História 1990-04 - tankonyvtar.hu · nálunk és szomszédainknál). És a tudománynak majd azzal...

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1990-04

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1990-04

Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.

iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom

1. ........................................................................................................................................................ 1 1. Rendszerváltás, História ........................................................................................................ 1

2. ........................................................................................................................................................ 4 1. Mi tartotta össze a Római Birodalmat? ................................................................................. 4 2. Képek .................................................................................................................................... 6

3. ........................................................................................................................................................ 8 1. Reformtervek egy birodalom megõrzésére. A Habsburg Birodalom .................................... 8 2. Képek .................................................................................................................................. 10

4. ...................................................................................................................................................... 14 1. A magyar szociáldemokrácia és a szomszédos országok .................................................... 14 2. Képek .................................................................................................................................. 17

5. ...................................................................................................................................................... 21 1. Terjeszkedés tengertõl tengerig. Az Egyesült Államok területi növekedése 1853-ig ......... 21 2. Képek .................................................................................................................................. 24

6. ...................................................................................................................................................... 28 1. Az orosz gyarmatbirodalom kialakulása ............................................................................. 28 2. Képek .................................................................................................................................. 31

7. ...................................................................................................................................................... 38 1. A Brit Birodalomtól a Nemzetközösségig ........................................................................... 38 2. Képek .................................................................................................................................. 41

8. ...................................................................................................................................................... 43 1. Snagov � Budapest. Vas Zoltán levelestárából, 1957. május�1963. június. ..................... 43 2. Képek .................................................................................................................................. 53

9. ...................................................................................................................................................... 55 1. A monogám család kialakulása ........................................................................................... 55 2. Képek .................................................................................................................................. 58

10. .................................................................................................................................................... 60 1. Antiszemitizmus � zsidóság ............................................................................................... 60

11. .................................................................................................................................................... 63 1. Német�magyar kapcsolatok. Tegnap, ma .......................................................................... 63 2. Képek .................................................................................................................................. 67

12. .................................................................................................................................................... 71 1. Mit ittunk, hova pisiltünk? .................................................................................................. 71 2. Képek .................................................................................................................................. 73

1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. Rendszerváltás, História

GLATZ Ferenc

Rendszerváltás, História

Rendszerváltás Magyarországon, rendszerváltás a szovjet zóna más országaiban, szomszédainknál.

A rendszerváltás hosszú történelmi folyamat. Évtized óta érlelődik különböző műhelyekben, nemcsak

értelmiségi összejöveteleken, szerkesztőségi szobákban, de a városi, falusi mindennapokban, munkahelyeken, a

pörköltös hétvégeken, piaci tereferéken. Történészekre, pontosabban a tudományra vár annak megvilágítása:

többről van szó, többről kell, hogy szó legyen, mint a Kádár János nevével jelzett kormányzati forma

leváltásáról; többről: a Sztálin által kiépített szovjet rendszer leépítéséről (amely 1949-ben került bevezetésre

nálunk és szomszédainknál). És a tudománynak majd azzal a kérdéssel is találkoznia kell, vajon éppen a Kádár-

rendszer lényegi elemei mennyire voltak maguk is a szovjet rendszer megőrzői és miért, vagy mennyire voltak

lebontásának kezdetei.

Az újságstandokon soha nem látott folyóirat-kínálat. Immár másfél éve megszűnt az engedélyeztetés

kötelezettsége, a cenzúra. A lapindítás üzleti vállalkozás is. És a lapok fennmaradása is az. Sokan kérdezték,

kérdezik: most, a sajtó- és véleményszabadság Magyarországán vajon nem veszíti-e el aktualitását, szellemi

töltését a História? A folyóirat úgymond mindig felvállalta a „kényes kérdések” feszegetését. Sokszor

válaszoltuk és válaszoljuk kérdezőinknek: a História nem azért tárgyalt társadalmilag, politikailag érzékeny

kérdésköröket a szovjet rendszer idején, mert napi politikai botrányokat, a szellemi megveretéseket kereste

volna (nem volt ún. politikai ellenzéki orgánum). Sokkal inkább szerkesztői, kutatói szemmel kerestük: hol

tudjuk felszaggatni a sztálini szovjet rendszer körbecövekelte tudatvilág mélyrétegeit (nemzeti-kisebbségi

problematika, hamis forradalmi romantika, gondolati és vallásszabadság, egyház, környezetvédelem,

parlamentarizmus visszaszorítása, tulajdonlás, leegyszerűsített osztályharc-központúság, munkás-demagógia

stb.). Figyeltük közgondolkodásunkban az évszázados közép-európai és magyar tudati betegségek

újrajelentkezéseit. Kerestük a hangot, amelyen szólva talán megindíthatjuk a fejekben az önkritikus

újragondolkodást (a köznapi munkavégzés, az iparkodás lebecsüléséről; idegenellenességről, ugyanakkor

nemzeti önbecsülésünk elvesztéséről, romantikus, illuzórikus nemzeteszmények továbbéléséről; a más

hibáztatásáról, árulókeresésről stb.). És ápolni igyekezett a História a történettudomány erejéből azt, ami a

századunk végére még megmaradt: a higgadt múltszemlélet kiformálását a társadalomban. Higgadt

múltszemléletet, amely segíthet, hogy a társadalom ne essen az önmarcangoláshoz vezető végletekbe saját

megítélésében: mértéktelen elégedettséggel tekint jelenére, s közben tegnapi évtizedeit hisztérikusan

megtagadja, hogy azután újrakezdődjék immáron két-három évtizedenként elölről a végletes önmagunk-

újraértékelés. S a hektikus végletek közben a közösség legjobb, leghatékonyabb szakértelme ment évtizedekkel

ezelőtt, majd megy most ismét veszendőbe.

A rendszerváltás hosszú történelmi folyamat – ismételjük. Nem azonos a politikai vezető pozíciókban

végrehajtott személycserékkel, alkalomszerűen szerveződő pártok, csoportok őrségváltásával. Ez a beállítás

megengedett a választók szavazatáért versengő napi politikai harcokban, de nem a társadalomtudományokban.

Közép-Európában és így Magyarországon is a rendszerváltás a gazdasági és politikai elzárkózás felszámolása is,

amikor az itt élő közösségeknek szembe kell nézniük tudati leromlottságukkal. Leromlottságukkal a

munkaerkölcs, az egymással szembeni napi viselkedésformák, a közösségi élet terén, amely évszázadok óta

benne lappang e társadalmakban, és amelyet felerősített az elmúlt évtizedek politikai rendszere. Egy egész

társadalom vagy földrész gondolkodásmódjának átgyúrását, régi eszmények, fogalomvilág átgyúrását is jelenti a

rendszerváltás. Szorgos-alapos önmagunkba is tekintő gondolkodás-átalakító évtizedes programja ez egyénnek,

közösségnek egyaránt.

A demokratikus rendszerváltásban természetesen gomba módra bújnak elő a megoldásokat kereső programok.

Reális útkeresés keveredhet szakszerűtlen és ezért káros műkedvelő akciókkal. A közösségnek hasznos új erők

mellett természetesen jelentkeznek a magabiztos, harsány hályogkovácsok, másra mutogatók, jelen vannak a

valódi megújulástól kivárásból, taktikából tartózkodók, s léteznek, csak nem látszanak egyelőre az őszintén

elbizonytalanodottak. A társadalom előtt meg kell fogalmazódniuk világosan az elképzeléseknek, szándékoknak

és aggályoknak. Láthatóvá kell tenni, milyen utak között választhat a polgár. Különben percemberkék,

konjunktúralovagok uralhatják a közvélemény-formálást. A közösség pedig percválasztások eredményeiből

kiábrándulva közönybe eshet. Vagy anarchiába. Ezek elkerülése mindenki érdeke…


A folyóiratok a szellemi áramlatok szervezői, megfogalmazói a szabad szellemű társadalomban. A történeti-

politikai folyóirat nem politikai programfüzet. Inkább elgondolkodtató, kérdéseket megfogalmazó, az

önmagának is feltett kérdésekre válaszokat kereső orgánum. Ez kívánt lenni a História tíz esztendeje, s nem is

kíván több lenni ennél a következőkben sem. Nem biztos – így egyik kérdezőnk –, hogy a magyar társadalom

igényel egy ilyféle elgondolkodtatást. És vajon – így mások – lesz-e fantáziája a szerkesztésnek a továbbiakban

is, hogy ráérezzen az új társadalmi mozgalmak konfliktus-forrásaira? Sőt – tették fel így is a kérdést –, vajon az

új, gyakran meglepően magabiztos erők hajlandóak-e tudomásul venni, hogy a tudomány, ha kilép a széles

nyilvánosság elé, nem feltétlenül szegődik napi-taktikai programok követőjének? Sőt, azzal segít, ha feltárja e

konfliktusokat, s együttgondolkodva beszél azokról? Érvényes választ a kérdésekre csak a következő évek

adhatnak. De, kezdjük csak a szerkesztői ingzsebbe gyűrt és hosszú ideig hordozott-érlelt szerkesztői

papírszeletkék-cetlik firkált tartalomjegyzék-terveit…

Miért kell végigszenvednünk a rendszerváltás túlzásainak összes betegségét? (Kérdésünk a február 6-i

szerkesztőségi ülésen.) Emlékezzünk csak: a proletárdiktatúrára áttérő politika agyongyalázott mindent, ami

1945, sőt ami 1948 előtt eredeztetett. Miért kellett a magyarságnak saját közvetlen múltjából egy antikorszakot

teremtenie? Vajon kinek a napi politikai érdeke, hogy az elmúlt évtizedből egy újabb antikorszakot varázsol

elénk, ahol – úgymond – minden rossz, negatív volt, a vezetők sületlenek, visszaélők, korruptak, a nemzet

ellenségei? És kinek az érdeke, hogy az indulatokkal játszva a Rákosi-rendszerrel szándékosan összekevert

Kádár-rendszer-képet vetítsen a közönség elé? Vajon nem történészi kötelesség dokumentumokkal,

adatszerűséggel megvilágítani az elmúlt negyven, illetve harminc év történetét?

A magyar társadalom a háborús vereség utáni magára találás befejező szakaszához érkezett. De vajon nem jár ez

a nemzeti befeléfordulás veszélyével? önbizalomvesztés és elbizakodottság szélsőségeinek hajlama könnyen

feledtetheti velünk, hol élünk, mekkora nemzet vagyunk, melyek fennmaradásunk, lépéstartásunk feltételei.

Európa felé fordulunk, Nyugat felé – érthetően. De elveszítjük józan tájékozódásunkat, ha elfordulunk keleti

szomszédainktól.

Birodalom éli válságát tőlünk keletre. Könnyen feledjük: az ottani reformerőknek köszönhető elsősorban, hogy

végbemehetnek térségünk csendes forradalmai, a miénk is. Vajon nem vakság és a nemzet érdeke elleni

demagógia összekeverni az ellenérzést és harcot a sztálini szovjet rendszer ellen a Szovjetunió- és

oroszellenességgel? Történészi feladat kielégíteni a kíváncsiságot, mi tart össze és milyen erő bomlaszt meg egy

birodalmat?

Dühöng egyes korosztályok, csoportok körében az antikommunizmus. Magyarázható jelenség. Más kérdés:

elfogadható-e. De vajon – terjesztettük a szerkesztőség elé februárban – nem fog ez együtt járni „hagyományos

úton” az antiszemitizmussal? S jön a visszahatás: akik szelet vetettek tegnap, ma vihart aratnak, őket söprő

vihart?

Vajon nem feladatunk-e továbbra is állandóan figyelmeztetni: a 18–20. században már egy új magyar nemzet é1

a Kárpát-medencében. És figyelmeztetni: mennyi bajt okozott a kirekesztéses romantikus magyarság-tudat

évszázadunkban? Mennyire gyengítette a nemzet erejét! Sok etnikumból összegyúrt társadalom vagyunk. Mi is,

szomszédaink is.

A sztálini szovjet rendszer ugyanúgy nem volt alkalmas a térség népei közötti hagyományos ellentétek

feloldására, ahogy nem volt alkalmas az 1918–20-as államrendszer és az 1938–42 közötti revízió vagy az 1945

utáni békerendszer. Új utakat kell törni az államon belüli etnikumok közötti kapcsolatrendszerben, s új utakat az

államok közötti érintkezésben. Nem kellene véglegesen leszámolni az ezredfordulón a nemzetállam illúziójával?

És sorjáznak tovább a februári cédulák kérdései…

Az új pártok (akkor még, februárban félszázan voltak) mind ígérik a hozzáértés megbecsülését. Jó törekvés. A

közösség érdeke a szakszerű üzemeltetés. Óriási megrázkódtatások adódhatnak, ha az „egypárt” uralmat

felváltja a „győztes” párt vagy pártok uralma és ismét a pártközpontban (központokban) dőlnek el a dolgok. A

História évek óta teszi fel a kérdést: vajon mire jó egyáltalán a pártrendszer, mint társadalomszervező

intézményforma a 20. század végén? (A História többször tette fel a kérdést: vajon a 20–21. századi világ nagy

kérdései megoldhatók-e a hagyományos egy- – vagy többpártrendszer 19. századi szerkezetével? A globális

kérdések miért szorulnak ki e hagyományos pártkonstrukciókból: környezetvédelem, atom, szegénység, öregek,

gyermekek, egyáltalán a társadalom mindennapjai üzemeltetésének szorgos munkája.) Vajon elkerülhető-e a

nagy tévedés, hogy ismét a pártkáderek jöjjenek, és kezdődjenek újra az „illegális érdemeken” alapuló

karrierek? Remélhetően nem felejtődik el: hány állami „vezetőt” köszönhet ez a nép annak, hogy a Horthy-

korszak rendőreitől pofonokat kaptak. És milyen meghasonlást idézett elő a társadalom múlt-tudatában, hogy

százezrek igyekeztek ellenálló pontokat gyűjtögetni!


Vajon nem kellene-e a társadalomnak segíteni az új közösségi formák meglelésében? Felhívni a figyelmet a

történelemben oly gyakran kikristályosodott, majd elhalt kis-közösségi szerveződésekre? A társasági élet polgári

kereteire? Nemcsak felekezeti, etnikai, de érdeklődési és érdek-alapon szerveződött társasági körökre, amelyek

oly sok kellemes estét, napot adnak az egyszer megélhető életben!

Felekezetek, egyházak! Felszabadítottuk a gondolkodást e téren, de vajon nem vezet-e ez anarchisztikus

viszonyok között értelmetlen intoleranciára, a mások kirekesztésére? Egyházaink fél évszázadot maradtak el a

világtól és vitapartnereik sem kevesebbet, amikor egyházról beszélnek. Az egyén teljes szabadságának feltétele

a közösség teljes toleranciája. Sok évszázados történelmi tapasztalat!…

A váltások időszaka óhatatlanul együtt jár a szónoklatok, a közjogias érvelésű ideológiák elburjánzásával. De

vajon igaz-e, hogy a világ ezáltal megy előbbre? Nem esik az antisztálinista retorika gyakran a sztálinista

romantikus forradalmi hangulatok csapdájába? Mi történik a mindennapok világában? Igaz lehet, hogy a

retorika hangossága mellett még le is lassul a sztálini rendszer érdemi lebontása? S legyengíti, szétzilálja a

társadalmat, s képtelenné teszi az elszánást és belátást kívánó radikális elhatározásokra?…

Rendszerváltás, História. Rendszerváltás csak akkor lehet eredményes, ha végrehajtói valós társadalom-képpel

bírnak. A História hivatása – volt és marad – higgadt múlt és jelenszemléletre törekedni. Azon gondolkodni és

gondolkodtatni…


1. Mi tartotta össze a Római Birodalmat?

FIGYELŐ

KERTÉSZ István

Mi tartotta össze a Római Birodalmat?

„Nyolcszáz esztendő szerencséje s rendje forrasztotta össze ezt az építményt, amelyet szétzülleszteni a

szétzüllesztők pusztulása nélkül nem lehet.” Cerialis római hadvezér inti a forrongó gallokat e szavakkal arra,

hogy az „építmény”-hez, vagyis a Római Birodalomhoz tartozás a „szerencséből és a rendből” részelteti őket,

amely a soknemzetiségű államkolosszus igazi kohéziós ereje. A történetíró Tacitus szerint az 1. században

elhangzó mondat arra ösztönöz, hogy megpróbáljuk felfedni, miben is állt valójában a birodalom „rendje és

szerencséje”. Mi tartotta össze a Római Birodalmat?

A társadalmi modell exportja

A királyok elűzését követő római történelem (Kr. e. 509–287) annak a véres vajúdásnak az időszaka, amelyben

világra jött egy, a politikai környezettől sok tekintetben elütő, de életképességben és alkotóerőben egyedülállóan

perspektivikus társadalom. Az elégedetlen nemzetségfőik által vezetett római plebejusok, akik az Urbs jogilag

szabad, de polgárjogokkal nem rendelkező társadalmi rendjét alkották, több évszázados politikai küzdelem

eredményeképpen egyenrangú összetevőként integrálódtak a római polgárok közösségébe. A növekvő létszámú

és jogi szempontból fokozatosan egységesülő lakosság olyan hadsereget biztosított Róma számára, amely a

kicsiny városállamot előbb Közép-Itália, majd a Kr. e. 3. század elejére – a Pó völgyét kivéve – egész Itália

urává emelte.

Egészséges társadalmat építeni és hódítani egymást kiegészítő történelmi feladatot jelentett Romulus

leszármazottjai számára. A meghódított földterületek egyre körültekintőbb és a társadalmi igazságosság

követelményeinek egyre jobban megfelelő szétosztása adta meg ugyanis annak a politikai közeledésnek az

anyagi alapját, amely közeledés révén a római társadalmi csoportok tartós konszenzusa kialakult. A politikai

irányítás a házassági kapcsolatok által összenőtt patrícius–plebejus arisztokrácia, az úgynevezett nobilitas

kizárólagos feladatává vált, amely gondoskodott a politikai döntési szférába csak kevésbé bevont köznép – a

plebejus és régi nemzetségi közrendű (cliens) tömeg – gazdasági érdekeinek érvényesüléséről. A felfelé

nivellálódó római társadalom általános gazdasági felemelkedését jól mutatja, hogy Kr. e. 326-ban, mint

szükségtelen valamit, megszüntették az adósrabszolgaság intézményét.

A római társadalom minden szabad rétegét érintő jogi és gazdasági felemelkedés és a nyomában megerősödött

politikai egyetértés olyan helyzeti energiát halmozott föl, amely a társadalom újfajta gazdasági igényeit kielégítő

hódító háborúkban vált mozgási energiává. Ezért törvényszerű, hogy a plebejusok polgárjogi harcának Kr. e.

287-ben bekövetkezett lezárulása után a nagy hódítások Kr. e. 133-ig tartó korszaka köszöntött be.

Persze magának a római társadalomnak az expanzív képessége önmagában nem lett volna elegendő ahhoz, hogy

egy, a Rajnától Észak-Afrikáig és Britanniától az Euphratészig nyúló hatalmas birodalom alakuljon ki. Előbb

Itáliát, majd a vele szomszédos területeket kellett a rómaihoz hasonlóan hódító energiát sugárzó társadalmakkal

megtölteni. Erre egyetlen mód kínálkozott, a római társadalmi modell exportja.

Mikor sikeres a modell átadása?

A hódító hatalmak az alávetettek feletti uralmuk megszilárdításának fő módját abban látják, hogy a leigázottakra

saját társadalmi berendezkedésüket erőltetik rá. A társadalmi modellnek ez a fajta exportja az exportáló

szempontjából lehet sikeres és sikertelen, függetlenül attól, hogy elvileg magasabb rendű-e az általa

elfogadtatott szerkezet annál, amelyet a befogadónál felváltott. Az athéniak a délosz–attikai tengeri szövetség

tagállamai számára saját, kétségkívül igen fejlett demokratikus modelljüket exportálták, a végeredmény mégis

siralmas lett. Miért? Azért, mert a fejlettebb társadalmat kiépítő államokat Athén nem engedte hozzájutni a saját

társadalmi fejlődésük gyümölcseként kivirágzó gazdasági előnyökhöz. Athén elnyomó politikája miatt az átvevő

államok nem élvezhették a demokrácia igazi előnyeit. Termékfeleslegük java része az attikai polisz zsebébe

vándorolt, és azon az alapon, hogy ő szabadította fel ezen államokat a perzsa uralom alól, Athén jogot formált

politikai alávetésükre is. Ki csodálkozhat ezután azon, hogy a fejlett társadalmi modell átvevői az első adandó

alkalommal megszabadultak mind Athéntól, mind pedig a demokráciától? A helyzet persze még egyértelműbb

akkor, ha a hódító hatalom ráadásul nem is tud a gyakorlatban fejlettebbnek bizonyult szisztémát átadni.


Róma sikeresen kerülte ki a társadalmi modell átadásának említett buktatóit. A polgárjog kiterjesztése és a

telepítési program következetes végrehajtása következtében egyre több itáliai közösséggel fogadtatta el

megszilárduló társadalma előnyös vonásait. Több itáliai szövetséges város arisztokráciája vérségi kapcsolatba is

került római osztályos társaival, s a senatusba is csakhamar bejutottak Tibur, Tusculum, Cales, Beneventum és

más városok előkelői. Ahol arra szükség volt – mint például a felszabadított rabszolgák kezébe jutott etruszk

Volsinii esetében –, ott római fegyverek segítették a modellváltás végrehajtását. A lényeg azonban az volt, hogy

Róma a leigázottakat igyekezett azonnal szövetségébe fogadni, és itáliai uralmát úgy szervezte meg, hogy az

egy általa vezetett föderáció formáját öltse, melynek résztvevő államai a rómaihoz hasonló társadalmi

szerkezetük révén a valódi politikai-gazdasági érdekazonosság alapján képesek együttműködni vele. A garanciát

a közös érdekek érvényesítésére az jelentette, hogy a római külpolitika következetesen figyelembe vette a

szövetségesek gazdasági érdekeit, és a hódításokból éppúgy jutott zsákmány – rendszerint föld – a szövetséges,

mint a római polgároknak. Az a gyakorlat, hogy a szövetségesek a rómaiakhoz hasonló módon részesültek a

meghódított területekből, annyira meggyökeresedett, hogy amikor Kr. e. 232-ben Flaminius néptribunus azt

javasolta, a Pó-völgyi gallok földjeit csak római polgárok között osszák fel, ez magában Rómában keltett

általános felzúdulást. Ki csodálkozhat ezek után azon, hogy az Itáliába betörő Hannibal hadai előtt nem nyíltak

meg áruló módon az etruszk vagy latin városok kapui? Amikor Kr. e. 88-ban Róma itáliai szövetségesei

általában megkapták a római polgárjogot, ez csupán elhatározás kérdése volt, hiszen az Itália-szerte egységesült

társadalmi modell a gyakorlatban már amúgy is egyesítette a félsziget lakóit.

Hódításokra serkentő egyetértés A római társadalmi modell sikeres – mert az átvevők érdekeit alapvetően

érvényesítő – exportja következtében hamarosan egész Itália sugározta a kezdetben csak Rómában meglévő

hódító akaratot. Ez már elegendő társadalmi és gazdasági erőt jelentett ahhoz, hogy a birodalomalkotás

következő fázisa, a tengerentúli hódítások realizálása megkezdődjék. Ha tehát a római külpolitika sikereinek

társadalmi-gazdasági hátterét vizsgáljuk, akkor elsősorban a Rómán belül kialakult társadalmi közmegegyezést

kell kiemelnünk, majd pedig e belső megegyezést tükröző társadalom modelljének itáliai elterjedését és az

ennek nyomán Róma és Itália más közösségei között kialakult, a hódításokra serkentő egyetértést.

Így kezdett kialakulni a Cerialis által bevezetőnkben is említett „rend”, amely hosszú évszázadokra

meghatározta a Földközi-tenger partvidékén élők „szerencséjének” alakulását. A lassan birodalmi léptékűvé

váló római politikai szervezőerő azonban csak akkor teremthetett „rendet” az új kihívások közepette, ha a

tengerentúli területek szervezésénél átveszi a kor legtökéletesebb kormányzati tapasztalatait. Erre szükség volt e

területek megtartása és szükség volt a vidék tartós gazdasági hasznosítása miatt egyaránt. Mert – és evvel Róma

vezetői tisztában voltak – a Város és szövetségesei harmonikus együttműködése csak a közös fejlődés alapján

lehetett tartós.

Az új iránt rendkívül fogékony római államvezetés a tartományok (provinciák) szervezésénél és gazdasági

kiaknázásánál a korszak legfejlettebb hellenisztikus államai, a ptolemaioszi Egyiptom és a Szeleukida

Birodalom kormányzati módszereit alkalmazta. De a római hódítások során általában hosszú – olykor

évszázadnyi – idő is eltelt aközött, amíg egy ország vagy körzet előbb a rómaiak szövetségesévé, majd

bekebelezett tartományává vált. A görög anyaország politikai egységei a II. makedón háborút követően, vagyis

Kr. e. 197 után néhány kivétellel – mint az Aitól Szövetség vagy Spárta – Róma elvileg egyenrangú

szövetségesei lettek. Velük szemben Róma más politikát alkalmazott, mint itáliai szövetségeseivel kapcsolatban.

Hol nyílt, hol rejtett nagyhatalmi politikával előkészítette provinciákba szervezésüket, ami Kr. e. 148 után meg

is történt. Így az Itáliához közel fekvő területek fokozatosan elveszítették függetlenségüket. Ám miközben e

vidékek politikai függése nőtt, azonközben itt is megtörtént a római társadalom modelljének átplántálása. Ez

sokszor nyílt erőszak formájában ment végbe, mint például Thesszáliában, ahol a római mintájú timokratikus

(vagyon szerinti) alkotmányt fegyverekre támaszkodva vezették be, vagy Boiótiában, ahol kivégezték Róma

politikai ellenfeleit.

Róma és a görögországi területek nagyobb részének társadalmi egységesülése tette lehetővé a sokáig utolsó

nagy Róma-ellenes fenyegetés, a makedón király, Perseus elleni közös és eredményes fellépési a Kr. e. 171-től

167-ig tartó III. makedón háborúban. Természetesen nem csupán a római társadalmi expanziónak volt hatása a

görögökre, hanem a hellén civilizációnak is a rómaira. Ezt foglalta versbe Horatius, amikor így írt: „Durva

legyőzőjén győzött a levert Görögország, s pór népét Latiumnak művészetre kapatta.” (Muraközy Gyula

fordítása.) A kétféle hatás eredményeképp a római-itáliai és a hozzá igen közel álló balkáni görög társadalom

olyanná vált, amely mint központi mag, képessé lett a birodalmi szervezőerő még távolabbi területekre történő

átsugárzására.

Sikeres integrálás


Elsősorban azon távol eső vidékeknek birodalomba való tartós integrálására volt esély, amelyek társadalmi

fejlődésében a rómaihoz hasonló folyamatok zajlottak le. Ilyen szempontból kiváltképp Kis-Ázsia és ezen belül

az egykori Pergamoni Királyság erős polgársággal és virágzó városokkal büszkélkedő területei jöhettek

számításba. A rabszolgamunkát hasznosító és a kisárutermelő szabadok munkájára építő antik társadalom

vívmányai tovább éltek itt az Attalida Birodalom bukása után is, és egészében véve a rómaihoz közelítő

társadalmi fejlődési tendenciák alakultak ki. Dacára a kiadós távolságnak, a császári udvar általában biztos

lehetett a kis-ázsiai területek lakóinak hűségében.

A Kis-Ázsiától kelet-délkeletre fekvő Euphratészen túli területek tartós meghódítása alapjában éppen azért nem

sikerülhetett, mert ott korábban az antik társadalmi-gazdasági fejlődésnek csupán korlátozott tere nyílott. A

hellénizmus évszázadai csak kisebb-nagyobb mértékben lazították fel az ókori Keletre jellemző és a római–

görög modelltől nagyban különböző társadalmi viszonyokat. Így nem is annyira a római szervezőerő „akció-

rádiuszának” korlátozott volta, inkább a hiányzó társadalmi előfeltételek akadályozták a Birodalom ottani

térnyerését.

A sikeres integrálás szempontjából Gallia egy jelentős része viszont éppen azért jött számításba, mivel ott a

romanizációt megelőzően még nem haladt annyira előre egy differenciált társadalom kialakulása, hogy az e

téren kialakult hagyományok komoly akadályt képeztek volna a római modell átvételében. Így aztán mind

Gallia, mind pedig a rómaihoz hasonló fejlődést produkáló kisázsiai társadalom – ha más és más alapról

kiindulva is –, egyként részesedhetett a Birodalom fejlődésének hasznából.

A szétesés

A Kr. u. 3. századtól kezdve azonban visszavonhatatlanul elenyésztek azok az energiák, amelyek egykor a

kicsiny Rómából kiindulva előbb Itáliát, majd Hellász egy részét hódító mozgásba sodorták. 212-ben ugyan

Caracalla császár edictuma kiterjesztette a polgárjogot a Birodalom majd minden szabad lakosára, de ez az aktus

egyáltalán nem jelentette valamiféle általánosan érvényesülő társadalmi érdekegyenlőség rögzítését. Egyszerűen

egy adópolitikai rendeletről van szó, amely inkább a jogfosztottságban meglévő egyenlőséget tudatta az

emberekkel. A társadalom mélyreható polarizálódása már kizárt mindenféle pozitív közmegegyezést, amely

pedig hajdan a birodalomépítés első mozgatórugója volt.

De megszűnt a hódításokra serkentő egyetértés is. Megnőtt azon tartományok politikai súlya, melyekben a

népvándorlás által a határokhoz sodort népek feltartóztatása miatt nagy haderőt kellett állomásoztatni. Ezek a

zömmel a Duna mentén húzódó területek Itália rovására növekvő politikai erőt képviseltek. A frissen

romanizálódott Gallia és a zökkenőmentesen fejlődő Kis-Ázsia a gazdasági fejlődés tekintetében emelkedett ki.

Viszont miközben Itália gazdasági-politikai jelentősége lecsökkent, és az említett peremvidékek jelentősége

megnőtt, új perspektívák nyíltak az utóbbiak lokális érdekeinek érvényesülése előtt. Mindez kormányzati

válságot idézett elő, amelyet Diocletianus császár a Kr. u. 3–4. század fordulóján a négyes uralom (tetrarchia)

intézményével igyekezett megoldani. De sem ez az átmeneti kísérlet, sem a Birodalom kettéosztása nem tudott

úrrá lenni a szétesés tendenciáin. A birodalomalkotó erő, mihelyt nem tudta az alávetett területeket tovább

táplálni és képtelennek bizonyult azok fejlődését biztosítani, elveszítette létjogosultságát. Mert az a birodalom,

amely csak a politikai kényszer és nem a keretébe foglalt népek gazdasági-társadalmi fejlődésének képében

nyilvánul meg, nem szolgálja a történelmi fejlődést.

2. Képek


1. Reformtervek egy birodalom megõrzésére. A Habsburg Birodalom

SZÁSZ Zoltán

Reformtervek egy birodalom megőrzésére

Szükség van-e a Habsburg Birodalomra a modern világban is? Milyen az ideális állami keret a dunai térség

tucatnyi különböző nemzete és nemzetisége számára a polgári forradalmak után? Ezek nemcsak az utókor

történeti-politikai közgondolkodásának vitakérdései, hanem égető, megoldásra váró problémák voltak már az

1848. évi forradalmak cselekvő politikus nemzedéke számára is, s akik persze nem tudhatták, hogy államjogilag

eldönthetetlen ügy marad ez hét további évtizeden keresztül.

A népek tavaszát elindító forradalmak másnapján, 1848 áprilisában Prágában az azóta is sokszor idézett cseh

František Palacký így fogalmazott: „Ha az osztrák császárság nem volna meg már régóta, akkor Európa, az

emberiség érdekében sietni kellene ezt megalkotni.” A népek első nagy modernkori önmészárlása, az első

világháború közepén, 1916-ban írja az addig reformokban gondolkodó Aurel C. Popovici a Habsburg

Birodalomról: „Nincs semmiféle alap további fennállásához. Ugyanakkor sok ok szól megsemmisítése mellett,

hogy a leigázott nemzeteket ezen elviselhetetlen járomtól, a despotikus kormányoktól meg kell szabadítani.” A

kezdeteket és a végpontot jelképező két idézet persze sosem volt valaminő akkor egyedül domináns álláspont

kifejezése; a térség nemzeteit összekötő és szétválasztó erők egyszerre jelen voltak már 1848 előtt is, mint

ahogy megmaradtak az 1918-as összeomlás után is.

A Habsburg Birodalom hagyományosan olyan poliglott állam volt, melyben egyetlen nemzetiség sem alkotott

igazi többséget; ahogy ironikusan mondták, „csak nemzeti kisebbségek vannak benne”.

Az 1848. évi forradalmak fő tartalma ugyan a polgári átalakulás, a politikai és gazdasági modernizáció volt, de

ebből a nagy feladatkötegből a nemzeti kérdés került a politikai élet előterébe. Ha a népek a forradalommal

lerázták az udvar és a bürokrácia által hordozott abszolutizmust és centralizációt, s nem érezték magukat a teljes

különválásra eléggé erősnek, akkor meg kellett teremteniük egy olyan kormányzati rendszert, amely minden

egyes nemzeti törekvést kielégít, s mégis biztosítja a régi állami keretek, végül is a birodalom, a nagyhatalmi

helyzet fennmaradását.

Magyarországon ismeretesen az egységes, magyar jellegű, vezetésű nemzetállam megteremtése volt a

liberálisok fő célkitűzése. A birodalom – mint egész – jövőjét sem túl biztatónak, sem túl aggasztónak nem

találták, megmentését vagy szétverését inkább a történelemre akarták bízni. Másként állt a helyzet – tudjuk – a

magyarországi nem magyar népeknél, s ugyancsak másként a birodalom ún. osztrák felében.

Föderalizálás

A prágai szláv kongresszuson 1848 tavaszán a föderalizálás gondolata volt az uralkodó, mely egyben a nagy

német egység elutasítását is jelentette a szláv népek részéről. E korai föderációs tervezgetés a régi történeti

tartományok fenntartását kombinálta a nemzeti törekvésekkel. Horvátország például megnövekedhetne

Dalmáciával; a szlovének viszont a tiszta etnikai nacionalizmus álláspontjára helyezkedtek; a magyarországi

szerbek és szlovákok számára köztes megoldást ajánlottak, mindenekelőtt széles körű helyi önigazgatást. Az

etnikum és terület nem teljes egybeesésének bonyolult kérdését a vitás esetekben megpróbálták megkerülni.

Terveikből még az sem realizálódott, hogy egy állandósított kongresszus létrehozásával egy szláv

internacionálét alapítsanak. Az ausztro-szláv föderalizmus prágai híveit a tartományi feudalizmust megtestesítő

Windischgrätz szétkergette…

„Néptörzsek” egyenjogúsítása

A kremsieri püspöki palota nyugalmában hosszasan ülésező „osztrák” parlament valamivel szerencsésebb volt

az alkotó munkában. A nemzeti kérdés megoldására kidolgozott javaslata kimondta a fontos alapelvet: „minden

néptörzs egyenjogú”, mindnek joga van nemzetiségének őrzésére, ápolására, s minden nyelv egyenjogú.

Megőrizte a koronatartományok régi rendjét, azon belül azonban nemzetileg lehetőleg egységes kerületeket

képzelt el. A vegyes területek nemzeti vitás kérdéseinek megoldását döntőbíróságok szolgálták volna. Alacsony

cenzus mellett működő választójogot terveztek, az egyes tartományok 6-6 küldöttet delegáltak volna a központi

parlamentbe. A központi kormány e terv szerint észrevehetően német kézen maradt volna. A Bécs és a

tartományok bipolaritására épülő szerkezetet föderatív-centralistának lehetett tekinteni.


Miután ezt a békés parlamentet a Schwarzenberg-kormány 1849. március 7-én feloszlatta, március 4-i datálással

kiadott („oktrojált”) egy birodalmi alkotmányt, melynek „érvényét” az akkor ténylegesen független

Magyarországra is kiterjesztette. A Stadion gróf által kidolgozott mű sokat megőrzött a kremsieri birodalmi

gyűlés terveiből, épp az egyes nemzetek, nyelvek vonatkozásaiban. Csakhogy ez sosem lépett életbe. Az volt a

funkciója, hogy deklarálja az egyenjogúságot, de nem a megvalósítás, hanem a megvalósítás elhalasztása volt a

cél.

Konföderáció

Magyarországon látványos kollektív tervezetek kidolgozására ez idő tájt nem került sor. Teleki László javaslata,

Magyarországot egy dunai konföderáció „királynéjává” tenni, a románoknak, szerbeknek területi autonómiát

adni – nem lett közvita tárgya. A megerősödő nemzetiségek és a külső körülmények nyomása azonban

kikényszerítette a Szemere-törvényt, mely az igazgatásban, a véderőben, egyházi és iskolai életben, községben

és megyében az anyanyelv olyan széles körű használatát biztosította, hogy joggal tekinthető a klasszikus alapelv

– az államnyelvnek az államhatárokig való kiterjesztése – feladásának. Korszerű kísérlet volt a nemzetiségek

etnikai-kulturális, s az adott szintnek megfelelő politikai fejlődésének biztosítására.

A forradalmak leverését követő neoabszolutizmus a föderalizmussal szemben a szigorú centralizációt igyekezett

megvalósítani. Reform volt ez is, modernizáció annyiban, amennyiben a ’48 előttinél korszerűbb

berendezkedést honosított meg, s átvette ’48 alapvető vívmányait, miközben elutasította annak egész szellemét.

Mintegy a forradalmak folytatásaként születtek sorra azok a tervek, amelyeket az Európában szétszóródott

emigránsok dolgoztak ki. Az erős lengyel közreműködéssel egyezkedő magyar, román és délszláv emigránsok

1850-tő1 szorgosan készültek a dunai népek lehetőleg azonnali összefogására. A román Bălcescut tekintik a

Dunai Egyesült Államok gondolata atyjának, terve azonban elfogadhatatlan volt a magyarok számára, mert

megbontotta a történelmi Magyarország egységét, s elszakította volna Erdélyt.

Integritásőrzés és szövetkezés románokkal, szerbekkel egy jövendő magyar felkelés és felszabadító háború

érdekében – ez az ellentét határozza meg az emigráció tervezgetéseit. Az optimistább Klapka inkább hajlandó

„áldozni”; tudjuk Teleki és Szemere is hajlott erre. De az integritás elvének egyértelmű feladása nem

következett be mindaddig, míg volt egy másik alternatíva: a Habsburgokkal való kiegyezés útján biztosítani az

ország történeti egységét.

Kossuth rendkívül óvatosan, kifejezetten Klapka nyomdokain járva fogalmazza meg híres 1862. évi Duna-

konföderáció tervét. Kimaradnak belőle a csehek, a lengyelek – nyilván hogy minél kisebb legyen a súrlódási

felület Oroszországgal, Poroszországgal; részben ezért nincs szó a szűkebb Ausztriáról. Erdély kérdésében is

igen óvatos: lehet különálló, de mégsem akarja teljesen kiengedni a magyar korona fennhatósága alól. A

magyar, szerb, horvát és román államokból létrehozandó Dunai Szövetség 30 milliónyi lakossal, szabadelvű

rendszerével jelentős európai politikai tényező lehetne – ígéri megalkotója.

És mégis! Hiába Kossuth biztatása e „mosolygó jövőről”. A nemzeti államok születése korában a kollektív

nagyhatalmi státus ígérete nem ellensúlyozhatta a nemzeti kizárólagosság, a nemzeti hegemónia-törekvéseket. A

terv Magyarországon meglehetősen rossz visszhangot váltott ki, a bizalmas politikai levelezésekben igen

goromba szavakkal illették Kossuthot, kinek vitathatatlan tekintélye úgy tűnik ezzel maradandó csorbát

szenvedett. Nehéz megmondani, hogy a Dunai Szövetség terve mennyire járult hozzá a politikusok Bécs felé

fordulásához, hiszen a fordulat már előbb is érlelődött, s ezután sem volt látványosabb. Mindenesetre

Podmaniczky Frigyes híres feljegyzése – „inkább megyek Bécsbe a némethez, mint Belgrádba a rácokhoz” –

igazán egyértelmű kollektív elutasítást tükrözött.

Kiegyezés: kettős monarchia

Ma már ismeretes, hogy milyen belpolitikai folyamatok vezettek Magyarországon – az 1859. évi itáliai

vereséget, az 1860. évi Októberi Diplomát, az 1861. évi Februári Pátenst követően – a majdani osztrák–magyar

kiegyezéshez. A magyar egyezkedési hajlandóság erősödésében fontos része volt az 1863–64. évi nagyszebeni

tartománygyűlésnek (Bécs apróka kísérleti műhelyének), mely az ún. liberális birodalmi centralizáció keretében

meghirdette a három erdélyi nemzet – román, magyar és szász – egyenjogúságát, a három nyelv egyenjogúságát

és azzal a perspektívával fenyegette Magyarországot, hogy a liberális tábor törekvései ellenében stabilizálják

Erdélyt, egyben végleg elvágva az 1848-as unió visszaállításának útját.

Az egyetlen nagyszabású reform, mely átalakította a birodalom szerkezetét, s a nemzeti kérdés megoldására

irányult, kétségtelenül az 1867. évi osztrák–magyar kiegyezés volt. A kiegyezés teremtette meg a birodalom


mindkét felében a tényleges liberális alkotmányos kormányzást, megroppantotta a katonai körök hatalmát,

stabilizálta az – immár két központú – birodalmat, mely ezzel az aktussal felzárkózott a korabeli Európához. A

kiegyezés gyöngéje – mondhatnánk – erejében rejlett. Olyan túlstabilizált állapotot teremtett, melyet nem

lehetett továbbfejleszteni, miközben a rendszer, szélesebb értelemben pedig a kapitalizmus eléggé tág fejlődési

lehetőséget biztosított a nem német és a nem magyar népek gazdasága és társadalma számára, hogy ezzel azután

újabb feszültségeket teremtsen. A korrekciós reform kísérlete 1871-ben – a csehek bevonásával a dualizmust

trializmussá alakítsák át – az osztrák és a magyar politikusok ellenállásán megbukott. Akkoriban azt Andrássy

működésének egyik nagy eredményeként tartották számon. Az utókor inkább úgy látja, hogy végzetes volt a

birodalomra nézve valaminő „cseh kiegyezés” elmaradása.

Nemzeti államszövetség…

A századforduló új fejlődési szakaszában elsőként a szociáldemokrácia jelentkezett birodalom-átalakító

reformtervekkel. Az „osztrák” szocialisták belső nemzeti feszültségei miatt került napirendre a nemzeti kérdés.

A párt vezetése német kézben volt, s sokat megőrzött a német liberális centralista hagyományokból. Ez

megfelelt a korabeli progresszió azon gondolatának, hogy a proletariátus felszabadításáért vívott harc számára a

nagyobb gazdasági-földrajzi tér kedvezőbb a széttagoltságnál. Mindamellett erős volt a marxi örökség azon

része, hogy Oroszország kelet-európai terjeszkedésének meggátlásában Ausztriának összeurópai történeti

feladat jutott. Az 1899. évi brünni szocialista program „demokratikus nemzeti államszövetséggé” ajánlja

átalakítani Ausztriát, a történeti koronatartományok helyébe nemzetileg kikerekített önkormányzatok lépnének,

melyek egy nemzeten belül is szövetkeznének egymással. A nemzeti autonómia ilyetén megteremtését

kiegészítené a birodalmi parlament által hozandó kisebbségvédelem, valamint a közvetítő nyelv – mivel nincs

államnyelv – szabályozása. Kétségtelenül egy sor össze nem függő nemzeti igazgatási területre tördelte volna e

terv a Lajtán-túli birodalomfelet – Magyarországra a program nem terjedt ki.

Az első világháború előtt és alatt dolgozta ki a könyvtárosból lett pártpolitikus Karl Renner a személyi

autonómia rendszerét, hogy „az uralmat, s nem az egyenjogúságot kifejező területi elvvel” az individuum

szabadságát állítsa szembe. A centralizáció és az autonómia kombinációját valósította meg. Kettős

államszerkezetet ajánlott, egy gazdaságit és egy etnikait: „a népességet kétszeresen kell szervezni, egyszer

nemzetileg, s egyszer államilag”. Az egyén szabad akaratából bekerülhet egy nemzeti kataszterbe, s így részese

a külön nemzeti életnek. A 17 tartomány helyébe 8 tartomány lép, ezek kormánya gazdasági-társadalmi

kérdésekkel foglalkozik. Külön központi kormány működne Bécsben, melyre a külügy, hadügy, gazdaságügy és

igazságszolgáltatás tartoznék. A kulturális ügyeket persze a 8 nemzeti kormány intézné.

Renner bonyolult rendszerét a történelem épp úgy nem engedte kipróbálni, mint az Erdélyből elszármazott

Aurel C. Popovici tervét, az 1906. évi Nagy-Ausztriai Egyesült Államokat. Ő a birodalmat etnikai alapon 15

tartományra bontotta (a szűkebb Magyarország és a Székelyföld alkotta volna a két magyar területet), s néhány

enklávé (szász, sváb) megteremtését is ajánlotta. Sajátossága tervének, hogy eléggé rendi jellegű parlamenti

felsőházat tervezett, még inkább azonban az, hogy erős központi kormányzatot ígért – talán azért is, hogy

vonzóbbá tegye tervét a konzervatív körök számára. Volt érdeklődés a Popovici-terv iránt, főleg értelmiségi

körökben, de persze az etnikai alapon újrarajzolandó birodalom terve túl radikális volt a nemzetek feletti

arisztokrácia számára, s túl centralizált, túlságosan is régi vágású a demokraták szemében. Aurel C. Popovici

később Ferenc Ferdinánd trónörökös híve lett; az emlékiratok szerint lakása tele volt a főherceg különböző

nagyságú lovas, gyalogos és tengerész képeivel, hiszen tőle várta terve megvalósítását. Nincsen azonban jele

annak, hogy Ferenc Ferdinánd, a konzervatív rend őre, Popovici terveinek lényegét elfogadta volna.

A trónörökös maga is meg akarta „reformálni” a birodalmat. Alapvető célja a központi, különösen az uralkodói

hatalom megerősödése volt; ezt kívánta machiavellista eszközök egész sorával előmozdítani. Hogy ténylegesen

– az erőszakon túl – hogyan kell ezt megvalósítani, azt minden ellenkező híresztelés dacára sosem döntötte el.

Talán azért, mert megérezte a nehézkes birodalmak megreformálásának alapellentmondását: a fennmaradáshoz

szükség van a reformokra, de a reformok magukban hordják a fölbomlás veszélyét is…

2. Képek


1. A magyar szociáldemokrácia és a szomszédos országok

ERÉNYI Tibor

A magyar szociáldemokrácia és a szomszédos országok

A 19. század politikai gondolkodói és politikai mozgalmai általában vagy a szociális (társadalmi) kérdés vagy a

nemzeti problémák megoldására összpontosították erőiket – rendszerint nem tévesztve szem elől a két

problémakör egymással való kapcsolatát. Ismeretes, hogy a század első felében feltűnő, második felében pedig

szinte az egész európai kontinensen kibontakozó szociáldemokrácia a társadalmi viszonyok primátusának elvét

vallotta. Azt a (marxi) elvet, felfogást képviselte, mely szerint a polgári osztály és a polgári magántulajdon

fokozatos megszüntetése („a kisajátítók kisajátítása”) és a köztulajdon (társadalmasítás) létrehozása véget vet a

szociális igazságtalanságoknak. Ebben a perspektívában a nemzeti kérdés csak másodlagos jelentőségű. Hiszen

a nemzeti-nemzetiségi ellentétek mintegy automatikusan megoldódtak volna. Ám tévednénk, ha azt állítanánk,

hogy a marxi ihletésű szociáldemokrata mozgalmak közömbösek lettek volna a nemzeti-nemzetiségi ügyekben.

Mindenfajta elnyomást elítéltek, s úgy vélték, hogy a nemzeti-nemzetiségi küzdelmek az elnyomás

szükségszerű velejárói, ugyanakkor óhatatlanul gátolják a nagy társadalmi küzdelem kibontakozását.

A fenti meggondolásokból kiindulva a 19. század második felében az első, majd a második Internacionálé is

hitet tett a népek önrendelkezési joga mellett. Ezen az állásponton volt az Osztrák–Magyar Monarchia és benne

a történelmi Magyarország szociáldemokráciája is. A magyar(országi) szociáldemokrácia már az Általános

Munkásegylet (1868–1873) időszakában tudatában volt az ország soknemzetiségi jellegének és a szomszédos

országok népeivel való megértést hirdette, annál inkább, mert ezek a népek jelen voltak a történelmi

Magyarország határain belül is. Magyarország szlovákok, ruszinok, románok, szerbek, horvátok lakta vidékein

többnyire magyar és magyarországi német szociáldemokraták szervezték a” különböző szociáldemokrata párt-

és szakszervezeteket, hivatásuknak tekintették, hogy ezeken a területeken: a Felvidéken, Erdélyben, Dél-

Magyarországon útjára indítsák a szocialista mozgalmat. Részben e munka sikereként a régi Romániában és

Szerbiában is a századfordulón fellendülőben volt a munkásság szervezkedése, amelyhez kispolgári-értelmiségi

rétegek is csatlakoztak.

Szocdemek és a Monarchia

Idáig eljutva szólni kell az 1867. évi kiegyezés, az Osztrák–Magyar Monarchia szociáldemokrata megítéléséről.

A Magyarországi Szociáldemokrata Párt (1890) és elődpártjai a kiegyezést lényegében pozitívan értékelték, az

Osztrák–Magyar Monarchia létezését úgyszintén – a marxi vélemény alapján. Eszerint a viszonylag

alkotmányos kettős monarchia távol tartja Kelet-Közép-Európától mind a császári német, mind pedig a cári

orosz imperializmust. Magyarországot illetően a szociáldemokraták szinte 1918 őszéig, a forradalom előestéjéig

az Eötvös-féle 1868. évi nemzetiségi törvény alapján állottak, kárhoztatták a nemzetiségi elnyomást, a területi

autonómia követelésével azonban nem éltek. (Hivatkozva többek között a zömükben kevert lakossági

területekre.) A 20. század elején – a fellendülő polgári nemzeti mozgalmak hatására – változóban voltak az

elképzelések, az MSZDP megbarátkozott a megyei autonómiák gondolatával, 1918. októberi kongresszusán

pedig kinyilvánította, hogy a nemzetiségi területek megtartását illetően ellenez minden erőszakot, reméli

azonban, hogy az ország demokratizálódása meggátolja a nemzetiségek elszakadását. Ezt követően a

szociáldemokrata párt – respektálva a nemzetiségek elszakadási törekvéseit – az etnikai határok elvét képviselte.

A népek (inkább ezt a szót használták, csak ritkán írtak nemzetekről) önrendelkezési jogát elismerő

szociáldemokraták elvileg nem emelhettek kifogást az ellen, hogy a magyarországi románok Romániával, a

szerbek Szerbiával egyesüljenek. (Horvátországban külön szociáldemokrata párt működött, az MSZDP

szempontjából a „társország” független volt.) Azzal érveltek azonban, hogy sem Románia, sem pedig Szerbia

nem demokratikus ország. Az életszínvonal ezekben az országokban alacsonyabb, a nép kulturális helyzete

pedig rosszabb, mint Magyarországon, ezért az esetleges átcsatolás nem kívánatos. (Külön is hangsúlyozták,

hogy Erdély románsága jobban él, mint az ókirályság népessége.) Fontos feladatnak tekintették viszont a

szomszédos királyságok demokratikus erőinek (soraikban természetesen a szociáldemokratáknak) sokoldalú

támogatását.

Északi vonatkozásban más volt a helyzet. A Felvidék (a későbbi Szlovákia), főleg annak nyugati területei

Magyarország aránylag iparosodott vidékei közé tartoztak. A szomszédos Cseh- és Morvaországban pedig a

szociáldemokrata mozgalom – a rohamos ipari fejlődés következtében – gyorsabban bontakozott ki, mint

Magyarországon. Az MSZDP – akárcsak a korabeli szlovák nemzetiségi politikusok – külön nemzetnek


tekintette a szlovákságot, tehát nem ismerte el a „csehszlovákizmus” gondolatát: úgy vélte, hogy szlovákok és

magyarok a létrehozandó demokratikus Magyarországon békében élhetnek egymás mellett. (Egyébként

Magyarország ipari proletariátusának soraiban a magyar és a német elem mellett kiváltképpen a szlováknak volt

nagy jelentősége.) Ami Prágát illeti, az MSZDP figyelemmel kísérte a 20. század eleji csehországi

szeparatizmust, amely végül is a cseh és az (akkori etnikai viszonyoknak megfelelően) erős német

szociáldemokrata mozgalom elkülönüléséhez vezetett. Ezt a folyamatot – mint az erők megosztását – a magyar

szociáldemokraták ellenezték. Csehország kiválására a Monarchiából az első világháborúig nem gondoltak.

(Tudjuk: a századelőn még Masaryk és Beneš sem.)

Foglalkoztatta a századelőn a magyar munkásmozgalmat Lengyelország kérdése is. Ezt főleg a cári Oroszország

elmarasztalása szempontjából ítélte meg. A lengyel munkásmozgalmat megosztó kérdésekben a hazai

szociáldemokraták nem foglaltak állást: méltányolták mind a mérsékelt, mind a baloldali irányzatot, illetve

pártot. 1905–1906-ban az oroszországi forradalom idején kifejezték azt a reményüket, hogy a demokratikus

Oroszország létrejötte Lengyelország kérdését is megoldaná.

Az első világháborút megelőző időkben az MSZDP – a II. Internacionálé bázeli kongresszusának (1912)

határozata értelmében – igen élesen bírálta Oroszország, de még inkább az Osztrák–Magyar Monarchia balkáni

hódító törekvéseit, amelyek – mint rámutattak – az európai békét veszélyeztetik. Ugyanekkor – a Balkán-

háborúk kapcsán – a bírálatból kijutott a „burzsoá érdekeket képviselő” balkáni monarchiáknak is, amelyek

„ugyanolyan korhadtak”, mint a török szultáni hatalom. Az MSZDP – akárcsak a balkáni szociáldemokraták

zöme – távlatokban a balkáni országok demokratikus, köztársasági unióját kívánta megvalósítani.

1914 nyarán – mint ismeretes – az MSZDP nem lépett fél a háború ellen, azzal az indokolással, hogy meg

kívánja őrizni legalitását és háborúellenességével nem akarja elősegíteni az idegen (értsd elsősorban a cári

Oroszország általi) inváziót. Egyébként is a II. Internacionálé háborúellenes törekvései kudarcot vallottak. Ez az

érvelés nem nélkülözte a realitást. A szociáldemokraták még a háború előestéjén is hangot adtak annak a

gondolatnak, hogy 1914 nyarán a népek testvériségének elve csorbát szenvedett és nem vettek részt abban a

soviniszta uszításban, amely a polgári sajtó nagy részét jellemezte: nem támadták sem a szerb, sem a román

népet – és általában a hadviselő felek népeinek egyikét sem. A háborús időszak második felében a párt- és a

szakszervezetek politikája már kifejezetten pacifista jellegű. Ugyanakkor a pártvezetőség az Osztrák–Magyar

Monarchia (és a történelmi Magyarország) területi integritása mellett foglalt állást; úgy ahogyan Kunfi

Zsigmond a háború kitörése előtti utolsó pártkongresszuson (1913) megfogalmazta. Ugyanezt a felfogást

képviselte a pártvezetőség 1917 tavaszán, a stockholmi nemzetközi szociáldemokrata megbeszéléseken is: most

sem mulasztva el hangsúlyozni, hogy a kettős monarchia mélyreható demokratizálására, az általános egyenlő és

titkos választójog érvényesítésére, a polgári szabadságjogok következetes biztosítására van szükség.

A konföderáció elutasítása

A fentiekkel kapcsolatban két kérdés vetődik fel: 1. miért nem tették magukévá a magyar szociáldemokraták az

osztrák szociáldemokrácia ismert kulturális autonómia elméletét; 2. miért nem támogatták a Monarchia

átalakítását célzó konföderációs elképzeléseket?

Tekintettel arra, hogy az elutasító álláspontot részletesen és alaposan egyik esetben sem indokolták, inkább csak

feltételezésekre vagyunk utalva. A kollektív nemzetiségi jogokat tartalmazó, a kulturális autonómia

megteremtését célzó tervek a magyar politikai vezető réteg számára elfogadhatatlanok voltak. (Így a tízes

években a MSZDP-vel szövetségben lévő függetlenségi balszárny számára is.) Az MSZDP-vezetés úgy vélte,

hogy a kulturális autonómia elvének felvetése elszigetelné a pártot polgári szövetségeseitől. Ezért beérte annak

hangoztatásával, hogy az elképzelésnek a lazán összekapcsolódó ausztriai tartományokban megvan a maga

jelentősége, de a területileg egységes Magyarországon nincs. A fejlődés azonban Magyarországon is ebbe az

irányba tart. (Ausztria jelene Magyarország jövője – mondta erről a kérdésről még a világháború kitörése előtt

Garami Ernő.) Hasonló volt a helyzet a különböző konföderációs elképzelésekkel – a Jászi-félével is. A magyar

politikai vezetés ezeket egyértelműen elutasította. (Realitásukban a szociáldemokraták is kételkedtek.)

Az MSZDP vezetőségének az a véleménye, hogy a fenti kérdésben elsősorban az MSZDP-vel együttműködni

hajlandó magyar politikai pártokra kell tekintettel lenni, nem volt alaptalan, de 1918 őszén megbosszulta magát:

a század elejétől működő nemzetiségi szekciók elszakadtak az MSZDP-től és „saját” polgári nemzetiségi

pártjaikkal alakítottak ki együttműködést. 1918 októberének végére, a polgári demokratikus forradalom

kitörésének napjaira az MSZDP – nemzeti-nemzetiségi alapon – több részre szakadt; az „anyapárt” a Károlyi

Mihály vezette koalíciós kormányzat úgyszólván legfontosabb alkotó elemévé vált.


A Tanácsköztársaság időszakában a kommunistákkal egyesülő MSZDP-vezetés maga is részese volt a

munkáshatalom létrehozására irányuló nagyszabású kísérletnek. Az általános európai szocialista forradalom

igézetében a nemzetiségi kérdés természetszerűleg vesztett jelentőségéből. 1919 őszétől azonban – a kísérlet

bukása után – az immár parlamenti képviselettel rendelkező szociáldemokrata párt ismét szembekerült a

problémával. A helyzet alapvetően különbözött a korábbiaktól. Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlott, a

trianoni béke szétrombolta a történelmi Magyarországot és a három szomszédos ország (Csehszlovákia,

Románia és Jugoszlávia) hamarosan létrehozta – kifejezetten Magyarország elleni éllel, elsősorban francia

támogatással – az úgynevezett „kisantant”-ot.

Kisantant és a szocdemek

A kisantant-országok közül Csehszlovákia vitathatatlanul polgári demokratikus, parlamentáris ország volt –

fejlett munkásosztállyal és a politikai életben jelentős szerepet betöltő szociáldemokráciával. A román és a

szerb–horvát–szlovén királyságról (később: Jugoszlávia) mindez nem volt elmondható. A húszas évek elején

azonban az említett két országban is mutatkoztak számottevő demokratikus törekvések és a

szociáldemokratáknak is voltak bizonyos lehetőségeik. A köztársasági Ausztriában (a régi birodalom alpesi

tartományaiban) a húszas évek elején a szociáldemokratáknak vezető pozíciói voltak és bár ezek a továbbiakban

leépültek, csak 1934-ben szűntek meg teljesen. Ekkortájt Magyarországon is bekövetkezett az ismert

jobbratolódás.

Ezek a körülmények arra indították az MSZDP-t, hogy – a távlati, szocialista célok fenntartásával – továbbra is

középpontba állítsa a polgári demokratikus viszonyok megteremtésének hagyományos feladatát, szövetséget

keressen (és esetenként találjon) a polgári liberális pártokkal. Természetesen ugyanakkor külpolitikai

kérdésekben is állást foglalt. Nem sokkal 1919 augusztusa után (a párt a kommunistákkal való 1919. márciusi

egyesülést semmisnek nyilvánítva, ekkor alakult újjá) szembekerült a trianoni békével (1920) kapcsolatos

állásfoglalás szükségességével. A békediktátumot egyértelműleg elmarasztalta, azon az alapon, hogy az nem

biztosította „a népek önrendelkezési jogát”. Ugyanakkor a soviniszta uszítástól – a magyar- és az

utódállamokbeli nacionalizmusoktól – elhatárolta magát. Mindezt figyelembe véve meg kell jegyeznünk, hogy a

kisantant-országok irányában kezdetben (a húszas évek elején) bizonyos illúziók is megmutatkoztak – főleg a

polgári demokratikus Csehszlovákia irányában. (Ez nemcsak a szociáldemokratáknál volt így, hanem – fokozott

mértékben – a polgári radikálisoknál is, főleg az emigrációban.) Ezek az illúziók azonban a későbbiek során

elenyésztek. Az MSZDP a különböző konföderációs elképzeléseket ekkor sem tartotta reálisaknak, s óvatosan

közelítette meg a korabeli, ismert páneurópai elgondolásokat is. Annál inkább követelte azonban a szomszédos

országokkal való sokoldalú együttműködést – elsősorban a gazdasági egymásrautaltságra hivatkozva.

A békés revízió

A Trianon békés revíziójának szükségességét valló szociáldemokraták – akik a húszas években még rendszeres

kapcsolatban voltak az elcsatolt területeken lévő párt- és szakszervezetekkel – nem lelkesedhettek a Versailles-

ban megvont európai határok sérthetetlenségén alapuló „európai biztonság”-ért. A Népszövetség (1919)

létrehozását azonban pozitív eseménynek tekintették. Ez azonban nem akadályozta meg őket abban, hogy

tevékenységét ne bírálják, ne szembesítsék a wilsoni alapelvekkel. Az MSZDP a Szovjetunió létrejöttének

nemzetközi jelentőségét elismerte, habár a szovjetállamot (főleg annak sztálini időszakában) nem tartotta sem

demokratikusnak, sem szocialistának.

Természetesen az MSZDP-nek is állást kellett foglalnia a szomszédos országokban élő magyar nemzetiség

kérdésében. A párt – Magyarországra vonatkozóan is – kinyilvánította: a demokratikus gondolkodás magába

kell, hogy foglalja a nemzeti kisebbségek védelmét. Arra az álláspontra helyezkedett, hogy a nemzetiségi

jogokat kétoldalú tárgyalások során, szükség esetén a Népszövetség bevonásával kell biztosítani. Ez azonban

nem volt biztosítható. Jugoszláviában és Romániában a harmincas években már a nacionalizmust is

meglovagoló királyi diktatúra uralkodott, s Csehszlovákia is mind szorongatottabb helyzetbe került. Már erősen

érezhető volt a „korszellem” – a jobboldali radikalizmus hatása. A magyar politika is határozottan ebbe az

irányba fordult (1932 – a Gömbös-kormány megalakulása). Magát a párt legalitását is veszély fenyegette.

(Vonatkozik ez a szakszervezetekre is.

A Peyer Károly és Mónus Illés nevével fémjelzett MSZDP-vezetés 1935-től határozottan tiltakozott az országot

pusztulással fenyegető Hitler-barát külpolitika ellen. A küzdelem esélyei azonban rendkívül kedvezőtlenek

voltak. A pártvezetőség 1939. évi jelentése joggal állapította meg: „A német hitlerizmus hatalma

megnövekedésének, a nyugati demokráciák tehetetlenségének lelki-politikai hatásai szinte felmérhetetlen

rombolást végeztek a dolgozó tömegekben.” Ezek a körülmények tragikus problémákhoz vezettek. Az 1938–

1940. évi terület-visszacsatolások ellen a párt az évtizedeken át hagyományosan vallott etnikai elv alapján nem


tiltakozhatott. Különben is az effajta tiltakozás nemcsak elszigetelte volna az MSZDP-t, hanem – egyébként

erősen korlátozott – működési lehetőségeit is veszélyeztette volna. A pártvezetés ezért – némi belső nyomásra is

– „üdvözölte” a területgyarapodást, érzékeltette azonban, hogy ezért „nem jár senkinek sem köszönet”, óvott a

Hitlerrel való barátság további elmélyülésétől. Ellenezte az ún. Antikomintern-paktumhoz való csatlakozást

(1940) és az 1941. évi hadba lépést is a „tengelyhatalmak” oldalán.

A „híd-szerep”

A felszabadulás után a párt – immár Szakasits Árpád vezetésével – ismételten hangsúlyozta a szomszédos

országokkal való rendszeres, tartós és sokoldalú együttműködés fontosságát. Magyarországnak – vallották –

ezen túlmenően, híd-szerepet kell betölteni Kelet és Nyugat között. Hamarosan kiépültek a kapcsolatok a

szomszédos országok éledező szociáldemokrata pártjaival. A magyar szociáldemokratáknak azonban

mindinkább tapasztalniuk kellett, hogy ezek a pártok az országaikban felerősödő nacionalista törekvéseknek

mind nagyobb engedményeket tesznek.

Egyébként már nem sokáig lehetett szó sem a dunai országok együttműködéséről, sem a híd szerepéről. Az

egész régióban sor került a sztálini modell átvételére, amely mindenfajta szociáldemokrata hagyománnyal

radikálisan ellenkezett. Ezt hamarosan azoknak a szociáldemokratáknak is fel kellett ismerniük, akik kezdetben

bizonyos illúziókkal viseltettek a sztálini nézetek és azok magyarországi képviselői iránt.

2. Képek


1. Terjeszkedés tengertõl tengerig. Az Egyesült Államok területi növekedése 1853-ig

URBÁN Aladár

Terjeszkedés tengertől tengerig

Az Egyesült Államok területi növekedése 1853-ig

Amerika felfedezését követően az észak-amerikai földrészen is a spanyolok hódítottak, de csak a Mexikói-öböl

térségében hoztak létre településeket, bár felfedezőik az 1640-es években Floridából kiindulva mélyen

behatoltak a szárazföldre és visszatérve megismerkedtek a Mississippi alsó folyásával is. A nemesfémeket nem

ígérő vadon, a zord éghajlatú partvidék azonban nem érdekelte őket. Az így kínálkozó lehetőséget elsőként a

franciák használták ki. Fáradhatatlan „utazóik” már 1524-ben végighajózták Észak-Amerika keleti partvidékét a

mai Dél-Karolinától a legészakibb állam, Maine partjáig. 1534-ben pedig a francia hajósok felhatoltak a Szt.

Lőrinc-folyón a mai Montrealig, s a területet a francia király birtokának nyilvánították. Állandó települést

azonban egyik térségben sem tudtak létrehozni. Az Atlanti-óceán partján a spanyolok semmisítették meg a

floridai birtokaik szomszédságában létrejött francia telepeket, míg a Szt. Lőrinc-folyó völgyében a kegyetlen téli

időjárás vetett véget az első próbálkozásoknak.

Angol–francia rivalizálás

Anglia később bonyolódott bele a nyugati félteke gyarmati küzdelmeibe, I. Erzsébet csak 1584-ben

engedélyezte az első angol gyarmat létesítését az Újvilágban. Az 1587-ben alapított első telepet azonban az

indiánok megsemmisítették. Az első állandó települést az angolok 1607-ben hozták létre a James folyó partján.

Közben a svédek és a hollandok is felbátorodtak, s az utóbbiak 1614-ben a Hudson völgyében, majd tíz évvel

később Manhattan szigetén (a mai New York helyén) emeltek erődöket, míg a svédek 1638-ban a Delaware

torkolatában építették meg Fort Christinát. Ez utóbbit 1655-ben a hollandok elfoglalták, de az angol–holland

háborúskodás eredményeként 1674-re az ő uralmukat is felszámolták az atlanti partvidéken. Ebben a térségben

egymás mellett alakultak ki az angol gyarmatok, amelyek száma 1732-ben a spanyol birtokok szomszédságában

alapított Georgiával elérte a tizenhármat.

A 16–18. századot végigkísérte a spanyol–angol ellentét, de a gyéren lakott Florida és a lassan népesülő Georgia

közelsége nem vezetett konfliktushoz. Az észak-amerikai kontinensen Franciaország lett Anglia legfőbb

ellensége. A franciák első állandó telephelye az 1608-ban a Szt. Lőrinc-folyó völgyében létesített Quebec volt,

amelyet a Nagy Tavak vidékén, majd az Illinois folyó völgyében emelt erődök követtek. Ezek a katonai

őrállomások általában nem folytattak mezőgazdasági tevékenységet, hanem az indiánokkal lebonyolított

cserekereskedelem bázisai voltak. (Ennek révén szőrméhez jutottak, amit Európában óriási haszonnal lehetett

értékesíteni.) Az így létrejött új-Franciaország rövidesen új területekkel egészült ki, amikor 1682-ben francia

felfedezők lehajóztak a Mississippi torkolatáig és bebizonyították, hogy a folyam nem a Csendes-óceánba,

hanem a Mexikói-öbölbe ömlik. La Salle, az expedíció vezetője a végighajózott területet francia tulajdonnak

nyilvánította, és XIV. Lajos után Louisianának nevezte el. 1718-ban megalapították New Orleanst.

A 17–18. századi eruópai angol–francia háborúkat végigkísérte a két fél – és indián szövetségeseik – amerikai

küzdelme is. A hétéves háborút leszámítva Amerika valójában mellékhadszíntér volt. Az 1750-es években

azonban a két fél területi igényei összetalálkoztak: az Alleghany-hegységen átkelő virginiaiak a nyugati végeken

egészen az Ohióig akartak hatolni, de 1754-ben ott már egy francia erődöt találtak. Az ekkor keletkezett

összecsapás a következő évben angol–francia háborúhoz vezetett Amerikában, majd 1756-ban Anglia

formálisan is deklarálta a hadiállapotot Franciaország ellen. A korabeli értelemben világháborúvá vált küzdelem

1763-ban a franciák és spanyol szövetségesük vereségével ért véget. A párizsi békében Franciaország feladta

birtokait az amerikai szárazföldön. Új-Franciaország (Quebec) angol kézre került, míg Louisiana – pontosabban

a Mississippi nyugati partvidéke – Spanyolország birtoka lett. Ez kárpótlás volt a spanyol korona számára, mivel

Floridát át kellett engednie az angoloknak.

Az államszövetség születése

A hétéves háború tehát Anglia számára meghozta a francia vetélytárs feletti győzelmet Amerikában. Megszűnt a

francia „bekerítés”, amely 1754-ben valóban létezett, mivel a Szt. Lőrinc-öböltől a folyón és a Nagy Tavakon,

az Ohio és a Mississippi folyókon keresztül a Mexikói-öbölig francia erődök sorakoztak. A francia fenyegetés

felszámolását az amerikai angol gyarmatok lakói úgy tekintették, hogy immár megszűnt minden akadálya


annak, hogy birtokaikat egészen a Mississippiig terjeszthessék ki. Nagy felháborodást váltott ki tehát, amikor a

londoni kormány 1763-ban megtiltotta a gyarmatosoknak, hogy az Alleghany-hegységen túl letelepedjenek. A

rendelkezés célszerű indoka az volt, hogy ne provokálják a térség indián törzseit, amelyek a háború során

többségében a franciák szövetségesei voltak. (Az erdőt irtó és földművelést folytató telepesek ugyanis csak

akkor érezték magukat biztonságban, ha kiirtották vagy elűzték az indiánokat.)

Az indiánok feletti győzelem következtében az anyaország úgy vélte, hogy szabad kezet kapott saját gyarmatai

felett is. Ez magyarázza azt, hogy most megkísérelte, amit eddig nem tett meg: erősen megadóztatni gyarmatait.

1765-ben a bélyegadóval, majd a tiltakozás miatt erről lemondva, behozatali vámok kivetésével próbálkozott.

1770-ben ezt is visszavonták – kivéve a tea vámját. 1773-ban ez a Bostonba érkezett teaszállítmány tengerbe

szórásához, majd 1774-ben angol megtorló törvényekhez vezetett. A Boston elleni rendszabályok 1775

áprilisában fegyveres összeütközést provokáltak, s ez a gyarmatok általános ellenállását eredményezte, majd

1776 júliusában kikiáltották a függetlenséget. Az első amerikai győzelem után, 1778 februárjában Franciaország

nyílt szövetségre lépett a gyarmatokkal, s 1779 nyarán Spanyolország is harcba szállt Anglia ellen a franciák

oldalán. A két tengeri hatalom fellépése, a fegyveres semlegesség ligájának megszerveződése az angol flotta

túlkapásai ellen, de mindenekelőtt az amerikaiak szívós ellenállása Anglia vereségéhez vezetett. Az 1783. évi

párizsi békében az anyaország tudomásul vette volt gyarmatainak önállóságát.

A béketárgyalásoknak nem csupán az volt a tétje, hogy az angolok elismerjék az Egyesült Államok létét.

Legalább olyan fontos volt, hogy az államszövetség nyugati határa a Mississippi legyen. Ezt azonban sem a

szövetséges franciák, sem a velük szövetségre lépett spanyolok nem akarták. A franciák nem igényeltek újra

szárazföldi birtokokat a kontinensen, de egy gyenge Egyesült Államokat – úgy vélték – jobban gazdasági

függőségben tarthatnak. Ezért az Ohiótól nyugatra eső területeket ők az angolok kezén akarták hagyni. A

spanyolok pedig egyrészt az amerikai köztársasággal voltak ellenségesek (ezért nem léptek vele közvetlen

szövetségre), másrészt szerettek volna – francia támogatással – az angoloktól visszaszerzett Florida mellett új

területekhez jutni. Így az amerikai békedelegációt vezető Franklin diplomáciai érzékén múlott, hogy az

angolokat meggyőzve sikerült a Mississippit mint nyugati határt biztosítani, amivel a volt tizenhárom gyarmat

megduplázta 1763-ban volt birtokait.

Területi növekedés békés úton

A földéhes telepesek és spekulánsok nem várták meg az 1783. évi békét, hanem már előtte megkezdték a

betelepülést az 1763-ban megállapított vonalon túlra. Ennek eredményeként az 1790-es években két új, ezeken a

területeken szerveződött állam csatlakozott az Unióhoz.

Külpolitikai megfontolások vezették viszont az Egyesült Államokat, hogy 1803-ban vásárlás útján újból

megduplázza az ellenőrzése alá vont területeket. Ez összefüggött Napóleon – akkor még első konzul – azon

törekvéseivel, hogy visszaállítsa a francia gyarmatbirodalmat az amerikai szárazföldön. Ennek érdekében

meggyőzte az akkor Franciaországgal szövetséges spanyol udvart, hogy adja vissza Louisianát cserébe azért,

hogy a spanyol király unokaöccsének, a pármai hercegnek Napóleon kreál egy itáliai királyságot. Louisiana

átadása papíron 1800 októberében megtörtént egy titkos szerződés keretében, amelyről az amerikaiak csak 1801

novemberében értesültek. A tényleges átadás nem haladt gyorsan, mivel a spanyolok bevárták, hogy Napóleon

miként teljesíti ígéretét. (A spanyol király csak 1802 októberében adta ki a átadásról szóló rendelkezést.)

Az átadási előkészületek egyik első lépéseként a spanyolok felfüggesztették az amerikaiak áruraktározási jogát

New Orleansban, amelyet egy 1795. évi szerződés biztosított. A hír nyugtalanító volt és felrémlett a lehetősége

aljnak, hogy a franciák majd elzárják a Mississippin való szabad hajózást is. Jefferson elnök ezért 1803

márciusában diplomáciai küldöttséget menesztett Párizsba, hogy New Orleans, vagy legalább egy sziget

megvásárlásáról tárgyaljon. Az amerikai megbízottakat Talleyrand külügyminiszter azzal a meglepő hírrel

fogadta, hogy Franciaország eladja egész Louisianát 15 millió dollárért. A váratlan fordulat magyarázata, hogy

Napóleon nem tudta visszafoglalni a néger felkelőktől Haitit, amely a francia szigetbirtokok központja volt.

Enélkül Louisiana elvesztette jelentőségét, a pénzre pedig feltétlenül szükség volt az Anglia elleni újabb

hadjárathoz.

A meglepett amerikai küldöttek némi tétovázás után megkezdték a tárgyalást, hiszen csupán New Orleans

megvételére felajánlhattak volna 10 millió dollárt. Bár az amerikai közvélemény vegyes érzelmekkel fogadta a

gyorsan megkötött egyezményt, a Szenátus végül ratifikálta a szerződést, a Képviselőház pedig megszavazta a

költségeket. 1803. november 30-án New Orleansban a franciák formálisan átvették a hatalmat, hogy december

20-án immáron az Egyesült Államok lobogóját húzzák fel a kormányzósági épületre.


Louisiana amerikai kézen megpecsételte a gyengén lakott spanyol Florida sorsát is. Mivel Louisiana határait

nem határozták meg pontosan, a franciák korábbi gyakorlata alapján az Egyesült Államok Nyugat-Florida egy

részére igényt tartott, s 1810-ben az amerikai telepesek „kérésére” békésen meg is szállta a területet. Florida

nagyobb része 1819-ben ugyancsak vétel útján jutott az amerikaiak birtokába. 1818 tavaszán ugyanis a seminole

indiánokat üldöző Jackson behatolt Floridába, s bár ezt követően visszavonult, a gyarmati problémákkal küzdő

madridi kormány jobbnak látta a nem védhető Floridát feladni. Így 1819-ben 5 millió dollárért átadta ezeket a

területeket az Egyesült Államoknak.

Csatlakozás, egyezség, háború és vásárlás

A Spanyolországgal 1819-ben kötött szerződés egyben meghatározta a Louisiana-vétel nyugati határát: a

Mexikói-öböltől a Sabine-, a Red- és az Arkansas-folyók mentén húzódott észak felé, majd a 42° szélességi kör

vonalában haladt a Csendes-óceánig. Ettől a határtól nyugatra, illetve délre terült el a spanyol gyarmatbirodalom

legészakibb területe, Új-Spanyolország. Ennek kormányzata 1821-ben földadománnyal lehetővé tette kétszáz

amerikai család betelepedését. Ezek a területek még ebben az évben elszakadtak a széthulló spanyol

birodalomtól, s az amerikaiak már az önálló Mexikóban telepedtek le. Lakhelyük, Texas a mexikói köztársaság

döntése alapján nyitva állott a betelepülés előtt. A jó földek elsősorban a világpiacon jól eladható gyapot

termesztésére specializálódott rabszolgatartókat vonzották. 1830-ban az új mexikói kormányzat megtiltotta a

rabszolgaságot és meg akarta akadályozni az amerikaiak további betelepülését. A telepesek tiltakozása

eredménytelen maradt, mire fegyverhez nyúltak. 1835-ben az ellenük küldött mexikói sereget legyőzték, sőt

vezérét is elfogták. Texas még ebben az évben kikiáltotta függetlenségét, amit Mexikó nem ismert el. Az

Egyesült Államok rokonszenvezett Texasszal, de Jackson elnök nem hagyta jóvá csatlakozási kérelmét, mert el

akarta kerülni a konfliktust Mexikóval. 1844-ben a kérdés ismét napirendre került az Államok Kongresszusában,

s 1845 februárjában mind a Szenátus, mind a Képviselőház jóváhagyta a csatlakozást. A megfelelő eljárás után

1845 decemberében Texas az Egyesült Államok 28. tagállama lett.

Az új állam felvételére az Egyesült Államok addigi legagresszívabb elnökének, James K. Polknak 1845

márciusában történt beiktatása után került sor. A Demokrata Párt színeiben induló jelölt választási jelszava így

hangzott: „Ötvennégy–negyven – vagy lövünk!” A kortársak számára világos volt, hogy a kijelentés Anglia

ellen irányul. 1818-ban ugyanis az Államok és Anglia rendezte a Nagy Tavaktól nyugatra fekvő vidék

határvitáját, s egyben megegyeztek a Louisiana-vétel északi határában, amely a 49° szélességi kör lett. Mivel túl

a Louisiana-terület nyugati határán (ami a Sziklás-hegység vízválasztója volt) a Csendes-óceánig terjedően a

hatalmak szempontjából gazdátlan területek voltak, ezt az Oregonnak nevezett térséget közös birtoknak

nyilvánították egészen az 54° 40' szélességi körig, ami fölött – az első felfedezés jogán – orosz Amerika,

Alaszka terült el. (A terület déli határát, a 42°-ot a következő évben Spanyolországgal kötött szerződés határozta

meg.) Oregont követelte tehát Polk, akit a közvélemény erősen támogatott, mert a sajtó jóvoltából terjedt a

meggyőződés, hogy az Államoknak „nyilvánvaló küldetése” a bevándorlók millióinak újabb és újabb területek

biztosítása. Az angol kormány ellenségesen fogadta a követelést, de 1846 júniusában végül egyezség született,

amelyet az amerikai Szenátus is elfogadott, hogy a területet a 49° szélességi körnél megfelezik, vagyis az 1818-

ban megállapított határvonalat meghosszabbítják a Csendes-óceán partjáig.

Az a tény, hogy Mexikó nem ismerte el Texas függetlenségét, így csatlakozását sem, komoly konfliktus forrása

lehetett. 1845 márciusában, amint az Egyesült Államok Kongresszusa elfogadta Texas csatlakozását, Mexikó

megszakította a diplomáciai kapcsolatot az Egyesült Államokkal. Ugyanakkor a texasi határ rendezetlensége,

valamint a Kaliforniába özönlő amerikai telepesek gondja miatt a mexikói kormány már 1845 augusztusában

diplomáciai úton jelezte tárgyalási készségét. Az elnök decemberben el is küldte megbízottját Mexikóvárosba –

hogy tárgyaljon Felső-Kalifornia és új-Mexikó megvételéről! A mexikói kormány azonban csak Texas

határának megállapításáról volt hajlandó tárgyalni, s 1846 februárjában elutasította a megbízottat. (Mexikóban

ekkor még számíthattak arra, hogy az Oregon fölötti vita angol–amerikai háborúhoz vezet.) Az Egyesült

Államok elnöke, aki már 1845 októberében „Texas határainak védelmére” rendelte hadserege mintegy felét,

1846 márciusában elrendelte az általa Texas határának tekintett Rio Grande folyóig való előrenyomulást. Április

24-én itt megtörtént az első összecsapás és május 13-án Polk elnök – a Kongresszus hozzájárulásával –

deklarálta a háborút Mexikó ellen.

A háború kezdetén a mexikói sereg számbeli fölényben volt ugyan, de azt az amerikaiak mind létszámban, mind

felszerelésben rövidesen felülmúlták. Több oszlopban átkelve a Rio Grandén, 1847-ben mélyen behatoltak

Mexikóba, sőt Veracrúzban partra szállva ősszel elfoglalták Mexikóvárost is. Az 1848. február 2-án aláírt

békében Mexikó lemondott Kaliforniáról és új-Mexikóról, s így az Államok területe újabb 1,1 millió

négyzetmérfölddel gyarapodott. (A legyőzött ellenfelet 15 millió dollárral kártalanították.) Az amerikai–mexikói

határ azonban csak 1853-ban alakult ki véglegesen, amikor az Egyesült Államok egy délen tervezett vasút


kedvezőbb vonalvezetése érdekében újabb 45 ezer négyzetmérföld eladására kényszerítette legyőzött

szomszédját. A kártalanítás újabb 10 millió dollár volt.

Az Egyesült Államok tehát 1846–48 között csendes-óceáni hatalom lett, befejeződött a terjeszkedés „tengertől

tengerig”. Az európai bevándorlás és az államszövetség erőforrásai töretlenné tették ezt a páratlan területi

fejlődést, amely hol békés úton, hol erőszakkal – de az őslakosság érdekeit mindig mellőzve – komoly

kontinentális hatalmat hozott létre. A megszerzett területek természetesen lassan népesültek be, s a civilizáció

határait egyre távolabb toló telepesek hullámai csak 1890-re borították el a „szabad földeket”, benépesítve

immár a Nagy Síkságot és a Szikláshegység völgyeit.

2. Képek


1. Az orosz gyarmatbirodalom kialakulása

NIEDERHAUSER Emil

Az orosz gyarmatbirodalom kialakulása

A középkori Oroszország dél felől, természetes határok nélkül, évszázadokon keresztül ki volt téve a sztyeppei

nomád népek állandó támadásainak. A mongol betöréssel a helyzet súlyosbodott, hiszen most már rendszeres

adóztatás is sújtotta a sok részre szakadt Oroszországot, a zsákmányoló betörések viszont mégsem szűntek meg.

1480 – bizonyos mértékig – fordulópont: ettől kezdve a moszkvai fejedelemség már nem fizetett többé adót a

tatároknak.

Közben, néhány évszázadon keresztül, egy forrásokban alig nyomon követhető belső vándorlás ment végbe,

északkeleti irányban. A parasztok ebben az irányban vándoroltak el, így a Moszkva körül egyesített ország

súlypontja is errefelé tolódott. Ez a lassú, észrevehetetlen költözködés lett az egyik hagyománnyá, amelyből

majd a keleti terjeszkedés kinőtt. A másik hagyomány a nomádok elleni védekezés, majd támadás.

Oroszország a 16. században, amikor szerencsésebb fekvésű európai országok már javában szerezték

gyarmataikat a tengereken túl, ezektől még el volt zárva. Egyedül a messzi északon, az Északi Jeges-tenger felé

volt közvetlen kapcsolata, néhány rövid nyári hónapra. A 16. század nagyobb részében IV. Iván (1533–1584)

uralkodott, immár a részfejedelemségek felszámolása utáni egységes orosz állam fejeként, aki már hivatalosan is

felvette a cári, azaz császári címet – Bizánc örökét – a kétfejű sassal mint címerrel. Ő volt az, aki megkezdte a

terjeszkedést, s ezzel lerakta a későbbi gyarmatbirodalom alapjait.

Terjeszkedés a „szabad föld” felé

Ennél a terjeszkedésnél figyelembe kell venni, hogy sokáig nyugat és dél felől erős, az orosznál erősebb államok

helyezkedtek el: Svédország, a Német Lovagrend, Lengyelország, a mongolok Arany Hordája, majd az Oszmán

Birodalom. Egyedül a messze északkelet felé, Szibéria irányában lehetett terjeszkedni; gyéren lakott területre,

amely szőrmét adó állatokban volt gazdag. De az orosz állami szervezet az Urált sem érte el minden pontján.

A helyzet azonban IV. Iván hosszú uralkodásának idején kezdett megváltozni. Az Arany Horda részekre

szakadt, néhány egymástól független kánságra. A Német Lovagrend lengyel fennhatóság alá került, majd a balti

területen világi állammá alakult át. Lengyelország sem volt már régi erejében.

A még délebbre létrejött Habsburg birodalom, mely el volt foglalva az oszmánokkal meg nyugati

kötelezettségeivel, olykor még szövetségesnek is számíthatott volna.

A század derekán ilyen körülmények között kezdte meg IV. Iván az ellentámadást a nomádok ellen. Előbb

1552-ben meghódította a kazanyi erődítményt, és ezzel az egész kazanyi kánságot, majd 1556-ban Asztrahányt.

Ezzel délkeleti irányban nagyot lépett előre, eljutott a Kaszpi-tengerig. Asztrahány ostroma és meghódítása után

két évvel nyugat felé fordult, megkezdte az ún. livóniai háborút. (Livóniának nevezték az egyik balti

tartományt.) A háború végül Báthory István lengyel király fellépése következtében kudarccal végződött, a Balti-

tengerhez nem sikerült kijutni. Délebbre sem lehetett egyelőre továbbhaladni, az Arany Horda legerősebb

utódállama, a krími kánság még kemény falatnak bizonyult, különben is mögötte állt az Oszmán Birodalom,

mely épp most volt hódító ereje teljében.

Így maradt a keleti terjeszkedés. 1581-ben az orosz csapatok felszámolták a szibériai kánságot, amely az Arany

Horda egyik maradványa volt. Megnyílt az út Szibéria felé. Ez lett Oroszország „vadnyugata”, terjeszkedési

területe. Az orosz parasztok ide szökdöstek földesuraik elől, szabad paraszti közösségekben folytatva az otthon

megszokott termelőmunkát. Az államhatalom is hamarosan követte őket. Erődítményeket hoztak létre,

egyszerűen csak fából, az is elég volt az itt élő gyér lakossággal szembeni védekezésre. Tomszk erődítményét

1604-ben építették fel, mintegy évszázad múlva, 1716-ban – jóval keletebbre – Omszkot. Addigra az orosz

telepesek már elérték a Csendes-óceán partját, a hatóságok hamarosan itt is követték őket. Ez Ázsia északi sávja

volt, az erdős övezet. A parasztok nagy erőfeszítéssel törték a földet, az őslakosság visszavonult a megmaradt

erdőkbe. De a hatóságok itt is utolérték őket és behajtották az adót, főképp állatprémek formájában.

De Szibéria messze volt, a közlekedés irdatlan nehéz, hiszen a folyók mind észak-déli irányban folynak, s

inkább gátolják a járást. Oroszország végül is európai hatalomnak számított, tehát mégis erre illett tájékozódnia

újabb hódítások után. A 17. század derekán az orosz, lengyel és oszmán állam közti senki földjén kialakult

kozákság, amely idővel jórészt lengyel zsoldba állt, fellázadt a lengyel–litván állam fennhatósága ellen, s


1654ben elfogadta az orosz cár, Alekszej Mihajlovics fennhatóságát. A felkelés vezetője, Bohdan Hmelnyickij

tekintélyes önkormányzatot harcolt ki a csatlakozás fejében. (Az orosz kormányzat ezt egy ideig meg is adta, az

ukránoknak a 18. század elejéig megvolt a saját hetmanjuk, aki a tartomány ügyeit intézte.)

Legyengült szomszédok

Ukrajna Dnyeper-balpartján elterülő részének a megszerzésével Oroszország egy lépéssel közelebb jutott az

Oszmán Birodalomhoz, illetve a krími kánsághoz. I. Péter még csak névleg uralkodó – helyette nővére, Zsófia

kormányzott –, amikor az 1680-as évek második felében Golicin herceg két hadjáratot is vezetett a Krím ellen.

Ekkor még sikertelenül. De I. Péter 1695-ben megostromolta és bevette Azovot, ezzel már kijutott egy soha be

nem fagyó tengerhez.

I. Péter uralkodása egyébként nagy lépéssel vitte előre az országot a birodalommá alakulás útján. 21 évig tartó

háborúba bonyolódott a nagy északi ellenféllel, Svédországgal, s hosszas harcok után biztosítani tudta a

Baltikum északi csücskének, a mai Észtországnak az elfoglalását, s ezzel kijutott a tengerhez. 1703-ban sor

került Szentpétervár megalapítására. A finnugor őslakosság visszahúzódott. 1711-ben Péter az oszmánok ellen

indult, de kudarcot vallott, még Azov is elveszett rövid időre. De ekkorra már nagy eredmény született a Távol-

Keleten: az 1689-ben Nyercsinszkban a kínai kormánnyal kötött szerződésben az oroszok megszerezték az

Amur folyó bal partját, a máig meglévő orosz–kínai határt. Innen már nem lehetett tovább menni, legfeljebb a

tengerszoroson átkelve. Viszont egy perzsa háború során Oroszország 1723-ban megszerezte Bakut.

Európában nagyobb lehetőségek adódtak. E 1768–1774 közti orosz–török háború eredményeként az oroszok

megszerezték a Krím-félsziget szárazföldi kulcserődítményeit, Kercset és Jenikalét, a Dnyeper torkolatánál

pedig Kinburnt. A béke védnökséget biztosított Oroszországnak a balkáni ortodox lakosság felett, és kimondta,

hogy a krími tatárok szabadok, nem hűbéresei többé a szultánnak. A szabadság nem tartott sokáig. II. Katalin

1783-ban kiterjesztette védnökségét a krími kánságra. Néhány év alatt sikerült meghódítani az egész félszigetet.

A most már teljesen legyengült nyugati szomszéd, a lengyel–litván állam ügyeibe az orosz kormányzat kénye-

kedve szerint avatkozott be, azt választatott királynak, aki megfelelt Oroszországnak, az orosz csapatok mint

saját földjükön jártak keresztül-kasul az ország területén. Ausztria és Poroszország ellenkezése miatt azonban

1772-ben a három szomszéd felosztotta egymás közt Lengyelországot. Először csak két határsáv jutott

Oroszország birtokába. A lengyelek belső reformkísérletei azonban azzal fenyegettek, hogy az állam mégis

megerősödik. Erre 1793-ban az oroszok és a poroszok újabb területeket vettek el. (Ekkor jutott a mai

Belorusszia és a Dnyeper-jobbparti Ukrajna Oroszország kezére.) A lengyelek felkeléssel válaszoltak, a

viszontválasz 1795-ben az egész állam felosztása volt a három szomszéd között. Oroszország lengyelek lakta

területeket is jócskán bekebelezett és Varsó közeléig jutott el.

Most már az egész balti tengerpart Oroszországé volt, de mindegyik kikötő télen befagyott, használhatatlanná

vált. A nagy világóceánoktól még a szibériai hódítások ellenére is el volt zárva az orosz állam. Ezért maradt a

következő századra is fő célként a déli terjeszkedés Konstantinápoly irányában, a két tengerszoros megszerzése

érdekében, melyek kijutást jelentenek a Földközi-tengerre. Csakhogy bármennyi háborút is vívtak itt az oroszok

(a 19. században ugyanúgy 20-30 évenként zajlott le egy orosz–török háború, mint a 18. században), a

nagyhatalmak féltékenysége ezt a törekvést minden esetben megakadályozta. Az orosz kormányzat csak annyit

tehetett, hogy elősegítette a balkáni nemzetek felszabadulását az oszmán uralom alól. Tartósan egyik új balkáni

államban sem tudta megvetni a lábát.

Az újkori állam erejével

A századforduló 25 éves európai vihara újabb változásokat hozott. Az utolsó orosz–svéd háború (1808–1809)

nyomán Oroszország megkapta egész Finnországot, igaz, autonóm nagyhercegségként, jelentős belső

önkormányzattal. Sokféle sajátos oknál fogva az orosz kormányzat tiszteletben tartotta majdnem egy évszázadig

az autonómiát, csak az újabb századforduló táján kezdte egyre inkább szűkíteni, végleg akkor sem számolta fel.

(Bár a tengerparti erődítményekben orosz csapatok állomásoztak, a nagyhercegségnek még saját hadserege és

pénze is volt.)

A másik nyereség még fontosabbnak bizonyult. A Napóleon kegyelméből 1808-ban létrehozott Varsói

Hercegség a bécsi kongresszuson (1814–15) történt nagy osztozkodás során Lengyel Királyság néven

Oroszországnak jutott, ugyancsak belső autonómiával, önálló hadsereggel, választott parlamenttel. Itt azonban

az orosz kormányzat nem tartotta magát olyan szigorúan az egyezményekhez, fokozatosan megnyirbálta az

önállóságot, és az 1830–31. évi lengyel felkelés után meg is szüntette és a területet főkormányzóságként

beolvasztotta a birodalomba. 1851-ben a belső vámot is eltörölték, a lengyel terület néhány évtizedre


Oroszország legfontosabb ipari centrumává lett, az egész orosz piacra eljutottak az árui. Ez még csak nem is

nevezhető igazi gyarmatosításnak. 1812-ben pedig egy soron lévő orosz–török háború nyomán Oroszország

megkapta Besszarábiát, a mai Moldvai Köztársaságot. Ezzel eljutott a Duna torkolatáig. Egy perzsa háború

nyomán 1813-ban megint két kaukázusi tartomány, Gandzsa és Semákha került Oroszországhoz.

Hiába jutottak ki az oroszok a Távol-Keleten a Csendes-óceánhoz, a terület még mindig nagyon távolinak

bizonyult, hónapokig tartott az út odáig. Igaz, 1799-ben megalapították az Orosz–Amerikai Társaságot, mely az

angol és holland társaságok mintájára már a tengeren túl is kezdett terjeszkedni, a Kurili-szigeteken, Szahalin

szigetén, sőt az amerikai kontinens északkeleti végén, Alaszkában is. A prémes állatok vadászata és

feldolgozása valamelyes hasznot is hozott, a bennszülöttek itt is illemtudóan átengedték a terepet. Az orosz

kormányzat mégis egyre terhesebbnek látta ezt a távoli gyarmatot, a tengeri összeköttetés még hosszabb időt

vett igénybe – Afrika megkerülésével –, mint a szibériai út. 1867-ben 7,2 millió dollárért Alaszkát eladták az

Egyesült Államoknak. (Néhány év múlva kiderült, hogy roppant gazdag aranylelőhelyek vannak itt. De akkor

már késő volt.)

Az orosz kormányzat a balkáni fő terjeszkedés mellett déli irányban a Fekete-tenger keleti partvidékét sem

vetette meg. Végül is így lehetett az addigi oszmán beltengert orosz beltengerré változtatni. Ezzel is a szorosok

közelébe juthatnak az oroszok.

A Kaukázus és a tőle délre elterülő vidék forma szerint az Oszmán Birodalom fennhatósága alá tartozott.

Valójában egymástól független kis országocskákra vagy törzsi fejedelemségekre oszlott. Ezek külön sem

látszottak veszélyes ellenfeleknek, az Oszmán Birodalom sem volt már olyan félelmetes. Itt tehát lehetett

valamit kezdeni. II. Katalin már 1783-ban, a Krím megszerzésével egy időben védnöksége alá helyezte II. Iraklij

(Hérakliosz) grúz királyt, Kartalinia és Kahétia uralkodóját. Az 1791. évi oszmánokkal kötött iasi-i béke

nemcsak a Dnyesztert tette meg délnyugaton határfolyónak, hanem délkeleten a Kubany folyót is. Ezzel az

oroszok már eljutottak a Kaukázus előterébe. Ettől kezdve folyamatossá vált a lassú előnyomulás. Csakhogy ez

nem szibériai típusú volt, meghátráló őslakosokkal. Az itteni bennszülöttek hevesen védekeztek.

Az orosz kormányzat átkaroló mozdulatokkal próbálkozott. 1801-ben bekebelezte az addig is védnöksége alatt

állt Grúziát. Az 1827–28. évi orosz–perzsa háború után újabb területeket sikerült megszerezni, a jereváni és

nahicseváni kánságot, vagyis Kelet-Örményországot. (Nyugat-Örményország napjainkig török birtok.) A

következő évben, az 1828–29. évi orosz–török háború után Oroszország megkapta a Duna-deltát, és újabb

Kaukázuson túli területeket. A vad kaukázusi vidék még vadabb bennszülötteivel most már orosz területté vált.

1836-ban egy Samil nevű muzulmán főpap vezetésével felkelt az itteni lakosság, több mint két évtized kellett a

terület pacifikálásához, orosz sorkatonák és tisztek ezrei estek el ezekben a harcokban. De végül a túlerő, a jobb

fegyverzet mégiscsak felülkerekedett. Az 1875–1878 közti nagy keleti válság idején – amely 1877-ben újabb

orosz–török háborúba torkollott, s az oroszok a Balkánon újabb nyereségekhez jutottak – a hódításoknak csak

egy részét hagyták meg a féltékeny nagyhatalmak. (Besszarábia déli felét, amelyet 1856-ban a krími háború után

szereztek meg.) De a Kaukázuson túli hódítások, Karsz és Ardagan megmaradtak. Az ekkor kialakított

határvonal máig érvényes.

A Kaukázus vidékét tehát sikerült elfoglalni és megtartani. Hamarosan újabb lehetőségek adódtak a

terjeszkedéshez, s ezek most már a szó modern értelmében vett gyarmati megfontolásokból következtek: Közép-

Ázsiában hasonló a helyzet a Kaukázushoz. Néhány nagyobb önálló állam, a feudális rendszer belső

nehézségeitől már meggyengítve, meg törzsi területek, valódi „senki földje”, már Kína és India irányában.

Valahol a távolban tehát egy India, vagy legalábbis Afganisztán felé való terjeszkedés is kilátásba került, nem

beszélve Perzsiáról, a gyenge hatalomról.

A világ egyhatoda

A legközelebbi cél a kazahok földje volt. Az oroszok itt valamiféle laza felsőbbséget gyakoroltak, mely ellen

1837–1847-ben hosszú harcok folytak Keneszari Kaszimov szultán vezetése alatt. De az oroszok itt is

felülkerekedtek. Most három újabb ellenfél adódott, a bokharai emirátus, meg a khivai és kokandi kánság. Tőlük

délnyugatra ott volt Turkesztán, a turkománok földje. A hideg Szibériához képest szinte szubtrópusi területek,

öntözéses földműveléssel, ahol bőven megterem a gyapot. Milyen jól jönne ez a moszkvai textilgyárosoknak!

1839-ben a kormányzat már próbálkozott egy Khiva elleni hadjárattal, de kudarcot vallott. A lassú katonai

előretörés mégsem állt meg. 1854-ben megalapították Vernoje erődítményét, a turkománok elleni harc bázisát.

1864-ben innen indult a következő támadás. Oroszország már túl volt az 1863. évi lengyel felkelés által kiváltott

sokkon – a nyugati hatalmak nem indítottak támadást, mint a krími háború idején. Gorcsakov kancellár-

külügyminiszter mindenesetre körlevelet intézett a nagyhatalmakhoz. Kifejtette, hogy Oroszország semmi esetre

sem kíván területi hódításokat. De határain túl barbár vidékek vannak, innen állandó betörésekkel fenyegetik


Oroszországot. Tehát védekezni kell, s ezt csak újabb területek pacifikálásával lehet megtenni. Oroszországnak

a civilizáció terjesztése érdekében kell fellépnie.

1868-ban egy Bokhara elleni támadás újabb területi nyereségeket hozott, 1873-ban ismét, ezúttal Khivától is, és

mindkét állam elismerte Oroszország fennhatóságát. Olyan volt ez, mint az indiai fejedelemségek helyzete az

angolok uralma alatt. 1876-ban Kokandban felkelés tört ki, leverése után a területet bekebelezték

Oroszországba.

Most már nyugodtan a turkománok ellen lehetett fordulni. 1878-ban, a balkáni kudarc évében indult meg a

támadás. A területet 1881-ben bekebelezték, mint turkesztáni főkormányzóságot, bár a harcok 1895-ig

elhúzódtak. 1885-ben a mervi oázis miatt ugyan majdnem háború tört ki az Indiát veszélyeztetve érző Anglia

ellen, de az incidenst sikerült diplomáciai úton, német közvetítéssel rendezni. A kiváló orosz zeneszerző,

Borogyin „Közép-Ázsia sztyeppéin” c. szimfonikus költeményében örökítette meg az orosz seregek civilizációs

küldetésének eredményeit.

Az orosz kormányzat figyelme azonban már korábban újra a Távol-Kelet felé fordult. A tajping-felkelést

kihasználva a nyugati nagyhatalmak beavatkoztak Kínában, komoly kereskedelmi engedményeket csikartak ki,

sőt Japán elszigeteltségét is megtörték. Az orosz nagyhatalom ezekből az eseményekből nem maradhatott ki.

Japánnal 1855-ben kötöttek egyezményt, melynek értelmében a Kurili-szigetek egy része az oroszoké, Szahalin

pedig közös orosz–japán birtok. Négy évre rá megosztoztak e szigeten, melynek északi fele lett orosz birtok.

Egy 1875. évi szerződés szerint viszont az egész sziget az oroszoké, a Kurili-szigetek pedig a japánoké. Az

1858. évi ajguni és az 1860. évi pekingi szerződés ugyanolyan kiváltságokat biztosított Oroszországnak

Kínában, mint a többi nagyhatalomnak.

A távol-keleti terjeszkedés újabb állomása volt 1891-ben a transzszibériai vasút megépítésének a bejelentése.

Addigra Oroszország már Koreával is kötött szerződést, 1884-ben. Korea forma szerint Kína hűbérese volt, a

valóságban önálló állam, s ezzel a szerződéssel megnyílt az út az orosz befolyás előtt. A Koreától északnyugatra

fekvő Mandzsúria is hamarosan terítékre került. A japán–kínai háborút lezáró nagyhatalmi beavatkozás nyomán

1896-ban orosz–kínai szerződés jött létre a kelet-kínai vasút megépítéséről. A vasútvonal Mandzsúria területén

haladt volna át, és gyakorlatilag orosz fennhatóság alá helyezte a tartományt, mert az orosz

pénzügyminisztérium volt a területen illetékes, természetesen orosz csapatok által biztosítva. Amikor pedig

Németország, majd Anglia is 99 évre „bérbe vett” egy-egy kínai kikötőt, Oroszország sem hiányozhatott a

jelentkezők sorából. Egy 1898. évi szerződés szerint a liaotungi félszigetet szerezte meg Port Arthurral, mint az

orosz kereskedelmi behatolást és politikai befolyást biztosító erődítménnyel.

*

Ezzel zárult le a századforduló előtt az orosz gyarmatbirodalom kiépülése. A régóta elindult, de sokáig csak

mellékesnek számító keleti, szibériai terjeszkedés mellett a nyugati, a déli és végül a közép-ázsiai gyarmatok

megszerzése került sorra. Sajátos, hogy a gyarmati területeket nem választotta el tenger az anyaországtól,

mellyel szervesen egybeépültek. Az orosz közigazgatási rendszert az új területre is – csekély kivétellel –

kiterjesztették, ezért ezeket nem tartották hivatalosan gyarmatoknak. Az is különbség volt, hogy a nyugati

hatalmak gyarmataitól eltérően az orosz birtokba került területek gazdasági kiaknázása kevéssé mutatott

gyarmati vonásokat, egyedül a közép-ázsiai gyapotövezet számítható kivételnek. A moszkvai gyárosok itt meg

tudták akadályozni a helyi gyapotfeldolgozó ipar kiépítését, gyárat létrehozni itt tilos volt. Egyébként a kezdeti

védekező reflexektől kezdve a területek megszerzésének sokkal inkább politikai-stratégiai, mint gazdasági okai

voltak.

Így állt össze 1900 tájára az orosz gyarmati birodalom, egy összefüggő nagyhatalmi territórium formájában.

Már akkor a világ egyhatodának nevezték.

2. Képek


1. A Brit Birodalomtól a Nemzetközösségig

SURÁNYI Róbert

A Brit Birodalomtól a Nemzetközösségig

A Brit Birodalom kialakulása a 17. század elején kezdődött. Fejlődésének első szakasza 13 észak-amerikai

gyarmatának elszakadásával, az Egyesült Államok megalakulásával (1775–1783) zárult le. A birodalom

második korszakáról már nehezebb pontosan meghatározni, mikor is fejeződött be. A történészek többsége

szerint ez a szakasz az első világháborúval végződött. A birodalom legnagyobb kiterjedését e háború

eredményeként, 1920-ban érte el, amikor népszövetségi mandátumként korábbi német gyarmatokkal és a török

birodalomtól elvett közel- és közép-keleti területekkel gyarapodott. Így vált – felölelve a Föld szárazföldi

területének és a világ lakosságának egynegyedét –, a legnagyobb kiterjedésű és lélekszámú hatalommá az

emberiség történetében. Sajátos vonásai közé tartozik, hogy nem alkotott egybefüggő területet, de minden

világrészre kiterjedt, s egyes részei a fejlődés legkülönbözőbb fokán állottak.

Egy korona alatt

A birodalom arculatát hosszú decentralizációs folyamat alakította. Sokféle nyelvű, vallású, népességű részei

nem voltak önkényesen alávetve egy központnak. A telepes gyarmatok nagyfokú önkormányzatának kiépítése

már a 19. században jelentősen előrehaladt. 1867-ben Kanada, 1901-ben Ausztrália, 1907-ben Új-Zéland, 1910-

ben a Dél-afrikai Unió magas fokú állami önállóságot, domíniumi státust vívott ki. A brit gyarmati csapatokat

már 1868–71-ben kivonták Kanada, Ausztrália és Új-Zéland területéről, ahol megkezdték a helyi haderő

felállítását. Bár egy 1865. évi törvény megengedte saját hadihajók építését, erre a domíniumokban csak az első

világháborút megelőző években került sor. Kanada kivételével a domíniumok hozzájárultak a birodalmi védelmi

kiadásokhoz. A domíniumokban a kormány és a parlament mellett a közös államfőnek elismert brit uralkodót a

főkormányzó képviselte. A domíniumok miniszterelnökei a brit kormányfő elnökletével időnként összeülő

birodalmi konferencián tárgyalták meg a közös ügyeket. A konferenciákon ajánlásokat fogadhattak el, amit

jóváhagyásra a domíniumok parlamentjei elé terjesztettek. Az 1911. évi birodalmi konferencián H. H. Aquith

brit miniszterelnök még úgy vélte: a domíniumi kormányok belpolitikai önállósága mellett a birodalom

külpolitikájának intézése teljes egészében a londoni kormány kezében marad. Mivel a domíniumok már ekkor a

regionális ügyekben önállóan állást foglaltak – pl. Ausztrália csendes-óceáni terjeszkedésre törekedett –, békés

körülmények közt sem maradhatott volna sokáig a külpolitika a londoni kormány kizárólagos joga.

A domíniumok részvétele az első világháborúban maga után vonta, hogy a háború utáni rendezésben, a

békekonferencián is hallatni kívánták szavukat. 1917 márciusában a domíniumi vezetők részvételével

létrehozták a birodalmi háborús kabinetet. A brit háborús kabinet ezután csak az Egyesült Királyság ügyeivel

foglalkozott. A birodalom szélesebb ügyei a birodalmi háborús kabinetre tartoztak, résztvevői egyenjogúsággal

rendelkeztek, az elnöklő brit miniszterelnök, David Lloyd George pedig csupán az első volt az egyenlők között.

1917–18-ban tehát két kabinet ülésezett rendszeresen Londonban. 1918 novemberében elfogadták, hogy a

domíniumok mint önálló államok és hadviselő felek a békekonferencián a brit birodalom delegációjában

kapjanak képviseletet. A külföldi hatalmak 1919-ben még nem ismerték el a domíniumokat független

államoknak, hanem csak hadviselő országoknak, amelyeknek joguk van részt venni a békekötésben.

A domíniumok (és az önkormányzattal nem rendelkező India) felvétele a Nemzetek Szövetségébe azonban

nemzetközi státussal járt, Ausztrália, Új-Zéland és Dél-Afrika a mandátumos területek (a korábbi német

gyarmatok) igazgatására is jogot nyert. A domíniumok külpolitikai cselekvési szabadságát bizonyítja, hogy nem

vállalták a locarnói szerződésben előírt kötelezettséget az Egyesült Királysággal közösen Németország nyugati

határainak a fenntartására, óvakodtak attól, hogy akár birodalmi, akár népszövetségi speciális kötelezettséget

vállaljanak a két világháború közötti korszakban.

A domíniumok önállóságának elismeréseképpen 1925-ben az angol kormány külön domíniumügyi

minisztériumot hozott létre. (1947-ben „átkeresztelték” a nemzetközösségi ügyek minisztériumává.) A

gyarmatügyi minisztériumhoz ezután már csak azok a különféle jogállású gyarmatok tartoztak, amelyeket az

angol kormány által kinevezett kormányzók és adminisztrátorok irányítottak. Ők megvétózhatták az egyes

gyarmatokon működő helyi, korlátozott jogkörű kormányok bármely intézkedését. A gyarmati alkotmányok a

lényeges jogköröket a londoni kormány kezébe összpontosították; Angliában döntöttek a gyarmatok ügyeiről, de

arra törekedtek, hogy a helyi lakosságot, főként a földbirtokosokat, törzsi stb. vezetőket bevonják az ügyek

intézésébe.


Az 1926. és 1930. évi birodalmi konferenciák ajánlásai alapján 1931-ben a Westminsteri statútumban

szabályozták Nagy-Britannia és a domíniumok viszonyát. Eszerint a domíniumok egyenlő státussal rendelkező

autonóm közösségek, sem bel-, sem külügyekben nincsenek egymásnak alárendelve, csak a koronának való

együttes alávetettség egyesíti őket mint a Brit Nemzetközösség szabad elhatározásból társult tagjait. A

Westminsteri statútum függetlenítette az angol parlamenttől a domíniumok törvényhozását. Lehetővé tette a

domíniumoknak önálló külképviselet felállítását is. Az egyes domíniumokat Nagy-Britanniában és a többi

domíniumban a nagykövetnek megfelelő jogállású főbiztosok képviselték. Alkotmányjogilag két szimbólum

kötötte össze az anyaországot és a domíniumokat: a brit korona és a királyi titkos tanács mint legfőbb

feljebbviteli fórum. A birodalom elnevezése 1931-től: Brit Nemzetközösség és Birodalom (British

Commonwealth of Nations and Empire).

Közös pénz- és vámrendszer

A birodalmat összetartó erők lazulása igen mélyreható, bonyolult folyamat volt. Anglia világhatalmi szerepe a

birodalmi pozíciókon alapult. A világhatalom kiépítése karöltve haladt a tengeri, ipari, kereskedelmi és

pénzügyi hegemóniája kialakulásával. A kiterjedt birodalmi piac azonban nem ösztönözte kellően az

anyaországot az ipari termelés technikai, szerkezeti továbbfejlesztésére. Az anyaországi termelő beruházások

rovására a brit tőke a jövedelmezőbb külföldi befektetési lehetőségeket kereste. Így Nagy-Britannia az 1880-as

évektől elvesztette ipari monopolhelyzetét, majd századunkban világkereskedelmi és pénzügyi hegemóniáját is.

A világgazdasági válság elleni védekezésül 1932-ben az ottawai birodalmi konferencián sor került a

preferenciális vámrendszer kialakítására, ami a nemzetközösségi kötelékek egyik fő formája lett. Külső

országokkal szemben a nemzetközösségi országok a protekcionizmust fokozták, egymás felé viszont

alacsonyabb vámokat vagy kölcsönös vámmentességet biztosítottak. Miután 1931-ben végleg le kellett mondani

a font sterling aranyparitásáról, Kanada kivételével a birodalom országai ún. sterlingblokkot hoztak létre, vagyis

ezek az országok valutatartalékaik nagy részét fontban tartották, valutájuk árfolyamát a fonthoz kötötték. A

birodalmi kapcsolatok alapja a preferenciális vámok mellett a sterlingblokk, később sterlingövezet lett. A

birodalom nyújtotta előnyök között kisebb szerepe volt a fejlesztési beruházásoknak; az 1929. évi gyarmati

fejlesztési törvény évente szerény 1 millió fontot irányzott elő, amivel a gyarmatokon a brit áruvásárlásokat

ösztönözték. Az 1940. évi gyarmati fejlesztési és jóléti törvény kezdte el egy átfogó segélyezési rendszer

kidolgozását. A birodalmi kötelékek, kapcsolatok fennmaradása szempontjából a birodalom lényeges

sajátosságára mutatott rá 1943-ban Stafford Cripps, aki Winston Churchill kormánya nevében az előző évben

először ajánlotta fel Indiának – bár csak a háború utáni időszakra – a domíniumi státust. Cripps állandóan

változó, fejlődő konglomerátumnak nevezte a birodalmat, amelynek részei, ha még nem érték el a kívánt

önrendelkezést, legalább érezhetik, remélhetik, hogy abba az irányba haladnak.

A függetlenedés útjai

A második világháború után a gazdaságilag meggyengült, eladósodott anyaországnak már nem voltak kellő

erőforrásai, hogy világszerte megbirkózzék a függetlenségi törekvésekkel. Az anyaország hanyatlásával

párhuzamosan a gyarmatok függetlenné válása, a gyarmati uralom felszámolása, a hatalom átadása

elkerülhetetlenné vált. 1947-ben India és Pakisztán, 1948-ban Ceylon, 1957-ben Ghána és a Maláj Szövetség

érte el a domíniumi státuszt. Az ázsiai domíniumok létrejöttével a Nemzetközösség indokoltan hagyta el a brit

jelzőt. 1950-ben India, 1956-ban Pakisztán köztársasággá vált, amelyek az angol uralkodót csak a

Nemzetközösség fejének ismerték el, a Maláj Szövetség élén pedig maláj uralkodó állt, így ezekben az

országokban főkormányzó sincs. A domíniumokat függetlenné válásuk kifejezéseként ezután inkább

társországoknak vagy a Nemzetközösség országainak nevezik.

A gyarmatok függetlenné válása az 1950-es évek végén és 1960-as évek elején felgyorsult és lényegében

befejeződött. (1981 után Hongkongtól eltekintve a még brit kézen lévő kis szigetekén és területeken alig 130

ezer ember élt.) Harold Macmillan konzervatív kormánya a hatalom elkerülhetetlen átadását végül sajátos

erényként, valamiféle győzelemként tüntette fel.

A dekolonizálási folyamat gyorsan lezajlott, de nem ment mindenütt simán, rendezetten, hosszantartó harc

nélkül. A brit gyarmati hatóságok erőszakos módszereinek kudarcát jelzi, hogy számos függetlenségi mozgalom

vezetője megjárta előbb a börtönt, míg eljutott a kormányalakításig (a ciprusi Makariosz, a ghánai Nkrumah, a

nyasszaföldi Dr. Banda, a kenyai Kenyatta). 1953-ban Brit-Guyanában a demokratikus választáson győztes népi

haladó párti kormányzatot kommunista befolyástól tartva eltávolították, egypártrendszer létrehozásával is

megvádolták. Számos függetlenné vált nemzetközösségi országban nem a westminsteri típusú parlamenti

demokrácia, hanem egypártrendszer jött létre.


A nemzetközösségi kapcsolatokat is súlyosan megterhelte, hogy Kenyában és Dél-Rhodesiában az európai

telepesek hosszú ideig meggátolták a fekete többség hatalomátvételét. Kenyában 1952 óta gerillaháború folyt. Itt

a brit gyarmati hatóságok kezükben tartották a hatalmat, amit végül 1963-ban átadtak a fekete többségnek,

amivel a telepesek is, kellő kártérítést kapva földjeik után, megbékéltek. Dél-Rhodesiában viszont 1923 óta a

telepesek kezében volt a kormányzás és 1965-ben egyoldalúan kikiáltották függetlenségüket. Egy sor

nemzetközösségi tagállam elégedetlen volt az anyaországgal, mert fegyveres beavatkozás helyett csupán

gazdasági szankciókkal igyekezett rendezni a kérdést. A fegyveres függetlenségi harc, a nemzetközi nyomás

előbb egy belső rendezési kísérlethez vezetett (Muzorewa-kormány). Az 1979. évi lusakai nemzetközösségi

kormányfői konferencián született meg a dél-rhodesiai alkotmányos rendezés terve, ami jelzi a

Nemzetközösség, mint konzultációs fórum értékét.

Az utak szétválnak?

A brit gyarmatok függetlenné válásával a Nemzetközösség tagjainak száma az 1980-as években 46-ra

emelkedett. Kérdéses volt, hogy milyen célok és érdekek tartják össze azután a közösséget? A közös

állampolgárság gondolatával leszámoltak a nemzetközösségi bevándorlást korlátozó 1962. évi és a

munkavállalást megszigorító 1965. évi brit törvények. A Nemzetközösség nem volt többé diplomáciai vagy

politikai egység sem: jelentős számú tagállam el nem kötelezett politikát vállalt. Az 1956. évi szuezi válság

idején több új tag nem Angliával, hanem Egyiptommal vállalt szolidaritást. Az apartheid fenntartása

lehetetlenné tette a Dél-afrikai Köztársaság számára, hogy a Nemzetközösség tagja maradjon, 1961-ben

kénytelen volt onnan kiválni. A béke fenntartása nem mindig sikerült a nemzetközösségi tagok között sem.

Például 1965-ben nem tudták elhárítani az indiai–pakisztáni háború kitörését.

Az egység szervezeti előmozdítására 1965-ben létrehozták a Nemzetközösségi Titkárságot a tagállamok közti

információcsere és koordináció céljából. Főtitkár és soknemzetiségű apparátus irányította a testületet.

Nemzetközösségi Alapítványt is létrehoztak a szakmai szervezetek közti kapcsolatok fejlesztésére. Más

nemzetközösségi szervezetek is alakultak (Mezőgazdasági Iroda, Oktatási Kapcsolatok Bizottsága, Gazdasági

Konzultációs Tanács), egy közös Legfelső Bíróság létesítését viszont elvetették. Nagy-Britannia csatlakozása az

Európai Gazdasági Közösséghez 1973-ban jelezte a nemzetközösségi preferenciális egyezmények (pl.

cukoregyezmény) végét. A font sterling tartalék-valuta szerepe megszűnt a Nemzetközösség nagy része

számára. A Nagy-Britanniába való kétoldalú kereskedelmi kapcsolatok sem meghatározóak már a régi

nemzetközösségi tagállamoknál (Ausztrália, Új-Zéland). 1977-ben pl. Ausztrália kétszer annyit exportált az

Egyesült Államokba és nyolcszor annyit Japánba, mint Nagy-Britanniába.

A nemzetközösségi vám- és pénzügyi unióval kapcsolatos elképzeléseket eltemették. Nagy-Britannia

kereskedelmi együttműködését az afrikai, karibi és csendes-óceáni nemzetközösségi fejlődő országokkal az

1975. februári loméi egyezmény szabályozta. Mivel a szerződésből kimaradtak az ázsiai tagországok, viszont a

korábbi francia és belga afrikai gyarmatok aláírták az okmányt, Lomé kettészakította a hagyományos

nemzetközösségi kapcsolatokat.

A nemzetközösségi kormányfői értekezletek az 1970-es évektől fokozott jelentőséget tulajdonítottak a gazdasági

fejlődés elősegítésének. Különböző szakértői bizottságokat állítottak fel gyakorlati programok kidolgozására az

új nemzetközi gazdasági rendben az elmaradottság csökkentésére. A nemzetközösségi pénzügyminiszterek

évente találkoznak véleménycsere és nézeteik egyeztetése céljából a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap

soros évi ülései előtt. 1971-ben Nemzetközösségi Műszaki Együttműködési Alapot (Commonwealth Fund for

Technical Cooperation – CFTC) hoztak létre, amit a Nemzetközösségi Titkárság kezel, igazgat. A fejlődés

különböző szintjén álló tagállamok gondoskodnak pénzről, személyzetről, szakértőkről, kedvezményekről az

együttműködés és kölcsönös segítségnyújtás jegyében. A nemzetközösségi országok igénybe vehetik a Műszaki

Segítő Csoport (Technical Assistance Group) közgazdászai, jogászai, adószakértői stb. segítségét természeti

erőforrásaik feltárása, bányaügyi törvények kidolgozása, transznacionális vállalatokkal való tárgyalások stb.

céljaira.

A Nemzetközösség nemcsak gazdasági támogatást nyújt tagjainak. Az 1979. évi lusakai kormányfői

konferencián nyilatkozatot fogadtak el a faji megkülönböztetés ellen. A Nemzetközösség főtitkárát

felhatalmazták, hogy testületet állítson fel az emberi jogok betartásának figyelemmel kísérésére. 1978-tól

regionális kormányfői tanácskozásokra is sor kerül: 1978-ban az ázsiai és csendes-óceáni tagállamok vezetői

Sydney-ben, 1980-ban Delhiben tanácskoztak. Az együttműködés kérdései kiterjednek a terrorizmus, a

kábítószer-kereskedelem elleni küzdelemre is.

Az 1980-as évekre sem vált a Nemzetközösség a múlt relikviájává, hanem hatékony nemzetközi szervezet, a

tagállamok hasznos konzultációs fóruma és különböző rendeltetésű együttműködés szerve. A kulturális,


oktatási, pénzügyi és egyéb gazdasági kapcsolatok mellett egy sor különböző rendezvény is összekapcsolja a

tagállamok népeit. A leglátványosabb esemény a Nemzetközösségi játékok, amelyet 1930 óta 9 sportágban

négyévenként rendeznek.

Shridath Ramphal, guyanai nemzetiségű nemzetközösségi főtitkár egyenesen úgy véli a Nemzetközösség –

„életmód”.

2. Képek


1. Snagov � Budapest. Vas Zoltán levelestárából, 1957. május�1963. június.

A KÁDÁR-KORSZAK TÖRTÉNETÉBŐL

VAS Zoltánné

Snagov–Budapest

Vas Zoltán levelestárából 1957. május–1963. június

Az alábbiakban Vas Zoltán leveleiből adunk közre. Ezúton is köszönjük Vas Zoltánnénak, hogy a

dokumentumokat rendelkezésünkre bocsátotta. (A szerk.)

Snagov, 1957. május 14.

Tisztelt Dej Elvtárs!

Hatodik hónapja vagyok Snagovban, ahol egykor az Ön vendége is voltam. S ha ma más helyzetben is vagyok

itt, külső körülményeimre tényleg nem panaszkodom. Jobbat kívánni nem lehet.

Amit fel akarok vetni Ön előtt az, hogy miért szükséges mindezt megalázó és szégyenteljes körülmények között

végrehajtani? De még egészen bizonyos vagyok benne, hogy Önnek ez nem lehet álláspontja.

De ennek részleteit fel sem sorolom. Kommunista vagyok, szeretem és becsülöm a román népet és Pártját, ami

történt, el kell felejtsem.

Egyről azonban múlhatatlanul írnom kell!…

Kállai elvtárs a Magyarországi Szocialista Munkáspárt Intéző Bizottságának tagja, március 8-án, tehát több mint

két hónapja itt járt Budapestről. Hivatalosan közölte velem a Központi Vezetőség határozatát, ami arra

kötelezett, hogy egy esztendőt Romániában kell eltöltenem. Ugyanakkor közölte, hogy Bukarestben a

legteljesebb szabadságban élhetek. Ebben megállapodás történt a román elvtársakkal.

Ugyanezt közölte velem március 10-én Tömpe elvtárs, a Központi Vezetőség tagja, a Belügyminiszter első

helyettese, azzal, hogy már meg is állapodott a román belügyi hatóságokkal ennek végrehajtásában.

Közölte ezt velem Ardeleanu is, Vas elvtárs is, akik a Román Munkáspárt részéről tartották velem a kapcsolatot.

Mladin ezredes elvtárs is ismételten közölte, hogy még két nap és legfeljebb még két nap a Bukarestbe

költözködés ügye. Sőt legutóbb azt mondotta, (ennek is már harmadik hete) hogy csak azért nem tud

beköltöztetni Bukarestbe, mert festékszagú a lakás, ahova költöznöm kell.

Most pedig harmadik hete már, hogy egyszerűen mindenki bujdosik a felelet elől: érvényes-e a határozat, hogy

szabad emberként élhetek Románia területén, avagy sem?

Viszont, ha esetleg megváltozott volna a határozat, miért nem közlik velem? Miért ez az embertelen és megtipró

gyötrés, hogy a szabadságot jelentő határozat után, immár harmadik hónapja rabságban tartanak? És még

egyszer megírom Önnek, hogy számomra mindig is érthetetlenül szégyenteljes körülmények között!

Tisztelt Dej Elvtárs!

Amikor Kállai elvtárs itt járt és közölte velem a Központi Vezetőség határozatát, hogy egy évig Romániában

kell maradnom: nem fellebbeztem meg. Jó munkát és sikert kívántam nehéz feladatukhoz. Az én ügyem tényleg

ne legyen akadály munkájukban.

Ugyanezt írom Önnek is, tisztelt Dej elvtárs! Ha kell, el tudom tölteni az esztendőt Snagovban is. De ha tényleg

érvényes a magyar párt vezetőinek határozata, amit nyilvánvalóan megbeszéltek a román párt vezetőivel, – úgy

miért nem hajtják végre, vagy legalábbis elvtársi módra miért nem közlik, hogy mi is a helyzet.

Jó egészséget és jó munkát kívánva Önnek, tisztelt Dej Elvtárs, e kérdésben kérem döntését és segítségét…


*

[Snagov] 1957. május 17.

Kedves [Marosán] Gyuri!

Megtiszteltük egymást, hogy barátok voltunk. Máig, az ördög tudja, hogy mi maradt meg ebből. Ezért van az is,

hogy többször akartam írni, de mindig lebeszéltem magamat.

Én neked a régi barátság szavait küldöm: de ki tudja, hogy a nagy viharban ki maradt meg barátnak.

Önmagam sorsáról akarok csak írni. Hat hónapja, a Te szavazatod alapján is rab vagyok. Sietve persze

hozzáteszem, hogy ez egyáltalán nem Conti utca, amiben te töltötted rabéletedet. (Ezt viszont én szavaztam

meg, mert úgy látszik, legalább is én, erre voltam nevelve.)

Az én rabságom egy igen kényelmes Balatonaliga-szerű villa, ugyancsak a tó partján és ugyancsak kitűnő

koszttal. Nem ebben a hiba. A rabság mégiscsak rabság: el nem hagyhatom. Őriznek is, mint Téged.

Amikor beszélgettem Veled a rabságodról, mindig az ütött belém, ahogyan mondottad: nem a börtön volt a

tragédia, hanem hogy az én pártom, az én rendem, az én elvtársaim tettek ide. S én még hozzá is tehetem:

albérletbe adtatok egy testvérpártnak.

De még egyszer aláhúzom: mindezt nem haraggal írom! Inkább, csak hogy visszatérjek önmagam

problémájához.

Kállai itt járt két ízben is. Utoljára március 8-án. Ezt követően Tömpe is itt volt. Közölték az Intéző Bizottság

határozatát, hogy egy évig nem mehetek haza. Egyébként teljesen szabad emberként élhetek Romániában.

Amint tudod, a határozatot meg nem fellebbeztem. Elfogadtam. Ha csak rajtam múlik, ne legyek útjába

munkátoknak. Innen is csak egyet kívánok: jól csináljátok! Az ország, a nép és a párt javára váljon!

Kállai és Tömpe ittjártakor már úgy is volt, hogy beköltözöm Bukarestbe.

A román elvtársak is közölték, hogy az ő legnagyobb örömükre is szabad ember vagyok.

Ám minden másképp fordult. A rabság külső körülményei még szigorúbbá váltak, s az okát senki nem mondja

meg. Egyet azonban mindig megmondanak: ami velem történik, és ahogyan történik, a magyar Intéző

Bizottságon múlik.

Nézd, Gyuri! Kibírható az ilyen rabság, mint amilyen az enyém. Hat vagy nyolc hét ilyen rabság, még a

legpompásabb pihenés is. De ha továbbra is így kell tartson, miért nem veszitek a fáradságot, megírni,

megmondani: Vas Zoltán, ez a Te bűnöd, ezért így és így bűnhődsz!

No de mindegy, hát itt vagyok! Mindenesetre barátilag és elvtársilag is megírom, soha ezzel elvileg egyetérteni

nem fogok!

Nem! Mert nekünk kommunistáknak vannak szent princípiumaink: törvényességről, a vádlott meghallgatásáról,

másrészt a proletárdiktatúra erélyének alkalmazásáról, de csak az ellenséggel szemben.

Amikor börtönöd után találkoztunk, éppen ezért éreztük és mondottuk: soha többet ilyesmit, hogy kommunisták

törvénytelenül kerüljenek börtönbe: illetve, ha már oda kerülnek, nem is kommunisták, de megint csak a

törvényesség alapján.

Sajnos, most az a helyzet, hogy Te az Intéző Bizottság tagja vagy, én meg úri ellátottságú rab. De kérdezem

Tőled: tőlem kell-e félteni a proletárdiktatúrát, a pártot, a Szovjetuniót, a proletár internacionalizmust? Tőlem-e?

Ahogy mondottam Kállainak, hogy Kulcs községben, Budapesttől hatvan kilométerre feleségem kis családi

házában, mint nyugdíjas és író ember dolgozhassak? Vagy, úristen, a legrosszabb esetben Bukarestben

veszélyeztetem-e az államrendet.

Nézd, Gyuri! Hónapokkal ezelőtt írtam Kádárnak. Nem felelt. Miniszterelnök, intéző bizottsági elnök: sok a

munkája. Ugyanezt, hogy nem felelsz, Te is megengedheted Magadnak. Ám akkor legyen!

Bevezetőmben azt írtam: megtiszteltük egymást, hogy barátok voltunk. Nézd, bebörtönözésed előtt és után is,

nem azért voltunk barátok, mert vártunk egymástól valamit. Amíg Te börtönben voltál, én mit sem tettem érted.


Már írtam: szavaztam, hogy börtönbe vele! Egyet azonban Te is és mindenki tud: amikor megtudtam, hogy

igazságtalanság, az igazságért harcoltam. És te vajon nem tudod-e, hogy ami velem történik, igazságtalanság?

Nos jól van: ennyit az ügyekről. Hogy vagy, mit csinál asszonyod, és a gyerekek? Veled együtt melegen

üdvözlöm őket is.

Sajnos, hogy az enyimekkel mi van: alig-alig tudom. Hosszú hónapokig nem kaptam semmi hírt róluk. Ezért is

csatolok levelemhez néhány sort. Legjobb, ha Lévaynak odaadod. Kérlek erre!

Magamról még annyit, hogy megvagyok egészségileg is. Nem tudtad, de Sári és az én elválásom az utolsó

látogatásodkor már nagyon is aktuális volt. A zűrzavaros hetek erre is pontot tettek. Ezért is és így vagyok itt

Edithtel, a feleségemmel, aki szintén üdvözöl.

De be is fejezem! Jó egészséget, jó munkát és sok sikert. Régi barátsággal:

Magyar Szocialista Munkáspárt

Budapest, 1957. július 6.

*

Vas Zoltán elvtársnak, Bukarest.

A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Vezetősége Titkársága foglalkozott az MSZMP-be való átigazolási

kéréseddel és arra – Magyarországra való visszatérésed után, október–novemberi tevékenységed

megvizsgálásával – vissza fog térni.

Elvtársi üdvözlettel:

Kiss K.

*

Budapest, 1958. december 16.

Kedves Kádár Elvtárs!

Remélve és kívánva egészséged gyors helyreálltát, – hazaérkeztemmel arra kérlek, közöld, ki foglalkozna a

Pártba való átigazolásom és elhelyezkedésem ügyével.

Amint Neked már régebben is írtam, ha a párt vezető szervei is egyetértenek vele, leghelyesebbnek azt tartanám,

ha maximális visszavonultságban írással foglalkoznék. Ez esetben nyugdíjaztatásom kielégítene. Azt hiszem,

mondanom sem kell azonban, hogy minden kijelölt posztot elfogadok, s igyekszem megállni a helyemet.

Megírom azt is, hogy általában is minden törekvésem segíteni a párt és vezetése politikájának érvényesülését, s

e törekvésemben bennem nem fog csalódni.

Még egyszer jó egészséget és sok-sok sikert kívánok munkádhoz, s szívből üdvözöllek:

*

Legfőbb Ügyészség

Budapest V., Apáczai Csere János u. 10. Távbeszélő: 187-850, 186-810 60151 / 1958 szám.

Vass Zoltán Budapest.

II. ker. Pasaréti u. 75.

Értesítem, hogy a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedésben való tevékeny részvétel

bűntette miatt Ön ellen megindított büntető eljárást a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa a Legfőbb Ügyész

előterjesztésére, kegyelemből megszüntette.


A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa határozatának száma:

ET. 5/67/1958. sz.


(dr. Rákosi Ferenc) főosztályvezető P.H.

*


Kedves Vas Zoltánék!

Tudják, hogy a mi kedves Budapestünk milyen gazdag igaz és hazug hírek terjesztésében. Így megtörtént, hogy

egy pár órával előbb, hogy levelük megérkezett, az a hír jutott el hozzánk, hogy „Vas Zoltán meghalt”. Nemigen

tudtam elhinni, mert nemrég épp azt hallottam, hogy teljes épségben megérkeztek Budapestre. De képzelhetik,

hogy megörültünk és megkönnyebbültünk, mikor jókedvű, bizakodó levelük megérkezett. Nagyon örülök, hogy

pasaréti lakásukat megkapták, képzelem, hogy Edith hamarosan mily kedves és kedélyes környezetet fog

teremteni maguk körül.

Minden jót maguknak is, nemcsak az ünnepekre, hanem a köznapokra is, mert azokból több van. Meleg

üdvözlettel:

Lukács György (s.k.)

*

Budapest, 1961. augusztus 8.


Nagyon megkérlek, ismertesd levelemet a Politikai Bizottság tagjaival. Előre is köszönöm.

Nagy szeretettel figyelem igen sikeres munkásságodat. Olvasom, hogy egészséges vagy, jól vagy, és szívből

sok-sok további sikert, eredményt kívánok.

Nem vagyok jelentkezős természetű, de ha egyszer adódna időd, boldogan találkoznék Veled. Remélem, eljön

az ideje.

Meleg elvtársi üdvözlettel és legalábbis részemről a régi barátsággal és szeretettel:

*

Budapest, 1961. augusztus 8.

Tisztelt Politikai Bizottság!

Súlyos kellemetlenségem adódott, rendőri úton figyelmeztettek, hogy rágalmaztam volna a Szovjetuniót, és az

ilyesminek következményei lehetnek.

Kedves Elvtársak! Nem helyes meghallgatás nélkül fenyegetni, de nem is rágalmazhattam a Szovjetuniót, mert

akkor egész életemet, kommunista voltomat rágalmaznám meg. Tizenöt éves korom óta minden lélegzetemmel

a párthoz, a Szovjetunió barátai közé tartozom. Fegyverrel a kézben harcoltam érte. Hogyan hihettetek el ilyen

rágalmat rólam? Most is életcélom a párt és a párthoz való tartozás. Írtam Bukarestből, írtam Pestre

érkeztemkor, kerestem a párthoz a kapcsolatot. Nem kaptam választ, és sajnos ez is felelet: mégpedig elutasító.

Most sem rajtam múlik, hogy sajtóban, előadásban, vagy bármilyen úton és módon, mindig és újból hitet

tehessek a Szovjetunió és a Szovjetunió pártja, szocializmust és kommunizmust építő nagyszerű politikája

mellett. Elragadtatással figyelem Hruscsov elvtárs sikeres és eredményes munkáját, politikáját. Bárki, aki állítja

rólam, hogy rágalmazom a Szovjetuniót, az hazudik és újból hazudik, vagy legalábbis félremagyaráz.

Kedves Elvtársak! Amiatt sincs miért félnem semmiféle rendőri következménytől, mert fenntartás nélkül

egyetértek a párt politikájával, vezetőinek megnyilatkozásaival. Boldog lennék, ha a párt tagja lehetnék.


Félreállításomért nincsen bennem semmiféle sértődöttség: mély önkritikai szemlélettel megértem.

Magánéletemben és visszavonultságomban mindig és mindenütt fenntartás nélkül kiállok a párt politikája

mellett.

Egyáltalán nem örülök annak, ha egyesek emlegetik úgynevezett „népszerűségemet”. Ez ma csakis a

pártellenesség népszerűsége lehetne, és én csakis a párt zászlaja alatt akarok élni, létezni.

Azt hiszem, nem töltöm időmet hiába. Miután befejeztem Marx és Engels életéről szóló regényes munkámat,

marxista és regényes Kossuth-életrajzot írok. Azonnal félreteszem azonban a tollat, ha a párt megtisztel

munkával. S miként sem politikai állásfoglalásommal, sem a Szovjetunióhoz való viszonyommal, munkámmal

sem csalódna bennem a párt.

Kedves Elvtársak! Ismételten kérlek Titeket, ebben a kérdésben is nekem, és ne az esetleges rágalmazóknak

higgyetek! Csakis rajtatok múlik, hogy mindezt, amit levelemben írok, ha szükségesnek látjátok, nyilvánosan

bármikor és boldogan kifejezhessem. Addig pedig, – mint eddig is, – élek a legteljesebb politikai

visszavonultságban, mert még gondolatban sem akarom megnehezíteni a párt, a Politikai Bizottság munkáját;

azoknak a munkáját, akiket elvtársaimnak tekintek és ismét és ismét sok sikert, eredményes munkát, egészséget

kívánok szocializmust, kommunizmust építő munkájukhoz.

Elvtársi üdvözlettel:

*

Budapest, 1961. november 13.


Legutóbb levelet írtam Neked arról, mennyire megszégyenítőnek és gyalázatnak tartom, hogy szovjetellenes

rágalmazás vádjával a Rendőrség megfenyegetett: „A figyelmeztetésen kívül vannak más módszereik is,

amelyeket alkalmazni tudnak velem szemben.” A Rendőrség ebben az ügyben újólag is zaklatott” és ismét

anélkül, hogy megmondták volna; ki és mennyiben vádol szovjetellenes kijelentésekkel. A tények ismerete

hiányában így nem is áll módomban a provokációs vádat bizonyítható hazugságként visszautasítanom.

Még nagyobb volt a csodálkozásom, amikor augusztus huszonegyedikén, (tudom, hogy Te szabadságon voltál,

amikor ez az ügy keletkezett és ebben az időpontban is) – express ajánlott levélben magához kéretett Kassai

Frigyes, a Fővárosi Tanács Pénzügyi Osztályának vezetője, aki közölte velem: „Legfelsőbb körök utasítására

egy esztendőn át a nekem kiutalt 2.000 Ft havi összegből havi 800 Ft-ot kell levonnia, – de megváltozhat ez az

intézkedés előbb is, ha közben bizonyos kérdések tisztázódnak.”

Mindez nem jelenthet mást, mint azt, hogy a Politikai Bizottság, vagy annak valamelyik tagja 10.000 Ft

pénzbüntetésre ítélt, sőt eddig ebből már 2.400 Ft összeget ki is fizettem, azért, mert állítólag szovjetellenes

rágalmazó kijelentést tettem.

Kedves Kádár Elvtárs! Augusztus huszonegyedike óta várok a Kassai elvtárs által közölt „tisztázásra”, – ami

azóta sem következett be. De nagyon kérlek Kádár Elvtárs, értsd meg, nem a pénzről van szó. Amikor

Romániából hazaérkeztem, hosszú hónapokon át igen súlyos nélkülözések között éltem, több ellenem hozott

anyagi jellegű törvénytelen intézkedés miatt, – ami egyébként most is fennáll – de nem panaszoltam el ezeket

senkinek. Szó nélkül belenyugodtam abba is, hogy nem kapok nyugdíjat, míg horthysta miniszterek

részesülhetnek ebben. Beletörődtem abba is, hogy nem lehetek Sz.T.K. tag. De anyagilag mindegy is már: írok

és fordítok könyveket, szerényen megélek, és még a 10.000 Ft pénzbüntetést is, – nehezen bár, – de fizetem.

Tehát nem a pénzről, és nem az anyagi sérelmek alkalmi felsorolásáról van most szó. Hazajövetelemkor és azóta

is, ahogyan a Politikai Bizottság akár politikailag, akár anyagilag velem kapcsolatban intézkedett, – elfogadtam,

bár meg kell jegyeznem, hogy ilyen kicsinyes elbánásban több vonatkozásban, senkit nem részesítettek sem a

Romániából, sem a Szovjetunióból hazatérők közül. Megfordítva viszont, a Politikai Bizottság és a Központi

Bizottság számos tagja jól tudja, hogy a számukra nehéz időkben, ami tőlem tellett, segítettem őket. S ez nem a

jó szív kérdése: kommunista kötelesség segíteni a bajba jutott kommunistát, hogy sérelmeiben, hibáiban,

helytelen nézeteinek megváltoztatásában megtalálja, megkönnyítse a párthoz visszavezető utat.

De mit jelentsenek most, 1961-ben ezek az újabb megtorló intézkedések, mire jók ezek? De mindenek felett ki

merészel engem szovjetellenességgel vádolni, és 10.000 Ft pénzbüntetéssel sújtani, és ha vádolnak és büntetnek,

miért nem közlik velem a vádat?


Hatalmas eredménynek tartom a Szovjet párt XXII. Kongresszusán történteket, és annak határozatait. A

kommunista eszme, a kommunista humanizmus, a kommunista forradalom hatalmas győzelme ez. Százszor

igazad volt Kádár Elvtárs, amikor a Kongresszuson, és a szovjet munkások előtt tartott beszédeidben

kijelentetted: a kommunistát mindenekelőtt a Szovjetunióhoz való viszony jellemzi. Én is ezt vallom. És több

mint negyven esztendeje, azóta vallom ezt, hogy részt vettem a Kommunisták Magyarországi Pártja

megalakításában. S most minek sorolnám fel múltamat, hogy hányszor és milyen módon tettem eme hitem

mellett vallomást. És bármilyen revizionista hibákat is követtem el 1956-ban, – és most nem akarok írni arról,

hogy politikai hibáim elkövetéséhez mennyiben járult hozzá a személyi kultusz elleni harcom, és bár többször

kértem, a Politikai Bizottság nem adott lehetőséget arra, hogy kijavítsam politikai hibáimat, – a Szovjetuniót, a

Szovjetunió Kommunista Pártját, még revizionista hibáimban is mindig ideálomnak tekintettem, s ideálom ma

is.

S valaki gyalázatos provokátor mégis mer engem szovjetellenességgel megvádolni, és meg kell mondanom, a

Politikai Bizottság mulasztást követ el, amikor ennek hitelt ad, engedi, hogy a Rendőrség zaklasson, és 10.000

Ft pénzbüntetéssel sújtsanak. De ez az egész ügy teljesen érthetetlen is számomra.


Többször megírtam a Hozzád és a Politikai Bizottsághoz intézett leveleimben, és ma is őszinte hittel vallom:

egyetértek a Párt politikájával, amit a XXII. Kongresszus szellemében még inkább a magaménak vallok.

Jelenlegi munkásságommal is ezt a nagy célt szolgálom, amikor teljes politikai visszavonultságomban, sok

esztendő munkájával „Cserébe a világot” címen megírtam a nagy tanítómesterek: Marx és Engels életrajzát.

Könyvemet, amelyet neves pártember-kritikusaim is – akiknek küldtem tiszteletpéldányt – egyaránt rendkívül

nagyjelentőségű és megrendítően nagyhatású munkának minősítenek, – engedje meg a Politikai Bizottság: azzal

ajánlhassam mindegyik tagjának, hogy könyvem után, életem nagy munkája után, és egész életem politikai

munkássága után ítéljék meg politikai múltamat és jelenemet, és ne 1956-os revizionista tévedéseimben és még

kevésbé holmi rágalmazó provokátor szavaiban, vagy szavaim esetleges félreértőjében, félremagyarázójában.

Kedves Kádár Elvtárs! Elnézésedet a hosszú levélért, szívesebben nem zavartalak volna fontos és hasznos

munkásságodban. De bárki is kezdeményezte ellenem ezt a nyilvánvalóan hazug és rágalmazó ügyet, – kérnem

kell ennek pártszerű és az igazságnak megfelelő sürgős lezárását.

Szeretettel üdvözöl, jó egészségét kíván:

*


Központi Bizottsága.


T.

Vas Zoltán írónak, Budapest

II. Pasaréti út 75.

Megkaptam és nagy csodálkozással olvastam november 13-i leveled. Az ügy, amelyről e levélben szólsz, olyan,

amelyet megint csak nem mi, hanem te magad szereztél magadnak.

Kormányozható emlékezőtehetségeddel mindent kiforgatsz, erre pedig a XXII. kongresszustól sincs

felhatalmazásod. Emlékeztetlek: Tihanyban egy szovjet turista csoporthoz keveredve cinikus és gúnyos, a

szovjet viszonyokat becsmérlő, az Egyesült Államok viszonyait felmagasztaló megjegyzéseket engedtél meg

magadnak, amiért az ezt halló és téged személy szerint nem is ismerő, becsületes magyar állampolgárok

feljelentettek a rendőrségen. A rendőrség igazán humánusan eljárva, figyelmeztetésben részesített. Ez az egész

ügy. Az ördög vitt téged oda és piszkálta a nyelvedet, én nem, és a Politikai Bizottság más tagja sem, az

bizonyos.

Az ügy maga nem világrengető, a Te egész ügyed és magatartásod ennek az ügynek kapcsán, ez a leveled

hozzám, jóval komolyabb és elgondolkoztatóbb. Úgy írsz, mint egy megbántott kommunista.


Te azonban elhagytad elveidet, csak voltál kommunista, és egy-két dolgot végre komolyan át kellene

gondolnod, hogy más megvilágításba kerülhess ismét a becsületes emberek előtt. Először is: ne intrikálj! Ne

célozgass arra, hogy én szabadságon voltam, amikor a P. B. ideiglenesen redukálta kegydíjadat. (Az is

felvetődhetne, minek egy krajcár támogatás is egy jól berendezett lakásban lakó, jövedelemmel rendelkező és

saját gépkocsiján utazgató embernek?) A Politikai Bizottságot Te ne téveszd össze az Erzsébetvárosi Kör

elnökségével. Ez a Politikai Bizottság egy kommunista testület, amelynek minden határozatáért felelek mint

tagja, a reád vonatkozó határozatokat pedig, külön, lelkesen helyeslem is.

Mit kellene emlékezetben tartanod, és ha ez lehetséges, kijavítanod? (Jó lett volna, ha a XXII. kongresszus is

inkább szégyenletes helyzeted feletti komolyabb elgondolkodásra késztetett volna, mint a november 13-i leveled

megírására.) Csak négy dolgot említek: 1. 1956 tavaszán felkerestél lakásomon, hogy összebékíts engem Farkas

Mihállyal, valójában a személyi kultusz idején elkövetett gyalázatosságokkal, az egész rothadt Rákosi-klikkel.

2. 1956 nyarán megüzented az újjászervezett Politikai Bizottságnak, hogy vagy bevesz Téged tagjai közé, akkor

dolgozni fogsz teljes erődből, vagy nem, s akkor harcolsz ellene. (Nesze neked „elvi politika”.) 3. Teljes erővel

toltad Nagy Imre szekerét 1956. november 4-ig. 4. November 4-én bemenekültél a jugoszláv követségre – azaz

disszidáltál. (Végképp elvesztetted erkölcsi arculatod, s mellékesen megjegyezve minden jogigényed a párttal és

a népi állammal szemben.) Ezek miatt most senki, aki értelmet tulajdonít e szónak, nem tarthat és nem is tart

kommunistának. Ez a keserű igazság jelenlegi helyzetedben.

Ez kellemetlen persze. Én magamnak is el tudnék kellemesebb időtöltést képzelni, mint ilyeneket írni Neked.

De a dologhoz tartozik még a következő is: én valamikor barátomnak tartottalak, ma már csak az van ebből,

hogy ismerlek. Ezért merem megkockáztatni az állítást, hogy nem vagy a Magyar Népköztársaság ellensége

sem. Ha valami még egyáltalán segíthet Neked abban, hogy valamikor újra az lehess, aki voltál, csak az igaz szó

segíthet rajtad, legyen az bármily kellemetlen, vagy keserű. Ezért írok Neked így.

Minden jót kívánok.

Kádár János (s.k.)

*


Tisztelt Kádár Elvtárs!

Egy esztendeje, december 7-én dörgedelmes hangú válaszlevelet írtál november 13-i levelemre. Nem

válaszoltam: senkinek leveledet meg nem mutattam, mert mélységesen szégyelltem, hogy súlyos politikai

következtetéseket vonsz le egy hazug rendőrségi ügy kapcsán, amelynek minden mozzanata elvtelen koncepció

és rágalom, Te pedig készpénznek veszed. Nyilván ugyanilyen hazugjelentések alapján írod azt is, hogy „saját

gépkocsiján utazgató ember vagy”. Soha autóm nem volt, ma sincs, és olykor gond számomra még az autóbusz

költség is. Sajnos ugyanezt kell írnom „jól berendezett lakásomra és jövedelmemre” vonatkozó

megállapításaidra is. Fordítással és írással keresem kenyeremet; egyetlen perc alatt hivatalosan megállapítható

együttes jövedelmem feleségemmel, mert ő végzi a gépírást. Szeretném, ha tudnád: Marx–Engels életrajzomért

53.000 Ft-ot kaptam, három teljes év munkájáért. A fordításért pedig, – ha hozzájutok, – oldalanként 11 Ft-tól

25 Ft-nyi összeget fizetnek.

Nem akarom, hogy sajnálj, de tény, hogy feleségemmel napi 10-12 órát dolgozunk küszködve: mindennapos

megélhetésért. Azért is, mert amikor hazajöttem Romániából, súlyos és nehéz adósságok szakadtak rám,

mintegy 20.000 Ft, amit a párt gazdasági osztálya, illetve az állam megfelelő szervei minden Romániából

visszaérkezett esetében rendeztek, – az én kivételemmel. S most meg „jól berendezett lakásomról”, amit

ugyancsak megemlítesz. Hadd írjam meg Neked: két szoba hall, nem új szerzemény. Azelőtt is jelenlegi

feleségem lakott benne és ideköltöztem hozzá. Bútorának értéke még tízezer forint sem lehetett, már csak amiatt

sem, mert párttag létére és apja régi kommunistasága ellenére jelenlegi feleségemet Rákosi személyes

utasítására elhurcolták, vallatták rólam, majd hosszú hónapokra kitelepítették Pestről. Kitelepítési helyén munka

nélkül volt, s úgyszólván mindenét eladta. És hadd jegyezzem meg itt még azt is, hogy a sok szenvedésért még

senki sem rehabilitálta, – talán mert Vas Zoltánné. De őszintén szólva nem is erőltette, talán majd sor kerül erre.

– Nekem pedig, amikor hazajöttem Romániából, a rajtam lévő ruhán kívül semmim sem maradt. Lakásunkban

semmi egyéb bútor nincs, mint amit a párt gazdasági osztálya az én esetemben valóban szerényen juttatott, – de

nem is igényeltem többet, és feleségem néhány régi bútordarabja.


S most visszatérve tavalyi levelemre: Kassai elvtárs, a p.ü. főosztály vezetője a Fővárosnál, tavaly augusztus 21-

én hivatalosan kihirdette előttem – amire neki jellemzően egy rendőrőrnagy adott utasítást, – hogy egy esztendő

időtartamra csökkentették kegydíjamat 2.000 Ft-ról 1.200 Ft-ra. (Te is azt írod leveledben: „A P. B. ideiglenesen

redukálta kegydíjadat.”) Az egy esztendő már három hónappal ezelőtt letelt, és a Főváros még mindig a

csökkentett összeget fizeti, mert a belügytől, vagy a pártközponttól Kassai elvtárs ismételt kérésére nem adnak

választ. Hadd jegyezzem meg azt is, hogy kegydíjból fegyelmi úton és csakis az erre megszabott törvényes

keretek között 25%-ot lehetett volna levonni, ami maximum 500 Ft, és nem 800. A törvénytelen eljárás ellenére

is belenyugodtam a döntésbe, gondoltam, hogy majd csak letelik az esztendő, a 10.000 Ft pénzbüntetés és

elfelejtem az ügyet. Amint azonban látod, még mindig, tehát tizenöt hónapja a csökkentett összeget fizetik.

Persze Kádár elvtárs, mindez csakis azért történhet meg, mert leveled szerint azzal, hogy bemenekültem a

jugoszláv követségre, elvesztettem minden jogigényemet az állammal szemben. Helytelen állásfoglalás ez

Kádár elvtárs, és ugyancsak senkivel szemben sem alkalmazták, aki Romániában volt, – csak velem.

Megfosztottak az Sz. T. K. tagságtól és törvényesen járó nyugdíjamtól, amikor pedig Lukács György és Szántó

Zoltán is volt Romániában és kapják az őket jogosan megillető nyugdíjat. S milyen furcsa és tragikus véletlen

az, hogy a nyugdíjamtól való megfosztást ugyanaz a Fodor Gyula, a Nyugdíjintézet igazgatója hajtja végre,

akivel ha találkozom, mindig azzal köszönt hálásan, hogy az életét mentettem meg Rákositól, – amint ez igaz is.

De mit írhat nekem az általam egyébként nagyra becsült Fodor Gyula, amikor Te, Kádár Elvtárs, leveledben azt

írod: „Minden jogigényedet elvesztetted a népi állammal szemben.”

Bármilyenek is elkövetett politikai hibáim, és akárhogyan is haragszol rám, vagy nem, Kádár Elvtárs, – az

állampolgári jogok engem törvényesen megilletnek. S kérlek, zárd is le e kérdéseket, mert mindez nem méltó

ahhoz a politikához sem, amit nagyon helyesen folytatsz, amelynek kifejezést adott a kongresszus, amiért becsül

az ország, és amit én is szívből támogatok és végrehajtásához sok sikert kívánok.

S most, ami kommunistaságomat illeti: amit leveledben megtagadsz tőlem. Bármit is írsz, kommunista vagyok.

Tévedhettem sokat, elismerem tévedéseimet, de jó kommunista vagyok. S úgy vélem, sokan az országban annak

is tartanak. S megírom Neked azt is, – ma már mégiscsak 1962-őt, sőt 1963-at írunk, – talán itt már az ideje,

hogy némileg Te is a mai szemmel nézd már politikai hibáimat, mert a kommunista önkritika mindenkinek joga,

minden igaz kommunista kötelessége. Helyes a párt széles népi politikája, de ha már nem is a pártba, ebbe a

széles népi politikába Kádár Elvtárs, hibáimmal együtt bizonyára én is beletartozom. Nemcsak mert sokan

ismerik nevemet, szerepemet, hanem mert egyetértek a párt politikájával, és azt mindenki előtt hangoztatom. S a

kommunista nemcsak úgy gyakorolhat önkritikát, hogy kiáll a szószékre. Megírtam könyvemet, Marx–Engels

életrajzomat: Cserébe a világot!… amely kommunista hitvallásom, és amelyről neves írók, neves kommunisták

mondják, hogy a magyar irodalom elmúlt tizenöt esztendejének egyik legszebb és legjelentősebb terméke.

Senkitől nem kértem kritikát, de Illés Béla hatalmas műnek tartja, Mesterházyval véletlenül találkoztam: szívhez

szóló gyönyörű írás, – mondotta, – mindenkinek a kezébe kell adni. Fodor József, a költő klasszikusnak, Goda

Gábor megrendítően szépnek tartja, és most soroljam fel, hogy mit írnak az olvasók, tanulmányi segédletként

hogyan olvassák könyvemet a pártfőiskolán és az egyetemeken? Nem dicsekvésként írom ezt: boldog vagyok,

hogy könyvemmel szolgálom a párt és a marxizmus-leninizmus ügyét. S Te mégis azt írod Kádár Elvtárs, hogy

nem vagyok kommunista? Kommunista vagyok Kádár Elvtárs, akinek a párt nem engedi meg, hogy nyilvánosan

önkritikát gyakoroljon. Vorosilov marsall súlyosan elkövetett hibáira a Szovjet Párt rámutatott, súlyosan elítélte,

de legutóbb, november hetedikén a Pravdában, – mint a régi gárda tagja, – mégis ő írta az ünnepi cikket. Ilyen

kitüntetést magamnak nem kérek, de szeretném, ha bármilyen módon szolgálhatnám a pártot, és ha engem, az

ország egyik legismertebb nevű és máig népszerű kommunistáját nem kezelnének állampolgári jogaitól

megfosztott kivetettként, hanem mint olyan valakit, aki bár súlyos politikai hibákat vétett; mégis minden

leheletével és minden szempontból kész a szocializmus, a párt ügyét szolgálni. Hidd el, Kádár Elvtárs,

hibáimmal együtt én is érek annyit, mint számos, ma körülölelt nehéz Horthy-múltú útitárs. Értem a párt

politikáját, nagyra tartom, de kérem, hogy a politikáját rám, megtévedt kommunistára is vonatkoztassák.

S most egy kettőnkre tartozó személyes kérdést említek meg. Azt írod: „1956 tavaszán felkerestél lakásomon,

hogy összebékíts engem Farkas Mihállyal, valójában a személyi kultusz idején elkövetett gyalázatossággal, az

egész rothadt Rákosi-klikkel”. Hadd írjam meg neked, hogy 1952 közepe óta köztudomásúan nem voltam

beszélő viszonyban Rákosival és Gerővel. Amikor 1953 tavaszán – akkor már Komlón voltam, – amint már

említettem, – elhurcolták jelenlegi feleségemet, akit el akartam venni feleségül, vallatták rólam, hogy pert

indíthassanak ellenem, s őt száműzték Pestről. Soha nem akarhattalak tehát kibékíteni a „személyi kultusz idején

elkövetett gyalázatosságokkal, az egész rothadt Rákosi-klikkel”. Felkerestelek a lakásodon, és Te is jártál nálam,

mert azelőtt is jóban voltunk és kiszabadulásodkor, amikor teljesen magadra voltál hagyva, és még mindig úgy

kezeltek, mint bűnöst, vissza akartam állítani régi barátságunkat; amiatt is, mert akkor már tudatos volt bennem

és szégyelltem, hogy Téged, a becsületes kommunistát börtönbe zárt ugyanaz a Rákosi-klikk, amelynek 1952-

től már magam is üldözöttje voltam.


S még egy dolgot említek meg Neked a Hozzád való baráti és elvtársi kapcsolatomról, és a Rákosi klikkről.

Birtokomban van Mikojan elvtárs sajátkezű írása azzal a bizonyos K.V. üléssel kapcsolatban, amelyen részt

vett. Könyörögtem neki, hogy ne Gerő, hanem Te legyél a párt főtitkára, mert Gerőt gyűlölik, és főtitkársága a

párt és a népi demokrácia vesztét jelenti. Mikojan elvtárs írásban azt válaszolta: Segítse a párt Gerőt, és akkor

nem lesz baj. Megint csak utaltam előtte a Gerő miatt bekövetkezhető katasztrófára, de sajnos nem Te lettél a

főtitkár, hanem Gerő, és nem Mikojan elvtársnak lett igaza, mert a végzet, amiről írtam neki, bekövetkezett, és

azzal én is elsodródtam.

S most még egyet az őszinte barátságomról Hozzád: azon a bizonyos októberi éjjelen, amikor eltűntél, én azt

hittem, hogy meggyilkoltak. Máriát sokáig faggatták, hogy mi lehet Veled; később véletlenül beléptem a

szobába, ahol elhagyottan és egyedül tartózkodott: – Mária, az életben mindig számíts rám, mindig melletted

leszek… – mondottam neki, amit Mária nyilván tanúsít. Nem erőszakolok még visszamenőleg sem senkire

barátságot, különösen nem kettőnk jelen helyzetében, – de ami a múltat illeti, kérlek maradjunk a tárgyi

igazságnál, és ne homályosítsa el a jelen szenvedélyes politikai állásfoglalása.

S most már teljesen külön kérdés, miként kerültem a jugoszláv követségre, és miként hagytam el elsőnek azt.

Azt hittem, hogy a Rákosi–Gerő-klikk jön vissza és én soha többé velük egy levegőt nem akartam szívni. Ez az

igazság, a színtiszta igazság!

S most befejezésül: Tavaly december hetedikén írt leveled végén azt írod: „Ha valami még egyáltalán segíthet

Neked abban hogy valamikor újra az lehess, aki voltál, csak az igáz szó segíthet rajtad, legyen az bármily

kellemetlen, vagy keserű. Ezért írok Neked így. Minden jót kívánok: Kádár János…”

Helyes! Egyetértek soraiddal! Én is minden jót kívánok Neked és sok sikert a pártnak és Neked személyesen is a

nép szolgálatában és az ország szocialista építése javára. S ha azt írod nekem, hogy „valamikor újra az lehess,

aki voltál, csak az igaz szó segíthet rajtad” – jelen levelemből is láthatod: mindig készen álltam az igaz szó

kimondására. Hogy ez így legyen, nem rajtam múlik, hanem a párton, és mint főtitkárán, Rajtad is. De ha

mindennek még ma sem jött volna el az ideje, legalább „törvényességet” és „nyugalmat” kérek a magam

számára, és semmivel sem több jogot, mint bármely állampolgárt megillet, és hogy mint szerény íróember

írással, fordítással, nyugodt körülmények között megkereshessem kenyeremet.

Minden jót kívánok:

*


Központi Bizottsága.


Vas Zoltán írónak Budapest II. Pasaréti út 75.

Tisztelt Vas elvtárs!

Megkaptam december 1-jén kelt leveled s azt eljuttatom az illetékes pártszervhez, hogy foglalkozzanak vele

érdemben. Ezért most nem érdemi, hanem magánjellegű, személyes választ akarok adni a leveledben érintett

egy-két kérdésre:

Először is arra, hogyan kezeljük, és hogyan tekintem én a Te ügyedet? Felfogásunk szerint az a tény, hogy Te

bementél a jugoszláv követségre, azt jelenti, hogy kivontad magad a Magyar Népköztársaság fönnhatósága alól,

ez a disszidálással azonos jogkövetkezményekkel jár.

Másodszor, engedd meg, hogy nekem is legyen egyéni véleményem és indulatom, akár személyek megítélésénél

is. Ezt arra értem, amiben igazad van. Tudniillik tény az, hogy a kritikus időben Nagy Imréhez csapódott

emberek sorában, Lukács Györgynél, Donáthnál és sok más embernél jobban haragszom reád és Horváth

Mártonra. Valószínűleg azért, mert benneteket azelőtt jó elvtársaknak és becsületes embereknek tartottalak, s a

nevezettek közül a legkevésbé tételeztem volna fel éppen rólatok, hogy ilyen helyzetben átálltok a Magyar

Népköztársaságot eladó árulók közé. Meg kell jegyeznem, hogy ez ügyed megítélését nem dönti el, mert hiszed,

vagy nem, most nem úgy van, mint régen, nem az én rokon-, vagy ellenszenvem dönt egy ügyben, hanem az

illetékes pártkollektíva és állami szerv.


Még egyes konkrétumokhoz:

Amikor 1956 tavaszán lakásomon felkerestél, azzal léptél be és egész idő alatt arról akartál meggyőzni, hogy

nem jó az a pártnak, hogy Farkas Mihály és én szemben állunk, tegyük félre ellentéteinket. Ez tény, tanú is van

és ezt jogosan tartom elvtelenségnek ma is, anélkül, hogy ismerném akkori indítékaidat.

A Rákosi lemondatását megelőző szűk pártaktívával kapcsolatban nem tudom, milyen leveled van Mikojan

elvtárstól, de mivel jelen voltam, tudom, hogy utódjaként három név merült fel, Gerő, Apró és Kádár. Te pedig

nem Kádárt, hanem Apró elvtársat javasoltad. Ezt is csak az igazság kedvéért említem s hozzátehetem, hogy én

akkor Gerő Ernő jelöltségét támogattam, ezen utólag sem akarok szépíteni.

Végezetül, feleséged meghurcoltatásáról e mostani leveledben hallok először. Nem ismerem ügyét közelebbről,

így nem tudok hozzászólni. E kérdésnél is utalnom kell a párt és a kormány immár 6 éves gyakorlatára, a bűnös,

vagy vétkes bűnhődik, de senkinek testvérét, házastársát, semmiféle rokonát nem sújtják represszióval

olyasmiért, amit nem ő, hanem hozzátartozója követett el.

Örülök, hogy egyetértesz a párt politikájával, s annak megfelelően tudsz élni és dolgozni; magatartásoddal és

tetteiddel is támaszd alá szavaidat.

Minden jót kívánok:

Kádár János (s.k.)

*

Budapest, 1963. május 10.

Tisztelt Kádár Elvtárs!

Március 30-án betöltöttem hatvanadik esztendőmet, és a Nyugdíjintézet – felsőbb utasításra hivatkozással – nem

folyósítja az engem törvényesen megillető nyugdíjamat.

Egészséges vagyok, írok, fordítok, nem vagyok emiatt boldogtalan, inkább a tény miatt, hogy ez megtörténhet.

Mi ennek a célja? – nem tudom, nem értem. Te bizonyára tudod, Kádár Elvtárs, – én nem. Azonban semmi

esetre sem látok ebben következetességet. Sőt, ami a következetességet illeti: nekem Veled szemben, aki –

feltételezhetően – részese vagy e nyugdíjügynek, előnyöm van: én határozottan tudom, miként viselkedjem

Veled kapcsolatban, Te pedig azt hiszem, ebben velem szemben nem vagy következetes. Én azt vallom: foggal

és körömmel védeni kell és támogatni a pártot, ezen belül Téged, Kádár Elvtárs, akinek politikája helyes, mert

1949 óta először támaszkodik erősen szélesedő népi bázisra. Ez az én határozott véleményem Rólad.

Te pedig – azt hiszem – alapjában véve, ma, 1963-ban nem tudod, hogy mit kezdjél velem, mert ha 1956-os

állásfoglalásomról bármit is írsz, és ha százszor is az ellenkezőjét állítod, kommunista vagyok. És

kommunistának tart engem mindenki, – mégha önkritikámra a párt nem is nyújt módot, pedig írásban is

ismételten benyújtottam és megtárgyalását kértem.

Ebből az ellentétből adódik az is, hogy hol 1957-es, hol 1963-as módon bánsz velem. Romániából való

visszatérésemkor a nyugdíjaztatásomat kértem, amit a párt illetékes szerve azzal utasított el, hogy még nem

vagyok hatvan esztendős. (Szántó Zoltánnak ugyanakkor megadták a nyugdíjat, mert betöltötte hatvanadik

esztendejét.) Ellenben kaptam kétezer forint támogatást, amit utána koncepciós rágalmazás alapján ezerkétszáz

forintra csökkentettek, majd közbelépéseddel újra a régi összeget folyósítják. – Békében hagynak, majd

beidéznek a rendőrségre és megfenyegetnek. Elveszik az Sz. T. K. jogomat, majd intézkedsz és mint valami

szegény koldus megkapom egy fél esztendőre. Becsülettel gondoskodtatsz arról, hogy írhassak és ellássanak

fordítási munkával, – komoly anyagi gondjaim nincsenek, – és a másik oldalon lecsapsz, vagy lecsapatsz ezzel a

törvénytelen nyugdíjelvonással. Amikor hazaérkeztem Romániából, nyugdíjaztatási kérelmem mellett azt is

megírtam, és máig is vallom, bárhová, bármilyen munkára állít a párt, tisztességgel megállom a helyemet,

bennem nem csalódik a párt, – erre válaszként Aczé1 és Sándor elvtársak párthatározatot közölnek velem, hogy

dolgozzam otthon, ne menjek munkába, és mert tisztességgel végrehajtottam a párt határozatát, ez most az

állítólagos formai ürügy, amiért törvénytelenül elveszik nyugdíjamat.

Mindez mire jó, kinek hasznos 1963-ban, – akármi legyek, ha megértem.


Ahogy mondani szokás, „hála istennek” jól mennek a dolgok az országban. A párt jó politikát folytat, erősen

nőtt a párt és a Te pártvezetői személyi tekintélyed. A gazdasági politika is jól megy (bár ehhez már lenne

néhány kemény megjegyzésem). Nem akarok sem a párttól, sem Tőled semmi különöset, Kádár Elvtárs. Nem

akarok sem vezető lenni, sem semmiféle nagyság; elégedett vagyok az életemmel… Bár azt fenntartom: bárhova

és bármikor állítana a párt munkára, büszkeséggel végezném, és valóban nem csalódnátok bennem. De túl ezen,

azt hiszem nem szerénytelenség 1963-ban az a kérésem Hozzád, és Rajtad keresztül a párt illetékes szerveihez:

ha már nem engeditek önkritikámat és kommunista helytállásomat a párton belül érvényesíteni, legalább

állampolgári jogaimnak, Sz. T. K. és nyugdíj teljes helyreállítására hozzatok határozatot.

Jó egészséget, jó munkát és további sikereket kívánva

(Bp. II. Pasaréti-út 75)

*

[…] – Intézet Budapest, 1963. június 6.

Vas Zoltán elvtársnak, Budapest II. Pasaréti u. 75.

Kedves Vas elvtárs!

Értesítem arról, hogy felsőbb helyről kapott határozat alapján az Ön részére 1963. június 1-jétől kezdve

havonként 2.600 Ft méltányossági alapon megállapított nyugdíjat fogunk folyósítani az öregségi nyugdíjakra

vonatkozó szabályok szerint.

E nyugdíj mellett Vas elvtárs más hasonló jellegű ellátásra nem jogosult.

A levelemhez csatoltan küldöm az SZTK igazolványt is.

(Fodor Gyula) PH.

2. Képek


1. A monogám család kialakulása

CSALÁD ÉS SZOCIÁLPOLITIKA

SARKADY János

A monogám család kialakulása

Az emberiség gondolatvilágában, legalábbis a történelem utóbbi pár ezer évében, és mindenekelőtt az európaiak

elképzeléseiben elég határozott kép alakult ki és öröklődött máig a családról: egy férfi és egy nő, gyerekeikkel,

szoros, nehezen felbontható vagy éppen felbonthatatlan kötelékben, a férfi uralkodó szerepével.

A patriarchális család öröktől fogva való és örökre érvényes volta évezredeken át kétségbevonhatatlan

igazságnak számított Európában, de sok más kultúrában is. Ezt tanította a Biblia éppúgy, mint Arisztotelész

filozófiája, és ugyanezt írta elő Mohamed próféta az iszlám hívei számára. Sokáig nem, vagy alig figyeltek fel

távoli népek különös szokásaira, vagy az ókori írók itt-ott felbukkanó, a szokottól eltérő állapotokról tudósító

megjegyzéseire. A nagy felfedezések után azonban a primitív népek életének, szokásainak egyre szélesebb körű

megismerése – még ha eleinte csak az érthetetlen különlegességeknek járó csodálkozást váltott is ki – egyre

inkább kezdte felnyitni legalább a tudósok szemét. Az indiai najarok nőági örökösödése, asszonyaik

„sokférjűsége”, az észak-amerikai irokézek, a matriarchális nemzetségi társadalom első részletesen leírt példája

után egyre több olyan eset vált ismertté, amelyek arra mutattak, hogy itt a patriarchális rendtől eltérő, önálló és

valószínűleg régebbi társadalmi rendről és erkölcsről van szó. A tudomány közeledett az új felismerések

általánosításához.

Elméletek. Szabályozatlan érintkezés

A férfiuralmat öröktől fogva létezőnek tekintő patriarchális szemlélettel szemben a döntő változást – vagy

legalábbis a változtatás első nagy kísérletét – a múlt század közepén J. J. Bachofen működése hozta meg. A

különc svájci milliomos, „a zseniális misztikus”, ahogy Engels nevezte, nem annyira a születőben lévő

néprajztudomány alapjáról indult ki, mint inkább a már nagyobb múltra visszatekintő ókorkutatásból, az ókori

irodalom és főleg a mitológia tanulmányozásából. 1861-ben megjelent Az anyajog című műve, amelyet

kezdetben meglehetősen figyelmen kívül hagyott a szakkutatás, később azonban több irányban is nagy hatást

gyakorolt mind a tudományban, mind a kultúra szélesebb területein.

Bachofen elképzelése szerint az emberiség kezdetben a teljesen szabályozatlan nemi érintkezés viszonyai

között, család nélküli állapotban élt (ezt ő kissé félreérthetően hetairizmusnak nevezi), majd az erkölcsi normák

kialakulásával ezt a matriarchátus (vagy gynaikokratia, „nőuralom”) váltotta fel, amelyre a nők társadalmi

vezető szerepe, nőági leszármaztatás és örökösödés volt jellemző. Csak ennek hosszú virágzása után, mint

legkésőbbi, legfiatalabb rend jött létre a jelen állapota, a férfiak uralma, patriarchátus, amelyben a férfiági

leszármazás irányadó, és a vagyon atyáról fiúra öröklődik.

Ezt a fejlődéstörténeti koncepciót Bachofen óriási forrásanyagra építve, sok fontos összefüggés feltárásával

dolgozta ki, de teljesen idealista filozófiai alapon, sőt vallásos-misztikus szemlélettel. Ő maga így fogalmazta

meg elméleti alapállását: „A nemi élet valamennyi fokozatának – írja Az anyajog bevezetésében – az aphroditéi

hetairizmustól az apollóni tisztaságig, megvan a maga megfelelő mintaképe a természeti élet fokozataiban a vad

mocsári tenyészéstől, a házasság nélküli anyaság prototípusától, az uranikus világ és a mennyei fény

harmonikus törvényéig, amely, mint fiamma non urens, »nem égető tűz«, megfelel az örökké megifjodó apaság

szellemiségének… A három nagy kozmikus test – a föld, a hold és a nap – közül az első szerepel az anyaság

hordozója gyanánt, míg a legutolsó az apai elv kifejlődését vonja maga után… A nemi kapcsolatok egyes

fokozatainak a kozmikus jelenségektől függő mivolta nem önkényesen szerkesztett párhuzam, hanem történelmi

jelenség, világtörténeti eszme. Mentes lehet-e az ember, a kozmosznak ez a legnagyszerűbb jelensége a

kozmosz törvényeitől?”

A mitológiai szimbólumokból felépített, nagy anyagismerettel és még nagyobb költői képzelőerővel kifejtett

elmélet szerint tehát a társadalmi és családi viszonyok fejlődésének három történeti fokozata tulajdonképpen a

három nagy kozmikus erő és az ezeknek megfelelő, a történelem folyamán egymást követő három vallási

rendszer tükröződése. Bachofen ezeket a rendszereket a számára legismertebb görög mitológia isteneihez

kapcsolva jellemzi. A hetairizmusban Aphrodité, a kozmikus teremtő erő, a korlátok nélküli szerelem istennője

uralkodik, a vallás a megműveletlen földhöz, az anyatermészethez kapcsolódik; a gynaikokratia a holdnak és

Démétérnek, a földművelés és házasság istennőjének jegyében áll; végül a paternitás, az atyaság korszaka a

fényes nap győzelmét hozza, amely először Dionysos, majd magasabb fokon Apollón szerepében fejeződik ki.


Elméletek. Vérrokonsági család

A családtörténet terén a másik nagy úttörő L. H. Morgan volt, a kiváló amerikai néprajzkutató, aki máig is a

néprajztudomány egyik klasszikusa. Helyzete a kutatás szempontjából nagyon előnyös volt: Amerikában az

indiánok között tanulmányozhatta a még élő múltat, Európa és általában a civilizált népek őskorának

megvilágító erejű párhuzamaként. A nem civilizált, osztályok előtti társadalom leírása nagy horderejű

tudományos tett volt, s Morgan 1877-ben megjelent Az ősi társadalom című műve valóban mérföldkövet

jelentett a tudomány fejlődésében. Az emberiség fejlődését a vadság kezdeteitől a barbárságon át a civilizációig

nagyszabású képben összefoglaló mű megfelelő helyet biztosított a család és általában a társadalmi szervezet

alakulásának is.

Morgan elméletének megalapozásában nagy szerepet játszott annak felismerése, hogy sok primitív nép

rokonságot jelölő terminusrendszere nem felel meg tényleges állapotnak, hanem – feltételezés szerint – korábbi

viszonyait tükrözi. A különböző népeknél még megtalálható nem monogám házassági formák és a rokonsági

terminusrendszerek széles körű vizsgálatára alapozva rajzolta meg az emberi család fejlődésének folyamatát.

Morgan fejlődésképének is az állati állapot, a szabályozatlan nemi érintkezések korlátlan promiszkuitása áll a

kezdetén. Ebből emelkedik ki az emberi család első fejlődési fokaként az ún. vérrokonsági család, amelyben

megjelenik az első korlátozás, a nemzedékek szerinti szétválasztás: a szülők és gyermekek már nem

érintkezhetnek egymással. A következő fokozatnak Morgan az ún. punalua-családot tekinti (ez egy hawaii

rokonsági terminusról kapta nevét), amely már kizárja a csoportházassági kapcsolatból, az egymás házastársait

jelentő férfiak és nők csoportjából a vérszerinti fivéreket és nővéreket.

Ezek az egyre nagyobb mértékben elhatárolódó, a további fejlődés folyamán egyre szűkülő csoportok váltak

alapjává a nemzetségi rend kialakulásának. A nemzetségi szervezetben az alapegység, a nemzetség exogám,

vagyis tagjai csak saját körükön kívülről házasodhatnak. A nemzetségi rendben először a nők vezető szerepe és

a nőági leszármazás uralkodott, s csak később térnek át a férfiági leszármazásra, örökösödési rendre.

Ilyen körülmények közt fejlődik ki és erősödik meg a harmadik forma, az ún. párosházasság, amelyben tehát

egy férfi és egy nő él állandóan együtt, de az abszolút hűség későbbi követelménye nem érvényesül, és a

kapcsolat viszonylag könnyen felbontható mindkét fél részéről. A barbárság már letelepült, földművelő-

állattenyésztő életformájában egyes törzseknél a pásztorkodás túlsúlyra jut, s a gyarapodó állatvagyon a

férfiakat juttatja fontosabb szerephez, ezzel elősegítve az anyajogú öröklési rend megváltoztatását, s

megalapozza a család negyedik, bár inkább csak kivételként megjelenő formáját, a patriarchális családot. Ebben

szabadok és szolgák állnak a családfő, a patriarcha hatalma alatt (ekkor már megjelenik a rabszolgaság is);

gyakori a többnejűség, és az asszony teljesen férje uralma alá kerül. A fejlődés fővonala azonban a

pároscsaládtól a modern monogámiához vezet; ennek zártságát, szilárdságát elsősorban a tulajdon uralkodóvá

váló szerepe határozza meg, amely kialakítja az egyenes ági öröklés elvét is. A monogám család jelenti az

ötödik, a fejlődést lezáró formát Morgan családtörténeti rendszerében.

Elméletek. Marxista kísérlet

Kétségtelen, hogy Bachofen és Morgan művei – akármilyen heves is volt fogadtatásuk a szaktudományokban és

szélesebb körökben – kiemelkedő tudományos teljesítmények voltak, az emberiség múltjának legfontosabb

kérdéseit dolgozták fel, és addig kétségen felül álló nézeteket rendítettek meg. Nem csoda, hogy ezek a művek

felkeltették a marxizmus megalapítóinak figyelmét. Nagyon is érthető, hogy Engels közismert műve nemcsak a

magántulajdon és az állam, hanem a fennálló rend harmadik, még ősibb, még messzebbre visszanyúló gyökere,

a család eredetét is beható kritikai elemzés alá vette.

A család, a magántulajdon és az állam eredete döntően a két előd, Bachofen és még inkább Morgan

eredményeire illetve elképzeléseire alapozódott. Bár Engels leszögezi, hogy a családtörténet Bachofen Az

anyajog című művével kezdődik, de a misztikus gondolatrendszer „feje tetejéről a talpára állítása” valószínűleg

nehezebb volt, mint a hegeli filozófia esetében; Morgan műveinek hasznosítása nyilván egyszerűbb volt. Engels

szintézise, az elődök eredményeinek kiegészítése, továbbvitele kivételes jelentőségű vállalkozás volt az

őstörténet, az emberi fejlődéstörténet tudománya szempontjából, nem is szólva természetesen szélesebb távlatú

jelentőségéről. A család kialakulására vonatkozólag a promiszkuitás, a különböző csoportházassági formák, a

pároscsalád, majd a monogám család egymásutánjának feltételezése logikus fejlődési sort kínált, amely

szervesen kapcsolódott az állati létből kiemelkedő ember nagy fejlődési fokozatai, a vadság, barbárság és

civilizáció egymásutánjához.


Ma a rendelkezésünkre álló tényanyag a néprajz, őstörténet és ókori történelem terén hasonlíthatatlanul

nagyobb, mint amennyi a múlt században felhasználható volt Engels és elődei számára. Így sok, a maga

idejében érdemes, a kor tudásszintjén megalapozott elgondolás felett eljárt az idő. Nemcsak Bachofen idealista

elképzelései, misztikus költői ábrándjai, de Morgan józanul megalapozott, ösztönösen materialista szemléletű

elméletének lényeges tételei is erre a sorsra jutottak. A rokonsági terminológia vizsgálat során kiderült például,

hogy Morgannak éppen azok az értelmezései, amelyek alapján a vérrokonsági család egykori létezését

feltételezte, tévesek. A fejlődés egyes feltételezett mozgatóerőire vonatkozólag is komoly kételyek merülhettek

fel: Morgan a vérrokonok házasságának megtiltásában, a közösségek exogámiájában a beltenyészet káros

voltának felismerését döntő fontosságú tényezőnek tekinti; erről azonban az ősidők embereinek semmiféle

fogalmuk nem lehetett.

A régebbi viszonyokra vonatkozó rekonstrukciós kísérletek csak feltevések; a történeti kutatás és ábrázolás

számára gyakorlatilag megfogható anyagot, tényleges kiindulási pontot az általánosan elterjedt pároscsaládi

forma ad. Régi volta is valószínű, még ha időhöz biztosan nem is köthető. Egyesek szerint ez a „természettől

adott forma”.

Kutatási problémák. Monogámia – patriarchátus

Akár erre, akár más családformákra vonatkozóan az őstörténet régészeti forrásanyagában nincsenek egyértelmű

bizonyítékok. Ezek hitelesítése nélkül semmilyen néprajzi vagy történeti alapú visszakövetkeztetés, magyarázat

sem fogadható el érvényesként. A paleolitikum vadász-gyűjtögető embercsoportjainál éppúgy létezhetett a

párosházasság, mint hasonló színvonalú mai primitíveknél; a nemek helyzetében valószínű az egyenlőség, bár a

vadászat központi szerepe és követelményei bizonyos fölényt biztosíthattak a férfiaknak a gyermekekkel jobban

lekötött nőkkel szemben. A neolitikum agrárgazdasága új viszonyokat hozott létre; főleg korai szakaszában, az

ásóbotos-kapás földművelés virágkorában az újfajta munka végzői, a nők szerepe megnőtt az egyes

közösségeken belül. A termékenység szerepének világosabb felismerése, sőt az ember képzeletvilágának

központjába kerülése rányomja bélyegét a kor vallására és művészetére, amelynek elsődleges témája a nő, mint

a termékenység hordozója, megtestesülése. E kor viszonyai sok vonatkozásban közel állhattak Bachofen és

Morgan matriarchátusának, gynaikokratiájának képéhez, ha az elképzelés egésze nem is igazolható

történetiként.

Már a neolitikumban is és később még inkább, eltérő fejlődés érvényesült azoknál a csoportoknál, ahol az

állattenyésztésnek külön, olykor túlnyomó jelentősége volt. Az állattenyésztés a férfiak dolga, haszna az ő

kezükben halmozza fel az új gazdagságot, erősíti társadalmi befolyásukat, hatalmukat – a nők fölött is. A születő

patriarchátus, az „apai uralom” rendszere legkifejezőbb formában éppen az állattenyésztő népeknél jelenik meg.

(Persze vannak a vadász-gyűjtögető törzsek közt is „patriarchális primitívek”.

Mindenesetre úgy látszik, hogy a patriarchátus kialakulása volt a monogámia, a monogám család mint zárt

forma kialakulásának fő tényezője. A javakat elsősorban megtermelő és kézbentartó, a családban immár

uralkodó helyzetű férfi biztos akart lenni asszonya illetve asszonyai birtoklásáról és gyermekei származásáról. A

monogámia egyoldalú, elsősorban a nők számára kötelező voltát a korai időkben is kidomborítja az akkor

jelentőssé váló, a társadalom gazdag és hatalmas tagjai közt elterjedő, sőt szabállyá váló többnejűség, a

poligámia. Ez a jelenség jól megfér a civilizált osztálytársadalmakkal, sőt legnagyobb virágzását éppen itt, az

ókori Keleten éri el, hogy egyes területein folytatódjék ma is.

Ókori Kelet, görögök, rómaiak

Az első nagy civilizációk, az ókori Kelet despotikus államai már nemcsak a szokásjog, hanem az írott törvények

erejével is rögzítik a férfi uralmát, a nő alávetett helyzetét a házasságon belül. A házasság adásvétel jellegű a két

család között, a nő hűtlenségéért általában halálbüntetés jár, vagyoni jogai korlátozottak. A férfi számára a válás

viszonylag könnyű, a nő számára nehéz és kockázatos próbálkozás. Vannak természetesen kivételek, eltérő

esetek is. Egyiptomban például a nők figyelemreméltóan több, szélesebb körű joggal rendelkeznek, mint az

ókori Kelet asszonyai általában. Egyébként sem kell azt képzelnünk, hogy az anyagi érdek és a férfi hatalmi

helyzete kiölt minden emberi tartalmat a házasságból. Sok olyan esetet ismerünk, amelyek egyéni, valóban

személyes kapcsolatokról, mélyen egymáshoz fűző érzésekről tanúskodnak, egyszerű embereknél és magas

körökben egyaránt. Olvasunk királynőkről (sőt leveleket tőlük), akik férjük megértő társai és megbecsült

tanácsadói voltak. A döntő mozzanat az ókori Keleten mégis a nő szolgai helyzete. Itt alakult ki a nők

elfátyolozásának szokása, és maradt fenn éppenséggel nem haladó hagyományként napjainkig. Ekkor és itt öltött

formát a patriarchális poligámia csúcsintézménye, a hárem, az egyre szaporodó számú feleségek féltékeny

elkülönítése a külvilágtól, lényegében börtönszerű elzártságban. Eunuchok vigyáznak rájuk; ennek az ideális

háremőrszemélyzetnek a feltalálása is a keleti patriarchális rendszer vívmánya. Egy-egy despota háremében


minden ésszerű vagy természetszerű mértékben túlmenő mennyiségben halmozták fel a szebbnél szebb nőket,

akiket a világtól való elzártságért az esetek többségében még uruk kegye sem vigasztalhatott. Hogy is lett volna

ideje és energiája egy még oly férfias asszír vagy perzsa királynak is több száz, sőt több ezer főre menő feleség-

és ágyasseregére?

Nyugatabbra tekintve a világban, nemcsak a görögség előzményeként, de önmagáért is különleges hely illeti

meg a minószi Krétát, nemcsak kivételesen érdekes kultúrája, sajátos művészete jogán, de külön is a nő

speciális, a keletitől elütő helyzete miatt.

A nők Krétán a társadalmi élet fő szereplői, központi szerepük van a vallási szertartásokon, ott pompáznak az

ünnepélyeken elegáns frizuráikkal, a mellet szabadon hagyó kacér kabátkákban, hullámzó harangszoknyákban,

de aktívan részt vesznek a sportéletben, még a veszélyes bikajátékokon is. Krétán egyébként a kultuszban

túlnyomó az istennők szerepe, a férfiistenek mellékesnek látszanak mellettük. Talán régi, matriarchálisabb

korok öröksége az, ami a vallásban is megjelenik, és elősegíti a krétai nők szabadabb helyzetét, más

körülmények közt, újszerű formákban is? Szívesen tudnánk többet, közelebbit róluk, így például házasságukról

is, de a krétai írás még megfejtetlen, és félő, hogy az írásos emlékek kis száma és nagyrészt valószínűleg

gazdasági jellege miatt nem sokat remélhetünk tőlük megfejtésük esetén sem az ősi Kréta talán legfontosabb, de

mindenesetre legérdekesebb problémájának megoldásában.

Maguknál a görögöknél – legalábbis a krétai előzményekhez képest – komorabbá válik a kép, zártabb lesz a nők

helyzete. A kezdet, a homéroszi eposzok világa nemcsak heroikus, de nyers és barbár is; a háborúk fő

zsákmányai közé tartoznak a nők is, és értékelésükben a szép nő, mint ura ágyasa és a munkabíró, dolgát értő

rabszolganő értéke egyesül. A családban is a férfi az úr, de a feleség és anya helyzete egyébként nem nélkülözi a

megbecsülést és méltóságot. A továbbiak során a barbárságról is, meg a szabadságból is sok elvész. A

klasszikus görögség államai, s mindenekelőtt éppen Athén, a demokrácia bölcsője, szabad politikai

gyakorlatukkal, felvilágosult szellemükkel elég éles ellentétben meglehetősen szűkre szabták azt a teret,

amelyben asszonyaik élete lefolyt. Az asszony helye a házban, a családban volt, férfiak közé nem nagyon

járhatott; a társasági életből a tisztességes feleség lényegében ki volt zárva. Ahol és amikor nagyon szigorúan

vették a dolgot, megszabott időn túl ki se járhatott, még piacra sem; ezt az előírást persze nem kell komolyan

vennünk. Nem sokan álltak olyan jól anyagilag, hogy ezt megengedhessék maguknak. De az bizonyos, hogy az

asszony mindvégig a férfi gyámsága alatt állott: apja, férje, majd fia volt az úr a háznál; a teljes jogképesség

soha sem lett osztályrésze. Helyzetére vonatkozólag a közfelfogást fejezi ki Aiszkhülosz egy sora: „Asszony, az

asszonynak a hallgatás ad díszt.” Igaz, ezt egy tragédiában mondja Aias, a tragikus sorsú nagy hős, élete egy

komor pillanatában. Az athéni férfiak feltehetően helyeselték ezt a mondást, de nem kell azt hinnünk, hogy a

valóságban ez az elv maradéktalanul érvényesült. Nemegyszer olvashatunk olyan nőkről, akik ugyancsak

kinyitották a szájukat még férjükkel szemben is; a legismertebb példa Xanthippé, Szókratész felesége, aki

ugyancsak megkeserítette férje életét – mintha nem is egy a monogám házasság elnyomásában sínylődő athéni

asszony lett volna.

2. Képek


1. Antiszemitizmus � zsidóság

JELENIDŐBEN

ERÉNYI Tibor

Antiszemitizmus – zsidóság

A történész csak örülhet annak, ha a figyelem, a tudomány és a publicisztika figyelme – élve immár a

lehetőségekkel – e fontos témakör felé fordul. Az érdeklődés okai jól ismertek. Elég arra utalni, hogy a kelet-

európai forradalmi változásoknak nyilvánvalóan megvan a maga hordaléka és Nyugaton is vannak olyan erők,

amelyek ébren tartják a „kérdést”. Érthető, hogy a holokauszt óta a legkisebb, marginális antiszemita

megnyilvánulás is aggasztó, hiszen – sokan érzik úgy – ennek következményei is beláthatatlanok lehetnek.

Túlbeszélve?

Kitűnő írások is születtek, mindazonáltal gyakran felvetődik; nincs-e a dolog „túlbeszélve”. Elméletben persze

nincs; hiszen hasznos, hogy sok szó esik történeti és társadalmi szempontból egyaránt fontos témáról.

Esztelenség lenne különben is a tárgykörök mintegy fontossági sorrendjét (óhatatlanul szubjektíven) kijelölni, és

központilag megszabni, miről mennyi szó essék. (E „módszer” következményeit már volt alkalmunk

tapasztalni.) Az aránytévesztéstől azonban ajánlatos óvakodni. A túldimenzionálás mégoly nemes ügynek is

ártalmára van. Hát még a könnyen félremagyarázható, indulatos megállapítások. Szerencsére (eddig) nem ezek

voltak többségben. Ami a pontatlanságot illeti: aligha állítható, hogy 1990 előtt hosszú éveken át egyáltalán nem

esett szó témánkról. Az utolsó bő évtizedben sok minden történt; értékes publikációk jelentek meg. Utalok

például a Magyarország története című nagyszabású sorozat egyes köteteire, amelyek viszonylag részletesen,

tudományos megalapozottsággal foglalkoznak korszakonként a hazai zsidóság történetével. Mind már korábban,

mind napjainkban is több jó, a vulgarizálást elkerülő írás jelent meg a probléma egyik fontos eleméről; a hitleri

antiszemitizmusról, annak előzményeiről és páratlanul extrém következményeiről, továbbá arról, hogyan és

mennyire lehetett – és lehetett-e – túljutni az antiszemitizmuson a modern demokratikus ipari országokban.

Némelykor megmutatkozott az utóbbiak viszonyainak bizonyos idealizálása; azzal a tanulsággal, hogy „a

demokrácia” ezt a kérdést is megoldja. Az illúzióktól tartózkodnunk kellene, nehogy a korábbiakhoz hasonló

téveszméket kövessünk. („A szocializmus majd ezt is megoldja.”)

Bőven olvashattunk, hallhattunk a zsidóság múltbeli helyzetéről, „mibenlétéről” – sajnos nem mindig hiteles

módon. Néhányszor a „faj” szó is felbukkant – tudományosan aligha megalapozottan. (Ne felejtsük el, a

századfordulós magyar irodalom használta ugyan a faj a szót, de népet-nemzetet jelölve, nem pedig rasszista

értelemben.) Nem meggyőző az a vélemény sem, hogy a zsidóság pusztán vallás. A századfordulót illetően

pontosabb az asszimiláció útján előrehaladt etnikai csoportról beszélni. Ennek tagjai sorában vannak, akik

vallásuk miatt tartoznak ide, vannak, akik nemzet-nemzetiségként értelmezik magukat és kimutathatók olyanok,

akik már etnikailag is kikerültek, illetve kikerülőben vannak a zsidóságból.

Az asszimiláció üteme

Mindez kapcsolatos a bevándorlások által is motivált asszimiláció folyamatával. Erről is sokat olvashattunk.

Ritkán lehetett találkozni azonban az arra való utalással, hogy nem befejezett, hanem – több szempontból –

tragikusan abbamaradt folyamatról van szó. Emlékezzünk: Ady a századelőn arra figyelmeztetett, a valódi

asszimilációhoz még néhány generációnyi idő szükségeltetik. Azt remélte, hogy a történelem – az egyetemes

magyarság hasznára – megadja ezt az időt. Nos, nem adta meg. Nyitott kérdés a személyiség alakulására is

kiható asszimilációs folyamat értelmezése is: integrálódást jelent-e, vagy beolvadást? Felvetődött: vajon az

asszimiláció vezetett-e a holokauszthoz? Nyilvánvalóan nem, hiszen ez az etnikum egészét érintette; azokat,

akik asszimilálódtak és azokat is, akik nem. A holokauszt emellett aligha magyarázható elsődlegesen belső

okokkal.

Ami a belső tényezőket illeti, ezekről is bőven esett szó – némely fogyatékosságokkal. Nem elhanyagolható a

nagyságrend kérdése. Gróf Andrássy Gyula a kiegyezés után – a zsidóság „polgárpótló” szerepére gondolva –

még arról beszélt, hogy Magyarországon nem az a baj, hogy sok a zsidó, hanem, hogy kevés. A későbbiekben a

liberális ábránd eloszlott. A zsidóság viszonylag magas számarányának megvoltak a maga ismert

következményei. Hamarosan feltűntek a „hiánypótlás” ellentmondásai, amelyeknek súlyos hatásai és utóhatásai

lettek.


Aligha célravezető belebocsátkozni, hogy az asszimiláció, a nemzetiségi lét vagy a cionizmus-e a helyes

megoldás. Tértől és időtől függően mindegyiknek, sőt egyes elemek kombinációinak is lehet létjogosultsága. A

döntésnek az érintettek szabad választásától kell függnie.

Szociális szempontból

A zsidóság szociális összetétele a holokausztban nem játszott döntő szerepet. A pontosságra ebben az esetben is

nagy gondot kell azonban fordítani. Nem egy írásból úgy tűnt, mintha a zsidóság zömmel bankárokból,

gyárosokból, értelmiségiekből, népbiztosokból, radikális pártvezérekből állt volna. Az érdeklődőknek elemeznie

kell az idevágó népszámlálási adatokat és más forrásokat. A zsidóság a gazdasági életben és az értelmiség

soraiban (történeti okokból) valóban túlreprezentált volt, de többsége – hadd fejezzem ki magamat bizonyos

régimódisággal – szegény és nem gazdag zsidó. (A merev marxi osztálykategorizálástól eltekintve, gondoljunk a

szatócsok, kisiparosok jelentős részére, iparos- és kereskedősegédekre, a házalókra, napszámosokra, fillérekért

loholó ügynökökre, nyomorgó ügyvédbojtárokra – és még sorolhatnám.) Az azonban tapasztalati tény, hogy ha

egy etnikai (kisebbségi) csoport egyik vagy másik szférában túlreprezentált – ez érdekkonfliktusokat, pozitív

vagy negatív (inkább az utóbbi) érzelmeket vált ki. Érzelmek esetében viszont – mint tudjuk – történeti okok

feltárása nem túlságosan meggyőző; főleg ha nem eléggé alátámasztottak.

A „másság”

Jó, hogy a kutatás végre kiterjedt az 1945 utáni időszakra is. Sajnos azonban keveset olvashattunk, hallhattunk a

hazai zsidóság történetének sajátos jellemvonásairól. Talán nem fölösleges megemlíteni az egyik

legfontosabbat. A századfordulótól 1944-ig Magyarország az az ország, amelyben (abszolút és relatív

értelemben is) a legnépesebb asszimilált (illetve az asszimiláció útján előre haladt) zsidóság élt. A nyugati

országokban – elsődlegesen Angliában, Franciaországban – a zsidóság asszimilációja a polgárosodás menetétől

következően nálunknál előbbre haladt, száma azonban kisebb volt, mint Magyarországon. Keleten –

Lengyelországban, Romániában – ez a szám nagyobb, mint Magyarországon, az asszimiláció azonban jóval

alacsonyabb fokú. Ez összefügg az antiszemitizmussal – sőt a holokauszttal, az általuk kiváltott érzelmi

visszahatással is. Az még megérthető – de meg nem bocsátható – ha a „másság” bizonyos repressziókat vált ki.

De ha nincs ilyen másság? Mennyiben volt „más” – hogy csak egy nevet említsek – Radnóti Miklós? Vagy – ha

már egyszer Ady nevét leírtam – minő képtelenség, hogy az ő közvetlen környezetéből, azaz szinte az új magyar

mitológiából is többen a tömegsírba vagy gázkamrába kerültek. Ha nem gondolunk az említettekre, aligha

érthetjük meg azt az érzelmi sokkot, amelyet a holokauszt a magyar zsidóságból kiváltott. Ha az

antiszemitizmussal foglalkozunk, a racionalitás mellett – sőt talán előtt – az irracionalitást is figyelembe kell

venni.

Vagy itt van például – mint sajátosan magyar jelenség – a „paraszt zsidó”. Néhány megjegyzés ezzel

kapcsolatosan. Nyugaton ilyen nem volt. Ukrajnában, Lengyelországban, Romániában voltak néhány holdon

gazdálkodó (esetleg emellett szatócskodó, vagy fuvarosként is dolgozó) zsidók – gyakorlatilag paraszti sorban.

Ezek azonban nem ukránul, lengyelül, vagy románul beszéltek, hanem jiddisül. A magyar paraszt zsidó azonban

csak magyarul beszélt és aligha volt egy is, aki ne tudta volna, hogy ki volt Kossuth Lajos vagy Petőfi Sándor.

A zsidóság valóban nem volt – nem is lehetett – része a magyar agrártársadalomnak. Mégis, kivételesen 1848

előtt akadt közöttük még jobbágysorban élő is.

A zsidó polgárság és értelmiség – az említett szélső esetektől eltekintve is – a magyar történetírás és

publicisztika régi (kedvelt) témája. A kérdés mostanában is felvetődött. Nagyon lényeges, hogy ezek a rétegek –

tetszik-nem tetszik – nélkülözhetetlen társadalmi funkciót töltöttek be. (Ránki György erre nyomatékosan

rámutatott.) Elmarasztalásuk tehát történelmietlen, s egyben indokolatlan is. Munkájuk eredménye óhatatlanul

nemzeti érték volt, elpusztításuk pedig értékrombolás. Mindez vonatkozik természetesen – a századelőn

viszonylag jelentős számú – zsidó, vagy zsidószármazású ipari szakmunkásságra is.

Tisztában kell lennünk azzal, hogy az érték fogalma vitatható. Értéket jelentette-e az ország polgárosodása,

iparosodása? A folyamatot lehet és indokolt bírálni, de jelentőségének elvitatása aligha vall reális

történelemszemléletre. A polgárosodás korának tudományos és kulturális eredményei pedig aligha vonhatók

kétségbe, még akkor sem, ha ezeknek az eredményeknek ára volt, s nem egyszer tradicionális értékek

pusztulásával jártak együtt. (Természetesen a magyarországi polgárosodást nem indokolt szinte kizárólag a

zsidóság javára vagy kárára elkönyvelni.)

Hiányérzetek


Van-e a nagyszámú publikációt olvasva – az említetteken kívül is – hiányérzetem? Van. Kevés szó esett az

életmódról, életvitelről; a mindennapok történetéről. Itt kétségkívül mutatkozik – csökkenő tendenciát mutatva –

bizonyos másság; amely kihat az egyén élményvilágára, mentalitására. (Vélhetően az áldatlan népi–urbánus

ellentét is részben erre vezethető vissza.) Aligha lehet mást, értelmeset tenni, mint az eltéréseket megmagyarázni

és megérteni. Ehhez azonban tárgyilagosság szükségeltetik. Elsődlegesen annak tudomásul vétele, hogy a

cselekvő ember nem mint ilyen vagy olyan nemzetiségű, felekezeti, vagy osztály-meghatározottságúként,

hanem individuumként cselekszik. Ebben az értelemben igaz Karinthy Frigyes mindenfajta ideologizálásától

mentes megállapítása: két ember között nagyobb a különbség, mint két nemzet között.

*

Feladataink a kiváltképpen nehéz témát illetően bőven vannak. Ami a tudományt és határterületeit illeti, hiteles

munkát és ne „gyónást”, ne indulatos érzelemnyilvánítást várjunk, ne is akarjuk mindenáron „kibeszélni”

magunkat. De arra is törekednünk kell, hogy ne kíséreljük meg mentegetni azt, amit nem lehet mentegetni.


1. Német�magyar kapcsolatok. Tegnap, ma

GLATZ Ferenc

Német–magyar kapcsolatok

Tegnap, ma

Német–magyar kapcsolatok. Mint kapcsolatok az államok között, mint kapcsolatok a népek között. Két,

egymástól gyakran különváló dolog. Mégis tavaly, amikor a magyar kormány döntését meghozta az NDK-

menekültek ügyében, úgy gondolom, a két viszonyrendszer – államközi és népek közötti viszony – ismét

találkozhatott. úgy gondoltuk, akkor még aktív politikusok, hogy most hirtelen eloszlik a köd, amely ráült a

németek és magyarok közötti történelmi kapcsolatrendszerre. És ne felejtsük, ez volt az az idő, amikor úgy

látszott, eloszlik a köd, amely politikai propaganda hazugságokba rejtette a németek és közép-európai népek

viszonyát, lehetetlenné tette a valós évszázados barátságok, kölcsönös sérelmek számbavételét. A sztálini

rendszer közép-európai hadállásai összeomlásának ideje volt ez. A német kérdés – és így a német–magyar

viszony újrarendezése is – szerves része volt és szerves része ma is a közép-európai politikai

átrendeződéseknek…

Tiszta és pontos elszámolás. A német–magyar viszonyt történetileg tekintve három nagy tehertétel nyomta és

nyomja részben ma is. Az egyik a német állam közép-európai expanziójának évszázados kérdése. A másik a

fasizmus és annak társadalmi nyomasztó öröksége. A harmadik a kitelepítések, a németség kiűzésének szintén

máig húsunkba vágó hatása. A barátság új szálainak összekötése idején azt hiszem, ezzel a három tudati

tehertétellel mindenképp számot kell vetni.

Az első tehertétel: a kitelepítések

Bármily röviden és politikai szempontból beszélünk is a kitelepítésekről, nem mulaszthatunk el szólni, miként

látjuk mi a betelepüléseket. A németek betelepülését a közép-európai térségbe, mindenekelőtt Magyarországra

történő betelepülését a 13–19. század között. Történeti kézikönyvek meglehetős pontossággal írják le, miként

jöttek állandóan nyugati telepesek a középkori magyar királyság területére. Az is ismeretes kézikönyvekből,

hogy a németség folyamatosan szivárgott be a magyar állam területére, különösen nagy hullámokban a 13–14.

században a Felvidékre és Erdélybe a szászok, a 18. században a svábok, frankok az ország különböző részeire,

de mindenekelőtt a délkeleti végekre, a Dunántúlra, sőt az északkeleti területekre. Most már az is ismeretes,

hogy a 19. század második felében 1849, de főként 1867 után részben a Német Birodalom, majd főként Ausztria

területéről újabb nagyobb bevándorlási hullám érte el Magyarországot. Sajnos azonban régi

történelemtankönyveink jelentős része a németség ezen keletre húzódásában vagy a német nemzeti szellem, a

német magasrendű kultúra kultúrahordozó szerepét láttatta, vagy magyar részről e jelenségeket a német

nemzeti-birodalmi expanzió előretöréseként, sőt a német (illetve Habsburg) gyarmatosítás akciójaként mutatta

be. Miről van azonban valójában szó miszerintünk ezen esetekben?

A 13–14. századi betelepülők elsősorban iparosok, bányászok, akik a kialakuló magyar hűbéri

államszervezetben egy hiányt pótoltak: a nyugati iparos szakértelem képviselőiként jelentek meg. Ezért kaptak

kiváltságokat, ún. hospesjogokat a földesuraktól. A másfél százados török uralom (1541–1699) után a nagy

kiterjedésű Magyar Királyság jelentős része elvadult mocsaras, műveletlen vidék. A birodalomból a

magyarországi földesurak, sőt maga az uralkodó is azért hívott telepeseket, mert különben nem lett volna kivel

feltöretni az ugarföldeket, lecsapoltatni a mocsarakat. A szekereiken, cókmókjukat őrző, rablóktól,

bizonytalanságtól, járványoktól rettegő betelepülők nem valamiféle tudatos magyarellenes német nemzeti

uralom eszközei, nem a birodalmi eszme képviselőiként jöttek szőlőt telepíteni, vagy marhát tenyészteni, fát

esztergálni a Dunántúlra, földet törni a Bánátba, Bácskába. Hanem azért jöttek, mert a török kivonulása után itt

egy óriási munkaerőhiány keletkezett. Miszerintünk ezek az egyszerű, vállalkozó kedvű emberek az újkori

magyar állam legszorgosabb megalapozói közé tartoznak és egy modern szemléletű nemzeti történetírás magyar

nemzeti emlékműveket kellene, hogy állítson teremtő munkájuk helyén. Mint ahogy a modern polgári

Magyarország alapozói közé kell sorolni azokat az esztergályosokat, kőfaragókat, ipari tisztviselőket, út- és

közlekedési és pénzszakembereket, nem szólva a városiasodás infrastruktúrájának kiszolgálóiról, akik az 1867

utáni kiegyezés után a Német Birodalomból illetve Ausztriából Magyarországra jöttek. A gyors politikai

konszolidáció gründolási lázat hozott magával, a modern, Magyarországon most születő új iparágakhoz

hiányzott a munkaerő, s jöttek az emberek természetesen Bajorországból, Ausztriából, emellett természetesen

Csehországból, Morvaországból csehek, morvák, sőt Galíciából a zsidók. Mint ahogy az ország területén belül


is a polgári-ipari fejlődés egy óriási migrációt indított el; Észak-Magyarországról a szlovákok, délről a szerbek,

sőt a már korábban megtelepedett németek is nyomulnak a városok, az új ipari központok felé.

Gondolom megértik, hogy amikor mint fiatal történész levéltári és statisztikai forrásokon vizsgáltam ezt a

közép-európai migrációt, csak derülni vagy bosszankodni tudtam a régi történetírás azon termékein, amelyek a

munkaerőmozgásban nemzeti-állami szempontokat kerestek és találtak is. Mi Közép-Európa nemzeti államok

előtti korszakában a lakosság mozgásában a munkaerő és munkavállaló szabad mozgását látjuk, és kárhoztatjuk

mindazt a német és magyar történeti irodalmat (a lengyel, a szlovák etc. történetírásról most udvariasságból nem

szólok), amelyek a 20. században kézikönyvekben, lexikonokban, sőt tankönyvekben is ezekből a tényekből

egyik oldalon a német gyarmatosítás, másik oldalon a német nemzeti felsőbbrendűség ideológiai igazolását

kovácsolták.

De hogy a tehertételekről beszéljek, butaság volna elhallgatni, hogy ezt nemcsak az állami szempontokhoz

igazodó történészek és tisztviselők (németek és magyarok) konstruálják utólag könyveikben, röpirataikban.

Voltak közöttük valódi ellentétek, de nem ún. nemzeti ellentétek. Valóban: a tények egyértelműen bizonyítják,

hogy a bejövő német lakosság, mind a parasztság, az iparosság, mind a modern kori munkásság, tisztviselők a

termelési kultúra magasabb szintjén álltak, mint a magyarországi lakosság. Ezért is fizetődött ki behívni őket,

mert ugyanazon földterületen hatékonyabban, jobb eszközökkel dolgoztak. De nem azért voltak fejlettebbek,

mert németek voltak, hanem azért, mert a fejlettebb nyugat-európai termelési eljárásokat ismerték. Keletkeztek

is ellentétek közöttük és a helyi lakosság között. A betelepülők védték gazdasági és emberi érdekeiket. És ezek

az érdekek a „németek” érdekeiként jelentek meg. A 17. század elején is a királynak kell kierőszakolnia, hogy a

magyarok is kaphassanak polgárjogot. A termelési, munkarendbeli, szokásbeli ellentét ún. nemzeti ellentétként

jelent meg. (De hadd tegyem hozzá: ugyanígy pl. magyar–kun ellentétként jelent meg a 13. században a már

letelepült magyarok és a betelepülő nomád kunok ellentéte. A letelepültek nem szerették, hogy a nomádok

áthajtják földjeiken barmaikat, ahogy ezt a keleti sztyeppén megszokták.)

Ezek az ellentétek akkor emelkednek ún. nemzeti ellentétekké, amikor megjelenik a nemzeti értelmiség és a

nemzeti állam. A nemzeti értelmiség abból él, hogy a nemzeti nyelv írására, olvasására, kultúrájára tanítja népét,

illetve szervezi tisztviselőként nemzeti államát. A német nemzeti értelmiség éppúgy, mint a magyar, nemzeti

tudatra ébreszti az államon belül az embereket, és megkezdi nemzeti alapon tudatosítani benne az ellentéteket a

más szokásrendűekkel szemben. Nincs történész, politikus, aki vitatni merné, hogy ez a nemzeti értelmiség

milyen sokat tett Európa fejlődéséért: az anyanyelvi tömegkultúra kivirágoztatása nélkül nincs modern Európa,

nincs modern szakmunkásság és nincs modern államszervezet.

De: e nemzeti értelmiség tevékenységének – legalábbis a 20. század végéről visszatekintve – nagy deficitje,

hogy a 19–20. századi nemzeti-állami szempontokat visszavetítette a történelembe, hogy olyan nemzeti

ellentéteket kovácsolt az emberek különböző csoportjai között, amelyek korábban ilyen formában nem is

léteztek. És ezzel az ideológiateremtéssel, tankönyveivel, politikai irataival, sőt színdarabjaival, filmjeivel

nagyban hozzájárult a modernkori nemzeti hecckampányok keletkezéséhez. Az ellentétek élezésének azután

legagresszívabb periódusa az a korszak, amikor a magukat nemzetinek nevező államok kül- és katonapolitikai

erőszakkal kezdenek a 20. században utána menni az elszármazott népelemeknek a másik állam területére. A

korábban odatelepülteket úgy akarják a nemzeti állam védelme alá helyezni, hogy a betelepült területeket az

államhoz akarják csatolni. A német birodalom úgy jelenik meg, mint az évszázadokkal korábban keletre települt

németajkú földművesek, iparosok nemzeti védője. (De tegyük hozzá, így jelennek meg más államok is területi

követeléseikkel a 20. században Közép-Európában. Hogy azután mire hivatkoznak – első foglalásra, ki volt itt

előbb vagy később –, az már csak ideológia kérdése.).

Sajnos, nincs terünk itt arra, hogy a magyarországi németség viselkedését elemezzük a két világháború között

(1920–1945), vagy a világháború idején. Arra sincs idő, hogy a magyar nemzetiségpolitika skizofréniáját leírjuk

a magyarországi németséggel kapcsolatban, és taglaljuk a III. Birodalom agresszív népi német politikáját

Magyarország irányában. Tény, hogy a hazai sváb paraszt, vincellér, frank vagy bajor származású esztergályos,

kályharakó és egyéb iparosok, vagy az elmagyarosodott középosztály nem lett az ún. „ötödik hadoszlop”

tömege. S ha egy része a propaganda hatására, tudatlanságból vagy netán jogos nemzeti sérelemből a hitleri

propagandagépezet áldozata is lett, és részese lett a fasiszta őrületnek, a hazai németség tömegeiben hű maradt

németként is hazájához, Magyarországhoz.

És ekkor jött a modern kori diplomácia egyik leginkább népellenes cselekedete: Közép-Európában az állami és

az etnikai határok elkülönülésén úgy kívánt segíteni, hogy a kisebbségeket az ún. anyaországba kívánta

hazatelepíteni (1945–1947). Noha a döntés sújtotta a szerencsétlen magyarokat, szlovákokat is, elsősorban

mégis a kollektívan felelőssé tett németség ellen irányult. Száz, kétszáz év óta honos parasztokat, iparosokat


kényszerítettek állati körülmények között otthonuk, javaik elhagyására, pusztán német anyanyelvük vagy csupán

nevük németes hangzása miatt…

A magyar történetírás immáron sok év óta határozottan bírálja a győztes hatalmak etnikai diktátumát. Mind az

1920, mind az 1946. évit. Sok év óta mondjuk: az állam, a III. Birodalom vagy a Horthy-Magyarország, vagy a

Tiso-Szlovákia politikájáért egy nemzetet kollektíve felelőssé tenni nem más, mint manipulált nacionalizmus

ellen korlátolt nacionalizmust szegezni szembe. És az elmúlt években a magyar politikai vezetés is többször

hangsúlyozta: rövidlátó politika volt a magyar kormányok részéről is a kitelepítésben ilyen lelkesen részt venni,

és felül kell vizsgálni az utóbbi évtizedek hazai kisebbségpolitikáját is. Amikor a kormány tavaly elhatározta

magát az NDK menekült-ügyben a lépésre, naplómba feljegyeztem, hogy felül kell vizsgálni történeti-politikai

gondolkodásunk alapvonulatait is: vajon a közép-európai térség mai gazdasági válsága nem függ-e azzal is

össze, hogy a régióban a háborúban elpusztították a zsidók jelentős részét, a pénzműveletek szakértőit, a

középosztály legdinamikusabb részét, utána pedig kidobták országukból a középparasztság, az ipari munkásság

legjobb szakértőit és részben az értelmiségieket, mivel azok német anyanyelvűek vagy német nevűek voltak.

Csoda, hogy e térségben olyan nehéz a szakszerűséget, a munkaerő színvonalát helyreállítani ma? Lehet, hogy

egy történész szubjektív kérdése, de talán érdemes elgondolkodni rajta. Vajon nem vakság még ma is a

történelemben, politikában az avítt nemzeti elvek kiteljesedését követni?

Az állami expanziók tehertétele

A német–magyar kapcsolatok másik tehertétele a német birodalom évezredes közép-európai túlsúlyából és az

ennek következtében előálló magyar fenyegetettség-érzésből fakad. De fakad ez abból a még felül nem vizsgált

történeti propagandából is, amelyet a hidegháborús sztálini rendszer tankönyvei és sajnos nem egyszer történeti

tanulmányai is sugalltak. Az 1947 utáni nemzetközi politikai helyzetben a Szovjetunió ütközőzónának tekintette

a közép-európai térséget, és a térség politikai propagandájában ugyanúgy, mint a Szovjetunióban, a nyugati

betolakodók elleni függetlenségi harcot állandóan hangoztatta. Részben az USA-imperializmust, de 1949-tőI

mindinkább a nyugatnémet imperializmust tekintette a térséget veszélyeztető politikai és katonai erőnek. Ezt az

állandó fenyegetettséget azután a sztálini rendszer totalitárius sajátosságainak megfelelően kiterjesztette az itteni

országok ezeréves történelmére. Állami díjakat, tanszékeket, pozíciókat lehetett elnyerni azáltal, hogy adatokat

sorakoztatott fel a történettudomány a középkortól a legújabb korig az állandó német birodalmi agresszivitás

bizonyítására. (Hadd tegyük hozzá: – amiről később szólunk – annál is könnyebb volt ezt a történelmi szlogent

elfogadtatni a közgondolkodással, mert a német fasizmus valóban agresszív politikája friss élmény volt a

térségben.)

Ismeretesek azok a tények, amelyeket a folytonos német állami expanzió valós veszélyének alátámasztására

szoktak idézni: a középkori Szent Német-római Birodalom mennyire fenyegette pl. a magyar állam

függetlenségét. Hozzá kell azonban tennünk: a német birodalom semmivel sem volt agresszívebb, terjeszkedőbb

kedvű birodalom, mint pl. a középkori magyar nagyhatalom, amelyik a 11–15. században a német és orosz

birodalom között a legerősebb hatalom volt. Ugyanúgy igyekezett expanzív lenni a magyar király dél, délkelet,

északkelet irányába, mint a német-római császár keletre. Sőt az expanzió nemes versenyében, ha egyszer

valóban a tényeket rakjuk egymás mellé, a magyar király eredményesebb volt, mint német kollégája. Egyébként

is a nemzeti történetírások kora faragott nemzeti függetlenséget védő uralkodókat a derék, vérbő, hatalomvágyó

középkori hűbérurakból, uralkodókból. Közben elfeledkeztek gyakran a történetírók arról, hogy a

legnemzetibbnek tekintett középkori uralkodónk, Hunyadi Mátyás, élete céljának tekintette, hogy birodalmi

császár leegyen, meglehetősen agresszív volt a németekkel szemben, és élete végén jobban szeretett Bécsben

lakni (5 évet töltött itt), mint a magyar fővárosban. Mint ahogy arról is megfeledkezett a függetlenségi emlőkön

nevelődött történetírásunk, hogy a középkori magyar állam gazdasági és katonai virágkorát éppen három ún.

idegen uralkodónak köszönhette: a nápolyi Anjou Károlynak és fiának, Nagy Lajosnak (1308–1382), majd

Luxemburgi Zsigmondnak (1387–1437), aki egyben évtizedekig német-római császár is volt, és mint ilyen,

lépten-nyomon kedvenc magyarjainak kedvezett. De folytathatnám a tényeket: azt, hogy a 16–17. századi

történelmi anyagra a katolikus Habsburgokkal szembenálló protestáns történetszemlélet hagyományaira építve

miként alakult ki 1949 után a német fenyegetettség mítosza. Amikor egyrészt a Habsburgok családi politikáját

szándékkal összemosták az ún. németség expanziójával és az ún. magyarellenességgel, és amikor lépten-

nyomon kimutatták, hogy a Habsburgok (azaz németek) Magyarországot csak a török felé ütközőterületnek

használták, majd gyarmatukként kezelték. Arról az után már igazán megfeledkezett ez a történeti-politikai

propaganda, hogy megvizsgálja: mennyire volt reális ereje a Habsburg birodalomnak ahhoz, hogy egyik

országából, Magyarországról, a törököt kiűzze. Mint ahogy először 1986-ban, Buda visszafoglalásának 300.

évfordulóján sikerült a figyelmet arra felhívni: sajnos, vagy nem sajnos, de a magyar állam területéről a törököt

nem a magyarok, hanem a birodalmi hadak (mindenekelőtt németek) űzték ki. Egyébként is – ha már a

Habsburgokról, mint német-római császárokról szólunk – a gazdaságtörténészek, szemben a politikusokkal és

politikatörténészekkel, már kimutatták: a Habsburg kamarilla semmivel sem folytatott elnézőbb politikát


ausztriai tartományaival szemben, mint a magyarokkal szemben. Számukra a bevételek, az államhatárok

biztonsága stb. volt a fontos. Nem szólva most arról; a kérdést még eddig elfelejtették történészeink feltenni:

vajon mit köszönhet a magyarság annak, hogy egy, korábban német államnak számító állammal élt

közösségben, mennyire hatott ez ki lakás-, szokás-, viselkedéskultúrájának, gazdálkodásának európaizálására?!

A tehertétel természetesen legfájóbb pontja az 1920 utáni időszak. A most már függetlenné lett Magyarország a

világháborúban, Németország szövetségeseként elvesztette korábbi területének 2/3-át. Az elvesztett területeken

élt a magyar anyanyelvű lakosság 1/3-a. Ezért roppant nehéz egy olyan népnek a mai, az 1920-ban keletkezett

határok elfogadásáról beszélni, amely állampolgárai közül minden negyediknek még ma is hozzátartozója é1 az

1920-ban keletkezett országokban, és ráadásul ezekkel a hozzátartozókkal nehezebb volt évtizedekig a

kapcsolatokat fenntartani, mint nyugat-európai barátaival; az afrikai, amerikai, nyugat-európai diákok

könnyebben jöttek magyarországi egyetemekre, mint a határokon túli magyarság gyermekei.

A magyar történetírás úgy látja, hogy az 1920-ban keletkezett békerendszer egy hatalmi-politikai rendszer

eredménye, mint ahogy ugyanilyen jellegű volt az 1945 utáni békerendszer is. A magyar államiság sorsa mind

1920-ban, mind 1946-ban Németország sorsával volt összekötve. Európa fő ellensége, az agresszív, háborút

kezdő Németország hátában 1920-ban németellenes szövetségi rendszert kellett létrehozni. A részben német

vezetésű Monarchiát szét kellett törni, és ennek rovására segíteni az antant-szövetséges és francia-orientációjú

politikai erőket. Ezzel a döntéssel és Magyarország szétszabdalásával már eleve Németország mellé állították a

magyar állam kormányait. Magyarországon nem volt reális kormányzati vagy ellenzéki erő 1919–44 között,

amely lemondhatott volna a békerendszer revíziójáról. A különbség egyfelől az eszközökben volt: békés vagy

háborús revízió, másfelől, Hitler hatalomra jutása után abban, hogy a külpolitikai indítékú szövetséget milyen

mértékben kell belső fasizálódással alátámasztani.

Amikor világossá lett, hogy a hitleri Németország revízió alá veszi az 1920. évi békéket, versenyfutás kezdődött

meg a térség kisállamai között: Magyarország, Románia, a fasiszta Szlovákia egyaránt a területi érdekeltség

miatt kereste Hitler kegyét. Az eredmény ismeretes. Magyarország „vonakodó csatlósként” Németország

oldalán vett részt a háborúban. Sorsa is megpecsételődött Németország sorsával. És ismeretes az is: a magyar

állam beilleszkedett a közép-európai szovjet rendszerek sorába, Németország pedig kettészakítva élte meg

„büntetését”.

Visszatérve a német–magyar állami kapcsolatokhoz: kiindulópontunk, hogy a magyar politikai vezetés őszintén

feladta és fel kell, hogy adja a területrevíziók minden formáját. A közvélemény is elfogadja ma már: az állami

és etnikai határok különbözősége nem lehet ok bármiféle állami beavatkozásra sem. Mint ahogy azt a

németellenes propagandát sem hiszi el senki sem, hogy a német egység most egy háborús kedvű, revíziós

törekvésű Németországot állít talpra. Sőt, a magyar értelmiség jelentős része úgy látja, hogy a német egység

létrejötte segíti a német népet, hogy őszintén leszámoljon gondolkodásában a német állam agresszív expanziós

törekvéseivel. Ahogy ennek őszinteségében, aki ismerte az NSZK politikai fejlődését az elmúlt évtizedekben,

senki nem is kételkedett.

Ma, amikor a közép-európai politikai változások részeként létrejön a német egység, amikor mindenpolitikai erő

– az Elbától a Szovjetunió határáig – keresi helyét az új Európában, azt hiszem, ha van két állam, amelyik

következtetéseket vonhat le történelméből a jövőre vonatkozóan, akkor az a két állam Németország és

Magyarország. Egy új, a már globális problémákkal szembenálló és arról gondolkodó európai népek együttese

csak olyan államtípusban élhet a 20–21. század fordulóján, amelyik állam lemond erőkifejtő funkciójáról,

beleértve az állam külgazdasági (tehát védvámos) funkcióit is, és amelyik állam a határokon belüli szervező

funkciójában elsősorban a szociális és kulturális területen fejt ki aktivitást. Amely állam lemond a 19–20.

századi – állandóan fejünkbe sulykolt – kollektív eszmények (fasizmus, kommunizmus) követéséről állami

erőszakkal, amelyik a polgárok egyéni szabadságának teljes biztosításából indul ki. Mind politikai, mind vallási,

mind etnikai téren. Olyan állam képes az európai közösségben valóban működni, amelyik lemond az ún.

többségi nemzet uralmáról, és szakít a nemzetállam 19. századi egyoldalúságaival. Ha van két nép, amelyik el

kell, hogy jusson a liberális és szociális eszmények szintéziséhez, akkor az az állami erőszakból és a nemzeti

erőszakból kiábrándult két nép, a német és a magyar.

A fasizmus tehertétele

A történetírás ugyanúgy, mint a politika, szubjektív egyéni eszmények által ösztönzött és befolyásolt

tevékenység. Ha egy történésznek ilyen alapelvei vannak a 20. századi állami fejlődés történeti perspektíváiról

és a szociálliberális államot tartja mint államtípust az európai fejlődés legmegfelelőbb formájának,

gondolhatják, hogy ez a történész felfogásának antitézisét látja a század olyan diktatórikus eszközökkel


összetartott társadalmi berendezkedésében, mint amilyen a fasizmus vagy a sztálini mintájú kommunizmus volt.

Ezen a szemüvegen át látom én kapcsolataink harmadiknak nevezett tehertételét, a fasizmust.

Általában nem látom deficitmentesnek a 20. századi kollektív alapú társadalmi eszményeket. Nemcsak a

fasizmust tartom zsákutcának, de átmenetinek tartok minden olyan eszmerendszert, amelyik az egyén

(individuum) érdekeit totálisan alárendeli az „izmusba” fogalmazott többségi érdeknek. Minden olyan

társadalmi eszmerendszert, amelyik az egyént csoportokhoz tartozása szerint értékeli – legyen az osztály (tehát

szociális), nemi, faji vagy nemzeti csoport –, korszerűtlennek tartok a 20. század végén a

közösségszerveződéshez. Az egyént csakis személyi jegyei – viselkedése, tettei, véleménye – minősíthetik. De

mi köze van mindennek a német–magyar viszonyhoz, fasizmushoz? Szerintem – nagyon is sok!

Amikor 1972-ben, életem első hosszabb nyugati tanulmányútján Mainzba érkeztem, az Institut für Europäische

Geschichtébe, kavargott a fejemben, mint az akkori európai történetírásban is, fasizmus–németség viszonya stb.

Éjszakába nyúlóan vitatkoztunk intézeti társaimmal, németekkel, finnekkel, amerikaiakkal, románokkal,

lengyelekkel fasizmusról, németekről. Ahogy a német kollégákat nyomta a fasiszta rendszer, a haláltáborok, az

antiszemitizmus, a fasiszta háború öröksége, úgy nyomott engem, mint fiatal magyar értelmiségit is a

magyarországi szélsőjobboldal ún. nemzeti öröksége, a népellenes, értelmetlen pogromok. Ahogy egy amerikai

kollégánk „kedvesen” megjegyezte: a közös közép-európai hagyomány. Azokon az éjszakákon és azóta a

szakirodalomban is, mind német, mind magyar oldalról százszámra keletkeztek fasizmuskritikák. Szinte minden

modern témával foglalkozó történésznek meg kell írnia a maga fasizmustanulmányát. Én magam is megtettem

ezt, és ahogy én, feltehetően sokan mások sem találnak magyarázatot bizonyos kérdésekre. Miért kellett a

németségnek kilöknie magából a zsidóságot, amelyik zsidóság a német kultúra legaktívabb külföldi terjesztője

volt? Ugyanígy a magyarsággal hogyan lehetett elhitetni, hogy legkiválóbb értelmiségiei között, legdolgosabb

kereskedői, tisztviselői között a nemzet ellensége húzódik meg? Hogyan lehetett az akkori civilizációs szint

magasán álló német középosztállyal a fasiszta korporációs berendezkedés alapelveit elfogadtatni? És tovább:

hogyan magyarázzuk az európai fasizmusok közös alapjait? Hiszen naivitás volna elhinni, hogy a fasizmus, pl.

Magyarországon, csak a németországi hatásra növekedhetett erőssé. Még akkor is, ha a fasiszta politikai

rendszer csak 1944-ben, a németek bevonulásával juthatott hatalomra Magyarországon, s még akkor is, ha a

pogromok csak a hitleri uralom védőszárnyai alatt alakultak ki. Butaság volna ezt, a német–magyar

kapcsolatokat terhelő fasizmus-számlán az egyes kiadásokat a másik nyakába varrni és a felelősségvállalást

elutasítani. És én ma is ezt látom mind a német, mind a magyar nemzeti fejlődés történeti perspektívájának: az

egyén, az egyéniség kölcsönös tiszteletén felépülő közösség kiformálását. A fasizmus és a sztálini

kommunizmus igazi meghaladása csakis ezen a alapon történhet. Én ezt tanultam meg ebben a teljesen liberális

intézetben, és azóta sem látom másként a német és magyar fasizmust. S hogy milyen erősek az emberben a

fiatalkori élmények? Amikor mint miniszternek a szememre vetették, hogy túl erős befolyást biztosítok a német

nyelvnek, a német kultúrának Magyarországon, Mainzra gondolva válaszoltam az újságíróknak: uraim, az Önök

gondolkodásában Németország talán még a fasizmus hazája, de az én gondolkodásomban a liberális

demokrácia, a szociálliberalizmus egyik otthona. És egy magamfajta liberális értelmiségit több szál köt az én

hasonlóan gondolkodó mainzi, müncheni barátaimhoz, mint saját hazám letűnt és jelenkori kisdiktátoraihoz.

*

Állami expanzió, népeink erőszakolt kitelepítése, emberpusztító fasizmus, fasiszta háború öröksége – rendkívül

súlyos tehertételek. Én mégis úgy gondolom, hogy a demokratikus életvitelt majd megtanuló magyar nép, és a

demokráciát már gyakorló német nép túlemelkedhet ezeken a történelmi tehertételeken. És akkor elmondhatjuk,

hogy most a német–magyar kapcsolatok új korszaka, egy új szemléleti közösségen alapuló kapcsolatrendszer

épül ki. És még valamit! Ha ez mégsem sikerülne, nekünk, Európában iskolázott értelmiségieknek, sohasem

szabad feladni a harcot eszményeinkért.

Az NSZK-ban 1990. június 23-án első alkalommal megrendezett Magyar Fórumon elhangzott előadás rövidített

szövege.

2. Képek


1. Mit ittunk, hova pisiltünk?

EMBER ÉS ÖRNYEZET

VÖRÖS Károly

Mit ittunk, hova pisiltünk?

Budapest műszaki megújulását a vízellátáshoz kapcsolódó problémák felvetődése és megoldása indította el.

1857-ben, majd 1866-ban kolerajárvány söpört végig a városon. Ez és általában a városok igen nagy

halandósága folytán az 1850-es évek közepétől sürgetve jelentkezett a pest-budai csatornázás és a vele szorosan

összefüggő vízellátás rendezésének igénye.

A csatornázás rendszere kezdetben egyszerű volt: a Dunára merőleges irányú utcákban csatornákat építettek, és

ezeket egyenesen bevezették a folyóba. A csatornázás és a csatornahasználat rendszerét az 1847. évi, nagyon

szakszerű és alapos városi szabályrendelet állapította meg. A Belvárosban és a belső Lipótvárosban így már

korán volt csatornázás, nagy részben csatorna vette körül a Bel- és Lipótvárost a mai Kiskörút vonalán. A

városból kivezető egyes nagyobb főútvonalak alatt a beépítés határáig már ugyancsak húzódtak csatornák.

Budán csatornázva volt a Vár és csatornák húzódtak a Víziváros egyes részei alatt is. Az 1840-es évek régi

csatornahálózatának pontos kiterjedését ma már nem ismerjük. Kétségtelen azonban, hogy a továbbiakban a

csatornázás még másfél évtizeden át mindkét városban elég rendszertelenül épült tovább. Egy-egy új ház lakói

hozzácsatlakoztak a legközelebbi csatornához, bár ugyanakkor még a főcsatornák közötti területen is voltak

kisebb házak, melyek szennyvízelvezetését emésztőgödrökkel oldották meg.

Az 1850-es évek legelejének Pestjén még forgalmas utcákban is sűrűn találunk nyitott csatornaárkokat. Az utcák

többségében így dögletes a levegő. Ám a csatornázások még az 1850–1860-as években is csak a már meglevő

hálózatot kiegészítve folytatódtak tovább, alkalmazkodva a beépített terület határának kitolódásához. A

tervszerű kiépítés hiánya folytán azonban ekkor már nem alakultak ki egy-egy gyűjtőcsatorna körüli rendszeres

vezeték-csoportok. Így a város nem egy pontjáról a szennyvíz csak hosszas kerülő utakon jut el a Dunába. A

hatvanas évek végén Pesten a Margit híd és a Boráros tér között 14 hosszabb-rövidebb, köztük öt főgyűjtő-

csatorna nyílása torkollott a Dunába.

A csatornák közül a legrégibbeket kőtömbökkel vagy mészhabarcsba rakott kődarabokból építették, és kőlappal

fedték le. A 19. század elejétől a lefedésre már téglaboltozatot alkalmaztak, s a csatorna fenekét is élére állított

téglával burkolták. Az 1840-es évektől már az egész csatornát téglából falazzák. A csatornák keresztmetszete

kezdetben téglalap alakú volt. Csak a hatvanas évektől alkalmazzák a szennyvíz mozgását kevésbé akadályozó

kör vagy ovális keresztmetszetet. 1869-ben építik az első tojás-szelvényű, cementhabarccsal falazott, téglából

épült, belül pedig portlandcement-simítással ellátott csatornákat. 1870-ben a Csömöri úton pedig már betonból

építik a csatornát.

A városépítésnek a hatvanas években kezdődő meggyorsulásával egyidejűleg megnövekszik a csatornák hossza

is. Az 1869 előtt mindössze 63 kilométernyi pest-budai csatornahálózat 1873-ig 33,5 kilométerrel bővül. Ebből

Pest város csatornahálózata 1873-ban önmagában mintegy 75 km, s ebből mintegy 23 km már új építésű,

tojásdad keresztmetszetű és cementburkolatú. A csatornázás városépítéssel való szoros összefüggését világosan

mutatja, hogy az új típusú csatornák 2/3-a kő. 16 km éppen arra a József- és Terézvárosra jut, mely felé éppen

ezekben az években fordul az építési vállalkozás. Pedig a csatornaépítés nem olcsó dolog. 1869-től 1872-ig négy

év alatt az épülő csatornák közel 750 ezer forintba kerültek. Budán a hálózat hossza 26 km, melybe nyilván

beszámítanak a hegyvidék nagy, nyitott vízgyűjtő árkai is.

Az 1870. évi pesti építési szabályzat kimondta: emésztőgödrök építése csak ott engedhető meg, ahol csatorna

még nincs. Ugyanakkor nyilvánvaló volt, hogy több emeletes, sok lakásos házak szennyvízelvezetése

emésztőgödrökkel már nem oldható meg. A nagy házakat így elsősorban a csatornázott útvonalak mentén

építették, ezzel viszont a csatornahálózat egyre túlterheltebbé vált. Az új házakba már öntöttvas csövek

érrendszere épült be. Kezdetben (s a szegényebb házakban még sokáig) emeletenként egy helyre telepítették a

közös illemhelyet, majd később még mindig egy helyen, de már minden lakásnak külön „odú” épült. A legjobb

házakban már ekkor a vízöblítéses rendszereket alkalmazták és minden lakásba külön WC-t építettek.

A túlterhelés következtében előállt problémákat csak fokozta, hogy a szennyvíz csak alacsony vízállás mellett

ömölhetett a Dunába. A folyóvíz már közepes vízállásnál is a városterület kétharmadáig beömlött a csatornákba,

visszanyomva a szennyvizet. Az elfolyni nem tudó szennyvíz így átszivárgott a porózus téglafalakon és

szétterjedt a város alatt, rontva a levegőt és szennyezve az altalajt. A csatornák csekély esése miatt a járatok


eliszapolódtak, s falaikat egyre vastagabb homokréteg vonta be. A szokásos módszer: magas vízálláskor a

kiöntőket elzárták, a hatvanas évekig szalmával és trágyával, a hetvenes évektől vastáblákkal, s a csatornák

tartalmát szivattyúkkal nyomták át a Dunába. De ezt az eljárást nem lehetett sokáig fenntartani.

1869 januárjában Sir Morton Peto londoni vállalkozó tervet nyújtott be Pest város csatornázására. Elképzelését

elfogadta és támogatta Bazalgatte, London akkor már világhírű csatornázója is. A terv elsődlegesen a pesti

csatornák közvetlen a Dunába ömlését kívánta megszüntetni, ami kétségtelenül a csatornarendszer legnagyobb

hibája volt. A várost ezért két, a gyűjtőknél mélyebben fekvő, észak–déli illetve északkelet–délnyugati

keresztcsatornával kívánta átszelni. Egyik szorosan a Duna-parttal párhuzamos, a másik a Vörösmarty utcából

kiindulva a Mester utcánál éri el a körutat. A terv a két csatornát a későbbi dunai teherpályaudvarnál

találkoztatja: vizüket innen szivattyúkkal emelnék át a Dunába. A terv, mely felhasználhatóvá tett volna minden

régebbi csatornát, két és egy negyed millió forintot igényelt. A városi tanács szakértőket küldött ki, akik 1871-

ben azt elfogadásra ajánlották. A tervet ekkor a Közmunkatanácshoz terjesztették fel, az azonban az angol tervet

a kitűnő vízmérnök, Reitter Ferenc módosításaival csak 1873-ban küldte vissza a fővárosnak. A városegyesítés

idejére így a csatornázás ügye még csak a tervek kialakulásának stádiumában volt.

A csatornázás és szennyvízelvezetés kezdetleges állapota természetesen kihatott az ivóvíz minőségére is. Pest

laza hordaléktalaja – a külső részeken általános emésztőgödrök és a csatornák egyre elégtelenebb szállítási

kapacitása folytán – lassan egyre inkább telítődött szennyező anyagokkal. Pesten a lakosság nagyobbrészt a

Duna vizének fogyasztására szorult, amit lajtok hordtak szét a városban. A hajóforgalom növekedtével, a

csatornahálózat terjedésével és a közvetlen a Dunába bevezetett ipari szennyvizek megjelenésével a Duna-víz

azonban egyre élvezhetetlenebbé vált.

Buda ekkor két vízvezetékkel rendelkezett, eggyel a királyi palota és egy másikkal a város számára. Utóbbi

részint – egy csatorna formájú kis alagútba fektetett csövön – a Dunából nyerte a vizét, melyet a Lánchíd mellett

egy négy lóval hajtott szerkezet nyomott fel a Várszínház előtti közkút kettős víztartójába. Buda vízvezetékét

táplálta emellett a Svábhegy három forrásából ugyancsak csöveken vezetett víz. A három forrásból jövő csövek

még a Svábhegyen egyesültek, innen egy közös csővezeték futott a Krisztinaváros és a Vérmező alatt a budai

Városháza előtti nagy víztartóba, mely három vári közkutat táplált. Ezek a szerkezetek azonban hovatovább

technikailag is elégteleneknek bizonyultak a Vár vízellátására, és csökkenni kezdett a svábhegyi források vize

is. 1854-ben ezért a budai hatóság a lójárgányos vízművet bérbeadta és Clark Adámmal új, gőzüzemű vízművet

terveztetett. Az 1856-ra elkészült vízmű nemcsak a Vár, de Buda 40 ezer lakosa számára is biztosított fejenként

és naponként egy akónyi, összesen kb. 2 ezer m3-nyi ivóvizet. Az 52 és fél ezer forintba került vízmű a kavics

és homokszűrőn átvezetett vizet kb. 6200 m hosszú vezetéken osztotta szét a város különböző pontjain felállított

8 közkútba. Fizetni csak az innen hordókban elvitt vízért kellett, valamint a kb. 88 köz- és magánépületbe

vezetett 104 WC-t és 7 fürdőszobát ellátó vízért. A vezeték és tömítése azonban nem volt kielégítő: a

víztermelés több mint 1/3-a elfolyt. Ráadásul a szűrés hibái miatt a víz sokszor zavarossá és ihatatlanná vált.

Buda a városegyesítést ezzel a kezdetleges vízművel érte meg.

Az osztrák mérnökegylet elnöke, L. Förster 1857-ben röpiratot tett közzé Pest vízellátásáról. Ebben javaslatot

tett a mai Szent István körút vonalán húzódó Tüköri-féle védgátaknál az ott még aránylag tiszta Duna-víz egy

nagy és aránylag magasan fekvő medencébe történő beszivattyúzására. A javaslat szerint ezt megfelelően

megszűrve csőhálózaton lehetne szétosztani a városban. A fellelkesült városi hatóság augusztusban már

szerződést is kötött Försterrel, a terv mégsem realizálódott. Az igény azonban megmaradt: 1861-ben dr. Siklóssy

először a mai Dagály strand meleg forrásainak kihasználásával, 1862-ben a Förster-terv felélesztésével akarta

megoldani a vízellátást. A tervek azonban 1864-ben fennakadtak a szakértői vizsgák rostáján.

A döntő lökést a vízvezeték ügyének részint az 1866. évi nagy kolerajárvány, részint a városépítésnek a

kiegyezéssel meginduló nagy fellendülése adta meg. A pesti közgyűlés 1867. július 12-én kimondta, hogy a

vízvezetéket saját költségen kívánja megépíteni, szeptemberben pedig terv és költségvetés készítésére utasította

a kiküldött bizottmányt.

A bizottság végül U. H. Lindley angol mérnök meghívása mellett döntött, aki Hamburgban, majd a Majna menti

Frankfurtban a kontinens első modern üzemeit építette meg. Lindley terve egy Duna-parti szivattyú- és

szűrőtelepet ajánlott. Innen egy Kőbányán létesítendő gyűjtőmedencébe kell a vizet felnyomni, hogy innen

oszoljon szét a városba. A városnak azonban csak 600 ezer forintja lévén (s az igénye arra, hogy a vízmű még

1868-ban üzembe helyeztessék), Lindley természetes szűrésű ideiglenes vízműre is tett javaslatot. Ennek – a

gőzgépeket kivéve – minden alkotórésze felhasználható lesz majd a végleges szerkezethez. 1868. április 15-én

Lindley a mai Országház helyén megkezdte a gépház építését és Bürgermeister tervei szerint a kutak fúrását. A

kútból szivattyú nyomta be a vizet a csatlakozó főhálózat 600 méteres fővezetékébe s mintegy 60 km hosszú


elosztó vezetékébe. A vízmű 1868 decemberében már 127 utcát és teret látott el részint a kútból nyert szűrt

vízzel, részint egyenesen a Dunából kiemelt szűretlennel.

A sikeren felbuzdulva a város 1872-ig tovább foglalkozott az új művel. Még 1869-ben megépítették a második

kutat, majd 1870-ig még kettőt, s megépítették a hozzájuk tartozó újabb gőzgépcsoportokat. Kiépült emellett

két, egymástól független 20 hüvelykes (kb. 52,7 cm) főcső, mely a vizet két különböző nyomvonalon vezette ki

a kőbányai víztárolókhoz, közben annak nagy részét már el is osztva. A felesleges víz és főleg a gépek éjjeli

üzeme táplálta a két, egyenként 385 ezer köbláb (kb. 38 500 m3) vizet befogadni képes óriási víztartályt. (Ezek

magas oszlopokon nyugvó, 25 x 67 m alapterületű 8,32 m magas helyiségek voltak, melyeknek boltozatát 18

hüvelykes [kb. 47,4 cm] beton-, azon legalább 1 méteres földréteg fedte.) A tartályok biztosították a víz állandó,

egyenletes nyomását. (1870-re készültek el, addig egy, a városház tornyában mintegy 50 méterre felhúzott 12

hüvelykes [kb. 31,6 cm] cső biztosította a víznyomást.) 1870-ben már 90 kilométernyi csőhálózat volt

lefektetve. A vízvezeték már 55 utcát és 13 teret hálózott be: a Belvárost, a Lipótvárost a Hold utcáig, s innen

keletre a Terézvárosnak a Nagymező utcáig terjedő részét, valamint a József- és Ferencváros egyes részeit. 734

házban 37 504 személy, a pesti lakosság 1/5-e volt ellátva vízzel, ezenkívül 8 nyilvános és 198 magánvizelde.

1873-ra a vízzel ellátott házak száma Pesten elérte az 1100-at, bennük 3010 vízöblítéses WC-vel és 290

fürdőszobával. A napi fogyasztás 8847 m3-re emelkedett. A főcsövek mentén a főbb utcák már végig kaptak

vizet, de szűrt vízzel csak a Belváros teljes ellátottságát sikerült biztosítani. A külsőbb részekre, ha nem volt

elégséges szűrt víz, tisztítatlan vizet is kibocsátottak.

Lindley már terveztében hangsúlyozta, hogy műve csak ideiglenes vízmű, melynek élettartama nem hosszú: a

nagy város vízellátása mélykútra végül is nem volt alapozható. A víz minősége így 1871–72-re már ugyanolyan

rossz volt, mint a budai vízműé, emellett sokszor zavarok is bekövetkeztek a vízellátásban. Világossá vált, hogy

a panaszok csak a végleges vízmű megépítésével szüntethetők meg. 1872-ben a város már meg is vásárolja az

újpesti szigetet, hogy itt naponta negyedmillió lakosra ötnegyedmillió köbláb (kb. 125 ezer m3) vizet

termelhessen. Olyan feladat ez, melynek megvalósítása már az egyesített fővárosra maradt.

2. Képek

História 1990-04 - tankonyvtar.hu · nálunk és szomszédainknál). És a tudománynak majd azzal...

Documents

Transcript of História 1990-04 - tankonyvtar.hu · nálunk és szomszédainknál). És a tudománynak majd azzal...