót a villogó felszínen. Agyának egy rejtett zugában raktározta el a sekély helyek, a korallsziklák és a homokpadok elhelyezkedését, melyeket mintegy félórával korábban figyelhetett meg, amikor a hajó még távolabb volt a parttól és az előttük elterülő víz is átláthatóbb volt. Minden részletre kiterjedő képet alkotott magában a vízről a szárazföld jellegzetes tereppontjai alapján.

Most, hogy közvetlenül lefelé nézett, a hajó orra által felhasított, átlátszó vízre, pontosan meg tudta határozni az El Trinidad helyzetét ezen a belső térképen. Messze alatta jól látszottak az agykorall gömbjei és a gargantuai méretű tengeri karfiolok rózsái a szirtek oldalán. Tudta, hogy ez azt jelenti, ideje északnak fordulniuk, tehát kinyújtotta a jobb kezét, és figyelte, ahogy az orr fekete sziluettje megremeg. Kivárta, amíg a parton fekvő kidőlt pálmafa felé lendülnek, és leengedte a kezét. Enders tartotta az új irányt.

A lány futó pillantást vetett előre. Már látta a hullámoktól ostromolt korallfogakat, melyek a csatorna bejáratát övezték és közvetlenül a gyűrűn nyíló réshez vezettek. Emlékezett rá, hogy mielőtt elérnék a bejáratot, enyhén jobbra kell fordulniuk, hogy elkerüljenek egy újabb korallfejet. Kinyújtotta a jobb karját, a kormányos pedig módosította az irányt.

Lazue egyenesen előre meredt. Elsiklottak a második korallfog mellett is, ami veszedelmes közelségbe került a hajótesthez. Az El Trinidad megremegett, ahogy súrolta a borotvaéles képződmény szélét, de minden baj nélkül túljutottak rajta.

A lány most a bal kezét nyújtotta ki és a galleon ismét kurzust váltott. Újra a kidőlt pálmafa felé tartottak. Lazue egyre csak várakozott.

Enderst áramütésként érte a hajótesten megcsikorduló korall hangja. Az idegei megfeszültek a félelmetes hang hallatán. Tehetetlenül ugrott egyet a kormány mellett, ám ahogy a csikorgás folytatódott és a remegés egyre hátrébbről érződött, rájött, hogy

csupán súrolják a szirtet. A kormányos megkönnyebbülten felsóhajtott.

Érezte, ahogy a remegés a tat felé közeledik, végigszaladva a galleon teljes hosszán. Az utolsó pillanatban elengedte a kormányt, hogy megvédje a lapátot, mely a hajó egyik legsebezhetőbb része volt a víz alatt. Egy ilyen horzsolásos ütközés, mely csupán a hajótestet borító kagylókat karcolja végig, képes könnyedén elroppantani a keményen elfordított kormánylapátot. Hogy ezt elkerülje, inkább lazán hagyta. Mikor újra megmarkolta a kerék fogantyúit, ismét Lazue utasításait követte.

– Ez a lány még a tű fokán is átbújna – morogta maga elé, ahogy az El Trinidad a Majom-öböl felé fordult.

– Kevesebb, mint négy! – kiáltotta a mélységmérő.Az orrban ácsorgó Hunter, oldalán a mérőónokkal felszerelt

köteleket kezelő emberekkel, az előttük csillogó vizet pásztázta. Még mindig semmit nem látott, de oldalra fordulva már szemébe tűntek a korallalakzatok, melyek félelmetesen közel voltak a felszínhez. A galleon valami isteni csoda folytán mindegyiket elkerülte.

– Trois et demi!A kapitány a fogait csikorgatta. Húszlábnyi víz van alattuk, ami

már szinte lehetetlenül sekély. Ahogy erre gondolt, a hajó ismét nekiütközött egy korallszirtnek. Most csupán egy éles koppanás hallatszott, aztán néma csend következett. A hajó átsiklott a korall-fejen és folytatta útját.

– Három és egy!Újabb lábnyi mélységet veszítettek, az El Trinidad mégis

tovább szántotta a szikrázó vízfelszínt.– Merde! – ordította az egyik mélységmérő és hátrafelé kezdett

szaladni. Hunter tudta, mi történt: a fickó kötele beleakadt az egyik korallfogba és beszorult. A férfi kétségbeesve igyekezett kiszabadítani.

– Három egész!A kapitány homlokán egyre mélyültek a ráncok. Ha igaz az,

amit a spanyol foglyok eskü alatt vallottak, és a galleon merülése valóban három láb, akkor most elkerülhetetlenül zátonyra kell

futniuk. Az adat azonban nyilvánvalóan pontatlan volt, mert a hajó gond nélkül úszott tovább a sziget felé. Némán átkozta magában a rohadékokat.

Persze tisztában volt vele, hogy a merülésről kapott tények egyáltalán nem valótlanok, és közel kell állniuk az igazsághoz. Az El Trinidad méreteiből legalábbis erre lehetett következtetni.

– Három egész!Még mindig mozogtak, ám ekkor ijesztő hirtelenséggel

pillantotta meg a zátonyon nyíló csatornát. Az egész elképesztően szűknek látszott. A keskeny csatorna két oldalán hullámoktól ostromolt, rémisztően éles korallszirtek nyújtóztak feléjük. A galleon pontosan a bejárat közepén haladt. Hunter hálát adott az Úrnak. A hajótest és a veszedelmes zátonyok között így is alig maradt több mint ötyardnyi távolság.

A kapitány hátrapillantott Endersre, aki a két oldalt elszáguldó zátonyokat bámulta. Átjutottak közöttük.

– Öt egész! – kiáltotta a mélységmérő rekedt hangon, s a legénység örömujjongással válaszolt. Beértek a gyűrű mögé és ismét mély víz volt alattuk. Folytatták az utat észak felé, hogy behúzódjanak az öböl védelmébe, melyet a sziget testéből előugró, behajlított ujjra hasonlító földnyelv oltalmazott.

Hunter végre teljes egészében áttekinthette a Majom-öblöt. Már első pillantásra is látszott, hogy nem nevezhető ideális menedéknek. Bár az öböl bejáratánál még nagy volt a vízmélység, befelé haladva egyre gyorsabb ütemben sekélyedett el. Ez azt jelentette, hogy olyan helyen kell horgonyt vetniük, ami jól belátható az óceán irányából. A kilátások több szempontból sem tették boldoggá.

Visszafordulva megpillantotta a szorosan a nyomukban járó Cassandrát, mely éppen most tört át a keskeny csatornán. Az orrban álló és mélységmérőt kezelő tengerész arcára feszült figyelem merevedett. A szlúp tatja mögött feltűnt a spanyol hadihajó is, alig több mint kétmérföldnyi távolságban.

A Nap éppen lebukni készült a látóhatár mögött. Az ellenség tehát semmiképpen sem hajózhat be a Majom-öbölbe a sötétség beálltáig. Ha pedig Bosquet hajnalban akar behatolni, Hunter felkészülten fogja várni a támadást.

– Le a horgonnyal! – kiáltott Enders. – Mozogjatok! Az El Trinidad rázkódva állt meg az alkonyi fényben, miközben a Cassandra elhajózott mellette. Az apró szlúp, kihasználva lényegesen kisebb merülését, jócskán beljebb húzódott az öböl sekély vizeire. Néhány pillanat múlva Sanson horgonya is a tengerbe csobbant. Mindkét hajó biztonságban volt. Legalábbis egyelőre.

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

Az átjárón történt idegfeszítő átkelést követően a két hajó legénysége örömujjongásban tört ki. Az emberek megkönnyebbülten nevettek és kiáltoztak, egyesek gratuláltak társaiknak, mások durva tréfákkal ugratták egymást az alkony utolsó lobbanásainál. Hunter nem vett részt az általános eufóriában. A galleon tatbástyáján állt és figyelte, ahogy a hadihajó a növekvő sötétség ellenére tovább közeledik feléjük.

A spanyolok már közel fél mérföldre megközelítették az öblöt, csupán a korallgyűrű választotta el őket egymástól. Bosquet túlzottan is vakmerő, gondolta Hunter, hogy ilyen közel merészkedik a gyorsan közeledő éjszaka dacára. A maga részéről ezt hatalmas és szükségtelen kockázatnak tartotta.

Enders, aki szintén az eseményeket követte, feltette a kimondatlan kérdést: – Vajon mit akar?

A kapitány a fejét csóválta. Figyelte, ahogy a hadihajó leereszkedő horgonya hatalmas csobbanással a vízbe csapódik.

Az ellenség meglehetősen közel volt hozzájuk, így a víz fölött is tisztán hallhatták a spanyolul elkiáltott parancsszavakat. A hajó tatján lázas tevékenység folyt, majd egy második horgonyt is leengedtek.

– Ennek semmi értelme – jelentette ki a kormányos. – Akár több mérföld mély vízen is átvészelhetnék az éjszakát, mégis négy-ölnyi mélység fölött horgonyoztak le.

Hunter némán bámulta őket. Egy újabb horgonyt eresztettek le hátul, majd tucatnyi kéz kezdte húzni a kötelet. A hadihajó tatja lassan a part felé fordult.

– Átkozott legyek! – kiáltotta Enders. – Csak nem arra készülnek, hogy…?

– De igen – vágta rá a kapitány. – Az oldalát fordítja felénk. Húzzák fel a horgonyt!

– Horgonyt fel! – közvetítette a parancsot a kormányos a meglepett legénység felé. – Figyeljetek ott az előárbocnál! Élénken azokkal a kötelekkel! – Lassan visszafordult Hunter felé. – Szinte bizonyos, hogy megfeneklünk!

– Nincs más választásunk! – érkezett a lakonikus válasz. Bosquet szándéka világosan látszott. Azért horgonyzott le a zátonyon kívül, éppen az öböl szájánál, hogy a menedékhely ágyúinak hatótávolságába kerülhessen. Ott akart maradni, hogy az éjszaka folyamán leadott oldalsortüzekkel forgáccsá lője a galleont. Ha ki akarnak kerülni a veszélyes zónából, meg kell kockáztatniuk a sekély vizet, máskülönben reggelre csak uszadékfa marad belőlük.

Már látta is, ahogy a spanyol hadihajó lőrései kinyílnak és az előretolt ágyúk szája tüzet köp feléjük. A golyók keresztültörtek az El Trinidad kötélzetén és a hajótest körül csapódtak a vízbe.

– Hozza már mozgásba, Mr. Enders! – kiáltotta Hunter.A válasz, ha volt egyáltalán, beleveszett a spanyol hajó

második sortüzének dördülésébe. Ez már sokkal közelebb járt a célhoz. Több lövedék is eltalálta a galleont, faszilánkok és elszakadt kötelek repkedtek szerteszét.

– A jó francba! – átkozódott a kormányos, annyi fájdalommal a hangjában, mintha ő maga sérült volna meg.

Az El Trinidad végre mozgásba lendült, és lassan kifelé araszolt a veszélyes távolságból. A spanyolok következő sortüze ártalmatlanul, tökéletesen egyenes vonalban verte fel a tenger felszínét. A sortűz hihetetlen pontossága megdöbbentően félelmetes látványt nyújtott.

– Értik a dolgukat! – kiáltotta Enders.– Vagyis eljött az idő – jegyezte meg Hunter –, amikor el kell

ismernie a tengerészeti hozzáértésüket!Mostanra teljesen besötétedett. A negyedik sortűz vörös

villámlásként világította meg a hadihajó fekete körvonalait. Látni alig látták, csupán hallották, ahogy az ágyúgolyók a tat mögött korbácsolják fel a vizet.

A magas dombokkal borított földnyelv végre eltakarta előlük

az ellenséges hajót.– Horgonyt leengedni! – kiáltotta Enders, de már elkéstek. Az

El Trinidad halk reccsenést hallatva megfeneklett a Majom-öböl homokos alján.

Azon az éjszakán, amint magányosan üldögélt a kabinjában, Hunter felmérte a helyzetet. A megfeneklés ténye nem nyugtalanította különösebben, hiszen a hajó könnyű homokra ült fel, és az alacsony dagály ellenére is biztosra vette, hogy néhány óra alatt ismét mélyebb vízre kerülhetnek.

Vagyis jelen pillanatban mindkét hajó biztonságban volt. Annak ellenére, hogy az öblöt nem nevezhették ideális horgonyzóhelynek, mégis megfelelő védelmet nyújtott. Volt elég friss vizük, és több mint két hétig annak a veszélye sem fenyegette őket, hogy korlátozniuk kéne az emberek ellátmányát. Ha találnak élelmet és vizet a parton, amit szinte biztosra vehetnek, akár négy hónapig is a Majom-öbölben maradhatnak.

Feltételezve persze, hogy nem csap le rájuk egy vihar. Ha ez bekövetkezne, az katasztrofális következményekkel járhatna számukra. A sekély vizű Majom-öböl a sziget óceán felőli, szeles oldalán feküdt, vagyis egy komolyabb vihar rövid idő alatt szétzúzhatná mind a két hajót. Ráadásul jócskán benne jártak már a hurrikánszezonban, tehát ostobaság lenne abban reménykedni, hogy túl sok nyugalmas napban lesz még részük. Nincs mese, ki kell jutniuk a Majom-öbölből, mielőtt az ítéletidő elérné őket!

Természetesen Bosquet is tisztában volt mindezzel. Ha valóban türelmes embernek bizonyul, egyszerűen csak blokád alatt tartja az öblöt, meghúzódik a mély vízen, és kivárja, amíg rosszra fordul az időjárás. A kényszerhelyzetben lévő, menedékhelyét elhagyó galleont pedig már minden további gond nélkül megtámadhatja.

Bosquet azonban eddig nem tűnt különösebben türelmesnek, sőt. Minden tette arra utalt, hogy merész és ravasz katonával van dolguk, aki abban a pillanatban támadásba lendül, amint arra alkalma nyílik. Az is nyilvánvaló volt, hogy számos ok pontosan arra ösztökéli, hogy még a rossz idő megérkezése előtt kikényszerítse a döntést.

A tengeri összecsapások során a rossz időjárás kiegyenlítette az esélyeket. A gyengébb fél mindig ezért imádkozott, az erősebb pedig igyekezett elkerülni. A vihar természetesen mindkét félnek gondot okozott, de a nagyobb hajók hatékonyságát aránytalan módon lecsökkentette. Bosquet tisztában volt vele, hogy Hunter hajóján kevés az ember, ahogy azt is tudta, hogy csak könnyű lövegekkel rendelkezik.

A kabinban üldögélve a kapitány igyekezett annak az embernek a fejével gondolkodni, akivel még sohasem találkozott. Megpróbálta kitalálni, mire is gondolhat a másik. A francia renegát szinte bizonyosan hajnalban fog támadni, döntötte el végül.

A támadás azonban ugyanúgy érkezhet a tenger, mint a szárazföld felől. Arra is fel kell készülniük, hogy mindkét irányból rajtuk ütnek. Mindez attól függött, hány fegyveres tartózkodik Bosquet hajójának fedélzetén, és azok mennyire bíznak a parancsnokukban. Jól emlékezett a katonákra, akik a hadihajón őrizték őket, fiatalok voltak, tapasztalatlanok és fegyelmezetlenek.

Vagyis nem lehet bennük különösebben megbízni. Tehát Bosquet a tenger felől, a hajóról fog támadni. Megpróbál majd behatolni a Majom-öbölbe, hogy olyan pozíciót foglaljon el, ahonnan már láthatja a galleont. Arra számít, hogy a kalózok a sekély vízben maradnak, ami jelentősen megnehezítené számukra a manőverezést.

Jelen pillanatban a tatjukat mutatták az ellenségnek, ami a hajó legsebezhetőbb része. Vagyis Bosquet-nak csak be kell hajóznia az öböl száján és a sortüzeivel rövid időn belül elsüllyesztheti mindkét hajót. Mégpedig minden különösebb aggodalom nélkül, hiszen a kincset később könnyedén felhozhatnák a sekély vízbe merült roncsok gyomrából.

Hunter hívatta Enderst, és utasította, hogy a spanyol foglyokat zárassa biztos helyre, valamint hogy az arra alkalmas kalózokat lássa el muskétákkal és minden további késlekedés nélkül tegye partra a csapatot.

Békés hajnal köszöntött a Majom-öbölre. A szél szelíden

fújdogált, az égen fátyolfelhők úsztak, melyeket rózsaszínűre festettek az első napsugarak. A spanyol hadihajó fedélzetén a legénység lassan és látszólag rendszertelenül kezdett a reggeli feladatokhoz. A nap már jócskán a horizont fölött járt, amikor felhangzottak a vitorlabontásra és horgonyfelszedésre vonatkozó parancsok.

Ebben a pillanatban a part teljes hosszáról és az öböl bejáratának mindkét oldaláról az addig rejtőzködő kalózok elképesztően pontos muskétatüzet zúdítottak a hajóra, ami alaposan meglepte a spanyol tengerészeket. Azonnal végeztek a főhorgony csörlőjénél dolgozó férfiakkal. A tathorgonynál sürgölődők sem jártak jobban, vagy megölték, vagy megsebesítették őket a becsapódó ólomgolyók. A fedélzeten mutatkozó tiszteket egyenként szedték le, ahogy a kötélzeten dolgozó matrózok közül is sokan zuhantak alá, hogy szörnyű sikoltással csapódjanak a tengerbe vagy a kemény deszkáknak.

Amilyen hamar felhangzott, olyan hirtelen el is hallgatott a muskétatűz. A part levegőjét megtöltő lőporfüst gomolygásán kívül semmi jele nem volt mozgásnak, még a természet is elcsöndesedett. Teljes némaság uralkodott a tájon.

Hunter, aki a dombos földnyelv tenger felőli csúcsán helyezkedett el, elégedetten figyelte látcsövén át a hadihajót. Hallotta a zavarodott kiáltásokat, figyelte, ahogy a félig leeresztett vitorlák csattogva remegnek a szélben. Percek teltek el, mire a legénység újra felkúszott a kötélzeten és munkához látott a csörlőknél. Eleinte bátortalanul végezték a dolgukat, de amikor nem érkezett újabb puskatűz a part felől, megnőtt az önbizalmuk.

A kapitány kivárt.Tisztában volt vele, hogy övé az előny. Habár általában sem a

muskéták nem voltak alkalmasak a pontos célzásra, sem a lövészek nem voltak elég képzettek, a kalózok szinte egytől egyig mesterien bántak a lőfegyverekkel. Az emberei akkor is képesek voltak egy hajó fedélzetéről levadászni a tengerészeket, ha éppen az apró Cassandra bukdácsolt alattuk. A partról való célzás szinte gyerekjáték volt a számukra.

Ám most nem jutott idő a szórakozásra.Hunter megvárta, amíg a horgonykötél megindul felfelé, majd

újra kiadta a tűzparancsot. Lövedékek újabb hulláma árasztotta el a hadihajót, ugyanazzal a pusztító eredménnyel. Aztán megint csend lett.

Bosquet-nak mostanra már rá kellett döbbennie, hogy a korallgyűrű csatornáján való behajózás úgy követel majd egyre több áldozatot tőle, ahogy közeledik a zátonyokhoz. Még ha sikerülne is elérnie a rést és behajóznia az öbölbe, többtucatnyi, ha nem több száz emberét veszítené el közben. Ám még ennél is nagyobb kockázatot jelentett, hogy az árbocokon helyet foglaló megfigyelőket vagy magát a kormányost éri találat, ami azt jelentené, hogy a hadihajó éppen a legveszélyesebb vizeken maradna irányítás nélkül.

A kapitány várt. Hallotta, hogy parancsok hangzanak el a fedélzeten, aztán újra csend lett. A főhorgonykötél minden előzetes jel nélkül belehullott a tengerbe. Egy pillanattal később ugyanez történt a tatnál is. Tehát a spanyolok lemondtak a horgonyaikról és elvágták a köteleket. A fekete hajó lassan távolodni kezdett a zátonytól.

Amint kiértek a muskéták lőtávolából, a legénység ismét megjelent a fedélzeten és a kötélzeten. Kibontották a vitorlákat. Hunter várta, hogy elfordulnak és megkezdik a part felé való közeledést, a hadihajó azonban semmi ilyet nem tett. Ehelyett észak felé úszott vagy százyardnyit, majd újabb horgonyt kivetve új pozíciót vett fel. A vitorlákat gyorsan bevonták. A hajó csendesen lebegett, közvetlenül az öblöt védő dombok közelében.

– Nos – mondta Enders –, tehát így állunk. A don nem akar bejönni, mi viszont nem tudunk kimenni.

Mire eljött a dél, a Majom-öböl perzselően forróvá és szinte levegőtlenné vált. Hunter a galleon átforrósodott fedélzetén járkált. Érezte a megolvadt szurkot a talpa alatt, miközben a kényelmetlen helyzetben rejlő irónián kesergett. Tökéletesen végrehajtották az évszázad legmerészebb kalózvállalkozását, ám végül egyetlen spanyol sorhajó csapdába ejtette őket egy fullasztó, egészségtelen pocsolyában.

Nem volt könnyű túltennie magát a csalódottságon, ám a legénység tagjai még nálánál is csüggedtebbnek tűntek. A tengerészek a kapitánytól vártak útmutatást és új ötleteket. A

rászegeződő tekintetekben megbújó várakozás túl nyilvánvaló volt ahhoz, hogy Hunter ne vegye észre. Aztán valaki lopott a rumból és az emberek veszekedni kezdtek egymással. A vita majdnem párbajjá fajult, Enders szinte az utolsó pillanatban lépett közbe. A kapitány kihirdette, hogy ha valaki vérét ontja a társának, azt saját kezűleg fogja felkoncolni. Azt akarta, hogy a legények épségben maradjanak. A személyes ellentétek elintézését kénytelenek lesznek a Port Royal-i kikötés utánra halasztani.

– Nem tudom, tartani fogják-e magukat a szabályhoz – morogta sötéten a kormányos.

– Kénytelenek lesznek – szögezte le Hunter.A főárboc vetette árnyékban állt Lady Sarah társaságában,

amikor a hajó gyomrából pisztolylövés hangja ütötte meg a fülüket.

– Mi volt ez? – kérdezte riadtan a lány.– A pokolba! – szitkozódott a kapitány.Néhány pillanattal később egy kézzel-lábbal kapálózó

tengerész tűnt fel Bassa hatalmas markai között. Enders búsan cammogott a nyomukban.

Hunter a kalózra nézett. A huszonöt éves, folyton morgó Lockwood volt az. Alig ismerte a fickót.

– Perkinst sebesítette meg a fülén – adta át a még mindig füstölgő pisztolyt a kormányos.

A legénység tagjai lassan felszivárogtak a főfedélzetre. Az arcok mogorvák és ellenségesek voltak a forró napsütésben. Hunter elővette az övébe tűzött pisztolyt, és ellenőrizte, hogy meg van-e töltve.

– Mit akar tenni? – kérdezte Lady Sarah gyanakvó arckifejezéssel.

– Ez nem tartozik magára – közölte a kapitány.– De…– Forduljon el! – kiáltotta a férfi és felemelte a fegyvert.A Mór elengedte a tengerészt. A szerencsétlen Lockwood fejét

lehajtva álldogált. Hullarészeg volt.– Átment előttem a mocsok! – böfögte.Hunter egyszerűen fejbe lőtte. A férfi agyveleje átfröccsent a

hajókorlát fölött.

– Édes istenem! – kiáltotta Lady Sarah Almont.– Dobják vízbe a testet! – adta ki az utasítást a kapitány. Bassa

felnyalábolta a hullát és a korláthoz húzta. A lábak hangosan karistolták a fedélzet deszkáit a beálló síri csöndben. A következő pillanatban a holttest hatalmas csobbanással elmerült.

Hunter végignézett az embereken. – Akar valaki új vezetőt választani? – kérdezte hangosan.

A legénység tagjai morgolódva fordultak el, de senki sem szólt egy szót sem.

Hamarosan ismét üres volt a fedélzet. Az emberek fedett helyekre húzódtak, hogy elmeneküljenek az ádáz napsugarak és az elviselhetetlen hőség elől.

A kapitány Lady Sarah-t nézte. A lány nem szólt semmit, tekintete azonban vádlón villant felé.

– Ezek itt egytől egyig gazemberek – mondta halkan a nőnek –, és olyan szabályok szerint élnek, amelyeket mindannyian elfogadtunk!

Nem kapott választ. Almont kisasszony egyszerűen sarkon fordult és szó nélkül elsétált.

Hunter Endersre pillantott, aki megvonta a vállát.Késő délután az őrszemek jelentették, hogy a hadihajó

fedélzetén új tevékenység vette kezdetét. A hosszúcsónakokat vízre bocsátották az óceán felőli oldalon, hogy rejtve maradjanak a kutató tekintetektől. Feltehetően mindet kikötötték a hajó oldalához, mert azóta egy sem tűnt fel közülük. A hadihajó fedélzetéről sűrű füst emelkedett az ég felé. Valamiféle tűznek kell égnie rajta, de hogy milyen célból, az nem volt világos. A helyzet a sötétség beálltáig semmit sem változott.

Az alkonyat végre megváltást hozott a számukra. A hűvös esti levegőben Hunter az El Trinidad fedélzetén járkált és az ágyúk hosszú sorát bámulta. Egyik lövegtől a másikig ballagott. Időnként megállt és megérintett egyet-egyet. Ujjait végigfuttatta a bronzcsöveken, melyek még őrizték a nappal forróságát. Ellenőrizte a takaros rendben elhelyezett felszerelési tárgyakat, a döngölőrudakat, a lőporos zsákokat, a gúlába rakott golyókat, a gyújtótüskéket, a lassú égésű kanócokat és a belülről rovátkolt vizesvödröket.

Minden elő volt készítve, a fegyverek és a lőpor is. Mindennel rendelkeztek, amire szükségük volt, csak éppen elégséges számú emberrel nem. Hiába vannak jó állapotban és megfelelően felszerelve az ágyúk, ha nincsen, aki kezelje őket.

– Gondolatban már vesztettek is!Meglepetten fordult hátra. Lady Sarah állt mögötte fehér

ruhájában. A sötétségben úgy tűnt, mintha csak alsóneműt viselne.– Ebben a környezetben nem kellene ilyen öltözékben

mutatkoznia!– Túl meleg van és nem tudok elaludni – közölte a lány.

– Azonkívül fáradt sem vagyok. Aminek ma szemtanúja voltam… – a hangja elcsuklott.

– Felzaklatta, igaz?– Még soha nem láttam ehhez fogható barbarizmust. Talán még

az uralkodók sem tesznek ilyet. Még Károly sem viselkedik ilyen könyörtelenül, ennyire önkényesen!

– Őfelsége esze egészen máson jár. Az élvezeteken!– Ön szándékosan kicsavarja a szavaim értelmét! – A sötétség

ellenére is látni lehetett, ahogy a nő szemei megvillannak, mintha dühös lenne.

– Madam – kezdte magyarázni Hunter –, az itteni társadalomban…

– Társadalom? Ön ezt – Lady Sarah széles gesztussal végigmutatott a hajón –, ön ezt társadalomnak nevezi?

– Természetesen. Mindenütt, ahol emberi közösségek élnek, léteznek bizonyos viselkedési szabályok. Ezekre a férfiakra más törvények vonatkoznak, mint Károly vagy Lajos király udvarára, vagy akár a massachussettsi gyarmatra, ahol születtem. És ezeket a szabályokat be kell tartatni, az ellenük vétkezőket pedig meg kell büntetni.

– Ön igazi filozófus. – A nő hangjából szinte sütött a gúny.– Elmagyarázom, mire gondolok. Mi történne önnel Károly

udvarában, ha elfelejtene meghajolni a király előtt?A lány dühösen fújtatott, mert átlátta, hová akar kilyukadni a

férfi.– Itt is hasonló a helyzet – jelentette ki Hunter. – Ezek a férfiak

vadak és kegyetlenek. Ha vezetni akarom őket,

engedelmeskedniük kell, de csak akkor engedelmeskednek, ha tisztelnek. Ha pedig tisztelnek, el kell ismerniük a teljhatalmamat.

– Úgy beszél, akár egy uralkodó!– Egy kapitánynak királyként kell uralkodnia a legénység

fölött.Lady Sarah közelebb húzódott hozzá. – És önnek örömére

szolgál, hogy úgy kell tennie, mintha király lenne?A férfi egy pillanatig elgondolkodott, ám mielőtt válaszolhatott

volna, a lány a nyaka köré fonta a karjait, hogy vadul szájon csókolja. Hunter viszonozta az ölelést. Mikor szétváltak, a nő megszólalt: – Tudja, nagyon félek. Itt minden olyan idegen a számomra.

– Madam – jelentette ki a kapitány –, az a kötelességem, hogy biztonságban átadjam önt a bácsikájának, Sir James Almont kormányzónak, akit van szerencsém a barátomnak nevezni.

– Jaj, ne legyen már ennyire illedelmes! Maga nem puritán véletlenül?

– Csakis származásomra nézve – jelentette ki a férfi, és újra megcsókolta Lady Sarah-t.

– Elképzelhető, hogy később még látjuk egymást?– Lehetséges…A lány elindult, hogy elhagyja a fedélzetet, de a sötétségben

még egy utolsó pillantást vetett Hunterre, aki az egyik ágyúra könyökölve nézett utána.

– Tüzes kis vadmacska, nem igaz?A kapitány megfordult. Enders vigyorgott mögötte.– Az előkelő születésű nők rögtön viszketni kezdenek, amint

elhagyják az óhazát!– Úgy tűnik – morogta a kapitány.A kormányos az ágyúk sorát bámulta és dühösen rácsapott az

egyikre az öklével. A cső tompán puffant. – Őrület, nem igaz? – mondta. – Itt vannak ezek a szépségek, és nem fogjuk tudni használni őket, mert kevés az ember.

– Jobban tenné, ha aludni menne! – mondta gyorsan Hunter, és otthagyta a férfit.

Az elhangzott szavakban rejlő igazsággal azonban nem vitatkozhatott. Ahogy folytatta sétáját a fedélzeten, máris kiment a

fejéből Lady Sarah. Gondolatai az ágyúk körül forogtak. Elméjének egy nyughatatlan része folyamatosan ezen a problémán rágódott, újabb és újabb megoldásokat keresve. Valahol a lelke mélyén meg volt győződve arról, hogy van mód a lövegek használatára. Valamiről elfeledkezik. Valamiről, amit valaha megtanult.

A lány nyilvánvalóan barbárnak nézi, vagy ami talán még rosz-szabb, puritánnak. Elmosolyodott a sötétségben erre a gondolatra. Valójában tanult ember volt, akinek minden ismeretet a fejébe vertek, ami a középkor óta fejlődő tudományágakban valaha is felgyülemlett. Ismerte az ókori rómaiak és görögök történelmét, magolta a természettudományokat, a teológiát, sőt még a zene alapjait is elsajátította. Akkoriban azonban a tudományok egyike sem izgatta különösebben.

Mint a fiatalemberek zömét, őt is jobban érdekelték a gyakorlati tapasztalatok, mint a régóta halott filozófusok művei. Minden iskolásfiú tudta, hogy a világ sokkal nagyobb annál, mint amilyennek Arisztotelész valaha is megálmodta. Maga Hunter is olyan földrészen született, melynek létezéséről a régi görögöknek sejtelmük sem volt.

Most azonban az egykor megszerzett elméleti tudás egy darabkáját szerette volna felszínre hozni. A görögökön járt az esze, valami olyasmin, ami Görögországgal vagy a görögökkel kapcsolatos, de hogy miért és mit keres, azt nem tudta volna pontosan meghatározni.

Aztán a spanyol hadihajón látott olajfestmény jutott eszébe, mely Cazalla kabinjában lógott. Volt alkalma jól megfigyelni akkor, most mégsem tudta tisztán maga elé idézni. Pedig volt valami azzal a képpel kapcsolatban, ami nem hagyta nyugodni.

De mi lehet az? Tudta, hogy nem elsősorban a képről van szó. Ami őt magát illette, nem becsülte valami sokra a festményeket, egyszerű csecsebecséknek tekintette őket. Hiú és gazdag nemesurak játékszereinek, akik mesés összegeket adtak ki azért, hogy előnyösen meghamisított portrékat pingáljanak róluk. Hunter a festőkről sem volt jobb véleménnyel, akik vándorcigányokként jártak egyik országból a másikba, hogy olyan mecénást találjanak maguknak, aki súlyos aranyakkal támogatja gondtalan

életvitelüket. Hontalan, gyökértelen, velejéig romlott emberek, akikben nem alakult ki a szülőhelyük iránt érzett legcsekélyebb kötődés sem. A kapitány annak ellenére, hogy a szüleinek el kellett hagynia Angliát, s nem saját akaratukból telepedtek le Massachussettsben, angol hazafinak és szenvedélyes protestánsnak vallotta magát. Háborút viselt a katolikus spanyol ellenséggel szemben és nem akarta megérteni azokat az embereket, akik másként éreztek a hazájuk iránt, mint ő. Az ő szemében egyetlen dolog tehetett érdekessé egy festményt: a hazaszeretet gondolata.

A művészek egytől egyig csavargók voltak. Franciák dolgoztak Londonban, görögök Spanyolországban és itáliaiak szerte a világban. Még a háborús időszakokban is szabadon jártak-keltek. Különösen a taljánok, hiszen a legtöbb léhűtő onnan származott.

De vajon miért törődik most ezzel?Fel-alá járkált a sötét hajón, ágyútól ágyúig haladva.

Megérintette az egyiket, amelynek a csőfarába a következő jelmondatot vésték:

SEMPER VINCITA két rövid szó mintha rajta gúnyolódott volna. Egyáltalán nem

győzedelmeskedik örökké az ember. Legalábbis akkor nem, ha nincs aki megtöltse, becélozza és elsüsse az ágyút. Az ujjait a betűkre helyezte és végigfuttatta őket a vájatokon. Érezte az S finom, szabályosan ívelő árkát és az E nyílegyenes vonalait.

SEMPER VINCITA latin szavak erőteljesen, katonásan, szinte már nyersen

csattantak. Az olasz nyelvből mindez kiveszett. A kifejezések ellágyultak, cirkalmasakká, alakoskodókká váltak, mint azok, akik használták őket. Hosszú, nagyon hosszú idő telt el azóta, hogy Július Caesar elmennydörögte híres jelszavát: Veni, vidi, vici!

VINCITÉrezte, hogy a szó emlékeztetni akarja valamire. A betűk

határozott vonalait bámulta, aztán más vonalak jelentek meg a fejében. Ezek szögeket zártak be egymással, és már ismét a görögöknél járt. Az euklideszi geometriánál, ami annyi nehéz percet szerzett neki kisfiú korában. Soha nem tudta megérteni, mitől olyan lényeges, hogy két szög összege megegyezik egy

másikéval, vagy hogy az egyenesek egy pontban metszik egymást. Mi ebben a fontos?

VINCITÚjra felidézte Cazalla festményét, ahogy ott lóg a hadihajó

falán. Egyáltalán miért lógott ott? Ez a baj a művészettel. Nincs semmilyen gyakorlati haszna. A művészet még soha nem győzött le semmit.

VINCITGyőzedelmes. Hunter elmosolyodott az ágyúba vésett

jelmondat iróniáján. Hiszen ezek az ágyúk sem fognak legyőzni senkit. Jelenleg ugyanolyan haszontalanok a számára, mint az a spanyol festmény. Lényegtelenek, mint Eukleidész tételei. Megdörzsölte fáradt szemeit.

Még a gondolatai sem számítanak. Csak körbe-körbe jártak minden különösebb terv, cél és elhatározás nélkül. Csupán egy csalódott ember elméjének szüleményei voltak, aki csapdába esett és hiába kereste a kifelé vezető utat.

Aztán meghallotta a kiáltást, amitől minden tengerész egyformán rettegett.

– Tűz!

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

Hunter átrohant a tenger felőli oldalra. Még éppen idejében ért oda, hogy láthassa a galleon felé közeledő hat gyújtócsónakot. Egytől egyig a hadihajó felől érkeztek, vastagon borította őket a szurok. Ahogy egyre előrébb sodródtak, rőt fénnyel világították meg az öböl vizét.

A kapitány átkozta magát, hogy nem látta előre ezt a lehetőséget, pedig a hadihajó fedélzetéről felszálló füstből következtethetett volna rá. Persze, ha hajlandó lett volna figyelmet fordítani az egyértelmű jelekre. De most nem vesztegethetett több időt önmaga ostorozására. Az El Trinidad tengerészei máris lefelé másztak a hajó oldalán, hogy beszálljanak a galleon mellé kötött hosszúcsónakokba. Az első már útnak is indult, az emberek megszállott módjára eveztek a gyújtócsónakok felé.

Hunter sarkon fordult. – Hol vannak az őrszemek? – Enderstől várt választ. – Hogy történhetett ez?

A kormányos a fejét rázta. – Egyszerűen nem tudom! Őröket állítottam a homokos fokra és végig a part mentén is. – A pokolba is!

Az őrök talán elaludtak a posztjukon, vagy néhány spanyol partra úszott, kihasználva a sötétséget. Aztán meglepték és megölték az embereit. Figyelte, ahogy az elöl haladó hosszúcsónakban ülő tengerészek felveszik a harcot a magasan lobogó lángokkal, és evezőikkel igyekeznek eltéríteni a pokolbéli szörnyeteget. Egyikük ruhája meggyulladt és a fickó üvöltve vetette magát a tengervízbe.

Ekkor maga Hunter is átugrott a mellvéden, hogy beszökkenjen az egyik hosszúcsónakba. Az emberek evezni kezdtek, egyre jobban eláztatva magukat a tenger vizével, ahogy közeledtek a

gyújtóhajókhoz. Körülnézve látta, hogy a Cassandra egyik csónakjával Sanson is csatlakozik a küzdelemhez.

– Keményen húzzátok, fiúk! – kiáltotta a kapitány ahogy közeledtek a pokoli látványt nyújtó fenyegetéshez. A gyújtóhajóktól úgy ötvenyardnyira már elviselhetetlen volt a hőség, a lángnyelvek magasra szöktek az éjszakában. Égő szurokköpetek pattogtak és repkedtek minden irányba, hogy tovább izzanak a víz színén.

A következő óra maga volt a valóra vált rémálom. A gyújtócsónakokat egytől egyig partra futtatták, vagy addig terelgették őket a vízen, amíg teljesen el nem égett a faszerkezetük, maradványaik pedig az öböl fenekére nem süllyedtek.

Mikor Hunter visszatért a hajóra, mindenét korom borította, a ruhái cafatokban lógtak. Szinte azon nyomban mély álomba zuhant.

Virradatkor Enders azzal a hírrel ébresztette, hogy Sanson lement az El Trinidad gyomrába. – Azt állítja, meg kell keresnie valamit – jelentette a kormányos kétkedéssel a hangjában.

Hunter felöltözködött és elindult lefelé a galleon fedélzetén keresztül. A szélesen vigyorgó franciát a legalsó szinten találta meg. A terjengő szag egy tehénistállóra emlékeztette az angolt.

– Tizenkilencre lapot húztam – közölte Sanson –, de bejött! Jöjjön és győződjön meg róla a saját szemével!

Levezette a ballasztkamrába vezető úton. A szűk és alacsony átjáró a forró levegőtől és a hajó lágy ringatózásától ide-oda hullámzó fenékvíztől bűzlött. A kapitány a ballasztnak lerakott köveket bámulta, aztán lassan elfelhősödött az arca. Amiket látott, azok semmiképpen sem lehettek kövek, ahhoz túl szabályos volt az alakjuk. Ágyúgolyók voltak.

Felemelt egyet és emelgetni kezdte, hogy megbecsülje a súlyát. A vasgolyó nyálkás és csúszós volt a fenékvíztől.

– Ötfontos, vagy még annál is több! – rikkantotta Sanson.– Nincs olyan löveg a fedélzeten, ami ötfontos golyókat lőne

ki.

Még mindig vigyorogva a tat irányába terelte Huntert. Egy hintázó lámpás fényénél a kapitány újabb formát látott feltűnni, félig a vízbe merülve. Szinte azonnal felismerte. Egy saker ágyú volt, egyike azoknak a kis űrméretű lövegeknek, amiket az elmúlt években kivontak a flották hadrendjéből. Talán harminc éve is megvan már annak, hogy ezeket a forgatható talpakon álló ágyúcskákat felváltották lényegesen nagyobb méretű és tűzerejű társaikkal.

Hunter az ágyú fölé hajolt, végigfuttatva rajta a kezeit a víz alatt. – Működőképes vajon?

– Bronzból öntötték – mondta a francia. – A Zsidó szerint minden további nélkül használható!

Az angol a fémet tapogatta. Mivel bronzból készült, a csövet nem rongálhatta meg különösebben a minden mást felemésztő rozsda. Visszanézett Sansonra. – Akkor a saját szájízük szerint vendégeljük meg a donokat! – jelentette ki.

A saker, annak ellenére, hogy kicsinek tartották, hétlábnyi tömör bronz volt, ami tizenhat fontot nyomott. A reggel nagy részét azzal töltötték, hogy felvonszolták a csövet az El Trinidad fedélzetére. Miután ezzel végeztek, leeresztették a hajó oldalán, az egyik ott várakozó hosszúcsónakba.

A forró napsütésben a munka egyenesen gyötrelmes volt, ráadásul nagy precizitással kellett végrehajtani a műveleteket. Enders utasításokat kiáltozott és átkozódott, amíg be nem rekedt. Az ágyút végül olyan gyengédséggel helyezték el a hosszúcsónak alján, mintha tojáshéjból készült volna. A jármű veszélyesen megsüllyedt a súly alatt, peremei csupán néhány ujjnyival emelkedtek a víz szintje fölé. Amint sikerült stabilan elhelyezniük, a távolinak tetsző part felé kezdtek evezni vele.

Hunter utasítására a sakert annak a dombnak a tetejére kellett felvonszolni, mely a Majom-öblöt körülölelő földnyelvet koronázta. Habár a hely a spanyol hadihajó lőtávolságába esett, azt is lehetővé tette számukra, hogy tüzet nyissanak az ellenségre. Az állás tökéletesen biztonságos volt, mivel a spanyolok nem tudták annyira felfelé irányozni a saját lövegeiket, hogy azok kárt tehessenek a kalózokban. A tüzérek, mint valami agyaggalamb-lövészeten, addig lövöldözhettek a hadihajóra, amíg ki nem

fogytak a munícióból.A valódi kérdés az volt, hogy mikor nyissanak tüzet. Hunternek

nem voltak illúziói az ágyú erejét illetően. Az ötfontos lövedékek nem voltak különösebben félelmetesek, meglehetősen sok lövés kellett volna ahhoz, hogy igazán komoly károkat okozzanak velük. Ám ha éjszaka kezdenek tüzelni, könnyen elképzelhető, hogy az első nagy ijedelemben a spanyol hadihajó felszedi a horgonyt és megpróbál lőtávolon kívülre kerülni. A vaksötétben pedig az is előfordulhat, hogy a sekély vízben manőverező donok megfeneklenek, sőt talán el is süllyednek.

Ez volt az, amiben reménykedett.A hosszúcsónak alján fekvő saker elérte a partot, ahol harminc

ember nyögve cipelte ki a fövényre. Görgőkre rakták, majd nehézkesen vonszolni kezdték. Lépésről lépésre haladtak a bozótos pereme felé.

Innen az ágyút a közel száz láb magas csúcs felé kezdték vontatni, pálmafák és sűrű mangrovecsoportok között törve az utat. Csörlők és sínek nélkül, melyek megkönnyíthették volna a súly mozgatását, mindez félelmetes feladatnak számított, az emberek mégis fürgén hajtották végre.

A többiek szintén keményen dolgoztak. A Zsidó öt embert felügyelt, akik lekaparták a rozsdát az ágyúgolyókról, valamint zsákocskákat töltöttek meg lőporral. A Mór, aki ügyes asztalos volt, forgatható hornyokkal felszerelt lövegtalpat ácsolt.

Mire bealkonyodott, az ágyú elfoglalta a hadihajóra néző lőállást. Hunter várt néhány percet, majd mielőtt teljesen besötétedett volna, kiadta a tűzparancsot. Az első lövés hosszúra sikerült és a spanyol hajón túl, a tenger felőli oldalon csapódott a vízbe. A második golyó már eltalálta a célt, ahogy az azt követő harmadik is. Ezt követően azonban már túl sötét volt ahhoz, hogy bármit is láthassanak.

A következő óra során a saker folyamatosan lőtte a hadihajót, és a homály ellenére végre meglátták, hogy a spanyolok vitorlát bontanak.

– Menekülőre fogják! – kiáltotta rekedten Enders.Az ágyú legénysége éljenzésben tört ki. Folyamatosan lőtték a

hadihajót, ahogy az visszavonulva elhagyta addigi

horgonyzóhelyét. A tüzérek megállás nélkül lőttek a spanyolokra, és amikor a hadihajót már egyáltalán nem lehetett látni a sötétségben, a kapitány akkor is a tüzelés folytatására adott parancsot. A saker egész éjszaka munkában állt.

A hajnal első fényeinél kíváncsian fürkészték munkájuk gyümölcsét. A hadihajó ismét horgonyon állt, talán úgy háromnegyed mérföldnyire a parttól, de a nap a spanyolok mögött kelt fel, így csak a hajó fekete körvonalait láthatták. Nyoma sem volt komoly pusztításnak. Tudták, hogy valamennyi kárt biztosan okoztak, de ennek mértékét lehetetlen volt megállapítani.

Hunter csalódott volt. Látta, hogy a hadihajó horgonyon áll, és úgy tűnt, nem szenvedett komolyabb sérüléseket. A spanyoloknak szerencséjük volt, hiszen éjszaka, az öböl külső vizein történő manőverezés közben homokpadra futhattak vagy akár korallszirtnek is ütközhettek volna.

Az egyik derékvitorla rúdja elrepedt és a levegőben lógott. Egyes kötelek elszakadtak, egy vitorlafeszítő kötél foszlottan, elszabadulva csapkodott. Ám ezek elhanyagolható károk voltak csupán. Bosquet hadihajója biztonságban ringatózott a napfénytől csillogó part menti vizeken. Az angol hihetetlenül fáradtnak és csalódottnak érezte magát. Figyelte még néhány pillanatig a hadihajót, igyekezett felmérni a mozgását.

– Krisztus sebeire! – suttogta maga elé.A mellette álló Enders is észrevette, amit ő. – Hosszú hullámok

– morogta.– A széljárás is kedvező – toldotta meg Hunter.– Igen. Egy nap, talán több.A kapitány a hosszú, lomha hullámokat figyelte, amelyek

előre-hátra hintáztatták a horgonyon álló hadihajót. Káromkodott egy jóízűt. – Merről jön majd?

– Úgy gondolom – latolgatta a kormányos –, hogy egyenesen délről közeledik, az évnek ebben a szakában így szokott lenni.

Mindenki tudta, hogy a késő nyári hónapokban számítani lehet hurrikánokra. Mint minden tengerész, ők is képesek voltak legalább két nappal korábban megjósolni egy-egy félelmetes vihar érkezését. A korai figyelmeztető jelek mindig az óceán felszínén jelentkeztek. A hullámok, melyeket a több mint száz mérföld per

órás, viharos erejű szél nyomott maga előtt, jó előre riasztották a távoli helyeket.

Hunter a felhőtlen égre pillantott. – Mennyi időnk lehet még, mit tippel?

Enders a fejét rázta. – Legkésőbb holnap éjjel a nyakunkba szakad.

– Az átkozott! – szitkozódott a kapitány. Megfordult, hogy a Majom-öbölben horgonyzó galleonra nézzen, mely könnyedén ringatózott a horgonyon. Éppen dagály volt, de szokatlanul magas.

– A pokolba! – dörmögte, és visszaindult a hajóhoz.Meglehetősen rossz hangulatban volt, ahogy a forró nap alatt

bejárta a fedélzeteket. Úgy járkált fel-alá, mint cellába zárt rab. Semmi kedve nem volt udvarias beszélgetésekhez, ám balszerencséjére úgy tűnt, Lady Sarah Almont ezt a pillanatot választotta ki arra, hogy csevegni kezdjen vele. A lány egy hosszúcsónaknyi embert szeretett volna kapni, akik kivinnék őt a partra.

– Mi végből kíván partra szállni? – kérdezte tőle röviden. Azért azon csodálkozott, hogy a lány említést sem tesz arról, hogy az elmúlt éjjel nem kereste fel őt a kabinjában.

– Mi végből? Hogy gyümölcsöket gyűjtsek a diétámhoz, ugyanis semmi használható nincsen a fedélzeten.

– Ez teljességgel lehetetlen – közölte a férfi hátat fordítva.– Kapitány – kiáltotta dühösen toppantva a nő –, fel kell

világosítanom néhány a személyemmel kapcsolatos fontos dologról. Vegetáriánus vagyok, tehát nem fogyasztok húst.

Hunter visszafordult. – Madám – kezdte egy cseppet sem érdekelnek a gyerekes szeszélyei, ráadásul jelen pillanatban sem időm, sem türelmem nincs ahhoz, hogy kielégítsem őket!

– Gyerekes szeszélyek? – kiáltott fel Lady Sarah a dühtől kipirulva. – Szeretném a tudomására hozni, hogy a történelem legnagyobb alakjai, Ptolemaiosztól Leonardo da Vinciig mind vegetáriánusok voltak. És azt is szeretném a tudomására hozni, hogy ön egy közönséges, mocskos szájú bugris.

A férfiból kirobbant a düh, és jobb híján a lányra zúdította tehetetlen haragját. – Madam – kiáltotta az óceánra mutatva –, mérhetetlen tudatlanságában még arra sem figyelt fel, hogy

megváltozott az óceán viselkedése?A nő zavartan hallgatott, mert képtelen volt megérteni a

kapitány jól látható aggodalmát a partot nyaldosó lágy hullámok láttán.

– Elég jelentéktelennek tűnnek egy olyan méretű hajóhoz képest, mint az öné.

– Mert azok is. Jelen pillanatban.– És az ég is tiszta.– Jelen pillanatban.– Én nem vagyok tengerész – szögezte le a lány.– Madam – mondta Hunter –, a hullámok hosszan és mélyen

érkeznek, ami egy dolgot jelent: kevesebb mint két nap múlva egy hurrikán közepén fogunk ücsörögni. Így már érti?

– A hurrikán egy heves vihar – mondta Lady Sarah olyan hangon, mintha leckét mondana fel.

– Heves vihar – morogta a kapitány – Ha ebben az átkozott öbölben leszünk, amikor a hurrikán kitör, darabokra szaggat minket. Felfogta végre?

Ádáz dühvel pillantott a lányra, ám látta, hogy az valójában semmit sem ért az egészből. Az arca ártatlan volt. Soha nem volt még tanúja egy hurrikán tombolásának, így csupán elképzelni tudta, milyen lehet egy olyan tengeri vihar, ami összehasonlíthatatlanul vadabb, mint a többi.

A kapitány azonban tudta, hogy egy hurrikán épp csak annyira hasonlít egy átlagos viharhoz, mint farkas az elkényeztetett öleb-hez.

Mielőtt a lány bármit is válaszolhatott volna a kitörésére, elfordult és az egyik evezőbak fölé hajolt. Tisztában volt vele, hogy túl nyersen viselkedett az imént. Az ő gondjai nem tartoznak Lady Sarah-ra.

Ráadásul arra is meglenne minden oka, hogy a kedvében járjon, hiszen a nő egész éjjel ébren volt és az összeégett tengerészeket ápolta, ahogy azt elvárták egy előkelő születésű hölgytől. Visszafordult felé.

– Bocsásson meg nekem – mondta csendesen. – Keresse meg Enderst, ő majd intézkedik, hogy kivigyék önt a partra, ahol folytathatja Ptolemaiosz és Leonardo nemes hagyományait.

Hirtelen kiszaladt az arcából a vér.– Kapitány?A férfi a semmibe meredt.– Jól van, kapitány?Hunter ellépett mellőle. – Don Diego! – kiáltotta. – Kerítsék

elő nekem Don Diegót!Amikor Feketeszem belépett Hunter kabinjába, Huntert

összegyúrt, telerajzolt papírlapok között találta. Az íróasztalt vázlatok borították.

– Nem tudom, megvalósítható-e – tárta szét a kezét a kapitány. – Csupán hallottam róla. Leonardo tervezte, de senki sem foglalkozott vele komolyabban.

– A katonák nem becsülik a művészeket – mondta a Zsidó.Hunter éles pillantást vetett rá. – Használható vagy sem? – tette

fel a kérdést.Don Diego az ábrákat vizsgálgatta. Egytől egyig hajótesteket

ábrázoltak, különböző nézetekből. A hajótestek oldalából vonalak futottak ki. A kapitány egy újabbat rajzolt.

– Az ötlet egyszerű – magyarázta. – Egy átlagos hajón minden ágyúnak megvan a maga tűzmestere, aki az adott löveg működtetéséért felelős.

– Igen…– Miután az ágyút megtöltötték és kitolták, a tűzmester a csőfar

mögé guggol, hogy láthassa a kiszemelt célpontot. Ő mondja meg az embereknek, hogy az emelővasakkal oldalirányba mozgatva a csövet, miképpen célozzanak. Persze aszerint, ahogy azt ő a legjobbnak gondolja. Ezt követően kiadja az utasítást az ékek becsúsztatására az emelőszerkezetbe, szintén saját szemmértéke alapján. Aztán elsütik az ágyút. Ezt az eljárást játsszák végig minden egyes lövegnél.

– Úgy van… – bólintott a Zsidó. Don Diego ugyan még életében nem látta, hogyan sütnek el egy nagyméretű ágyút, de jól ismerte a művelet megszokott menetét. Minden löveget külön céloztak be, és a jó tűzmester, aki pontosan meg tudta ítélni a megfelelő oldalszögeket, valamint az ágyúcső megemelésének mértékét, mindenütt nagy megbecsülésnek örvendett. Ráadásul ritkaságszámba ment.

– Ezután – folytatta Hunter – a megszokott eljárás szerint a csövek egymással párhuzamosan tüzelnek. – A hajótestből kiinduló párhuzamos vonalakat húzott a papírra. – Minden egyes ágyút elsütnek, aztán minden tüzér azért imádkozik, hogy eltalálja a célt. Az igazság azonban az, hogy az ágyúk zöme egészen addig nem talál célba, amíg a hajók annyira közel nem kerülnek egymáshoz, hogy bármilyen szögből és lőállásból képesek legyenek találatot elérni. Vagy fogalmazzunk másként: amikor az ellenfelek ötszáz yardon belülre kerülnek. Igaz?

Don Diego lassan bólintott.– Aztán ez a firenzei elkészítette ezt a tervet – vázolt fel a

kapitány egy új hajót. – Azt mondta, ne bízzuk a tűzmesterekre sortüzekben résztvevő ágyúk külön-külön történő beirányzását. Inkább egyszerre célozzunk az összessel a csata folyamán. Vizsgálja meg, kérem, hogy kivitelezhetőnek tartja-e!

A kapitány most olyan vonalakat húzott, melyek valahol a vízben egy pontban metszették egymást.

– Látja? A tüzet egyetlen pontra koncentrálja. Minden ágyúgolyó ugyanott talál célba, nagy pusztítást okozva.

– Igen – mondta a Zsidó –, vagy az összes golyó célt téveszt és ugyanott csobban a vízbe. Esetleg a golyók az orrárbocot találják el, vagy a hajó más, nem létfontosságú részét. Bevallom, nem nagyon látom a terve értelmét.

– Az értelme – bökött az ábrákra az angol – abban a módszerben rejlik, ahogy az ágyúkat elsütjük. Gondolja el, ha előre beirányozzuk őket, akkor is tudunk sortüzet lőni, ha csak egy-egy ember áll a lövegeknél, sőt talán egy ember két ágyút is kezelhetne. Ráadásul, ha a célpont lőtávolon belülre kerül, tudom, hogy minden ágyúm találni fog.

A Zsidó, ráébredve, hogy Hunter emberhiánnyal küzd, összecsapta a két tenyerét.

– Ez igaz! – mondta, majd összeráncolta a homlokát. – De mi történik majd az első sortűz után?

– Az ágyúk hátragurulnak a visszalökés erejétől. Ekkor össze kell gyűjteni annyi embert, amennyi egy ágyú kezeléséhez kell, és ezek rohannak majd lövegtől lövegig. Újra megtöltik őket és előretolják a csöveket, az előre meghatározott adatok szerint.

Mindez elég gyorsan végrehajtható. Ha az emberek értik a dolgukat, tíz percen belül két sortüzet is leadhatunk.

– De a két sortűz között a másik hajó is mozogni fog.– Úgy van – helyeselt a kapitány. – Feltételezésem szerint

közelebb lesz hozzánk. Így a tűzcsapás sokkal kiterjedtebbé válik, ám annál nagyobb erejűvé. Látja?

– És mi lesz a második sortűz után?Hunter felsóhajtott. – Csak remélni merem, hogy kettőnél több

lehetőségünk adódik. Ha két sortűzzel sem tudjuk elsüllyeszteni vagy harcképtelenné tenni a hadihajót, akkor végünk.

– Nos – mondta végül a Zsidó –, ez is több a semminél! – A hangja azonban nem optimizmusról árulkodott. A tengeri összecsapások során a hadihajók általában ötven, vagy annál is több sortüzet lőttek ki egymásra. Két különösen jól felszerelt és fegyelmezett legénység a nap nagy részében is képes volt folytatni a harcot, és több mint száz sortüzet leadni a másikra. A két sortűz hihetetlenül kevésnek tűnt.

– Akkor van esélyünk – dünnyögte az angol –, ha le tudjuk rombolni a tatbástyát. Esetleg, ha eltaláljuk a lőszer- vagy a lőpor-raktárat.

Ezek voltak a hadihajók legsebezhetőbb pontjai. A tatbástyán tartózkodott a tisztek zöme és a kormányos. Itt helyezték el a kormányszerkezetet. Egy pontos találat azonnal megfoszthatta a hajót az irányítástól. Az orrban található lőszer- és lőporraktár pedig egy pillanat alatt levegőbe repíthetett egy hajót.

Azonban egyiket sem volt könnyű eltalálni. Ha az orrot vagy a tatot célozzák, messze megnő a lehetősége annak, hogy egyetlen ágyúval sem találják el a célt.

– A probléma a célzással lesz – jelentette ki a Zsidó. – Itt az öbölben nyilván jelzéseket kíván elhelyezni a tüzérségi gyakorlathoz?

Hunter biccentett.– De hogyan fog célozni, ha egyszer a tengeren leszünk?– Pontosan ez az, amiért hívattam. Szükségem lesz egy célzó-

készülékre, mellyel felvehetem a harcot az ellenséggel. Ez pedig geometriai kérdés. Jómagam sajnos már alig emlékszem ebbéli tanulmányaimra.

Don Diego ujjatlan bal kezével megdörzsölte az orrát. – Hadd gondolkodjak! – mondta, és elhagyta a kabint.

Enders ritkán veszítette el hidegvérét, ám most éppen ilyen pillanat következett be. – Hogy mit akar? – kérdezte.

– Azt szeretném, ha mind a harminckét ágyút a hajó bal oldalára vitetné! – ismételte meg Hunter.

– Úgy fogunk bal felé dőlni, mint egy vemhes koca – ellenkezett a kormányos. Az ötlet tökéletesen ellentmondott a józan észnek, a tengerészeti szokásoknak és – ami a legfontosabb volt – az ösztöneinek is.

– Tisztában vagyok vele, hogy a hajó esetlenné fog válni – mondta Hunter. – De azért képes lesz manőverezni vele?

– Ahogy az a nagykönyvben meg van írva – vágta rá Enders. – A pápa koporsójával is elboldogulnék, még akkor is, ha egy vacsoraasztalon felejtett összegyűrt szalvétával kellene vitorláznom. Ahogy azt kell! – sóhajtotta. – Természetesen – pillantott fel gyanakodva –, az ágyúkat csak akkor helyezteti át, amikor kiértünk a nyílt vízre!

– Nem – közölte a kapitány. – Még itt, az öbölben pakoljuk át őket!

Enders elképedt. – Vagyis egy vészesen oldalra dőlő, alig irányítható hajóval akar kitörni a csatornán?

– Igen.– Ez azt jelenti, hogy a rakományt is át kell helyeznünk –

jelentette ki a kormányos a semmibe bámulva. – A ládákat egytől egyig a jobb oldalon kell felhalmoznunk. Valamennyit segíteni fognak, de még így is átkozottul eltolódik majd a súlypontunk! A hajó elképesztően ingatag lesz. Úgy hánykolódunk majd, mint egy elhajított parafadugó a hullámok között. Csak az ördög tudja, hogyan fogunk tudni lőni az ágyúkkal!

– Csupán annyit kérdeztem, képes lesz-e navigálni!Hosszas csend állt be. – Képes leszek rá – mondta végül

Enders. – Mindent megcsinálok vele, amit csak akar. De jobban teszi, ha még azelőtt állítja vissza az egyensúlyunkat, mielőtt megérkezik az az átkozott vihar! Másképp tíz percet sem fogunk

kibírni.– Tisztában vagyok vele – mondta a kapitány.A két férfi egymásra pillantott. Ahogy ott ültek némán, a fejük

fölül máris hallották, ahogy az első ágyúkat visszhangzó dübörgéssel átgurítják a hajó bal oldalára.

– Mindent egy lapra tesz fel – közölte a kormányos.– Nincs más választásom – válaszolta Hunter.Kora délután megkezdték a gyakorlatozást. Egy darab fehér

vitorlavásznat helyeztek el a parton a hajótól ötszáz yardnyira, és minden egyes ágyú addig lőtte, amíg el nem találta. A szükséges beállításokra vonatkozó jeleket késpengével vájták bele a lövegtalpak deszkáiba. A hosszadalmas, lassú és bonyolult folyamat jócskán belenyúlt az éjszakába. Éjfélre azonban mind a harminckét ágyút beállították, megtöltötték és a helyére tolták. A rakományt átvitték a jobb oldalra és rögzítették a fedélzet mellvédjéhez, amivel részben ki tudták egyenlíteni a galleon vészes balra dőlését. Enders a lehetőségekhez képest elégedett volt az egyensúlyi helyzetükkel, ám az arckifejezése továbbra is boldogtalanságról árulkodott.

A kapitány parancsba adta, hogy mindenki aludjon néhány órát, és kihirdette, hogy a reggeli dagállyal kihajóznak. Mielőtt elaludt volna, azon törte a fejét, vajon mit gondolhatott Bosquet az öbölből kihallatszó egész napos ágyúdörejről. Vajon kitalálta-e, mire készülnek? És mihez kezd, ha rájött?

Mindazonáltal nem latolgatta túl sokáig a kérdést. Tudta, hamarosan úgyis megkapja rá a választ. Lehunyta a szemét.

HARMINCADIK FEJEZET

A hajnal első fényei már a fedélzeten találták. Fel-alá járkálva figyelte a legénység felkészülését az előttük álló harcra. A. köteleket és a csigasorokat megduplázták, hogy ha az egyiket el is lőnék közülük, a másikkal továbbra is képesek legyenek vitorlázni. Lepedőket, vitorlavásznakat és pokrócokat nedvesítettek be, majd kifeszítették őket a mellvédek és a válaszfalak mentén, hogy némi védelmet nyújtsanak az embereknek a szanaszét repülő éles faszilánkokkal szemben. A fedélzeteket bőségesen felöntötték tengervízzel, hogy jól átáztassák a pallókat és a lehető legkisebbre csökkentsék a tűz kitörésének veszélyét.

Miközben a feladatok végrehajtását ellenőrizte, Enders lépett oda hozzá. – Kapitány az őrszemek jelentése szerint a hadihajó eltűnt.

Hunter megszédült. – Eltűnt?– Igen, kapitány! Még az éjszaka folyamán.– Egyáltalán nem látható?– Ahogy mondom, kapitány!– Nem adhatta fel – morogta Hunter. Egy pillanatig a

lehetséges eshetőségeket latolgatta. A hadihajó talán a sziget északi vagy déli oldalára húzódott, hogy ott várakozzon. Azt sem lehetett számításon kívül hagyni, hogy Bosquet egyszerűen valami egészen másban töri a fejét. Talán a saker lövedékei nagyobb kárt okoztak annál, mint amit a kalózok remélni mertek. – Köszönöm a jelentését! Folytassák tovább a készülődést! – mondta végül.

Tudta, hogy a fekete hajó eltűnésének legközvetlenebb hatása mindenképpen hasznos a számukra. Azt jelentette, hogy zavartalanul hagyhatják el a Majom-öblöt a megbontott

egyensúlyú galleonnal.A csatornán való átkelés a spanyolok jelenléte nélkül is

meglehetősen aggasztónak tűnt.Az öböl vize fölött átnézve közvetlenül ráláthatott a Cassandra

fedélzetén folyó előkészületekre. A szlúp teste mélyebbre merült a vízbe, mivel Hunter még az éjszaka folyamán átvitette rá a zsákmány egy részét, melyet az orr- és tatszekrényekben helyeztek el. Túl nagy volt az esélye annak, hogy a két hajó közül legalább az egyik elsüllyed, ő viszont azt akarta, hogy a zsákmány egy része mindenképpen a kezükben maradjon.

Sanson feléje intett, Hunter pedig viszonozta a köszöntést. Egyáltalán nem irigyelte a franciát az elkövetkező napért. A terveik szerint, ha támadás érné őket, a szlúp azonnal a legközelebbi arra alkalmas öböl védelmébe menekülne, miközben a galleon felveszi a harcot az ellenséggel. Ez persze Sanson számára sem volt kockázatmentes vállalkozás, mivel könnyen előfordulhatott olyan helyzet, melynek során a menekülést nem sikerül zavartalanul végrehajtani. Ha például a spanyolok elsőként a franciára támadnak rá, Hunter képtelen lenne támadásra indulni a saját hajójával. Az El Trinidad ágyúit csupán két védekező sortűzre készítették elő.

Ám ha Sanson tartott is ezektől a lehetőségektől, nem adta semmi jelét. Meglehetősen vidáman integetett. Néhány perccel később a két hajó felhúzta a horgonyt és a könnyű szelet kihasználva megindultak a nyílt víz felé.

A tenger zord volt. Amint elhagyják a korallzátony és a sekély víz nyújtotta védelmet, negyvencsomós széllel és húsz láb magas hullámokkal kell szembenézniük. Ilyen körülmények között a Cassandra úgy fog hánykolódni és ugrálni, mint egy megbokrosodott ló, Hunter galleonja viszont egy nehézkesen vergődő, sebesült medvére fog hasonlítani.

Enders átkozódott egy ideig, majd megkérte Huntert, hogy tartsa egy pillanatig a kormányt. A kapitány figyelte, ahogy kormányosa előrevonul a hajón, egészen az orrig, a vitorlák elé.

A férfi szélesre tárt karokkal vetette a hátát a szélnek. Néhány pillanatig ebben a helyzetben maradt, majd enyhén elfordult, még mindig kitárt kezekkel.

Az angol jól ismerte a régi tengerésztrükköt, amivel a hurrikán szemének helyzetét igyekeztek meghatározni. Ha kitárt kezekkel megállsz, háttal a szélnek, a vihar szeme mindig a bal kezed irányába esik, alig kétvonásnyival.

Enders visszatért a kormányhoz, morgott és szitkozódott. – Dél-délnyugat felé van – közölte –, és átkozott legyek, ha alkonyat előtt nem fogjuk a nyakunkban érezni a dühét!

A fejük fölött az égbolt már sötétszürkére váltott és a szél is percről percre erősebben fújt. Az El Trinidad kétségbeejtően oldalra dőlt, amint kikerült a Macska-sziget árnyékából és a nyílt tenger rászabadította teljes dühét.

– A jó életbe! – kiáltotta Enders. – Nem tetszenek azok az ágyúk, kapitány! Talán visszavihetnénk kettőt vagy hármat a jobb oldalunkra!

– Nem – jelentette ki Hunter.– Mindjárt jobban tudnánk navigálni – kötötte az ebet a

karóhoz a kormányos. – Magának is jobban tetszene!– Ahogy Bosquet-nak is.– Hol látja Bosquet-t? – kérdezte Enders. – Mutassa meg

nekem, és egyetlen szót sem ejtek többé azokról az ágyúkról!– Akkor nézzen a tat mögé! – kiáltotta a kapitány hátrafelé

intve a kezével.A kormányos engedelmeskedett. Látta, hogy a spanyol

hadihajó feltűnik a Macska-sziget északi partja mentén és villámgyorsan a galleon nyomába szegődik.

– A seggünk lyukában vannak! – kiáltotta fel. – Átkozottul ügyes az a mocskos kis kurafi!

A hadihajó a galleon legsebezhetőbb részét támadta, a tatfedélzetet. A far volt a hajók leggyengébb pontja, pontosan ezért helyezték el a drága, értékes vagy veszélyes rakományokat az orrban. A tatra mindig a tágas kabinok kerültek, mivel a kapitányok és a tisztek, akik ezeket a nagy területű helyiségeket lakták, harc idején sosem tartózkodtak odalent.

Hunter egyáltalán nem rendelkezett ágyúkkal a taton, mivel minden egyes löveget a hajó bal oldalára összpontosítottak. Az El Trinidad szokatlan dőlése attól a lehetőségtől is megfosztotta Enderst, hogy a megszokott módon védekezzen a hátulról érkező

támadás ellen. Lehetetlenné vált azoknak a kiszámíthatatlan irányváltásoknak a kivitelezése, amelyek jelentősen csökkenthették volna az ellenség tüzének hatékonyságát. A kormányos kénytelen volt abban az irányban tartani a hajót, mely biztosította, hogy a víz színén maradnak. A gondolat a legkevésbé sem tette boldoggá.

– Tartsa az irányt, ahogy csak tudja! – kiáltotta a kapitány.– A szárazföld mindig jobb felől legyen!Előresietett az oldalsó mellvédhez, ahol Don Diego éppen azt a

különös szerkezetet vizsgálgatta, amit nemrég készített el. A nagyjából három láb hosszú furcsa eszközt fából szerelték össze és a főárboc vastag törzsére erősítették rá. Mindkét végén apró, négyszögletes fakeretek helyezkedtek el, egymást X alakban keresztező, erősen kifeszített zsinórokkal.

– Meglehetősen egyszerű a használata! – mondta a Zsidó. – Itt kell belenézni! – magyarázta a szerkezet egyik végéhez állva.

– Amikor a két célkereszt tökéletesen fedi egymást, akkor került a megfelelő pozícióba. Ha mögöttük az ellenségnek azt a részét látja, melyet meg akar semmisíteni, adja ki a tűzparancsot!

– És mi a helyzet a lőtávolsággal?– Ahhoz már Lazue képességeire lesz szükség.Hunter bólintott. A lány éles szemei hihetetlen pontossággal

tudták megbecsülni a távolságokat.– De nem a lőtávolság lesz a legnagyobb probléma – folytatta

Feketeszem. – Sokkal inkább a hullámzáshoz való alkalmazkodás. Nézzen bele!

A kapitány elfoglalta a célkeresztek mögötti helyet.Lehunyta fél szemét és addig helyezkedett, amíg a két X

pontosan nem fedte egymást. Ekkor vált nyilvánvalóvá számára, milyen komoly mértékben hánykolódik és bukdácsol alattuk a hajó.

Az egyik pillanatban a célkeresztek még a bronzszürke ég felé néztek, a következőben már a vadul hullámzó tengert látta bennük.

Gondolatban kiadta a parancsot a sortűz végrehajtására. Tudta, hogy a parancs elhangzása és a kanócok meggyújtása között eltelik majd egy kis idő. Ezt muszáj lesz beleszámolnia. És persze

ott van még maga a lövés, mikor újabb pillanatok telnek el a célba való becsapódás előtt. Vagyis, mindent egybevetve, több mint egy másodperc intervallum lesz a parancs kiadása és a hőn áhított találat között.

Ezalatt a másodperc alatt a hajó folyamatosan hánykolódni és bukdácsolni fog a megvadult óceánon. Elfogta a pánik. Ilyen nehéz körülmények között a terve szinte kivitelezhetetlennek látszott. Soha nem lesznek képesek pontos sortüzeket leadni.

– Az időzítés a legfontosabb! – jelentette ki a Zsidó. – Talán a párbaj lenne a legjobb példa erre!

– Igen – mondta Hunter. Ez hasznos gondolat volt. – A következőt adja át a tüzéreknek! A tüzeléshez való felkészülésre vonatkozó parancsszavak a következők lesznek: egy, kettő, három és tűz! Megteszi?

– Értesítem őket – bólintott Don Diego. – De abban a hangzavarban…

A kapitány biccentett. A Zsidó kifejezetten használhatónak bizonyult ezen a napon, sokkal tisztább fejjel gondolkodott, mint ő maga. Ha egyszer az ágyúzás megkezdődik, a szóban kiadott parancsokat teljesen elnyomhatják a dörrenések, és lehet, hogy félreértik őket. – Én szóban adom majd ki a parancsokat, miközben maga mellettem állva kézjelekkel továbbítja őket!

Feketeszem bólintott, majd rohant, hogy elmagyarázza a tüzéreknek, mi lesz a feladatuk. Hunter Lazue-t hívatta és elmagyarázta neki, hogy pontos távolságbecslésekre lesz szüksége. A lövegek ötszáz yardra voltak beállítva, tehát ezt a távolságot kell a lehető legfinomabban meghatározni. A lány megnyugtatta, hogy ez nem okoz majd gondot.

A kapitány visszatért a tatra Enders mellé, aki szinte megállás nélkül szitkozódott.

– Hamarosan a seggünkben lesz az orra annak a szemét kurafinak! – kiáltotta. – Attól tartok, meglehetősen keményeket fog majd bökni vele!

Ebben a pillanatban a spanyol hadihajó tüzet nyitott az orron elhelyezett ágyúkból. Apró golyók hasították a levegőt.

– Fújtat, mint egy feltüzelt bika! – morogta a kormányos, öklével fenyegetve az eget.

A második sortűz már éles fadarabokat hasított ki a tatbástya felépítményéből, de nem okozott komoly károkat.

– Tartsa az irányt! – utasította Hunter. – És engedje közelebb!– Engedjem közelebb? Mondja, mi a francot tehetnék mást?– Tartsa meg a szellemességeit! – vetette oda ingerülten a

kapitány.– A seggem luka sem szellemeskedik ilyen helyzetben! –

vágott vissza neki Enders.A harmadik sortűz ártalmatlanul célt tévesztett, az apró

ágyúgolyók csupán a levegőt hasították. Hunter erre a pillanatra várt.

– A füstfazekakat! – üvöltötte, és a legénység rohant, hogy meggyújtsa a fedélzeten elhelyezett, szurokkal és kénnel megtöltött edényeket. Sűrű fekete füst öntötte el a levegőt és fedte be a tatbástyát, pontosan olyan látványt nyújtva, mintha az utolsó sortűz súlyos sérüléseket okozott volna. El tudta képzelni, hogy a megdőlt és füstöt okádó El Trinidad vergődése egy komoly bajba került hajó benyomását kelti a spanyolokban.

– Keletnek fordul! – kiáltotta Enders. – Vérszagot érez!– Remek! – kiáltotta vissza Hunter.– Remek? – ismételte meg a fejét rázva a kormányos. – Júdás

szellemére, a kapitányunk azt mondta: remek!Az angol figyelte, ahogy a spanyol hadihajó a galleon bal

oldala felé manőverezik. Bosquet a klasszikus módszerrel kezdett a harcnak és ugyanebben a szellemben kívánta folytatni is. Eltávolodott az ellenféltől, hogy az ágyúk lőtávolán kívül azzal párhuzamos irányba navigálja a hajóját.

Abban a pillanatban, hogy a hadihajó oldala a galleon felé mutat, ismét közeledni fognak majd feléjük. Amint lőtávolon belülre érnek, vagyis úgy kétszáz yardnyira, Bosquet azon nyomban tüzet nyittat, és szünet nélkül folytatva az ágyúzást, egyre közelebb és közelebb araszol. Ez lesz a legnehezebb időszak Hunter és a legénység számára. El kell viselniük az egymást követő sortüzeket egészen addig, amíg a spanyol hajó bele nem kerül az ő lőtávolságukba.

A kapitány figyelte, ahogy az ellenséges hajó, alig több mint egymérföldnyire a bal oldaluktól, párhuzamos irányt vesz fel az El

Trinidaddal– Tartsa az irányt! – mondta a kormányos vállára helyezve a

kezét.– Bízza csak rám! – morogta Enders. – Meg arra a spanyol

seggfejre!Hunter előre ment Lazue-hoz.– Már kétezer yardon belül jár – jelentette a lány az ellenséget

bámulva.– Milyen gyorsan közelednek?– Gyorsan, mert mohók!– Annál jobb nekünk – mondta az angol.– Most már csak nyolcszáz yard – közölte Lazue.– Számítok magára, ha tüzet nyitunk! – kiáltotta a férfi.Egy pillanattal később a hadihajó kilőtte az első oldalsortüzet,

mely meglehetősen rövidre sikerülve csapódott a vízbe a galleon bal oldalán.

A Zsidó dörmögve számolta az időt: – Egy madonna, két madonna, három madonna, négy madonna…

– Kevesebb mint hétszáz yard – jelentette a lány.Don Diego hetvenötig jutott, amikor eldördült a második sortűz

is. Vasgolyók süvítettek körülöttük, de egy sem találta el a hajót.Feketeszem azonnal újrakezdte a számolást: – Egy madonna,

két madonna…– Nem olyan jó, mint amilyen lehetne – dünnyögte Hunter. –

Percenként kéne lőnie egyet!– Százötven yard! – kiáltotta Lazue.Újabb pillanat telt el és kilőtték a harmadik sortüzet is. Ez már

tökéletesen pontosra sikerült. A kapitányt hirtelen elnyelte a kitömi készülő káosz és összevisszaság. Emberek kiáltoztak szilánkok repkedtek szerteszét a levegőben, árbocdarabok és kötelek zuhantak a fedélzetre.

– Találat! – üvöltötte. – Jelentsék a károkat! – A füstbe burkolózó ellenséges hajót bámulta, mely egyre közeledett. Oda sem figyelt a lábainál fekvő, fájdalomtól sikoltozó, vonagló emberre. Kezeit az arcához emelte. Vér csorgott le az ujjai között.

A Zsidó a haldokló tengerészt bámulta, és látta, hogy egy hatalmas, felfelé meredő faszilánk szúrta át a szerencsétlen fickó

arcát. A tátott szájon át az is látszott, hogy a repesz átfúrta a szájpadlást. A tökéletesen higgadtnak tűnő Lazue a férfi fölé hajolt és gondolkodás nélkül fejbe lőtte a pisztolyával. Rózsaszínes, nyúlós anyag terült szét a fedélzet deszkáin. Don Diego különös nyugalommal ismerte fel, hogy a tengerész agyvelejét látja maga előtt. Hunterre pillantott, aki rezzenetlen tekintettel meredt az ellenség felé.

– Kárjelentést! – üvöltötte a kapitány ahogy a spanyolok újabb sortüze elérte őket.

– Előárboc elveszett!– Orrvitorla elveszett!– Kettes számú ágyú kilőve!– Hatos számú ágyú kilőve!– Tatárboc csúcsán találat!– Lezuhan! – hallották a kiáltást, ahogy az árbocfák

megindultak a fedélzet felé, sűrű szilánkesővel és kötéldarabokkal lepve be őket.

Hunter a fedélzetre vetve magát vészelte át a nem mindennapi záport. Súlyos vitorlavászon hullott a tatbástyára, így keményen meg kellett küzdenie azért, hogy talpra vergődjön. Arasznyira az arcától penge hasította át a nehéz szövetet. Ahogy áthúzta magát a hasadékon, ismét szabadon mozoghatott. Látta, ahogy Lazue elrakja a kését.

– Majdnem levágta az orromat! – vigyorgott.– Senki sem hiányolta volna – válaszolta a lány.Újabb spanyol sortűz süvített körülöttük.– Túl magasra céloztak! – bömbölte Enders, őrült ujjongással.

– Az idióták, magasra céloztak!A kapitány előrenézett és látta, ahogy az ötös számú ágyú

kezelőit szétmorzsolja egy ágyúgolyó. A bronzlöveg a levegőbe repült, éles szilánkok áradata repült szét minden irányba. Az egyik tengerésznek fémrepesz ütötte át a torkát. A férfi a nyakához kapott, majd a fájdalomtól rángatózva földre zuhant.

Nem messze tőle egy másik kalózt talált telibe az ellenség lövedéke. A fickó teste kettévált, lábai kizuhantak a törzse alól. A rémisztő torzó sikoltozva gurult végig a fedélzeten, hogy néhány pillanat múlva belehaljon a sokkba.

– Kárjelentést! – üvöltötte Hunter. Egy felismerhetetlen alak állt meg mellette csigasortól bezúzott fejjel. Az ismeretlen koponyája betört, arca ragadós, nyúlós vérben fürdött.

Az előárboc rúdja a fedélzetre zuhant, két embert szegezve a pallókhoz. Összezúzott lábakkal fekve szánalmasan kiáltoztak és sikoltoztak.

A spanyolok újabb sortüzet adtak le.A veszteség és pusztulás látványa közepette jóformán

lehetetlen volt józanul gondolkodni, az angol mégis ezen igyekezett. Egyik sortűz a másik után csapódott be a hajóba. Húsz perc telt el azóta, hogy a spanyolok megkezdték az ágyúzást és a fedélzetet kötéldarabok, árbocrudak, hegyes szilánkok borították el. A sebesültek kiáltásai összekeveredtek a levegőn keresztültörő ágyúgolyók vijjogó sziszegésével. A körülötte tomboló káosz és pusztítás egy idő után monoton háttérré szelídült. Egyáltalán nem szentelt neki többé figyelmet. Tisztában volt vele, hogy a hajó lassan és kérlelhetetlenül megsemmisül, ám ő csakis az ellenségre koncentrált, aki minden egyes másodperccel közelebb ért hozzájuk.

A veszteségek súlyosak voltak. Hét ember meghalt, tizenketten megsebesültek, két löveg ágyúállásostól elpusztult. Elvesztették a teljes előárbocot és annak minden vitorláját. A tatárboc csúcsa lezuhant, a fővitorla szélmentes oldalán cafatokban lógott a kötélzet. Két találat érte őket a vízvonal alatt. Az El Trinidad gyors ütemben kezdett megtelni vízzel. Szinte már érezhető volt a süllyedés, az egyre nehézkesebbé váló mozgás. Sokat vesztettek a sebességükből és minden egyes megtett yardért keményen meg kellett küzdeniük.

Meg sem kísérelte kijavíttatni a károkat. Kis létszámú legénységét így is teljesen lekötötte a hajó mozgásban tartása. A kérdés csupán az volt, mennyi idejük van még, mielőtt a galleon teljesen irányíthatatlanná válna, netalán elsüllyedne.

A sűrű füstön keresztül igyekezett tekintetét folyamatosan a spanyolokon tartani, ami egyáltalán nem volt könnyű feladat. Az erős szél ellenére a két hajótestet keserű, maró lőporfüst lengte körül.

Az ellenség gyorsan közeledett.

– Hétszáz yard! – jelentette Lazue színtelen hangon. A lány megsebesült. Egy recés élű fadarab hasította fel az alkarját az ötödik sortűz során. A vérzést gyorsan csillapította, ahogy nadrágszíjával a válla közelében elszorította a karját. Miután végzett, megfeledkezett a fedélzet deszkáira csorgó vérről és folytatta a megfigyelést.

Újabb sortűz csapott le rájuk. Több találat rázta meg a hajót.– Felkészülni a tüzelésre! – ordította Hunter, aki előrehajolt,

hogy a célkereszten át folytassa a megfigyelést. Arra készült, hogy az ellenséges hajó közepét vegye tűz alá, de miközben célzott, a spanyol hajó valamivel előrébb került. A célkereszt pontosan a tatbástyára szegeződött.

Akkor legyen a tat, döntötte el gyorsan. Miközben a szerkezetben imbolygó célra koncentrált, igyekezett valami rendszert találni az El Trinidad hánykolódásában. Rá kellett jönnie, hogyan időzítheti a sortüzet a lehető legpontosabban a vad hullámzás közepette. A fedélzet újra és újra fel-le ugrándozott alatta. Néha csak az acélszürke eget látta és a tenger teljesen eltűnt előle, aztán újra a hadihajó került a képbe. Majd ahogy a galleon megint előrelódult, ismét a gomolygó felhők hasát volt kénytelen bámulni.

Újra és újra átszámolta magában az időt, halkan mormolva a szavakat.

– Ötszáz yard! – kiáltotta Lazue.Hunter kivárt még egy pillanatig, aztán számolni kezdett.– Egy! – ordította, ahogy a célkereszt az ég felé lendült. Aztán,

amint a hajó újra lefelé billent, az X-ek átsuhantak a hadihajó fekete testén.

– Kettő! – kiáltotta, amikor a szerkezet az őrjöngő tengerre mutatott.

Egy pillanatra mintha megszűnt volna a vad hánykolódás, ezért a kapitány kivárt.

– Három! – dörögte, amint ismét megindultak felfelé.– Tűz!A galleon őrült módon rázkódott, amikor a harminc ágyú

kilőtte a sortüzet a gyors emelkedés közepette. Hunter olyan erővel csapódott neki a főárbocnak, hogy kiszorult tüdejéből a

levegő. Egy ideig nehéz volt bármit is kivenni, de ahogy lefelé billent az El Trinidad teste, már láthatta, mi történt az ellenséggel.

– Eltaláltuk! – jelentette Lazue.Valóban úgy volt. A becsapódások oldalról és alulról érték a

spanyol hajó hátulját, szinte teljesen szétrobbantva annak felépítményét. A tatbástyát szinte cafatokra tépte a sortűz. A tatárboc különös, lassú zuhanással, minden vitorlájával együtt a kavargó vízbe esett.

Ám Hunter már azt is látta, hogy sajnálatos módon túlságosan is elöl találta el az ellenséget ahhoz, hogy tönkretegye a kormánylapátot. Másrészt viszont nem elég elöl ahhoz, hogy a lövedékek megöljék a kormányost és szétzúzzák a kormánykereket. A fekete hajó még mindig irányítható volt.

– Újratölteni és kitolni a csöveket! – kiáltotta.A hadihajó fedélzetén mérhetetlen zűrzavar uralkodott. Tudta,

hogy ezzel nyertek némi időt, ám abban, hogy ez elégséges lesz-e a számukra, már nem volt olyan biztos. Legalább tíz perc kell ahhoz, hogy felkészüljenek az újabb sortűzre.

Látta, hogy a tatbástya romjai között mindenfelé tengerészek sürgölődnek. Egyesek a tatárboc köteleit igyekeztek elvagdosni, hogy megszabadítsák magukat a koloncként magukkal vonszolt, meglehetősen veszélyes roncstól. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy a vízben úszó romhalmaz tönkreteszi a kormánylapátot, ám végül minden baj nélkül tűnt tova a hullámok hátán.

Hunter hallotta odalentről a dübörgést, ahogy az emberek egymás után újratöltötték és tüzelőállásba helyezték az ágyúkat.

A fekete hajó egyre közelebb ért hozzájuk. Most már kevesebb, mint négyszáz yardnyira volt bal oldalon, ám meglehetősen rossz szögben ahhoz, hogy teljes sortüzet lőhessen.

Újabb perc telt el, aztán még egy.Amint a spanyoloknak sikerült átvágniuk a tatárboc roncsait

rögzítő köteleket, szép lassan ismét úrrá lettek a helyzetükön.A hajó orra szélirányba fordult, majd a galleon gyenge jobb

oldala felé közelített.– Átkozott legyek! – kiáltotta Enders. – Tudtam, hogy okos a

kurafi!A hadihajó felkészült a jobb oldalra szánt sortűz leadására,

mely egy pillanattal később el is dördült. Ebből a távolságból a hatás már elviselhetetlen volt. Hunter körül szilánkok és kötelek repkedtek mindenfelé.

– Nem tudjuk tovább tartani magunkat! – mondta halkan Lazue.

Az angol pontosan ugyanerre gondolt. – Hány ágyú készült már el? – tette fel a kérdést.

A mellette álló Don Diego az ágyúfedélzetet fürkészte. – Tizenhat!

– Akkor tizenhattal lövünk! – adta ki az utasítást Hunter.Várt még. Levegőt sem mert venni, reménykedni sem mert. A

fekete hajó orra végre megemelkedett…– Tűz!A galleon ismét megrázkódott, ahogy eldördült a sortűz. A

dörrenések szakadozottak voltak, szinte már gyengének tűntek. Legalábbis Hunter hallásának és érzékeinek. Egy ideig semmit sem látott. Várta, hogy felszálljon a füst és a hadihajó felfedje magát. Aztán meglátta. – Szűzanyám! – suttogta Lazue.

A spanyol hadihajón nyoma sem volt sérülésnek. A sortűz célt tévesztett.

– Pokolra velem! – dünnyögte a kapitány és tudta, hogy szavai könnyedén valóra válhatnak. Mindannyian a pokolra szállnak, mert a spanyolok következő sortüze végezni fog velük.

Don Diego hangját hallotta. – Nemes próbálkozás volt. Nemes és merész próbálkozás.

Lazue a fejét csóválta és megcsókolta a férfi arcát. – A szentek vigyázni fognak ránk! – súgta, miközben könnycsepp gördült végig az arcán.

Hunter végtelen csalódottságot érzett. Elszalasztotta az utolsó esélyét, elhibázta az egyetlen lehetőséget. Nem maradt más hátra, mint felhúzni a fehér zászlót és megadni magukat.

– Mr. Enders – mondta –, húzassa fel a fehér…Elakadt a szava a kormányos vad tánca láttán, amit a

kormánykerék mögött ugrálva, szinte önkívületben járt, miközben a combjait csapkodta és harsányan kacagott.

Aztán meghallotta az alsófedélzetek legénységének üdvrivalgását. Az ágyúk személyzete éljenzett.

Hát mindenki megőrült?A mellette álló Lazue felsikoltott örömében, majd nevetni

kezdett. Sokkal, de sokkal hangosabban, mint Enders. Hunter visszafordult a spanyol hajó felé. Látta, ahogy az orr kiemelkedik a hullámok közül, felfedve egy hét-nyolc láb széles hasadékot, ami messze a vízvonal alatt húzódott. Egy pillanattal később a hajótest visszasüllyedt és elfedte a sérülést.

A sortűz okozta kár jelentősége akkor vált igazán felismerhetővé, amikor a sűrű füstfelhő eloszlott végre a hadihajó orrbástyája elől. A felépítmény elképesztő hirtelenséggel megemelkedett.

A spanyolok következő sortüze pusztító erővel csapódott be. Az El Trinidad kis híján darabokra hullott.

– Mr. Enders! – ordította a kapitány – Készüljön fel a visszafordulásra!

A kormányos hitetlenkedve bámult a férfira. Egy irányváltás jelen pillanatban azt jelentette volna, hogy közvetlenül a spanyolok orra előtt kell áthaladniuk. Szó szerint az orruk előtt.

– Készüljenek a visszafordulásra! – üvöltötte újra Hunter.– Felkészülni! – süvöltötte Enders. Meglepett tengerészek

rohantak a kötelekhez, megszállottan igyekeztek kioldani őket.A hadihajó közeledett.– Háromszázötven yard! – kiáltotta Lazue.A kapitány szinte nem is hallotta a hangját. Már nem

foglalkozott a távolságadatokkal. A célkereszteken át a hadihajó koromtól mocskos oldalát bámulta, a szeme könnybe lábadt a maró lőporfüsttől. Kipislogta a könnyeket, majd igyekezett arra a pontra koncentrálni, amit meg kell semmisítenie. Alacsonyan, nem sokkal az orrkötél alatti részen.

– Készen állunk! A kormány szél alatt! – ordította Enders.– Tüzelésre felkészülni! – kiáltotta Hunter.Enders megdöbbent. Az angol ezt anélkül is tudta, hogy akár

egy pillanatra is a másik szemébe nézett volna. Tekintetét a célkereszteken tartotta. Akkor akart tüzet nyitni, amikor a galleon elfordul. Amit tenni készült, az szinte példa nélkül álló, tökéletesen őrült dolog volt.

– Egy! – kiáltotta a kapitány.

A szerkezet keretein át látta, hogy az El Trinidad elfordul a szélben a spanyolok előtt…

– Kettő!A galleon lassú volt, a célkeresztek szinte vánszorogtak a

hadihajó imbolygó körvonalán. Elhagyták az elülső lőréseket, elérték az orrtőke vonalát…

– Három!A két X a célpontra szegeződött, de túl magasan a kívánatoshoz

képest. Várt, amíg a galleon lefelé bukik, mert tudta, hogy ugyanabban a pillanatban a hadihajó enyhén emelkedni kezd majd és többet mutat meg magából.

Egy pillanattal később robbanás döreje visszhangzott végig a víz felett.

Ahogy a lőporraktár a levegőbe repült, a fekete hajó szinte beleveszett a hatalmas méretű lánggömbe. A robbanás olyan erős volt, hogy a légnyomás még az El Trinidadot is megrázta. A hadihajó egyetlen pillanat alatt a szemük előtt vált semmivé. Hunter csak töredékes képekben fogta fel a pusztulást, a leszakadó és eldőlő árbocok látványát, a láthatatlan erők által felhajított súlyos lövegeket. A hajótest darabokra hullott és összeroskadva elpusztult.

Közvetlenül a feje fölött valami nekicsapódott a főárboc fájának, majd a fejének vágódott és a vállának ütődve a fedélzet deszkáira esett. Az első pillanatban azt hitte, talán egy madár volt az, ám amikor lenézett, látta, hogy egy csuklóból lehasadt emberi kéz hever a lábánál. Az egyik ujjon gyűrű csillogott.

– Édes istenem! – suttogta. Amikor újra a hadihajóra emelte a tekintetét, hasonlóan meglepett sóhaj szakadt fel belőle.

Az ellenség eltűnt.Szó szerint eltűnt. Egy pillanattal korábban még ott volt, vad

tűztől és a robbanás forró levegőjétől emésztve ugyan, de ott volt. Most pedig nem volt sehol. Lángoló roncsok és szilánkok hintáztak a tenger felszínén, mindenfelé tengerészek holttesteit dobálták a hullámok. A túlélők segélykiáltásai és velőtrázó sikolyai hasítottak a fülükbe. A hajó maga azonban eltűnt.

A körülötte állók, a legénység tagjai nevettek és ugráltak az őrjöngő ünneplésben. Hunter azonban egyre csak azt a helyet

bámulta, ahol nemrégen a hadihajó úszott. Pillantása egy a lángoló roncsok között arccal lefelé himbálózó hullára tévedt. Egy spanyol tiszt holtteste volt, amiről a kék egyenruha tanúskodott. A nadrág szétrepedt a robbanástól és felfedte a csupasz ülepet. A kapitány a meztelen húst bámulta, és azon csodálkozott, hogy a szétszakadt öltözet alatt miképpen maradhatott ennyire épségben a testrész. Volt valami obszcén a sérülések véletlenszerűségében és kiszámíthatatlanságában. Aztán, ahogy a test a hullámok hátán hánykolódott, Hunter már látta, hogy a spanyolnak eltűnt feje.

A féktelen ünneplés hirtelen abbamaradt. A beálló némaság Huntert is magához térítette. Az emberek elhallgattak és őt bámulták.

A megviselt, piszkos, vérző arcokat nézte. A szemek karikásak és tompák voltak a fáradtságtól, mégis várakozón tekintettek rá.

A legénység csak állt, és várta, hogy a kapitány csináljon végre valamit. Egy pillanatig el sem tudta képzelni, mit akarhatnak tőle. Aztán nedvességet érzett az arcán.

Eleredt az eső.

HARMINCEGYEDIK FEJEZET

A hurrikán elképesztő dühvel csapott le rájuk. Néhány perc múlva a szél több mint negyven csomós sebességgel! üvöltött a kötelek között, szúrós esőcseppeket vágva az arcokba. A tenger egyszerűen megvadult. Tizenöt láb magas hullámok ostromolták őrülten a hajót. Egyik pillanatban még magasan a levegőben voltak, a másikban már alábuktak a mélység feneketlen gyomrába. A hullámhegyek tetejét alig tudták kivenni a magasban.

Mindenki tisztában volt vele, hogy ez csak a kezdet. A szél, az eső és a tenger is egyre komiszabbakká válnak majd, és a vihar órákig, talán napokig fog tartani.

A tagjaikban érzett fáradtságot meghazudtolva az emberek dolgozni kezdtek. Megtisztították a fedélzetet és bevonták a vitorlák foszlott maradványait. Megküzdöttek egy oldalra zuhant árbocrúd és a vitorla behúzásáért. Bedugaszolták a hajótest vízvonal alatt keletkezett réseit. Némán tették a dolgukat a csúszós, szünet nélkül mozgó fedélzeteken. Mindannyian tudták, hogy a következő pillanatban lesodródhatnak a galleonról, és senki sem fogja tudni, mi is történt velük pontosan.

Az első és egyben legrosszabb feladat a hajó kiegyensúlyozása volt. Az ágyúkat újra el kellett osztani az El Trinidad két oldala között. Ez még nyugodt tengeren, száraz deszkákon sem volt könnyű, viharban viszont, amikor a hajó oldalát hullámok csapkodták és az átázott, csúszós járószintek akár negyvenöt fokos szögben is megdőlhettek, szinte kivitelezhetetlen, rémálomszerű munkának látszott. Ám ha életben akartak maradni, végre kellett hajtaniuk.

Hunter irányította a műveletet, egyszerre mindig egy ágyúra koncentrálva. A problémát a hajó mozgásának kiszámítása

jelentette.Azon igyekezett, hogy az imbolygó fedélzet a lehető legtöbbet

segítsen az ötszázfontos súllyal birkózó embereknek.Az első ágyút elvesztették, mivel az egyik kötél elpattant, és a

löveg, akár egy eltévedt ágyúgolyó, keresztülszáguldott a megdőlt fedélzeten. Végül áttörte a túloldali mellvédet és a vízbe csapódott. A szemtanúk elszörnyedtek a hihetetlen sebesség láttán, mellyel mindez végbement. A második löveg köré már dupla kötelet kötöttek, ám valahogy mégis elszabadult és szörnyű dübörgéssel agyonnyomott egy tengerészt. A véres nyomot hagyó bronzszörnyeteg egy szempillantás alatt elmerült a vízben.

A következő öt óra során ádáz harcot vívtak a széllel és az esővel, hogy a helyükre vonszolják és biztonságosan rögzítsék az ágyúkat. Mire végeztek, az El Trinidad legényei egytől egyig tűrőképességük határára jutottak. A tengerészek lihegő állatként csimpaszkodtak az árbocmerevítő kötelekbe vagy a mellvéd deszkáiba. Utolsó unciányi energiáikat arra fordították, nehogy lesodródjanak a hajóról.

Hunter jól tudta, hogy a vihar csak most veszi kezdetét.

A hurrikánt, a természet egyik legfélelmetesebb jelenségét az Újvilágot bejáró első felfedezők nevezték el. A kifejezés az arawak indiánok vihar szavából származott, mivel Európában nem volt semmi ehhez fogható. Hunter emberei jól tudták, hogy a szörnyű forgószelek olyan megsemmisítő erővel tombolnak, amilyenről csak a legvénebb tengerészek babonái és meséi számoltak be.

A kormánynál álló Enders a körülöttük tornyosuló hullámhegyeket figyelte és eldörmögött magában minden egyes imádságot, amit valaha kisfiúként megtanult. Kezével a nyaka köré fűzött cápafogakat markolászta, és remélte, hogy idővel talán több vásznat is ki tudnak majd bontani. Az El Trinidad jelen pillanatban három vitorlával küzdött a viharral, ami a hiedelmek szerint meglehetősen szerencsétlen dolog.

Az alsófedélzeten a Mór belevágott tőrével a kezébe, és vérével egy háromszöget festett fel a pallókra. Az alakzat közepén egy

tollat helyezett el és addig tartotta ott, amíg el nem dörmögte titokzatos varázsigéit.

Az orrban Lazue egy ládányi disznóhúst hajított át a mellvéden, miközben három ujjával a levegőbe bökött. Ez volt a legősibb babona mind közül, habár csak egy öreg tengerész elbeszéléséből tudta, hogy ezzel a praktikával védelmet kérhet a hajó számára. A felfelé tartott ujjak valójában Neptun háromágú szigonyát jelképezték, míg a hús áldozatként szolgált a tengerek istenének.

Hunter azt állította, hogy semmire sem becsüli, sőt egyenesen megveti az efféle a babonaságokat. Amikor magára zárta végre kabinja ajtaját, egyszerűen csak térdre ereszkedett és imádkozni kezdett az Úrhoz. Körülötte, ahogy a hajó őrülten hánykolódott a víz színén, a helyiség összetört berendezésének romjai csúszkáltak előre-hátra.

Odakint démoni üvöltéssel tombolt a vihar. Hallotta, hogy a hajó folytonosan csikorog és morog alatta, mintha haldokolna. Először fel sem figyelt a hirtelen felhangzó újabb hangokra. Majd éles sikolyt hallott, amit rögtön egy másik követett.

Kirohant a kabinjából, és látta, amint öt tengerész Lady Sarah Almontot rángatja, egyenesen a kajütlépcső irányába. A nő velük birkózott, elkeseredetten sikoltozva.

– Megállni! – üvöltötte, ahogy utánuk eredt. A kis csoport a hullámoktól imbolygó fedélzeten botladozott, míg egy váratlan lökés a földre nem taszította őket.

A férfiak nem néztek a kapitány szemébe.– Mi folyik itt? – követelte a választ Hunter.Senki sem szólalt meg, így végül Lady Sarah-ból tört ki a

kiáltás. – Be akartak hajítani az óceánba!Úgy tűnt, Edwards vezeti a társaságot. A durva vonású

tengerész tucatnyi kalózvállalkozás veteránjának mondhatta magát.

– Ez a nő boszorkány! – kiáltotta, kihívó pillantást vetve a kapitányra. – Miatta kerültünk ebbe a slamasztikába! Az átok addig nem múlik el fölülünk, amíg a fedélzeten van!

– Ne legyen nevetséges! – sziszegte Hunter.– Figyeljen rám! – kiáltotta Edwards. – Soha nem érünk haza,

amíg ez a nő velünk van! Hallgasson meg! Ez a nő boszorkány! Látom rajta!

– Hogy érti ezt?– Tudtam, amint megláttam! – jelentette ki Edwards.– Van bizonyítéka? – kérdezte Hunter.– Ez az ember megőrült – mondta Lady Sarah. – Tökéletesen

őrült!– Mi a bizonyíték arra, amit állít? – követelte választ a

kapitány, túlkiabálva a szelet.Edwards tétovázott, aztán eleresztette a lányt és elfordult. –

Erről nem lehet beszélni! – suttogta. – Hallgasson rám, kérem! Higgyen nekem!

A kalóz otthagyta őket, majd egyesével az összes tengerész eloldalgott. Hunter magára maradt Lady Sarah-val.

– Menjen a kabinjába! – kérte. – Zárja magára az ajtót és maradjon ott! Semmiképpen ne jöjjön elő és senkinek semmilyen okból ne nyisson ajtót!

A nő szemei tágra nyíltak a félelemtől. Bólintott és a szobájába ment. Hunter várt, amíg nem látta, hogy bezáródik mögötte a kabinajtó, majd pillanatnyi hezitálás után felment a fedélzetre. A vihar teljes erejével lecsapott rá.

A hurrikán a kabinból nézve is félelmetesnek tűnt, a főfedélzeten azonban szinte minden képzeletet felülmúlt. A szél úgy rontott neki, mint valami láthatatlan szörnyeteg. Mintha ezernyi kéz próbálta volna megragadni a karjait és a lábait, hogy megfossza minden lehetséges fogódzótól és támasztéktól. Az eső olyan erővel csapódott az arcába, hogy kénytelen volt hangosan felkiáltani. Az első pillanatokban alig látott valamit, aztán már ki tudta venni a kormánynál álló Enderst, aki erősen odakötözte magát a kormányálláshoz.

Hunter a férfi mellé küzdötte magát a fedélzet hosszában kifeszített segédkötélbe kapaszkodva. Amikor elért a tatbástya fedezékébe, felmarkolt egy másik kötelet és a dereka köré tekerte, majd odahajolt a kormányoshoz és a fülébe kiáltotta. – Hogy érzi magát?

– Se nem jól, se nem rosszul! – üvöltötte Enders. – Megvagyunk, és ameddig csak lehetséges, meg is maradunk! De

ez még órákig eltart. Érzem, hogy csak most szabadul el igazán!– Mennyi idő még?A férfi válasza beleveszett a rájuk zúduló hullám robajába, ami

a fedélzethez vágta mindkettőjüket.Ez volt a legjobb válasz a kérdésemre, gondolta Hunter. Nincs

olyan hajó, amely ezt az áradatot sokáig elviselné, különösen nem egy megnyomorított galleon.

Visszatérve a kabinjába, Lady Sarah Almont felmérte a vihar és a tengerészek okozta pusztítást. A férfiak éppen az előkészületek közepette törtek rá. A tenger dühöngéséhez igazodva gyertyákat helyezett óvatosan a padlóra, majd egymás után meggyújtotta őket. Végül öt, vörös lánggal égő gyertya világította be a helyiséget. Ezt követően pentagrammát karcolt a deszkákra és az alakzat belsejébe lépett.

Nagyon félt. Amikor Madame de Rochambeau először mutatta meg neki a XIV Lajos király udvarában elterjedt különös szokást, szórakoztatónak találta, sőt még gúnyolódott is rajta egy kicsit. Ám az a szóbeszéd járta, hogy Franciaországban az asszonyok újszülött csecsemőiket ölik meg azért, hogy biztosítsák maguknak az örök ifjúságot. Márpedig ha ez igaz, akkor egy kis varázslat megvédheti az életét…

Ugyan, mi baj érhetné? Lehunyta a szemét, hallgatta a vihar tombolását maga körül. – Greedigut – suttogta, és inkább csak érezte, hogy a hangok elhagyják az ajkait. A lány simogatni kezdte magát, ahogy a padló deszkáira felkarcolt pentagramma közepén térdelt. – Greedigut, Greedigut, jöjj el hozzám!

A padló őrült módon megdőlt, a gyertyák először az egyik irányba csúsztak, majd a másikba. A lánynak meg kellett állnia, hogy megállítsa a mozgásukat. Mindez nagyon nyugtalanító volt. Milyen nehéz boszorkánynak lenni! Madame de Rochambeau semmit sem mondott neki a hajókon történő varázslás módszeréről. Talán nincs is ilyen módszer. Talán ez az egész csak egy újabb közönséges francia hóbort.

– Greedigut… – kántálta ismét, magát cirógatva.Aztán úgy tűnt, mintha csökkenni hallaná a vihar tombolását.

Vagy csak a képzelete játszik vele?– Greedigut, jöjj el hozzám, tégy magadévá, költözz belém…Karmok érintését érezte a bőrén, a szél meglebbentette a

hálóruháját. Valaki vagy valami behatolt a kabinba, a testébe, a lelkébe…

Aztán elült a vihar.

V. RÉSZ

A sárkány szája

HARMINCKETTEDIK FEJEZET

Hunter arra ébredt nyugtalan álmából, hogy valamilyen különleges érzéke figyelmeztetéseket küld a számára. Felült az ágyban, és azt kellett tapasztalnia, hogy tökéletes csend veszi körül. A hajó mozgása szelídebbé vált, a szél tombolása suttogássá csillapodott.

A fedélzetre sietett, ahol csupán könnyű eső szitált. A tenger nyugodt volt, a látási viszonyok sokat javultak. Enders, aki még mindig a kormánynál állt, félig halottnak látszott, mégis szélesen vigyorgott.

– Meglovagoltuk, kapitány – jelentette rekedten. – Nem sok hiányzott, hogy kibabráljon velünk, de átvészeltük!

A kormányos jobb felé mutatott, ahol szárazföld terült el, egy sziget alacsony szürke körvonalakkal.

– Melyik az?– Talán Dunno – hangzott a válasz. – De még meg kell

bizonyosodnunk róla!A hajó két nap és éjszaka hánykolódott a hurrikán kénye-kedve

szerint, így fogalmuk sem volt róla, merrefelé járnak. Megközelítették a kis szigetet. Lapos volt, bozótos és a legkevésbé sem csalogató. Messziről nézve csupán vastag kaktuszokat láttak tenyészni a part mentén.

– Úgy becsülöm, valahol a Szél felőli szigetek végénél járhatunk – mondta Enders elgondolkodva. – Talán a Boca del Dragon közelében, és arrafelé nincs sok olyan hely ami menedéket nyújthat a hajónknak. – Felsóhajtott. – Talán kisüt egy kicsit a nap, hogy egy pillantást vethessünk rá!

A Boca del Dragon – a Sárkány Szája-szoros – a karibi Szél felőli szigetek és a dél-amerikai part között húzódó széles, mély

vízfelület volt. Hírhedt és rettegett tája a tengernek, bár ebben a pillanatban tökéletesen csendesnek látszott.

A nyugodt víz ellenére az El Trinidad úgy hánykolódott és vergődött, mintha részeg lenne. A foszlányokban lógó vitorlákkal igyekeztek dél felől megkerülni a sziget végét, és a nyugati parton találtak maguknak egy csendes öblöt, amely védelmet nyújtott, s amelynek homokos feneke alkalmas volt arra, hogy elvégezzék a szükséges javításokat. Hunter biztosította a hajót, majd a partra küldte a legénységet, hogy kipihenjék magukat.

Semmi jele nem volt Sansonnak vagy a Cassandrának, de a kérdés, hogy vajon társaik túlélték-e a vihart, jelen pillanatban teljesen közömbös volt a galleonon szolgáló tengerészek számára. A kimerültség győzött az értelem felett. Az emberek úgy nyúltak el vizes ruháikban a parton, arccal a homokban, mint élettelen holttestek. A nap kis időre előbukkant a felhő mögül. Hunter elviselhetetlen fáradtságot érzett, és úgy aludt, mint a bunda.

A következő három nap jó időt hozott. A legénység keményen dolgozott a hajón, hogy kijavítsa a vízvonal alatti sérüléseket és az árbocok felépítményeiben keletkezett károkat. Miután minden zugot átkutattak, rá kellett döbbenniük, hogy nem áll rendelkezésükre a javításokhoz szükséges fa. Normális esetben egy olyan méretű hajón, mint az El Trinidad, a raktárakban garmadával kellett volna állnia az árbocok és a keresztrudak pótlására szolgáló alapanyagnak. Ám úgy tűnt, a spanyolok ezeket is kirakodták, hogy még több helyet szorítsanak az értékes rakománynak. Hunter emberei azért megtették, ami tőlük tellett.

Enders a napot vizsgálgatta asztrolábiumával és meghatározta a helyzetüket. Nem voltak messze Cartagena és Maricaibo spanyol erődjeitől, melyek a dél-amerikai partvidéken terültek el. Azt azonban már nem tudta megmondani, melyik szigeten tartózkodnak éppen, ezért továbbra is a Nevenincs-zátonynak nevezték.

A kapitány, ahogy a partra húzott El Trinidad mellett állt, meglehetősen sebezhetőnek érezte magát. Ha most támadás érné őket, bizony nehéz perceket élnének át. Bár semmi oka nem volt arra, hogy bármiféle veszélytől tartson. Az apró sziget nyilvánvalóan lakatlan volt, ahogy a tőlük délre fekvő két társa is

elhagyatottnak tűnt.Ennek ellenére mégis volt valami barátságtalan és taszító a

Nevenincs-zátonyban, melynek száraz talaját vastag kaktuszok nőtték be, szinte őserdei sűrűséggel. Fényesen csillogó, színes tollú madarak csicseregtek közöttük, dalukat messzire vitte a szél. Az a szél, mely egy pillanatra sem állt el, ráadásul forró volt és őrjítő, ahogy majdnem tízcsomós sebességgel fújt éjjel és nappal. Csupán pirkadatkor mérséklődött egy rövid időre. Az emberek azonban hozzászoktak ahhoz, hogy a szél süvöltésével a fülükben dolgozzanak és aludjanak.

A hely valahogy nyugtalanította Huntert, ezért őröket állíttatott a hajó és a legénység tábortüzei köré. Azt mondogatta magának, hogy minderre csak azért van szükség, hogy helyreállítsa a fegyelmet az emberek között, de valójában valami más állt a háttérben. A negyedik estén, vacsoraidőben szervezte meg az éjszakai őrséget. Enders kerül majd sorra elsőként, éjfélkor ő maga következik, utolsónak pedig Bellows veszi át a feladatot. Elküldött egy legényt, hogy értesítse az érintetteket. A férfi jó egy órával később tért vissza.

– Bocsánatát kérem, kapitány – jelentette –, de nem találom Bellowst!

– Mit ért azon, hogy nem találja?– Azt, hogy nincs sehol, kapitányHunter a partot övező növényzetet fürkészte. – Biztosan alszik

valahol – mondta. – Keresse meg és hozza ide hozzám! Nem fog tetszeni neki, amit kapni fog!

– Igenis, kapitány! – mondta a tengerész.Az öböl átkutatása során azonban nyomát sem lelték

Bellowsnak. Az egyre sűrűsödő homályban Hunter beszüntette a keresést és összegyűjtötte embereit a tüzek köré. Harmincnégyen voltak, beleértve a spanyol foglyokat és Lady Sarah-t is. Megparancsolta, hogy mindenki maradjon a közelben és kijelölt valaki mást Bellows őrségének idejére.

Az éjszaka eseménytelenül telt el.

Reggel Hunter egy csapat emberrel elindult, hogy fa után

kutasson. A Nevenincs-zátonyon semmit sem találtak, ezért tíz jól felfegyverzett legénnyel a dél felé eső, legközelebbi szigetet vette célba. Messziről nézve ez a földdarab sem ígért semmi jót a számukra. A kapitány nem is fűzött különösebb reményt ahhoz, hogy megfelelő fákra akadhatnak.

Mégis úgy érezte, hogy kötelessége kutatni.A keleti parton futtatta partra a csónakot és kis csapatával

elindult a sziget belseje felé. Áttörtek a sűrűn növő kaktuszcsoportok között, melyek feltépték és kiszaggatták a ruháikat. A délelőtt közepén elértek egy magaslatot, ahonnan két fontos felfedezést tettek.

Az első az volt, hogy erről a helyről tisztán kivehették a szigetláncolat dél felé eső következő tagját, ahonnan féltucatnyi tábortűz ritkás, szürke füstoszlopa emelkedett a levegőbe. A sziget nyilvánvalóan lakott volt.

Sokkal érdekesebb volt azonban, hogy az általuk átkutatandó sziget nyugati partján egy falu tetőszerkezetei tűntek a szemükbe. Onnan, ahol álltak, a durván összetákolt épületek egy előretolt spanyol telep házainak látszottak.

Hunter óvatosan a település irányába vezette tovább az embereit. A muskéták lövésre készen álltak, a kalózok egyik kaktuszcsoporttól a másikig osonva haladtak előre. Elég közel jártak már, amikor az egyik legény idő előtt elsütötte a fegyverét. Az éles visszhangot vető dörrenést messzire vitte a szél. A kapitány fojtottan szitkozódva figyelte, mikor tör ki a telepen a pánik.

De nem látott mozgást, ahogy más jelet sem, ami életre utalt volna.

Rövid várakozást követően levezette a legényeket a faluba. Szinte azonnal rájöttek, hogy a telepesek megszöktek. A házak üresen álltak, és ahogy Hunter belépett az elsőbe, semmi mást nem talált, csak egy spanyol nyelvű Bibliát és egy pár molyrágta pokrócot egy durván összetákolt, törött ágyon. Tarantulák szaladtak szét a félhomályban.

Visszament az utcára. A tengerészek óvatosan haladtak házról házra. Mindenhonnan üres kézzel, a fejüket rázva léptek elő.

– Talán figyelmeztették őket a jöttünkre – töprengett az

egyikük.A kapitány a fejét rázta. – Nézze az öblöt!A sekély víz lágy hullámain négy apró csónak himbálózott

kikötve. Ha a falusiak előlük menekültek volna, szinte biztosan a tengeren át teszik.

A csónakok hátrahagyásának nem volt értelme.– Ezt nézze! – kiáltotta a parton ácsorgó férfiak egyike. Hunter

odalépett hozzá és öt mély árkot látott a homokba vájva. Keskeny csónakok lenyomatai voltak, talán valamiféle kenukéi, amiket akkor hagytak, amikor kihúzták őket a partra. Meztelen lábaktól származó nyomok voltak mindenfelé. No és titokzatos vörös foltok.

– Ez vér lenne?– Nem tudom.A település északi végén találtak egy templomot, amit

ugyanolyan hevenyészve tákoltak össze, mint a lakóházakat. Hunter és emberei óvatosan léptek be. A berendezést összetörték, a falakat vérrel mocskolták be. Valamiféle mészárlásnak kellett lezajlania, ám feltehetően nem a közelmúltban történt. Talán napokkal korábban. Megalvadt vér bűze terjengett a levegőben.

– Mi lehet ez?A kapitány a tengerész mellé lépett, aki egy földön heverő

tárgyat bámult. Bőrszerű volt és pikkelyes. – Úgy néz ki, mintha aligátoré lenne.

– Igen, de honnan való?– Innen nem, az biztos – mondta Hunter. – Itt nem élnek

aligátorok.Felemelte a bőrt. Az állat, amelyé volt, hatalmas lehetett,

legalább öt láb hosszú. Egyes karibi aligátorfajták ugyan meglehetősen nagyra nőnek, ám azok Jamaica belső mocsaraiban élnek és csupán három, esetleg négy láb hosszú a testük.

– Jó régen lenyúzhatták – jelentette ki, ahogy óvatosan megvizsgálta. A fej körül lyukak látszottak, és a nyersbőr szíj arról tanúskodott, hogy egy ember a vállán átvetve viselte.

– A jó francba! Oda nézzen, kapitány!Hunter a dél felé eső szigetre bámult. A tüzek füstje, amit

korábban láttak, mostanra eltűnt, ellenben dobok tompa

puffanásait sodorta feléjük a szél.– Jobban tesszük, ha visszatérünk a csónakhoz! – kiáltotta. Az

emberek gyorsan mozgásba lendültek a délutáni napfényben.Majdnem egy órájukba került, hogy elérjék a hosszúcsónakot,

amit otthagytak a keleti parton. Mikor megérkeztek, egy kenu által vájt árkot találtak a homokban. És még valami mást is.

Egy helyen, a csónak közelében, simára döngölték a homokot. Az egyenletessé eldolgozott területet apró kövekkel rakták körül. Az ábra közepén egy kéz öt ujja meredt a levegőbe.

– Levágták őket! – nyögte az egyik tengerész, majd előrenyúlva megpróbált kihúzni egyet.

A testrész könnyedén kijött. A kalóz annyira megijedt, hogy a földre ejtette az ujjat és hátratántorodott. – Krisztus sebeire!

Hunter érezte, hogy a torkában dobog a szíve. A körülötte guggoló férfiakat nézte.

– Gyertek csak szépen! – mondta, majd előrenyúlva felszedegette az ujjakat, egyiket a másik után. Mindegyik könnyedén kijött a puha földből. A tenyerébe fektette őket, miközben a legények elszörnyedve bámultak rá.

– Mit jelentsen ez, kapitány?Nem volt ötlete. Az ujjakat a zsebébe tette. – Visszatérünk a

galleonra, aztán majd meglátjuk! – mondta.

Este, a tűz fényénél a levágott ujjakat bámulta. Lazue volt az, aki megadta a mindnyájuk által keresett választ.

– Nézze a végeiket! – mondta, miközben a csonkolt ujjak egyenetlen sebeire mutatott. – A karibiak műve, nem vitás!

– Karibiak – ismételte Hunter meglepődve. A karibi indiánok, akik egyes szigeteken meglehetősen harciasak voltak valaha, mostanra mítosszá váltak, az idők homályába veszett legendává. A Karib-szigetek őslakóit a spanyolok irtották ki, még uralmuk első száz esztendejében. A néhány megmaradt arawak békésen, nyomorban és szennyben tengődött a szigetek eldugott, belső területein. A vérszomjas karibok ideje lassan feledésbe merült.

Az is lehet, hogy mendemonda volt az egész.– Honnan tudja? – kérdezte Hunter.

– A végükből – ismételte meg Lazue. – Ezeket nem fém metszette le. A karibok viszont kőpengéket használtak.

A kapitány nehezen akarta elhinni az új információt.– Ez a donok trükkje lesz, hogy ránk ijesszenek! – jelentette ki,

ám még magát sem volt képes meggyőzni. Minden illett a képbe: a kenuk nyomai, a nyersbőr szíjakkal átfúrt aligátorbőr.

– A karibok emberevők – mondta színtelen hangon a lány. – Ám az ujjakat meghagyják, figyelmeztetésnek. Ez az ő módszerük!

Enders lépett oda hozzájuk. – Bocsásson meg, uram, de Miss Almont még nem tért vissza!

– Micsoda?– A kisasszony nem tért vissza, uram!– Honnan?– Megengedtem neki, hogy bemenjen a sziget belsejébe –

bökte ki zavartan a kormányos, a sötét kaktuszok felé intve, melyek a hajó körül gyújtott tüzek fényén kívülre estek. – Gyümölcsöket és bogyókat szeretett volna gyűjteni. Azt mondta, vegetáriánus, és…

– Mikor történt mindez?– Délután, kapitány!– És még nem tért vissza?– Két tengerészt adtam mellé – hebegte Enders. – Nem

gondoltam, hogy…Elhallgatott.A sötétségben, valahonnan messziről indián dobok hangja ért el

hozzájuk.

HARMINCHARMADIK FEJEZET

Hunter a három hosszúcsónak közül az elsőben ülve hallgatta, ahogy a víz lágyan nekicsobban a járművek oldalának, és igyekezett keresztüllátni az éjszaka sötétjén. A legdélebbre eső szigethez közeledtek. A dobszó egyre hangosabbá vált és már a tüzek gyenge pislákolását is láthatták a belső területeken.

A mellette ülő Lazue halkan súgta oda neki: – Nem esznek nőket.

– Ez nagy szerencse magára nézve – válaszolta a férfi.– Ahogy Lady Sarah-ra nézve is. Azt mondják – folytatta a

lány a sötétségben kuncogva –, hogy a karibiak a spanyolokból sem kérnek, mert túl rágósak. A hollandok zsírosak ugyan, de ízetlenek, az angolok csupán középszerűek. Viszont a franciák íze meglehetősen élvezetes. Ez valóban így van, nem gondolja?

– Vissza akarom szerezni – jelentette ki a kapitány komoran. – Szükségünk van rá. Hogyan adjuk be a kormányzónak, hogy megmentettük az unokahúgát, csak éppen elveszítettük, mert a vadaknak éppen kerti sütés-főzéshez támadt kedvük?

– Nincs semmi humorérzéke – közölte Lazue.– Ma éjjel valóban nincs.A másik két csónakra pillantott, mely a sötétségben követte

őket. Összesen huszonhét embert hozott magával. Enderst az El Trinidad fedélzetén hagyta, hogy a tüzek fényénél igyekezzen minél hamarabb rendbe hozni a hajót. Enders mágus volt ugyan ezen a téren, de ez a kérés még az ő képességeit is meghaladta. Ha ki tudják szabadítani Lady Sarah-t, még mindig legalább egy nap, de talán több is kell majd ahhoz, hogy elhagyják a Nevenincs-zátonyt. Az alatt az idő alatt bármikor rájuk támadhatnak az indiánok.

Érezte, ahogy a hosszúcsónak csikorogva nekiütődik a part homokos fövényének. Az emberek kiugráltak a térdig érő vízbe.

– Mindenki kifelé, kivéve a Zsidót. Maga legyen nagyon óvatos!

Egy pillanattal később Don Diego óvatosan kilépkedett a szárazföldre, kezei között féltőn óvva értékes szállítmányát.

– Átnedvesedtek? – suttogta Hunter.– Nem hinném – válaszolta Feketeszem. – Óvatos voltam!

– pislogott gyenge szemeivel. – Bár nem látok valami jól!– Kövessenek! – mondta a kapitány és elindult a kis csapattal a

sziget belseje felé. Mögötte, a parton, a másik két hosszúcsónakból is kiszálltak a felfegyverzett emberek. A kalózok óvatosan haladtak a partot övező kaktuszok között. Holdtalan, vaksötét volt az éjszaka. Hamarosan messze maguk mögött hagyták a homokos fövenyt. Közeledtek a tábortüzek és a dübörgő dobok hangja felé.

A karibi falu jóval nagyobb volt, mint amire számított. Legalább egy tucat fűtetővel fedett sárkunyhóból állt, melyek félkörben fogták körül a teret, ahol a tüzek égtek. Vörösre mázolt harcosok táncoltak és rikoltoztak a lángok körül, testük hosszú, folytonosan változó árnyékokat vetett. Néhányan aligátorbőröket vetettek át a fejükön, mások emberi koponyákat emeltek a levegőbe, de egytől egyig anyaszült meztelenek voltak. Hátborzongató, monoton dallamot kántáltak.

Táncuk láthatóan összefüggésben volt azzal a valamivel, ami a tűz fölé kitámasztott, zöld ágakból összerótt rácsozaton feküdt: egy tengerész megcsonkított, kizsigerelt torzójával. Oldalt asszonyok egy csoportja éppen a belsőségeket mosta.

Hunter sehol sem látta Lady Sarah-t, csak akkor vette észre, amikor Bassa rámutatott. A lány a földön feküdt, a haja vértől volt ragacsos. Nem mozdult, talán meghalt.

A kapitány az embereire pillantott. Arckifejezésük dühről és megdöbbenésről árulkodott. Néhány szót súgott Lazue fülébe, majd a Mórral és a Zsidóval nekiindult, hogy nagyon óvatosan, kúszva közelítse meg a táborhely peremét.

A három férfi kihúzott késekkel húzódott be az első kunyhóba. Szerencsére üres volt. Koponyák lógtak a mennyezetről és

időnként egymásnak koccantak, ahogy a szél végigsöpört a táboron. A sarokban egy kosárnyi csont állt.

– Gyorsan! – súgta Hunter. Igyekezett nem odafigyelni a környezetre.

Don Diego elhelyezett egy gránátot a kalyiba közepén, majd meggyújtotta a kanócot. Ezt követően a falu másik végét vették célba, ahol a Zsidó meggyújtotta a második gránát kanócát is, majd vártak.

Az első gránát robbanása megrendítő hatást váltott ki. A kunyhó ezernyi darabra szakadt, a letaglózott, rákvörös színben pompázó harcosok üvöltöttek rémült meglepetésükben. Feketeszem a tűzbe vetette a második gránátot, amely egy szempillantással később fel is robbant. Indiánok sikoltottak fel kínjukban, ahogy testükbe vágódtak a szétvetett fém- és üvegdarabok.

Hogy a zűrzavart tovább fokozzák, Hunter legényei is tüzet nyitottak a bokrok közül.

A kapitány és a Mór előreosont. Nesztelenül felnyaláboltak Lady Sarah Almont testét és gyorsan visszatértek a bozótos fedezékébe. Mindenfelől karibi harcosok sikoltásai, üvöltései és halálhörgései hallatszottak. A kunyhók fűteteje lángra lobbant. Hunter, amikor egy utolsó pillantást vetett a táborhelyre, úgy érezte, hogy a pokol tüzének lángjába bámul.

Visszavonulásuk gyors, de rendezetlen volt. A hatalmas erejű Bassa könnyedén cipelte a nyögdécselő lányt.

– Életben van – sóhajtott fel Hunter.Lady Sarah újra felnyögött.A fürgén mozgó tengerészek gyorsan beugráltak a parton

hagyott csónakokba, majd minden további harc és nehézség nélkül elhagyták a szigetet.

Pirkadatra mindannyian biztonságban visszatértek az El Trinidadhoz. Enders gyorsan átadta a galleonon elvégzendő javítási munkák irányítását a kapitánynak.

Ő maga a lány sérüléseit látta el. Benne jártak már a délutánban, mire előállt a diagnózissal.

– Túl fogja élni – jelentette ki. – Csúnya ütést kapott a fejére, de semmi komoly. – A hajóra pillantott. – Remélem, hogy ránk is ugyanez áll!

Hunter azon igyekezett, hogy minél előbb úszóképessé tegye az oldalára döntve fekvő hajót, ám ehhez még rengeteg dologra volt szükség. A főárboc továbbra is gyengének látszott, ráadásul hiányzott róla az árbockosár. Nem rendelkeztek előárboccal, de a legnagyobb problémát az okozta, hogy volt még egy betömetlen lék a vízvonal alatt is. Hogy fához jussanak a javításokhoz, fel kellett szedniük a fedélzet pallóinak egy részét, sőt hamarosan az alsó ágyúfedélzet deszkáit is le kellett bontaniuk. A munka lassan haladt.

– Holnap reggel előtt semmiképpen sem készülhetünk el – morogta a kapitány.

– Nem tudom, mire számíthatunk sötétedés után – mondta Enders, miközben végignézett a szigeten. – Most elég csendes, de nem biztos, hogy éjjel is így marad!

– Egyetértek – bólintott Hunter.Egész éjszaka dolgoztak. A fáradt emberek alvás nélkül,

eszeveszett gyorsasággal igyekeztek befejezni a hajó javítását. Habár a nagy létszámú őrség lelassította a tevékenységet, a kapitány mégis szükségesnek érezte, hogy embereket vonjon el a munkától a biztonság érdekében.

Éjfélkor a dobok ismét dübörögni kezdtek és a következő óra nagy részében el sem hallgattak. Aztán baljós csend állt be.

Az emberek megrémültek, nem akarták folytatni a munkát. Hunternek már-már pogány fenyegetésekkel kellett kényszerítenie őket. Hajnal felé, amikor éppen egy tengerésznek segített leszorítani a palánk javításához előkészített deszkákat, a férfi hirtelen a nyakához kapott.

– Átkozott moszkitók! – dünnyögte.A kalóz különös pillantást vetett a kapitányra, majd köhögve

összeesett. Haldoklott.Hunter a test fölé hajolt, de csak egy tűszúrás nyomát sikerült

felfedeznie a nyakon. A sebből egyetlen vörös vércsepp buggyant elő. A szerencsétlen fickó máris kiadta a lelkét.

Valahonnan az orr közeléből sikoltás hallatszott, és újabb

ember zuhant holtan a homokba. A legénység megzavarodott, az őrszemek a hajó felé rohantak, a többiek hanyatt-homlok menekültek a hajótest fedezékébe.

A kapitány ismét a lábainál heverő hullára nézett és észrevett valamit a férfi kezében. Egy apró, feltollazott tűhegyes tárgyat. Egy méreggel preparált nyilacskát.

– Itt vannak! – kiáltozták az őrszemek. Az emberek farakások és szeméthalmok mögé kúsztak. Bármi megfelelt nekik, ami némi védelmet nyújthatott a számukra. Feszülten várakoztak. Senki nem mutatkozott, a part menti kaktuszcsoportokra vészjósló csend telepedett.

Enders Hunter mellé osont. – Folytassuk a munkát?– Kiket vesztettünk el?– Peterst, uram – sütötte le a szemét a kormányos. – És

Maxwellt.A kapitány megrázta a fejét. – Nem akarok több halottat! – A

legénység immáron harminc főre fogyatkozott. – Kivárjuk, amíg kivilágosodik!

– Továbbítom a parancsát – súgta Enders és elkúszott. Halk süvítés és koccanás hallatszott. Egy apró, tollas nyilacska fúródott az angol füle mellett a fába. A kapitány szitkozódva lehasalt és várt.

Reggelig semmi sem történt, akkor azonban földöntúli üvöltéssel vörösre festett emberek törtek elő a bozótosból és megrohanták a partot. Hunter emberei muskétatűzzel válaszoltak a támadásra. A vadak közül tucatnyian holtan terültek el a homokban, a többiek pedig visszahúzódtak a növényzet fedezékébe.

A kapitány és legényei ismét várakoztak, egyre kényelmetlenebbül kuporogva egészen délig. Miután semmi sem történt, az angol óvatosan kiadta a parancsot a munka folytatására, miközben ő maga csapatot vezetett a sziget belsejének átkutatására. A karibok nyom nélkül felszívódtak.

Visszatértek a galleonhoz. Az emberek holtfáradtak és megviseltek voltak. Mozgásuk a végletekig lelassult. Enders azonban boldogságban úszott. – Tegye keresztbe az ujjait és dicsérje a jó szerencsét – kiáltotta –, mert hamarosan útra kelünk!

Amint a kalapálás és a javítási munkák hangjai újra felharsantak, Hunter meglátogatta Lady Sarah-t.

A lány a homokban feküdt, és figyelte, ahogy a kapitány felé közeledik.

– Madám – szólította meg –, hogy érzi magát?A nő csak bámult rá, de nem válaszolt. A szemei nyitva voltak,

mégsem látta a férfit.– Madám?Semmi válasz.– Madám?Elhúzta a kezét a lány arca előtt, aki még csak nem is

pislantott. Talán fel sem ismerte. A férfi fejcsóválva távozott.

Az esti dagálykor vízre helyezték az El Trinidadot, de az öblöt hajnalig nem hagyhatták el. Hunter a hajó fedélzetén sétálgatott, szeme sarkából folyamatosan a partot fürkészve. A dobok ismét feldübörögtek. Holtfáradt volt, de nem akart elaludni. A levegőn időnként halálos méreggel megkent nyilacskák fütyültek keresztül, de senkit sem találtak el. Enders, aki úgy mászkált a hajó kötélzetén, mint egy éles szemű majom, elégedetten-boldogan ellenőrizte a javítások eredményét.

A hajnal első fényeinél felhúzták a tathorgonyt, majd először csupán sodródva, később pedig vitorlát bontva elindultak a nyílt víz felé. Hunter éberen figyelte, vajon megpillantja-e a vörösre festett harcosokkal tömött kenuk támadó flottáját. Felkészült rá, hogy megízleltesse velük az ágyúk tüzét. Szinte kívánta a lehetőséget.

Az indiánok azonban nem mutatkoztak, és ahogy a vitorlák befogták a szelet, majd maguk mögött hagyták a Nevenincs-zátonyt, az elmúlt napok eseményei rossz álomnak tűntek csupán. Holtfáradt volt. A legénység nagy részét aludni küldte, Enderst hagyva a kormány mellett némi őrszemélyzettel.

A kormányos meglehetősen gondterhelt volt.– Az isten szerelmére – mondta Hunter –, ön örökösen

aggódik! Megszabadultunk a vadaktól, a hajó vidáman ringatózik a lábunk alatt. A víz mindenfelé nyugodt, amerre csak néz. Mikor

lesz végre elégedett?– A víz valóban csendes – válaszolta Enders –, ám a Boca del

Dragonban hajózunk. Nem hibázhatunk. Ezen a helyen az őrszemélyzet édeskevés.

– Az embereknek aludniuk kell – jelentette ki a kapitány, mielőtt elhagyta a fedélzetet. Szinte azonnal zaklatott, nyugtalan álomba zuhant a forró, levegőtlen kabinban.

Arról álmodott, hogy az El Trinidad felborul a Boca del Dragon szívében. Pontosan ott, ahol a víz mélyebb, mint bárhol másutt a nyugati tengereken. Ő pedig egyre csak süllyed a sötétkék, majd koromfekete feneketlen mélység felé…

Egy nő kiáltására ébredt. Felrohant a fedélzetre. Már alkonyodott, könnyű szél fújt és a galleon dagadó vitorláit vörös fénnyel vonta be a lenyugvó nap fénye. Lazue állt a taton, aki felváltotta Enderst. A lány a tengerre mutatott. – Oda nézzen!

Hunter megfordult. Balra tőlük, egy roppant fénylő test mozgott a felszín alatt, mely kékeszölden fluoreszkáló csíkot húzva közeledett feléjük.

– A Sárkány! – kiáltotta Lazue. – Már legalább egy órája követ minket!

A kapitány figyelte, ahogy a fénylő szörnyeteg egyre közelebb húzódik hozzájuk, majd közvetlenül mellettük úszva az El Trinidad sebességéhez igazítja a sajátját. A hatalmas, fluoreszkáló, zsákszerű testből hosszú csápok nyúltak ki hátrafelé.

– Nem! – kiáltotta a lány amikor a kormánykerék önálló életre kelve kitépte magát a kezei közül. A hajó őrülten rázkódott. – Ránk támad!

Hunter a kormánykerék felé kapott és megmarkolta, de valami irdatlan, szinte már természetfeletti erő újra kiragadta a kezéből és átvette az irányítást. A férfi a mellvédnek vágódott és levegő után kapkodott, mert a kemény ütés hatására minden csepp oxigén kiszorult a tüdejéből. Lazue kiáltozására tengerészek rohantak a fedélzetre. Iszonyodva kiáltoztak. – Egy kraken! Egy kraken!

A kapitány talpra vergődött, de egy iszamos csáp átkígyózott a hajó pereme fölött és a dereka köré tekeredett. Éles, kérges szívókorongok szaggatták meg a ruháját, majd a szörnyeteg rángatni kezdte a mellvéd felé. A lény húsa hideg volt, mint a sír.

Legyőzte magában az undort, és döfködni kezdte a köré fonódó indaszerű kart, amely hihetetlen erővel a levegőbe emelte. Újra és újra belemerítette a tőrt a húsba. Zöld színű vér csorgott végig a lábain.

A csáp szorítása hirtelen megszűnt, Hunter pedig a fedélzetre zuhant. Feltápászkodott, és ahogy körülnézett, csápokat látott mindenhol. Néhány a hajó tatja köré fonódott, mások jócskán a fedélzet fölé magasodtak. A szörnyeteg a levegőbe emelt egy kapálózó tengerészt, aztán majdhogynem megvető gesztussal a tengerbe hajította.

– Alsófedélzetek! Alsófedélzetek! – kiáltozta Enders. A kapitány muskéták sortüzet hallotta valahonnan a hajó közepe felől. Emberek hajoltak át a korlát fölött, hogy tüzet nyissanak a lényre.

Hunter a tatra rohant, és alátekintve szörnyű látványban volt része. A lény gumós teste közvetlenül a far mögött úszott. Csapkodó, kígyózó csápjai vagy tucatnyi helyen ragadták meg a hajót. A roppant test kísérteties zöld fénnyel fluoreszkált az egyre növekvő sötétségben. A szörnyeteg csápjai a bezúzott ablakokon át benyomultak a tatkabinokba.

A férfinak eszébe villant a tehetetlen Lady Sarah, és teljes erőből rohanni kezdett lefelé. A lányt a kabinjában találta, még mindig rezzenéstelen arccal meredt a semmibe.

– Jöjjön, madám…!Ebben a pillanatban betört az ólomüvegablak és egy hatalmas,

fatörzsvastagságú csáp kígyózott be a kabinba. Átölelte és húzni kezdte az egyik ágyút, mely kiszabadult a lövegtalpról és keresztülgurult a helyiségen. Ahol a lény szívókorongjai a csőhöz értek, a sárgán csillogó fém mélyen összekarcolódott.

Lady Sarah felsikoltott.Hunter megragadott egy fejszét és csapkodni kezdte a

tekergőző csápot. Ocsmány zöld váladék spriccelt az arcába. A szívókorongok nekinyomódtak a derekának és felhasították a bőrét. A csáp egy pillanatra visszahúzódott, majd újra előrenyomult. Fénylő, zöld tömlőként tekeredett a lába köré és a padlóra taszította. A férfi csúszni kezdett az ablak felé, ezért belevágta a fejszét a fába, és igyekezett szorosan megmarkolni a

nyelet, hogy annál fogva tartsa meg magát. A balta foka azonban kiszabadult. Lady Sarah újra felsikoltott, ahogy Hunter keresztülrepült a kitört ablakon és felemelkedett a levegőbe a galleon tatbástyája mögött.

Egy pillanatig a semmiben lógott, előre-hátra hintázva. A csáp groteszk módon a bokájánál tartotta fogva, mint egy gyermek a játék babáját. Ahogy nekicsapódott az El Trinidad tatjának, megragadta az egyik kabin ablakpárkányát, hogy fájós fél kezével csimpaszkodjon a fába. Másik karjával tovább csapkodta a csápot, mely végre elengedte.

Kiszabadult, de egy pillanatig veszélyesen közel volt a szörnyeteghez, mely a vizet hasította alatta. Megdöbbent az irdatlan méretektől. Ahogy csápjai egy részével szorosan belekapaszkodott a tatbástyába, úgy tűnt, könnyedén képes lenne elnyelni a hajót. Még a testéből feltörő levegő is zöldesen fénylett.

Közvetlenül maga alatt megpillantotta a hatalmas szemet, mely talán öt láb széles lehetett. Nagyobb volt, mint a legtöbb asztal, amit életében látott. A kraken tekintete moccanatlan volt, ijesztően kifejezéstelen. A fekete pupilla, amit fénylő zöld hús vett körül, látszólag szenvtelenül méregette a férfit. A lény testének hátsó része, a két lapos farkúszóval, leginkább egy ásóra hasonlított, ám a kapitány figyelmét elsősorban a csápok kötötték le.

Különösen azért, mert egy újabb közeledett felé. Látta a tányérnagyságú szívókorongokat, melyet éles szarutüskék kereteztek. Tudta, hogy ezek hasították fel a húsát, ezért mindenáron igyekezett elkerülni őket. Nem volt egyszerű dolga, hiszen még mindig a tatkabin párkányába kapaszkodott.

A feje fölül tengerészek lőttek a szörnyetegre. Enders kiáltását hallotta valahonnan. – Tüzet szüntess! A kapitány!

A vastag csápok egyike lesodorta a kezét a párkányról, és Hunter hirtelen tehetetlenül a tengerbe zuhant, pontosan a kraken fejére pottyant.

Egy pillanatig csupán a zölden fluoreszkáló vizet taposta és csapkodta, aztán végre sikerült megvetnie a lábát. Ott térdelt a szörnyetegen, mely undorítóan síkos és nyálkás volt, mintha valamiféle vizestömlőn kuporogna. Az állat bőre rücskös volt és jéghideg, jól érezte, ahogy kezeivel és térdeivel igyekezett

kitámasztani magát. A húsa közvetlenül alatta lüktetett és mozgott.Hunter a vizet csapkodva addig kúszott előre, amíg el nem érte

a szemet. Közelről nézve hatalmas, felfoghatatlan, már-már feneketlen lyuknak tűnt a zöld fényességben.

A kapitány tétovázás nélkül meglendítette a fejszét és belemélyesztette a kupolaszerűén ívelt szembe. A balta visszapattant a rugalmas félgömbről, ezért újra és újra lesújtott vele. Végül sikerült elég mélyre merítenie a fokot. Hirtelen folyadék lövellt a levegőbe, akár egy gejzír. A szem körüli hús összehúzódni látszott.

A tenger tejfehérré vált körülötte, ahogy a szörnyeteg süllyedni kezdett a lábai alatt. Hunter segítségért kiáltozva merült el ismét a vízben. Valahonnan kötelet hajítottak felé, amit sikerült megragadnia, ám a kraken ismét a felszínre emelkedett. Az erős lökés a levegőbe röpítette, magasan a felhőfehér víz fölé. Amikor újra visszazuhant, megint az állat ocsmány bőrén kötött ki.

Enders és a Mór ugrottak le a tatfedélzetről csáklyákkal a kezükben, amiket mélyen belevágtak a szörnyeteg testébe. Zöld vérsugarak lövelltek a levegőbe és az állat hatalmas örvényt kavarva eltűnt. Menekülve süllyedt az óceán legmélyebb bugyrai felé.

A három férfi az örvénylő vízzel küzdött.– Köszönöm! – zihálta a kapitány.– Ne nekem köszönje! – dünnyögte a kormányos a Mór felé

biccentve. – Ez a fekete ördög lökött a vízbe.Bassa hangtalanul vigyorgott.Látták, ahogy a föléjük magasodó El Trinidad fordulóba kezd,

hogy kihalássza őket a tenger habjaiból.– Tudja – jelentette ki Enders, ahogy hármasban taposták a

vizet –, amikor visszatérünk Port Royalba, ezt senki sem fogja elhinni nekünk!

Kötelek csapódtak a vízbe körülöttük, hogy egy pillanat múlva bőrig ázva, prüszkölve, holtfáradtan álljanak meg a fedélzeten.

VI. RÉSZ

Port Royal

HARMINCNEGYEDIK FEJEZET

Az El Trinidad névre hallgató spanyol galleon 1665. október 20-ának kora délutánján, a kopár Déli zátony külső oldalánál érte el Port Royal keleti csatornáját, és Hunter kapitány kiadta a parancsot a horgonyvetésre.

Kétmérföldnyire voltak csupán a kikötőtől. A legénység tagjai a hajó mellvédjénél álltak, hogy a lágyan hullámzó vízen át a várost fürkésszék. A település csendes volt. Valószínűleg még nem fedezték fel az érkezésüket, ám a legények tudták, hogy néhány pillanaton belül elsütik az ágyukat, és kezdetét veszi az őrjöngő ünneplés, mely állandó kísérője volt a zsákmánnyal megrakott hajók visszaérkezésének. A féktelen dáridók gyakorta két napig is eltartottak.

Az órák azonban teltek és nyoma sem volt ünneplésnek. Épp ellenkezőleg, a város minden egyes perccel egyre csendesebbnek tűnt. Nem dördültek el az ágyúk, nem gyúltak örömtüzek és éljenző kiáltások sem értek el hozzájuk a víz fölött.

Enders a homlokát ráncolta. – Talán a spanyolok rájuk törtek?Hunter megrázta a fejét. – Az lehetetlen! – Port Royal volt az

Újvilág legerősebb angol települése. A spanyolok rátámadhattak ugyan St. Kittsre vagy más félreeső telepekre, de nem erre a kikötőre.

– Valami nincs rendben, abban biztos vagyok!– Hamarosan kiderül – morogta a kapitány miközben figyelték,

ahogy egy hosszúcsónak evez ki a Károly-erőd árnyékából, melynek védelmében lehorgonyoztak.

A hosszúcsónak hamarosan az El Trinidad oldalához kötött, és a királyi milícia kapitánya lépett a fedélzetre. Hunter jól ismerte a férfit: Emerson volt az, az egyik feltörekvő ifjú tiszt. Emerson

láthatóan feszült volt, ezért túl hangosan csattant a hangja. – Ki a kapitánya ennek a hajónak?

– Én vagyok – mondta Hunter, miközben mosolyogva előrébb lépett. – Hogy van, Peter?

A férfi mereven állt és semmi jelét nem adta, hogy felismerte volna. – Igazolja magát, uram, ha megkérhetem!

– Peter, maga nagyon jól tudja, hogy ki vagyok! Mit jelentsen mindez?

– Igazolja magát, uram, vagy letartóztatom!A kapitány arca elsötétült. – Miféle komédia ez?Emerson merev udvariassággal sorolni kezdte. – Ön az a

Charles Hunter, aki a Massachusetts-öbölbeli kolónia polgára volt, majd később őfelsége jamaicai gyarmatára költözött?

– Az vagyok – válaszolta Hunter.Látta, hogy a hűvös esti szél ellenére a tiszt erősen

verejtékezik.– Azonosítsa a hajóját, ha kérhetem!– Ez az El Trinidad nevű spanyol galleon.– Tehát egy spanyol hajó?A kapitányból kitört a türelmetlenség. – Az, hisz teljességgel

nyilvánvaló!– Ez esetben – jelentette ki Emerson nagy levegőt véve –,

Charles Hunter, szolgálati kötelességem, hogy kalózkodás vádjával letartóztassam önt…

– Kalózkodás?– …valamint a legénység minden egyes tagját! Kérem, szálljon

át velem a hosszúcsónakba!– Kinek a parancsára? – kérdezte döbbenten Hunter.– Mr. Robert Hacklett utasítására, aki a jamaicai kolónia

helyettes kormányzója.– De Sir James…– Sir James haldoklik – közölte Emerson. – Most pedig, kérem,

jöjjön velem!Hunter valamiféle transzszerű dermedtségben mászott le a

hosszúcsónakba. A katonák evezni kezdtek vele a part felé, miközben visszanézve a galleon egyre zsugorodó alakját bámulta. Tisztában volt vele, hogy az emberei ugyanolyan döbbentek, mint

ő maga.Emersonhoz fordult. – Mi az ördög történt itt?A tiszt sokkal nyugodtabbnak látszott most, hogy újra a hosz-

szúcsónakban ülhetett. – Sok változás történt – mondta. – Két héttel ezelőtt Sir James megbetegedett, magas lázzal…

– Miféle lázzal?– Csak annyit mondhatok, amennyit tudok – szabadkozott

Emerson. – A kormányzó napok óta ágyhoz van kötve a kormányzói palotában. A távollétében Mr. Hacklett irányítja a gyarmat ügyeit, Scott parancsnok segítségével.

– Scott parancsnokéval?Hunter tudta, hogy ez keményen vissza fog ütni rá. Nem tudta

elhinni, hogy annyi viszontagság után, ami az utolsó hat hétben történt velük, börtönbe zárják, aztán fellógatják, mint egy közönséges gonosztevőt.

– Igen – mondta Emerson. – Mr. Hacklett szigorú kézzel irányít. Sokan kerültek börtönbe, másokat felakasztottak. Pitts múlt héten került bitóra…

– Pitts?!– …Morely pedig tegnap. Ön ellen is elfogatóparancsot adtak

ki, uram!Ezernyi érv és kérdés kavargott Hunter fejében, de nem szólt

semmit. Emerson tökéletes tisztviselő volt, aki mindig azok szerint a parancsok szerint járt el, amit felettese, a hiú és piperkőc Scott adott ki neki. A fiatalember tehát minden körülmények között teljesíteni fogja a feladatát.

– Melyik börtönbe kerülök?– A Marshallsea-be.A kapitány felröhögött, annyira nevetséges volt az egész. – Jól

ismerem a Marshallsea foglárát!– Nem hiszem, hogy ismerné, ugyanis új ember került a

posztra. Hacklett embere.– Értem.Hunter elhallgatott. Hallgatta a vízbe merülő evezők

csobbanásait és a közeledő Károly-erőd falait bámulta.Korábban tucatnyi részeg őrszem énekelt volna trágár dalokat a

lőréseken át, ám ezen az estén egy ilyet sem látott. Az emberek az

előírás szerinti uniformisban látták el feladatukat.A kapitány felfegyverzett, éber katonák kíséretében menetelt be

a városba, végig a szokatlanul csendes Lime Streeten, majd északnak fordulva a York Streeten. Sötétségbe borult tavernákat hagytak maguk mögött, melyek normális esetben meleg fényben úsztak volna ezekben az órákban. A település némasága, a sáros utcák kihaltsága mellbevágó volt.

A férfibörtönként funkcionáló Marshallsea a York Street végén helyezkedett el. Hatalmas, kétszintes kőépület volt, ötven zárkával a falai között. A belseje vizelettől és fekáliától bűzlött, a padlón mindenütt patkányok futkostak. A rácsok mögé zárt emberek tompa tekintettel bámulták, ahogy fáklyafény mellett az egyik cellához kísérik és betaszigálják.

Hunter körülnézett a helyiségben. Berendezést egyáltalán nem látott, nem volt se priccs, se függőágy csupán némi szalmát szórtak a padlóra. Magasan fenn apró, berácsozott ablak ásítozott. A nyíláson keresztül láthatta, hogy felhők fátyolozzák el a fogyó Hold képét.

Ahogy az ajtó döngve bezárult mögötte, visszafordult és Emer-sonra nézett. – Mikor állítanak bíróság elé?

– Holnap – mondta a tiszt, és magára hagyta.

Charles Hunter tárgyalására 1665. október 21-én, szombaton került sor. A hétnek ezen a napján rend szerint nem ülésezett a bíróság, a kapitány tárgyalását mégis ekkorra tűzték ki. A földrengéstől megsérült épület szinte teljesen üres volt, amikor Huntert bevezették a faasztal mögött üldögélő héttagú ítélőszék színe elé. Egyedül volt, legénysége tagjai nélkül. A testületben Robert Hacklett elnökölt, a jamaicai gyarmat helyettes kormányzója.

Miközben felolvasták neki a vádakat, végig állnia kellett a bírák előtt.

– Emelje fel a jobb kezét! Engedelmeskedett.– Charles Hunter, önt és a társait, őfelsége, Károly király,

Nagy-Britannia egyedüli uralkodója nevében a következőkkel vádoljuk…

Rövid csend állt be. Hunter az arcokat fürkészte. Hacklett haragosan nézett le rá, arcán önelégült mosoly derengett; Lewisham, az admiralitás bírája nyilvánvalóan beteg volt; Scott parancsnok a fogait piszkálgatta egy arany fogpiszkálóval; a kereskedők, Foster és Poorman kerülték a kapitány tekintetét; Dodson hadnagy, a milícia gazdag tisztje az egyenruháján matatott; a hetedik, James Phips egy kereskedelmi hajó kapitánya volt. Hunter mindannyiukat ismerte, és tudta, hogy nehéz helyzetben vannak.

– Elsőként, hogy semmibe vették hazájuk, illetve őfelsége idegen szövetségeseinek törvényeit, amikor azért egyesültek és kötöttek megállapodást, hogy megzavarják és zaklassák őfelsége, a legkeresztényibb spanyol király, Fülöp alattvalóinak és javainak békéjét mind tengeren, mind szárazföldön. Másodjára, hogy ezzel a törekvésükkel összhangban, a leggonoszabb és legártalmasabb szándékkal azt tervezték, hogy kifosztják és felégetik a Matanceros szigetén található spanyol telepet, valamint, hogy hadi- és kereskedelmi hajókat rabolnak ki, ahogy az ismereteink szerint meg is történt.

Továbbá azzal is vádoljuk önöket, hogy Matancerostól délre törvénytelen módon szembeszálltak egy spanyol hadihajóval és azt el is süllyesztették a fedélzetén található javakkal és emberekkel egyetemben.

A vád utolsó pontja szerint, miközben mindezeket megcselekedték és végrehajtották, ön és legénysége tagjai minden erejükkel azon fáradoztak, hogy az útjukba eső spanyol hajókat és domíniumokat félelemben tartsák. Hogy aljas támadásaik során spanyol alattvalókat gyilkoljanak meg. Mi a válasza a vádakra, Charles Hunter?

Rövid csend következett. – Az, hogy ártatlan vagyok! – mondta a kapitány.

Hunter szemében az egész tárgyalás már-már komédiának tűnt. A Parlament 1612. évi törvénye ugyanis kimondta, hogy az ítélőszéknek olyan emberekből kell állnia, akik sem közvetve, sem közvetlenül nem érintettek a tárgyalás alatt álló ügyben. Ez a bíróság azonban csupa olyan férfiból tevődött össze, akik hasznot húznának a kapitány elítéléséből és a hajó, valamint az azon

található kincsek lefoglalásából.Ami azonban igazán zavarba hozta, az a vádpontok aprólékos

részletessége volt. Őt és az embereit kivéve senki más nem tudhatott arról, mi történt a Matanceros elleni támadás során.

A vádpontok között viszont ott szerepelt a spanyol hadihajóval szembeni sikeres helytállásuk is. Honnan szerezték a bírák ezeket az információkat? Csak arra tudott gondolni, hogy valaki a legénység tagjai közül beszélni kezdett. Talán azért, mert az éjszaka folyamán megkínozták.

A bíróság gyakorlatilag nem is reagált a szavaira. Aztán Hacklett előrehajolt. – Mr. Hunter – kezdte szenvtelen hangon –, ez az ítélőszék tökéletesen tisztában van azzal, milyen fontos szerepet játszik ön a jamaicai kolónia életében. Éppen ezért nem szeretnénk, ha ebben az ügyben bármi is kifogásolható volna, vagy úgy tűnne, hogy nem az igazság érdekét szolgálta. Elmondaná nekünk, milyen bizonyítékok segítségével tudja megvédeni magát az ön ellen felhozott vádakkal szemben?

Ez meglepetésként érte. Hunter kivárt egy pillanatig, mielőtt válaszolt volna. Hacklett felrúgta az igazságszolgáltatás eljárásrendjének szabályait. A lehetőség azonban túl kedvező volt ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyja.

– Ha a tisztelt bíróság kiváló tagjainak ez a kívánsága – mondta a kapitány, és a hangjában nyoma sem volt az iróniának –, akkor igyekszem a kérésnek megfelelni!

Az emelvényen üldögélő férfiak elgondolkodva, óvatosan vagy érdeklődőn bólogattak.

Hunter egyesével végignézett rajtuk, aztán beszélni kezdett.– Uraim, nincs önök között senki, aki ne tudná nálam is jobban,

hogy nemrégiben szent megállapodás köttetett őfelsége, Károly király és a spanyol udvar között. Egyértelmű provokáció nélkül soha nem szegném meg a nemzeteink között újonnan létesült egyezményt. Ám sajnálatos módon, számos ilyen provokáció történt az út során. Hajómat, a Cassandrát elfogta egy spanyol sorhajó, legénységem tagjait pedig minden hivatalos parancs nélkül foglyul ejtették. Az embereim közül kettőt személyesen a hajó kapitánya gyilkolt meg, egy bizonyos Cazalla. Ugyanez a férfi korábban már elfogott egy angol kereskedőbárkát, melynek

fedélzetén ott tartózkodott Lady Sarah Almont, a jamaicai gyarmat kormányzójának unokahúga is, további, számomra sajnos ismeretlen személyek társaságában.

A nevezett spanyol, aki Fülöp király tisztje, megsemmisítette az Entrepid névre hallgató hajót, véres kegyetlenséggel gyilkoltatva le mindenkit, aki a fedélzetén tartózkodott. Ezek között a szerencsétlenek között volt őfelsége, Károly király egyik kedves embere, egy bizonyos Warner kapitány is. Bizonyosra veszem, hogy amint hírt kap felőle, őfelsége mélyen gyászolni fogja majd.

Hunter elhallgatott. Úgy tűnt, a bírák nem tudtak erről a tényről, és egyértelmű volt, hogy nem örülnek a hallottaknak.

Károly király hangulata meglehetősen kiszámíthatatlan volt. Alapvetően szelíd természete ellenére könnyen kapott pusztító dührohamokat, ha egy barátját megsértették vagy megsebesítették. Arról már nem is beszélve, ha netalán meggyilkolták.

– Ezekért a cselekedetekért – folytatta Hunter –, megtorlás gyanánt támadtunk rá Matanceros spanyol erődítményére. Az akció során visszaállítottuk a méltóságos kisasszony biztonságát és ejtettünk némi zsákmányt is, amit e dolgok figyelembevétele mellett tökéletesen indokoltnak és helyénvalónak tartottunk. Uraim, véleményem szerint tisztán látható, hogy tetteink semmi esetre sem minősülnek kalózkodásnak. Mi csupán jogos bosszút álltunk azokért a förtelmes gaztettekért, amelyek a nyílt vízen történtek. Cselekedeteink lényege és természete így foglalható össze a valós tények tükrében.

Elhallgatott és a bírák arcát nézte, akik egykedvűen bámultak vissza rá. Egytől egyig tisztában vannak az igazsággal, döbbent rá hirtelen.

– Lady Sarah Almont alátámaszthatja a tanúvallomásomat, ahogy a hajóm fedélzetén szolgáló emberek is, ha megidézik őket. Egy szemernyi igazság sincsen a felhozott vádakban! Kalózkodásról csak provokáció hiányában beszélhetnénk, ám mi valóban aljas cselekedetekre adtunk feltétlenül jogos választ.

Nem volt több mondandója, ezért az arcokat nézte, melyek kifejezéstelenek, érdektelenek vagy éppen kifürkészhetetlenek voltak. Hirtelen mintha jeges kéz markolt volna a gyomrába.

Hacklett előrehajolt az asztal fölött. – Van még esetleg valami, amit el szeretne mondani nekünk, Mr. Charles Hunter, az ön ellen felhozott vádakat illetően?

– Nincs semmi más – közölte a kapitány – Mindent úgy mondtam el, ahogy történt.

– Ez igen dicséretreméltó dolog, ha szabad ezzel a fordulattal élnem! – kedélyeskedett Hacklett. A másik hat férfi egyetértően bólogatott és mormogott. – De hogy igazak-e az elmondottak, az megint más lapra tartozik, és ezt kötelességünk megvizsgálni. Legyen olyan jó, és mondja el a bíróságnak, eredetileg milyen okból bontott vitorlát a hajója?

– Kékfát akartunk vágni – mondta Hunter.– Rendelkezik erről valamiféle hivatalos irattal?– Igen, maga Sir James Almont állította ki.– És jelen pillanatban hol van ez a dokumentum?– Odaveszett, a Cassandrával együtt – jelentette ki a kapitány

–, de afelől semmi kétségem, hogy Sir James megerősíti létezése tényét.

– Sir James állapota – közölte Hacklett – igen aggasztó, így sem megerősíteni, sem tagadni nem képes az elhangzottakat a bíróság színe előtt. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy hitelt adhatunk azon állításának, hogy ez a dokumentum valóban kiadásra került.

Hunter enyhén meghajolt.– Akkor talán tisztázhatnánk – folytatta Hacklett –, hogy hol is

fogta el önöket a spanyol hadihajó? Mely vizeken?A kapitány úgy érezte, erre a kérdésre nem feltétlenül kéne a

valóságnak megfelelő választ adnia, ezért hezitált kissé. Ám annak is tudatában volt, hogy a legcsekélyebb tétovázás is a szavahihetőségét kérdőjelezi meg. Úgy döntött, hogy az igazat mondja.

– A Szél felőli átjáróban. Puerto Ricótól északra.– Puerto Ricótól északra? – kérdezte Hacklett túljátszott

meglepetést tettetve. – Megterem arrafelé a kékfa?– Nem – válaszolta Hunter –, de két napon át küzdöttünk egy

hatalmas viharral, mely elég messzire sodort minket az eredeti iránytól.

– Valóban? Ez talán elképzelhető. De Puerto Rico északra és keletre esik Jamaicától, miközben a kékfa délre és nyugatra terem.

– Nem tudom befolyásolni a viharokat – mondta a kapitány.– És mikor dühöngött ez az állítólagos vihar?– Szeptember tizenkettedikén vagy tizenharmadikán.– Furcsa – jegyezte meg Hacklett. – Jamaicán akkortájt remek

időnek örvendhettünk.– A tengeren az időjárás nem mindig hasonlít a szárazföldire –

közölte Hunter. – Ez közismert.– A bíróság megköszöni önnek a tengerészismeretekből

nyújtott leckét – jelentette ki Hacklett. – Habár, úgy gondolom, az itt összegyűlt úriembereknek kevés újat taníthat, eh? – kuncogott. – Tehát, Mr. Hunter! Ugye megbocsátja nekem, ha nem Hunter kapitánynak szólítom? Ön azt állítja, hogy soha, egyetlen alkalommal sem szándékozott a hajójával és annak legénységével spanyol telepekre vagy domíniumokra támadni?

– Ezt állítom!– És hogy soha nem tervezett törvénytelen akciókat?– Semmi ilyet nem tettem! – Hunter igyekezett olyan

meggyőzőnek tűnni, amennyire csak tudott. Tisztában volt vele, hogy önként a legénység egyetlen tagja sem cáfolná meg ebben a pontban. A Bull-öbölben tartott választás viszont egyenértékű volt a kalózkodás bizonyítékával.

– Halandó lelke üdvösségére esküszik, hogy soha semmi ehhez hasonló szándékról nem tett említést a legénység egyetlen tagjának sem?

– Esküszöm!Hacklett kivárt egy pillanatig.– Akkor engedtessék meg, hogy összefoglaljam mindazt, amit

elmondott nekünk! Önök egyszerű kékfabeszerzési vállalkozás céljából bontottak vitorlát, ám a kegyetlen balsors jóvoltából egy vihar messze északra sodorta a hajójukat. Egy olyan vihar, mely nem érintette a mi partjainkat. Ennek következtében önöket elfogta egy spanyol hadihajó, mindezt annak ellenére, hogy semmiféle provokációt nem hajtottak végre. Eddig egyetért az elhangzottakkal?

– Igen.

– Továbbá, ön tudomást szerzett arról, hogy ugyanez a hadihajó korábban megtámadott egy angol kereskedelmi bárkát és a fedélzetén túszként tartja fogva Lady Sarah Almontot, ami okot szolgáltatott önöknek a megtorlásra. Igaz?

– Igaz.Hacklett ismét szünetet tartott.– Hogy derült fény arra, hogy a hadihajón raboskodik a

kisasszony?– A hölgy a fedélzeten volt, amikor foglyul ejtettek minket

– mondta Hunter. – A kilétét egy spanyol katona árulta el, akinek megeredt a nyelve.

– Micsoda hihetetlen szerencse!– Mégis így esett. Miután megszöktünk, ami reményeim szerint

nem törvénybe ütköző cselekedet, egészen Matancerosig követtük a hadihajót, ahol láttuk, hogy Lady Sarah-t partra teszik az erőd tövében.

– Tehát csakis abból a célból indítottak támadást, hogy megvédjék ezen angol nemzetiségű hölgy erényét? – Hacklett hangja szinte csöpögött a szarkazmustól.

Hunter végigsöpört tekintetével a bíróság tagjainak arcán. – Uraim – jelentette ki –, úgy érzékelem, hogy jelen testület célja egyáltalán nem az, hogy megbizonyosodjon arról, vajon ártatlan vagyok-e! – Zavart nevetés hallatszott. – Sokkal inkább azon mesterkednek, hogy alávaló kalóznak állítsanak be. Természetesen tisztában voltam vele, hogy a galleon Matanceros kikötőjében tartózkodik, ahogy azt is tudtam, hogy meglehetősen komoly zsákmánnyal kecsegtet. Ám arra kérem a tisztelt bíróságot, vegye figyelembe, hogy a támadásunkat egyértelmű provokáció előzte meg. Márpedig provokáció esetén nincs helye jogászi csűrés-csavarásnak, ahogy más technikai kérdéseknek sem.

A bírósági írnok felé pillantott, akinek az lett volna a feladata, hogy jegyzőkönyvet vezessen az elhangzottakról. Hunternek azonban meglepetten kellett tapasztalnia, hogy a férfi békésen üldögél és nem jegyez fel semmit.

– Mondja el nekünk – kérte Hacklett –, hogyan szöktek meg a spanyol hadihajóról, miután elfogták önöket?

– Egy francia férfi, bizonyos Sanson erőfeszítéseinek

köszönhetően, aki elképesztő bátorságról tett tanúbizonyságot.– Ön nagyra becsüli ezt a bizonyos Sansont?– Igen, hiszen az életemet köszönhetem neki!– Hát legyen! – mondta Hacklett, miközben elfordult a

székében.– Kéretem az első tanút, Mr. André Sansont!– André Sanson!Hunter elképedve fordult az ajtó felé, amikor a férfi belépett a

tárgyalóterembe. A francia gyorsan mozgott, egyenletes, hosszú lépésekkel, majd felemelt jobb kézzel elfoglalta helyét a tanúk padjában.

– Ön, André Sanson, ünnepélyesen ígéretet tesz-e és megesküszik-e a szent evangéliumra, hogy igaz és hűséges tanúként vesz részt a Korona és a fogoly között kalózkodás és rablás ügyében folyó perben, Isten magát úgy segélje?

– Esküszöm!A francia leengedte a jobb kezét és Huntert bámulta. Lapos

pillantásából szinte sütött a megvetés. Csak másodpercekkel később fordult el, amikor Hacklett megszólította.

– Mr. Sanson!– Uram?– Mr. Sanson, Mr. Hunter az imént elmondta nekünk a saját

verzióját az útjukkal kapcsolatosan. Reméljük, hogy ön ismét elmeséli nekünk a történteket, ahogy azt már korábban is megtette, ugyanezen testület színe előtt. Kérem, mondja el, mi volt a Cassandra utazásának célja, legalábbis a nyilvánosság előtt.

– Kékfa beszerzése.– És tudomására jutott bármikor is ettől eltérő terv?– Igen.– Legyen olyan kedves és számoljon be róla!– Miután szeptember kilencedikén vitorlát bontottunk – vágott

bele Sanson –, Mr. Hunter kikötött a Bull-öbölben, ahol közölte a legénység tagjaival, hogy Matanceros az úti célja, ahol spanyol kincseket kíván megszerezni.

– És erre a bejelentésre mi volt az ön reakciója?– Meglepődtem – közölte Sanson –, aztán emlékeztettem Mr.

Huntert arra a tényre, hogy egy ilyen támadás kalózkodásnak

minősül és halállal büntethető.– Milyen választ kapott erre a felvetésre?– Szitkokat és ocsmány átkozódást – válaszolta a francia. –

Valamint fenyegetést, miszerint ha nem állok mellette teljes szívemmel, megöl majd, mint egy kutyát, és a darabjaimat a cápákkal eteti meg.

– Tehát mindenben kényszer hatására működött közre, s nem mint önként jelentkező?

– Ez az igazság!Hunter Sansont bámulta. A francia nyugodtan és

érzelemmentesen beszélt. A legkisebb jelét sem mutatta annak, hogy hazudik. Újra a kapitányra nézett, olyan kihívó tekintettel, amivel máris megtagadta a történetet, amit oly önhitten adott elő.

– Mi történt ezt követően?– Matanceros szigetéhez hajóztunk, abban a reményben, hogy

meglepetésszerű támadást hajthatunk végre.– Bocsásson meg, ezt úgy érti, egy olyan támadást, amit nem

előzött meg provokáció?– Igen.– Kérem, folytassa!– Miközben Matanceros felé tartottunk, megpillantottunk egy

spanyol hadihajót. Mivel erősebbek voltak nálunk, a donok elfogtak minket, mint közönséges kalózokat.

– Ekkor ön mihez kezdett?– Nem akartam, hogy Havannában kalózként végezzenek ki –

válaszolta Sanson. – Különösen úgy nem, hogy erre Mr. Hunter fenyegetései kényszerítettek. Így hát elrejtőztem. Később lehetővé vált a számomra, hogy megszöktessem a társaimat, és mivel bíztam benne, hogy ezek után visszatérünk Port Royalba, éltem a lehetőséggel.

– De mégsem tértek haza.– Nem, uram! Miután Mr. Hunter ismét ura volt a hajójának,

kierőszakolta, hogy az eredeti terv szerint Matanceroshoz hajózzunk.

A kapitány nem tudta tovább türtőztetni magát.– Kierőszakoltam? Hogyan kényszeríthettem volna hatvan

embert?

– Csend legyen! – ordította Hacklett. – A fogoly maradjon csendben, vagy kivezettetem a tárgyalásról! – Ismét Sanson felé fordult. – Milyen bánásmódban volt része ekkor a vádlott részéről?

– Rosszban – jelentette ki a francia. – Az út további részében vasra veretett.

– És aztán elfoglalták a szigetet, valamint a galleont.– Úgy történt, uraim! – készségeskedett Sanson. – Engem a

Cassandrán helyeztek el, mivel a sziget elleni támadást követően Mr. Hunter úgy látta, a hajó nem bírja majd ki a hazafelé vezető utat. A tengerészszokásoknak megfelelően átadta nekem a szlúp parancsnokságát. A kapitány abban reménykedett, hogy a hajó és a rajta lévők mind elpusztulnak a nyílt tengeren történő utazás során. Mellém adta tehát azt a néhány embert, akik hozzám hasonlóan éreztek. Port Royal felé vettük hát az irányt, amikor szörnyű hurrikán rontott ránk, amely elpusztította a hajót, illetve a legénység tagjait. Én magam egy hosszúcsónakkal hánykolódva értem el Tortugát, majd onnan jöttem ide.

– És tudott ön valamit Lady Sarah Almontról?– Semmit.– Egyáltalán semmit?– Semmit, egészen mostanáig – mondta Sanson. – Létezik

ilyen nevű személy?– Igen – közölte Hacklett gyors pillantást vetve Hunterre. – Mr.

Hunter azt állítja, hogy Matancerosról mentette ki és hozta haza őt biztonságban.

– A hölgy nem volt vele, amikor elhagytuk a szigetet – jelentette ki a francia. – Ha találgatnom kellene, azt mondanám, hogy Mr. Hunter megtámadott egy angol kereskedelmi bárkát és túszul ejtette annak utasait, megkoronázva addigi gonosztetteit.

– Figyelemre méltó szavak – mondta Hacklett. – De miért nem hallottunk akkor erről a kereskedőbárkáról?

– Talán azért, mert mindenkit meggyilkoltak, aki a fedélzetén tartózkodott, aztán elsüllyesztették – vetette oda Sanson. – Valamikor a Matancerosról hazafelé vezető úton.

– Még egy utolsó kérdés – közölte Hacklett. – Be tud számolni olyan viharról, mely szeptember tizenkettedikén vagy

tizenharmadikán tombolt a nyílt tengeren?– Vihar, uraim? Nem volt semmilyen vihar.Hacklett bólintott. – Köszönöm, Mr. Sanson. Elhagyhatja a

termet!– Ahogy a bíróság óhajtja! – mondta a francia, és azzal

kivonult a helyiségből.Miután az ajtó tompán visszhangzó zajjal bezárult, hosszú

csend állt be. Az ítélőszék tagjai Huntert bámulták, aki sápadtan remegett a dühtől, igyekezve visszanyerni a higgadtságát.

– Mr. Hunter – szólította meg Hacklett –, eszébe jut még esetleg valami fontos részlet az ön és az ön által igen nagyra becsült Mr. Sanson által előadott történetek közötti eltérésekkel kapcsolatban?

– A francia hazudott, uram! Aljas és mocskos módon hazudott.– A bíróság természetesen hajlandó figyelembe venni azokat az

értesüléseket, melyek ön szerint más megvilágításba helyeznék az ügyet, Mr. Hunter.

– Nekem csak a szavam maradt – közölte a kapitány –, de önök bőséges mennyiségű bizonyítékot szerezhetnek Lady Sarah Almonttól, aki minden tekintetben megcáfolhatja a francia dajkameséit.

– Meg fogjuk hallgatni a kisasszony tanúvallomását – nyugtatta meg Hacklett. – Ám mielőtt szólítanánk őt, maradt még egy tisztázatlan kérdés. A Matanceros elleni támadás, akár jogos volt, akár nem, szeptember huszonegyedikén történt, önök azonban csak október huszadikán tértek vissza Port Royalba. Kalózok között régi szokás, hogy felkeresnek egy félreeső szigetet, abból a célból, hogy ott javakat rejtsenek el, s ily módon is megkárosítsák a királyt. Mivel magyarázza az időkülönbséget?

– Meg kellett vívnunk egy tengeri összecsapást – válaszolta Hunter. – Aztán három napig küzdöttünk egy hurrikánnal, majd négy napig horgonyoztunk egy ismeretlen szigetnél, a Boca del Dragon külső oldalán. Miután vitorlát bontottunk, egy kraken támadta meg a hajót…

– Bocsánatát kérem, de ez alatt egy mélytengeri szörnyeteget ért?

– Igen.

– Milyen szórakoztató! – kacagott fel Hacklett, és a testület többi tagja is vele nevetett. – Ha úgy képzeli, uram, hogy ez a magyarázat kielégíti az egy hónapos késlekedéssel kapcsolatos kíváncsiságunkat, akkor téved! – Hacklett elfordult a székben. – Szólítom Lady Sarah Almontot!

– Lady Sarah Almont!Egy pillanattal később Lady Sarah sápadtan és fáradt tekintettel

lépett be a terembe, letette az esküt és várta a kérdéseket. Hacklett különösen aggódó arckifejezéssel tekintett a lányra.

– Lady Sarah, először is hadd köszöntsem a jamaicai gyarmaton, és bocsánatát kérem ezért a szerencsétlen ügyért, ami az első személyes tapasztalata volt e távoli vidék viszonyairól.

– Köszönöm, Mr. Hacklett – válaszolt a nő enyhe meghajlással. Egyetlen egyszer sem nézett Hunter felé, ami kifejezetten nyugtalanná tette a férfit.

– Lady Sarah – vágott bele Hacklett –, a bíróság azt a fontos kérdést szeretné tisztázni, hogy ön először a spanyolok fogságába esett-e, ahonnan ezt követően Hunter kapitány szabadította ki, vagy éppen ellenkezőleg, ő maga ejtette fogságba önt. Felvilágosítana minket ebben a tekintetben?

– Igen.– Kérem, akkor fogjon hozzá!– Az Entrepid nevű kereskedelmi bárka fedélzetén utaztam –

mondta a lány. – Bristolból indulva Port Royal felé vitorláztunk, amikor…

A hangja elcsuklott és hosszú csend állt be. A nő Hunterre nézett, aki viszonozta a pillantást, mely olyan rémült volt, amilyennek a férfi még soha nem látta azelőtt.

– Folytassa, ha kérhetem!– …amikor feltűnt egy spanyol hajó a horizonton és tüzet

nyitva ránk elfogott minket. Meglehetősen meglepődtem, amikor felfedeztem, hogy a spanyol hajó kapitánya egy angol.

– Úgy érti, hogy Charles Hunter volt az, a fogoly, aki előttünk áll?

– Igen.– Kérem, folytassa!Hunter szinte már nem is hallotta, mi hangzik el a

továbbiakban arról, miképpen hurcolta át a lányt a galleon fedélzetére, majd gyilkolta le az angol legénységet, szitává lőve a hajót. Hogy csupán kitalálta a spanyoloktól történt megmentéséről szóló mesét, hogy igazolhassa a Matanceros elleni rajtaütés jogosságát. A lány magas, feszült hangon, hadarva adta elő a történetet. Látszott, hogy igyekszik olyan hamar a végére érni, amilyen hamar csak lehetséges.

– Köszönöm, Lady Sarah! Ön távozhat!A lány elhagyta a termet.Az ítélőszék hét tagja Huntert nézte. Tekintetük olyan üres és

kifejezéstelen volt, mintha máris egy hullát látnának maguk előtt. Hosszú, kényelmetlen pillanatok teltek el.

– A tanú semmiben nem igazolta az ön színes történetét, amit a Boca del Dragonról és a tengeri szörnyről adott elő! Van még valami más bizonyítéka erről? – kérdezte szelíden Hacklett.

– Csupán ez – mondta Hunter, miközben gyorsan derékig lecsupaszította magát. A mellkasát több helyen hatalmas sebek és forradások borították, ahol a földöntúli szívókorongok érintkeztek a bőrével. A bíróság tagjainak elállt a lélegzete, aztán egymás között mormogtak.

Hacklett kalapácsütése állította helyre a rendet.– Nagyszerű látvány Mr. Hunter, de semmiképpen sem győzi

meg a jelen lévő, tanult úriembereket. Mindannyian el tudjuk képzelni azokat az ön által alkalmazott aljas trükköket, melyekkel szorult helyzetében igyekezett megteremteni a szörnyeteg által okozott sebesülések látszatát. A bíróságot azonban ezzel sem győzte meg!

Hunter a másik hat ember arcát nézte, és látta, hogy őket bizony meggyőzték a látottak. Ám Hacklett ismét lesújtott a kalapáccsal.

– Charles Hunter – kezdte színtelen hangon –, a bíróság bűnösnek találta önt a nyílt tengeren elkövetett kalózkodás és rablás bűntettében. Fel tud hozni bármilyen bizonyítékot a kimondott ítélet ellen?

A kapitány hezitált. Ezernyi szitok és káromkodás járt a fejében, de ezek nem segítettek volna a helyzetén. – Nem – mondta végül halkan.

– Nem hallottam, Mr. Hunter.– Azt mondtam, nem!– Akkor hát, Charles Hunter, önt és legénysége tagjait, az ítélet

szerint visszaviszik abba a börtönbe, ahonnan ideszállították. Hétfőn hajnalban, a Port Royal városában található High Street Square-en felállított vesztőhelyen egytől egyig felakasztják önöket, hogy kileheljék bűnös lelküket! Ezt követően, önt és az embereit levágják a bitófáról, majd holttestüket elrettentésül fellógatják a galleon vitorlarúdjaira. Isten irgalmazzon a lelküknek! Foglár, vezesse el a foglyot!

Huntert kivezették a bíróság épületéből. Amikor kilépett, még hallotta Hacklett nevetését, azt a különös, vékony, vinnyogó hangot. Aztán bezárult mögötte az ajtó és erős őrizet alatt visszaszállították a börtönbe.

HARMINCÖTÖDIK FEJEZET

Egy másik cellában helyezték el. A Marshallsea foglárát tökéletesen hidegen hagyta, hová kerül. A padlóra szórt bűzlő szalmán ücsörgött, és igyekezett gondosan felmérni a helyzetét. Alig tudta elhinni, ami vele történt. Kimondhatatlanul dühös volt.

Leszállt az éj. A börtön épülete elcsendesedett, csupán az elítéltek sóhajtásait és az innen-onnan felhangzó horkolást lehetett hallani. Már majdnem maga is elszenderedett, amikor ismerős sziszegést hallott a közelből. – Hunter!

A kapitány felült.– Hunter!Felismerte a hangot. – Whisper! – súgta. – Merre van?– A szomszéd cellában!Mivel a zárkáknak csupán a folyosó felé eső része volt nyitott,

nem láthatták egymást, ám ha szorosan nekipréselte magát a kőfalnak, meglehetősen jól hallhatta az elsuttogott szavakat.

– Whisper, mióta tartják itt?– Egy hete, Hunter. Megvolt a tárgyalása?– Természetesen.– És bűnösnek találták?– Persze.– Ahogy engem is – sziszegte Whisper. – Tolvajlással vádoltak.

Mondanom sem kell, hogy hamisan…A tolvajlás, ugyanúgy, ahogy a kalózkodás, halálos ítéletet vont

maga után.– Whisper – kérdezte a kapitány –, mi történt Sir Jamesszel?– Azt mondják, megbetegedett – válaszolta a férfi –, de ez nem

igaz! Makkegészséges, ám őrizet alatt tartják a kormányzói palotában. Talán még az élete is veszélyben van. Hacklett és Scott

vették át az irányítást. Ők terjesztik mindenfelé, hogy haldoklik az öreg!

Hacklett bizonyosan megfenyegette Lady Sarah-t, gondolta Hunter, és arra kényszerítette, hogy hamisan tanúskodjon.

– Azt is beszélik – sziszegte Whisper –, hogy Madam Emily Hacklett gyermeket vár.

– Valóban?– Valóban. Ám úgy tűnik, hogy férje, a helyettes kormányzó,

soha nem teljesítette férfiúi kötelességeit a feleségével szemben. Tudja, állítólag nem különösebben használható, mint férfi. Így a nő állapota meglehetősen kellemetlen a számára.

– Értem – mondta Hunter.– Szarvazz fel egy zsarnokot, és minden rosszra fordul!– És Sanson?– Egyedül érkezett egy hosszúcsónakban. Senki más nem volt

vele. Azt állította, hogy az emberek egy hurrikánban vesztek oda, melyből egyedül ő menekült meg.

Hunter nekiszorította az arcát a kőfalnak. Érezte a hideg nyirkosságot, ami most egész kellemesnek tűnt a számára.

– Milyen nap van ma?– Szombat.Tehát két napja maradt a kivégzésig. Felsóhajtott és visszaült a

szalmára. A rácsos ablakon át a sápadt, fogyóban lévő, felhőktől fátyolos Holdat bámulta.

A kormányzói palota erős téglákból épült, így valóságos erődítménynek számított Port Royal északi végén. Sir James Almont az alagsorban, erős védőőrizet alatt feküdt egy ágyon, láztól kipirult arccal. Lady Sarah Almont vizes borogatást helyezett a homlokára és igyekezett megkönnyíteni a férfi légzését.

Váratlanul Mr. Hacklett és a felesége lépett be a szobába.– Sir James!Almont betegségtől csillogó szemmel, ellenségesen bámulta az

érkezőket.– Mit akarnak?

– Elítéltük Hunter kapitányt. Jövő hétfőn felakasztják, mint közönséges kalózt.

Lady Sarah elfordult. A szemébe könnyek szöktek.– Jóváhagyja az ítéletet, Sir James?– Bármit… ha úgy gondolja… hogy ez a megoldás… – zihálta

levegő után kapkodva Almont.– Köszönöm, Sir James! – nevetett fel Hacklett, majd sarkon

fordult és elhagyta a szobát. Az ajtó nagyot csattanva zárult be mögötte.

Az öregember teste szinte azon nyomban életerővel telt meg. Homlokráncolva bámult Sarah-ra. – Vedd le ezt az átkozott rongyot a fejemről, te lány! Dolgunk van!

– De bácsikám…– A pokolba, miért nem fogod végre fel? A hosszú évek során,

amiket ezen az isten háta mögötti gyarmaton kellett eltöltenem, kalózvállalkozásokat finanszíroztam és kiadtam a szükséges engedélyeket. Folyton-folyvást arra vártam, hogy egy napon a kalózaim végre hazahoznak egy kincsekkel zsúfolt spanyol galleont. És most, hogy ez végre bekövetkezett, te… te semmit nem értesz az egészből?

– Nem, bácsikám.– Hallgass ide! A zsákmány egytizede Károlynak jár –

magyarázta a kormányzó. – A maradék kilenctizedet Hacklett és Scott akarják szétosztani maguk között. Erre akár mérget is vehetsz!

– De figyelmeztettek, hogy…– Dugják fel a figyelmeztetésüket! Tisztában vagyok az

igazsággal! Évekig vártam erre a pillanatra, és nem hagyom, hogy ellopják tőlem, ami engem illet! Azt pedig különösen nem, hogy hozzájuk hasonló fickók tegyék ezt meg! Micsoda átkozott hely! Nem engedem, hogy a pörsenéses pofájú, szenteskedő gazfickó és a piperkőc, uniformisba bújtatott bájgúnár bolonddá tegyenek! Huntert ki kell szabadítani!

– De hogyan? – kérdezte Lady Sarah. – Két nap múlva felakasztják!

– A régi nóta – morogta Almont. – Senki sem fog hurkot vetni a nyakába, ezt megígérem neked! A város velem fog tartani.

– De miért?– Mert a kapitánynak adósságai vannak, melyeket

nagyvonalúan ki kell fizetnie, miután hazatért. Kamatostól! Nekem és másoknak is. Mindenkinek az az érdeke, hogy kiszabaduljon!

– És hogyan fogjunk hozzá?– Meg kell kérdeznünk Richardsot! – közölte Almont.Egy szomorú hang hallatszott a szoba hátuljából. – Én fogom

felkeresni Richardsot!Lady Sarah ijedten megperdült. Emily Hacklett állt előtte.– Rendeznem kell az adósságomat – jelentette ki az asszony, és

elhagyta a szobát.Mikor magukra maradtak, a lány megkérdezte a bácsikájától.– Biztos, hogy ennyi elegendő lesz?Sir James Almont kuncogni kezdett. – Tökéletesen, kedvesem!

– mondta. – Tökéletesen. – Majd hangosan felkacagott. – Emlékezz a szavamra! Még hajnalhasadta előtt vér fog folyni Port Royal utcáin.

– A legnagyobb örömmel segítek, hölgyem! – jelentette ki Richards. A hűséges inas hetek óta szenvedett attól az igazságtalanságtól, hogy gazdáját fegyveres őrök felügyelik.

– De kit juttathatnánk be a Marshallsea-be? – kérdezte Mrs. Hacklett.

Kívülről már látta az épületet, de természetesen még soha nem járt a falai között. Számára még az is lehetetlennek tűnt, hogy valaki önként legyen képes bemenni oda. Odahaza, amikor a bűnözés került szóba, az előkelő születésű hölgyek inkább elfintorodtak és elfordultak.

– Ön meg tudná csinálni?– Nem, madám – közölte Richards. – Az ön férje külön őröket

állított fel, akik ha meglátnának, azonnal elállnak az utamat.– Akkor ki jöhetne szóba?– Egy asszony – mondta Richards. A barátok és a rokonok

bevihettek a foglyoknak némi élelmet és bizonyos személyes tárgyakat. Ez volt a bevett szokás.

– De ki lenne az az asszony? Nagyon ügyesnek kell lennie, hogy elkerülje a motozást!

– Véleményem szerint csupán egyetlen személy jöhet számításba – közölte Richards. – Sharpe kisasszony!

Mrs. Hacklett bólintott. Emlékezett arra a Sharpe nevű lányra. Egyike volt annak a harminchét elítélt nőnek, akik szintén a Godspeed fedélzetén keltek át az óceánon. Sharpe kisasszony azóta a kikötő egyik legnépszerűbb kurtizánja lett.

– Kérem, keresse fel őt! – mondta Mrs. Hacklett – Késedelem nélkül!

– És mit ígérjek neki?– Mondja azt, hogy Hunter kapitány tisztességgel és bőségesen

meg fogja jutalmazni a fáradozásaiért! Erre akár a szavamat adom!

Richards bólintott, ám még mindig hezitált. – Madam – kezdte –, ugye tisztában van azzal, mi lesz a következménye annak, ha a kapitány kiszabadul?

A nő hangjában olyan hidegséggel válaszolt, hogy Richards megborzongott a hallatán. – Nemcsak, hogy tisztában vagyok vele, de imádkozom, hogy mihamarabb bekövetkezzen!

– Nagyszerű, asszonyom! – bólintott a férfi, és beleolvadt az éjszakába.

A sötétség leple alatt teknősök csattogtatták és dörzsölgették össze éles csőrüket a Chocolata Hole karámjaiban. Nem messze a farmtól Sharpe kisasszony ficánkolt és kuncogott, miközben az egyik őrrel cicázott. A férfi a melleit markolászta. A lány csókot dobott felé, majd folytatta útját a Marshallsea magas falának árnyékában. A karjaiban tartott edényben teknősragu gőzölgött.

Hunter cellájának ajtajáig már egy másik őr társaságában jutott el. A fickó félrészeg volt és meglehetősen mogorva. A kulcsot a zárba illesztette, aztán megtorpant.

– Miért tétovázol? – kérdezte a lány.– Vajon nyílt már ki valaha olyan zár, amit nem esztergáltak

meg rendesen? – kérdezte a férfi sokat mondó pillantással.– A kulcslyuk akkor a legengedékenyebb, ha megfelelően

olajozzák – kacsintott vissza Anne.– Ez szent igaz, de nem árt, ha az alkalmas kulcs is kéznél van!– És nem kétlem, hogy neked rendelkezésedre áll egy ilyen

kulcs – válaszolta a nő. – Ám a zár kinyitásához ki kell várni az alkalmas időpontot is. Hagyjál magamra néhány percig ezzel az éhes latorral, aztán olyan élményben részesítelek, amit soha nem felejtesz el!

Az őr felröhögött és kinyitotta az ajtót. A lány belépett. Hallotta, ahogy mögötte helyére kattan a zár, ám a férfi nem mozdult.

– Néhány percet kérek csak ezzel az úrral – mondta –, ahogy azt az illem megkívánja!

– Nem engedélyezhetem!– És vajon ki kérné ezt számon rajtad? – kérdezte Anne Sharpe

és érzékien megnyalta az ajkát.A férfi elvigyorodott, majd továbbállt.Ahogy elhalkultak a léptei, a lány gyorsan letette a raguval teli

edényt a padlóra és a kapitányra nézett. Hunter nem ismerte fel, ám farkaséhes volt, a teknőshús illata pedig meglehetősen ínycsiklandónak bizonyult.

– Ön nagyon kedves! – szólalt meg.– Nem is sejti, mennyire! – válaszolta a nő, és egy gyors

mozdulattal egészen a derekáig emelte fel a szoknyáját. Meglepően buja mozdulat volt, ám még meglepőbb volt az, amit feltárt a férfi előtt.

Sharpe kisasszony lábikráira és combjaira egy egész arzenált, két kést és két pisztolyt szíjaztak fel.

– Azt mondják, hogy a rejtett testrészeim nagy veszélyt jelentenek az urakra – búgta a lány –, és most már maga is tisztában van az igazsággal!

Hunter gyorsan magához vette a fegyvereket és az övébe tűzte őket.

– Drága uram, aztán nehogy túl korán süljenek el!– Számíthat az állóképességemre!– De vajon meddig számolhatok?– Százig – válaszolta Hunter –, és ezt vegye ígéretnek! A lány

visszapillantott a válla fölött az őr irányába.

– Tudom, hogy állni fogja a szavát! – súgta egészen halkan. – Addig is, örömömre szolgálna, ha erőszakoskodna velem egy kicsit!

– Igen, az sosem árthat – bólintott a kapitány és leteperte a nőt a földre.

Anne Sharpe kiáltásaira és sikoltásaira az őr feléjük rohant. Egy pillanatig a szeme elé táruló látványt figyelte, majd gyorsan kinyitotta az ajtót és a cellába ugrott.

– Te mocskos fattyú! – hörögte, miközben a Hunter markában szorongatott kés a nyakába mélyedt. A férfi hátratántorodott és kezével megragadta a penge kiálló részét az álla alatt. Ahogy kihúzta a sebből a fegyvert, vér spriccelt szerteszét, mint valami szökőkút vize. Végül összerogyott és egyetlen nyikkanás nélkül meghalt.

– Gyorsan, hölgyem! – mormolta a kapitány, miközben felsegítette Sharpe kisasszonyt a földről. A Marshallsea férfiakkal megtömött börtöne csendbe burkolózott körülöttük. Szinte síri csend uralkodott. Hunter kinyitotta a legközelebbi cellák ajtaját, majd átadta a kulcsokat a kiszabadított raboknak, hogy fejezzék be a feladatot.

– Hány őr van a kapunál? – kérdezte a lánytól.– Négyet láttam – válaszolta Anne –, és még egy tucatot a

bástyákon.Ez komoly probléma elé állította a férfit. Az őrök angolok

voltak, és neki nem fűlött a foga ahhoz, hogy megölesse ártatlan honfitársait.

– Cselhez kell folyamodnunk – jelentette ki. – Hívja oda magához a parancsnokukat!

A lány bólintott és kilépett az udvarra. Hunter mögötte maradt, a sötét árnyékok közé húzódva.

A kapitány egy pillanatig sem csodálkozott azon, hogy Anne Sharpe könnyedén megőrizte a lélekjelenlétét azután is, hogy szemtanúja volt egy ember kegyetlen lemészárlásának. A maga részéről nem volt hozzászokva a francia és spanyol udvarokban elegánsnak tartott, félénk viselkedésű nőkhöz. Az angol asszonyok gyakorlatiasak voltak. Sok tekintetben lényegesen keményebbek, mint a férfiak. Ráadásul ez igaz volt az alacsony- és előkelő

származású hölgyekre egyaránt.A Marshallsea őrségének parancsnoka lassú tempóban sétált

oda Sharpe kisasszony mellé és csak akkor vette észre Hunter pisztolyának csövét, amikor a kalóz előbújt az árnyékból. Udvariasan biccentett a tisztnek.

– Hallgasson ide! – súgta a kapitány. – Hívja össze az embereit és szólítsa fel őket, hogy tegyék a muskétákat a földre! Ha így cselekszenek, senkinek nem esik bántódása! Ellenkező esetben valamennyien meg fognak halni!

– Bizakodtam a szökésében, uram, és remélem, hogy emlékezni fog rám a holnapi nap folyamán! – jelentette ki az őrparancsnok.

– Majd kiderül – válaszolta Hunter, de nem ígért semmit.A tiszt hivatalos hangot megütve folytatta. – Scott parancsnok

reggel kíván akcióba lépni.– Scott parancsnok – sziszegte a kapitány – nem fogja megélni

a hajnalt!– Remélem, hogy emlékezni fog rám…– Ahogy maga is emlékezni fog rá, hogy nem vágtam el a

torkát, pedig megtehettem volna! – felelte Hunter.Az őrparancsnok összehívta az embereit, és a kapitány figyelte,

ahogy bezárják őket a Marshallsea falai közé.

Miután Mrs. Hacklett kiadta az utasításait Richardsnak, visszatért a férjéhez. A férfi a könyvtárban tartózkodott és a korábban elköltött vacsorát követően Scott parancsnok társaságában iszogatott. Az utóbbi napokban mindketten rákaptak a kormányzó borospincéjének fosztogatására. Igyekeztek minél többet elpusztítani a drága nedűk közül, mielőtt a kormányzó felgyógyulna.

Ebben a pillanatban is hatalmasakat kortyoltak a kupáikból.– Kedvesem – szólította meg a férje, amint belépett a szobába

–, a legjobb pillanatban érkezett!– Valóban?– Úgy van! – közölte Robert Hacklett. – Mivel éppen most

meséltem el Scott parancsnoknak, hogyan esett teherbe attól a

Hunter nevű mocskos kalóztól! Ön természetesen már tudja, hogy nemsokára felakasztjuk, és addig fog lógni a széltől hintáztatva, amíg le nem rohad a hús a csontjairól. Nyugodtan állíthatom, hogy ezen a borzalmas éghajlaton ez sajnos gyorsan be fog következni. De biztosra veszem, hogy ön is tisztában van mindezzel, igaz? Viszont Scott parancsnok nem bírt tudomással bizonyos részletekről az ön vonzerejét illetően, így hát vettem magamnak a bátorságot és felvilágosítottam!

Mrs. Hacklett elpirult.– Micsoda álszemérem! – Hacklett szavai nem nélkülözték az

éles, trágár felhangot. – Senki nem gondolná, hogy egy közönséges ringyó! És mégis az. Maga szerint vajon mennyit ér?

Scott parancsnok beleszippantott parfümtől illatozó zsebkendőjébe. – Őszinte legyek?

– Mindenképpen!– A felesége túl sovány a manapság divatoshoz képest!– Őfelsége mégis eléggé kedvelte…– Lehet. De divatot attól még nem teremtett, nincs igazam? A

mi szeretett uralkodónk kedveli a forróvérű külföldi nőket…– Bizonyára – vágott közbe ingerülten Hacklett. – De mennyit

érhet?– Hát… ha fontolóra veszem, hogy a királyi lándzsa is

felnyársalta már, talán egy kicsit felsrófolódik az ára. De még ebben az esetben sem ér többet, mint száz reál.

Mrs. Hacklett arca vörösre színeződött. Megfordult, hogy távozzon. – Ezt nem kötelességem tovább tűrni!

– Épp ellenkezőleg! – jelentette ki a férje, aki felugrott a székéből és elállta az útját. – Ön továbbra is jó képet vág ehhez! Scott parancsnok, ön széles tapasztalatokkal bíró úriember! Kifizetne érte száz reált?

A tiszt kortyolt a borából és köhintett egyet. – Nem én, uram!Hacklett megmarkolta a felesége karját. – Akkor mennyit lenne

hajlandó fizetni?– Ötven reált.– Legyen! – rikkantotta Hacklett.– Robert! – tiltakozott az asszony – Magasságos Isten,

Robert…!

Hacklett arcon ütötte a nőt, aki a csapás erejétől hátratántorodott és belerogyott az egyik székbe.

– Akkor hát, Scott parancsnok – jelentette ki a titkár –, állja a szavát! Elfogadtam az ajánlatát ebben a fontos ügyben!

Scott a kupája pereme fölött pislogott a másikra. – Hogy mi?– Azt mondtam, elfogadtam az ajánlatát ebben a fontos

ügyben! Van önnél ennyi pénz?– Micsoda? Úgy érti, hogy…? – A férfi Mrs. Hacklett felé

biccentett, akinek szemei tágra nyíltak az iszonyattól.– Igen, úgy értem! És üssük nyélbe gyorsan, ha lehet!– Itt és most?– Pontosan, parancsnok! – Hacklett részegen tántorogva

átvágott a szobán és a katona vállára tette a kezét. – Én pedig azzal szórakoztatom magam, hogy végignézem az aktust!

– Nem! – sikoltotta Mrs. Hacklett.A hangja bántóan éles volt, de úgy tűnt, a férfiak nem is

hallják. Részegen bámulták egymást.– Hitemre – mondta Scott –, nem vagyok biztos benne, hogy ez

bölcs dolog!– Ostobaság! – jelentette ki Hacklett. – Ön úriember hírében áll

és kötelessége ezt a jó hírnevet megőrizni! Ráadásul ezt az asszonyt egy király is érdemesnek találta! Nos, legalábbis egyszer bizonyosan. Tegye meg, ember!

– A pokolba! – mondta Scott parancsnok, bizonytalanul lábra állva. – A pokolba is, megteszem, uram! Ami jó volt a királynak, az nekem is megfelel! Megteszem hát! – kiáltotta, és nekiállt, hogy kioldja a bricseszét.

A tiszt meglehetősen lerészegedett már, ezért csak nehezen boldogult a gombokkal. Mrs. Hacklett sikoltozni kezdett. A férje keresztülvágott a szobán és olyan erővel vágta ismét arcon, hogy felrepedt az ajka. A vér végigcsordult a nő állán.

– Egy kalóz szukája és a király szajhája ne üvöltözzön itt nekem! Scott parancsnok, váljék egészségére!

A férfi letolt nadrággal közeledett.

– Most pedig kimegyünk innen! – súgta Almont kormányzó az

unokahúgának.– De hogyan, bácsikám?– Megöljük az őröket – közölte az öreg, és a lány kezébe

nyomott egy pisztolyt.Lady Sarah Almont megragadta a fegyvert, de megrettent a

szokatlan súlytól és formától.– Húzd fel a kakast, így! – mutatta Sir James, hogy mit

csináljon. – Légy óvatos! Menj az ajtóhoz, és kérd meg, hogy engedjenek ki! Aztán lőj…!

– De hogyan?– Célozz az arcára! És ne hibázd el, ha egy mód van rá,

kedvesem!– De bácsikám…Almont átható pillantást vetett a lányra. – Beteg ember vagyok

– szögezte le. – Szükségem van a segítségedre!Sarah tett néhány lépést az ajtó felé.– Irányítsd a csövet a torkára! – tanácsolta Sir James nagy

megelégedéssel. – Magának kereste a bajt az a hitszegő kutya!A lány kopogtatott az ajtón.– Mivel szolgálhatok, kisasszony? – kérdezte az őr.– Nyissa ki, kérem! – válaszolta Sarah. – Szeretnék kimenni!Nyikorgó hang hallatszott, majd fémes kattanás, ahogy

elfordult a zárszerkezet. Az ajtó feltárult. A lány futó pillantást vetett az őrre, a tizenkilenc éves fiatalember ártatlan arckifejezését csupán elmosódva érzékelte. – Amit csak kíván, kisasszony…

Sarah a fiú szájára célozva elsütötte a pisztolyt. A robbanás megrántotta a karját és hátrafelé taszította. A katona megpördült és elvágódott, végül a hátára fordult. A lány iszonyodva látta, hogy szinte teljesen eltűnt az arca, csak valami véres pép maradt a nyaka fölött. A test néhány pillanatig még rángatózott a földön. Vizelet áztatta el a nadrágja szárát, és Sarah ürülék szagát érezte a levegőben. Aztán minden elcsendesedett.

– Segíts, te lány! – krákogott a bácsikája. Jamaica kormányzója fájdalmasan fintorogva feltornázta magát az ágyban.

Hunter Port Royal északi végén gyűjtötte össze az embereit, a

szárazföld közelében. A legégetőbb problémája egyszerű adminisztratív kérdés volt, meg kellett semmisíttetnie az ellene hozott ítéletet. Úgy tűnt, ennek az lesz a legpraktikusabb módja, ha maga mögé állítva a város lakosságát, lehetetlenné teszi, hogy ismét lefogassák.

Az, hogy a becsületéről lemossa a gyalázatot, szintén nem okoz majd különösebb gondot, mivel meglehetős népszerűségnek örvendett a kolónián.

Nyolc név keringett a fejében

HacklettScottLewisham, az admiralitás bírájaFoster és Poorman, a kereskedőkDodson hadnagyJames Phips, a kereskedelmi kapitányÉs végül, de nem utolsósorban, Sanson

Ezek a férfiak vérlázítóan igazságtalanul bántak vele, mert mindannyian részesülni akartak az elkobzott zsákmány hasznából.

A kalózok között szokásos szabályok egyértelműek voltak. Az efféle ügyeskedés minden esetben fej- és részesedésvesztéssel járt. Másfelől viszont, a szokásjog arra kényszeríti, hogy meggyilkolja a város számos, magas pozíciót betöltő tagját. A feladat egyáltalán nem okoz majd lelkiismeret-furdalást neki, ám később még komoly problémákhoz vezethet. Különösen abban az esetben, ha Sir James esetleg nem marad életben.

Mivel Sir Jamesnek részesedése volt a zsákmányból, az is érdekében állt, hogy a kapitány tisztázódjon a vádak alól. Hunter ebbe a ténybe vetette minden bizodalmát és döntött. Elsőként azonban le kell számolnia mindazokkal, akik keresztre feszítették.

Nem sokkal pirkadat előtt elküldte az embereit a Jamaica északi részén emelkedő Blue Hills ormai közé. Megparancsolta nekik, hogy két napig mindenképpen maradjanak ott.

Ezt követően visszatért a városba. Egymagában.

HARMINCHATODIK FEJEZET

Foster, a sikeres selyemkereskedő a Pembroke Street egyik nagy házában élt, északkeletre a hajóépítő dokkoktól. A kapitány a nyári konyha mellett elhaladva, a hátsó front felől osont be az épületbe. Fellopakodott a lépcsőn és belépett az emeleti hálószobába.

A férfi és felesége az ágyukban aludtak. Hunter finoman megböködte a kereskedő orrcimpáját a pisztolya csövével, hogy felébressze.

A kövér, ötvenes éveiben járó Foster horkantva, nagyokat szuszogva fordult meg fektében. A kapitány most már keményen nekiszorította a hideg vasat az orrának.

A szerencsétlen ijedten pislogva bámult a hívatlan látogatóra, aztán egyetlen szó nélkül felült az ágyban.

– Maradj már nyugton! – motyogta a felesége félálomban. – Úgy dobálod magad! – folytatta még, de nem nyitotta ki a szemét.

A két férfi egymást bámulta. A kereskedő tekintete a kapitányról a pisztolyra, majd újra a kapitányra vándorolt.

Végül felemelte az egyik ujját és csendesen felkelt az ágyból. Az asszony továbbra sem ébredt fel. Foster libegő hálóingében átosont a szobán és odalépett az egyik ládához.

– Sok pénzem van – suttogta. – Nézze! – Kinyitott egy rejtett rekeszt és egy aranyakkal megtömött, nehéz zsákot húzott elő.

– Több is van itt, Hunter. Annyit fizetek magának, amennyit csak akar!

A kapitány nem válaszolt.A bő hálóingbe öltözött kereskedő felé nyújtotta a pénzt. A

keze remegett.

– Kérem! – suttogta. – Kérem, kérem… Térdre rogyott.– Kérem, Hunter! Könyörgök magának, kérem…A kapitány az arcába lőtt. A test hanyatt vágódott, a lábak a

levegőbe repültek és a csupasz lábfejek a semmibe rúgtak. Az asszony még erre sem ébredt fel, csupán álmosan morogva átfordult a másik oldalára.

Hunter magához vette az aranyakkal teli zsákot, és amilyen halkan megérkezett, olyan csendesen el is tűnt.

Poorman, a nevével ellentétben nagyon is gazdag ember volt, aki ezüstből és ónból szerezte nem csekély vagyonát. A háza a High Streeten állt. Hunter a konyhában talált rá, ahol az asztalra borulva aludt, egy félig üres borosflaska társaságában.

A kapitány megragadta a konyhakést és átvágta vele a férfi csuklóit. Poorman bizonytalanul pislogva felébredt. Előbb Hunterre meredt, majd az asztallapon növekvő vértócsára. Felemelte volna vérző kezeit, de képtelen volt mozgatni őket, mivel az inakat egytől egyig elmetszette a penge. A két kéz, mint valami rongybabáé, élettelenül csüngött alá. A bőr már-már szürkésfehérre színeződött rajtuk.

Hagyta, hogy a karjai visszahulljanak az asztalra. Figyelte, ahogy a vértócsa szétterül a deszkán és a repedések között a padlóra csöpög. Ismét Hunterre pillantott. Az arcán értetlen, zavarodott kifejezés ült.

– Fizetek magának – mondta rekedten. – Megteszek bármit, amit csak… amit csak…

Felállt az asztal mellől, kábán dülöngélve, sérült kezeit a könyökhajlataiba szorítva. A síri csendbe burkolózó szobában szinte hangosnak tűnt a vércseppek monoton koppanása.

– Megteszek… – kezdte volna újra a kalmár, de hátratántorodott és a padlóra zuhant. – Bármit… magának… – suttogta egyre erőtlenebbül.

Hunter elfordult tőle, meg sem várta, amíg kileheli a lelkét. Visszatért az éjszakába, hogy nesztelenül végigosonjon Port Royal sötét utcáin.

Dodson hadnaggyal majdnem egymásba botlottak. A tiszt hullarészegen, fennhangon dalolva tántorgott az utcán, két ringyóval az oldalán. Hunter, ahogy meglátta a férfit a High Street végén, megfordult és leosont a Queen Streeten, majd keletnek fordult a Howell sikátoron, épp idejében ahhoz, hogy meglepje a férfit a sarkon.

– Ki vagy? – követelte hangosan a választ Dodson. – Tisztában vagy vele, hogy kijárási tilalom van? Akárki legyél is, be kell zárassalak a Marshallsea-be!

Hunter az árnyékból válaszolt: – Éppen onnan jövök!– Micsodaaa? – kérdezte a tiszt a hang felé fordítva a fejét.

– Mit jelentsen ez a szemtelen beszéd?! Ha rájövök, ki vagy…!– Hunter! – visítottak fel a szajhák, és mindketten szaladni

kezdtek.Dodson, a lányok támogatása nélkül, részegen terült el a

sárban.– Átkozott kurvák! – morogta, ahogy igyekezett talpra

vergődni. – Nézd, mi lett az egyenruhámmal, a franc essen bele! – A mundért sár és trágya borította.

Már feltérdelt, amikor a szajhák kiáltásának értelme bevillant alkoholtól eltompult agyába. – Hunter? – kérdezte halkan. – Te vagy az, Hunter?

A kapitány biccentett az árnyékok között.– Akkor kalózkodásért letartóztatlak, te átkozott gazember!

Pontosan azért, amiért elítéltek! – jelentette ki Dodson. Ám még mielőtt lábra állhatott volna, Hunter úgy gyomron rúgta, hogy ismét elterült.

A tiszt felnyögött a fájdalomtól. – Megsérültem, te mocsok!Ezek voltak az utolsó szavai. A kapitány megmarkolta a katona

fejét és belenyomta az arcát a sárba. Leszorította a vonagló testet, mely egyre nagyobb erővel küzdött, sőt a vég felé szinte természetellenesen kicsavarodott, ám végül teljesen elcsendesedett.

Hunter a megerőltetéstől levegő után kapkodva lépett hátra.Végignézett a sötét, kihalt utcán. Egy tíz katonából álló őrjárat

közeledett, ezért visszahúzódott a sötétbe, amíg elvonultak.A két ringyó mellé lépett. – Te vagy az, Hunter? – kérdezte az

egyik, a félelem legkisebb jele nélkül.A férfi biccentett.– Sok szerencsét! – mondta a lány. – Látogass meg és egy

fityingedbe sem fog kerülni! – kuncogott.A nevetgélő szajhákat elnyelte az éjszaka.

A Fekete Vadkan fogadó nagytermében állt. Ötven ember tartózkodott odabent, ám ő csak James Phipset látta, a jóvágású gavallért, aki más kereskedők társaságában iszogatott. A férfit körülvevő emberek gyorsan felszívódtak, miközben arcukra iszonytató félelem kifejezése ült ki. Maga Phips azonban, az első ijedtséget követően, bátran viselkedett.

– Hunter! – mormolta szélesen vigyorogva. – Ha nem csal az átkozott szemem, akkor megcselekedte, amire mindannyian számítottunk. Egy kört mindenkinek, szavamra, hogy megünnepelhessük a szabadulását!

Síri csend honolt a Fekete Vadkanban. Senki sem szólt, senki sem mozdult.

– Gyerünk már! – mondta hangosan Phips. – Egy kört Hunter kapitány tiszteletére! Mindenkinek én fizetek!

Hunter megindult a kereskedő asztala felé. A teremben csupán lépteinek halk neszét lehetett hallani, amint talpa ránehezedett a piszkos pallókra.

A férfi nyugtalanul bámulta a kapitányt. – Charles – szólalt meg. – Charles, ez a komor tekintet nem illik önhöz. Ez a megbocsátás ideje!

– Az lenne?– Charles, barátom! – folytatta Phips. – Biztosan megérti, hogy

nem saját akaratomból cselekedtem! Kényszerítettek, hogy vegyek részt az elítélésében! Mindent Hacklett és Scott terveltek ki, esküszöm magának! Nem volt választásom! Egy hét múlva vitorlát kellene bontanom, és ők azt mondták, nem fogják megadni a behajózási papírokat! De tudtam, hogy maga meg tud szökni! Csupán egy órája, hogy azt mondtam Timothy Flintnek, hogy ebben reménykedem! Timothy igaz lelkedre, hát nem megmondtam neked, hogy Hunter ki fog szabadulni? Timothy?

A kapitány előhúzta a pisztolyát és Phipsre célzott vele.

Scott parancsnok, az italtól álomba szenderülve terpeszkedett el a kormányzói palota könyvtárának egyik kanapéján. Mr. Hacklett és a neje már jóval korábban visszavonult. A harangok kongására ébredt, és rögtön tudta, mi történhetett. Olyan félelmet érzett, amilyet még soha életében. Egy pillanattal később egy őr rontott be a helyiségbe a hírekkel. Hunter megszökött, az összes kalóz eltűnt, ráadásul Poormant, Fostert, Phipset és Dodsont holtan találták meg.

– Hozzák a lovamat! – adta ki a parancsot és fürgén összekapkodta szétszórt ruhadarabjait. A palota kapuján kilépve óvatosan körülnézett, majd a csődör hátára pattant.

Néhány pillanattal később, alig százyardnyira az épülettől, lerántották a nyeregből és durván az utcakövekre lökték. A kormányzó inasa, Richards által vezetett csőcselék – nyilvánvalóan annak a gazember Hunternek az utasítására – vasra verte és a Marshallsea börtönbe hurcolta.

Hogy ott várja ki a tárgyalását. Micsoda szemtelenség!

Hacklett szintén a harangok kongására ébredt fel és ő is tisztában volt a nyugtalanító hangzavar jelentésével. Felugrott az ágyból, oda sem figyelve a feleségére, aki egész éjjel ébren feküdt és a mennyezetet bámulta, a részeg horkolást hallgatva. Fájdalmai voltak és a szégyen is kínozta.

A férfi a hálószobaajtóhoz sietett és Richardsot szólította.– Mi történt?– Hunter megszökött – válaszolta az inas tömören. – Dodson,

Poorman és Phips halott… talán már mások is.– És az a bitófáravaló még szabadon van?– Nem tudom – tárta szét a kezét Richards, szándékosan

mellőzve a kegyelmes uram megszólítást.– Édes istenem! – nyögött fel Hacklett. – Zárják be az ajtókat!

Hívja az őröket! Riassza Scott parancsnokot!– Scott parancsnok néhány perce távozott.

– Távozott? Édes istenem! – kiáltotta Hacklett. Bevágta a hálószobaajtót, majd elreteszelte. Az ágy felé fordult. – Édes istenem? – sóhajtotta újra. – Édes istenem, meg fog ölni minket az a kalóz!

– Charles! – mondta Phips. – Istenre kérem, legyen belátó! Egy férfinak ésszerűen kell viselkednie. Hát azt hiszi, hogy valóban elítéltem magát, hogy egy pillanatig is elhittem a maga ellen felhozott vádakat? Azt hiszi? Azt?

Hunter nem válaszolt. Felhúzta a fegyver kakasát, a fémes kattanás belehasított a csendbe.

– Charles! – folytatta a kalmár. – Teljes szívemből mondom, örülök, hogy újra láthatom! Jöjjön, igyon egyet velem és felejtsük el az egészet!

A pisztoly eldördült és a lövedék átfúrta a férfi mellkasát. Mindenki lebukott, ahogy csontszilánkok és sziszegve spriccelő vér tört elő a testből. Phips elejtette a kupát, amit felemelt kezében tartott. Az ónpohár az asztalnak csapódott, majd legurult a padlóra.

A kereskedő szemei követték az útját. Utánakapott a kezével és hörögve megszólalt: – Egy italt, Charles… – majd az asztalra zuhant. Vére szétfolyt a durván megmunkált deszkákon.

Hunter sarkon fordult és kiment.Amint újra az utcákat rótta, hallotta, hogy megszólalnak a

Szent Anna-templom harangjai. A kongás szakadatlanul folytatódott, jelezve, hogy ellenséges támadás vagy valami más szerencsétlenség fenyegeti Port Royalt.

A kapitány tudta, hogy ez egy dolgot jelent: felfedezték, hogy megszökött a Marshallsea börtönből.

Nem foglalkozott vele.Lewisham, az admiralitás bírája, a bíróság épülete mögötti

lakásában tartózkodott. Arra ébredt, hogy félreverik a templom harangjait, ezért elküldte a szolgáját, hogy derítse ki, mi történt. A férfi néhány perc múlva visszatért.

– Mi az? – kérdezte Lewisham. – Beszélj már, ember!A férfi felpillantott. Hunter volt az.

– Ezt hogy tudta megcsinálni? – kiáltotta a bíró.A kalóz kibiztosította a fegyverét. – Könnyedén – mondta.– Mondja már meg, mégis mit akar?!– Rendben van – válaszolta a kapitány.És elmondta.

– Nem mindenkit – jelentette ki az asszony pisztolyokat fogva a férjére. A férfi mindig töltött fegyvereket tartott az ágyuk mellett, és a nő most ezeket tartotta a kezében.

– Emily – mondta Hacklett –, ne bolondozz már! Most nincs időnk a szeszélyeidre, az a férfi egy elvetemült gyilkos!

– Ne gyere közelebb! – sikoltotta a nő.A férfi tétovázott. – Ugye most csak tréfálsz?– Egyáltalán nem!Hacklett a feleségét nézte és a kezében tartott pisztolyokat. Ő

maga nem bánt különösebben ügyesen velük, de kevés tapasztalatából is tudta, hogy ezekkel a fegyverekkel különösen nehéz pontosan célozni. Sokkal inkább volt dühös, mint ijedt.

– Emily, átkozottul ostobán viselkedsz!– Maradj ott! – utasította a nő.– Emily lehet, hogy egy ostoba szuka és egy mocskos kis

ribanc vagy de lefogadom, hogy gyilkos az nem, nekem pedig…A nő elsütötte az egyik pisztolyt és a szoba füsttel telt meg.

Hacklett felkiáltott az iszonyattól. Néhány pillanatnak el kellett telnie, amíg mindketten rájöttek, hogy a golyó nem talált célba.

Hacklett felnevetett a megkönnyebbüléstől.– Amint látod – közölte –, ez nem is olyan egyszerű. Most

pedig add ide szépen a fegyvert, Emily!A férfi már majdnem közvetlenül mellé ért, amikor a nő

elsütötte a második pisztolyt is. A golyó az ágyékán találta el a titkárt. Az ütés nem volt erős, így Hacklett talpon maradt. Tett még egy lépést előre, és már-már olyan közelségbe került, hogy ha akarja, megérinthette volna feleségét.

– Mindig is gyűlöltelek! – közölte társalgási hangnemben, mintha csak beszélgetnének. – Az első naptól kezdve, hogy találkoztunk. Emlékszel? Én azt mondtam neked: „Jó napot,

madám!”, és te azt válaszoltad…Hirtelen köhögnie kellett, majd a földre rogyott,

összegörnyedve a fájdalomtól.Vér szivárgott az ágyékából.– Azt válaszoltad – folytatta volna. – Azt, hogy… Azok az

átkozott fekete szemeid, asszony… mennyire fáj… azt mondtad, hogy…

A férfi a padlón rángatózott, kezeit a lágyékára szorította, az arca vonaglott a fájdalomtól, a szemhéjait szorosan lehunyta. Fájdalmas hangok törtek elő a torkából.

A nő felült az ágyban, a kezéből a lepedőre hullott a pisztoly. A forró cső fekete csíkot égetett az anyagba. Mrs. Hacklett gyorsan felkapta és a padlóra hajította, aztán a férjét bámulta, aki még mindig görcsösen rángatózott és hörgött, aztán elcsendesedett. Tekintetét a nőre függesztette és úgy szűrte át a szavakat összeszorított fogai között.

– Fejezd be! – suttogta.Az asszony megrázta a fejét. Rajtuk kívül senki nem volt a

szobában, és ő nem tudta, hogyan töltse meg újra a fegyvert, ahogy azt sem, hol találhatna golyót és puskaport.

– Fejezd be! – ismételte meg a férfi.Emily fejében tucatnyi ellentétes gondolat kavargott. Látta,

hogy a férje hamarosan meghal, ezért a kisasztalhoz lépett, kitöltött egy pohárnyi vörösbort és odavitte neki. Felemelte a férfi fejét, majd segített, hogy kiihassa a poharat. Hacklett kortyolt egy keveset, ám ismét elöntötte a düh és vértől ragacsos kezével eltaszította a nőt. Még mindig meglepően erős volt. Emily hátrazuhant, hálóruháján a kéz vörös lenyomatával.

– Pokolba veled, te királyi szajha! – sziszegte a férje, ismét görcsösen megrándulva. A fájdalom újra elhatalmasodott rajta, és úgy tűnt, már nem is érzékeli az asszony jelenlétét.

Emily lábra állt, töltött magának egy pohár bort, felhajtotta és figyelt.

Még akkor is ott állt, amikor úgy egy félórával később Hunter belépett a szobába. Hacklett még élt. A bőre már szinte teljesen

hamuszürkévé vált, mozdulatai erőtlenek voltak, kivéve az esetenkénti görcsös összerándulásokat. A teste körül hatalmas vértócsa terjengett.

Hunter elővette a pisztolyát és Hacklett felé indult.– Ne! – kérte a nő.A férfi tétovázott, majd visszalépett.– Köszönöm a kedvességét! – mondta Mrs. Hacklett.

HARMINCHETEDIK FEJEZET

A Charles Huntert és legénységét kalózkodásért és rablásért elmarasztaló ítéletet Lewisham, az admiralitás bírája 1665. október 23-án visszavonta, miután négyszemközt beszélt Sir James Almonttal, aki újra elfoglalta helyét a jamaicai gyarmati kolónia kormányzói pozíciójában.

Ugyanezen a találkozón, Edwin Scott parancsnokot, a Károly-erőd helyőrségének főparancsnokát elítélték felségárulás vádjával, és elrendelték, hogy a következő napon akasszák fel. Miután ígéretet kapott arra, hogy az ítéletet megváltoztatják, ellátta kézjegyével a beismerő vallomást. Alighogy a dokumentumot aláírta, egy ismeretlen tiszt agyonlőtte Scottot a Károly-erőd egyik zárkájában. A gyilkost sosem fogták el.

Hunter kapitánynak, a város ünnepelt hősének, csupán egy problémája maradt: André Sanson. A franciát sehol sem találták, de az a hír járta, hogy a sziget belsejében magasodó hegyek közé menekült. Hunter közhírré tette, hogy jó pénzt fizet a férfiról szóló bármilyen információért, így már a délután közepén meglepő értesüléshez jutott.

A kapitányról mindenki tudta, hogy a Fekete Vadkanban ütötte fel a tanyáját, ahol nem sokkal később egy vén kerítőnő kereste fel. Hunter jól ismerte a banyát, aki egy bordély igazgatásából tartotta fenn magát. Simmons volt a neve. Az öregasszony idegesen közeledett felé.

– Ki vele, némber! – mordult fel a férfi, és rendelt számára egy pohár italt, hogy oldja a félelmét.

– Nos, uram – kortyolt bele a likőrbe a kuplerájos –, egy hete egy Carter nevű férfi érkezett Port Royalba, nagybetegen.

– John Carter volt az, a tengerész?

– Ő bizony!– Folytasd! – mondta Hunter.– Azt mesélte, hogy egy St. Kittsről való angol postahajó

szedte fel, akik füstöt láttak az ég felé szállni egy apró, lakatlan zátonyon, és megálltak, hogy kivizsgálják az esetet. Így találtak rá az ott tengődő Carterre, akit idehoztak.

– Hol van most?– Ó, megszökött, úgy bizony. Rettegett tőle, hogy véletlenül

összefut Sansonnal, azzal a francia gazfickóval. Most a hegyekben van, de előtte még elmondta nekem a történetét.

– És mi volt az? – kérdezte a kapitány.Az öregasszony gyorsan elmesélte neki a történteket. Carter a

Cassandra fedélzetén volt, mely Sanson parancsnoksága alatt indult el a kincs egy részével. Hatalmas hurrikán támadt rájuk, melynek során a szlúp hajótörést szenvedett egy ismeretlen sziget korallgyűrűjén. A legénység zöme odaveszett. Sanson összegyűjtötte a túlélőket és kimentette a zsákmányt, amit a szigeten temettek el. Ezt követően építettek egy hosszúcsónakot a Cassandra hánykolódó roncsaiból.

Carter arról is beszámolt, hogyan végzett Sanson mind a tizenkét túlélővel, hogy egyedül vitorlázhasson tovább. Carter maga is csúnyán megsebesült, de valahogy túlélte, talán azért, hogy visszatérve elmesélhesse a történteket. Az öregasszony elmondta még, hogy a tengerész nem tudta a sziget nevét, sem az elásott kincs pontos helyét, de azt tudta, hogy a francia térképet vésett róla egy érme lapjába, melyet azóta a nyakába kötve visel.

Hunter szó nélkül hallgatta végig a történetet, végül egy aranypénzzel köszönte meg a vénség fáradozását. Mindent megadott volna azért, hogy keze között tudja a franciát. Türelmetlenül üldögélt a Fekete Vadkanban, hogy meghallgassa a francia tartózkodási helyéről szóló híreszteléseket. Legalább tucatnyi verzió keringett erről. Sanson Port Moranba ment. Sanson Inagua szigetére szökött. Sanson a hegyekben bujkál.

Mikor fény derült a valóságra, az szinte kábító hatású volt. Enders rontott be a fogadóba.

– Kapitány, a francia a galleon fedélzetén van!– Micsoda?

– Ahogy mondom, uram! Hatan közülünk őrködtek a fedélzeten, a kurafi kettőt megölt közülük, a többit pedig csónakba ültette, hogy átadják az üzenetet önnek!

– Miféle üzenetet?– Hogy vagy elfogadja a bocsánatkérését és nyilvánosan

lemond a bosszúról, vagy elsüllyeszti a hajót, kapitány! Ott, ahol horgonyoz. Estig várja a válaszát.

Hunter szitkozódott. A fogadó ablakához lépett és kinézett a kikötőre. Az El Trinidad lágyan ringatózott a horgonyon, ám igen távol volt a parttól, messze kint a mélyvízen. Méghozzá olyan mély vízen, ahonnan lehetetlen volna kimenteni az elsüllyedt kincseket.

– Átkozottul ravasz fickó! – jelentette ki Enders.– Valóban az – mondta Hunter.– Válaszol neki?– Még nem – jelentette ki a kapitány az ablaktól elfordulva. –

Egyedül van a hajón?– Igen, ha azóta nem változott a helyzet.Nyílt harcban Sanson akár egy tucat, vagy talán még több

emberrel felért.A galleon közelében nem horgonyzott másik hajó, vagyis

nagyjából negyedmérföldnyi nyílt víz vette körül minden oldalról. Elszigeteltsége leküzdhetetlen akadálynak látszott.

– Gondolkodnom kell – mondta Hunter, és visszaült a helyére.

Egy hajó, amely nyílt és csendes vízen horgonyzott, nagyobb biztonságban tudhatta magát, mintha egy erőd vastag falai és mély árkai vennék körül. És ha Sanson még nagyobb biztonságba akart kerülni, ételhulladékot és húsdarabokat dobált a vízbe, hogy a galleon köré csalja a cápákat. A kikötőben mindenkor épp elég bestia úszkált, vagyis az El Trinidadot úszva megközelíteni maga lenne az öngyilkosság.

Csónakkal sem lehetne úgy odajutni, hogy azt a francia ne vegye észre azonnal.

Tehát nyíltan és látszólag minden fenyegetés nélkül kell megközelíteni. De egy nyitott hosszúcsónak nem ad lehetőséget az

elrejtőzésre. Hunter megvakarta a fejét, miközben fel-alá járkált a Fekete Vadkan termében. Aztán még mindig nyugtalanul kilépett az utcára.

A mutatványos, aki odakint szórakoztatta az embereket, teljesen hétköznapi szemfényvesztő volt. Az ajkai közül sokszínű vízsugarak törtek elő. A massachusettsi kolónia tiltotta az ilyesfajta tevékenységet, mondván, hogy az ördög műve, Huntert azonban megragadta a látvány

Hosszasan figyelte, ahogy a „vízköpő” iszik, majd különböző színekben kispricceli magából a korábban elfogyasztott vizet. Odalépett a férfihoz.

– Tudni akarom, hogyan csinálja!– Károly király udvarának nem egy szép dámája mondta már

ezt nekem, és ajánlott fel cserébe sokkal többet annál, mint amit ön ajánlhat!

– Én – jelentette ki a kapitány – az életét ajánlom fel! – És megtöltött pisztolyt nyomott a képébe.

– Blöffel nálam semmire sem jut! – közölte a szemfényvesztő.– Én sosem blöffölök, uram!Néhány pillanattal később már a férfi sátrának hátuljában ült és

a trükkök részleteit hallgatta.– A dolgok nem azok, aminek látszanak – mondta az

illuzionista.– Mutassa meg! – kérte Hunter.A szemfényvesztő elmagyarázta, mit fog bemutatni, majd

lenyelt egy üsző epéjéből és búzalisztből összegyúrt pirulát. – Ez kitisztítja a gyomromat, érti?

– Igen. Folytassa!– Ezt követően készítek egy brazildióból és vízből összeálló

keveréket, amit addig főzök, amíg mélyvörös színűvé nem válik. Ezt iszom meg, mielőtt dolgozni kezdenék.

– Folytassa!– A poharakat fehérecettel mosom ki.– Tovább!– De egyes poharakat nem mosok el.– Tovább!Az illuzionista elmagyarázta, hogy a vizet a tiszta poharakból

issza ki, amit a gyomra tartalmával együtt okád vissza, szinte már-már „vörösbort” spriccelve a kupákba. Azokban az edényekben, melyeket fehérecettel mosott át, ugyanez a folyadék „sört” utánozva, sötétbarnára színeződik.

Ha több vizet iszik és okád vissza, akkor a vörös folyadék színe világosabbá válik, amit ő „sherry”-nek nevez.

– Ennyi az összes trükk – mondta a szemfényvesztő. – A dolgok nem azok, aminek látszanak! És ez minden – Sóhajtott. – Vagyis oda irányítom az emberek figyelmét, ahol semmire nem derülhet fény.

Hunter köszönetet mondott a férfinak, és elindult, hogy megkeresse Enderst.

– Ismeri a lányt, aki kihozott minket a Marshallsea falai közül?– Anne Sharpe-nak hívják.– Keresse meg! – kérte Hunter. – Aztán kerítse elő a legjobb

hat emberét és sorakoztassa fel őket egy hosszúcsónak mellett!– Mi okból, kapitány?– Tiszteletünket tesszük Sansonnál.

HARMINCNYOLCADIK FEJEZET

André Sanson, a halálos, kemény francia nem volt hozzászokva ahhoz, hogy félelmet érezzen, így hát nem is érzett semmit, ahogy a közeledő hosszúcsónakot figyelte. Gondosan szemmel tartotta a járművet, és már messziről látta, hogy hat evezős húzza a lapátokat. Két ember ült az orrban, azt azonban nem tudta kivenni, hogy kik lehetnek.

Valami cselre számított. Hunter, az az átkozott angol ravasz volt, és biztosra vette, hogy ha alkalma nyílik rá, a férfi élni is fog ezzel a képességével. Sanson azzal is tisztában volt, hogy ő közel sem olyan okos, mint a kapitány. Az ő tehetsége sokkal állatiasabb, sokkal fizikálisabb tudásban nyilvánult meg. Arról azonban meg volt győződve, hogy Hunter egyelőre nem tud trükközni és játszadozni sem akar vele. Egyszerűen azért, mert lehetetlen lett volna. Egyedül volt a fedélzeten és egyedül is fog maradni. Egészen addig biztonságban lesz, amíg le nem száll az este. Addigra pedig vagy elnyeri a szabadságát, vagy megsemmisíti ezt a teknőt.

Afelől sem volt egy szemernyi kétsége sem, hogy Hunter semmiképpen nem szeretné elveszíteni a hajót. Túl keményen harcolt és túl sokat szenvedett ezért a kincsért. Mindent megtesz majd azért, hogy megtarthassa. Még arra is ráveheti, hogy elengedje őt. A francia magabiztossága egy pillanatra sem ingott meg.

A közeledő hosszúcsónakra meredt. Ahogy közelebb ért, látta, hogy maga Hunter áll az orrban, egy nő társaságában. Mi a fenét akar ez jelenteni? Azon törte a fejét, vajon mit tervez a kapitány

Végül azzal nyugtatta meg magát, hogy szó sem lehet semmilyen cselről. Hunter ugyan okos volt, de az agyafúrtságnak

is megvannak a maga korlátai. Az angolnak tudnia kell, hogy ebből a távolságból olyan gyorsan és könnyedén leszedi, ahogy a kabátujját leporolja. Ha akarná, már most megölhetné. De nem volt rá oka. Csupán vissza akarta kapni a szabadságát és elnyerni Hunter bocsánatát. De ehhez Hunternek életben kell maradnia.

A hosszúcsónak közelebb ért, a kapitány vigyorogva integetett. – Sanson, maga francia disznó! – kiáltotta.

A francia mosolyogva intett vissza. – Hunter, maga vérbajos angol birka! – kiáltotta jóindulatúan, bár semmi hasonlót nem érzett. A feszültség, ami szinte eddig is majd szétvetette, egyre csak növekedett a másik viselkedése láttán.

A hosszúcsónak az El Trinidad mellé állt. Sanson óvatosan áthajolt a mellvéden és láthatóvá tette a számszeríjat. Annak ellenére, hogy nagyon is kíváncsi volt, mit rejt a hosszúcsónak belseje, nem akarta túlságosan felfedni magát.

– Minek jött ide, Hunter?– Ajándékot hoztam magának! Felmehetek a fedélzetre?– Másodmagával! – válaszolta Sanson és visszalépett a

mellvédtől. Gyorsan átszaladt a fedélzet túloldalára, hogy megnézze, nem közeledik-e onnan is egy hosszúcsónak, de a nyugodt vízen a hajó körül cirkáló cápák farokúszói által keltett fodrozódáson kívül semmit sem látott.

Visszafordult és hallotta, ahogy a két ember felfelé mászik a galleon oldalán. A nyílpuskával célba vette az elsőként felbukkanó nőt. Fiatal volt és átkozottul csinos. A lány rámosolygott, majdhogynem szégyenlősen, majd oldalra lépett, hogy helyet adjon a fedélzetre ugró Hunternek. A kapitány megállt és a franciára nézett, aki vagy húszlépésnyire állt tőle, fegyverrel a kezében.

– Nem valami barátságos fogadtatás! – szólalt meg.– Bocsásson meg érte! – mondta Sanson. A francia a lányt

nézte, aztán Hunterhez fordult. – Azért jött, hogy teljesítse a feltételeimet?

– Ezt fogom tenni, amint beszéltünk egymással. Sir James aláírta a papírokat, amiket néhány óra múlva idehoznak majd.

– És minek köszönhetem az ön látogatását?Hunter felnevetett. – Sanson – kezdte –, maga jól tudja, hogy

gyakorlatias ember vagyok. Ahogy azzal is tökéletesen tisztában van, hogy magánál vannak az erősebb lapok. Jelen pillanatban lényegesen kecsegtetőbb a helyzete, mint az enyém!

– Tudom – jelentette ki a francia.– Egy napon – folytatta Hunter összehúzott szemekkel – meg

fogom találni magát, és akkor megölöm! Ezt akár ígéretnek is veheti! De most maga győzött.

– Ez csak valami trükk – kiáltotta Sanson, aki hirtelen úgy érezte, valami nagyon nincs rendjén.

– Nincs semmiféle trükk – jelentette ki a kapitány. – Csak gyötörni akarom magát.

– Gyötörni?– Úgy bizony – mondta az angol. – A dolgok nem mindig azok,

aminek látszanak. Azért, hogy a délutánt kellemesen eltölthesse, idehoztam magának ezt a nőt. Biztos vagyok benne, egyetértünk abban, hogy igazán csinos darab, már ahhoz képest, hogy angol. Itt fogom őt hagyni magának – nevetett fel ismét a kapitány. – Már ha van elég mersze hozzá!

Most Sansonon volt a nevetés sora. – Hunter, maga a sátán inasa. Nem foglalkozhatom ezzel a lánnyal anélkül, hogy abba ne hagyjam az őrködést, ezt maga is nagyon jól tudja.

– Vagyis ez az angol szépség gyötörni fogja magát! – mondta Hunter, majd egy alig észrevehető maghajlást követően átmászott a mellvéden. Sanson hallotta, ahogy a csizmái a hajó oldalának puffannak és egy utolsó tompa csattanással elérik a hosszúcsónakot. Az angol parancsot adott a csónak eltaszítására, és máris hallani lehetett az evezők csobbanásait.

Ez valami csel, gondolta Sanson. Akárhogy is, de csel. A lányra pillantott, és biztosra vette, hogy fel van fegyverkezve valamivel.

– Feküdjön le! – morogta nyersen.A nő zavarodottnak tűnt.– Feküdjön le! – mondta Sanson, és indulatosan toppantott

egyet.A lány a fedélzetre feküdt. A férfi óvatosan felé indult és

végigtapogatta a ruháját. Nem talált fegyvert, mégis biztos volt benne, hogy valami nincs rendjén.

A korláthoz lépett és figyelte, ahogy a hosszúcsónak erős

csapásokkal halad a part felé. Hunter az orrban ült a szárazföld felé fordulva, egyszer sem pillantott vissza. Hat evezős volt vele, vagyis senki sem tűnt el.

– Felkelhetek? – kérdezte kuncogva a lány.Sanson visszafordult és ránézett. – Igen, felkelhet! – mondta.A nő felállt és eligazgatta a ruháját. – Kedveli őt?– Akár egy angol disznót! – közölte nyersen.A lány minden további szó nélkül vetkőzni kezdett.– Mi a fenét csinál? – kérdezte Sanson.– Hunter kapitány arra kért, hogy vegyem le a ruháimat.– Nos, én viszont azt mondom magának, hogy hagyja őket ott,

ahol vannak! – morogta a francia. – És mostantól kezdve jobb, ha azt teszi, amit én kérek magától! – Minden irányban végigfürkészte a látóhatárt. Semmi mást nem látott, csak a távolodó hosszúcsónakot.

Lennie kell valami trükknek. Lennie kell.Ismét a lányra nézett, aki csábítóan végignyalta az ajkát. Hova

a fenébe zárja? Hol lehetne tőle biztonságban? Rájött, hogy ha felviszi magával a nőt a tatbástyára, képes lesz minden irányt szemmel tartani, ráadásul még élvezheti is az angol ringyó bájait.

– Azt fogom tenni, ami Hunter kapitánynak és magának is tetszeni fog! – jelentette ki.

Felvezette a nőt a tatbástyára. Néhány perc múlva újabb meglepetésben volt része, mivel ez az apró, félénk teremtés sikongó, pajkos ördögfiókává változott, aki addig nyögött, zihált és karmolt, amíg Sanson teljesen ki nem elégült.

– Annyira hatalmas vagy! – lihegte a lány. – Nem tudom, hogy lehet a franciáknak ekkora!

A nő körmei belemélyedtek a hátába. Sanson boldog volt.Sokkal kevésbé érezte volna mámorosnak a pillanatot, ha tudja,

hogy a nő, akit bőségesen megfizettek szolgálataiért, kéjes sikoltozásával adott jelt Hunternek. Az angol a vízvonal fölött lógva kapaszkodott a kötéllétrába, és figyelte, ahogy a cápák szürke árnyalakjai körülötte keringenek a vízben.

Azóta függeszkedett ott, amióta a csónak visszaindult. Az orrban egy madárijesztő ücsörgött, amit azt megelőzően egy vízhatlan ponyva alatt rejtegettek és csak akkor állítottak fel,

amikor a kapitány már a fedélzeten tartózkodott. Eddig minden pontosan úgy történt, ahogy azt Hunter eltervezte. Sanson nem mert egészen kihajolni, hogy bepillantson a csónak aljára, aztán amilyen hamar csak lehetett, igyekeztek eltávolodni a hajótól, hogy minél jobban kihasználják az időt, amit a francia a lány átkutatására pazarol. Mire a fickó végzett a motozással és a mellvédhez lépett, hogy az egyre távolabb kerülő csónak után nézzen, már olyan nagy volt a távolság, hogy a bábu nem volt felismerhető. Persze ha Sanson veszi magának a fáradságot, és előrehajolva lepillant, láthatta volna az odalent kapaszkodó angolt. De semmi oka nem volt rá, hogy ezt tegye. Ha pedig mégis megpróbálta volna, a lány abban a pillanatban eltereli a figyelmét, amivel csak tudja.

Hunter jó néhány percet várakozott a kötéllétrába kapaszkodva, mielőtt meghallotta volna a kéjes sikolyokat. A hangok a tatbástya felől jöttek, ahogy arra számított is. Halkan bemászott az egyik ágyúnyíláson és bevette magát az El Trinidad gyomrába.

A kapitánynál nem volt fegyver, ezért az első dolga az volt, hogy kerítsen magának egyet. A fegyvertár irányába indult, ahol magához vett egy rövid pengéjű tőrt és két pisztolyt, melyeket megtöltött, majd gondosan le is fojtott. Ezt követően felkapott egy számszeríjat és hátrahúzva a húrt, felajzotta a fegyvert. Csak ezt követően indult felfelé a főfedélzetre vezető folyosón. Mikor megérkezett, megállt.

A tat felé pillantott, és látta Sansont a lány társaságában, aki az öltözékét igazgatta. A férfi a horizontot fürkészte. Az aktus csupán néhány percig tartott, ám ezek döntő pillanatok voltak. Figyelte, ahogy a francia lemászik a tatról, hogy bejárja a fedélzeteket, először az egyik, majd a másik irányba nézve.

Aztán megáll.És csak bámult.Hunter tudta, hogy mit néz. A vizes nyomot, melyet az ő ruhája

húzott végig a hajótest oldalán, ahogy felfelé mászott az ágyúlőréshez.

Sanson megperdült. – Szuka! – üvöltötte, és számszeríjával a még mindig a taton álló lányra lőtt, ám a pillanat hevében elhibázta a célt. A nő felsikoltott és lerohant a fedélzetről. A

francia utána bámult, úgy tűnt, azon gondolkodik, mi volna a legjobb. Mindenestre újratöltötte a nyílpuskát, aztán félrehajtott fejjel hallgatózva várakozott.

Hallani lehetett, ahogy a lány lefelé szalad a lépcsőkön, majd azt, hogy hangosan becsapódik egy ajtó. Hunter úgy gondolta, a nő bezárkózott a tat egyik kabinjába, vagyis jelen pillanatban meglehetős biztonságban van.

Sanson a fedélzet közepe felé indult és megállt a főárbocnál.– Hunter! – kiáltotta a nevét. – Tudom, hogy itt van! Hunter! –

ismételte meg, és felnevetett.A kezdeményezés az ő oldalán volt. A főárboc mellett állt.

Tisztában volt azzal, hogy minden irányból kívül esik a pisztolyok lőtávolságán. Csak várakoznia kell. Óvatosan járkált az árboc körül, a fejét lassan fordította ide-oda, hogy semmiféle mozgás ne kerülhesse el a figyelmét. Éber volt és óvatos. Fel volt készülve mindenre.

Hunter minden logikának ellentmondva mégis elsütötte a pisztolyait. Az egyik golyó forgácsokat hasított le az árbocról, a másik viszont eltalálta Sanson vállát. A francia felmordult, de úgy tűnt, egyáltalán nem sérült meg. Megpördült és kilőtte a számszeríjat, de a nyílvessző elkerülte a kapitányt és a fedélzeti lejáró falába fúródott.

Az angol lejjebb húzódott néhány fokot, és hallotta, hogy Sanson utána rohan. Futó pillantást vetett a másik felé, aki két pisztollyal a kezében rohant előre.

A kapitány behúzódott a lépcső mögé és nagy levegőt vett. Látta, ahogy a francia lefelé száguld, közvetlenül a feje fölött, egyik fokról a másikra szökellve.

Sanson már leért az ágyúfedélzetre, amikor a háta mögül felhangzott az angol hideg hangja: – Álljon meg ott, ahol van!

A francia azonban nem engedelmeskedett, inkább megperdült és kilőtte mindkét pisztolyát.

A golyók Hunter feje körül fütyültek el, ahogy lekuporodott, már-már a padlóra fekve. Aztán felállt, kezében a felajzott számszeríjjal.

Sanson vigyorogva emelte fel a kezét. – Hunter, kedves cimborám, nem tudok védekezni!

– Induljon felfelé! – utasította az angol színtelen hangon.A francia felfelé lépkedett a lépcsőn, még mindig felemelt

kezekkel. A kapitány látta az övébe tűzött tőrt, melyhez lassacskán, alig észrevehetően közeledett a balja.

– Ne tegye!A mozdulat abbamaradt.– Felfelé!Sanson engedelmeskedett, Hunter pedig követte.– Még mindig ki akarok békülni magával, barátom! – mondta a

francia.– A segge lyukával barátkozzon – közölte a kapitány.A két férfi kilépett a főfedélzetre, Sanson a főárboc felé hátrált.– Beszélnünk kell! Ésszerűnek kell lennünk!– Miért kéne? – kérdezte Hunter.– Mert elrejtettem a kincs felét. Nézze! – mondta a francia és

ujjaival a nyakában lógó hideg érmét babrálta. – Ezen jelöltem meg, hol van elásva a zsákmány A Cassandra kincse. Talán nem érdekli?

– Dehogynem!– Akkor hát van okunk arra, hogy tárgyaljunk egymással!– Megpróbált megölni! – jelentette ki az angol, továbbra is a

másikra fogva a nyílpuskát.– Maga talán nem próbálkozott volna vele a helyemben?– Nem.– Még jó, hogy megpróbálta volna! – mondta Sanson. –

Teljesen felesleges tagadni!– Talán megpróbáltam volna – ismerte el Hunter.– Sosem kedveltük egymást.– Ám én mégsem tettem keresztbe magának!– Megtette volna, ha lehetősége nyílik rá!– Nem – közölte az angol. – Nekem jelent még valamit a

becsület…Ebben a pillanatban női hang sikoltott fel mögötte. – Charles,

hát elkapta…?!Hunter lassan elfordult, hogy Anne Sharpe-ra nézzen. Abban a

pillanatban Sanson is előretört.A kapitány önkéntelenül lőtt. A nyílpuskából süvítve reppent ki

a nyílvessző, átrepült a fedélzeten és a francia mellkasába csapódott. A találat ereje a levegőbe emelte a férfit és a főárboc fájához szegezte, ahol himbálózó kezekkel rángatózott.

– Becsapott engem! – nyögte Sanson vértől csöpögő ajkakkal.– Semmi ilyesmit nem tettem – válaszolta az angol.A francia meghalt, a feje a mellkasára bukott. Hunter kirántotta

belőle a nyílvesszőt, a holttest pedig a fedélzetre zuhant. Letépte a nyakából az érmét, amelybe a térképet karcolták. Miközben Anne Sharpe a szája elé tett kézzel figyelte, Hunter a hajó mellvédjéhez húzta a testet, majd a vízbe taszította.

Hatalmas csobbanással merült el.A cápák óvatosan köröztek, aztán az egyikük előretört,

megragadta a hullát, majd tovaúszott egy nagy darab, kiszakított hússal. Az elsőt újabb és újabb bestiák követték, a víz szinte forrt és vértől piroslott. Az egész néhány percig tartott csupán, majd a vörösség halványulni kezdett és végül teljesen eloszlott. Hunter elfordult.

EPILÓGUS

Élet a Karib-tenger kalózai között (Life Among the Privateers of the Caribbean Sea) címet viselő visszaemlékezése szerint, Charles Hunter az 1666. esztendőt teljes egészében a Sanson által elrejtett kincs megtalálásának szentelte, ám nem járt sikerrel. Az aranyérme felületébe ugyanis nem térképet karcoltak, hanem számok és háromszögek különös és titokzatos sorozatát, amit Hunter soha nem volt képes megfejteni.

Sir James Almont unokahúgával, Lady Sarah Almonttal együtt visszatért Angliába. Mindketten az 1666. évi nagy londoni tűzvészben vesztették életüket.

Mrs. Robert Hacklett 1686-ig, szifilisz miatt bekövetkező haláláig Port Royalban maradt. Fia, Edgár vagyonos kereskedővé vált a karolinai gyarmaton. Unokája, James Charles Hacklett Hunter, 1777-ben a karolinai gyarmat kormányzói tisztét töltötte be. Tisztségénél fogva ő vezette a gyarmat északi vidékének felkelőit a Bostonban tartózkodó Howe tábornok vezetése alatt álló angol hadsereg ellen.

Anne Sharpe kisasszony 1671-ben visszatért Angliába, mint színésznő. Abban az időben a női szerepeket még sokszor fiatal fiúk játszották, az azt megelőző század szokása szerint. Sharpe kisasszony a második leghíresebb olyan nő volt, aki az Indiákról érkezett Európába. (A leghíresebb természetesen Madame de

Maintenon volt, XIV. Lajos király titkos felesége, aki Guadeloupe szigetén született). Anne Sharpe 1704-ben halt meg, egy olyan élet végén, amit saját szavaival „finoman hírhedtnek” jellemzett.

Enders, a zseniális kormányos, borbély és sebész 1668-ban csatlakozott Mandeville Campeche elleni vállalkozásához, melynek során egy viharban odaveszett.

Bassa, a Mór 1669-ben halt meg, amikor Henry Morgan megtámadta Panamát. Azoknak a bikáknak az egyike taposta halálra, amelyeket a spanyolok azért eresztettek szabadjára, hogy megkíséreljék megvédeni a várost.

Don Diego, a Zsidó 1692-ig élt Port Royalban. Ekkor már meglehetősen idős ember volt. A földrengés, melynek során életét vesztette, teljesen eltörölte a „bűnös várost” a föld színéről.

Lazue-t a dél-karolinai Charleston elleni kalóztámadás során fogták el és akasztották fel 1704-ben. Az a hír járta róla, hogy Feketeszakáll szeretője volt.

Charles Hunter, miközben Sanson elásott kincse után kutatott, elkapta a maláriát. 1669-ben már Angliában találjuk. Ekkorra a Matanceros elleni támadás már politikai feszültségekhez vezetett, ezért II. Károly soha nem fogadta, nem is jutalmazta semmivel. 1670-ben, egy Tunbridge Wellsben álló házban halt meg tüdőgyulladásban. Csupán egy szerény birtokot és egy jegyzetfüzetet hagyott maga után. Ez utóbbit a cambridge-i Trinity College-ban őrizték. A megsárgult lapokból álló füzet napjainkig fennmaradt, ahogy a Tunbridge Wellsben álló Szent Antal-templom temetőjében a kapitány nyughelyét is megtalálhatjuk. A sírkő szinte már teljesen lekopott, de felirata még kibetűzhető:

ITT NYUGSZIKCHAS. HUNTER, CAPT

1627-1670BECSÜLETES KALANDOR ÉS

TENGERÉSZAKIT ÚJVILÁGBELI HONFITÁRSAI

SZERETETE ÖVEZETTVINCIT

ISBN 978 963 635 360 5

Kiadja az I.P.C. KÖNYVEK Kft.Felelős kiadó: az I.P.C. Könyvek Kft. igazgatója

A kötet kiadásában közreműködött a Nouvion Trade S. A.Felelős szerkesztő: Varga Mónika

A szerkesztő munkatársa: Sárosi Lilla, Komor KatalinTipográfia és tördelés: Tóth Anikó

Nyomtatta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen – Felelős vezető: Bördős János igazgató

Kizárólagos terjesztő: Tóthágas Plusz Könyvkereskedő Kft. 1047 Budapest, Perényi Zsigmond u. 15-17 Telefon: (1) 370-9264 Fax: (1) 399-0638

www.tothagasplusz.hu

Michael Crichton (1942-2008) a Harvard Egyetem irodalom szakán végzett Bostonban, majd orvostudományt tanult és tudományos kutatói pályára lépett. Első sci-fijének (Az Androméda-törzs) sikerét olyan regények követték, mint a Jurassic Park, az Idővonal, a Félelemben, a Préda vagy A következő. Közismert még számtalan sikeres forgatókönyvéről, valamint a Vészhelyzet című sorozat alkotójaként végzett munkájáról. A világ legnépszerűbb íróinak egyike, könyveit harminchat nyelvre fordították le és több mint 150 millió példányban adták el világszerte. Tizenhárom művéből forgattak filmváltozatot. Ő az egyetlen író, aki egyszerre állt az irodalom, a mozi és a TV-sorozatok népszerűségi toplistáinak élén. Kalózvizeken című regényét befejezett kéziratként fedezték fel halála után.

Jamaica, 1665 – Az angol Hunter kapitány semmi okot nem lát arra, hogy néha-néha odahagyva a főváros biztonságát, a spanyolok uralta vizeken ne támadjon spanyol kincsszállító hajókra, ha erre alkalom kínálkozik. Mostani vállalkozása mindenki szemében őrültségnek tetszik, hisz eddig bárki

próbálkozott a titokzatos Matanceros szigetének megtámadásával, csúnyán rajtavesztett.

Válogatott legénységgel vág neki őrült vállalkozásának: a kis társaság tudásban, képességekben, nemzetiségben egyaránt sokszínű, még egy fiúként nevelt sasszemű lány is derekas részt vállal a kalandból, legyen szó hidegvérű gyilkosságról vagy a hajó életveszélyes zátonyok között való kalauzolásáról.

Hogy mi lesz a vállalkozás kimenetele, talán még kitalálható. De az, ami a partraszállást követően vár a kapitányra, őt magát is igencsak meglepi.