Anita Gayn – Lana Swan

50 dal, amit Rád pazaroltam

1. Fiúk

„I am hyptonized by your destiny

You are magical, lyrical, beautiful

You are…I want you to know baby…”

- Selena Gomez: Love You Like A Love Song

Rissa

Luca Mangininak mindene megvolt, ami ahhoz kell, hogy egyszer igazi híresség

váljon belőle.

Az első a tökéletes külső, a Mangini fiúk városszerte híresek a jóképűségükről.

Mindhármuknak sötét, selymes, enyhén hullámos haja van, amit az ember lánya

legszívesebben egész nap simogatna, és nagy mélybarna szemeik, megadva azt a

kisfiús bájt a megjelenésüknek, aminek lehetetlenség ellenállni. Magasak, széles

vállúak, és enyhén barna bőrűek, amit még a leghidegebb tél sem fakít ki.

Egyszerűen jól néznek ki, nincs mit finomítani ezen a kijelentésen, mindenki

tudja.

Lucának ezen kívül ott van a sárm. Nem igaz, hogy a bátyja, Nico és az öccse,

Cenzo ne lennének elbűvölőek, de Lucának van valami karizmatikus a

jellemében, ami miatt a középszerű halandók még inkább vonzódnak hozzá.

Attraktív egyéniség, egyenesen felejthetetlen, és képes tudatosan használni ezt a

vonzó tulajdonságát, így ha valamilyen megmagyarázhatatlan indoknál fogva a

kisfiús, könyörgő tekintet nem jön be, hát beveti a sármot, aztán már csak várnia

kell, hogy megkapja, amit akar.

Harmadikként ott van a hangja. Egyszer úgy énekel, mint egy angyal a

mennyből, máskor akár egy csábító szerető vagy romantikus szívszerelmes

esetleg őrült lázadó. A hangja biztosan valami földöntúli adomány, ezt eddig

mindenki elismerte, aki csak hallotta. Igazi tehetség, már csak valakinek fel

kellene fedeznie.

Nem mintha Luca sietne azzal, hogy felfedezzék, nem, ő kivárja az idejét, addig

pedig dalokat ír, zenét szerez, és ezredszerre is rendreutasítja a bandát.

- Cenzo, mi a fenét csinálsz azokon a billentyűkön? Esküszöm, mintha le lennél

lassulva! – Az öccsét nem kellett félteni, már vágott is vissza.

- Tehetek én róla, hogy az új dalod szar?! Ne rajtam töltsd ki a dühödet, mert

béna vagy! – Azzal felállt a szintetizátor mellől, és a barátnőjéhez, Franceskához

sietett, hogy lesmárolja.

Luca káromkodott, letette a gitárját, és felmarkolta a szerteszét dobált papírokat

a földről. Kották és dalszövegek voltak, amiket az utóbbi egy órában folyton

felvett, majd elhajított.

- A francba, ez tényleg szar! – dünnyögte, és leroskadt a kiszolgált kanapéra, a

csókolózó Cenzo és Franceska mellé. Ők persze meg sem hallották.

- Nem szar, szerintem csak dolgozni kell még rajta egy kicsit.

És persze ahhoz, hogy Lucából egyszer igazi híresség legyen, ott voltam neki

én. A mindig vigasztaló szomszéd lány, tiszteletbeli hugica, jó barát, leendő

barátnő és reménybeli Mrs. Mangini, amelyik tetszik. Barátságosan átkaroltam

és leültem mellé, mire fáradtan a vállamra hajtotta a fejét. A szívem boldog

üdvrivalgással fogadta a közelségét. Szerelmes voltam belé azóta, hogy…

nagyjából a megismerkedésünk óta.

- Riss, esküszöm, téged kéne bevennem a bandába! Kár, hogy nem játszol

semmin.

Ez nem teljesen igaz, mert elpötyögök az otthoni zongorán, de ezt nem akartam

megemlíteni.

- Tudok énekelni egy kicsit – ajánlottam halkan.

Luca csak nevetett, mintha viccelnék, pedig minden vágyam volt, hogy egyszer

elénekeljünk valamit közösen. Sajnos nem voltam annyira bátor, hogy túl sokáig

erőltessem a témát, de időnként felhoztam, hátha Luca egyszer érdeklődni kezd

irántam.

- Nem tudom, mi lenne velem a dalszövegeid nélkül – sóhajtotta (mondom,

mintha meg sem hallotta volna az éneklésre vonatkozó megjegyzésem), majd

felemelte a fejét. – Mi ez a rohadtul szexi illat rajtad?

- Az új parfümöm – közöltem büszkén. El sem hittem, hogy észrevette. De ha

észrevette, akkor engem miért nem vesz észre soha? Ezen a rejtélyen rágtam

magam már ötödik éve.

Az egész ismeretségünk azon a szombati napon kezdődött, amikor Manginiék a

szomszédba költöztek. Illetve másnap korán reggel, amikor arra ébredtem, hogy

a Mangini fiúk zenélnek. Családostul, és némileg dühösen – mégiscsak szombat

reggel volt – rohantunk át megnézni, mi a fenét művelnek. Akkor hallottam

először a még csak tizenhárom éves Luca hangját, és rövid úton belezúgtam.

Nagyjából azóta álmodozom arról, hogy észrevesz engem, mint lányt. Az

mégiscsak lehetetlen, hogy örökre nyuszipizsamás kislányként égtem bele a

képzeletébe, nem?

Luca nyugtázta az új parfümöm, és máris tért át másik témára. Ő ilyen volt,

folyton ezerféle dolog járt a fejében, most Sage felé sandított.

- Nincsen még jobban? – kérdezte fojtottan. – Esküszöm, még a dobverői is

depressziósak, pedig ez egy pozitív számnak indult! – Azzal dühösen áthajította

a feje felett a kezében tartott papírokat. Újra.

Én is Sage-re néztem, és belém hasított a sajnálat iránta. Sage az ikertesóm, alig

két hete szakított vele a barátnője, azóta a legtöbb, amit csinál, hogy magába

roskadtan üldögél, és szenved. Pedig a lány nem ért annyit, még csak nem is

illett a testvéremhez.

- Még kell egy kis idő neki – suttogtam Lucának, aki összehúzta a szemöldökét,

úgy meredt Sage-re.

Akármennyire is sajnáltam szegény tesómat, nem tudtam figyelmen kívül

hagyni, milyen édes Luca, amikor összehúzza a szemöldökét. Imádtam figyelni,

amikor az egyik nagyon jó ötletét találja ki, szinte látni, ahogy a kerekek

forognak az agyában, és amikor beugrik neki a megoldás, felvirul az egész arca.

Ez most nem jött be, ugyanolyan komor maradt, mint eddig, de azért felkiáltott.

- Akkor játsszuk a Magányos farkast! Gyerünk, srácok, adjatok bele mindent!

Elfojtottam egy csalódott nyögést, egyrészt mert felállt mellőlem, másrészt meg

mert a Magányos farkas az egyetlen szám, amit utálok. Nemcsak azért, mert

nincs benne túl sok rím, rengeteg jó számot írtak már rímek nélkül, még csak

nem is az a legnagyobb bajom, hogy a refrénben farkasvonyítás van, hanem,

hogy ez a szám Lucáról szól, és arról, hogy nem akar barátnőt, mert a szerelem

csak hátráltatná. Ez pedig összeegyeztethetetlen a terveimmel, hogy beleszeret a

hivatalos dalszövegírójába, vagyis belém.

Cenzo egy cuppanással levált Franceska szájáról, és egyetlen ugrással a szintije

mellé vágódott, Luca vetett egy készen-állsz-szerelmi-bánatos-barátom?

pillantást Sage-re, aki bólintott és lassan feljebb emelte a dobverőit, aztán már el

is kezdték.

- Imádom ezt a számot! – csúszott közelebb hozzám Franceska.

Ja, bárcsak én is ezt mondhatnám. Figyeltem, ahogy Luca arcára kiül az áhítatos

kifejezés, és tudtam, ha akarnám, sem lennék képes levenni a szememet róla.

Ennyire szerettem.

Együtt töltöttük az éjjelt ez igaz

De, bébi nem ígértem neked semmit

Ne várj hát tőlem most vigaszt

Részemről a viszonyunknak ennyi

Ha más lennék, tiéd lenne a szívem

Ne sírj, amiért engem nem köthetsz le

Aki most veled volt csupán a testem

Mondanám, szeretlek és kellesz de:

Falkátlan vadász vagyok

Nem kötök senkivel alkut

Magányos farkas vagyok

És a Holdra üvöltöm: vahúúú…

Na, mit mondtam? Dalszövegírásból nem valami jó, de néhány ilyen

farkasüvöltés és csípőrázás elég a lányoknak ahhoz, hogy tomboljanak. Nem egy

lányt láttam már pocsolyává olvadni, Luca vahúúú-jától, néha még Cenzo is

rákezdi, és az egész… nos, a Mangini fiúk bája teszi. Régen mindhárman

játszottak, de másfél éve Nico abbahagyta a zenélést, és Sage lépett a helyére,

nem mintha ez levonna is valamit a banda vonzerejéből. Sok lánynak bejönnek

az olyan srácok, aki kicsit érzékenyebbek… És persze maradt még két Mangini.

Szerintem Luca bármit énekelhetne, ugyanez lenne a hatás. Franceska fülig érő

szájjal nézte, ahogy Cenzo csókot dob neki, Luca lehunyt szemmel vonyított, és

még Sage is eksztatikusnak tűnt egy kicsit az ötödik vahúúú hallatán. Talán a

remek zenei alap és a lelkesedés tette a Magányos farkast a banda legnépszerűbb

számává, ezt nem tudom, csak azt, hogy nem sikerült még olyan szöveget írnom

nekik, ami nagyobbat tarolt volna, pedig igazán próbálkozom.

Lucáról eltűnt minden lelkesedés, amikor a számnak vége lett.

- Próbálkozzunk meg megint a Foltos becsülettel? – célozgatott az alig pár

hangjegyből (a refrén?) álló új szerzeményére.

Cenzo elhúzta a száját, de Sage volt az, aki megrázta a fejét.

- Elég volt már, tökre kivagyok.

Lucának nem tetszett, ez lerítt róla, de nem fűzött kommentárt a dologhoz, csak

megcsapkodta Sage vállát, amikor a tesóm elvánszorgott mellette. Franceska

nyomott egy puszit az arcára, aztán Sage már indult is haza, gondolom, hogy

bezárkózzon a szobájába, ahogyan tette az előző két hétben is. Szegényke elég

érzelmes srác, a bátyáink ezért engem okolnak, illetve gyakran mondják, hogy

Sage-nek is lánynak kellett volna születnie. Pedig Sage nem annyira lányos,

csak épp nem olyan tesztoszterontömeg, mint az öt bátyánk.

Tudom, tisztára ciki, hogy ennyien vagyunk a családban, ráadásul el lehet

képzelni, milyen volt nekem hat fiústestvérrel felnőni, de azért nem volt olyan

vészes a helyzet. És szerencsére már csak Sage és én laktunk otthon, a többiek

vagy egyetemre jártak vagy már állásuk volt, így csak néha jöttek haza, de akkor

szinte mindegyikük elővette Sage-et, hogy a férfiasságról oktassa. De mindegy,

most Lucára kellett koncentrálnom, és arra, hogy végre megmondjam neki, hogy

szeretem.

A csajok a suliban azt gondolják, hogy csak mert ennyi sráccal körülvéve élek,

máris mindent tudok róluk, de ez nem igaz. Ott voltam nekik, ha épp szükségük

volt rám – felolvastam Nicónak, akinek a diszlexiája miatt mindig is nehézségei

voltak, hagytam Cenzónak, hogy a vállamon sírjon, amikor a macskáját elütötte

egy kocsi és évek óta írtam dalokat Lucának, aztán nem sértődtem meg, ha épp

úgy tartotta a kedve, hogy egy rakás szemétnek minősítse őket –, de ezeknek a

dolgoknak nincs köze a romantikus érzelmekhez. Ha valami olyasmire került

volna sor, szimplán lefagytam volna és zavarba jövök. Egyszerűen

képtelenségnek tűnt, hogy odaálljak Luca elé, és szerelmet valljak. Öt éve ezen

rágtam magam. Mert mi van, ha nemet mond, és összetöri a szívem?

Még sosem törték össze a szívemet, de Sage-nek igen, és elég volt csak

ránéznem, hogy belém hasítson a rettegés, mi lenne velem ilyen állapotban.

Nem vagyok olyan erős, mint ő, és elveszíteni Lucát maga lett volna az

öngyilkosság. A Mangini fiúk nemcsak a szomszédjaim, hanem a legjobb

barátaim, és már majdnem a családom voltak. Ráadásul Luca és Cenzo Sage

legeslegjobb haverjai, mégis a tesóm mellém állna, ha úgy adódna, hogy köztem

és Luca között elmérgesedne a helyzet. Akkor pedig annyi lenne a bandának.

Egyszerűen nem tehetem meg, hogy önző módon előállok a szerelmemmel.

Legalábbis egyrészt, hiszen másrészről meg itt a nyári szünet, utána pedig az

utolsó év, amikor még egy suliba járunk, aztán az egésznek vége. Szétválunk,

talán ahányan vagyunk annyifelé, vagy pedig Luca híres lesz, és akkor azt fogja

hinni, hogy csak azért érdekel, mert híres. Belehalnék, ha valami grupinak

nézne!

- Riss, mennyi idő is telt el azóta, hogy Tiffany dobta őt? – kérdezte Luca

mellém ugorva a kanapéra. Teljesen az oldalamhoz simult, ami nekem megint

elvette az eszemet, ő meg még csak észre sem vette, átkarolta a vállam, és

figyelmesen nézett rám a válaszért.

- Két hét – nyögtem ki. – Pont ma két hete.

Néha arra is gondolok, hogy Luca azért nem veszi észre a szerelmemet, mert

Sage és én túlságosan hasonlítunk. Teljesen olyan vagyok, mint ő csak szélesebb

csípővel és keskenyebb vállal. A melleim nem nagyon tudom említeni, ha

kitömöm a melltartóm, akkor talán látszanak. Ja, és a hajam más, az enyém bár

nem hosszabb, mint Sage-é, általában copfokban hordom, hogy az emberek

igenis észrevegyék, én nem a banda dobosának női változata vagyok, hanem egy

teljesen elhatárolható személyiség egyéni stílussal.

- Két hete – hümmögött Luca. – Akkor itt az ideje, hogy levegye a gyászos

képet. Ma este az Aranyrögbe megyünk! Vedd rá, hogy velünk jöjjön, oké Riss?

Tudom, hogy rád hallgatni fog.

- Nem biztos – ismertem el, miközben Franceska örömében felugrott Cenzo

öléből, ahol eddig elég intim pozícióban kuporgott, amit igyekeztem nem

észrevenni. Igaz, nem kellett nagyon tettetnem, Luca mellett nehéz volt

észrevenni másokat. – De megpróbálom – tettem hozzá.

Amúgy is lehetetlenség neki nemet mondani. Akkor sem sikerült, amikor rávett,

hogy lopjak cigit apától, amit aztán mind elszívtunk és tök rosszul lettem, vagy

amikor ő, Cenzo és Nico összevesztek azon, ki csókol a legjobban, és engem

kértek meg rá, hogy teszteljem le őket.

- Oké, akkor hétkor indulunk – ugrott fel Luca.

Ekkor láttam meg a szemeiben azt a furcsa csillogást, ami arra engedett

következtetni, hogy valami nagy dolog jár a fejében. Talán már eddig is ott volt,

csak épp a készülőben lévő dal miatti frusztráció elkezdőzte.

- Várj! – kiáltott fel Franceska, szintén észlelve azt a nézést. – Mi lesz ma este

az Aranyrögben?

Luca elismerően rámosolygott, én pedig kicsit féltékeny lettem, amiért nem én

kérdeztem meg a dolgot. Egyébként is tudtam, hogy karaoke-est, mint minden

pénteken, ráadásul most, hogy végre vége a sulinak jó sok ember lesz ott, akik

mind hallani akarják Lucát, sőt énekelni akarják a Magányos farkast, aminek az

alapja úgy két hónapja került be a többi közé. Máig sem tudjuk, hogy Luca

milyen módszerekkel érte ezt el, így csak a sármra tudom fogni. Luca

egyszerűen isteni! Elmondhatatlanul szerettem érte, legalábbis többek között

ezért.

- Fogalmam sincs, miről beszélsz, Fran – adta az ártatlant, aztán csókot dobva a

lánynak kirohant a garázsból. Még a mozdulataiból is sütött a jókedv és az

izgatottság.

- Te tudod? – néztem rá Cenzóra.

- Rissa, tizenhét éve próbálok rájönni, hogy mi van a bátyám fejében, miből

gondolod, hogy pont most sikerült? – kérdezte színpadiasan, aztán kézen fogta

Franceskát és ők is elhúztak.

Én még maradtam egy kicsit, hogy összeszedjem a papírokat, amikről Luca

hajlamos elfeledkezni, aztán a következő bandamíting elején csodálkozik, hogy

miért nincsenek a helyükön, a falra szerelt kis tartóban, amit én csináltam Luca

születésnapjára még tavaly.

Abból is látszik, mennyire szeretem Lucát, hogy tisztában vagyok a hibáival. A

suliban rengeteg lány gondolja, hogy tökéletes, mert annak mutatja magát, de én

tudom, mennyire szeszélyes. Tisztában vagyok vele, hogy az egyik percben még

jónak lát valamit, a másikban már utálja, hogy ha rossz a kedve azt akarja, hogy

az egész társaság osztozzon a hangulatában, ha jó, akkor viszont az sem érdekli,

ha valaki okkal szomorú. Tudom, hogy önző, hogy sokszor megbánt embereket

és hogy még többször igazságtalan. Törtető, ravasz és manipulatív, mégis

mindennek ellenére szeretem.

Ezt pedig el kellene mondanom neki.

- Rissa, megint rád maradt a takarítás?

Önkéntelenül is elmosolyodtam Nico belépőjén. Ha egyetlen tulajdonságra kéne

szorítkoznom, hogy őt jellemezzem, azt mondanám, megfontolt. Luca a

karizmatikus, Cenzo a vad és Nico, nos, ő olyan, mintha minden lépését előre

kitalálná már percekkel azelőtt, hogy megtenné azt. Ő a titkos hősöm

közvetlenül apa és Dylan, a bátyám után. Nico diszlexiás, amit az anyukája csak

tizenegy éves korában vett észre, azelőtt folyton korholta őt, amiért nem igazán

teljesített jól az iskolában. Életem közel legszomorúbb percei voltak, amikor

hallottam Mrs. Manginit, amint elmesélte anyának, milyen bűntudata van,

amiért Nicóban kialakult az a negatív önkép, ami néha még most is kísérti. Mert

Nico tényleg próbálkozott jól tanulni, de a betűk össze-vissza voltak a fejében,

és ő azt hitte magáról, hogy buta. Néha még most is ezt gondolja, holott már

rengeteget javítottak az állapotán a kezelések. Még egyetemre sem akart menni,

de szerencsére Mrs. Mangininek sikerült rábeszélni, és nagyon is igaza volt,

ugyanis Nico a lehető legkitartóbb ember, akit csak ismerek, természetesen fel is

vették, ami legalább jót tett az önbecsülésének. Eléggé biztos vagyok benne,

hogy én vagyok az egyetlen ember, akinek Nico valaha is elmondta, milyen

érzés volt azt gondolni, hogy ostoba. De soha, soha nem adta fel, akármit is

gondolt, emiatt ő az én titkos hősöm.

Nem mellesleg ő volt az, aki nem engedte, hogy Luca és Cenzo megöljön,

miután megállapítottam, hogy mindannyian ugyanolyan jól csókolnak (ami nem

volt igaz, Nico csókja megfontolt volt, Lucáé kemény és vad, Cenzoé pedig túl

nyálas, mégsem dönthettem egyikük javára sem, mert az igazságtalan lett volna,

és még több veszekedésre adott volna okot).

- Mi a helyzet, Okostojás? – kérdeztem megfontolt hősömet egy körvonalazódó

ötlettel a fejemben. Az utóbbi időben kezdtem el így becézni, amióta végre

megérkezett az értesítés, hogy felvették. Hamarabb kapta meg, mint a legtöbben

az évfolyamtársai közül, és ez azért jelent valamit, nem?

- Van valami új dalod? – nézett a kezemben tartott papírokra.

Évekig olvastam fel neki könyveket, így már-már kényszeresnek érzi, hogy ő is

segítsen nekem, amikor rímeket próbálok faragni Luca valamelyik alig néhány

hangjegyes dallamára. Néha előbb van meg a szöveg, aztán lesz kész a teljes

dallam, de legtöbbször először Lucának kell elkészülnie, hogy elkezdjem írni rá

a sorokat, mégiscsak így az igazi.

- Luca még nem adta fel a Foltos becsületet – ráztam meg a fejem, mire Nico

hitetlenkedve megrázta a fejét az öccse makacsságán.

Mert ez meg így szokott menni, Luca kitalálja a zenei alapot, aztán ragaszkodik

hozzá, hogy megírja a szöveget is, viszont általában képtelen rá, ilyenkor szokott

megkérni engem, hogy vegyem át a dolgot. Igazából a Magányos farkason kívül

az összes dalhoz közöm van, amit valaha alkotott a bandának.

- Megmutatod? – kérdezte Nico, mire bólintottam, és elhelyezkedtem a szinti

mellett.

Fura, hogy bár Nico nehezen olvas, általában megjegyzi a nagyját annak, amit

hall, vagy lát. Most is alig pár percig nézte az ujjaimat, ahogy nem túl ügyesen

pötyögik a dallamot, aztán megpróbálkozott vele, és elsőre sikerült eljátszania,

anélkül, hogy ránézett volna a kottákra. Elmondhatatlanul csodáltam őt ezekért a

különleges pillanatokért. Általában ilyenkor szoktam elkezdeni a szövegen

gondolkodni, de most csak Luca járt az eszemben, és az, hogy beavathatom-e

Nicót a titkomba. A felolvasással és a szövegírással töltött órák miatt sokkal

közelebb éreztem magam Nicóhoz, mint néhány bátyámhoz, főleg, mivel a

bátyáim többsége kiakad, ha arról van szó, hogy tetszik valaki az egyetlen

kishúguknak. Nico szerencsére még sosem érezte, hogy muszáj mindenképpen

megvédenie az erényeimet, és nem is hittem, hogy valaha is ilyen intuíciói

támadnának, épp ezért tartottam elképzelhetőnek, hogy elmondjam neki.

- Szerelmes vagyok az öcsédbe – bukott ki belőlem, mire a dallam elhallgatott.

Nico komolyan nézett rám.

- Lucába vagy Cenzóba? – Örültem, hogy tárgyilagosak maradtunk.

- Lucába – leheltem. – El akarom mondani neki, de… Nem vagyok biztos

benne, hogy megtehetem-e.

Nico gondolkodás közben új dallamot kezdett játszani, csak úgy mellékesen. A

kedvenc dalom volt, az a szám, amire szintén én írtam a szöveget, és amit Luca

akkor szerzett, amikor a bátyám, Dylan barátnője meghalt. Ugyanez a lány volt,

akibe Nico is szerelmes volt egy kicsit, persze sosem közeledett volna felé, de ez

nem jelenti, hogy nem fájt neki is… Fájni kezdett a szívem ettől a számtól.

- Megteheted, Rissa, miért ne tehetnéd?

- Mi van, ha kinevet? – kérdeztem nagyon, nagyon halkan.

Ez volt a legnagyobb félelmem, mert Luca annyira tökéletes, én pedig annyira

nem vagyok az. Luca nagyon is tisztában van mindkét ténnyel. Mit felelhetne

nekem a szerelmi vallomásra azon kívül, hogy nemet mond és kinevet?

- Luca szeret téged – felelte Nico. – Mindhárman szeretünk, csak különböző

módon. Ha megmondod Lucának, hogyan szereted, ő is megmondja, hogyan

szeret téged. A legutolsó dolog, amit tenni fog, hogy kinevet.

Ez volt a legösszezavaróbb dolog, amit mondhatott, mert a közös ismeretségünk

öt éve alatt mindhárom Mangini fiúról hittem már azt, hogy szerelmesek belém,

és persze mindig tévedtem. Igaz, ez nem akadályozott meg benne, hogy

eldöntsem, ma este meg fogom mondani. Vagyis inkább eléneklem.

*

„Emptiness, Nothingness

Is burning a hole inside me

Take my faith and take my pride

I don't need them anymore”

- The Rasmus: The One I Love

Sage

A két hét alatt, amióta a szobámban tűnődöm a történteken két dologra jutottam.

Az első, hogy Tiffany nem fogja meggondolni magát, a másik pedig, hogy

tényleg lánynak kellett volna születnem. Anya és apa lányt akartak végre az öt

fiú után, erre kapták Rissát és engem, az újabb fiút. Eléggé biztos vagyok, hogy

ellányosodásom egyik oka, hogy Rissa és én majdnem hat éves korunkig

folyamatosan együtt lógtunk, és ugyanolyan ruhákat hordtunk (nem, egyszer

sem volt rajtam olyan virágos kisszoknya), Bradley pedig folyamatosan huginak

szólított engem is.

Komolyan, a suli előtti fényképeink alapján meg sem tudom mondani, hogy

melyik Rissa és melyik vagyok én. Még azon a képen is, ahol egyikünk véres

szájjal vigyorog megmutatva a hiányt az egyik metszőfoga helyén, én vagyok

az, aki lecsorbult ajkakkal álldogál, mert nem szerettem, hogy a tesóm vérzik.

Ráadásul két hete sírtam is. Jó, igazából kétszer sírtam, de egy éjszaka történt,

így egybeszámítottam, mégis… ki hallott már olyanról, hogy egy srác csak úgy

bömbölni kezd? Szerelmi csalódás ide vagy oda, akkor sem kellett volna ennyire

elhagynom magam. Még akkor sem, ha Tiffany olyan kegyetlenül összetörte a

szívem.

Az mondta, hogy túl komolyan veszem magunkat, és nem vagyok elég férfias.

Oké, ezt nem mondta, de azt igen, hogy más pasasok nem akartak volna ennyire

mély kapcsolatot, mint amilyen közöttünk volt. Lényegében az volt a baja,

hogy szerintetúl sok elköteleződést akartam.

Mi a jó büdös élet?!

Nem mintha megkértem volna a kezét, vagy arra kértem volna, hogy szüljön

nekem gyerekeket, az Isten szerelmére! Én csak… szerettem őt és szerettem

volna a kedvére tenni. Ki gondolta volna, hogy túl sok, ha vacsorát főzök neki a

fél éves évfordulónkra? Méghogy túl romantikus! Tiffany megőrült!

Őrültsége ellenére néha azért eszembe jut, hogy igaza van-e. Lehet, hogy

tényleg túl lányos vagyok, és túlzásba vittem a romantikát. Pedig egy kis

romantikában tényleg nincs semmi gáz, ha egyszer szerelmesek vagyunk.

És akkor mi van, ha vacsorát főztem? Fél éve jártunk már, Tiff, te hálátlan dög!

Persze a karkötő, amit vettem neked, nem volt túl sok, mi?! Áruló vagy!

Felnyögtem ezekre a gondolatokra, és a hangom észhez térített egy kicsit. Ez

komolyan kezd szánalmassá válni. Két hete rohadok itt, az nem zavar, hogy

kissé megáporodott a szag idebent, de kezd ijesztővé válni, hogy már magammal

beszélgetek. Persze csak a fejemben, viszont ez nem teszi kevésbé cikivé a

dolgot.

Nem csoda, hogy Tiffany elhagyott, nem vagyok százas. De miért? Miért két

hónappal az évfordulónk előtt? És miért nem szólt hamarabb, hogy szerinte

problémáink vannak? Ezek szerint négy hónapig (a féléves évfordulónkra főzött

vacsorával kezdte az indoklást) csak szenvedett mellettem? Vagy próbálta

rendbe hozni, de nem ment neki?

Felültem az ágyamon, és mélyet lélegeztem. Csak ne fájna ennyire! Mintha

fogta volna a szívemet, és megtaposta volna. Ahogy a lelkemet is. Rohadtul

végzett velem, ezért is váltam ilyen emberi ronccsá! A férfiaknak nem szabadna

így érezniük magukat, ez is bizonyítja, mennyire lányos vagyok. A jó büdös

francba!

Rissa volt, aki kicsit felszította bennem a reményt.

- Énekelek ma az Aranyrögben – mesélte, amikor bejött hozzám, és kinyitotta a

spalettákat, hogy bejöjjön némi fény is a szobámba.

Annyira megszoktam már a sötétséget, hogy szinte vártam, hogy lángra kap a

bőröm a napsugaraktól, mint egy vámpírnak. Észre sem vettem, milyen jó idő

van odakint, pedig alig fél órája másztam keresztül az udvaron. Tökre úgy néz

ki, a világ mégsem állt meg, amíg én lábadoztam. Rissa kérdőn nézett rám.

- Mi? – pislogtam vissza bocsánatkérően.

- Ott kell lenned ma az Aranyrögben, Sage – mondta határozottan. – Ne is

álmodj róla, hogy megúszhatod!

- Nem! – vágtam rá hevesen. – Kizárt!

- Sage…

- Nem, főleg nem pénteken! Tiffany is ott lehet…

- És akkor mi van? Figyelj, valami nagyon fontos fog történni ma este, ami miatt

szeretném, ha ott lennél.

A Tiffany körül csapongó önsajnáló gondolataimat kissé háttérbe szorítva

felbuzgott bennem az a kötődés, ami volt közöttünk Rissával, és amin keresztül

végre tisztában láthattam őt. Vagyis inkább az őt emésztő valamit.

- Hé, mi van veled? Mi fog történni az Aranyrögben?

Elpirult az arca, én pedig közelebb hajoltam hozzá, hátha így ki tudom olvasni a

fejéből a gondolatokat, de mivel mindketten szimpla halandók voltunk, az anya

méhében közösen elbulizott idő ellenére sem sikerült. Néha úgy éreztem, Rissa

az, aki a világon a legközelebb áll hozzám, máskor meg, mintha nem is

ismerném. Hülye pubertáskor, mindent elcseszett közöttünk! Régen tényleg

tudtam olvasni benne, valahogy leolvastam a gondolatait az arcáról és a

mozdulataiból, aztán elkezdett melltartót hordani és ijesztő, női problémái

lettek…

- Majd meglátod, csak gyere el velünk, jó? Luca azt mondta, hogy hétkor

indulunk.

Tehát van háromnegyed órám, hogy összeszedjem magam. Ezt nem tette a

végére, de ez volt a jelentése annak, hogy a válaszomat sem várva kiment a

szobámból. Persze a spaletták nyitva maradtak.

Nyögve felálltam az ágyamról, és kinyújtóztattam a tagjaim. Az izmaim

elégedetlenül adták a tudtomra, hogy utálnak, amiért két hete nem dolgoztattam

meg őket. Legszívesebben visszadőltem volna. Magasról tettem az Aranyrögre,

egyáltalán nem akartam odamenni. Még be sem hajlítottam a térdeim, Rissa

átordított a szobámba.

- Azonnal öltözz át, ha kell, abban a szakadt ruhában rángatlak el!

- Büdös banya – mormoltam halkan, de azért elvánszorogtam a szekrényemhez,

és kivettem az első két ruhadarabot, ami a kezembe akadt. Aztán tettem is vissza

a sárga pólót, amit utoljára akkor viseltem, amikor Tiffany és én együtt töltöttük

azt a vad éjszakát. Helyette egy piros mintásra esett a tekintetem, abban voltam,

az utolsó közös napunkon, tizenkét órával azelőtt, hogy kidobott. Az a fekete

pedig…

Miért, te lelketlen bestia? Hogy tudtál csak úgy dobni majdnem egy évnyi

felhőtlen boldogság után? Hogy voltál képes…

Elnyomtam a fejemben a hangokat, becsaptam a szekrényem, és átvánszorogtam

a bátyáim szobájába, hogy lenyúljak valami pólót. Pechemre Bradley otthon

volt. Persze, hiszen péntek volt, itt a hétvége, ami azt jelenti, hogy a bátyáim

nagy része errefelé veszi az irányt, akármerre is van éppen.

- Mizu van, hugi? – kérdezte elvigyorodva, miközben felállt a fekvőtámasz

pozícióból.

Nem tudnál fogni egy jó hegyes botot és mellkason szúrni vele? – könyörögtem

volna legszívesebben, de még annak ellenére sem tehettem, hogy minden

habozás nélkül megtette volna. Nem akartam megadni neki az örömöt.

- Adj egy pólót!

- Ahogy a hercegnő parancsolja – vágta rá, és máris elkezdte lehúzni magáról a

büdös ujjatlanját, mintha azt hinné valaha is megérinteném. Bradley volt a

legnagyobb baromarcú a testvéreim közül. És ezt tudta magáról.

Undorodva hárítottam el az átizzadt darabot, amivel megdobott, majd a közös

szekrény felé vettem az irányt. Anya közös szekrénybe halmozott mindent, ami

nem tartozott a jelenleg a házban lakók tulajdonába. A házunk nem túl nagy,

legalábbis egy kilenc fős családnak, négy szoba van, amin meg kell osztoznunk

valahogy. Most, hogy csak Dylan lakik félig-meddig itthon már kánaán van, de

tavalyelőtt Stormmal laktam együtt, és azelőtt egy kicsivel még Drew is velünk

volt. Egyetlen szobában három srác, akik közül én vagyok a legkisebb? Köszi,

de soha többet! Végre saját szobám van! Szóval most egy szoba jut az öt

bátyámnak, de szerencsére sosincsenek itt mind az öten. Az katasztrófa lenne, a

második legrosszabb rémálmom.

Az elsőt – hogy a lány, aki szeretek elhagy, de búcsúzóul még jól össze is zúzza

az önbecsülésem –, épp most éltem.

- Baromira unalmas vagy – közölte velem Bradley, aki a maga huszonnégy

évével jobb elfoglaltságot is válaszhatott volna, mint a szekálásom.

Méricskélhetné az ocsmány, püffedt karizmait is. Szokta.

- Szállj le rólam, izomagyú!

- Na, kicsi királylány, panaszold el Brad bátyónak, mi nyomja a szívecskédet! –

A köcsög elkapott a fél karjával (a nyakamnál fogva!) az undorító, izzadt

testéhez szorított, és elkezdte összeborzolni a hajam. Nem is borzolta, inkább

dörzsölte a tenyerével. A súrlódástól felforrósodott a fejbőröm, de nem vártam

meg, hogy a hőtől végül csomókba kezdjen hullani, káromkodva próbáltam

szabadulni, viszont sajnos erősebb volt nálam. És kétszer akkora, mint én.

- Engedj el, te állat! – ordítottam.

Válaszul csak röhögött, és tovább csinálta. Mivel hasztalanul rugdosódtam és

ütlegeltem, megtettem az egyetlen dolgot, amivel árthattam neki. Teljes erőmből

beleharaptam a szőrős alkarjába. Undorító volt, és hányingerem is támadt tőle,

de megtette a hatását, Bradley ordítva elengedett, én pedig elmenekülhettem.

- Harapsz, te mocskos, csaló patkány?! – rohant utánam. Ennyit a hugiról. Azért

tudok kemény is lenni, ha akarok.

Lerohantam anyához a nappaliba, és levetettem magam mellé. Oké, ennyit a

keménységről.

- Fiúk! – nézett fel ránk a kottáiból, mire Bradley is megtorpant, és letett a

szándékáról, hogy kinyírjon. Hiába volt anya egy vékony, mindkettőnknél

alacsonyabb nő, a szava szent volt a házban. Győztesen rávigyorogtam az idióta

bátyámra. – Sage, jobban vagy már? – nézett rám anya, mire elkomorodtam.

Hogy feledkezhettem el róla, milyen szánalmasan kidobtak? Vagy ez a

természetes? Hogy végre egy kicsit elfeledkeztem róla?

- Naná, hogy jobban van, nézd meg, mekkorát harapott a karomba! – árulkodott

Bradley, mint valami dedós, és anya orra elé nyomta a bibijét. Majdnem még

egyszer elvigyorodtam, amikor láttam a fogaim nyomát a bőrébe vésődve.

- Elmegyek Rissával az Aranyrögbe – feleltem, mire anya arca még jobban

felderült.

- Örülök – mondta, én meg örültem, hogy örül.

Ha van egy gyengepontja a családunknak, az ő. Még a születésem előtt olyan

férje volt, aki nagyon rosszul bánt vele, még akkor is, amikor Stormmal volt

terhes. Aztán szerencsére felszívódott, anya meg találkozott apával – meg

Bradleyvel, Dylannel és Tonyval (utóbbiak nem annyira gázak) –

összeházasodtak, és így hirtelen lett öt fiuk (mert anyának Stormon kívül ott volt

még Drew). Aztán némi együttélés után rádöbbentek, hogy egy dolog hiányzik

az életükből. Egy kislány. Így lett Rissa meg persze én. Drew már elég idős volt,

ahhoz, hogy emlékezzen anyára még apa előttről, ő volt, aki halálra ijesztett

minket gyerekkorunkban a durva sztorikkal, amik nem is mind igaziak, viszont

elegek ahhoz, hogy mindannyiunk közös nagy félelme az legyen, hogy történik

valami anyával. Ő az, akiért mindig mindent, ez már csak így volt. És ha valaki

anya pici fiának, mert nevezni minket, hát bevertük a képét. Oké, a bátyáim már

előre beverték mindenki képét, szóval nekem soha nem volt dolgom ezzel.

- Sage! – hallottam odafentről Rissa hangját. – Ha megint el mertél bújni,

akkor… – ledübörgött a lépcsőn és meglátott engem anya mellett, ez fojtotta

bele a szót. Láthatóan meglepődött, hogy lejöttem. – Hát itt vagy! – mondta

végül és máris elmosolyodott.

Rissa egyik legjobb tulajdonsága, hogy hamar megbékült, az egyik pillanatban

még ordítozik és leszedi az ember fejét, aztán már nem is haragszik, csak

mosolyog. Mint a családunk másik nőtagjára, rá is majdnem annyira kellett

vigyázni, mint anyára. Bradley neki is elpanaszolta a karját, mire Rissa elküldte

a fürdőszobába, hogy kenje be a zúzódásait valami fertőtlenítővel, ha annyira

súlyosak.

Ezután leteremtett, mert nem öltöztem át, majd miután megtettem, mosolyogva

nyomott a kezembe egy fésűt, hogy csináljak valamit az össze-visszaálló

hajammal. Pontban hét órakor a Mangini furgon három dudálással verte fel az

utcát, jelezve, hogy Lucáék várnak ránk. Persze nem én készülődtem ennyit,

Rissa volt, aki több mint fél órát szöszmötölt a copfjaival.

Rissa megragadta a karom, és futásnak eredt, mondván véletlenül még

itthagynak minket. Ennek nagy volt a valószínűsége, mert Bradley és apa

megállították Rissát.

- Miért látszik ki a hátad? – háborodott fel Bradley, és tátott szájjal mutogatott

rá.

Rissa dacosan felszegte a fejét a nyakbaakasztós felsőjében. Összeszorult a

szívem a gondolatra, hogy Tiffanynak mennyi hasonló volt, de a húgom hátával

ellentétben az övét izgató volt figyelni. Neki van a legszexibb háta, mindig

megborzongott, amikor megérintettem vagy csókot nyomtam a vállára. Amit

többet nem tehetek meg… Pedig még mindig akartam. Nem tudtam, mi lesz, ha

odamegyek az Aranyrögbe és ő is ott lesz az egyik ilyen felsőjében. Meg fog

őrjíteni a tudat, hogy ott van, én meg nem csókolhatom meg, ahogy szoktam,

még az sem biztos, hogy köszönünk egymásnak. Ez több mint szánalmas lesz.

Ráadásul mi van akkor, ha pasival lesz? Düh öntött el a gondolatra. Kizárt, hogy

máris bepasizott! Amikor szakított azt mondta nem egy másik hapsi miatt,

hanem mert nem akar ennyi kötöttséget. Ez azt jelenti, hogy nem akar pasit egy

ideig, nem? Viszont, ha…

- Apa, indulunk! – csendült határozottan Rissa hangja egy kisebb vita után,

amiről lemaradtam. Most is csak azért tértem észre, mert Rissa egyik

narancssárga körme a csuklómba fúródott.

Kicsit ideges volt, amiatt, hogy át akarták öltöztetni, de végül ő nyert.

Legalábbis nem szólt senki semmi többet, csak kirohantunk a furgonhoz.

Nem nagyon figyeltem a többiekre, mert Tiffany járt a fejemben, és a nyomorult

gondolataim, hogy mégis mit csináljak, ha meglátom. A kocsiban halkan

elüldögélhettem hátul a smároló Cenzo és Franceska mellett, amíg Rissa és

Luca, aki vezetett, elöl dumáltak, de amikor odaértünk az Aranyröghöz, nem

úsztam meg.

- Gyere, haver, beszélni akarok veled egy percre! – intett Luca. Cenzo és

Franceska habozás nélkül bementek, Rissa viszont kérdőn nézett ránk. – Menj

csak, Riss, mindjárt megyünk! – küldte el Luca, így ketten maradtunk odakint.

- Mi van? – kérdeztem rossz előérzettel, amikor már Rissa is bement.

- Tiff itt van valami pasassal. Már egy hete járnak, ne akadj ki.

Ne akadjak ki?! Ennyi erővel át is hajthatott volna rajtam a furgonnal. Kétszer!

Hitetlenkedve bámultam az aranyszínű sziklát az Aranyrög előtt, de szinte nem

is láttam. Mi a franc? Azt mondta, nem másik hapsi miatt! Hogy tehette?! Még

csak két hét telt el!

- Ki az? – kérdeztem végül elhalón. Luca persze tudta, ő mindig mindent tud.

- Nem érdekes, ki az – markolta meg a vállam. – Figyelj, ma este segítened kell

nekem. Ne menj oda Tiffanyhoz, és ne is kezdj könyörögni neki meg semmi

hasonló, vágod? – sorolta.

- Nem is könyörögtem – morogtam, mire megdobott egy kit akarsz áltatni

nézéssel.

- Csak hallgass rám! Megmondom majd, mit kell csinálnod, oké? – Luca meg a

nagy tervei! Már láttam is az arcán azt az őrült kifejezést, ami az ötleteit kísérni

szokta.

- Van ennek valami köze ahhoz, hogy Tiffany és én megint összejöjjünk? –

kérdeztem.

- Haver, szánalmas vagy – veregette meg a vállam, majd végiggondolta. –

Megvan rá az esély. De akkor számíthatok rád?

Egy terv, aminek a végén újra boldog lehetek? Naná, hogy benne voltam!

Kezdeti lelkesedésem addig tartott, amíg be nem mentünk az Aranyrögbe. Nem

volt nehéz kiszúrnom Tiffanyt valami izomagyú állattal, akit nem ismertem.

Egymást átölelve ültek egy asztalnál, szerencsére nem édeskettesben, hanem

Tiff barátnőivel. Nem sokáig figyelhettem őket, mert Cenzoék olyan asztalt

választottak, ahonnét nem láttam el odáig.

Hogy a francba tehette ezt velem? Egyáltalán észrevette, hogy itt vagyok? Ha

igen, rohadtul nagy szemétség tőle, hogy előttem ölelgeti a pasast! Mit szólna

hozzá, ha odamennék, és…

- Sage, sikerült! – csusszant mellém Rissa, és izgatottan belém karolt. –

Pontosan Luca után fogok énekelni.

- Király – feleltem oda sem figyelve. Abban reménykedtem, hogy eltisztul a

tömeg és odaleshetek az áruló exbarátnőmre. Vagy akár akcióba is léphetnék. –

Kértek valamit? – néztem körbe.

Luca nem volt a láthatáron, de Cenzo és Franceska elhadarták, mit kérnek, aztán

Rissa is mondott valamit, amit nem értettem, mindenesetre felálltam, majd a pult

felé vettem az irányt. Ami történetesen elég közel van ahhoz a bizonyos

asztalhoz.

Kértem egy kólát, aztán feltűnésmentesen oda-odanéztem, hogy lássam, mi a

helyzet. Tiffany vidáman nevetgélt a barátnőivel, a pasasnak meg mindkét keze

az asztalon volt. Helyes, maradjon is ott, ne fogdossa az én… mármint az

excsajomat! De mivel vissza fogom szerezni, tökmindegy. Akkor se fogdossa!

Eltelt némi idő, mire észrevett. Hirtelen felém nézett, mire a kólámat

megemelve, biccentettem neki egyet. Ez elég laza mozdulat volt, büszke is

voltam magamra, főleg, hogy utána elfordultam, és úgy tettem, mintha keresnék

valakit a tömegben. Kiszúrtam Cenzót, amint dühösen tart felém.

- Mi a franc van veled? Már majdnem szomjan döglöttünk rád várva!

- Elfelejtettem – vontam vállat, de túl átlátszó volt, Cenzo forgatni kezdte a fejét,

amíg ki nem szúrta Tiffanyt. – Szánalmas vagy – ütögette meg a vállam

megenyhülve. – Nincs benned büszkeség? Legalább szedj fel valakit!

Nem válaszoltam, Cenzo pedig rendelt pár kólát, aztán visszament az asztalhoz.

Szedjek fel valakit? Ki a frász érhetne Tiffany nyomába? Dögösségben simán

söpri a csajokat, akik itt vannak.

Ugyanakkor, ha látná, hogy valami csajjal vagyok, talán féltékeny lenne. Hé, ez

egy rohadt jó ötlet!

Mielőtt szétnézhettem volna, Luca huppant le mellém egy pohárral, amiben

valami sárga ital volt.

- Ezt húzd le, aztán kezdünk! – Tétovázás nélkül megittam azt a valamit, arra

számítva, hogy jó erős lesz, ehelyett csupán a szénsav miatt könnyezett be a

szemem. Tudom, több férfiasság, de akkor is rohadt hideg volt! Pluszba

szénsavas.

- Mi ez? – hörögtem felháborodva.

- Energiaital. Mit vártál? – Nem várt a válaszomra, ami valami gúnyosság lett

volna, helyette közelebb hajolt hozzám. – Azt a csajt kell felszedned – mutatott

oldalra, de nem néztem arra, mert túl döbbent voltam.

- Honnan a fenéből tudtad, hogy épp fel akartam szedni egy lányt?

Luca rám vigyorgott.

- Nem egy lányt, pontosan azt ott.

Arrafelé néztem, és elhúztam a szám. Egy tök átlagos csajt mutatott barna hajjal

és olyan felsőben, amiből semmije nem látszott ki. Tiffany kisujjához sem érne

fel.

- Az nem kell. Mi a francot kezde…

- Haver, azt a csajt kell felszedned. Nem ismerős? Egy suliba jár velünk.

- Életemben nem láttam – legyintettem.

- De. Ő az, amelyik minden évben meg akarja választatni magát elnökké. Ránk

üvöltött, amikor eldobtam valami papírt. A nővére most végzett, nem rémlik?

Összehúzott szemmel fürkésztem a csajt. Ő is a pultnál ült tök egyedül és

szívószállal kevergetett valami pirosat. Néha a színpadra pillantott, de különben

a tömeget fürkészte. Aztán ránk nézett, én meg gyorsan elfordítottam a fejem.

Luca vigyorogva intett neki.

- Mit csinálsz? Ez egy…

- Szedd fel, Sage! Akarod Tiffanyt vagy nem?

- Igen, de…

- Adtam már neked rossz tanácsot?

- Uh… amikor eltörtük azt a vázát és rábeszéltél, hogy…

- Mindegy – vágott közbe. – Akkor csak beszélgess vele. Tartsd fel, vagy mit

tudom én. A lényeg, hogy ne engedd elmenni onnan, oké? Később majd

elmagyarázom.

Olyan komolyan beszélt, hogy nem ellenkeztem.

- De csak beszélek vele. Mi is a neve? – gondolkodtam el.

- Valami… Lucy asszem.

- Nem Linda? – rémlett fel valami emlék.

- De, az lesz az. Menj, beszélgess Lindával! – A színpad felé nézett. – Mindjárt

én jövök. Ne feledd, számítok rád! – Azzal vállon veregetett, és elhúzott.

Tétova pillantást vetettem Linda felé. Nem sok emlékem volt róla a suliból, csak

annyi, hogy a nevelési tanácsadó az anyja, és hogy ő maga egy eminens

rémálom, aki minden évben megkörnyékez mindenkit, csak hogy leégesse

magát azzal, hogy alig kap szavazatot az elnökválasztáson. Na, jó ez mégis

egész sok, de nem jó alap egy beszélgetéshez. Azért elindultam felé.

Férfi vagy, Sage! Meg tudod oldani, ráadásul Tiffany látni fogja, hogy nem vagy

akkora lúzer!

Persze csak akkor, ha abbahagyom a magammal való beszélgetést, de baromi

sürgősen. Megigazítottam a hajam, és már ott is voltam Linda mellett. Tényleg

tök átlagos csaj, barna haj, barna szemek, nem is olyan szép karcsú, mint

Tiffany. Miért is gondolja majd azt az exem, hogy egy ilyen az utódja? Linda

rám nézett. Kérdőn, mintha azt kérdezné, mi a francot akarok. Hirtelen én sem

tudtam.

Gyorsan leültem mellé, és megköszörültem a torkom, de már el is fordult. Miért

fordult el?

- Szia, Linda! – köszöntem a vonzóbb, mély hangomon. Rám pillantott,

biccentett, majd megint elnézett. A francba!

Mi van velem? Büdös biztos nem vagyok, a hajam sem annyira rossz. Lehet,

hogy nem vesz emberszámba, mert nem vagyok elég férfias? Ez meg most, hogy

a büdös életbe jutott eszembe?! Nem, egy ilyen lányt bármikor leszólítok!

Elvégre egy menő banda dobosa vagyok!

- Szóval… uh, sokszor jársz ide? – kérdeztem megkopogtatva a karját, hogy

figyeljen rám. Meg is tette úgy két másodpercre, aztán megint elnézett. Végül

vissza rám, megint kérdőn. – Mert nem láttalak még…

A francba, milyen ciki lesz, ha most azt mondja, minden héten itt van! Ezt nem

kellett volna mondanom!

- Nem – mondta unottan. – Nem sokszor.

- Értem. – Hogyan tovább? Mit kérdezzek? Vagy inkább mondanom kéne

valami menőt. – Én minden héten jövök ide. A haverom rendszeresen énekel,

biztos ismered Lu…

- Luca Mangini – sziszegte. – Van, aki nem ismeri?

Még sosem találkoztam olyan lánnyal – nemhogy lánnyal emberrel sem –, aki

ne kedvelte volna Lucát, így kissé megütközve néztem rá a harapós hangsúly

miatt.

- Nem bírod? – kérdeztem. Most először nézett meg magának.

- Nem ismerem – felelte röviden.

- Értem. – Ezt már másodszorra mondtam, nem? Ki kéne jönni valami újjal. –

Szóval, ez az Aranyrög. Tudod, miért nevezték el így? – Valami megvillant a

tekintetében, amit nem tudtam, hova tenni, így gyorsan folytattam. – A tulaj

ükapja vagy valami ilyesmi, aranyásó volt, de egész életében csak azt a rögöt

találta, amiből ez az épület épült. Először még szálló volt, aztán lett kocsma, és

most klub.

Linda már nem nézett rám, a színpad felé bámult, mint aki nem is hallotta, amit

mondtam. Láttam, hogy Luca kapaszkodik fel, mire egy pillanat alatt megtelt

csajokkal a színpad előtti tér. Dühös voltam miatta, neki ott van ezer csaj, én

meg még ennek az egynek sem tudom magamra vonni a figyelmét!

- Szerinted lakik olyasvalaki ebben a városban, aki még nem ismeri ezt a sztorit?

– nézett rám hirtelen, és hitetlenkedve mosolygott. Igazán nem volt szükségem

még valakire, aki szánalmasnak gondol, így összeszorítottam a fogam és

elfordultam.

Épp időben, ahhoz, hogy lássam Tiffanyt, amint karon fogva pasiját csatlakozik

Luca tömegéhez. Haverom már beállt a mikrofon elé, és integetett pár

embernek. Lassan megszólalt a füttyszó. Wind of Change. A tömeg egy

emberként szisszent fel az elragadtatottságtól, és valaki lejjebb vette a lámpákat.

Luca énekelni kezdett, a csajok pedig sóhajtoztak. Bár már két hete nem voltam

itt, látszott, hogy semmi nem változott. Még mindig ő az ász.

- Megbántottalak? – kérdezte hirtelen Linda.

Ilyen nincs! Megbántódottnak tűnök?! Ennyit a férfiasságról.

- Nem! – vágtam rá élesen, mire felvonta a szemöldökét.

- De.

- Nem – mondtam most halkan. – Csak…

Arrafelé néztem, amerre utoljára láttam Tiffanyt, és nem mondtam többet. Hogy

lehet ezt elmagyarázni?

- Megértem. Az enyém is itt van valahol – mormolta sötéten.

- Tessék? – néztem rá.

- Az exem – közölte. – Egy unintelligens barom, mégis valamiért folyton azt

nézem, merre van. Láttam, hogy te is… öhm, szemmel tartod a tiédet. Szívás,

mi? Tök szánalmasnak érzem magam.

Ez király! Itt vagyok az Aranyrögben és kifogok egy olyan csajt, akit szintén

dobtak, hogy együtt lehessünk szánalmasak. Azt kívántam, hogy lőjön le valaki.

Ennél szánalmasabb már csak az lenne, ha együtt kezdenénk bömbölni

Lindával.

- Ez a Luca rendes srác? – kérdezte végül. Tévedtem, még szánalmasabb, hogy a

csaj, akit nekem kéne felszednem, őiránta érdeklődik!

- Definiáld a rendest – vontam vállat. – A legjobb barátom, de ha randizni akarsz

vele, akkor…

A jó életbe, mit beszélek?!

- Akkor? – hajolt közelebb kíváncsian. Lucára pillantottam, aki épp eljátszotta a

trükköt. Kiszemelt egy lányt. Havonta egyszer megcsinálja.

- Ne akarj! – mondtam végül. – Nem randizik, ő nem olyan.

- Hát?

- Figyelj, Linda! – vesztettem el a türelmem. – Most nézd meg azt a

szerencsétlent! – mutattam a csajra, akit Luca kiszemelt, és akinek már teljes

erőbedobással énekelt. – Előbb lesz lent a bugyija, mint ahogy véget ér a szám.

Csak figyeld! Nem való olyan lányoknak, mint te.

- Mint én? – szisszent fel, és felugrott. Dühösnek látszott.

- Úgy értem, rendeseknek, Linda – mondtam gyorsan, mert tényleg így értettem.

Legnagyobb meglepetésemre elnevette magát, de nem túl kedvesen. Mi az, hogy

még neki áll feljebb, amikor jó tanácsot adtam? Oké, hogy nem kellenék neki, a

büszkeségemnek már úgysem árt, hiszen nincs már belőle. Csak meg akartam

óvni a csalódástól. Lucáról álmodozni hülyeség, csak azt érné el vele, hogy

alaposan pofára esik. Épp mondani akartam valamit, amikor elindult a színpad

felé.

- Hé, Linda, most meg hova…

- Nem vagyok, Linda! – csattant rám megtorpanva. – Lori a nevem,

megjegyezhetted volna, minekutána három éve egy matekcsoportba járunk! Az a

szerencsétlen pedig, akinek mindjárt lent lesz a bugyija a nővérem, úgyhogy

szállj le rólam, mielőtt a hülye haverod megrontja!

Tátott szájjal meredtem utána. Ezért kellett Lucának, hogy lefoglaljam a csajt?

De hiszen ennek semmi köze Tiffanyhoz! Vége lett a Scorpions számnak, és a

lámpák is felgyulladtak. A hatalmas tapsviharban és füttyögésben Luca

felrántotta Linda… vagyis Lori nővérét a színpadra, és mindenki előtt

megcsókolta.

Tiffany olyan hirtelen termett előttem, hogy csak pislogni tudtam.

- Szia, Sage! – A hapsi is ott volt vele, mindketten engem néztek.

- Helló – nyögtem ki bénán, elfeledkezve róla, hogy mi folyik a színpadon.

- Hát, csak köszönni akartam – mosolygott rám Tiff és a pasiba karolt. – Szia!

Szerintem több mint egy percig bámultam utánuk, és közben azt kívántam, hogy

öljön meg valaki. Nem akartam élni, nem akartam ezt a fájdalmat! Hogy

érezhetek ilyet olyasvalaki iránt, aki nem akar engem? Arra eszméltem, hogy

Rissát szólítják a színpadra. Már el is felejtettem, hogy énekelni fog.

Szánalmasan gépies mozdulattal arrafelé néztem, mire meg is láttam őt, de nem

odafent, épp a tömegből vált ki, és felém sietett. Könnyek folytak az arcán,

amitől még rosszabbul lettem, de kiszakítottam magam a saját nyomoromból.

- Mi van? – ugrottam hozzá, mire átölelt és a vállamba fúrta az arcát.

- Menjünk innen gyorsan! – kérte.

Habozás nélkül átkaroltam, és az ajtó felé kezdtem vezetni.

- De mi van? Azt hittem, hogy énekelni fogsz, mi…

- Nem énekelek! – csattant fel. – Luca elment azzal a lotyóval!

- És mi van, ha…

Hirtelen becsuktam a szám, mert leesett a dolog. Na, ne!

Francesca és Cenzo csapódtak mellénk.

- Annyira sajnálom, Rissa! – simogatta meg a karját Fran, Cenzo pedig sötét

arccal meredt maga elé.

Nem tudtam, mit mondjak, így csak szorítottam magamhoz Rissát, és mentem

előre, hogy mielőbb kint legyünk. Nem lett jobb a helyzet, a furgonnak

támaszkodva két alak smárolt, láthatóan óriási élvezettel.

Megtorpantam, Rissa pedig felkapta a fejét a vállamról, ahol eddig olyan

boldogtalanul sírdogált. Akármit megtettem volna érte, ha abban a pillanatban

nem kell látnom az arcát, de nem volt választásom, egész közelről néztem, amint

az eddiginél is jobban elfehéredik. Megremegett a szája, és új könnycseppek

futottak le az arcán.

- Rissa! – suttogta Cenzo óvatosan megérintve a haját, mire Rissa megrezzent,

és ránézett.

- Jól vagyok – súgta vissza, aztán elengedett engem, hogy ellépjen mellőlem. –

Gyalog megyek haza – mormolta még, majd botladozva elindult az úton a

furgonnal ellenkező irányba.

Franceska egy pillanatig Cenzóra bámult, mintha látta volna rajta, amit én, majd

Rissa után szaladt.

- Egy szerelmes dalt akart neki énekelni! – nyögte ki Cenzo utánuk bámulva.

- Tudom – feleltem szerencsétlenül.

Egymásra néztünk, majd követtük a lányokat. Tudtam, hogy meg fogom bánni,

ha kijövök a szobámból és itt van! Nem elég nekem a trauma Tiffany miatt,

most aggódhatok, mit kezdjek azzal, hogy Rissa a legjobb barátomba szerelmes,

akinek a párkapcsolat fél órát meg egy óvszert jelent. Újra feltettem magamnak

a kérdést, amit két hete minden nap felteszek magamnak. Mi a francért keltem

ma fel?

Megjegyzés: visszatértem, és uh, enyhén eltúloztam az első fejezetet, a többi

már nem lesz ennyire hosszú. Amúgy vélemények? Tudom, sok szereplőt

halmoztam fel, de remélem azért nagyjából érthető, ki kicsoda. Kíváncsi lennék,

mire számítotok a sztorival kapcsolatban. Szóval, amit tudni kell, hogy huszonöt

fejezetesre terveztem, de ebből még bármi lehet, és most először írok olyan

történetet, ami több mint két szemszögű. Ha még nem találtátok ki, négy

főszereplőt kaptok :) Minden szemszög előtt lesz majd ilyen kis

dalszövegrészlet, ami nagyjából lefedi a fejezetrész témáját, de előre szólok,

vannak fejezetek, ahol kicsit átértelmeztem a szövegeket, majd kiderül, hol.

Köszi, hogy olvastátok és nagyon várom a véleményeket!!

2. Testvérek

„I'd listen to her

'Cause I know how it hurts

When you lose the one you wanted

'Cause he's taking you for granted

And everything you had got destroyed”

- Beyoncé: If I Were a Boy

Lori

Alicia mindenképpen el akart rángatni az Aranyrögbe, holott legalább ezerszer

megmondtam, hogy semmi kedvem menni. Nem mintha nagy terveim lettek

volna az estére, kötelező olvasmány hegyek és néhány iszonyúan nehéz puzzle

várt rám, szóval semmi olyasmi, amit a legnagyobb jóindulattal is vadnak

lehetne nevezni. Ez volt bennük a jó, ugyanis nem akartam a vadságot.

- Ne csináld! – hisztizett a nővérem, aki csak egy hiányzó gombnak a blúzán

(amit ő maga tépett le) köszönheti a sikeres vizsgáit. – Nem mehetek egyedül,

olyan béna lennék, mint te!

Sajnos egy barátnője sem ért rá, ő pedig újra Luca Mangini után akart

nyáladzani, ahogy teszi amióta csak úgy döntött, hogy mindig a legújabb

trendeket követi. Luca Mangini számít a legnépszerűbb srácnak, tehát Alicia

magának akarta őt, ilyen egyszerű a képlet.

Tulajdonképpen nem értem, mit esznek azon a srácon, oké, hogy jóképű és még

okos is – ezt nem tagadhatom, egész jók a jegyei ahhoz képest, hogy pasi, és

hogy minden idejét hülyeségekre pazarolva tölti, kizárt, hogy ne legyen okos, ha

mégis ilyen jól teljesít –, de alapjában véve egy hólyag. Sőt minden pasas egy

óriási hólyag kezdve Luca Manginival és bezárólag Toby Michaelskyvel, az

exbarátommal, alias életem legnagyobb hibájával.

- De Luca hívott el! – siránkozott továbbra is, míg nekem szöget ütött a

fejemben a gondolat.

- Te nem is szóltál a lányoknak, mi? Nem mondtad nekik, hogy elhívott az

Aranyrögbe!

Alicia bepróbálkozott az ártatlan vagyok nézéssel, de aztán rájött, hogy velem

áll szemben, így végül legyintett.

- Nem kellenek azok a ribancok, hogy mindegyikük megpróbálja elvenni őt

tőlem. Luca az enyém! – Néha komolyan olyan volt, mintha Alicia nem is a

rokonom lenne. Minden, amit csinált érthetetlen volt számomra. Azokat a

lányokat nevezte ribancoknak, akikkel együtt nőtt fel, akik két napja még itt

nálunk festegették a körmüket, miközben mindenkit kipletykáltak, akit csak

ismertek. Ráadásul úgy beszélt Lucáról, mintha nem ő lett volna az a srác, aki

keresztülnézett rajta az elmúlt pár évben.

Hiába, ezt én sosem fogom megérteni.

- Légyszi gyere el, Lorindaaa! – kérlelt elnyújtva a nevem, mint valami idióta,

mégsem tudtam nemet mondani neki.

- Jól van – sóhajtottam.

Kábé ötször gondoltam meg magamat, de végül ott voltam Aliciával az

Aranyrögben. Ez volt a legmenőbb hely a városban, legalábbis a korombeliek

körében, mert Luca Mangini minden pénteken fellépett itt. Jöhetett eső, hó vagy

év végi záróvizsgák, ha péntek volt, ő jött a karaoke-estre. El kellett ismernem,

jó hangja van, sőt egyenesen szívbemarkoló tud lenni, de csak akkor, ha valami

normális dolgot énekel. Különben a zenei ízlése nem is különbözhetne jobban az

enyémtől. Azt a zenét sem szerettem különösebben, amit ő és bandája játszott. A

suliban mindenki csak úgy emlegette őket „a banda”, régen még Manginiék

voltak, mint a Jonas Brothers (amikor egyszer megemlítettem ezt a párhuzamot,

Alicia és a barátnői lekiabálták a fejem, hogy ne is merjem összehasonlítani

őket, mert Luca Mangini annyival jobb), most azonban már csak a banda, lévén

hogy a legidősebb testvér kilépett és Sage Norwood állt be a helyére.

Mivel Aliciát maga Luca hívta meg, ragaszkodott hozzá, hogy a színpad előtt

várjon rá, akkor is, ha még hatan voltak előtte. Én addig leültem a pultnál, és

málnalevet ittam. Kettőt, hogy pontos legyek, mire végre történt valami. Toby

beesett a barátaival.

Toby és én négy hónapig jártunk együtt, mielőtt szakítottam vele. Erre többek

közt azért került sor, mert nem a barátnőt látta bennem, hanem a leckeíró gépet.

Meg amúgy is egy hólyag! Igazából sosem volt szerelmes belém, ez végig

látszott rajta, de valamiért reménykedtem benne, hogy elkezd szeretni, ha jobban

megismer. Sajnos mindig talált valamit, amivel ahelyett elfoglalhatná magát.

Tobyval járni olyan volt, mint láthatatlanná válni. A focicsapat egyik védője

volt, és mint minden ilyen sportőrültnek, neki is a csapat volt az első. Aztán a

haverok, aztán a piálás meg a bulizgatás, csak utána én. Miket is beszélek, a

kocsija is előbb volt, mint én.

Nem vagyok az a típus, aki rajong a bulikért, és aki a társaság közepe, de Toby

mindig is szeretett ott lenni, így kompromisszumot kötöttünk. Ő elmegy

szórakozni nélkülem, cserébe romantikus randikra visz, és sok időt töltünk

kettesben. Nem jött be, Toby a kettesben részt úgy értette, hogy szexelünk, én

pedig… hát én nem. Ő azzal érvelt, hogy már minden haverja csinálja (és akkor

mi van??), viszont nekem elveim vannak. Amíg nem érzem, hogy úgy szeret,

ahogy akarom, addig nem csinálunk semmit, ezt meg is mondtam neki, mégsem

próbálkozott sosem, hogy elnyerje a szívem. Lehet, hogy maradi vagyok, lehet,

hogy a szüzesség elvesztése nem olyan fontos már, mint régen, de engem nem

érdekelt, mit mondanak mások. Tobyt igen. Mivel mindig nemet mondtam egyre

többet veszekedtünk, aztán vádaskodni kezdett, hogy nem szeretem eléggé.

Olyan hülye voltam... Igyekeztem megváltozni miatta, még pár bulira is

elmentem, nem törődve vele, hogy kinéztek onnan, de nem volt az igazi, Toby

mindig elérte, hogy láthatatlannak érezzem magam, ott voltam mellette, mégis

egész este hozzám sem szólt, csak dumált a barátaival, aztán mikor megunta,

bepróbálkozott a szexszel. Mindig egy kicsit többet engedtem neki, mert a

szerelem meg az elvek valahogy ütik egymást, és az utóbbi csúfondárosan

vesztésre állt. Már majdnem kész voltam mégis megtenni, hátha Toby akkor

majd végre rájön, hogy szeret engem, de nem jutottunk el idáig.

Az egyik bulin, amin Toby csupa izgalmasan édes dolgot suttogott a fülembe,

odajött egy lány azzal, hogy beszélni akar velem. Megkérdezte, hogy mióta

vagyok együtt Tobyval, mire én megmondtam, ő pedig kiábrándított. A történet

lényege, hogy a bulikon, amikre egyedül ment, nem viselkedett épp hűségesen,

több lánnyal is smárolt, és eggyel le is feküdt. De ez még nem a legrosszabb

rész, az ezután jött, amikor ott a bulin felelősségre vontam, ő pedig azt

válaszolta, hogy nem tehetett mást egy olyan hideg lotyó mellett, mint én. Hideg

lotyó, pontosan ezeket a szavakat használta rám a két tucat ember előtt, akik

vagy együttérzően néztek rám (néhány lány) vagy hangosan felnevettek (Toby

barátai).

- Ha ezt gondolod, miért nem szakítottál velem? – kérdeztem még, mielőtt

teljesen kiborultam volna.

Láttam valaminek a szikráját Toby szemében – megbánás, sajnálat, nem tudom

–, de hamar eltűntette.

- Akkor ki írta volna meg a házijaim, mi? – kérdezett vissza gúnyosan.

Ennyi volt. Elkönyvelhettem magamban, hogy a pasik mind óriási hólyagok.

Tudnom kellett volna Alicia első sírógörcseiből – mert megcsókolták, mégsem

jártak vele, mert odaadta a szüzességét, mégis szakítottak vele, mert szeretett és

mégis átverték –, ott volt a bizonyíték a családban, de nem figyeltem. Nem

akartam látni az igazságot, és meglett a vesztem.

De mindez már több mint két hónapja történt, így azóta visszataláltam a rendes

kerékvágásba, ahonnét többet egy srác sem fog kiszakítani. Erre megesküdtem

magamnak, ezért is nem olvadtam el, amikor Sage Norwood odajött hozzám.

Már egy ideje figyeltem Tobyékat, akik csak egy gúnyos vigyorral jelezték,

hogy észrevettek, amikor megakadt a szemem Sage-en. Az exbarátnőjét

bámulta, aki nemrég szakított vele (Alicia mesélte el, csak innen tudom,

különben tényleg nem szoktam a pletykákra adni), és kicsit megbántottnak tűnt,

amit nem csodáltam, mert azzal a közönséges lánnyal fiú is volt, nyilván ezt

rosszul esett látnia. Tökéletesen megértettem, és sajnálni is kezdtem. Legalábbis

addig, amíg Luca oda nem ment hozzá. Meg akartam figyelni a srácot, de

amikor Sage rám pillantott, összezavarodtam. Nem értettem, miért érzem úgy,

hogy rólam beszélnek, de aztán kiderült, hogy valóban így volt, ugyanis Sage

pár másodperc múlva odajött mellém.

Ránéztem, de zavartnak tűnt, amitől én is zavarba jöttem egy kicsit, és

elfordultam. Az volt a baj, hogy Sage határozottan édes srác, ennek pedig – a

pasik mind dögök vélekedésem ellenére – tudatában voltam.

- Szia, Linda! – köszönt végül, mire megint hatalmasat csattantam.

Linda? Elismerem, hogy a Lorinda tényleg eléggé hasonlít rá, de ezért

megbántódtam, és igyekeztem szavak nélkül jelezni, hogy menjen el. Pechemre

maradt, nekem meg az kezdett járni az eszemben, hogy mit akarhat.

Mivel a nevem sem tudta, kizártam azt, hogy ismerkedni akarna – meg különben

sem ismerkedem olyanokkal, akik három év után sem tudják megjegyezni a

nevem, azért idegenek nem voltunk –, rögtön eszembe jutott Luca és a nővérem.

Talán a srác megsejtette, hogy nem engedem a nővéremet hülyeségekbe

keveredni? Lehet, hogy Sage az elterelés? Az ilyen Mangini féléktől minden

kitelik.

A gyanakvásom majdnem teljesen felszívódott, amikor Sage elmesélte az

Aranyrögös sztorit. Még kiselőadást is tartottam a történetből alsóban, mégsem

szakítottam félbe, mert elég édes volt. Aztán észrevettem, hogy az exbarátnőjét

nézi, és megint megsajnáltam. Komolyan, nem találkoztam még sráccal, aki

ennyi érzelmet kavart volna fel bennem alig pár perc alatt. Volt a tekintetében

valami, ami miatt meg akartam ölelni, de jelen volt egyfajta dacosság is az

arckifejezésében, amiből úgy sejtettem, nem tartana rá igényt.

Amúgy meg nem érdekeltem, láttam rajta, amikor megemlítettem Tobyt – miért

csináltam? Együttérzésből? Gondoltam, megkedvel miatta? Fogalmam sincs –,

teljesen hidegen hagytam. Eléggé rosszul esett a dolog. Tudom, az elveim meg

minden, de akkor is! Tökre frusztráló volt, pedig rám nem jellemző a

frusztráció.

Mielőtt még több hülyeséget mondtam volna, inkább Alicia után néztem, aki

még ott csápolt Luca lábainál. Levették a fényt, de a színpad ki volt világítva,

egy lámpa fénye meg pont rajta volt Alicián, mintha valaki megrendezte volna

az egészet. Nem vagyok paranoiás meg semmi, de komolyan kezdtem

gyanakodni. Mit művel ez a fickó a nővéremmel? Kérdezgetni kezdtem Sage-et,

ő pedig türelmetlenül válaszolgatott.

Azt hitte, én akarok kikezdeni Lucával – ami azért volt vicces, mert minden

észérv ellenére utáltam Lucát, amiért milliószor népszerűbb nálam –, és végül

beletenyerelt a témába, amitől a plafonon voltam.

- Nem való olyan lányoknak, mint te – fejezte be nyersen.

A szégyen és a harag csaknem elviselhetetlen volt, fel is ugrottam, mielőtt

ordításban vagy épp bőgésben török ki. Mint én? A hideg lotyó? Vajon olyan

hírem van, hogy azt hiszi, nem tudnám felmelegíteni a hülye haverja ágyát? De

aztán valahogy jóvátette.

Sosem találkoztam még olyan férfival, aki jóvátette a hibát, amit elkövetett, de

Sage csak annyit mondott:

- Úgy értem, rendeseknek, Linda.

És igaz, hogy megint Lindának szólított, és én még mindig nem javítottam ki,

valami újat kavart fel bennem. Teljesen őszinte volt velem, és bármennyire is

kelletlen, de kedves. Meg rendesnek is tart, és… képtelen voltam elhinni, hogy

úgy nézek Sage-re, mint egy srácra, akitől megsajdul a szívem, csak mert nem

ismerhetem meg. Miközben Luca a nővérem bugyijába próbál bejutni.

Prioritások, figyelmeztettem magam, miközben elszakítottam magam Sage-től.

Mit olvadozom itt egy olyan sráctól, aki évekig észre sem vett? Csak mert

egyszer kedves? Nem! Tök ugyanolyan az összes, és én többet nem dőlök be

nekik! Elég volt, hogy a pasik miatt felkavarodik a nyugis életem!

Így mikor Sage meg akart állítani – mégiscsak Luca csalija lett volna? –

ráförmedtem valamit, és Alicia megmentésére, vagyis inkább megállítására

siettem. Csakhogy nem jutottam messzire, mert az őrjöngő lánytömeg szoros

falat alkotott, így csak fogcsikorgatva nézhettem, ahogyan Luca lenyomja a

nyelvét a nővérem torkán, akit – legnagyobb elszörnyedésemre – egy cseppet

sem zavart, hogy kábé százan lesik az intim nyelvmasszázsát. Próbáltam

odafurakodni, hogy ráordítsak, mi a fenét csinál (ahogy különben mások is fel

voltak háborodva, csak ők azért, mert nem tartották elég jónak a nővéremet az

isteni Lucához).

Felnyikkantam, amikor egy velem szembe rohanó lány a vállamnak ütközve kis

híján hanyatt lökött, csak aztán láttam, hogy Sage ikertestvére, Rissa az.

Általában kedves lány, most figyelemre sem méltatott, ahogy persze a barátai, a

legkisebb Mangini, Vincenzo és a barátnője sem, de tőlük megszokott volt. Nem

törődtem velük, mindenképp a színpadra kellett jutnom, csakhogy a lányok, akik

most elindultak visszafelé, hátrafelé nyomtak engem, és legnagyobb

rémületemre pont láttam Aliciát és Lucát a hátsó ajtó felé igyekezni.

Elhatároztam, hogy márpedig az én nővérem nem lesz egy olyan egyéjszakás,

amilyen Luca zsánere, még akkor is megakadályozom, ha keményebb

eszközökhöz kell folyamodnom. Alaposan megfájdult a könyököm, és páran

utánam is kiáltottak, miért bökdösöm őket, de végül csak eljutottam a hátsó

ajtóhoz, amin Luca és Alicia már sikeresen távoztak, én azonban nem tehettem.

Amint megérintettem a kilincset – amúgy az ajtó zárva volt –, egy nagydarab,

fekete pólós pasas termett mellettem.

- Ez a vészkijárat – közölte velem komoran. – Kimenni ugyanott kell, ahol

bejöttél.

- De most láttam, hogy Luca Mangini itt ment ki – feleltem hitetlenkedve.

A pasas kicsit elvigyorodott.

- Neki protekciója van. Ez a vészkijárat, csak vész esetén használható.

- De hiszen Luca… – Úgy döntöttem, hogy mégsem akadok fent ezen az

igazságtalanságon. – Figyeljen, vészhelyzet van! Engedjen ki!

A fickó elbizonytalanodva nézett rám.

- Na és miféle vészhelyzet? – A pillantása gyanakodóvá vált. – Csak nem a

sztárunkat akarod zargatni? Nem vagy az ő típusa.

Kedvem lett volna belerúgni, de csak a fogamat csikorgatva elszámoltam

háromig.

- Nem akarom zargatni, az a lány, aki kiment vele a nővérem, és…

- Nem volt vészhelyzetben – zárta le a vitát a pasas, és már nem is figyelt rám,

elnézett a tömeg felé. – Kimenni ugyanott kell, ahol bejöttél – morogta nekem,

majd felkiáltott. – Hé, te! Ne csináld azt többet azzal a mikrofonnal…

A többi beleveszett a hangzavarba, ugyanis a biztonsági ember (?) otthagyott.

Szerettem volna csupa modortalan dolgot utánaordibálni, helyette magamban

fortyogva elismertem a vereséget. Ezen az ajtón nem fogok kijutni. Sajnos, mire

átverekedtem magam a másik oldalra, hogy ott menjek ki, már ötletem sem volt,

hol keressem a nővérem. Legalább tíz perc telt el azóta, hogy eltűnt a szemem

elől, ennyi idő alatt akármerre elindulhattak.

Tanácstalanul kaptam elő a mobilom, hogy rácsörögjek Aliciára, de persze ki

volt kapcsolva. Ilyen az én szerencsém! Vagy mégsem? Hirtelen rájöttem, hogy

a parkolóban álló furgon a híres Mangini jármű, ami amellett, hogy az egyik

legbénább kocsi a városban, a legmenőbb is, egyszerűen azért, mert Manginiéké.

Millió és egy pletykát hallottam már róla, hogy mik szoktak folyni odabent. Még

ágy is van benne!

Habozás nélkül odacsörtettem a kék és fekete jármű mellé, aztán közel nyomtam

a fülem az ajtóhoz, hogy hallgatózzak. Két másodpercen belül Alicia senkiével

össze nem téveszthető vihogását hallottam. Egy kicsit megszeppentem. Most

akkor próbáljak meg rájuk nyitni? Igaz, hogy mindenképpen meg akartam

akadályozni a nővérem meggyalázását, de hogy valami olyat lássak, amitől egy

életen át rémálmaim lennének, és soha többé nem tudnék ugyanúgy nézni a

nővéremre? Inkább kihagytam.

Helyette ökölbe szorítottam a kezem, és teljes erőmből bedörömböltem.

*

„Maybe tonight we can forget about it all

It could be just like heaven

I am a machine

No longer living, just a shell of what I dream

Do you live, do you die, do you bleed

For the fantasy

In your mind, through your eyes, do you see

It's the fantasy”

- 30 Seconds to Mars: The Fantasy

Luca

Egészen biztos, hogy egy beteg állat vagyok. Lekapcsoltam a lámpát, éreztem,

hogy a csaj a lábaim közé térdel, és a gatyámmal kezd matatni, de én őhelyette

az anyámra gondoltam. Na, nem róla fantáziáltam, akkor rögtön fel is kötném

magam, egyszerűen csak eszembe jutott, hogy anyámnak ez nagyon nem

tetszene. Nem fogná vissza magát, és olyanokat mondana Aliciára, amitől ez a

tapadós liba bömbölni kezdene.

Elvigyorodtam a gondolatra, majd segítettem a csajnak a gatyával. Totál

amatőrnek tűnt, emiatt még inkább örültem, hogy sötétben vagyunk, így

legalább fantáziálhattam másokról. Ez különben rohadtul kifinomult erősségem.

Mármint a fantáziálás, ugyanis képes vagyok megkülönböztetni a lehetetlen és

az olyan dolgokat, amik akár meg is történhetnének. Legújabb tervem teljesen a

valóságra alapult. Olyan valóság volt ez, amiért érdemes volt beáldoznom

magam egy numerára ennél a bigénél. Ő volt a kulcsa.

Az biztos, hogy ember még nem szedett ki ennyi információt tíz percnyi

flörtölés közben, mint amennyit én megtudtam Aliciától. Ráadásul ez olyan

szupertitkos dolog volt, hogy még a szex ígérete sem csillapította a bűntudatát.

- De ugye tényleg nem mondod el senkinek? – lehelte a fülembe, miután végzett

a gatyámmal és az ölembe mászott, hogy átkarolja a nyakam. Valami émelyítő

gyümölcsszaga volt, ami miatt legszívesebben lelöktem volna magamról.

- Naná, hogy nem. – Igazat mondtam, egyelőre elég, hogy én tudom. Tudnom is

kellett, ez az információ mindent megért, ez fogja beteljesíteni az álmomat. Ki a

franc gondolta volna, hogy ilyen baromi szerencsém lesz ezzel?

- Apám nagy bajba kerülne, a húgom meg kinyírna – magyarázta, és a szájába

vette a fülemet. Amikor belenyalt, hitetlenkedve felröhögtem. Rohadtul

emlékeztetett a nagybátyám, Pedro egykori német juhászára.

- Mi az? – kérdezte meghökkenve.

Mondhattam volna továbbra is igazat, például azt, hogy átkozottul viszolygok

tőle, és jobban örültem volna, ha Sage vagy Cenzo az, aki kiszedi belőle az

infókat, de ez túl sok felesleges komplikációhoz vezetett volna. Sage amúgy sem

volt topon, Cenzónak meg ott volt Fran – aki anyánk által az első

elfogadhatónak minősített csaj, mióta Nico, Cenzo és én „abba” a korszakba

léptünk –, ráadásul ők nem voltak olyan elhívatottak, mint én. Oké, az stimmel,

hogy lelkiismeretesen benne vannak a bandámban, de ők nem hoznának ekkora

áldozatokat. Megdönteni egy lányt – a francba, nem is, hagyni, hogy egy csaj

megdöntsön –, az egyik legnagyobb őrültség volt, amire valaha is vállalkoztam,

mégis hazudnom kellett, nehogy megsejtsen valamit.

- Semmi – feleltem, mire máris a számra tapadt.

Ez könnyen ment, nyugtáztam keserűen, miközben átvettem az irányítást. Ha

már csináljuk, akkor úgy lesz, ahogy én akarom. Elkaptam a csajt, és gyors

helycserét csináltam, mire vihogásban tört ki, vagyis azt az irritáló,

agyzsibbasztó hangot adta ki, ami miatt leginkább rühelltem.

Évekig megúsztam, hogy túlzott közelségbe kelljen kerülnöm vele, és most ott

volt, ráadásul tök feleslegesen. Egy icipicit elszámítottam magam ezen a téren,

de végül is tudtam, ki fogom bírni. Elég nagy baromság lenne tőlem, ha most

elküldeném, rögtön vágná, mi a szitu, mégis… Istenem, ha hallasz, ments meg!

Mindig is elég jóban voltam az öreggel, és ennek most meg is lett a jutalma, a

kelletlen (legalábbis az én oldalamról) afférunkat hangos dörömbölés szakította

félbe.

- Alicia! – hallottam a csaj húgának határozott hangját.

- Neee! – nyögte a számba Alicia. – Maradjunk csendben, hátha elmegy –

suttogta.

- Tudom, hogy bent vagy, hallottam a hangod! – dörömbölt be megint Linda.

Felnyúltam, és felkapcsoltam a lámpát. Naná, hogy baromira élveztem

megtenni, de azért sajnálkozó képet vágtam. Alicia dühösen kicsúszott alólam,

és megigazította a ruháit.

Vetettem egy pillantást az összegyűrt pólómra, és hálaimát mormolva

visszakapcsoltam a farmerem. Esküszöm, még sosem volt, hogy örültem, amiért

elmarad a szex, de most kedvem lett volna nevetni megkönnyebbülésemben.

Helyette csak elfojtottam az elégedett vigyoromat, miközben Alicia kinyitotta az

ajtót.

- Mit akarsz? – sziszegett a húgára.

Linda szigorúan nézett rá, majd beljebb hajolva engem szúrt ki magának. Álltam

a pillantását, és megeresztettem egy enyhe vigyort. Elgondolkodtam rajta, mit

művelhetett Sage, hogy nem sikerült maga mellett tartania ezt az őrült diktátort.

Valamiért biztos voltam benne, hogy az olyan típus az esete, mint a legjobb

haverom. Pedig általában mindig bejönnek a tippjeim.

- Szállj ki a kocsiból! Hazamegyünk! – adta ki Linda az utasítást ellentmondást

nem tűrően, és közben úgy meredt rám, mint egy tigris, aki fenyegetve érzi a

prédáját. Vagy a kölykét?

Viheted, cicus, nekem már nem kell, mondtam volna legszívesebben, helyette

nem túl meggyőzően dünnyögtem.

- De, Linda, mi csak…

- Nem Linda! Lori vagyok, te rocksztárutánzat! – Elképedve néztem, ahogy

kirántja a kocsiból a nővérét, és azzal a lendülettel be is zárja az ajtót, de azért az

utolsó pillanatig nagyon csúnyán meredt rám.

Hát, határozottan nem estem kétségbe, inkább pokolian jól éreztem magam.

Sóhajtva végigfeküdtem a minifutonon és hagytam eluralkodni magamon az

eufóriát.

A többiek rohadtul nem fogják elhinni! Bele fogok dögleni, amiért nem

mondhatom el nekik egy ideig, viszont addigra készen kell állnunk. Ideje lesz

hivatalossá tennünk a bandánkat!

Megvártam, amíg a csajok eltűnnek a kocsi közeléből – veszekedtek egy kicsit,

de végül leléptek –, aztán visszamentem az Aranyrögbe, hogy felszedjem a

bandát. Kezdett ciki lenni, hogy nincsen nevünk, sürgősen ki kell találnunk

egyet. És megcsinálni a demót normálisan is, vagy ha arra nem futja, legalább

frissíteni a YouTube csatornánkat. Úgy tűnt, zsúfolt lesz a nyár.

Az Aranyrögben – miután nyomatékosítottam, hogy aznap nem énekelek többet

– páran közölték, hogy a többiek már elmentek, így megpróbáltam telefonálni

nekik, hogy mégis hova tűntek, és miért hagytak itt, de ki voltak kapcsolva.

Mindannyian.

Végül Nicót sikerült elérnem, hogy megkérdezzem tőle, mi van, ő mondta, hogy

már hazaértek. Gyalog. Ebből egy rohadt szót sem értettem.

- Rissa miatt, seggfej – közölte velem Nico. – Húzd haza a beled!

- Mi van Rissával? – kérdeztem, de már le is tette.

Pedig ez súlyos volt, ha valami van Rissával, azt tudnom kellett. Beugrottam a

furgonba, és miközben hazafelé hajtottam, azon dühöngtem, mi lehetett. Adva

volt, hogy egyszerűen rosszul érezte magát, és hazakísérték, de Nico hangsúlya

mást sejtetett. Valaki bántotta volna? Ha bunkóztak vele az Aranyrögben, tutira

kicsinálom az ürgét vagy a csajt. Aki Rissát bántja, az nem lehet normális!

Otthon kiderült, hogy én voltam a hunyó. Eltartott egy darabig – Nicónál el

kellett érnem, hogy hozzám szóljon, Cenzónál pedig azt, hogy ne zárjon ki a

szobájából, illetve, ha már bent vagyok, ne akarjon szétütni –, de végül csak

megtudtam, mi baja Rissának.

- Egy szerelmes dalt akart ma énekelni neked, te szarzsák! – vágta hozzám

Cenzo a bakancsát, majd újra kilesett a függönye résein keresztül. Nico odament

mellé és ő is átkukkantott.

Tudtam, mit néznek, Cenzo ablaka pont szemben van Rissáéval, és bár nem

szoktunk leselkedni utána, néha rálesünk, mit csinál éppen. Ezek olyan

alkalmak, amikor mi vagyunk azok az idióták, akik épp megbántották, és

annyira szarul érezzük magunkat, hogy csak ahhoz van kedvünk, hogy utána

leselkedjünk, hátha valamiből kiderül, már nem haragszik. A Manginiknak nem

kenyere a bocsánatkérés, de kivárásban jók vagyunk. És Rissa viszonylag hamar

megbocsát.

- Teljesen behúzta a függönyöket – mormolta végül Cenzo, és káromkodott.

Nico is elfordult, majd kiismerhetetlenül nézett rám. Vállat vontam, és

igyekeztem kitalálni, mire gondolok ezzel kapcsolatban.

Rissa énekelni akart nekem? Mert belém van zúgva? Ez… megdöbbentő. Nem

gondoltam Rissára úgy azóta, hogy megkötöttük az egyezséget két éve.

- Szerelmes beléd! – fújtatott Cenzo újra rám bámulva. – Ez nem lehet igaz!

- Ja – hagyta rá Nico még mindig engem méregetve.

- Most mi van? Nem fogok rámozdulni! – mondtam gyorsan.

- Ajánlom is! – vágta rá Cenzo fenyegetően. A francba, mintha tehetnék róla!

- Tiszteletben tartom az egyezséget! – vágtam vissza sértetten. Azért nekem is

vannak elveim! – Megegyeztünk.

- Ez nem pontosan igaz – Nico összefonta a karjait maga előtt, és nekidőlt

Cenzo Megan Fox poszterének. – Abban egyeztünk meg, hogy békén hagyjuk

Rissát. Arról nem volt szó, mi van, ha ő szeret bele az egyikünkbe.

- Mi van?! – Cenzo úgy nézett rám, mint valami gusztustalan okádékra. – Ebbe

tutira nem megyek bele!

- Rissa őt szereti – felelte Nico rezignáltan.

- De hát… a francba, miért pont őt? Hogyhogy nem téged? Te lógsz vele

folyton!

- Azért túlzás, hogy folyton, csak…

- Hé, én is itt vagyok! – morrantam rájuk, mire rám néztek. Oké, lehet nem

kellett volna közbeszólnom, de nincs annál szarabb érzés, mint amikor ezek

összefognak ellenem.

- Te csak hallgass! Szerelmes beléd!

- Neked meg már van csajod, nem kéne nyivákolnod! – vágtam vissza, mire

Cenzo még dühösebb lett. Már láttam előre, hogy megint bunyózni fogunk.

Ennyit arról, hogy ez egy jó nap.

- Mit fogsz csinálni? – szegezte nekem a kérdést Nico.

Nyitottam a szám, de aztán becsuktam. Kapásból azt akartam mondani, hogy

nem akarok semmit Rissától, de ezt nem gondoltam át eléggé. Az olyan Alicia

féle csajok, akikkel eddig dolgom volt soha nem jelentettek semmit, sőt

anyámon kívül még soha egyetlen nő sem jelentett semmit. Norwoodékig.

Idegesen beletúrtam a hajamba, és lerogytam Cenzo ágyára. Ez tényleg

probléma. Mrs. Norwood volt a legkedvesebb nő, akivel valaha találkoztam, de

Rissa is ott van rögtön a dobogó második fokán, sőt lehet, hogy mindketten

elsők, bár… a lényeg, hogy nem lehetett nem kedvelni őket. Az, hogy Rissa

belém esett, határozottan egy rohadt nagy gond.

- Szerelmes beléd! – förmedt rám Cenzo harmadjára is, Nico pedig bólogatott.

- Tudod, hogy mit kaptál ezzel? Örülnöd kellene!

Ennyit arról, hogy nyugodtan végiggondolom.

- Mi van, ti vagytok a Beatles*, vagy mi?! – Még a zenét is hallottam a

fejemben, ahogy rájuk néztem. A francba!

Felugrottam, és otthagytam őket a fenébe. Ez kurvára nem igazságos! Nem én

kértem, hogy Rissa belém szeressen! Egyáltalán mikor történt? Naná, hogy mire

bevágtam magam mögött a szobám ajtaját, már tudtam. Rissa mindig is kicsit

furán viselkedett velem, még az egyezség előtt gondoltam rá párszor, hogy

egyszer majd összejövünk, viszont mostanában nem. Az eszembe sem jutott,

hogy ő esetleg gondolhat rá, mert jó csapat vagyunk így barátokként. Oké,

elflörtölgettem vele, de csak néha. Ki tudta, hogy belém fog esni? Hiszen én

sosem voltam annyira nyilvánvalóan oda érte, mint Cenzo, és nem is voltam a

legjobb barátja, mint Nico! Ki kérte, hogy szeressen?

Frusztráltan dőltem az ágyamra lelökve a félig telefirkált papírjaimat. Holnap

majd megmondom Rissának, hogy szó sem lehet róla. Meg fogja érteni, nem

ostoba! Felnyögtem a gondolatra. Rissa egyáltalán nem ostoba, sőt kifejezetten

okos és jófej. Csak épp nekem nem kell csaj! A bandám kell, egységben és

kiegyensúlyozottan, ehelyett most mi lesz? Hetekig hallgathatom Cenzót, Sage

képeket fog vágni, Rissa talán besértődik és nem ír több dalszöveget, pedig most

lenne rá a legnagyobb szükség.

Új számok kellenek szeptemberre, meg valami normális bandanév és talán

összeszedhetnénk egy új tagot is, jól jönne egy basszusgitár… A francba! Pedig

olyan jó estének ígérkezett! Csak én és a fantáziám. Kitaláltam volna pontról

pontra, mit fogunk csinálni, hogy végre felfigyeljen ránk a világ. Legalábbis

valamilyen szinten. Ehhez kicseszettül szükség van az egységünkre! És talán

egy kis külső segítségre. Valakit be kell szerveznünk, valaki olyat, aki legalább

annyira hűséges, mint… Rissa.

Rissa meg tudná csinálni, és ha én kérném rá, megtenné. Kivéve, ha megutál

holnap, amiért elutasítom, ami valószínű. Vajon Rissa képes lenne annyira

csajosan viselkedni, hogy emiatt kiakadjon rám? Elvégre épp az a király benne,

hogy nem olyan hisztis elviselhetetlen vihogógép, mint például az az Alicia.

Aliciáról Linda jutott eszembe… vagyis Lorinda vagy ki a fene. Lorinda és Sage

jó páros lennének, és ha Rissa is igent mondana, akkor megduplázódna az

esélyünk.

De hogyan vegyem rá Rissát, miután elutasítottam? Jó, adva van a lehetőség,

hogy nem utasítom el, hanem ez lesz az ára a segítségének, viszont ez még

tőlem is húzós. Azért ennyire aljas nem vagyok, Rissával nem. Kivéve, ha –

nem ebbe bele sem gondolhatok!

Oké, kivéve, ha igazából járni kezdünk.

A plafonra bámulva mérlegeltem a dolgokat. Rissa nem csúnya, akár még

kívánni is tudnám, sőt, előfordult már, hogy elképzeltem meztelenül. Nem is

lenne rossz, ha nem lenne annyira ártatlan. Az tuti, hogy még szűz, hiszen még

pasija sem volt soha. Eddig azt hittem, hogy azért, mert a hat bátyján kívül az

enyémek is elijesztenek minden esetleges jelentkezőt, de most átgondolva, talán

nem is akart mást, csak engem. Mióta tarthat ez?

Akkor még biztosan nem volt belém zúgva, amikor leteszteltük, melyikünk

csókjától ájul el legjobban, mert akkor semmi különösebb reakciót nem

mutatott, ráadásul azt mondta, mindhárman ugyanolyan jól csókolunk, így

azután meg is kötöttük az alkut, hogy nem mozdul rá egyikünk sem… az tuti,

hogy nem tagadta volna le az érzéseit pont akkor, amikor én is éreztem valamit

iránta! Pontosítok, amikor azt hittem, hogy szerelmes vagyok belé, mert az a

kijelentés, hogy most nem érzek semmit iránta, nem állná meg a helyét. A

legegyszerűbb az lesz, ha szemtől szemben megkérdezem tőle. De előbb

ledumálom Cenzóval és Nicóval, mégiscsak fő a békesség. Viszont arról,

hogyan fognak kiegyezni azzal, hogy Rissa engem választott, fogalmam sem

volt. Majd holnap kiderül, gondolom.

* The Beatles – She Loves You című számára utalt Luca.

3. Remény

„I can’t speak

I’m terrified cos if I

Say the wrong thing

You might see how hard I’m trying

Is this made up or true love?

Is this true love?”

– Keisha ft Katy Perry: True Love

Rissa

Annyira szégyelltem magam, hogy egész éjjel nem tudtam lehunyni a szemem.

Hogy csinálhattam ekkora bolondot magamból? Sírni mindenki előtt, mint egy

gyerek, aki nem kapta meg a játékot, amire vágyott… Nem, ez annyira nem

jellemző rám! Nemcsak, hogy az Aranyrög összes vendége előtt járattam le

magam, hanem Cenzo és Franceska előtt is, akik most megtudták, hogy Lucának

akartam énekelni. Totális leégés.

A végigbőgött éjszaka után kiapadtak a könnyeim, és miután rendbe hoztam

magam a fürdőben, kiléptem a folyosóra… ahol majdnem átestem az ajtóm előtt

térdelő Stormon.

- Mégis mi a fenét csinálsz itt? – kapaszkodtam meg az ajtófélfában, nehogy

elzuhanjak.

Bátyám vörös arccal tápászkodott fel a földről és bár fölém magasodott,

valahogy kisebbnek tűnt, mint szokásosan.

- Én csak… – beletúrt a szőke hajába, és erősen próbált kigondolni valami

magyarázatot. – Hallgatóztam – mondta végül.

Már épp nyitottam a számat, hogy válaszoljak valamit, amikor Bradley lépett ki

a közös szobájukból.

- Jól van, most átveszem… á, jó reggelt, Rissa! – váltott át suttogásból normális

hangsúlyra, amikor észrevett. Aztán Storm képére nézett, majd vissza rám. –

Lebuktunk?

- Miért hallgatóztok a szobám ajtajánál? – tettem fel a költői kérdést. Persze

tudtam, Sage vagy anya biztosan elmondták, hogy miért jöttem haza sírva előző

este. Remek!

Azonban elnézve a tétován álldogáló bátyáimat, nem tudtam neheztelni.

Elmosolyodtam, hogy megnyugtassam őket.

- Semmi bajom, oké? Sage felkelt már? – A válaszukat sem várva nyitottam be a

tesómhoz, akinél megint teljes sötétség honolt. – Alszol? – Nem lehetett

megállapítani, amióta Tiffany szakított vele.

- Mártsuk meleg vízbe a kezét? – kérdezte Bradley Stormtól, aki halkan

helyeselt. Valamiért azt hitték, hogy csak, mert bejött ez a trükk, amikor Sage

tizenkét éves volt, akkor most is bejönne. Mindenesetre lehessegettem őket a

konyhába, és átbotorkáltam Sage szobáján az ablakig, ahol kinyitottam a

spalettákat.

A tesóm mélyen aludt az oldalára fordulva. A haja majdnem teljesen eltakarta a

szemét, a zenelejátszójának fülhallgatója pedig rátekeredett a nyakára.

Kíváncsiságból elszedtem tőle, és megnéztem, milyen zenéket hallgatott elalvás

előtt. Ahogy sejtettem is, csupa sötét, összetört szívűeknek való számmal volt

feltöltve, ezért némi töprengés után kicseréltem az iPodjainkat, majd

bekapcsoltam neki a saját zenéimet. Vártam pár másodpercet, hátha felébred, de

mivel nem tette, hagytam neki egy rövid üzenetet, csak azután mentem le a

földszintre. Csak anya és Sage aludtak még, Storm, Bradley, Dylan meg apa a

konyhában voltak, és épp rólam tanakodtak.

- Be kellett volna nyomnom a fejét a klotyóba, amikor még én is a gimibe jártam

– morgott Storm (természetesen Lucára utalva, nem az én fejemet akarta).

- Átmegyek, és eltöröm két ujját – kontrázott rá Bradley. – Rissa kiválaszthatja,

melyik kettőt.

- Nem hiszem, hogy Luca tudná, miért csinálod – jegyezte meg Dylan, apa pedig

próbálta lenyugtatni őket.

- Srácok, majd Rissa elintézi a dolgokat Lucával. Ahogy látom, semmi nagy

dolog nem történt idáig.

- Nem hát – kapcsolódtam be, mire Storm és Bradley felém kapták a fejüket,

Dylan rám mosolygott az újságjából, apa pedig biccentett.

- Jobban vagy, Hétszínvirág? – Bólogattam és kivételesen eltekintettem a

ténytől, hogy az ötéves korombeli becenevemen szólít. – Hm, palacsinta lesz?

Storm és Bradley látszólag nem tudták eldönteni, hogy a palacsintatészta fölött

csorgassák-e a nyáluk, vagy velem foglalkozzanak. Mindenesetre sóvárgó

szemmel meredtek az apa kezében lévő serpenyőre, miközben apa felém

fordult.

- Akarod, hogy szív alakúra süssem neked?

Hitetlenkedve néztem Dylanre, aki a szemét forgatva vigyorgott bele az újságba.

Ha még nem mondtam volna apa és a bátyáim többsége szerint én megrekedtem

valahol a tizenkét éves kislány szintjén, ahol még bulis a szív alakú palacsinta,

meg amikor még problémát jelent, ha kilátszik az ember lányának háta a

felsőből.

- Nem, nem kérek palacsintát – döntöttem el.

Éhenkórász bátyáim rám meredtek.

- Rissa, remélem, hogy ez nem valami anorexiás szarság – kezdett bele

komolyan Storm, miközben Bradley azt ordította, hogy:

- Nehogymá’ amiatt a gizda Luca miatt le akarjál fogyni, tök jó bőrben vagy!

Apa pedig megdermedt, mintha összetörtem volna a szívét, azzal, hogy nem

kérek a palacsintájából.

- Ennek semmi köze Lucához – mondtam higgadtan. – Csak ahhoz, hogy nem

vagyok éhes. Futni megyek.

Storm és Bradley még meredtek rám pár másodpercig, aztán Storm lecsapott.

- Akkor az enyém lesz az első palacsinta!

- Ez nem ér! – nyavalygott rögtön Bradley, mire apa próbálta lepisszegni őket,

mondván anya még alszik, így ez kihasználva elslisszoltam.

Nagyjából ilyen egy átlagos szombat reggel nálunk, a bátyáim majd’ meghalnak

valami kajáért, mintha egész héten semmit nem ettek volna, így apa napja

palacsintasütésből (reggel), pizzarendelésből (délben) és valami mikrós kaja

tömeges mennyiségű kiolvasztásából (vacsorára) áll. Az a helyzet, hogy anya

nem tud főzni, így mind a heten szemétkaján nőttünk fel, és persze apa

palacsintáján, csakhogy apa menő fogorvos, akinek annyi a munkája, hogy csak

keveset van itthon, emiatt maximum hétvégén ér rá főzni. Anyával más a

helyzet, ő egész nap itthon van, hiszen zeneszerző és zongoraművész (és néha

zongoraórákat is ad gyerekeknek), de attól még ő is dolgozik, belefeledkezik a

munkájába, és ha nem akarunk éhen halni, akkor muszáj rendelnünk valamit.

Szóval otthagyva a palacsintára kiéhezett bátyáimat, elmentem futni. Illetve

elfutottam a legjobb barátnőm, Lynn házáig. Mivel nem szeretek csendben futni,

Sage zenéit hallgattam közben, így majdnem sírva fakadtam, mire elértem

odáig. Egyáltalán nem csodáltam, hogy Sage nem akar kimozdulni a szobájából,

ha ezt a mixet hallgatja.

Lynn már a házuk előtti feljárón gördeszkázott, ahogy néztem egy

gyerekszánkón ugratott át újra meg újra. Mivel nem viselt védőfelszerelést –

nem szokása –, nem szóltam hozzá, amíg meg nem állt egy pillanatra.

- Szia! – köszöntem, és azt hiszem, hogy ez az egyetlen szó mindent elmondott

rólam.

Alaposan megnézett, és hitetlenkedve megrázta a fejét.

- Mi történt? – Intett, hogy üljünk le a virágágyások mellé, úgyhogy lerogytam,

és nagyjából egyszuszra elmeséltem az egészet.

Lynn és én azóta vagyunk legjobb barátnők, amióta Tony bemutatta nekem az

egész focicsapatát, akkoriban volt Lynn a legújabb tagjuk, és nagyjából ő a

legkirályabb lány, akit csak ismerek. Annalynn Elizabeth-nek hívják igazából,

de utálja a nevét, mert szerinte túl lányos, ő pedig nem az. Mármint elméletben,

hiszen focizik, gördeszkázik és rajtam kívül csak fiúbarátai vannak,

gyakorlatilag azonban ő az egyik legszebb lány a suliban, még annak ellenére is,

hogy nem sminkel, és nem hord mást csak farmert és pólókat. Rossz nyelvek

szerint leszbikus, de ez hülyeség, egyszerűen csak nagyon megbántották, amikor

másfél éve írt egy szerelmes levelet, a srác pedig azóta is gúnyolódik rajta

emiatt. Pont eme régi sérelme miatt gondoltam, hogy meg fog érteni.

- Egyszerűen nem hiszem el, hogy képes lettél volna énekelni annak a nyálas

szájú Mangininak! – nézett rám hitetlenkedve a várt vigasztalás helyett. – Miért

pont neki? Miért nem a másiknak, akit meztelen szoktál nézegetni?

- Az csak egyszer fordult elő! – ellenkeztem elvörösödve. Na, igen, Cenzo

ablaka az enyémmel szemben van, és néha elfelejti behúzni a függönyét.

Teljesen véletlen, hogy épp kinéztem, amikor ő belépett egy szál törölközőben,

amit aztán ledobott magáról… és hát mindent láttam. – Ez az utolsó évem

Lucával, azt akartam, hogy tudja, mit érzek iránta.

- De most akkor tudja? Mert ha nem, totál nem hibáztathatod, amiért

megfektette a vihogós ribancot.

- Nem hibáztatom – nyögtem fel a gondolatra. – Csak látni, hogy még az az

Alicia is megkaphatja, csak én nem…

- Állj! – kiáltott fel Lynn, amivel a frászt hozta rám. – Csak összejöttek egy

éjjelre, igaz? Nem járnak, még nincsenek veszve az álmaid – forgatta a szemét.

- Tudom – hagytam figyelmen kívül a gúnyolódását. Sosem kedvelte Lucát

túlzottan. – De annyira közel voltam, talán, ha…

- Már nem azért, de mi lett volna, ha hall énekelni? Te lettél volna az egyik csaj,

aki hétről hétre bepróbálkozik vele.

- De…

Fájdalmasan realizálódott bennem, hogy Lynnek igaza van, én is ott lettem

volna a sorban. Mégis mit gondoltam?! Jobb is, hogy nem jutottam el az

éneklésig, szánalmas lett volna!

- Most megbántottalak? – kérdezte Lynn ide-oda tologatva a deszkáját.

- Nem, dehogy – nyugtattam meg. – Igazad van. Bocs, hogy nem szóltam róla,

mit tervezek.

- Semmi vész, ez mégsem olyan kaliberű történet, mint az, hogy Cenzónak

pénisze van! – nevetett fel.

- Na! – ütöttem vállon, de azért vele nevettem.

Amúgy ez az egyik legjobb dolog Lynnben, más lányok tökre furán néznének

rám, ha vállon öklözném őket – rossz szokás, amit a bátyáimtól vettem át –,

Lynn azonban még vissza is üt, mégis lehet vele beszélgetni a csajos dolgokról

is, és szerencsére sosem akart kikezdeni egyik bátyámmal sem, mint az összes

többi lány, akivel valaha is barátkoztam.

- Tök ciki lesz találkozni vele – sóhajtottam végül. – Ki fog röhögni.

- Nem hiszem – rázta a fejét Lynn. – Ő nem akkora rohadék. – Mint Shawn,

akinek Lynn a szerelmes levelet írta, barátnőm nem mondta ki, de rá gondolt.

Néha el szoktam gondolkodni rajta, vajon még mindig szerelmes-e belé, de

eddig még nem mertem megkérdezni.

A mobilom rezegni kezdett a zsebemben, így elővettem, hogy ránézzek az

üzenetemre.

- Cenzótól jött – mosolyodtam el. – Azt kérdezi, megyek-e moziba vele és

Frannel. – Tehát nem akar kerülni engem, ennek örültem.

- A srác totál odavan érted – vigyorgott rám Lynn.

- Barátnője van – ráztam a fejem. – Franceska, rémlik?

- Nem igazán. Az a csaj annyira szürke, hogy még az agyamban is csak egy

hatalmas szürke paca maradt belőle.

- Franceska tök kedves – magyaráztam, miközben nemleges választ írtam

Cenzónak, hiszen mégsem lehettem a felesleges harmadik a randijuk közben. –

És jól is néz ki, meg tök jók a cuccai – soroltam.

- Kit érdekelnek a cuccai? Ugyanolyanok, mint mindenkié. Tiszta katalóguslány.

Lefogadom, hogy csak néhány kacsintásra lenne szükséged, és megkaphatnád

Cenzót. Mi a gáz vele? Ugyanúgy néz ki, mint Luca, csak nem annyira sunyi és

egoista.

- Luca nem sunyi és ego… na, jó, igen, de ő olyan… tudod, nem dönthetem el,

hogy kit akarok szeretni. Ő az. – Még el sem küldtem az üzenetet, bejött egy

másik. Megnyitottam. – Nico – informáltam Lynnt. – Azt akarja tudni, hogy áll-

e még a filmnézős délutánunk. Kikölcsönözte a Skarlát betűt Demi Moore-ral,

meg a Szép reményeket, ami…

- Nem kell ám felolvasnod az egészet – intett le Lynn. Vállat vontam, és

visszaírtam, hogy oké a programunk. Amúgy ez az üzenetmagyarázás szintén a

bátyáim miatt ragadt rám. Folyton tudni akarják, hogy kik üzennek nekem és

miért, az évek alatt már megszoktam, automatikusan elmondom. – De azért

érdekes ez a Nico gyerek is. Miért akar mindig veled lógni?

- Mert barátok vagyunk – vágtam rá, mert ebbe aztán végképp nem akartam

romantikus dolgot belevinni, túl friss volt még az a seb.

- Még mindig csináljátok azt az adaptációs izét?

- Igen, bővítjük az általános műveltségünket azzal, hogy megnézünk minden

könyvből készült filmet, amihez csak hozzájutunk. Mi a baj ezzel?

- Semmi – somolygott Lynn. – Csak annyi, hogy kicsit fura, hogy a srác mindent

megnéz veled zokszó nélkül. Még azAlkonyatot is!

- Kíváncsi volt, miről beszél mindenki – magyaráztam, de elvörösödtem, mert

amikor megnéztük egyhuzamban mindhárom filmet, és Nico egy zokszót sem

hallatott (pedig még az én nyálmércémet is kiütötte kicsit), én is arra gondoltam,

hogy talán kedvel engem. De aztán kiderült, hogy nem. Lynn tudta ezt, mégis

vigyorgott.

- Szerintem nem véletlenül tartanak a legszerencsésebb csajnak a suliban, Nico

azért már valami lenne…

- Cenzo is valami lenne – vágtam rá. – De sosem lesz, ahogy Nico se. Sőt, még

Luca sem, az egész Mangini család tojik a fejemre!

- Azért ezt nem mondanám.

Még elbeszélgettünk pár percig, aztán úgy döntöttem, hazamegyek. Sokkal

jobban lettem, most, hogy kiderült, Cenzo és Nico nem akarnak kerülni az előző

esti (le)bőgésem miatt. Persze abban nem is reménykedtem, hogy Luca nem

tudta meg az egészet, de abban igen, hogy úgy csinál majd, mintha mi sem

történt volna. A többi lánnyal is mindig úgy csinált, némán üzenve, hogy okés

volt az éjszaka, de most már kopás. Viszont velem nem tenne ilyet. Mármint

nem is feküdnék le vele csak egy éjszakára, amit én szeretnék tőle, az sokkal

több ennél. Együtt járni vele, esélyt adni, hogy belém szeressen, mert az teljesen

biztos, hogy jelenleg nem úgy érez irántam.

Épp ezért is csodálkoztam, amikor hazaértem, és ott találtam a feljárónkon a

gitárjával. Na, nem azon, hogy ott ül, és csak úgy random penget, hanem a

mindenféle hülyeség miatt, ami eszembe jutott arról, hogy biztos rám vár, mert

szerelmet akar vallani, és egyéb képtelenségek. Nem is értem magamat

ilyenkor.

Tehát, mivel úgy véltem, hogy semmi köze nincs az ottlétének hozzám – Luca

szeret mindenfelé elmélkedni, semennyire sem furcsálltam, hogy a feljárónkon

teszi –, csak köszöntem neki, és már mentem is volna be a házba, amikor

felugrott.

- Hé, Riss, beszélni akarok veled!

- Igen? – torpantam meg, és azzal a lendülettel el is nyomtam mindenféle hülye

hangot, ami azt szajkózta, most fog szerelmet vallani. Vagy megcsókolni.

- A tegnap estével kapcsolatban – mondta közelebb sétálva. Lazának tűnt, de a

szemébe nézve láttam, hogy kicsit kényelmetlenül érzi magát. Hála ennek, én

borzasztóan rosszul éreztem magam, tudtam, hogy el fog utasítani, mintha eleve

nem tette volna meg akkor, amikor felszedte Aliciát.

- Figyelj, hülye voltam – hadartam a kikopott farmerjét bámulva, ami csak a

térdéig ért –, nem kellett volna jelenetet rendeznem. Mármint, tudom, hogy nem

láttad, mert már nem voltál ott, de Cenzo biztos elmondta… Sajnálom, oké? Ne

érezd kényelmetlenül magad, az én hibám volt.

Luca rám pislogott.

- Igazából…

- Nem, tényleg nem kell semmit mondanod. Barátok vagyunk, és nekem jó így,

komolyan! – Kezdett egyre cikibb lenni a helyzet, főleg, hogy Luca most már el

is vigyorodott. Remek! – Hát… bemegyek – közöltem vele végül.

Szerintem már teljesen vörös lehettem, és ez csak fokozódott, amikor nem

mozdultam. Mármint tudtam én, hogy be kéne mennem, de még annak ellenére

is, hogy furán nézett rám, nem tudtam elszakítani róla a tekintetem. A gitárjával

a kezében, a piros pólójában, a szanaszét álló hajával hihetetlenül dögösen

nézett ki, és én szerettem.

- Azt akarod, hogy ne mondjak semmit? – kérdezte végül egy olyan mosollyal,

amitől totál elgyengültek a térdeim, de tartottam magam, mert akkor sem

akartam az a lány lenni, aki egyetlen mosolyáért térdre borul előtte.

- Nem. Mármint igen. Ne mondj semmit, úgy nem olyan ciki – hadartam.

- Rendben – bólintott.

- Rendben – vágtam rá.

Továbbra is úgy nézett rám, mintha még sosem látott volna. Alaposan

áttanulmányozott, én pedig hagytam, mintha csak valami érdekesség lennék,

holott öt éve ismertük egymást. Több mint elégszer láthatott, mégsem nézett

meg soha. Ez már veszett ügy.

Kiszakítottam magam a bámulásából, és már készültem elfordulni, amikor

letette a gitárját a földre, és átlépett felette, hogy közelebb jöjjön hozzám.

Elakadt lélegzettel néztem, mi a fenét csinál.

Letette a földre. A gitárját.

Azon sem lepődtem meg volna jobban, ha a nadrágját tolja le (na, jó talán),

aztán már ott is volt előttem, végképp nem hagyva lehetőséget a levegővételre.

Fél kézzel elsimította az arcomból a copfjaimból kiszabadult hajszálaim.

Sokféleképpen ért már hozzám, de még sosem simított végig az arcomon, sosem

érintett meg ilyen gyengéden. Tökre hülyét csináltam magamból, amikor nem

bírtam tovább, és élesen beszívtam a levegőt. Próbáltam szabályozni magam, de

nem ment, cikisen zihálni kezdtem.

Luca rám mosolygott. A szemeiben láttam valami kis csillogást, amit még soha,

legalábbis nem akkor, amikor rám nézett. Már olyan közel volt, hogy féltem,

megérzi a leheletemet az arcán, de úgy tűnt, nem érdekli, az egyik kezét az

arcomon tartotta, a másikkal megfogta az egyik copfomat, és egy picit

meghúzta. Fogalmam sem volt róla, mit csinál.

- Édes vagy – közölte hirtelen, és a két kezébe fogta az arcomat.

- Luca…

Meg akartam kérdezni, mit, vagyis inkább, hogy miért csinálja, amit, de nem

jutott rá időm, mert lehajolt egy kicsit és megcsókolt. Az ajkaim automatikusan

reagáltak az övére, viszont a testem többi része, mintha sokkot kapott volna. A

gyomrom háborgott, de nem olyan hányingeres módon, hanem mint mikor

nagyon ideges voltam, ráadásul izzadtságcsepp folyt végig a homlokomon. A

szemem sem csuktam be, így közvetlen közelről láthattam, ahogy ez a tökéletes,

gyönyörű srác épp engem csókol. Ez totál nem stimmelt!

- Mégis mit művelsz?! – löktem el magamtól hevesen. Még mindig ziháltam, de

már nem zavart, mert tökre dühös lettem. – Azt hiszed, hogy velem is

játszadozhatsz? Ismerlek, Luca Mangini, mit forgatsz a fejedben?!

Igazán döbbentnek tűnt, amiért kiabálok vele, de engem nem zavart, mert ezzel

tudtam mit kezdeni. Ez volt ő, végre a manipulatív vigyorai nélkül.

- Mi? Te kérted, hogy ne mondjak semmit!

- Igen, mert nem gondoltam volna, hogy meg akarsz csókolni! Ez nem volt szép

tőled! Tudod, hogy én nem erre vágyom! – Még mindig úgy nézett rám, mintha

fogalma sem lenne, miről beszélek.

- Most meg mi ütött beléd? – kérdezte végül zavartan. – Azt hittem, hogy ezt

akarod.

- Sajnálatcsókokat tőled, Luca? Bocs, de kihagyom, ennyire nem vagyok

kétségbeesve!

- Csak, hogy tisztázzuk, nem sajnállak – vágta rá Luca. – Csak ki akartam

próbálni…

- Hát, én az a lány sem vagyok, akit először kipróbálsz, és csak azután döntöd el,

hogy akarod-e vagy sem! Mégis minek nézel engem? – Fenébe, észre sem

vettem, hogy csípőre tettem a kezem, mint valami hisztérika! Gyorsan

leeresztettem, és csak néztem rá válasz után kutakodva.

- Akkor mit akarsz? – kérdezte. – Nem értelek.

- Épp ezért mondtam, hogy felejtsük el – legyintettem.

- És mi van, ha nem akarom elfelejteni? – nézett rám most mosoly nélkül.

Komolyan beszélt, bár még mindig sütött róla az értetlenség. – Tudni akarom,

hogy mit vársz tőlem, Riss. Most akkor mit érzel irántam? – kérte számon.

Hitetlenkedve megráztam a fejem. Ez tutira nem az a romantikus beszélgetés,

amire mindig is vágytam.

- Szerelmes vagyok beléd – vágtam a képébe. – Nem abba a hülye szerepbe,

amit játszol az időd nagy részében, hanem abba a Lucába, aki leül a

buszmegállóba dalszöveget írni, és lekésik három buszt, mert még csak észre

sem veszi, hogy az élet továbbra is zajlik körülötte! Abba, aki mindennél jobban

szereti a zenét, és aki belebetegedne abba, ha nem énekelhetne! Abba, aki

egyszer szenvedélyesen győzködött arról, hogy tényleg híres lesz, és tinilányok

ezreinek lesz a szobájában a posztere! Nekem nem kellenek a hülye vigyorok, a

macsó kacsingatások és a semmitmondó csókok, amit minden érted rajongó csaj

megkaphat! Igazából nem kell semmi, csak hogy ne változz meg felém. Nem

baj, ha sosem fogsz úgy érezni irántam, ahogy én irántad, csak ne csináld velem

is azt a játszadozást. Képes vagyok csak a barátod lenni, mint eddig is.

Hú, teljesen kifulladtam, ráadásul a szövegem felét azonnal visszaszívtam

volna.

- Értem – mondta lassan Luca. Az arca kiismerhetetlen volt. – Akkor csak két

kérdésem lenne.

- Halljuk – sóhajtottam frusztráltan.

- Mióta szeretsz? – Nem számítottam ilyen nyílt kérdésre, de végül is, miért ne

válaszolhatnék.

- Nagyjából az első találkozásunk óta. – Ámulva nézett rám, így hozzátettem. –

Zenéltetek, abbahagytad az éneklést, hogy ráförmedj Cenzóra, ne röhögjön már

a nyuszis pizsamámon, aztán énekeltél tovább.

Picit elmosolyodott, és teljesen felderült az arca.

- Emlékszem. Mi lett azzal a pizsivel? – Vállat vontam. Azt hiszem, még azon a

hétvégén megszabadultam tőle.

- Mi a másik kérdésed?

- Eljönnél velem valahová ma este? Egy randira, úgy értem.

Rajtam volt az elképedés sora. Figyelmesen néztem rá jelek után kutatva, hogy

csak viccel, vagy épp színészkedik, de semmit nem láttam rajta, komolyan

beszélt. Amikor elmosolyodtam, és megkérdeztem, mégis hová mennénk,

olyasmit éreztem, amit újdonság volt az eddigi viszonzatlan szerelmemben.

Remény ütötte fel a fejét, és végigparázslott a testemben. Arra gondoltam, talán

mégiscsak jól sült el a beszélgetésünk. Talán még belém szerethet.

*

„And I still see your reflection

Inside of my eyes

That are looking for purpose

They're still looking for life

I'm falling apart

I'm barely breathing

With a broken heart

That's still beating”

- Lifehouse: Broken

Sage

Ezernyi gondolat lepte el az agyamat, amikor megláttam a mobilom kijelzőjén

Tiffany szexi képét. Engem hívott! Ő engem! Mit jelent ez? Talán meggondolta

magát? Rájött, hogy az az izomagyú nem is való hozzá? Azért hív, hogy

megmondja, tévedett és mégis szeret? Tudtam, hogy így lesz! Tudtam!

Aztán persze kiderült, hogy tévedtem. Őrülten gyorsan belehallóztam a mobilba

– elég kétségbeesetten, nem úgy félvállról, ahogy kellett volna –, és majd

szétvetett a boldogság, amikor meghallottam az édes hangját.

- Szia, Sage! Ugye nem zavarlak? – Zavarni? Miben? Rissa iPodjának

hallgatásában?

- Nem, dehogy – mondtam gyorsan, mire belekacagott a telefonba.

- Ó, szerencsére, már azt hittem, hogy van nálad valaki…

- Mi? – kérdeztem értetlenül, de már folytatta is.

- Nagyon hiányzol, Sage, ezért is örültem tegnap, amikor láttalak azzal a

lánnyal, azt gondoltam, hogy végre barátok lehetünk most, hogy neked is van

valakid. De akkor most mi van? Jársz azzal a lánnyal, vagy nem? –

Hitetlenkedve meredtem magam elé. Látott Lin… vagyis Lorival tegnap este, és

most érdekelni kezdte, mi van velem? És mi az, hogy barátok? Totál

nyilvánvalóvá tette, hogy nem akar barátkozni velem, sőt! De akkor… csak nem

féltékeny lenne Lorira? Egy csajra, akivel pár percig, ha dumáltunk?

- Uh… hát még nagyon friss az egész – mondtam végül hezitálva. Nem akartam

nemet mondani, de azért igent sem.

Döbbent csend volt a vonal másik végén. Nem tudtam eldönteni, hogy akkor ez

most jó vagy rossz.

- Örülök – mondta végül hamis vidámsággal. Ez az! Féltékeny! Ne is próbálj

átverni Tiff, ahhoz túl jól ismerlek! – Sosem gondoltam volna, hogy pont azzal a

lánnyal… jaj, nem mintha nem lenne csinos, nagyon… aranyos.

- Igen – mondtam közömbösen, de közben vigyorogtam, hiszen úgysem

látta. Azzal a lánnyal, mi? Lefogadtam volna, hogy tudja a nevét! – Lori nagyon

jófej. Igazából mindig tetszett, tudod, egy matekcsoportba járunk már három

éve…

- Sosem beszéltél róla – jegyezte meg Tiff egy kis éllel a hangjában, majd

mielőtt válaszolhattam volna, felkacagott. – Jaj, mennem kell, Hank habfürdőt

öntött a jakuzziba, óriási bulinak ígérkezik… egy pillanat, kicsim, mindjárt

átveszem a fürdőruhám, csak leteszem a telefont!

Fintorogva eltartottam a fülemtől a mobilt. A szívem darabkái fájdalmasan

megvonaglottak. Méghogy Hank! Micsoda paraszt név! És mit csinál Tiffanyék

jakkuzijában délelőtt tízkor? Az nem lehet, hogy nála töltötte az éjjelt! Hiszen

két hete szakítottunk!

- Sage, ott vagy még?! – kiabált ezúttal nekem.

- Itt – feleltem legyőzötten. Hogy képes ilyen kegyetlen lenni velem? Miért

említette meg, hogy ott van az az izomagyú Hank? Vajon komolyan azt

gondolja, hogy én is olyan hűtlen dög vagyok, mint ő, és máris fura, stréber

csajokkal kezdtem el randizni?

- Annyira jó volt beszélni veled! – Úgy hangzott tényleg örül. – Ha komolyan

összejön azzal a lánnyal, elmehetnénk egy duplarandira, mit

szólsz? Annyira hiányzol!

A háttérben placcsanás. Az izomagyú medveszerűen röhög. Tiffany újra édesen

felkacag. Sage kis híján kirakja a reggelijét a padlóra.

- Mennem kell! – nyögtem ki háborgó gyomorral, és megszakítottam a hívást.

Még büszke is lehettem volna magamra, amiért én tettem le a korábbi könyörgő

hangvételű hívásaim után, amiket mind Tiff fejezett be kegyetlenül rövid időn

belül, de ehelyett borzalmasan szar érzéssel a mellkasomban bámultam a

kijelzőmet. Meg akartam halni. Megint. Már majdnem hanyatt dőltem az

ágyamon, amikor Rissa cetlijére esett a pillantásom.

Sage,

ha ma sem kelsz fel, mire hazaérek, szétrúgom a segged (de azért szeretlek)!

Tudtam, hogy képes lesz rá, így mégsem dőltem le, inkább felálltam, és

eltöprengtem, mihez kezdjek az üres szombatommal. Vagy az üres életemmel.

Akármennyire is szánalmas volt a merengésem, nem örültem neki, amikor

Bradley berontott a szobámba.

- Gyere, ha szét akarod verni a pofáját! – fröcsögte, mire értetlenül néztem rá.

Leesett az álla. – Hugi, azt akarod mondani, hogy nem hallottad? Storm látta,

hogy Mangini lesmárolja Rissát! Itt vér fog folyni! – azzal diadalordítást (?)

hallatva kirohant nyitva hagyva maga mögött az ajtómat.

Bár inkább szúrtam volna ki a szemem egy golyóstollal, mint hogy meglássam

Rissát smárolni valakivel, azért követtem Bradleyt, mert nem tudtam, melyik

Manginiról beszél. Cenzo vagy Luca? A lépcsőn Rissába botlottam, felfelé

tartott Stormmal a nyomában.

-… mégis hogy gondoltad, hogy ott kint, ahol akárki megláthat, mintha csak…

- Sage! – mosolygott rám Rissa figyelmen kívül hagyva Storm folyamatos

morgását. – Randira hívott! El tudod ezt hinni? – azzal megölelt.

- Uh, ki? – kérdeztem meg. Nevetve húzódott el, mintha hülyeség lett volna,

amit kérdeztem.

- Luca, ki más? – Nem várt a válaszomra, csak indult tovább a szobájába

Stormmal a nyomában.

- Egyáltalán mióta jársz te randikra? A bátyád vagyok, igazán szólhattál volna,

hogy…

A maradékot nem hallottam, mert ők eltűntek fent, én pedig leértem a lépcső

aljába, ahol hallottam Luca hangját.

- Csak elmegyünk valahová, ahol kettesben lehetünk – magyarázta, mire

Bradley leordította.

- Kettesben a francokat! Lenyomom a torkodon azt a gitárt, ha egy ujjal is

hozzáérsz…

- Bradley! – Anya hangjára bátyám elhallgatott. Közelebb érve még épp láttam,

ahogy fenyegető, kitöröm a nyakad, amikor nem figyelsz oda mozdulatot tesz

Luca felé.

Haverom elég hülyén festett a fotelben ülve, miközben egyik oldalról Bradley

vicsorgott rá, a másikon Dylan nézegette komoran, vele szemben pedig apa ült a

kanapén anya mellett és úgy nézett ki, mint amikor Rissa közölte vele, többet

nem vesz fel kisállatmintás ruhákat. Egy világ omlott össze benne.

Nem azért, de gondolhatta volna, hogy Rissa is fog randizni, hiszen már nekem

is ott volt Tiffany. Bár elnézve Luca óvatos, de magabiztos vigyorát, én is azt

gondoltam, kizárt, hogy Rissa közelébe engedjem. Lehet, hogy jó barát, de a

csajokkal egy tuskó.

- Sage! – ugrott fel a fotelből, amikor meglátott (lefogadom, hogy a nagy

vigyorgás mögött rendesen be volt tojva Bradley öklétől). – Beszélnünk kell a…

Bradley visszalökte.

- Várjá’ csak! Még nem fejeztük be!

- Bradley! – ezúttal apa szólt rá, de olyan hangon, mintha kísértetet látott volna.

– Ne lökdösd Rissa barátját!

- Ez csodálatos – sóhajtotta anya boldogan. – Olyan szépek lesztek együtt. Mit

szólt hozzá az édesanyád, Luca? – Bátyáim és apa hitetlenkedő pillantást

vetettek rá, Luca viszont megkönnyebbültnek tűnt.

- Még nem mondtam neki semmit, de nagyon szereti Rissát, szerintem örülni

fog.

Anya egyetértően bólintott, a többiek még mindig bambán néztek, így Luca

kihasználta az alkalmat, és magához ölelve a gitárját felugrott, mielőtt Bradley

visszalökhette volna. Szerencséjére a bátyám reflexei nagyjából egy lajháréival

egyenlőek, így sikerült odaérnie mellém.

- Hé, beszélhetünk? Fontos.

Vállat vontam, mire gyorsan elindult felfelé a lépcsőn. Pechére Storm még a

folyosón győzködte Rissát – vagyis Rissa ajtaját –, így kapott egy újabb adagot a

Norwood vendégszeretetből.

- Hová tartasz?! – förmedt rá a bátyám és az egész testével eltakarta Rissa

ajtaját. – Ne is álmodj róla, hogy beléphetsz!

- Oké – felelte Luca lazábban, mint ahogyan kinézett. Na ja, Storm simán

lekickboxolja a fejét. – Csak Sage-hez megyek.

Storm rám vigyorgott.

- Oké, hozzá bemehetsz, de semmi smárolás!

- Kapd be, seggfej! – mordultam rá.

- Olyasmi sem, értve vagyok?

Válaszul csak bevágtam magam után a szobám ajtaját. Néha őszintén sajnáltam,

hogy a családom fele egyszerűen nem normális.

- Na? – nézett rám Luca. – Te is ellenünk vagy? – kérdezte olyan hangsúllyal,

mintha ő lenne Rómeó.

- Ha megbántod, azok ott levadásznak és kinyírnak – böktem az ajtó felé. –

Nekem csak hátra kell dőlnöm, és várni, mikor köphetek a hulládra.

Luca felhorkant.

- Tiszta középkor, szegény Rissnek nem csoda, hogy nem volt még egy normális

randija sem.

- Mit értesz normális randi alatt? – morogtam rá. – Mert amit te szoktál

művelni…

- Hé! – vágott közbe komoran. – Én bírom Rissát, oké? Komolyan bírom, és

tisztában vagyok vele, hogy még szűz meg minden.

- Ne! – horkantam fel. – Ne is emlegesd! – Valahogy nem feküdt nekem a téma,

Rissa szüzessége… – Ne beszéljünk róla!

- Oké – vigyorodott el Luca, miközben felült az ablakpárkányra.

- De azért maradjon még az! Nem viccelek! – tettem hozzá. Nem voltam valami

fenyegető, még azt is tudtam, hogy nem én lennék, aki szétveri a képét, ha arra

kerülne sor. Öten voltak még a sorban. Plusz apa, ha épp olyan kedvében van.

- Oké – ismételte Luca, de most nem vigyorgott. Szerencséjére.

Helyette a gitárját hangolgatta, közben meg dúdolt. Komolyan, fogalmam sem

volt, mit esznek rajta a csajok. Ezzel a dúdolással kábé Tapsi Hapsi szintjén

volt.

- Na, mit akartál? – kérdeztem végül.

- Minek vagy így felspannolva? Történt valami? Mondjuk azzal a csajjal

tegnap?

Nem vettem észre magamon, hogy fel lennék spannolva, de mindegy, amúgy is

el akartam mondani a híreket.

- Tiffany felhívott. – Elmondtam, mi volt, de Luca nem mondott semmit, csak

idegesítően hümmögött. – Szerinted mit akart? – kérdeztem végül.

- Az agyadat húzni, mi mást? Nem tetszett neki, hogy Lorival látott.

- De miért? – gondoltam át újra. – Lehet, hogy…

- Nem gondolta meg magát, csak egy önző, hülye picsa. Lorindával kéne

járnod.

- Ne… mi van?! Már megint ezzel jössz? Mi van azzal a csajjal meg a

nővérével?

- A nővérével semmi – legyintett Luca, és végre felnézett rám a gitárjáról. –

Nekünk Lorinda az érdekes. Mibe kerülne járnod vele? Annyira szörnyű volt

dumálnotok? – Ismertem ezt a számító rohadékot, aki a legjobb barátomnak

álcázta magát, így gyanakodva méregettem. Persze tök ártatlan pofával kezdte

pengetni a húrokat…

- Miért? Mije van, ami kell neked?

- Semmije. Csak gondoltam, összeillenétek. – Ez olyan nyilvánvaló hazugság

volt, hogy felröhögtem, és naná, hogy ő is elvigyorodott. – Oké, nem

mondhatom meg egyelőre. De az eredmény nem lenne ellenedre. Tiff is totál

féltékeny lenne, ki tudja, talán még össze is jöhetnétek újra.

- Ne etess! – szóltam rá mogorván, de már sikerült is elültetnie a gondolatot a

fejemben.

Tiffany talán tényleg féltékeny lenne, és rájönne, hogy összetartozunk. Látná,

hogy nem vagyok akkora lúzer, mint gondolja, más még örülne is, ha olyan

pasija lenne, mint én. A francba, ezt még én sem hiszem el!

- Na? – kérdezte Luca, mikor ránéztem.

- Nem hiszem, hogy bejöttem neki – ismertem el. – Mármint Lorinak.

Luca felvonta a szemöldökét.

- Ezt most meg sem hallottam, haver! Az a csaj kábé… harmadosztályú, még jó,

hogy bejöttél neki. Ráadásul nem is lesz sok dolgod vele, azt hallottam, totál

frigid, és undorodik a szextől. Lehet, hogy még megcsókolnod sem kellene, csak

megjelenni vele itt-ott. – Rajtam volt a hümmögés sora. – Az egész csak pár

hónapig tartana, addigra Tiff totál kikészülne.

- Pár hónapig? – kaptam fel a fejem.

- Ez egy hosszú távú terv – biccentett Luca, miközben leugrott a párkányról. –

Itt a mobilszáma, hívd fel most. Vidd el valami moziba vagy mit tudom én –

nyújtotta a mobilját. Nem vettem el.

- Ez nem valami szép a csajjal szemben – jegyeztem meg savanyúan. – Nem

fogja kihasználtnak érezni magát, ha rájön, hogy csak azért hívom fel, mert

féltékennyé akarom tenni Tiffanyt?

Luca a szemét forgatta.

- Jó srác vagy, Sage, nem fogod megbántani. Meg miért kellene megtudnia?

Jártok egy ideig, aztán megmondod neki, hogy nem fog működni, mert még az

exedet szereted. Semmi tisztességtelen nincs ebben, Tiffany volt előbb, nem?

Nem tetszett ez nekem, de Luca már el is csórta a mobilom, és beírta a számot.

Mielőtt tiltakozhattam volna, már ki is csengett, Luca pedig a kezembe nyomta a

telót. Frászt kapva nyomtam meg a kihangosítást, pont, amikor felvették.

- Tessék?

- Uh… öhm… Sage Norwood vagyok – dadogtam kérdőn nézve Lucára, hiszen,

aki felvette tutira nem Lori volt. Hanem az anyja, a nevelési tanácsadó.

- Á, Sage, te az egyik diákom vagy, ugye? Segítségre van szükséged? Vagy csak

beszélgetnél valakivel? – Luca visszafojtotta a röhögését, én pedig

legszívesebben a fejem vertem volna a falba.

- Nem… uh… én igazából Lorindával szeretnék beszélni… ha lehet. –

Amennyire dadogtam, már biztos, hogy totál hülyének nézett.

- Hát persze, Sage. Lori itt van valahol, de miért nem az ő mobiltelefonját

hívtad? Ez a magánszámom.

- Nem tudom a számát – ismertem be tökéletes lúzerhez méltóan.

- Á, na várj csak, mindjárt megkeresem, le ne tedd! – Azzal csend lett a másik

oldalon. Kihasználtam a dolgot, és letakartam a mobilom.

- Mi a franc, Luca?! Totál hülyét csinálsz belőlem!

- Csak ezt a számot tudtam megszerezni ilyen rövid idő alatt – vont vállat.

Válaszolni akartam, de Lori a telefonhoz ért.

- Itt Lori, kivel beszélek? – Remek, kínosabb már nem is lehetne. Fogalma sincs,

hogy ki vagyok!

- Sage Norwood – mutatkoztam be. Furcsa csendet kaptam válaszul. – Tegnap

dumáltunk az Aranyrögben – tettem hozzá.

- Tudom, ki vagy – közölte nem túl kedvesen. Kérdőn néztem Lucára, aki

gyerünk már mozdulatot tett a kezével. Oké, végül is egyszer élek.

- Azt akarom megkérdezni, hogy nem lenne-e kedved eljönni velem… uh,

moziba mondjuk? – A mozi okés, ha béna a társaság, akkor is el lehet lenni a

filmmel vagy a popcornnal.

- Mi? – kérdezte értetlenül, mintha képtelen lenne elhinni, hogy elhívtam. És

nem azért, mert annyira örült neki!

- Moziba – ismételtem nyersen. – Velem.

- Ó, hát… – idegőrlő másodpercek teltek el – mikor? És mit néznénk meg?

- Nem tudom, majd eldöntjük… uh, kedden egykor? – Kedd egy óra, egy jól

hangzott a fejemben, nem egy hétvégi szuperrandi, és nem is egy esti

romantikus.

- Jó – mondta végül. – És hol találkozzunk?

Két idegesítő és kétségbeejtő perc múlva le volt beszélve az első randim a

nyárra. Éljen! Csak tudnám, mégis mit fogok csinálni ezzel a Lorindával…

Megjegyzés: mivel karácsony előtt már nem frissítek, szeretnék most békés,

boldog ünnepeket kívánni mindenkinek!

4. Nyár

„You are the best thing that’s ever been mine

Yeah, do you believe it?

We’re gonna make it now

And I can see it

I can see it now”

- Taylor Swift: Mine

Rissa

Hamar július lett, azon vettem észre magam, hogy Luca és én pontosan három

hete járunk! Még mindig képtelen voltam elhinni. Olyan volt az a három hét,

mintha folyamatosan álmodnék, néha erős késztetést éreztem rá, hogy

megcsípjem magamat, valóban ébren vagyok-e. És mint kiderült, igen. Nem

voltam még soha boldogabb.

Igazából nem sokat változott az életem, ugyanúgy találkoztam a barátaimmal,

próbáltam túlélni, hogy nyáron a bátyáim meg az ilyen-olyan barátnőik

egymásnak adják a kilincset, és sosincs elég kaja a hűtőben. Továbbra is

keményen dolgoztam a banda dalain a szabadidőmben és igyekeztem kitalálni a

többiekkel együtt, hogy mit tervez Luca.

- Mindent megtudtok majd idejében – közölte, mint mindig, ha valamelyikünk

felhozta a kérdést. – Most az a legfontosabb, hogy a távollétemben mindenki

elvégezze a maga feladatát, oké?

A többiek bólogattak, és bár én nem kaptam semmilyen feladatot, én is. Kicsit

szomorú voltam, amiért Luca egy egész hónapra elutazik, de biztos voltam

benne, hogy ki fogom bírni. Azért nem függök annyira a pasimtól, azért az

beteges lenne, nem? Luca amúgy is megígérte, hogy gyakran hív vagy e-

mailezik és lehet, hogy haza is jön a szabadnapján. Mondjuk utóbbiban

kételkedtem, mert ahova Luca megy az a földi mennyország számára. Minden

évben egy hónapot a nagybátyja panziójában tölt, ahol napközben dolgozik, este

pedig énekel. Jó, nem a panzióban énekel, hanem a szabadtéri színpadon, ami a

közelben van. Persze nem kell mondanom, a népek imádják, mint mindenhol,

vannak olyan csajok, akik direkt megkérdezték tőle e-mailben, mikor megy le,

hogy akkora foglaljanak ők is szállást.

- Cenzo? – nézett a mostanában felettébb mogorva öccsére Luca. Valami nem

okés Fran és Cenzo között, így a srác mostanában kibírhatatlan. – Mi is a

dolgod?

- A francba, nem vagyok idióta, oké? Tudom, mi a dolgom!

- Megszervezni a meghallgatást az új bandatagnak – mondta ki Luca, mit sem

törődve Cenzo hangulatával. – És az sem ártana, ha találnátok Frannel valakit,

aki ért a kamerához, profi videókat akarok a YouTube-ra! Sage?

Mindenki a tesómra nézett, aki a szemét forgatta, de elvigyorodva felelt.

- Kitalálni a banda nevét, és odafigyelni rá, hogy Cenzo ne vegye át a helyedet,

amíg nem vagy itt.

Luca elégedetten bólintott, mire Cenzo morgott valami csúnyát az orra alatt, de

amikor Sage megütögette a karját a dobverőjével halványan elmosolyodott.

- Mintha meg tudnál akadályozni!

Szemmel láthatóan Luca és Cenzo is megkönnyebbültek, hogy Sage jobban van.

Azt hiszem, mindketten tudták, hogy ki az oka – Sage randizgat valakivel, akiről

nem akar beszélni! –, de nekem nem mondanak semmit, így Frannel csak

találgatni tudunk. Mondjuk, akárki is az, úgy éreztem, szívesen magamhoz

ölelném, amiért kizökkentette a tesómat a tespedésből. A múlt héten még nem

volt túl jól, de a harmadik randi után, mintha visszakaptam volna egy részét a

régi Sage-nek. Az új lány tuti, hogy valami csodatévő.

- Akkor ennyi – tapsolt egyet Luca. – Nyugodt szívvel hagylak itt benneteket.

Azzal felállt, és óvatosan beletette a gitárját a tokba. Imádtam nézni, ahogy

bezárja, aztán leellenőrzi, rendesen be van-e csukva. Ez volt az ő kis rituáléja.

Csak ezután fordult oda hozzám.

- Ez rád nem vonatkozik, Riss.

- Hm? – kérdeztem értetlenül.

- Mondom, jó lenne egy nagyjából akkora bőröndöm is, mint te – magyarázta,

de még mindig nem értettem. – Hogy elvigyelek magammal – tette hozzá.

- Ó – mosolyodtam el zavartan. – Ez romantikus lett volna, ha nem magyarázod

túl.

- Nem vagy féltékeny? – kérdezte, miközben átkarolta a derekam.

Láttam, hogy gyorsan körülnéz, kik vannak még itt, mert Sage előtt nem csókol

meg soha, ugyanis, amikor egyszer megtette, tesóm negyed órán keresztül

magyarázott arról, hogy súlyosan sérült a retinája miattunk. Totál ciki volt.

- Nem – mondtam őszintén. – Miért, annak kéne lennem?

Franceska ugyanezt kérdezte a tegnapi Aranyrögben töltött este után, amikor

Luca ki sem látszott a csajok közül. Neki is megmondtam, hogy nem. Egyáltalán

nem voltam, hiszen Luca csak megjátssza a hódítót, igazából hűséges hozzám.

Igaz, mosolyog meg kacsintgat azokra a csajokra, de később én vagyok az,

akinek arról magyaráz, milyen nehéz mindenki barátjának tettetnie magát, vagy

hogy hol hibázott majdnem egy-egy számban (amit persze észre sem lehet

venni, de Luca szereti felfújni a dolgokat), és engem visz el ide-oda, mert én

vagyok a hivatalos barátnője. Szóval nincs okom féltékenynek lenni.

- Ezt nem mondtam – vetett egy utolsó pillantást az ajtóra (Sage már kiment),

aztán megcsókolt. – Hiányozni fogsz! – közölte, miközben megfogta az egyik

copfom, hogy kicsit meghúzza. Fogalmam sem volt, miért csinálja ezt, de

szerettem. Néha csókolózás közben még az ujjaira is tekerte.

Amúgy nem volt kétségem afelől, hogy a bátyáimmal eltöltött kis öt percek –

szerintem mindegyikük félrehívta kicsit – miatt eléggé visszafogja magát velem

szemben, így legtöbbször azon voltam, hogy elfelejtse őket, és csakis rám

koncentráljon. Néha arra gondoltam, lehet, hogy Luca szerelmes belém, máskor

viszont biztos voltam az ellenkezőjében, mert elkapott valami hiányérzet

kettőnkkel kapcsolatban. Az egy dolog volt, hogy én tökéletesen boldog voltam

vele, de ő velem… hát ugyanolyan volt, mint máskor. Persze közelebb engedett

magához, mint bármikor, de éreztem, hogy elzárja előlem néhány gondolatát.

Lynn szerint dilis vagyok, hogy ilyeneken jár az agyam, mert tökre rendben

vagyunk – hiszen Luca tényleg nagyon édes, szuper randikra visz, és énekel is

csak nekem –, mégis van valami kis de, ami az agyamban motoszkál.

- Én is hiányozni fogok? – kérdezte, mikor nem válaszoltam. Tökre el voltam

foglalva a csókolózással.

- Csak egy hónap – vigasztaltam. – Hamar el fog menni.

Hitetlenkedve nézett rám.

- Nem ezt kérdeztem, Riss. Hiányozni fogok? – mosolygott rám, mire leesett,

hogy mit is akar hallani.

- Persze, hogy hiányozni fogsz. Egész végig a mobilom fogom bámulni, vagy az

e-mailjeim. Még az is lehet, hogy a pulcsiddal fogok aludni, amit a múltkor

kölcsönadtál.

- Meggyőző – bólintott elégedetten, aztán még egy kicsit csókolóztunk, mielőtt

hazamentem volna.

Másnap reggel arra ébredtem, hogy Luca kövekkel dobálja az ablakomat.

Nagyon korán volt még, így egy pillanatra nem is értettem, mit akar, aztán

kiderült. Azért keltett fel, hogy elbúcsúzzon. Akart adni egy búcsúcsókot.

- Remélem, nem bánod – mormolta a hajamba, amikor a csók után szorosan

átöleltem. Mélyen beszívtam a ruháinak és a bőrének az illatát, közben pedig

csakis arra tudtam gondolni, hogy mennyire szeretem, és hogy milyen

szerencsés vagyok, hogy végre engem választott.

- Szeretlek, Luca! – leheltem, de valahol már meg is bántam, hogy kimondtam.

Nem akartam ennyire nyomulós barátnő lenni.

- Kérhetek tőled valamit? – kérdezte, mire felnéztem rá. Tökéletesen nézett ki a

hajnali napfényben a homlokába hulló még nedves hajával, a gitártokkal a

vállán, és persze a sötét szemeivel, amiknek nem lehetett ellenállni.

- Mit? – kérdeztem, de közben már bólogattam is. Akármit megtettem volna,

amit kér, ez nem is volt kérdés.

- Írj nekünk egy szerelmes dalt! Nekem. Olyat, ami kettőnkről szól.

Elmosolyodtam.

- Azt hittem, hogy nekem már nem is adsz feladatot.

Így hát ebben maradtunk, biztos voltam benne, hogy könnyedén összedobok egy

dalszöveget kettőnkről még akkor is, ha álmomban ébresztenek fel, de miután

Luca elment, és én beültem a mappámmal a garázsukba, hogy azonnal neki is

álljak egy árva soron kívül nem sokra jutottam. Szerelmes dalt írni nem is volt

olyan könnyű, mint gondoltam.

Aznap délután Luca felhívott, hogy rendben megérkezett, de szerencsére nem

kérdezte meg, hogy állok a dalunkkal. Még szerencsére. Először négy nap múlva

hozta fel a témát, amikor is bevallottam, hogy még nem kezdtem hozzá. Ami

majdnem igaz volt, egyetlen sort írtam csak, és azt órákig bámultam különböző

napszakokban. Fogalmam sem volt róla, hogy miért nem tudom megfogalmazni,

ami pedig ott volt a fejemben.

Egy hét elteltével kezdtem kétségbe esni.

- Túlságosan rágörcsölsz, azért nem megy – mondta Lynn, amikor a harmadik

lapot gyűrtem össze, mert nem szerepelt rajtuk semmi már csak néhány firka. –

Hagyd a fenébe pár napig, aztán majd nekiállsz, meglesz egy óra alatt, mint a

többi.

Ami erős túlzás volt, csak néha írtam verset egyetlen óra alatt, általában azért

két-három napig elszórakozom egy-egy dalszöveggel, aztán még azokat is

alaposan át kell csiszolni. Nem olyan könnyű, mint amilyennek hangzik.

Így hát hagytam, helyette moziba mentem Lynnel. Mivel ő nem szereti a

romantikus filmeket, egy thrillerre mentünk, amiben valami szuperokos

különlegesügynök(nő) kinyomoz egy csúnya gyilkosságsorozatot. Kifelé menet

Lynn azt próbálta nekem elmagyarázni, hogy mi a különbség a

gyilkosságsorozat és a sorozatgyilkosság között (mert én az utóbbit mondtam,

de ő erősködött az igazában), amikor hirtelen elhallgatott, és előre mutatott.

- Ezt nem hiszem el!

Követtem a pillantását, és én is megláttam a tesómat a randijával. Aki nem volt

más, mint Lorinda Szalay. Hitetlenkedés és megkönnyebbülés öntött el

egyszerre. Hitetlenkedés, mert Lori egyáltalán nem olyan típusú lány volt, aki

általában felkelti Sage érdeklődését (tesóm az érzékibb, magamutogató csajokat

bírja), és megkönnyebbülés, mert Lori rendes lány volt. Nem voltunk barátnők

konkrétan, de sokszor beszélgettünk már és jól kijöttünk egymással. Elképzelni

sem tudtam, hogy Sage és ő hogyan akadtak egymásra, viszont örültem neki. Jó

párosnak tűntek, épp jegyet készültek venni.

- Menjünk oda! – ragadta meg Lynn a karomat, és mielőtt tiltakozhattam volna,

már ott is voltunk előttük. – Sziasztok! – köszönt barátnőm széles mosollyal.

Bár nem beszéltük meg a dolgot, láttam rajta is, hogy tetszik neki a páros.

- Sziasztok! – köszönt vissza Lori elvörösödve, míg Sage csak motyogott

valamit, és körbenézett, mintha azt akarná kideríteni, merre rohanjon el. Igaz,

nem volt valami szerencsés beletrappolni a tesóm randijába.

- Ne nézzétek meg ezt a filmet, tök szar – rázta a fejét Lynn nem zavartatva

magát. – Totál kiszámítható az egész, nem éri meg a pénzt.

- Oh, hát… Sage? – nézett Lori segítségkérően a tesómra, mire ő visszanézett rá.

Rádöbbentem, hogy tök cukik együtt, így Lynnel együtt vigyorogtam, amíg

Sage meg nem elégelte a dolgot.

- Jól van, akkor máshová megyünk – morgott ránk, majd megragadva Lori karját

(nem túl romantikusan) egy fojtott hellóval szabályosan kirohant a moziból.

Lynnel csodálkozva néztünk utánuk, majd barátnőm felém fordult.

- Szerinted hol a fenében jöttek ezek össze?

- Nem tudom. De olyan édesek, nem? Remélem, hogy Lori nem töri össze a

szívét, mint Tiffany.

Hazáig kitárgyaltuk, mit tudunk Loriról, aztán úgy döntöttem, magamban tartom

az információim Sage randijáról, mert a bátyáink még bekavarnának. Sage

nyilván nem véletlenül tartja titokban. Mégis, amikor délután átmentem

Nicóhoz, hogy megnézzük a szokásos filmünket (ezúttal az Anna Kareninát)

nem bírtam magamban tartani.

Közelebb másztam Nicóhoz – én hasaltam az ágyán, ő pedig a padlón ült, hátát

az ágynak vetve (így szoktuk, hogy ne legyen olyan fura, régebben egymás

mellett hasaltunk mindig, de aztán megnőttünk vagy mi, és szó nélkül áttértünk

erre a módszerre) –, és kiböktem.

- Van egy titkom. – Oké, tudom, gyerekes, de nem kenyerem a titoktartás, hat

testvérrel ez túl nehéz, és Nico a legmegbízhatóbb személy, akit ismerek, neki

mindent el lehet mondani.

- Jól sejtem, hogy már nem sokáig marad az? – kérdezte elmosolyodva.

- Dehogynem marad az. Te nem fogod elmondani senkinek, igaz? – hadartam

izgatottan.

Hátranézett rám, mire realizálódott bennem, mennyire közel vagyok hozzá. A

tarkójának beszélni nem volt ciki, de szemtől szemben ilyen közelről…

Szerintem ezért szokott leülni a földre. Bámultunk egymásra, amíg ki nem

pirultam teljesen. Igazából nem tehetek róla, Nico nagyon helyes srác, és

annyira hasonlít Lucára… illetve Luca rá, hogy kicsit zavarba jöttem a

tekintetétől. Kérdőn nézett rám, és én rettegni kezdtem, hogy véletlenül

megkérdezi, miért bámulom így. Mert őszintén szólva nem tudnék válaszolni.

- Na? – kérdezte végül. – Most mégsem mondod el? – félig visszafordult a tévé

felé, én pedig megkönnyebbülten fellélegeztem. A profiljának beszélni

mégiscsak kényelmesebb volt.

- Sage-ről van szó. Lynn és én láttuk az új barátnőjét.

Nico megint hátranézett rám, de ezúttal igyekeztem felkészülni.

- Van valami baj a lánnyal?

- Nem – mondtam kicsit zavartan. – Igazából jófej, csak… furcsa, hogy Sage a

jó lány választja, nem pedig valami Tiffanyhoz hasonlót. De örülök nagyon! –

vágtam ki egy nagy vigyor, hogy Nico lássa, nem vagyok hisztérika.

- Valami baj van? – kérdezte még jobban felém fordulva. – Mi bánt? Hiányzik

Luca?

- Nem… mármint persze, hogy hiányzik, csak… – Zavarba jöttem attól,

mennyire közel vagyok hozzád. Még a kávé illatát is érzem a szádon. Miért ivott

kávét? Félt, hogy elalszik a filmen? – Ajánlatot akarok neked tenni – fejeztem

be végül.

Nem is esett le, hogy mennyire kétértelmű, amit mondtam, amíg Nico el nem

vigyorodott. Szeretem Lucát, tényleg, de a Mangini vigyor ilyen közelről ekkora

dózisban… Elakadt a lélegzetem.

- Nem úgy értem – szögeztem le, miközben arrébb gördültem, és inkább

felültem. Rögtön jobb lett a helyzet, Nico maradjon csak a barát zónában. Az

árulkodó testi reakcióim miatt úgy éreztem magam, mintha megcsaltam volna

Lucát, holott sosem tennék ilyet. És amúgy sem csináltam semmit, nem? – Ki

akarom festeni a garázsotokat, meg átrendezni pár dolgot. Ha segítesz, akkor

majd én is segítek összepakolni, amikor mész a koleszbe. Mit szólsz?

- Rendben – válaszolta habozás nélkül még mindig engem nézegetve. – Van

még valami, vagy nézhetjük a filmet?

Megráztam a fejem, így tovább néztük, de persze egész idő alatt azon járt az

eszem, mi a fene bajom van. Luca végre velem jár, erre nemhogy egy szerelmes

dalt nem tudok összehozni neki, még a bátyját is helyesnek találom. Alig vártam

már, hogy Luca visszajöjjön. Hiányzott.

*

„Are you the one?

Whose love is like a flower that needs rain

To wash away the feeling of pain

Which sometimes can lead to the chain of fear”

- Within Temptation: Are you the one?

A legmeghatározóbb személy az életemben

Írta: Lorinda Szalay

Amikor megkaptuk ezt a feladatot a nyárra, rögtön az jutott eszembe, hogy kiről

írhatnám a dolgozatomat. Elvált szülők gyermekeként az apám, Martin Szalay

rögtön kiesett, hiszen tizenkét éves koromban minden könyörgésem ellenére

sétált ki az életünkből, és azóta sem javult meg a kapcsolatunk. Édesanyámról

sem írhatok, hiszen nem tekintem az életemet meghatározó személynek,

minekutána a viszonyunk nem mutat túl az anya-lánya kapcsolaton, ráadásul

anya sokszor előrébb helyezi néhány diák magánéletét, mint a saját lányaiét, így

nővérem és én megszoktuk, hogy magunk intézzük a problémáinkat, már

amennyiben akadnak.

Egyéb rokon híján (a nővéremet szándékosan hagyom ki), úgy döntöttem, Sage

Norwoodról írnék, aki megváltoztatta az életem az elmúlt nyáron. Szerelembe

estem, és ezáltal más ember lettem, még ha ezek a változások nem is olyan

hatalmasak és világrengetőek, de ez már csak így van. Minden szerelem

megváltoztatja egy kicsit az embert.

Minden azon a furcsa szombat délután kezdődött, amikor anya berohant a

szobámba, azzal, hogy Sage keres telefonon. Egy nagyon félresikerült

beszélgetés volt mögöttünk, így nem értettem, mit akarhat, de aztán elhívott

moziba, és én igent mondtam, mielőtt meggondolhattam volna. A szívem akkor

még eléggé meg volt repedve ahhoz, hogy tudjam, óvatosnak kell lennem, nem

hagyhatom, hogy megint úgy járjak, mint Tobyval (mivel maximum

oldalszámos ez a dolgozat, nem fér bele, mi történt Toby és köztem, habár a

tanár úr talán hallott valamit), mégis valami rejtélyes oknál fogva igent

mondtam.

Rendben, ez nem igaz, nem volt semmi rejtély az okában, Sage Norwood

elbűvölt az őszinteségével, szerettem volna randizni vele. Mivel nővérem, Alicia

éppen örök haragot fogadott ellenem, a következő keddre magamnak kellett

kiválasztanom, mit vegyek fel a randevúra. Farmersort, szandál és egy kék felső

mellett döntöttem, ami nagyjából hétköznapi viseletnek számít nálam, viszont

eloroztam Alicia egyik szájfényét, a hajamat pedig hullámosra szárítottam. Tíz

perccel előbb érkeztem a mozihoz, mint Sage, és idegesen várakoztam. Azon

tűnődtem, mégis miért hívott el és miért pont most. Talán mert az én szívem és

az övé is hasonlít egy kicsit? Elvégre mindkettőt alaposan megtaposták.

Szerettem volna megmondani neki, hogy bár nagyon fájdalmas, ez még nem a

világvége. Sajnos nem tudtam megmondani, mert a randink szörnyű volt.

Amikor Sage megjelent, a térde alá érő rövidnadrágban, edzőcipőben és egy

Avenged Sevenfold feliratú pólóban, borostával és unott kifejezéssel az arcán,

nem tudtam, mit gondoljak. Nem sokat beszélt hozzám, köszönt és megkérdezte,

jó lesz-e, ha azt a romantikus filmet nézzük meg, amit az óriásplakát hirdetett.

Bólogattam, aztán már bent is voltunk, mert kezdődött a film. Sage vett egy

óriási doboz kukoricát, amit kettőnk közé tett. Arra vártam, hogy beszéljen

hozzám, de mivel nem tette, sőt mereven előreszegezte a tekintetét, én sem

mertem hozzászólni. Nem tudom, mire számítottam, amikor igent mondtam.

Egy kellemes beszélgetés a film előtt meg után nem lett volna rossz, és talán egy

csók legvégül, ha tetszett neki a randi. Semmi ilyesmi nem történt, vége lett a

mozinak és én megbántva indultam kifelé. Nem érdekelt, hogy Sage követ-e,

mert tisztába tette a dolgokat. Annyira nem érdekeltem, hogy popcorn evés

közben egyszer sem ért a keze az enyémhez.

Mivel a film nem volt túl jó, volt időm megfigyelni, direkt úgy időzítette magát,

hogy még véletlenül se találkozhassunk, amikor pedig leteszteltem az elméletem

– és akkor nyúltam a kukoricába, amikor ő is –, visszarántotta a kezét.

Összességében fogalmam sem volt, miért hívott el. Kellett neki egy balek, akivel

ha megjelenik, nem nézik hülyének, amiért egyedül jár moziba? Mondjuk

tudhattam volna, kedden koradélutánra senki nem tervez semmi romantikusat.

De akkor mi volt ez?

- És… uh, tetszett a film? – kérdezte Sage, amikor megálltam a buszmegállóban.

Mivel neki nem volt autója, nem is vártam, hogy majd hazavisz, már az is fura

volt, hogy a nyomomban kullogott a megállóig.

- Nem – feleltem őszintén, és kicsit bunkón. – Nem szeretem az ilyen típusú

filmeket.

- Én sem – mormolta, és elnézett valamerre.

Egy pillanatig néztem az arcát. Határozottan helyes srác volt, sötétszőke hajjal,

ami majdnem a nyakáig ért, és gyakran kellett eltűrnie szeméből, ami egyébként

világosbarna volt. A borosta csak még inkább kiemelte az arcának sápadtságát.

A szája volt a legszebb, az eperszíne teljesen elütött a halvány bőrszínétől.

Eltűnődtem rajta, milyen lenne megcsókolni. Aztán azon, normális vagyok-e.

Nyilvánvalóan nem érdeklem úgy, hiszen nem is beszél velem. Még csak rám

sem néz!

Ahogy erre gondoltam, rám pillantott, és a tekintetünk összekapcsolódott. Meg

akartam kérdezni, miért hívott el moziba, de megelőzött.

- Hát… szia! – azzal hátat fordított, és elsétált, pont, amikor a buszom

megérkezett. Hitetlenkedve utána bámultam, aztán vállat vonva felszálltam.

Hazudnék, ha azt mondanám, nem gondoltam többet Sage-re, hiszen sokszor

eszembe jutott a hét maradék részében, hogy mégis miért hívott meg, de még

csak nem is gondoltam arra, hogy megint keresni fog. Szombat délután – épp

egy háromezer darabos a Colosseumot ábrázoló puzzle-lel küzdöttem – csörgött

a mobilom. Ismeretlen számról hívtak, ami miatt fontolgattam, hogy fel sem

veszem, hátha apa az, de aztán mégiscsak fogadtam a hívást.

- Lori? Sage vagyok. Sage Norwood – tette hozzá. Ahogy először, most sem

értettem, miért ismételgeti a nevét, amikor egyrészt nem ismertem másik Sage

nevű fiút, másrészt én megjegyeztem mindenkit a matekcsoportomból a három

év alatt. Igazán nem volt nehéz.

- Igen? – kérdeztem hitetlenkedve.

- Nincs kedved eljönni velem moziba? – Teljesen közömbös hangon beszélt,

most már tényleg nem értettem, mit akar.

- Honnan tudod a számom? – Arra gondoltam, hogy talán Toby és az idióta

barátainak keze van a dologban. Lehet, hogy megpróbálnak átverni valahogy?

- Uh… hát, elkértem az édesanyádtól… tőled elfelejtettem a múltkor, és az

enyémet… ha minden igaz ott van a kijelződön… mármint a számom, most már

tudod. Szóval baj vagy mi? Mert akkor kitörlöm, nem akarlak zaklatni –

hadarta.

Örültem, hogy nincs ott velem, mert akkor látta volna, ahogy kivörösödöm, és

nem tudom letörölni a képemről a vigyort. Szerintem nincs tudományos oka

annak, hogy így reagáltam, talán a tinihormonjaim hibáztathatók érte.

- Nem zaklatsz, csak… - Megint nem mertem megkérdezni, hogy miért hív el. –

Milyen filmet néznénk meg?

- Egy akciófilm megy. Autósüldözés meg ilyenek.

- Mikor? – kérdeztem.

- Kedden egykor? Ugyanott?

- Oké – feleltem végig sem gondolva.

- Akkor ott. Szia, Lori! – azzal már le is tette.

Két dolog miatt vetettem el azt a gondolatot, hogy Tobynak is köze lehet az

egészhez. Az első, hogy Rissa, Sage ikertestvére túl kedves lány ahhoz, hogy

egy Tobyval haverkodó hólyag legyen a rokona, a második pedig, hogy amikor

Sage a nevemet mondta, furcsán megremegett a szívem.

A következő kedden ott voltam a mozinál, de ezúttal én késtem. Sage vette a

jegyeket – megpróbáltam fizetni, de azt mondta, ő állja, amitől megint

megkérdőjeleződött bennem, hogy ez most egy baráti találka vagy randi-e –,

viszont én vettem a nasit. Egy közepes kukoricát neki, és egy csomag karamellát

magamnak. Ebből lett a probléma.

Megint nem beszéltünk túl sokat („Köszi” „Ez a helyünk, hol akarsz ülni?”

„Nekem mindegy”), csak megkínáltam a karamellával, amiből vett is néhány

szemet. A film pocsék volt, a helyzet akkor vált érdekessé, amikor Sage áthajolt

hozzám.

- Nem vagy szomjas? – kérdezte. A leheletének édes karamellaillata volt, amitől

a gyomrom teljesen összeszorult, és gyorsan nemet suttogtam.

Így hát, amikor felállt és kisétált innivalóért, csak magának hozott. Nem

értettem, miért mondtam nemet, ha egyszer szörnyen szomjas voltam, csak azt

tudtam, hogy tök hülye vagyok, mert sem felállni – na, persze, hogy

lesziszegjenek a többiek a moziban! –, sem kérni Sage kólájából nem volt

merszem. Végigszenvedtem a filmet, aztán amikor végre vége lett, odakint

vettem magamnak egy üveg vizet, és majdnem az egészet lehajtottam azon

nyomban. Nem lehettem túl nőies, mert Sage, aki követett, elkerekedett

szemekkel nézett.

- Hú, baromira szomjas voltál – mondta, és halványan rám mosolygott. –

Szólhattál volna – emelte fel a poharát meglötyögtetve a tartalmát.

Tökre ciki volt, meg dühös is lettem, így csak vállat vontam.

- Nem vettem észre, hogy olyan viszonyban vagyunk, amelyikben elkéregetjük

egymás üdítőjét – feleltem.

Így végződött a második találkozásunk. Illetve előtte elsétáltam a

buszmegállóig, Sage elkísért, majd mikor jött a busz, otthagyott. Nem értettem,

miért szórakozik velem, de eldöntöttem, hogy többet nem megyek vele sehová.

Nos, mivel, mint említettem, sikeresen beleszerettem Sage Norwoodba, nyilván

elmentem a következő randira is az ezt követő héten. De csak, mert lefolytattam

egy érdekes beszélgetést anyával és a nővéremmel. Anya épp az egyik cikkét

írta (ha a tanár úr nem tudná, édesanyám amellett, hogy az iskolánk nevelési

tanácsadója, állandó heti rovata is van a helyi lapnál, amiben tanácsokat oszt a

szülőknek, hogyan vészeljék át a gyermekeik tinédzserkorát), amikor hirtelen

eszébe jutottam, és Alicia előtt kérdezte meg, hogy milyen volt a randi.

- Siralmas – válaszoltam, miközben Aliciát figyeltem, aki azon marcangolta

magát, hagyjon-e fel a már lassan harmadik hete tartó utálkozásával

irányomban, vagy hagyja annyiban a randim kérdését. Szerencsére az előbbi

győzött.

- Randizni voltál? Mégis kivel?

Megkönnyebbültem, hogy újból jóban vagyunk, és elmondtam mindent. Alicia

meglepetésemre azon a véleményen volt, hogy úgysem illünk össze, hagyjam a

fenébe – holott ilyen még sosem fordult elő, Alicia azt az elvet vallja, hogy a

lehető legtöbb randira el kell menni, mielőtt az ember lánya elfonnyad –, anya

viszont feljebb tolta a szemüvegét az orrán, és komolyan nézett.

- Nem teheted ezt azzal a fiúval, Lori! Az eszedbe sem jutott, hogy csak

szégyenlős, azért kommunikál nehezen?

- Nekem nem tűnt szégyellősnek, amikor lenyomta a nyelvét a barátnője torkán

minden egyes nap – jegyeztem meg, de azért szöget ütött a fejemben a gondolat.

Hülyeség azt gondolni, hogy Sage ennyire szégyenlős lenne, viszont azt

elképzelni, hogy nem tudta, miről beszélgessen velem, nem tűnt olyan nagy

butaságnak. Belegondolva Sage nem az a szószátyár típus.

- Öt népszerű báty árnyékában nem lehet olyan könnyű neki – vélte anya, így

eldöntöttem, hogy adok Sage-nek még egy esélyt.

Csak, hogy meglássam, lesz-e belőle valami. Persze nem voltam teljesen biztos

benne, hogy újra fog telefonálni, de szombat délután megtette, és randit kért a

harmadik keddre is, egy órára a mozinál. Ezúttal mindketten kicsit korábban

érkeztünk, így volt időm kigondolni egy kérdést a film (egy romantikus dráma,

brr!) előtt.

- Hogy vagy? – Ami ugyan nem volt a világ legizgalmasabb kérdése, de

legalább reagált rá.

- Jól – mondta, mintha annyira nem is lenne biztos benne.

Erről eszembe jutott az exbarátnője, és megkérdeztem: „Még mindig fáj?” pont

amikor ő ezt kérdezte: „És te, Lori?” aztán bámultunk egy kicsit egymásra, de

egyikünk sem válaszolt, aztán már el is kezdődött a film. Egész idő alatt azon

tűnődtem, hogy miről beszéljek vele, hogy ha vége lesz.

Toby és én a harmadik randin már több csókot is váltottunk, és szerinte már

hivatalosan is együtt jártunk, de mivel nem voltam biztos benne, hogy Sage meg

én randizunk-e, nem tudtam, merrefelé tartunk.

- Hogy tetszett? – nézett rám elkínzottan, mikor a fények felgyulladtak és többen

könnyezve szedelőzködni kezdtek körülöttünk.

- Nem az én műfajom – ráztam meg a fejem, majd gyorsan hozzátettem. – És

neked?

- Nekem sem. – Már épp kezdtem azt hinni, hogy megint ennyi lesz a

beszélgetésünk, de továbbra is érdeklődve nézett rám. – Milyen filmeket

szeretsz? Mert a múlt heti sem tetszett, láttam rajtad. Jó lenne megtalálni azt,

amit mindketten élveznénk.

- Nem is tudom – gondolkodtam el. – Nem rajongok a filmekért. Inkább olvasok

vagy zenét hallgatok… – Elhalt a hangom, hiszen épp bevallottam, mekkora

béna vagyok. Toby képen röhögött, amikor megtudta, hogy nem szoktam tévét

nézni. – De azért van néhány DVD-m – mondtam még.

- Van valami kedvenc filmed, vagy ilyesmi? – kérdezte cseppet sem

furcsállkodva. – Abból talán ki tudunk indulni.

- Mesterséges intelligencia – csúszott ki a számon, mielőtt végiggondolhattam

volna, hogy ez ciki-e. Most megkaptam a furcsállkodó tekintetet. – Spielberget

szeretem, jó filmjei vannak.

- Ja – hagyta rám kiismerhetetlenül.

Tök gyorsan dobogott a szívem, mintha a világ legizgalmasabb beszélgetését

folytattuk volna le. Közben lassan ki is értünk a moziból, én pedig gyűjtögettem

az erőmet, hogy megkérdezzem, mi az ő kedvenc filmje, de megint beelőzött.

- Sietsz haza? – nézett el a buszmegálló felé, ahová el szokott kísérni. – Mert

elmehetnénk enni valamit, ha éhes vagy.

Igent mondtam, mire végre megkezdődött az igazi randink, ahogyan eddig is

kellett volna lennie. Sage kérdezgetni kezdett a szüleimről meg a nővéremről,

meg hogy mit szeretek olvasni, én pedig válaszolgattam. Örültem, fel sem

merült bennem, hogy esetleg untatom őt – ami visszatekintve nyilvánvaló volt –,

amíg a népszerű gyorsétteremben, ahová mentünk, észre nem vettem, hogy egy

másik lányt figyel folyamatosan. Egy csinos, kivetkőzött cicababát, akihez még

csak hozzá sem lehetett volna hasonlítani engem.

- Szóval Toby a harmadik randin nyaggatni kezdett, hogy fogjam meg a

micsodáját – fejeztem be ilyen nevetséges módon az egyik teljesen másról szóló

mondatomat. Sage bólintott, majd felém kapta a fejét, és értetlenül meredt rám.

- Mit mondtál?

- Hogy örömmel venném, ha rám figyelnél – mormoltam, mire mosolyra

húzódott a szája.

Nem amolyan gúnyos vigyorra, vagy egykedvű félmosolyokra, amikkel eddig

volt dolgom, hanem igazi vidám mosolyra, amitől az egész arca felderült, és

végre csak velem foglalkozott.

- Nem, Lori! Azt mondtad, meg akarta fogatni veled! – ámuldozva nézett rám. –

Na, ez egy érdekes sztori! – Nem bántódtam meg, hogy ezzel az utolsó

kijelentéssel leminősítette a többi mondandómat, sóhajtottam, és elmeséltem, mi

volt Tobyval.

A harmadik randin elkezdte fogdosni a mellem, mire kiakadtam, ő pedig alig

győzött bocsánatot kérni, aztán meg ragaszkodott hozzá, hogy viszonzásul (?)

fogjam csak meg őt a nadrágján keresztül. Természetesen elutasítottam, sőt még

megnézni sem akartam – pedig azt is felajánlotta –, így kissé kényelmetlenül

végződött az a randi. Habár Sage nagyon viccesnek találta a történetemet, és

közölte, hogy ne aggódjak, akármennyit is randizunk, ő nem szándékozik rám

kényszeríteni a testrészeit.

Tehát jól elszórakoztunk ezután, csak az volt a baj, hogy semmilyen testrészét

nem próbálta meg az enyémhez közelíteni. Hamar kiderült, hogy Sage okos és

vicces, csakhogy bár azt mondta, randizunk, egyszer sem fogta meg a kezem,

csókolózásról nem is beszélve.

A negyedik randink már egész jól indult. Először megnéztünk egy ufós filmet,

amit a legnagyobb jóindulattal sem tudtam volna jónak nevezni, utána megint

megkérdezte, hogy nem vagyok-e éhes.

- Te éhes vagy? – kérdeztem vissza, mert éppenséggel a film közben megevett

egy óriási mogyorós csokit és egy nagy popcornt majdnem teljesen egyedül.

- Lori – nézett rám komolyan (imádtam, amikor a nevemet mondta, pedig akkor

még nem is voltam szerelmes belé) –, tart a nyári szünet és nekem öt bátyám

van. Mindig éhes vagyok.

Tényleg az volt, egy csomót mindent rendelt magának közben meg kikérdeztem

a bátyjairól, akikről azt mondta, nemcsak, hogy a konyhájukra nézve sáskajárás,

hanem együtt a hét csapás duplája. Észrevettem, hogy szeret túlzásokba esni.

Véletlenül azt is elmesélte, hogy Luca elment egy hónapra, így sokkal több

szabad ideje lesz mostanában. Meg akartam kérdezni, hogy ez mit jelent

kettőnkre nézve, de még mindig nem volt olyan, hogy kettőnk. Csak ő meg én

voltunk, leginkább, mint barátok.

- Lehet, hogy nem mer megcsókolni – vetette fel anya három héttel és öt

randival később (mivel tényleg sok szabadideje volt Sage heti kétszer is hívott

moziba, de már minden filmet megnéztünk, így átmentünk egy másik helyre,

ahol régebbi filmeket is játszottak, de azok között sem volt túl sok olyan, amit

élvezhettünk volna). – Miért nem lépsz te? A mai időkben már nem számít,

hogy melyik nem teszi meg az első lépést.

Na, igen a Toby előtti Lori talán megtette volna, de ez a mostani a kissé (vagyis

inkább borzalmasan) megtépázott önbizalmával nem merte. Mert mi van, ha

Sage elutasít? Fogalmam sem volt róla, hogy mit gondoljak. Néha valóban elég

szégyenlősen viselkedett, de különben magabiztos srác volt határozott

véleménnyel. Mondjuk, amikor összefutottunk Rissával és Lynnel úgy

viselkedett, hogy megtudtam, az ikertestvérének nem beszélt a viszonyunkról,

de ezt azzal magyarázta, hogy Rissa túlságosan el van foglalva a saját dolgaival,

még nem volt idejük megbeszélni. Hittem Sage-nek. Elég őszinte volt velem

ahhoz, hogy mindig higgyek neki, ennek ellenére nem engedtem meg

magamnak azt a luxust, hogy beleszeressek, amíg nem ad valami konkrét jelet

rá, hogy nemcsak, mint barátot érdeklem.

Egy esős augusztusi napon történt, amikor már nem is számoltam a csók nélküli

találkáinkat. Aliciának sikerült alaposan kiakasztania azzal, hogy nem volt

biztos benne, melyik ruháit vigye majd el, amikor a főiskolára látogat, ezért

kölcsön akarta kérni a bőröndömet, amit nem tudtam kivenni az ágy alól, mert a

háromezer darabos Colosseum puzzle útban volt. Így hát veszekedtünk, de végül

nagy nehezen kirángatta a táskát, csakhogy a Colosseum bal oldalát sikeresen

elrontotta. Épp ennek a hibának (kábé ötszáz darabról beszélek!) a kijavításán

dolgoztam, amikor Sage telefonált, hogy találkozhatnánk.

- Most nem érek rá – hárítottam, mert túl dühös voltam Alicia miatt, és persze

frusztrált is, amiért még nem csókolóztunk.

A hormonjaim megőrültek már akkor is, ha Sage-re gondoltam, vele lenni olyan

volt, mint a viszketés, amit mindenképp meg kell vakarni. Nem szép hasonlat,

de így van. Meg akartam csókolni a srácot, akivel egész nyáron randizgattam.

Ez nem olyan hatalmas bűn.

- Mi dolgod van? – kérdezte, én pedig elhadartam a puzzle történetét. Csak a

furcsa csend a másik oldalán győzött meg arról, hogy tényleg fura vagyok, de

nem volt mit tenni. Nekem fontos volt, hogy kirakjam a Colosseumot.

- Átjöjjek segíteni? – ajánlotta végül, amitől megint elöntött a forróság és

vigyorogtam, mint egy őrült.

- Gyere – leheltem. – Tudod, hogy hol lakom?

Nem tudta, így útba igazítottam, aztán negyed óra múlva meg is érkezett a

Mangini furgonnal. Az alatt a negyed óra alatt, én háromszor átöltöztem,

elpakoltam minden cikis dolgot a szobámból, és megállapítottam, hogy sem

anya, sem Alicia nincs otthon, ami azt jelentette, hogy kettesben leszünk. A

szobámban.

Tehát Sage informált, hogy kölcsönkapta a furgont, hogy ne kelljen az esőben

gyalogolnia meg buszoznia, közben egyenesen bevezettem a szobámba, és

megmutattam a Colosseumban keletkezett kárt.

- Ez kisebb, mint gondoltam – guggolt le, és felemelt egy apró kék-fehér

darabkát, ami az éghez tartozott.

- És nézd meg mit tett Alicia! – mutattam a kárra, mire Sage együtt érzően

hümmögött, és letéve a kék-fehér darabkát oda akart nyúlni, de önmagam is

meglepve, ellöktem a kezét. Nem tudom, miért csináltam. Na jó, tudom. Utálom,

ha megbontják a rendszeremet. – Figyelj – kezdtem kerülve a meglepett

tekintetét –, inkább ne nyúlj hozzá, amíg nem gondolom végig.

Sajnos nem volt semmi romantikus abban, ahogy meghunyászkodva hátrébb

húzódott, amíg magyarázni kezdtem, hogyan vannak szétválogatva a darabkák.

Amikor végeztem, vártam, hogy mondjon valami gúnyosat, vagy kinevessen, de

nem tette.

- Értem – bólintott komolyan. – Mit szólnál, ha rád hagynám azt a részt, én

pedig megpróbálnám ezt a sarkot? Mindent abba a csoportba teszek vissza,

ahonnan elvettem.

- Hát… jó – mondtam meglepődve a barátságos hozzáállásán. Ezt nagyon

kedveltem benne, nem nevetett ki semmi miatt, simán bevallhattam, hogy

Taylor Swiftet hallgatok, vagy hogy szeretem elolvasni a csomagolt

élelmiszerek hátulján lévő írást.

Fél szemmel figyeltem, ahogy megfontoltan megbámul egy-két darabot, aztán

visszatértem a saját részemhez, és úgy háromnegyed óra alatt rendbe hoztam,

amit Alicia tönkretett. Amikor felnéztem Sage épp elégedett kifejezéssel rakott

egy darabkát a helyére. Óvatosan hajolt át kupacok felett, a száján aranyos

félmosoly ült, a haja pedig a szemébe lógott, így kételkedni kezdtem benne,

hogy látja-e, amit csinál.

- Miért ilyen hosszú a hajad? – kérdeztem meg végül, amit már nagyon rég meg

akartam. – Ez valami őrült dobos dolog? Valakire hasonlítani akarsz?

Némileg szemrehányóan nézett rám, és elsöpörte a fürtjeit. Ellenálltam a

késztetésnek, hogy segítsek neki.

- Nem, ez egyszerűen így szeretem dolog – válaszolta. – Nem tetszik, vagy mi?

- Tetszik – feleltem, mert különben így volt. Szerettem, ahogy a nyakára omlik,

vagy ahogy az arca két oldalára hullik, amikor épp nem figyel rá, hogy eltűrje.

- Semmi gond, túlélem! – legyintett, és a Colosseum fölé hajolt egy újabb

darabért, mire a haja megint a szemébe hullott.

Azt akartam, hogy higgyen nekem, ezért felé hajoltam, hogy eltűrjem a

szeméből – végre összeszedtem a bátorságom! –, viszont annyira lassú voltam,

hogy ő már lendületből vissza akart ülni a helyére, és a könyökével sikeresen

mellbe vágott. És ezalatt nem a mellkasomat értem.

Feljajdultam, és magam elé kaptam a kezemet, mert akármennyire is el akartam

titkolni a telitalálatot, borzalmasan sajogni kezdett. Rögtön könnybe lábadt a

szemem is, Sage pedig rémülten nézett rám.

- Lori… uh, annyira sajnálom! – Előrenyúlt, de aztán leengedte a kezét.

Gondolom, hogy rájött, nem lapogathatja meg a fájó testrészemet. – A francba,

tudok tenni valamit? Bocs, hogy ilyen béna vagyok, ne hozzak egy kis.. uh, jeget

rá vagy valamit?

Ide-oda járatta a szemét az arcom és a mellem között, és ahogy kicsit csillapult a

sajgás, észrevettem azt is, hogy teljesen elvörösödött az arca.

- Semmi gond, túlélem – visszhangoztam a korábbi szavait.

- Te nem… uh, nem sérültél meg? – hajolt közelebb hozzám, aztán csak nézett

rám. Zavartnak tűnt, és lerítt róla, hogy tényleg sajnálja.

- Nem – ráztam meg megint a fejem.

Ekkor történt. Egyszerűen csak túl sok volt a nyomás, a sajgó mellem, a hetek

óta tartó frusztráció és Sage bűnbánó tekintete, én is felé hajoltam. Elkerekedett

a szeme a csodálkozástól, de nem húzódott hátrébb, ezt pedig jó jelnek véltem.

Anya véleménye járt az eszemben, miszerint Sage nem mer megcsókolni.

- Mi van, ha most megcsókollak? – suttogtam. Azt hiszem, nem éltem volna túl,

ha azt mondja, ne csináljam. Annyira akartam, hogy még a fájdalom sem

érdekelt.

- Nem tudom – mondta, mint aki tényleg nem tudja.

- Akkor… nem bánod? – kérdeztem, és közelebb nyomtam a számat. Szerettem

volna, ha ő teszi meg az utolsó centiket, de nem tette.

- Nem? – mondta kérdő hangsúllyal, mire megtettem.

Nem foglalkoztam a hülye gondolataimmal, hogy nem kellene, meg hogy

hülyeséget csinálok, egyszerűen megcsókoltam, majd mivel tetszett az érzés,

átkaroltam a nyakát, és tovább csináltam. Sage pedig visszacsókolt. Nagyjából

ettől a pillanattól kezdve tudom, hogy beleszerettem Sage Norwoodba. Nem is,

várjunk csak nem így történt, mert Sage előtte a frászt hozta rám azzal, hogy

eltolt magától.

- Várj… - mondta, mire rögtön hátrahúzódtam, és elszégyelltem magam.

Nemcsak a mellem és az ajkam lüktetett, a szívem sem akart nyugton maradni,

viszont nem élvezhettem az érzést, hiszen Sage visszautasított. – Én… uh, nem

akarok zűrt csinálni a darabok között – mutatott a puzzle-re, és lassan felállt.

Még mindig elég piros volt az arca, de határozottan csinálta, amit csinált,

odahúzta a gurulós székemet, leült rá, aztán felhúzott engem is a térdelésből

egyenesen az ölébe, ahol újra megcsókolt. Szóval nagyjából azóta tudom, hogy

szeretem őt. Nemcsak, mert odafigyelt rá, nehogy véletlenül újra kárt tegyünk a

Colosseumban, hanem mert Sage különleges, ráadásul – mivel úgysem adhatom

be ezt a dolgozatot, elárulhatom – fantasztikusan csókol. És most járunk.

Legalábbis azt hiszem. Mi mást gondolhatnék a nagyjából fél órás csókcsatánk

után? Azt, hogy Sage igenis a legmeghatározóbb személy az életemben, mégsem

írhatok róla iskolai dolgozatot, mert erősen túlzónak minősítenék az érzéseim.

Igazán kár, hogy az egész tanári kar már rég elfelejtette, milyen érzés tizenhét

éves szerelmesnek lenni…

Megjegyzés: kicsit késve, de szeretnék nagyon boldog új esztendőt kívánni,

legyen sikerekben, ihletben meg mindenféle jóban gazdag évetek!

5. Hiba

„She holds her head so high

Like a statue in the sky

Her arms are wicked, and her legs are long

When she moves my brain screams out this song”

- The Doors: Hello, I Love You

Luca

Pedro panziója nem túl nagy, családias hely, ahol bár mindig akad munka,

sosem kell halálra dolgoznom magam, ráadásul rohadtul közel van a tóparti kis

színpad, ahol először fedeztem fel, hogy valóban tehetséges vagyok. Amikor

még gyerek voltam, sokkal nagyobbnak tűnt az a kis, a földtől nagyjából

térdmagasságban kiemelkedő betonlap, amit a helyiek színpadnak neveznek, és

bár nekem már tavaly feltűnt, hogy a hely határozottan béna, szerettem itt

énekelni. Totál nosztalgikus érzéseket keltett bennem.

A srácok, akiket itt megismertem majdnem a második bandám voltak, egész

évben tartottuk a kapcsolatot, így természetesen fel tudtak készülni a dalainkból,

már az első estén kezdhettem a Magányos farkassal. Az a kis színpad volt a

nyaraló korombeliek legjobb szórakozása, néha még az őseik is elnéztek oda,

hogy lássák, mi köti le a kölykeiket. A magam részéről annak örültem, ha minél

többen látnak, legszívesebben odaüvöltöttem volna, hogy nézzenek meg jól,

mert előfordulhat, hogy legközelebb csak a tévében látnak, vagy egy lemez

borítóján…

Imádtam, amikor ismeretlen csajok olvadoztak az első sorokban, sőt a pasibarát

szövegeknél néha a srácaik is elismerően néztek rám, ilyenkor tudtam, ha eléggé

küzdök érte, az enyém lehet a világ. Ha elképzeltem a jövőmet magamat láttam

egy színpadon állni, kezemben a gitárommal, büszkén, miközben néhány óriási

reflektor vakít el, hogy ne lássam a több ezres tömeget, akik alig várják, hogy

elkezdjem. A tömeg nem is volt lényeges, végül is nem számított, húszezer vagy

csak húsz embernek csinálom, a fontos az volt, hogy énekelhettem a saját

számaimat, az emberek szerettek, és én… kicseszettül boldog voltam. Plusz

teljesen biztos abban, hogy ezt az érzést senki nem veheti el tőlem.

A dolgok itt a panzió környékén nem voltak bonyolultak, mindenki laza volt,

hiszen a legtöbben nyaralni jöttek, a helyiek pedig örültek, hogy kiszedhetnek

belőlük egy rakás pénzt, amit a vakációzok olyan örömmel szórtak el. Nem egy

csaj csábító mosollyal csúsztatott be a zsebembe olyan összegeket, hogy csak

vigyorogni tudtam, és igazán nem esett nehezemre cserébe elvinni egyik helyről

a másikra a csomagjaikat vagy épp parkolóhelyet keresni a kocsijaiknak.

Ugyanezek a csajok esténként a lábaim előtt vonaglottak, miközben énekeltem

nekik.

Ezért is voltak furcsák az olyan vendégek, akik totál stresszesen, parancsolgatva

és az orrukat magasan hordva érkeztek. Nem volt semmi érdekes a pasasban, aki

márkás öltönyben, fényesre suvickolt cipőben szállt ki a luxusjárgányból, ahogy

a nejében sem, aki fintorogva nézett körül, és amikor meglátott lenézően rám

szólt, hogy a cuccaik a csomagtartóban vannak, viszont a lányuk felkeltette az

érdeklődésem.

Nem azért, mert rohadt jól nézett ki – fekete, hosszú haj, erősen kihúzott

szemek, és egy aprócska sort, amiből a combjai elég gusztusosan villantak elő –,

hanem mert gitártokot ráncigált magával, miközben kiszállt a kocsiból.

Hanyagul a vállára vette, majd újracsomózta az inget a hasán, kivillantva a

köldökét és a mellette sötétlő kis anyajegyet. Bevallom, azért annak láttán

nyeltem egyet.

- Florence, azonnal takard el magad! – sziszegte az anyja, és mellé lépve gyors

mozdulattal megigazította az inget, aztán körbenézett, látta-e valaki. Rajtam

akadt meg a szeme. – Úgy látom, nem tart igényt borravalóra! A csomagokat! –

Pontosan olyan fajta vendégnek tűnt, akinek a konyhán mindig beleköpnek majd

a kávéjába.

Mindenesetre udvariasan biccentettem, és mentem a csomagokért. Elmentem a

csaj – Florence, milyen hülye név! – mellett, aki rám pillantott.

- Helló – köszöntem halkan, mire elfordította a fejét. Nem akartam elsőre

elítélni, de ennek alapján sznob lotyónak tűnt.

Miután felcipeltem a csomagjaikat – több volt, mint gondoltam, és naná, hogy

nem kaptam érte borravalót –, már hiába kerestem a csajt, eltűnt valamerre.

Majdnem el is feledkeztem róla délutánra. Amikor véget ért a melóidőm,

lementem a partra a gitárommal, és épp Rissát készültem felhívni, amikor

kiszúrtam Florence-t. Egyedül ült, és lazán pengetett, így odasétáltam hozzá.

Elvégre Rissával máskor is beszélhetek, már három hete, hogy eljöttem

otthonról, és eddig minden nap beszéltünk.

- Helló – köszöntem újra megállva mellette. Még csak fel sem pillantott, és nem

köszönt vissza. – Mit játszol? – kérdeztem, mert nem ismertem fel.

- Mit érdekel? – vágta rá. – Bratyizásért is fizetnek? – Felnézett rám, és

gúnyosan elmosolyodott. – Ha akarsz egy kis pénzt keresni, derítsd ki nekem,

melyik az a Luca Mangini.

Elröhögtem magam. Ennyit arról, hogy ne ítéljek el senkit előre!

- Ha akarsz egy kis igazi zenét hallani, derítsd ki magad ma este, Florence –

hangsúlyoztam a nevét, aztán otthagytam a francba, és inkább felhívtam az én

kis kedves Rissámat. Na, az az egy biztos, hogy ő képtelen lenne így viselkedni

valaki mással.

Úgy döntöttem, estére totál elfeledkezem Florence-ről, ami azért is tűnt

kivitelezhetőnek, mert többen megkérdezték tőlem, hallottam-e, hogy Savanna

énekelni fog ma este.

- Ki az a Savanna?

Nem tetszett, amit hallottam, tavaly bukkant fel először a színpadon, és állítólag

elég jó. Biztosítottak, hogy hozzám nem ér fel, de azért jó. És a csajnak saját

számai is vannak! Elhatároztam, hogy engem ugyan nem énekel majd le, így

aznap este biztosra mentem Sting Fields of Goldjával. Amikor ráadásként

belekezdtem a Resistance-be a Muse-tól, kiszúrtam Florence-t amint a színpad,

vagyis felém tart. Magabiztos vigyort küldtem neki, de lenéző pillantást kaptam

válaszul. Hirtelen zavarni kezdett, hogy ez a bénákból álló banda mögöttem

teljesen rosszul játssza az alapot. Eldöntöttem, hogy erről később még

elbeszélgetek velük. Komolyan hiányzott a bandám. Igaz, néha elég szerényen

szóltunk, de legalább nem hibáztunk. A francba, remélem, hogy Rissa és Cenzo

találnak egy normális új tagot! A saját bandámmal egy ilyen sznob lotyót,

akármikor elámítanék.

Amikor végeztem, és bezsebeltem a tapsot, Florence odafurakodott egészen

elém, és megint gúnyosan nézett rám.

- Elkéstél, Flor – közöltem vele, mire megrázta a fejét.

- Csak bealudtam az első számodon. Nem ciki olyasmit énekelned, ami azelőtt

jött ki, hogy megszülettél volna, Luca Mangini?

Mivel valami értelmes kritikára számítottam, csak képen röhögtem, aztán

lesétáltam a színpad másik oldalán. Nem tudtam, mégis kinek képzeli magát ez a

csaj, viszont megrökönyödtem, amikor felkapaszkodott a helyemre. Ő volt

Savanna, a közönségem ismerte őt, örültek, hogy énekelni fog. Elnézve a szűk

bőrnadrágját és a rózsaszín topot, amit viselt, meg nem mondtam volna mit.

Elég volt egy mosolya a srácokra, azok máris megígérték, hogy játsszanak neki

is. Rohadt árulók!

- Sziasztok, Savanna vagyok – mutatkozott be, amikor odasétált, ahol öt perce

még én álltam, és magához ragadta a mikrofont. Szívesen gondoltam volna,

hogy szánalmas ezzel a bemutatkozással, de többen visszaköszöntek neki,

mások meg beordították, hogy tudják. – Amy Winehouse-tól fogok énekelni, aki

az egyik kedvenc énekesnőm volt, illetve még mindig az, hiszen a legendák

örökké élnek – mondta még egy őszintének látszó, de valójában számító

mosollyal.

Öklendeztem volna, ha az nem tűnik tiszteletlenségnek Amy Winehouse

emlékére nézve. Nem, én attól voltam rosszul, hogy ez a csaj képes kijátszani

ezt a kártyát. Micsoda előre kitervelt, hatásvadász…

Kiürült az agyam, amikor mozogni kezdett az első dallamokra. Hirtelen minden

mesterkéltség eltűnt róla, és a csípőjét ide-oda riszálva hunyta be a szemét, hogy

belekezdjen a Back to Black szövegébe. A hangja mély volt, kicsit reszelős és

kíméletlenül szexi. Elfelejtettem minden negatív gondolatomat, egyszerűen

képtelen voltam levenni róla a szememet, annyira jól csinálta. Szenvedéllyel és

teljes odaadással, ahogy azt kell. Az emberek meg szerették.

Később, miután szó nélkül otthagytam a színpad környékét arra jutottam, nem is

olyan jó a hangja. Van egy kifejezetten kellemes hangszíne, de az ilyen

lányokból tizenkettő egy tucat, azért nem énekel kiemelkedően jól. És nem is

jobban, mint én! Mindazonáltal nem szándékoztam beállni a neki gratulálók

gyűrűjébe, talán kicsinyes tőlem, de akkor sem. A francokat!

A következő napok kicsit egybefolytak, igyekeztem a legjobbat adni, hogy

esténként ne énekelhessen le, de egyszer-kétszer majdnem sikerült neki,

ráadásul a pótbandát is a maga pártjára állította. Nagyon jól tudtam, hogy egy

számító dög, de úgy tűnt, csak én egyedül veszem észre, mindenki más totál

bedőlt a kedvességének. Ráadásul a hónapom letelni látszott, viszont nem

mehettem haza, mintha csak visszavonulnék. Pedro nem bánta, hogy maradok

még, sőt Rissával is sikerült lebeszélnem.

- Viszont Cenzóval a meghallgatást jövő szombatra terveztük, addigra jó lenne,

ha hazajönnél – aggodalmaskodott. – Azt nem lenne szerencsés áttenni.

- Addigra otthon leszek – legyintettem, hiszen még több mint egy hét volt vissza

az időpontig.

Rissa épp ecsetelni kezdte volna, hogy eddig kik érdeklődtek, de le kellett

tennem, mert két tizenkét éves forma kiscsaj megkörnyékezett. Lerítt róluk,

hogy nagyon kérdezni akarnak valamit, én meg kedves akartam lenni velük,

mert minden rajongó számított.

Csak épp arra nem számítottam, hogy megkérnek rá, énekeljek duettet

Savannával. Nem, nem röhögtem képen őket is, de kijelentettem, hogy én ugyan

nem énekelek semmilyen duettet senkivel. Én vagyok a Magányos farkas, nem

rémlik nekik? Ezt kifejezendő aznap este Green Day volt soron, méghozzá

a Boulevard of Broken Dreams, de a két lány nem tágított.

- Légyszi! – könyörgött a tapadósabb két nappal később, amikor már kezdett

elegem lenni abból, hogy folyton követnek, akármerre megyek. Már Pedrónak is

feltűnt, akit meg az zavart, hogy olyan vendégek mászkálnak utánam, akik nem

az ő panziójának vendégei.

- Mit akarnak? – kérdezte kicsit félrehívva engem. Döbbenten nézte, hogy a

kiscsajok is jöttek velünk, mondjuk legalább megálltak pár lépésnyire, hagyva

egy kis teret nekünk.

Elregéltem a dolgot, mire Pedro értetlenül rázta a fejét.

- Miért ne? Mindenki arról beszél, milyen jól összeilletek azzal a kislánnyal. – A

két zaklatóm egyetértően bólogattak.

- Mert…

- Fél, hogy kiderül, nem olyan jó, mint én. – Gúnyos vigyorral fordultam

Florence felé.

- Tényleg nem vagyok olyan jó, mint te, Flor! – Észrevettem, hogy zavarja,

akárhányszor csak Flornak nevezem, így minden alkalmat megragadtam rá,

ahogy ő is folyton lelucamanginizott engem. – Rohadtul egy lapon sem lehet

emlegetni minket! – Ahogy farkasszemet néztünk, kedvem lett volna megrázni.

Nem vagyok az a gyűlölködő fazon, de ezt a csajt utáltam. Egyszerűen az

agyamra tudott menni.

- Ahogy gondolod – vonta meg a vállát unottan. – Csak gondoltam, jó szülinapi

ajándék lenne Catherine-nek.

- Ki a frász az a Catherine? – kérdeztem, mire a félénkebbnek tűnő kiscsaj

jelentkezett, mint az iskolában, pluszban könyörgő szemekkel nézett rám.

- Légyszi! – kérlelt a tapadósabb. Catherine tovább nézett, miközben lassan

leeresztette a kezét.

Őszintén, a francos mosolyom könnyebben jött, mint a döntés, de azért azt

tettem, amit tennem kellett: rábólintottam.

A két kiscsaj felsikított, én meg vállat vontam, amikor kérdezgetni kezdték,

mikor lesz a duett. Képtelen voltam elhinni, hogy elvállaltam, de ebben az

esetben az elveim ütköztek egymással. Egy dolog, hogy én vagyok a Magányos

farkas, de megfogadtam, hogy közönségemért bármit, és ez a kérésük azért nem

volt olyan rohadtul sok. Meg aztán azt sem hagyhattam, hogy Flor tűnjön a

jobbnak, már így is tudta Catherine nevét, én meg nem

- Hát mikor van a szülinapod? – néztem rá a kölyökre, akiből mintha maga Jim

Morrison szólt volna hozzá nyökögve válaszolt.

- Szom-szombaton.

- Oké, akkor szombaton majd megkapod a…

- Lady Antebellum Need you Now – közölte velem Flor, miközben hátat

fordított.

- Mi van?! – mordultam fel, de nem figyelt rám, sőt a két kiscsaj is, akikről azt

hittem, hogy az én rajongóim, követni kezdték, otthagyva engem. Árulók!

Utánuk akartam indulni, hogy megmondjam, én ugyan nem éneklem azt a

számot, de Pedro megragadta a pólóm hátulját.

- Nem máshol lenne dolgod éppen? – kérdezte célzatosan, hiszen elvileg

dolgoztam.

Emiatt történt, hogy mire odáig jutottam, hogy ellenkezni kezdjek, már elterjedt

a híre, hogy Luca Mangini és Savanna szombaton duettet énekelnek. Nem

mondhattam le.

Aznap késő este épp az én Rissámat akartam hívni, hogy megmondjam, nem

valószínű, hogy odaérek a szombati meghallgatásra, válogassanak csak

nélkülem, de nem jutottam odáig, ugyanis Florence megjelent mellettem.

- Legalább azzal nem lesz gond, hogy elhitessük, vonzódsz hozzám – közölte

velem elégedetten, miközben letelepedett mellém a partra.

- Egy francokat vonzódom! – vágtam rá hitetlenkedve. Egyáltalán mikor

barátkoztunk össze ennyire? Ki érti a csajokat? – Kivéve, ha úgy érted, te vagy

rám indulva, és reménykedsz benne, hogy becsábíthatsz a málnásodba, Flor! – A

pillanatnyi hallgatásából tudtam, hogy igazam van. Rám van indulva!

Belevigyorogtam a sötétségbe.

- Belehalnál, ha Savannának szólítanál, mint mindenki más? És remélem, nem

derogál neked gyakorolni velem még a szombat előtt! Nem fogok leégni

miattad!

- Nekem tetszik a Flor – mondtam óvatosan tesztelve a flörtölési határokat. Nem

értettem, miért voltam kiakadva ettől a csajtól, amikor olyan, mint a többi. Csak

pár trükk és a tenyeremből fog enni.

- Engem meg a gazdag nénikémre emlékeztet, aki után elneveztek, úgyhogy…

- Lehetett volna egy Florence nevű gazdag bácsikád is – jegyeztem meg, mire

felnevetett. – Tetszik a nevetésed – emeltem a szintet, és meglöktem a vállát a

sajátommal.

Rissán kívül nem volt még senki, akinél a flörtölésem oda-vissza hatott, de

amikor Flor lassan nekem dőlt, valahogy kiment a fejemből, mit is csinálok épp.

Túl sötét volt, Flornak pedig jó illata… Befutott egy hívás Rissától, mintha csak

tudta volna, hol járok épp gondolatban. Kicsit bűntudatosan, de kedvtelve

néztem a képére a kijelzőn, és felrémlett, mitől is működik ennyire jól a

kapcsolatunk. Flor szintén ránézett a mobilomra és felnevetett.

- Milyen cuki! – gúnyoskodott, ami nem tetszett. – Ki ez, a csajod vagy mi?

Nincs ésszerű magyarázat arra, amit mondtam. Rissa azon a képen kifejezetten

édes a kis copfjaival meg az örökös mosolyával, mégis összehasonlítva Flor

külsejével… Nem akartam, hogy szórakozzon rajta, az én kis Rissám nem

érdemelte ezt.

- A dalszövegíróm – morogtam, miközben kinyomtam a hívást. Gondoltam,

majd később megmagyarázom neki, hogy nem tudtam beszélni.

- Tehát nincs barátnőd? – erőltette a témát páros lábbal ugrálva a

lelkiismeretemen. Be kellett volna vallanom, hogy Rissa az, de…

- Nincs – dobtam rá még lapáttal. Most mi van? Sosem mondtam, hogy szent

vagyok! – De miért érdekel? Csak nem akarsz felszedni? – próbáltam húzni Flor

agyát, de nem gondoltam át eléggé.

Kettesben voltunk a sötétben, és nem éreztem józannak magam annak ellenére

sem, hogy egy korty alkoholt se ittam. Így hát hazudnék, ha azt mondanám,

ellenkeztem, amikor spontán smárolni kezdtünk.

Nincs magyarázat az ezután következő hétre sem, egyszerűen nem gondoltam

semmire, amíg Flor haza nem ment, amit azt jelentette, hogy nekem sincs több

keresnivalóm a panzió környékén. Ezután viszont csakis az én Rissám járt a

fejemben. A hazafelé vezető úton ezerszer is átrágtam magam a dolgokon. Most

mégis mit mondjak neki, hogy ne gyűlöljön meg? Minden jel arra mutatott, hogy

óriási szarban vagyok, és persze megint a legrosszabbkor.

*

„Yesterday has come and gone

and I've learnt how to leave it where it is

and I see that I was wrong

for ever doubting I could win.”

– Bruno Mars: Today My Life Begins

Sage

Lori nem volt rémes, mint ahogy képzeltem, sőt kifejezetten jót tett nekem a

társasága. Hamar megállapítottam, hogy Cenzónak igaza van, és szerelmi bánat

ellen a legjobb, ha mihamarabb továbblép az ember. Lori egyszerű lány volt,

nem igényelt szuperrandikat, vagy őrült költekezést, de még folyamatos

kontaktust sem. Még azután is, hogy csókolóztunk, nem volt muszáj minden

órában felhívnom, sőt két nap is eltelt a hívásaim között, de nem sértődött meg,

mindig igent mondott mindenre. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen könnyű

lesz.

Épp Loriéknál lebzseltem, mint az utóbbi időkben olyan sokszor – Luca nélkül a

banda nem megy semmire, Cenzo elfoglalt Rissával, otthon pedig a bátyáim

vannak –, és az új barátnőmet nézegettem, aki hatalmas ügyet csinált egy

szendvicsből. Totál maximalista révén tökéletes szendvicset akart készíteni

nekem, de kifogytak a sajtból, Lori pedig ideges lett. Néha elég szórakoztató

tudott lenni, ahogy dühöng.

- Máskor mindig van itthon sajt – mentegetőzött, miközben egy késsel a kezében

vadul mutogatott a hűtőjük felé. – Most, hogy csináljak neked egy normális

szendvicset, mi?!

- Sajt nélkül – adtam meg a választ elvigyorodva. – Eskü, nem dől össze a világ.

- Most biztos azt gondolod, túlreagálom – nézett rám elborult tekintettel, mire

felugrottam a székből, ahová leültetett, és odasétáltam elé.

Az egyszerűségén kívül a másik jó dolog Loriban az volt, hogy nem titkolta el,

ha smárolni vagy összebújni akart. Most is csak átölelte a nyakam – uh, a késsel

a kezében –, és belesóhajtott a mellkasomba. Gondterhelt sóhaj volt, így kicsit

eltoltam magamtól, hogy ránézzek az arcára.

- Mi történt? – Oké, talán kicsit előbb észre kellett volna vennem, hogy valami

emészti, de mentségemre alig fél órája érkeztem.

- Az apám. Visszaköltözik egy időre – mesélte kedvetlenül. Nem sokat tudtam

az apjáról, csak azt, hogy akkor váltak el a szülei, amikor Lori tizenkét éves volt,

azóta ritkán látják egymást.

- Mármint ebbe a házba? – kérdeztem.

- Nem, te buta! – mosolyodott el kicsit meglökve a vállam, mint mindig, amikor

szerinte hülyeséget beszélek. Aztán már át is ölelt megint. – Kivesz egy házat a

környéken, Alicia most is ott van, Salukival sétál.

- Saluki? Az ki?

- Apa kutyája. Régen a miénk volt, de a váláskor magával vitte, és hát… saluki,

tudod?

- Fogalmam sincs, miről beszélsz – ráztam a fejem.

- Agárfajta. Perzsa – magyarázta derékmagasságba emelve a kezét. – Ilyen nagy,

vajszínű, nyúlánk kutya, tök sokat kell futtatni meg minden. A fajtája saluki és a

neve meg Saluki, érted?

- Persze – biztosítottam.

- Na, apám mindig úgy viselkedik, mintha az a kutya a testvérünk lenne, tök gáz

az egész. Ma is azt akarta, hogy menjek sétálni vele. Mármint Salukival, mert

épp nincs, aki vigyázzon rá. Persze az, hogy azért hívjon, hogy vele töltsem az

időt, eszébe sem jut!

- Most, hogy visszajött, biztosan szervez valami közös programot veled is –

próbáltam vigasztalni. – Mégiscsak te vagy a lánya nem az a kutya.

- Úgysem fogok részt venni rajta – fordult el, hogy tovább foglalkozzon a

szendviccsel. – Egy időre, Sage! Ez azt jelenti, hogy legfeljebb pár hétig marad,

aztán megint visszamegy Hollywoodba…

- Hollywoodba? – hökkentem meg. – Mit is csinál az apád?

- Van egy… hm, vállalkozása, nem érdekes. De most milyen szendvicset

csináljak neked? – nyögött fel szomorúan.

- Hagyd, majd én! – léptem mellé, és rátettem a kezem az övére, amiben a kés

volt. – Megmutatom, milyen szendvicset készítünk otthon, jó?

Tíz perc múlva már a Norwood féle szendvicsen nevetett, ami úgy nézett ki,

hogy három szelet kenyér között minden, amit csak a hűtőben találni és egy

plusz adag majonéz.

- Gusztustalan – döntötte el.

- De finom – vágtam rá, és már épp azon voltam, hogy megkóstoltassam vele,

amikor befutott egy hívás Lucától.

- Mi a helyzet? – akarta tudni. – Hogy halad a projekted?

- Mindjárt jövök – mormoltam Lorinak, és átmentem a nappaliba telefonálni,

nehogy meghallja, hogy róla beszélünk. – Minden oké. Lori nem is olyan vészes

– gyorsan elhadartam, mi volt az utóbbi pár hétben.

- Bármennyire is élvezem édeshármasotok történetét a puzzle-lel, most épp nem

erre gondoltam. Mi van a bandanevünkkel? És mi a helyzet a meghallgatással?

Megmondtam Cenzónak, hogy nem tudok hazaérni, de gondoltam rád

csekkolok, hogy te azért legyél ott. Nem hiányzik, hogy valami idiótát

válasszon.

- Rissa csinált kérdőíveket, ráadásul különböző pontok alapján osztályozza majd

őket – közöltem Lucával. – És úgysem választanak nélküled, csak szortíroznak.

Eddig több mint negyven jelentkező van. A bandanév meg folyamatban.

Meglesz, mire hazaérsz.

- Oké! – Nem hangzott igazán elégedettnek. – Na, akkor mi van Lorival?

Sikerült elfelejtetnie Tiffanyt? – Már a nevétől tonnás súly zuhant a szívemre.

- Ne kérdezz ilyeneket, tudod, hogy szeretem őt!

- Ami azt jelenti, hogy Lorit egyáltalán nem szereted? Egész jól hangzott,

amiket az előbb mondtál róla. Mármint hozzád képest. – Mielőtt

végiggondolhattam volna a választ, valami csaj szólongatta Lucát. – Oké, ne

válaszolj, majd megbeszéljük személyesen, most mennem kell. Ne felejts el ott

lenni a válogatáson! – azzal már le is tette.

Mikor visszamentem a konyhába Lorihoz, még az a kérdés járt az agyamban,

szeretem-e. Arra jutottam, hogy nem. Egyrészt azokon a napokon, amikor

eszembe jutott Tiff, Lori még csak labdába sem rúghatott, amikor Lorival

beszéltem telefonon, soha nem éreztem úgy magam, mint mikor Tiffany édes

hangját hallgattam, és egyszerűen össze sem lehetett hasonlítani őket.

- Rossz hírek? – nézett rám Lori fürkészően.

- Uh… nem, csak Luca volt. Bandaügyek – legyintettem gyorsan, de Lori

átlátott rajtam.

Viszont szerencsére nem kérdezősködött, ez is egy pozitív tulajdonsága volt.

Fogta a kést, levágott egy kis darabot a szendvicsből és átrakva egy másik

tányérra csendesen eszegetni kezdte. Megbántottnak tűnt, így eszembe jutott,

hogy talán hallotta a beszélgetést Lucával. Biztos voltam benne, hogy ha hallotta

volna, jobban kiakad, mégis a bűntudatom miatt még csak ránézni sem tudtam a

kajára, nemhogy enni.

Rissa hívása csak még bonyolultabbá tette a helyzetet.

- Készen van, Sage! – kiáltotta lelkesen a mobilba, mire kicsit eltartottam a

fülemtől a telómat. – Hol vagy? Mikor tudsz hazajönni megnézni?

- Miről beszélsz? – kérdeztem.

- A garázsról! Kifestettük és megvannak az új bútorok, már be is rendeztük.

Gyere ide most!

- Most nem jó – pillantottam Lorira, aki nyilván hallotta az egész beszélgetést.

- Lorival vagy? – kérdezte Rissa, mire Lori felpillantott, mintha csodálkozna

rajta, hogy Rissa tudja a nevét. – Hozd magaddal, kell egy elfogulatlan

vélemény is. Gyertek már, Sage! – ujjongott még utoljára, aztán letette.

Nem töprengtem el rajta, mi történt az elköszönésekkel (se Luca, se Rissa nem

élt velük), inkább Lorira néztem, aki megint a szendvicsével volt elfoglalva, és

nem mondott semmit.

- Akarsz menni? – kérdeztem, holott megbeszéltem magammal, hogy Lori nem

lesz annyira komoly kapcsolat, mint Cenzónak Fran. Szó sem lehet róla, hogy

bemutassam otthon, főleg nem a barom bátyáimnak, akik totál leégetnének.

Lori megrázta a fejét, így megkönnyebbülten bólintottam. Képzeltem, mi lenne,

ha Bradley vagy Storm elkezdenék mesélni az egyik régi sztorit, amiben óriási

lúzernek tűnök…

- Kaptam egy e-mailt az egyik csajtól a suliból – mondta hirtelen Lori. – Azt

kérdezte, igaz-e, hogy veled járok.

- Uh – mondtam nem túl értelmesen. Vajon Tiffany egyik barátnője volt? Lehet,

hogy Tiff így akar biztosra menni, holott akárhányszor hív, elmondom neki,

hogy igen, Lorival járok. Mindig muszáj elvigyorodnom, amikor kihallatszik a

hangján, nem tetszik neki a dolog, főleg, hogy már szakított az izomagyú,

paraszt Hankkel.

- Nos? – fordult felém Lori.

- Mi? – kérdeztem értetlenül. Úgy nézett rám, mintha tudná, hogy Tiffanyra

gondoltam, így erős késztetést éreztem rá, hogy lejjebb csússzak a székemen. De

nem tettem.

- Mit írjak neki? Hogy járunk? Vagy csak barátok vagyunk bizonyos

pluszokkal? – kérte számon halkan, mire kényelmetlenül félrenéztem.

Ezt gondolja? Hogy csak barátok vagyunk, akik smárolnak meg összebújnak?

Ez valamilyen szempontból igaz, de nem akartam, hogy ilyeneket gondoljon.

Meg azt sem, hogy úgy érezze, kihasználom, ami megint csak igaz. Legalábbis,

ha azt vesszük…

- Persze, hogy járunk – fakadtam ki ingerülten. – Miért, szerinted ez csak

barátság? Mert nekem nem! – Uh, még igazat is mondtam. Én úgy gondoltam rá,

mint barátnőmre. Igaz, hogy nem volt a szerelmem, de együtt jártunk,

randizgattunk, és amikor csókolóztunk az is jó volt. Nem voltunk csak barátok

pluszokkal, az totál hülyén hangzott.

- Ne haragudj! – kért bocsánatot fogalmam sincs, miért, viszont még nagyobb

bűntudatom lett tőle. – Csak néha nem tudom, mit akarsz tőlem. Miért bujkálunk

mindig nálunk? A családod tudja, hogy járunk?

- Miért ne tudnák? – álltam fel, elhatározva, hogy ebből elég volt. – Ne mondd,

hogy nem figyelmeztettelek előre!

Döbbentnek tűnt, amikor megragadtam a kezét, de azért hagyta magát kihúzni

az ajtón.

- Hová megyünk? – kérdezte, mintha nem lenne nyilvánvaló.

- Hozzánk! – vágtam rá. Tudtam, hogy óriási hibát követek el, mert ezzel túl

komolyra fog fordulni a kettőnk dolga, és minél komolyabb, annál nehezebb

lesz kiszállni belőle, amikor Tiff és én megint összejövünk, ugyanakkor még

mindig nem akartam, hogy azt higgye, bujkálok vele. Tök normális csaj volt,

már csak az kellett a lelkiismeretemnek, hogy miattam érezze magát

kevesebbnek.

- Azért azt megengeded, hogy felvegyek egy normális cipőt és bezárjam az

ajtót? – mosolyodott el.

Már nyoma sem volt rajta az előbbi megbántottságnak, így kicsit enyhült a

bűntudatom is. Odahajoltam és nyomtam egy csókot a szájára, majd

megengedtem neki, hogy átvegye az otthoni papucsát, és megkeresse a kulcsait.

Fél órán belül meg is érkeztünk a házunkhoz.

- Ez az – jelentettem ki siralmas hangon. Tony kocsija a ház előtt parkolt, ami

majdnem száz százalékban biztossá tette, hogy Storm is otthon van. Bradley és

Dylan szintén, legalábbis nem úgy tűnt, hogy a héten el akarnának tűnni,

egyedül Drewt hiányoltuk (már aki, én nem), aki nyaral szerencsére egészen

szeptemberig.

- Szép – mondta Lori, majd elnézett a szomszéd ház felé. – És ott laknak

Manginiék?

- Nem, ott egy vén banya lakik, arra ne menj. Totál ijesztő.

- Igen? – nézett rám érdeklődve.

- Ja, kitömette a pincsijét, és odaállította az ablakba. Évekig nem tudtuk

elképzelni, hogy miért áll ott a kutya mozdulatlanul, aztán rájöttünk az

igazságra. – Lori nevetett a sztorin, úgyhogy elkezdtem mesélni, hogyan is

derítettünk fényt a kitömött kutya esetére, de alig jutottam a negyedéig, Rissa

ránk ordított a feljáróról.

- Sage, Lori! Nehogy elmenjetek, gyertek be, és nézzétek meg a garázst! –

Ennyit arról, hogy diszkréten besurranunk, Rissa felverte a fél utcát. Még a vén

banya is kinézett az ablakon.

- Juj! – suttogta Lori poénkodva, majd megfogta a kezem, és Rissa felé indult

magával húzva engem is.

Felnyögtem, amikor észrevettem, hogy többen is vannak odabent, de aztán

kiderült, hogy csak Nico, Cenzo, Dylan és Lynn azok. Előbbiek egy hatalmas,

fóliával letakart kanapészerűségen ültek festékfoltosan és nyúzottan, míg Lynn

egy létrán állt és sötétkék filccel valamit írt a frissen festett falra.

- Na, milyen? – nézett körbe büszkén Rissa. Először a dobszerkómra villant a

tekintetem, remélve, hogy Rissa nem festékezte össze, aztán jobban

körülnéztem, és megállapítottam, hogy jó lett a hely.

A garázs egyik felében bőven volt hely a hangszereinknek, míg a másik oldalon

egész kis társalgót lett berendezve az épp foglalt kanapéval – ami undok zöld

volt, de sokkal jobb állapotú, mint az előző – két kényelmesnek tűnő fotellel,

amik passzoltak a kanapéhoz, és régies mintájú, de jó állapotú szürke

szőnyeggel alattuk. Volt még egy kopott, kerek asztalka is, amire le lehetett

rakni a poharakat.

- Anya, még két jeges teát, légyszi! – üvöltött fel Cenzo, majd rám vigyorgott. –

Mit szólsz?

- Király – néztem körbe elvigyorodva.

Lori időközben Rissa és Lynn mellé került, akik valamit sutyorogtak vele.

- Nem is fogod bemutatni? – nézett rám Dylan, aki elég hülyén festett a

homlokára száradt világoskék festékkel.

Legszívesebben nem tettem volna, de azért odamentem a csajokhoz, ahol már

hallottam is Rissa izgatott karattyolását. Örültem neki, hogy boldog Lucával, de

néha már idegesítően jókedvű és energikus volt.

-...egyszerűn túl világoskék volt, olyan hidegnek tűnt, amire nem is

számítottunk, így kitaláltam, illetve Lynnel kitaláltuk, hogy mi lenne, ha

rajzolnánk valamit a falakra, de az túl béna lett volna, így gondoltam, miért ne

írhatnánk fel dalszövegeket. Oda szembe meg majd a banda neve kerül, csak

még nem találtunk ki semmi értelmeset. Fran azt találta ki, hogy a srácok

legyenek a Bukott Angyalok, de ez még Cenzónak sem tetszik, csak nem akarja

megbántani Frant. Valami hatalmas nevet akarunk, ami mégis egyszerű, de azért

legyen… epikus, érted? Nincs valami ötleted?

- Öhm – köszörülte meg a torkát Lori, mint aki nem tud mit mondani, így

gondoltam, kimentem, és megragadtam a kezét.

- Gyere, bemutatlak a többieknek. – Kicsit idegesnek tűnt, így reméltem, hogy

senki nem lesz bunkó vele. – Ő a bátyám, Dylan, Nico Mangini és Cenzo, de őt

ismered, nem?

- Igen, sziasztok! – köszönt Lori, mire normálisan visszaköszöntek neki.

- Dobd le magad – mutatott rá Cenzo a fotelekre. – Anya mindjárt hoz neked is

inni... á, már itt is van!

Mrs. Mangini lépett be egyik kezében tálcával, amin két pohár jeges tea volt

jéggel, szívószállal és alátétekkel (ezt később vettem észre). Elismerően

szétnézett, majd odajött hozzánk, és miközben letette az üdítőinket, jó nagyot

csapott Cenzo tarkójára, aki így magára löttyintette a kezében lévő poharának

tartalmát.

- Aú, ezt miért kaptam?! – Háborodott fel, de látszott rajta, hogy csak túljátssza,

bőven hozzá volt szokva az anyai taslikhoz.

Míg nálunk anya, de még apa sem ütött meg soha egyikünket sem – Storm még

akkor sem kapott ki, amikor a kisnadrágom derekánál fogva felakasztott egy

ágra, és otthagyott! –, addig Mrs. Mangini előszeretettel csapkodja a fiai (főként

Cenzo, de azért Luca is kapott párszor) fejecskéit. És eddig minden alkalommal

rohadt jót szórakoztam rajta.

- Az anyád vagyok, nem pedig pincérnő! – förmedt rá Cenzóra. – Legközelebb

menj be, és hozz inni a barátaidnak! Hát te meg ki vagy? – nézett rá Lorira, aki

megszeppentnek tűnt.

Na, igen Mrs. Mangini kicsit nyers tud lenni, de aranyszíve van, és úgy főz, mint

egy vérbeli szakácsnő. Megszorítottam Lori kezét, ne vágjon már olyan ijedt

arcot.

- A barátnőm, Lori – mutattam be, mire Mrs. Mangini alaposan megnézte.

- Jó napot!

- Isten hozott – mosolygott rá végül Mrs. Mangini, mire Lori megkönnyebbülten

felsóhajtott.

Nico és Dylan elfojtották a röhögésüket, míg Cenzo még mindig ki volt akadva.

Amikor az anyja kiment ki is tört belőle.

- Most mentem volna be ilyen festékesen? Igazságtalan, hogy mindig engem üt!

- Mert te vagy a kedvence – vigyorgott rá Nico.

- Nem is, mert Luca!

- Egy frászt, te vagy!

- Nem!

- Dehogynem.

- Akkor sem! Luca az, aki...

Lori hitetlenkedve nézett rám, amikor kirobbant a gyerekes vita (amit végül

Rissa oldott meg azzal, hogy Mrs. Mangini mindhárom gyerekét ugyanúgy

szereti), én pedig megvontam a vállam, hiszen ez már csak így szokott menni,

attól még komoly banda vagyunk. Különben meg Lori még aznap tökéletesen

beilleszkedett a csapatba, elbeszélgetett Nicóval, aztán beállt Lynn mellé

dalszövegeket firkálni a falra. Biztos voltam benne, hogy hibáztam azzal, hogy

idehoztam, de nem aggódtam miatta annyira. Ha szakítani is fogunk, az később

lesz, most viszont egész jónak tűnt a helyzet. Ha nem gondoltam Tiffanyra még

jól is éreztem magam.

6. Saluce

„From my hands I could give you

Something that I made

From my mouth I could sing you another brick that I laid”

– Nelly Furtado: Say It Right

Rissa

Sosem volt még olyan elfoglalt nyaram, mint az idei. Annyi mindent csináltam,

hogy már felsorolni is fárasztó volt, viszont legalább egyetlen másodpercig sem

unatkoztam. Természetesen a legfontosabb projektem a garázs volt, ami végre

úgy nézett ki, ahogy akartam. Büszkén néztem körül a minimális

költségvetésből átalakított, mégis csúcsszuper helyiségben.

Cenzo és én – Sage teljesen passzív volt közben, így ő nem számít –

meghallgattuk mind a negyvenkét srácot, akik bemutatták a tudásukat, és

röviden kifejtették, miért is érzik úgy, hogy be kéne vennünk őket a bandába.

Talán kicsit túlspiláztam a dolgokat, de azt akartam, hogy minden tökéletes

legyen, mire Luca hazaér, és csak ki kelljen választania a megfelelő embert a

lehetséges jelöltek közül.

Az egyetlen gondom az volt, hogy megszakadt a kapcsolatom Lucával, mert

elveszett a töltője, lemerült a mobilja, és a legutóbbi üzenete szerint majd hív,

amikor tud. Ennek már négy napja volt, hiányzott a hangja, és a lefekvés előtti

üzenetei, de nem volt mit tenni. Illetve volt, tökéletesítenem kellett mindent.

Igazából a garázzsal akartam kompenzálni azt, hogy még mindig nem fejeztem

be a szerelmes dalt Lucának, írtam valamicskét, de azt nem lehetett dalnak

nevezni, így inkább feladtam az egészet, és helyette megírtam a Foltos

becsületszövegváltozatait. Nagyon reméltem, hogy Luca majd elégedett lesz

velem, és nem csalódik hatalmasat, amikor megmondom, hogy nem írtam meg a

dalunkat.

Alaposan sikerült túlgörcsölnöm az egészet, ezért is voltam még a következő hét

közepén is garázsban, hogy válogassak. A negyvenkét srácból hét volt, akit

esélyesnek láttam, de egyikük sem volt tökéletes. Legszívesebben darabokra

szedtem volna őket, hogy összerakhassak egy szuper, sokoldalú tagot.

- Hát te meg mit csinálsz itt? – hajolt át hirtelen a vállam felett Cenzo, mire

ijedten felsikítottam.

Persze ő jót nevetett rajtam, miközben a szívem környékét masszíroztam, és

elégedetten levágódott mellém.

- Szortírozok – mondtam kicsit mogorván, sötét pillantást vetve Megan Fox

eltorzult képére Cenzo pólóján. – Nem tudtam, hogy még megvan ez a póló –

jegyeztem meg.

- Ebben szoktam aludni – vigyorgott rám kihúzva magát, amitől Megan undokul

tökéletes arca kisimult. Utáltam ezt a pólót!

- Gyerekes vagy – közöltem vele. – Azt hittem, már régen kinőttél ebből a

korszakból.

- Meganból? Soha! – röhögött, majd vállat vont. – Ha ennyire zavar, le is

vehetem. – Azzal fogta, áthúzta a fején, és elhajította, ott maradva mellettem egy

szál rövidgatyában. Talán zavart volna, ha nem tudom, hogy néz ki meztelenül,

így azonban örültem, hogy legalább ott van az a gatya. – Boldog vagy? – dőlt

hátra a feje mögé emelve a karjait és nyögve nyújtózkodni kezdett.

Eltekintettem attól, hogy megmondjam neki, akkor lennék boldog, ha sosem

hasonlít össze olyan durván Megan Foxot meg engem, és inkább a papírjaim

kezdtem böngészni. Közben ravasz tervet szőttem a Meganos póló

megsemmisítésére. Ha Cenzo véletlenül itt felejti, azonnal vége lesz. Fel fogom

gyújtani!

Az egész úgy egy éve történt, amikor megkérdeztem Cenzót, hogy szerinte szép

vagyok-e. Ez még jóval Fran előtt volt, amikor még azt hittem, talán tetszem

Cenzónak. Különösen jóban voltunk akkoriban, folyton együtt ebédeltünk a

suliban, még tanultunk is közösen, és néha csak néztünk egymásra, olyankor

pedig azon tűnődtem, meg akar-e csókolni. De persze sosem tette, én meg

feltettem a kérdésemet.

- Szerinted szép vagyok? – Persze csak úgy mellékesen tudakoltam, mintha csak

eszembe jutott volna, ő meg tökre zavarba jött.

- Öhm, biztos – mormolta, aztán feltettem a végzetes kérdést.

- Megan Foxhoz képest? – Cenzo hitetlenkedve nézett rám, mert Megan Fox

volt a kedvence, és nyilván még csak tolerálni sem tudta, hogy magamhoz

hasonlítom. Szóval nagyjából habozás nélkül felelt.

- Te és Megan Fox? Mintha a gyémántot hasonlítanánk a ...szarhoz – mondta, és

halványan rám mosolygott, mintha azt várná, hogy majd nevetek ezután a durva

hasonlat után. Jó, nevettem egy kicsit, de igazából pontosan úgy éreztem

magam, mintha az lennék, amihez hasonlított.

Persze tudom, mit vártam egy alig tizenhat éves sráctól, viszont akkor sikerült

nagyon megbántania, mert én gondoltam rá, hogy mi ketten talán... mindegy.

Ezután egyszerűbbnek tűnt tovább álmodozni Lucáról, az akkor elérhetetlennek

tűnő ideálról. És milyen jól tettem!

Persze azért Megannak és nekem maradt elintéznivalónk. Ez elvi kérdés.

- Nem hiszem el, hogy tényleg egytől tízig pontoztad őket! – kapta fel néhány

papíromat Cenzo, miután alaposan kinyújtózott. – Mi ez? Megjelenés és

jóképűség tíz pont? Ez melyik volt?

- Az a hosszú hajú, fülbevalós – pillantottam a papírra. – Szerintem dögös volt.

Cenzo felháborodva meredt rám.

- Egy francokat, Rissa! Tuti valami drogos volt! – azzal önkényesen összegyűrte

azt a papírt. – Ezt nem vesszük be, na mutasd a többit!

- Ő a kedvencem – húztam előre az egyiket. – Tökre hasonlított Zac Efronra,

ráadásul a hangja is...

- Rissa a bandánkban nem lesz egy nyomorult Zac Efron hasonmás sem! –

csóvált a fejét, és közelebb emelte a lapot a szeméhez. – Megjelenés és

jóképűség tíz pont? Egy Zac Efron klónnak adtál tíz pontot? Rohadtul szó sem

lehet róla!

- De hát... akkor mégis kit akarsz?

- Voltak normálisak is – legyintett, és átlapozta a papírokat. – Mit szólsz ehhez?

Ez melyik is volt?

- A szemüveges béna pulóverben? – fintorogtam. – Az nem elég menő hozzátok

képest.

- Mi? Nyolc pontot adtál az énekhangjára és hetet a jóképűségre. Amúgy tudod,

hogy Luca nem fogja engedni, hogy más is énekeljen?

- Csak a biztonság kedvéért énekeltettem őket – magyaráztam. – Mert azt

akartam, hogy minden téren...

- Hozzánk képest? – vágott közbe Cenzo érdeklődve nézve rám. – Minket is

lepontoztál? Mennyit kaptam jóképűségre? – húzta félmosolyra a száját.

- Mivel ti vagytok a banda, alapból mindenki tökéletes.

- Még Lucához képest is? – erőltette a témát.

- Persze – feleltem habozás nélkül. Hosszú évek gyakorlata tette, és a félelmem,

hogy a testvérek egymás ellen fordulnak. Nemcsak Manginiék, az enyémek is.

Az évek során voltak csúnya viták közöttük, amik engem mindig megviseltek,

így megtanultam elkerülni az összehasonlításokat.

- Vagy még jóképűbb? – lökött meg a vállával Cenzo. – Bevallhatod, senki

nincs itt, hogy tanúsítsa.

- Azért erre ne vegyél mérget! – sétált be Nico a garázsba, és enyhén undorodva

nézett az öccsére. – Miért vagy félmeztelen?

- Az én hibám – nevettem el magam, és a földre dobott ruha felé böktem. –

Megan Fox van rajta.

Nico is elmosolyodott, majd a házba vezető ajtó felé biccentett.

- A tékozló fiú hazatért.

- Tessék? – Azt hittem, rosszul értettem. – Mármint Luca? Hazajött? –

Felugrottam és Nicóra meredtem a válaszért.

Bólintott, én meg ujjongva elrohantam. Mintha még hallottam volna, hogy Nico

mégiscsak leszúrja Cenzót az „undorító” meztelenkedésért, de ezúttal nem

érdekelt, hiszen Luca hazajött! Épp a lépcsőn tartott felfelé néhány táskával,

amikor berobbantam a nappaliba, és észrevett. Elég döbbent arcot vágott –

gondolom, nem számított rá, hogy ott vagyok a házukban, sőt talán meg akart

lepni –, de ez nem gátolt meg abban, hogy odarohanjak és a nyakába ugorjak.

- Riss – mormolta a fülembe, majd némi fáziskéséssel, de szorosan átölelt. –

Hiányoztam?

- Miért nem szóltál, hogy ma jössz haza? El sem hiszed, hogy mennyi minden...

- Riss, hadd érjek haza előbb, jó? – tolt el kicsit magától, mire visszavonultam

elrejtve a megbántottságom.

Oké, hülye vagyok, nem kellene ennyire nyomulnom, még nem járunk együtt

annyi ideje. Ennyit az álomképről, hogy amikor meglátjuk egymást, rohanni

kezdünk a másik felé kitárt karokkal... túl sok romantikus filmet nézek. Az én

hibám.

- Persze, akkor én megyek is – kezdtem hadarásba. – Pihenj csak, csomagolj ki,

minden ráér, amíg...

- Riss! – A lábam megállt fél úton az eggyel lejjebbi lépcsőfok felé. Kérdőn

néztem fel Lucára. Fáradtnak és kicsit nyúzottnak tűnt, na meg határozottan

rosszkedvűnek, ami éles ellentétben állt az én hangulatommal. Igazságtalanul

arra gondoltam, igazán örülhetne, hogy lát, de ő helyette ilyen komoran néz rám.

– Ne hülyéskedj, gyere fel! – fejezte be, majd elindult felfelé a táskáival.

Egy pillanatnyi habozás után lerohantam a lépcsőn az utolsó lent hagyott

táskájáért, majd követtem a szobájába. Az utóbbi időkben nem sok időt

töltöttem itt, mert a bátyáim szabályos őrséget szerveztek, még mielőtt Luca

elment, nehogy kettesben maradhassunk, viszont most nyilván nem jutott idejük

erre.

Luca ki is használta az alkalmat, levágta a táskákat a földre, elvette tőlem,

amelyiket én hoztam fel, majd szó nélkül magához húzott, és csókolni kezdett.

Olyan hévvel csinálta, hogy képtelen voltam bármire is gondolni, a fejemben,

mintha igazi tűzijáték robbant volna, a bőröm pedig égett minden olyan helyen,

ahol Luca megérintett. Még sosem csókolt meg így, de mit is mondjak, eléggé

tetszett.

Végül az ágyán kötöttünk ki, kicsit egymásba gabalyodva, viszont nem

csináltunk semmi olyasmit, amire azt mondtam volna túl sok – kérdés persze,

hogy mire alkalmaztam volna ezt a kijelentést –, végül csak kifulladva

feküdtünk egymás mellett (illetve a fejem a mellkasán volt, és félig átöleltem,

miközben ő simogatta a hajam, de ez lényegében még egymás mellett volt), és

jólesően hallgattunk. A csókjai és az érintése mindent elmondott, amit kellett.

Hiányoztam neki, vagyis ez azt jelenti, hogy fontos vagyok a számára. Nem is

érezhettem volna jobban magam abban a tudatban, hogy számomra ő mennyire

az.

Amikor Mrs. Mangini benyitott, zavartan felkaptam a fejem.

- Bocsánat – mondta hezitálva, de Luca már intett is.

- Nem csinálunk semmi olyat, anya! Szia!

Azzal dedós ölelésre nyújtotta az anyukája felé a karjait, és kicsit vigyorgott

hozzá. Mrs. Mangini úgy csinált, mintha nem bűvölte volna el a fia, de azért

zsörtölődve adott neki egy kisebb taslit – talán csak úgy megszokásból –, aztán

megölelte. Nagyjából ekkor döntöttem el, hogy ez mégis tökéletes viszontlátás

volt.

Persze Luca nem bírta ki, hogy ne hallja még aznap a híreimet, két órát szánt a

regenerálódására (feküdt még egy kis ideig az ágyán, aztán lementünk a

konyhába, ahol befalta a maradék minestronét, majd nagy kínlódva bedobálta a

szennyesét a kosárba), végül megkérdezte, mi újság a bandaügyekkel. Akkor

végre szabadjára engedhettem magam, hogy elújságoljak mindent.

Luca figyelt rám, aztán mikor mondtam, hogy a garázsban vannak a papírjaim a

jelentkezőkről, azt mondta, menjünk le. Természetesen a változtatásokat

meglepetésnek szántam, így arról egyetlen szót sem szóltam. Amikor belépett,

érdeklődve nézett körül. Erősen figyeltem a reakcióit, és borzalmas iramban

dobogott a szívem, amikor mosolyra húzódott a szája, és lassan odasétált a

falhoz megérintve az egyik dalszöveget.

- Nem fogja ez elvonni a figyelmünket? – kérdezte.

- Hát... nem hiszem – mondtam zavartan, mert nem éppen erre számítottam. –

Szerinted el fogja?

Mielőtt válaszolhatott volna Cenzo robbant be a garázsba – szerencsére már

felöltözött, és nem a Megan pólót vette fel – bejelentve, hogy vett egy

basszusgitárt magának. Merthogy tud rajta játszani, és ezentúl fog is. Ezen a két

srác veszekedni kezdett, mert Luca szerint erről eddig szó sem volt, míg Cenzo

azt állította, attól, hogy Luca nem tudott róla, hogy ő már fél éve (mikor jutott ez

eszébe?) gyűjtöget, még így van, Luca vagy kidobja a bandából vagy elfogadja.

Szóval ordítozni kezdtek egymással, Luca követelte, hogy azonnal mutassa meg,

mit tud, így rólam elfeledkeztek, ami nem volt nagy baj, úgyis haza akartam

menni, csak épp... oké, kicsit bántott, hogy Luca nem dicsérte meg a garázst.

Tudtam, hogy később még felhozza a témát, de én gyerekesen rögtön akartam

mindent.

- Ezeknek meg mi baja? – kérdezte Nico, amikor összefutottunk a nappaliban.

Szerintem épp a garázsba indult, hogy elcsendesítse az öccseit, mert felverték a

házat.

- Mert szólnod kellett volna, hogy hangszert akarsz váltani! – ordította épp Luca

tisztán érthetően, így amolyan ez van módon legyintettem, Nico pedig bólintott.

- Hazamész?

- Igen, nem akarom hallgatni őket. Meg Luca amúgy is fáradt, halálra énekelte

magát – mosolyodtam el.

- Az biztos – hagyta rám. Épp indultam volna tovább, örülve, hogy nem kérdezi,

mit szólt Luca a garázshoz, amikor mégiscsak megkérdezte. – És mit mondott,

mikor meglátta az új próbatermét?

- Még semmit – vallottam be, mire Nico arca elkomorult. – De mondom, hogy

fáradt, majd úgyis...

- Ja, majd biztosan – morogta gúnyosan.

Meglepetten néztem rá a hangsúlya miatt, hiszen ő nem szokott ilyen lenni, de

mivel nem nézett vissza rám, végül vállat vontam, aztán hazasétáltam. Végül is

ő sem lehet állandóan jókedvű, viszont gondoltam majd felvidítja a hétvégi

búcsúbulija, amit a garázsba szerveztem – természetesen Mrs. Mangini

engedélyével.

Luca visszatérésével a banda (még mindig név nélkül, ami miatt Luca egyre

rondábban nézett Sage-re) újra elemében volt, a Magányos farkas sokkal jobban

szólt basszusgitárral, így a negyvenkét emberből harmincegy alapból kiesett,

mert ők csak egy hangszeren játszottak. A maradékkal Luca nem volt elégedett,

így még mindig nem volt új tag a hétvégére, csak jónéhány szóváltás, amit már

kezdtem nagyon unni.

Nem terveztem óriási bulit, csak páran voltunk, viszont arra számítottam, hogy

majd elszórakozunk Nicóval, ehelyett szegénynek azt kellett hallgatnia, hogy

Luca és Cenzo megint egymásnak estek ezúttal az új tag miatt. Cenzo eddig is

harapós volt, de amióta Luca visszajött, ő is hozta a formáját, rajtam kívül szinte

mindenkibe belekötött. Például Sage-be, akit Lori védett meg mondván „Luca

végül is nem tudhatja biztosra, hogy Sage elrontotta-e az ütemet, ha ő maga nem

tud dobolni” pedig mindannyian tudtuk, hogy Sage hibázott, csakhogy Lori

érvelése vad volt és támadó, Luca pedig hamar visszavonult, mintha nem tudna

mit kezdeni vele. Vicces volt ez a kis szóváltás akkor, a bulin már nem annyira.

- Most mi bajod van Alfie-val? – dühöngött Cenzo, arra a béna pulóveres srácra

célozva, akit valahogy mindenképp bent akart tartani.

- Semmi, azon kívül, hogy nem ő a legjobb, vízfejű! – csapta le Luca a kóláját a

kisasztalra. – Evant akarom a bandába!

- De ez nem csak a te bandád, hogy egyedül dönts! Sage is ellene van.

- Sage tartózkodik! – fújtatott Luca idegesen. – Az ő szava meg amúgy sem

számít, mert rohadtul semmit nem tesz a bandáért!

- Hé! – csattant fel Sage. – Akit én akartam azt már első körben kidobtátok!

- És hol van a bandanevünk?! – ordított rá Luca. – Ezt az egyet kértem tőled, de

te csak olyan hülyeségekkel jössz, mint a Bukott Angyalok!

- Na, az nem is olyan rossz! – szólt közbe Fran védve az ötletét, de senki nem

figyelt rá.

- De gondolkodtam! – vágott vissza Sage. – Azért vagy pipás, mert te is, csak

nem vallod be, hogy nem jutottál semmire!

- Ez igaz! – vágta rá Cenzo elégedetten.

Luca totál kiakadt, és dühösen nézett Cenzóra, majd Sage-re.

- Csesszétek meg, lúzerek!

- Állj le! – sikítottam el magam, mire mindenki rám nézett. Oké, ki voltam

bukva, főleg attól, hogy még sosem láttam Lucát ennyire mérgesnek, és tökre

fájt a szívem a vádaskodásaitól. Nem akartam ellene lenni, de nem volt igaza,

egy kicsi részem utálta, amiért így beszél Cenzóval egy jóval nagyobb pedig

amiatt, ahogy Sage-dzsel bánik. – Ne mondj nekik ilyeneket!

- Neked aztán végképp nincs jogod beleszólni, Riss! – legyintett le

türelmetlenül. – Nem vagy tag!

Olyan volt, mintha kést döfött volna belém, hirtelen levegőt sem kaptam a

megalázottságtól, főleg, hogy mindenki rám nézett, mit szólok ehhez.

- Kivéve, hogy ő írta az összes szaros szövegedet, mindent megszervez a lusta

segged alá, ráadásul a barátnőd is! – csattant fel Lynn gúnyosan. – Tényleg

semmi köze hozzá!

- Mindegy – motyogtam, majd gyorsan elrohantam, mielőtt elbőgöm magam.

Azt azért nem éltem volna túl, főleg, mert ezen annyiszor átestem már. Luca

nagyon jól tudta, hogy hová kell ütnie, ahol nagyon fáj, és az, hogy hivatalosan

nem vagyok tagja a bandának, tényleg érzékenyen érintett. Luca egyszerűen

nem akarta, hogy benne legyek, akármennyire is igyekeztem megfelelni neki. A

fenébe, még azt sem akarta, hogy elénekeljünk valamit közösen az

Aranyrögben! Azt hiszem, attól félt, hogy leégetném a hangommal, holott

évekig gyakoroltam, hogy ha egyszer eljön az idő, képes legyek normálisan

végigénekelni vele valamit. Holtbiztos, hogy nem égetném le! De úgy látszott,

ezt soha nem fogja megtudni.

*

„When the world got you feelin low

He's given you his last, cuz he's thinking of you first

Given comfort when you're thinking that you're hurt

That's what's done when you really love someone”

– Alicia Keys: When You Really Love Someone

Lori

- Nem vagy tag!

Amikor Luca ezt mondta Rissának, a lehető legjobban bántotta meg. Nem

voltam régóta közöttük, de Rissa rajongása a három srác és a zenéjük iránt még

nekem is nyilvánvaló volt. Minden próba előtt ő volt az, aki mindent elrendezett,

és utána ő volt, aki ott maradt még pakolgatni egy kicsit. Ráadásul állandóan

egy kis jegyzetfüzetet tartott magánál, amibe dalszöveg sorokat vésett fel, ha

épp megszállta az ihlet.

Nemcsak emiatt voltam kiakadva Luca igazságtalansága miatt, hanem mert

Rissa jó barátnőm volt. Azzal, hogy Sage a pasim lett, nemcsak normális

párkapcsolatot kaptam, hanem barátokat is. Egy ideig képtelen voltam elhinni,

de miután Sage hivatalosan is bemutatott, hirtelen része lettem valaminek. Rissa

hívott, hogy nem ismerek-e valakit, aki ért a videószerkesztéshez, aztán hívott,

nincs-e kedvem elmenni szurkolni Lynnek, akivel előtte alig beszéltem, de a

gördeszkás bemutatóján (ahol egy olyan nagy emelvényes izén csinált

mindenféle trükköt, ami közben simán kitörhette volna a nyakát) tök jól

összemelegedtünk, aztán hívott, hogy nem akarok-e segíteni megszervezni a

búcsúztatóbulit Nicónak, aki egyetemre megy. Mivel mindenre igent mondtam,

lőttek az unalmas, mikor hív már fel Sage perceknek, annyira be voltam

táblázva, hogy úgy döntöttem, mégsem rakom ki a kétezer darabos Szent Péter

bazilikát. Ami nagy szó, mert terveztem.

Na, nem mintha ezt bántam volna, Lynnel és Rissával lógni szórakoztató volt.

Nem is lehetett összehasonlítani őket Alicia baráti társaságával, akik a legújabb

színű körömlakkokon tudtak összeveszni. Igaz, Rissa körmei is minden nap más

színűek voltak – egyszer váltakozva használt lilát és rózsaszínt az ujjain –, de

szerencsére sosem beszéltünk róla túl sokat, viszont minden másról igen.

Legfőképpen a bandáról és pasikról (rosszakról és jókról egyaránt), ráadásul

sosem zártak ki a témákból, ha épp nem tudtam hozzászólni. A filmeket, amiket

nem láttam elmesélték, a zenéket, amikről még sosem hallottam

meghallgattatták velem, és aprólékosan beavattak a banda minden egyes

ügyébe.

Kicsit meglepődtem, amikor kiderült, hogy Rissa Lucával jár együtt, és

kényelmetlenül éreztem magam az Alicia-Luca affér miatt, de Rissa

megnyugtatott, hogy őt egyáltalán nem zavarja. És csak ilyen egyszerűen

barátok lettünk. Tehát ki voltam akadva Lucára, amikor elrontotta a hangulatot.

Lynn helyettem is elrohant Rissa után, Fran arról motyogott, hogy ez nem volt

szép Lucától, Cenzo felháborodva meredt rá – ami azt hiszem, azt jelentette,

annyira megdöbbent, hogy nem is tud mit mondani, különben már teljes

hangerővel ordított volna – Nico pedig felállt, és „nekem ebből elegem van”

mormolással elment. A sarokban Storm morgott arról, hogy szétveri Luca

pofáját, Dylan pedig visszalökte a kanapéra, mondván, hogy nem fogja.

Szerencse, hogy Bradley nem volt itt, mert ő tényleg nagyon verekedős, és

nehezebb lett volna megállítani. Kérdőn néztem Sage-re, hogy megtudjam, ő mit

gondol, és azt vettem észre, hogy Lucával egymásra merednek. Nem tudom,

hogy csinálták, de szavak nélkül beszélgettek. Sage dühösnek tűnt, de néhány

oda-vissza pillantás után lenyugodott kissé.

Addigra Storm és Dylan elmentek – mármint Storm elrohant, Dylan meg ment

utána – Franceska átölelte Cenzót és valamit magyarázott neki, én pedig totál

feleslegesnek kezdtem érezni magam csendes megfigyelőként.

- Ennyit a buliról – nyögött fel végül Sage gondterhelten. – Én komolyan

gondolkodtam, mi legyen a nevünk.

- Tudom – nézett el Luca az ajtóra, és látszott rajta, hogy azon filózik, menjen-e

Rissa után.

Luca Mangini kész rejtély volt számomra. Nála jobb vezetői képességekkel

rendelkező embert nem ismertem, és ezt mérhetetlenül irigyeltem tőle.

Megszokta, hogy ő a főnök, és ez meg is látszott a viselkedésén. Állandóan

lehordta a sárga földig Sage-et és Cenzót, de azok fel sem vették, mert – ahogy

később észrevettem –, tudták, hogy Lucának általában igaza van. Ha meg nem

volt, és Luca csak a rossz kedve miatt piszkálódott, azt is tolerálták, amíg vége

nem lett a próbának, utána szétszívatták, ami úgy végződött, hogy egy csomó

hülyeséget vágtak egymás fejéhez, legvégül pedig Luca kijelentette, hogy

normális társaságra van szüksége, és kézen ragadva Rissát, elmentek valahová.

Kezdetben Rissa és Luca kapcsolatát sem értettem annyira, mert nagyon úgy

tűnt, Luca totál közömbös iránta, de aztán észrevettem a jeleket. Luca szerette a

maga módján. Ez látszott abból is, ahogy az ajtót bámulta Rissa után.

- Saluce – nyögtem ki, mire mindenki rám nézett.

- Tessék? – fordult felém Sage.

- Ez lehetne a bandanevetek – néztem Lucára. – Szerintem egyszerű, és jól

asszociál is. Saluce – mondtam megint, mint valami idióta.

Mind a hárman (vagyis négyen, de Fran most nem annyira számított) rám

meredtek.

- Uh... mint apád kutyája? – kérdezte Sage.

Elnevettem magam. Sage hajlamos mindent kinyögni, mielőtt átgondolná.

- Az Saluki – magyaráztam. – Saluce, mint Sage, Luca, Cenzo,

mindegyikőtökből egy kicsi, és hasonlít a szalutálni szóra, ami így olyan...

tiszteletet ébresztő.

- Tetszik! – jelentette be Cenzo nagy hangon. Majd ránézett Lucára. Sage nem

nyilatkozott, követte Cenzo példáját. Mivel Franceska is Lucát nézte, nekem

sem volt más választásom. Ő volt a főnök.

Visszanézett először rám, majd a két társára. Bármit megadtam volna, ha tudom,

mit gondol. Kicsit morbidnak éreztem magam, hogy legszívesebben az agyában

kotorásznék, hogy rájöjjek, mégis hogy éri el, hogy mindenki csodálja. Még

nekem is nehezemre esett nem beleesni ebbe a csapdába.

- Jó lesz ez – biccentett végül nekik. – Kösz, Lori – mosolygott rám halványan,

mire megint elkapott az az érzés, mint mindig, amikor hozzám szól.

Na nem, semmi romantikus, inkább zavaró. Valahogy furán bánt velem, mintha

minden szavát megfontolná, mielőtt a szemembe mondja őket. Mintha tudna

valamit, amit én nem. Nem tudom, mások hogy vannak vele, de én utálom, ha

valaki olyasmit tud, amit én nem.

Mivel nem miatta, hanem Sage miatt találtam ki, csak biccentettem, és a pasim

felé fordultam, aki álmélkodva nézett rám, majd magához húzott, hogy

megcsókoljon. Még mindig képtelen voltam elhinni, hogy egy olyan srác, mint

ő, velem akar lenni. Alicia akárhányszor csak alkalma volt rá, a fejemhez vágta,

hogy vigyázzak vele, nehogy átverjen (?), de Rissa és Lynn folyton

megerősítették, amit én is gondoltam. Hogy Sage-nek az exével való szakítás

után elege lett az olyan lányokból, mint ő, azért választott engem. Először egy

kicsit fura volt a kapcsolatunk, aztán, amikor rákérdeztem, mi is van,

megnyugtatott. Azóta pedig tök jól megvagyunk.

A jó viszonyom Rissával Sage-hez is közelebb hozott. Már szinte minden nap

találkoztunk vagy beszéltünk mobilon, és elhívott magukhoz is. Mármint a

házukba, nem Manginiék garázsába, mint először.

Előre figyelmeztetett, hogy a bátyjai őrültek, ne foglalkozzak velük, amitől a

világ legerősebb görcse támadt a hasamra, és rettegni kezdtem tőlük. Szemétláda

Tobynak voltak olyan barátai, akik egyszerűen képen röhögtek, mikor

megláttak, így nem sok jóra számítottam Norwoodéknál.

Először minden csendesnek tűnt, Sage útba igazított a szobája felé, mondván

halkan osonjak be, ő addig hoz üdítőt, és ha szerencsénk van nem is futunk

össze egyik rettegett bátyjával sem. Sajnos nem jött össze, épp az ajtókat

számoltam, hogy el ne tévesszem Sage-ét, amikor egy szőke hajú, magas srác

lépett ki az egyiken. Bár már két éve végzett a sulinkban, még emlékeztem rá,

Tonynak hívták és az egyik legmenőbb srác volt akkoriban.

- Helló – köszöntött őszinte mosollyal. – Rissához jöttél? Mert szerintem

Manginiéknál van a szomszédban.

- Szia – bólintottam kicsit reszketegen. – Nem, Sage-dzsel jöttem. Én...

- Sage-dzsel? – dugta ki a fejét egy másik szőke az ajtón. Storm, felismertem őt

is. – Hé, én ismerlek! Ismerlek?

- Ki az? – hallottam egy harmadik hangot még a szobából, mire kilökve

Stormot, az egyik idősebb báty, Bradley (kizárásos alapon, mert Dylant

ismertem, Drew pedig nyár végéig nyaralt) is megnézett magának. – Szia!

- Sage-hez jött – röhögött fel Tony, mire igyekeztem nem megbántódni, bár elég

rosszul esett.

- Várj, nem is biztos, hogy a barátnője! – legyintett Storm. – Ahhoz túl okosnak

látszik. Amúgy mondom, hogy ismerlek valahonnan. Mi a neved?

- Lorinda Szalay... Lori – mondtam kedvetlenül.

- Á, gimi – bólintott Storm, majd színpadiasan sóhajtott. – Akkor biztos tudsz a

mi kis Sage-ünk problémájáról.

- Töketlenitisz – nyögte be Bradley, és a szájára szorította a kezét, hogy ne

vihogjon fel. Elég gyerekesnek tűnt, főleg, hogy a másik két fiú szomorúan

bólogatott.

- Nos, igen – vette át a szót Tony. – Ne vedd a szívedre, ha csak a kezedet fogja,

és szeret-nem szeretet akar játszani egy virágos mezőn...

- Vagy előveszi a kedvenc táncszőnyegét, hogy megmutassa, mit tud. Mondta,

hogy megdöntötte az összes csúcsot? – bólogatott még mindig Storm. – Ha

akarod, segítünk elmenekülni, amíg nem túl késő.

- Mi a franc? – csattant fel Sage, aki épp a lépcsőn jött felfelé az üdítőkkel. –

Hagyjátok békén! Tűnjetek innen! – mellém sietett, és csúnyán nézett a

testvéreire, akiken a megrettenés semmilyen jele nem látszott.

Bradley a szívére szorította a kezét.

- Hát nem édesek? Hugi, lehet, hogy mégsem vagy meleg? Mondjam le a

vakrandit, amit szerveztem neked?

- Várjatok, maradjatok így! – kiáltott közbe Tony és elkapta a mobilját. –

Mondjátok, csíz!

Azt hiszem, sikerült lekapnia, ahogy Sage egész egyszerűen rájuk zúdítja a

kezében tartott pohár kólát, majd káromkodva benyomott a szobájába, és ránk

zárta az ajtót. A bátyjai odakint ordítottak mindenfélét, de akármennyire is

hangosak voltak, csak tovább hülyéskedtek (meg beígértek pár csúnya dolgot

Sage-nek későbbre, de az hiszem, nem mondták komolyan).

- Még egyszer bocs – adta a kezembe a megmaradt kólát Sage vörös arccal.

Sikerült jól leégetniük, bár én nem tartottam annyira cikisnek a helyzetet. Őrült

volt, de nem vészes.

Körülnézve a szobájában csak még jobban belezúgtam. Tudom, hülyeség ezt így

kijelenteni, de tényleg így volt. Először is szép rend volt, és friss illat. Nem

voltak félmeztelen csajok a falakon, sem pedig óvszer az éjjeliszekrényre

készítve (Toby után direkt megnéztem), helyette Sage ágya mellett könyvet

láttam. Igaz, csak egy kötelezőt, amiben kábé a huszadik oldalon volt benne a

könyvjelző (ahogy az utána következő napokon mindig, tehát nem nagyon

haladt), de akkor is, legalább próbálkozott. Szóval azóta tök jól elvagyunk mi

ketten, és már többször is jártam a házukban megismerve a szüleit és a bátyjai

kevésbé őrült oldalát is.

Mindezek ellenére még sosem volt annyira jó együttlétünk, mint azon a napon,

amikor benyögtem az amúgy már egy hete – ami amúgy örökkévalóságnak tűnt,

mert úgy éreztem, már évek óta a társaság tagja vagyok – dédelgetett

bandanevet. Mire feleszméltem, már csak Sage és én maradtunk a garázsban.

- Uh, már nem érzem a számat – húzódott el, majd mosolyogva nyomott egy

utolsó csókot az ajkaimra. Oké, az enyémek is elég érzékenyek voltak. – Mit

akarsz csinálni? – kérdezte körbenézve.

- Még csókolózni – böktem ki, mielőtt végiggondolhattam volna. – Vagy akár

megtaníthatsz dobolni is – tettem hozzá gyorsan.

- Inkább az előbbi – döntötte el kapásból, aztán már csókolóztunk is megint,

ezúttal a süppedős kanapén.

Bár már több mint egy hónapja randizgattunk, még sosem kellett rászólnom

semmiért, Sage-ben nyoma sem volt az olyan szexőrült Toby féléknek, akiknek

minden második gondolata az, hogy bejussanak egy lány bugyijába. Néha már

szabályosan csodálkoztam, miért nem használ ki egy olyan helyzetet, amit

mindenki más kihasználna, már egy csomószor voltunk kettesben a szobámban,

és az övében is eddig háromszor. Manginiék garázsa törte meg a rendszert.

Hazudnék, ha azt mondanám, engem nem kapott el a hév, rajtam feküdt, és úgy

csókolt, mint aki ennél sokkal közelebb akar jutni hozzám. Úgy éreztem, ez

rendben van, mert én is azt akartam, ha nem is a lehető legközelebb, de egy

kicsivel közelebb. Amikor lassan a nyakam felé kezdett közeledni a szájával,

minden puha érintésével egyre jobban előcsalogatva azt az énemet, amelyik még

engem is megijeszt kicsit – eléggé hormon vezérelte alak, aki úgy vélte, csodás

ötlet Manginiék garázsában szeretkezni –, én is elkezdtem tapogatózni egy

kicsit. Végigsimítottam a hátán, amíg le nem értem a derekáig, ahol a pólója

találkozott a farmerjával. Olyannyira meleg volt a bőre, hogy a ruháján keresztül

is sütötte a kezemet. Utáltam azokat a hülye ruhákat, egyszerűen muszáj volt

konkrétan hozzáérnem. Forróbb volt, mint gondoltam, és a tény, hogy miattam

hevült fel ennyire, hihetetlen izgalommal töltött el. Elég volt néhány simogatás,

és Sage abbahagyta a nyakam csókolgatását, hogy ránézzen az arcomra.

- Lori – mondta halkan, úgy ejtve a nevem, hogy teljesen beleborzongtam.

Nem tudom, mit akart még mondani, Tobynál ilyenkor jött a könyörgés, hogy

engedjek meg ezt vagy azt, Sage ezzel szemben nem kért engedélyt. Kicsit

változtatott a testhelyzetén – az egyik combja az enyémek között értelmet adott

a beindult kifejezésre, amit eddig még sosem tapasztaltam magamon – majd újra

csókolózásba kezdtünk, ezúttal vadabbul, mint addig bármikor. Amikor

elkezdett simogatni a vállam, majd a kulcscsontom felé, kicsit kényelmetlenül

kezdtem érezni magam, mert azt hittem, jön a csavargatás, gyürködés meg

masszírozás (?) – fejezetek a melleim és Toby című undok történetből –, de

Sage csak végigsimított, aztán a hasamra csúsztatta a kezét, végül az oldalamra,

aztán megtámaszkodva mellettem, megszakította a csókunkat, és félig

felemelkedett rólam.

- Te még uh... ugye még nem voltál... vagy igen? – nézett rám kérdőn a félig a

szemébe hulló haja mögül.

- Nem voltam – ismertem el kissé zavartan, és óvatosan elsimítottam a haját.

Behunyta a szemét, amikor hozzáértem az arcához, és mély, picit szakadozott

levegőt vett.

- Jó – mondta, és elhúzódott. – Innom kell.

Kicsit értetlenül néztem, ahogy odamegy az asztalhoz, megtölt két poharat

kólával, majd miközben az egyiknek lehúzza a tartalmát, felém nyújtja a

másikat. De nem is nézett rám közben. Azon tűnődtem, hogy most akkor mi

van. Mit jelent az, hogy „jó”?

Még akkor is ott ültem kezemben a kólával, amikor ő leült a dobjai mögé, és

kérdőn nézett rám.

- Nem jössz? Onnan nehezen fogod látni, mit kell csinálni.

Hirtelen rájöttem, hogy csak a programunkat folytatjuk, csókolózni akartam, azt

megkaptam – de még milyen tökéletes adagban! –, most megtanít dobolni.

Ennyi. És mivel ő nem Toby, nem fog azon problémázni, hogy szexelünk-e

vagy sem. Viszont... biztos nem probléma ez neki?

A választ akkor kaptam meg, amikor odaértem, ő meg egyszerűen az ölébe

ültetett, majd magyarázni kezdte, hogy dobolni könnyű. Az ölében ülve, ahogy a

kezembe adta a dobverőit, és a csuklóim átfogva beszélt, miközben a lélegzete a

fülem és az arcom oldalát simogatta, egyáltalán nem tűnt könnyűnek. Viszont

annál boldogabb voltam.

Sage épp próbált rávenni, hogy utánozzam le, amit dobolt, amikor Rissa és Luca

visszajöttek a garázsba. Egymás kezét fogták, Rissa arca pedig újra vidám volt,

amiből nem volt nehéz kitalálni, hogy időközben kibékültek. Kíváncsi lettem,

Luca mit mondott, hogy ilyen könnyedén megúszta.

- A többiek már mind elmentek? – sóhajtotta Rissa elkomorodva. – Szegény

Nico nem volt nagyon csalódott?

- Nem vettem észre – rázta meg a fejét Sage, mivel elengedte a csuklóim,

zavartan felálltam az öléből. Szinte egyszerre mozdult velem, az egyik kezét a

derekamra tette, a másikkal elszedte tőlem a dobverőit, közben Rissára nézett. –

Mit szólsz a bandanevünkhöz?

- Mi? – kerekedett el a lány szeme. – Megvan a név? Mi az? Te találtad ki?

Vagy...

Lucára nézett, aki rámosolygott, és megrázta a fejét.

- Lori találta ki.

- Mondjátok már! – sürgetett minket türelmetlenül.

- Saluce – mondtuk egyszerre mindhárman. Hú, egész jól hangzott, Luca és

Sage egymásra vigyorogtak.

- Saluce – ismételte Rissa, majd álmélkodva kimondta még legalább ötször

egymás után, közben meg a falra meredt, ahol az a hatalmas üres hely volt, amit

a bandanévnek hagyott szabadon. – Tetszik – mosolygott rám. – Hogy találtad

ki? És milyen színnel fessem fel?

Luca mosolyogva átkarolta, és nyomott egy puszit a hajára.

- Ráérsz még azzal, Riss!

- De úgy örülök, hogy van nevünk! – dőlt bele Rissa az ölelésébe. – A többiek

tudják már?

- Cenzo és Fran – bólintott Luca.

- Akkor felhívom Lynnt, aztán úgyis beszélni akartam Nicóval még mielőtt...

- Kicsit még maradj velem! – vágott közbe Luca.

A kérése kicsit megdöbbentett, de ahogy észrevettem Rissát is. Fura volt

ilyennek látni Lucát, talán, mert eddig folyton csak parancsolgatni és

főnökösködni láttam. A suliban is mindenkivel haverkodott, lányokat csavart az

ujjai köré, legalább egy egész szinttel feljebb helyezkedett el az iskolai

ranglétrán, mint mindenki más. Sosem tűnt olyan esendőnek, mint amikor

megkérte a barátnőjét – aki egyébként imádta őt –, hogy maradjon vele, mintha

attól félne, ha a lány most elmegy, soha nem jön vissza. Rissa nem mondott

semmit, csak megfordult, és átölelte. Ahogy elnéztem őket, rájöttem, hogy van

abban valami, amit Rissa mindig hangoztatni szokott. Egymásnak teremtették

őket. Csak az a baj, hogy Luca néha mintha elfeledkezne erről.

Sage-re pillantottam, hogy mit szól az aranyos jelenethez – általában nem szereti

látni az ilyesmit, legalábbis ezt mondta –, de természetesen nem figyelt. Épp

képzeletbeli porszemeket pöckölt le a dobszerkójáról. Amikor észrevette, hogy

mosolyogva figyelem, vállat vonva abbahagyta. Gyors pillantást vetett Lucára és

Rissára (épp ölelkezve sugdostak egymásnak), majd a kijárat felé nézett.

- Hazakísérlek – biccentett arrafelé, majd elgondolkodva hozzátette. – De előtte

ehetnénk valahol, éhen halok.

Muszáj volt elnevetnem magam. Nem azért, mert ott volt egy tálcányi szendvics

a garázsban, amiből már hármat eltüntetett, és biztos voltam benne, hogy

hazafelé is tetemes mennyiségű kaját nyom majd be, hanem mert még mindig

képtelen voltam elhinni, hogy velem jár. Néha az, hogy az ember lánya

szerelmes, már elég ok a nevetésre. Biztos voltam benne, hogy életem legjobb

nyarát élem.

Megjegyzés: tudom, hogy sokat késtem a frissel, ezért bocsánatot kérek, de

tényleg minden összejött februárra, és egyszerűen nem jutott időm rá. Viszont

örömmel jelentem, hogy kész vagyok azzal az írással, ami eddig elvitte a

legtöbb időmet, szóval most többet tudok foglalkozni ezzel a sztorival, főleg

mivel most jönnek az izgalmasabb részek, hiszen végre vége van a nyárnak, és

kiderül, mi is volt Luca terve valójában, és hogy ez mit jelent a banda számára.

7. Őrület

„This is the story of my life

And I write it everyday

I know it isn't black and white

And it's anything but grey

I know that no I'm not alright, but I feel ok cos

Anything can, everything can happen”

- Bon Jovi: This is the story of my life

Luca

Sosem értettem, ki a franc örül a nyár végének, és hogy miért vannak azok a

halál unalmas megnyitóünnepségek a suliban, amire mindenkinek kötelező

elmenni, de most én is azok közé az idióták közé tartoztam, akik kifejezetten

örültek a szeptembernek. Erre vártam már hónapok óta, reméltem, hogy

megszabadít a bűntudattól, amit akkor éreztem, ha Rissára néztem, vagy ha

kinyomtam egy újabb hívást Flortól. Ha biztosra tudom, hogy attól jobb lesz a

helyzet, már rég elmondtam volna az igazat Rissának, de elég volt csak

elképzelnem, milyen beszélgetés lenne az, hogy biztos legyek benne, nem fog

menni. Csak fájdalmat okoznék neki, csalódna bennem, és vége lenne

mindennek közöttünk. Nem érdemelte ezt.

- Ott még vannak helyek – szorította meg a kezem, és az egyik sor közepe felé

bökött. – Vagy van még valaki, akinek köszönni akarsz? – villantott rám egy

játékos mosolyt.

Annyira édes volt, hogy a világ legszarabb alakjának éreztem magam mellette.

Hogy voltam képes ránézni valaki másra, mintha nem gondoltam volna

komolyan a kapcsolatunkat? És még csak nem is mondhatom, hogy csak

ránéztem Florra...

- Nem, menjünk! – bíztam rá magam Rissára, aki máris átvágott a tömegen a

kiszemelt helyek felé, magával húzva engem.

Nem lehetett nem nevetni, amikor láttam, hogy nem érdekli, ki akar még szót

váltani velem, csak akkor állt meg, amikor elérte a célját, vagyis azt a két szabad

helyet, ahol kényelembe helyeztük magunkat. Bírtam ezt benne, amit

elhatározott, azt meg is csinálta, ráadásul még kérni sem kellett a dolgokra.

Amíg távol voltam amellett, hogy megszervezte a válogatást, kiglancolta a

garázsunkat, elolvasott vagy egy tucat videószerkesztésről szóló könyvet, így

elmondása szerint össze tudja majd vágni a Saluce kisfilmjeit, pluszban még

jobban magába bolondította Cenzót meg Nicót, anélkül, hogy észrevette volna.

Rissa mellett nem volt túl sok dolgunk, ő egymagában képes volt mindent

kézben tartani, mégsem váltott át soha főnökösködőbe. Azt meghagyta nekem,

ezzel mi ketten álomcsapatot alkottunk.

Büszkén átkaroltam, és nyomtam egy puszit a hasznos kis homlokára.

- Merre lehetnek a többiek? – forgatta a fejét.

- Sage ott van elől – biccentettem az első sorba, ahol Lorival üldögéltek. –

Cenzo meg valahol hátul Frannel.

Persze Rissa nem nyugodott, amíg meg nem talált mindenkit a szemével, csak

aztán dőlt hátra kényelmesen, és kezdett el fecsegni a kamerákról. Csak akkor

hallgatott el néhányszor, amikor újabb és újabb csajok köszöntek oda nekem,

ilyenkor a szemét forgatva nézett rám. Elég nyilvánvaló volt a szándéka, így

közelebb húztam magamhoz, hogy lássak az emberek, mi a pálya. Most már

hozzám tartozott.

Végül csak elkezdődött az évnyitó, az igazgatónk felkacsázott az emelvényre, és

a mikrofon felé hajolva belekezdett a szokásos beszédbe. Rissának feltűnt a

hapsi a profi kamerával, és kérdezgette, szerintem, mit vesznek fel, de csak

vállat vontam. Különben unalmas beszéd volt, mint mindig, a zajszint is eszerint

emelkedett, de aztán eljött a pillanat, amire vártam.

- És idén még egy hatalmas élmény vár az iskolánk diákjaira, ugyanis

lehetőséget kaptunk, hogy részt vegyünk egy iskolák közötti rendezvényen, ami

az egész tanéveteket átfogó...

- A Trimágus Tusa? – ordította be valami nagyeszű, aki miatt kitört az általános

vihogás, és nem hallottam a mondat végét. Többen pisszegni kezdtek, Rissa

pedig nagy nyílt szemekkel meredt az igazgatóra.

-... de nem az én tisztem erről beszélni, fogadjátok szeretettel a program egyik

főszervezőjét, Martin Szalayt!

A tévéből már ismert ürge felrohant a színpadra, és az ő láttán már mindenki

tudta, miről van szó, hiszen tavaly nem volt, aki ne gondolta volna, milyen

király lenne, ha a mi iskolánk is bekerülne. Még nagyobb hangzavar tört ki,

Rissa pedig felém fordult.

- Ez az, amire gondolok? – kérdezte ámuldozva.

Megsimogattam az arcát, és nyomtam egy csókot a szájára.

- Üdvözöllek a School’s Stardomban!

Ahogy számítottam is rá, a bandám rohadtul el volt ájulva. Láttam Sage milyen

képpel kérdezgeti Lorit a kőgazdag apjáról, aztán Cenzo állt fel a beszéd

közben, és nem zavartatva magát keresztülvágott a sorokon, hogy eljusson

hozzám. Mr. Szalay még mindig mondta a magáét, de Rissa és Cenzo már a

jelentkezésünket tervezgették, Sage pedig hátrafordulva keresett minket a

tömegben. A képükről azt az izgatottságot olvastam le, ami engem is majdnem

egész nyáron át tartó vigyorgásra késztetett. Örültem, hogy én már nagyjából túl

vagyok a kezdeti izgatottságon, mert így vághattam a laza fapofát.

Háromnegyed óra múlva a furgonban már egymás szavába vágva dumáltak,

biztosra véve, hogy nyerni fogunk és híresek leszünk.

A School’s Stardom egy iskolai zenés tehetségkutató verseny, legalábbis első

körben. A szokásos lássuk, mit tudsz, zsűrivel meg diákszavazással, amíg valaki

meg nem nyeri a házon belüli első helyezést. Mivel egyértelmű, hogy nálunk a

Saluce fog nyerni, emiatt nem is kellett aggódnom, viszont tíz másik iskola is

versenyez velünk együtt, az iskolán belüli versenyek után a legjobb tíz mérkőzik

meg egymással, és ez az igazán nagy durranás. A nyertesből Mr. Szalay sztárt

csinál, de még ha nem is nyernénk, az ismertség garantált, ugyanis a tíz iskola

képviselői igazi színpadon, egy másfél órás tévéműsor keretében adják elő a

számaikat, aztán a nézők döntik el, hogy ki jut tovább a következő heti

fordulóra. Ez lesz a Saluce nagy kiugrása, és végre nem én voltam az egyedüli,

aki tudta!

Cenzo, Sage és Rissa tomboltak. Cenzo üvöltött, Sage hadart, Rissa pedig

mindkettejüket figyelmen kívül hagyva nekem sorolta, mit kell még csinálnunk,

hogy tuti nyertesek legyünk. Előre láttam, hogy a mai gyakorlásnak lőttek, de

most az egyszer nem bántam. Mocskosul jól éreztem magam a bőrömben.

- Te tudtad! – szólalt meg végül Lori.

Rissa elhallgatott, és hátranézett rá. Sage és Cenzo követték a példáját.

- Aliciától, mi? – folytatta Lori ünneprontó komolysággal. – Legalább már

értem, miért vagy olyan kedves velem. – Nem volt gúnyos a hangja, inkább csak

megállapító. Határozottan nem tetszett, hogy ennyire nehéz a kedvében járnom.

- Miért? – kérdezte Sage értetlenül. Rissa felsikkantott.

- Te vagy az iskolaelső, Lori! Zsűritag vagy!

Na, igen, a házon belüli zsűri két tanárból és két diákból áll, akik közül az egyik

az iskolaelső, a másik pedig egy diákok által megválasztott, megbízható valaki

(reményeim szerint Rissa), akiknek senki nem kételkedhet a véleményében.

Nem, mintha nem lett volna biztos, hogy mi fogunk nyerni, de két emberünkkel

a zsűriben mégiscsak biztosra mentem. Vagy ha Rissát véletlenül nem is

választják meg, Lori nem fog a pasija ellen szavazni.

- Komoly? – Cenzo megütögette Lori karját, és vadul ráröhögött. – Van egy

téglánk! Ennél jobb már csak az lenne, ha Rissa vagy Fran lenne a másik. Hé,

hol van Fran? – nézett körül.

Ciki, de ott felejtettük a sulinál. A legjobb családban is előfordulhat, mégis kissé

lerontotta a hangulatunkat a hisztijével. Pedig visszamentünk érte. Nők!

Később, délután, amikor már az egész szomszédság – nemcsak Norwoodék,

még a banya is a másik házból – tudomást szerzett a versenyről –, végre volt egy

kis nyugtom, hogy kicsit félrehívjam Rissát. Az izgatottságát bizonyítva olyan

hevesen csókolt meg, hogy csak nehezen vettem rá magam a kérdésre.

- Vállalod? – kérdeztem, mielőtt újra lábujjhegyre állt volna, hogy átkarolva a

nyakam magához húzzon.

Néha elég nehéz volt úriembernek maradni a közelében, ilyenkor felidéztem

magamban, milyen sorsra is jutnék a bátyjai által, ha nem viselkednék a lehető

legtisztességesebben. Legszívesebben a képükbe vágtam volna, hogy próbálják

ki, milyen, ha egy ilyen kis hormongolyó rájuk akaszkodik, és a fülükbe

nyögdös, de tutira elvesztettem volna egy-két fogam, ha ilyesmit pofázok ki

nekik.

- Hm? – nézett rám azokkal a nagy, fénylő szemeivel, amiknek nem lehetett

ellenállni.

- A zsűriséget – mondtam, majd megint megcsókoltam.

Majdnem el is felejtettem az egészet, amikor azt a halk, vágyódó hangot

hallottam feltörni a torkából, ami elvette az eszem. Mire feleszméltem, már a

fűben feküdtünk, és épp eltolt magától, jelezve, hogy sok, amit művelek vele.

Legalábbis odakint.

- Nem lenne az csalás? – kérdezte.

A reménytelenül kanos felem rá akart mordulni, hogy kit érdekel ez most, és

egyáltalán miért gondolkodik ezen, miközben smárolunk, de mivel fontos téma

volt, igyekeztem lehűteni magam. Frusztráló szüzekkel randizgatni.

- Miért lenne csalás, Riss?

Figyeltem, ahogyan zihál, és a ruháit igazgatja magán. A mellei nem voltak túl

nagyok, viszont ennyi idő után tudni akartam végre, hogyan néznek ki. Flor

tökéletesen nézett ki, mégsem volt rám ilyen hatással, sőt nem is emlékeztem

olyan csajra, akit Rissához tudnék hasonlítani. Talán mert azoknál tudtam, mire

számítsak, míg Rissával nem lehettem biztos benne, hol fogjuk végezni.

- Mert ott van Lori is, és ha én lennék a másik, az egy kicsit gyanús lenne, nem?

- De te sosem csalnál. Őszinte lennél, Riss, ha rosszak lennénk, megmondanád.

Nem csalás, ha az igazat fogod mondani.

- De akkor is, ez nem éppen tisztességes – sóhajtott, majd behunyta a szemét. –

Szerinted megválasztanának engem?

- Tudtam, hogy vállalni fogod!

Kicsit aggodalmasnak tűnt, de igent mondott, és ez volt a lényeg. Öt perc múlva

már azt fontolgattam, hova szökhetnénk meg, ahol eltölthetnénk pár intim órát,

amit senki nem zavarna meg, de Cenzo üvöltése felverte a fél környéket. Valaki

engem keresett.

Rissa meg én kézen fogva léptünk be a garázsba, de kis híján elrántottam a

kezem, amikor megláttam, ki érkezett látogatóba. Flor állt a hangszerek mellett,

és felvont szemöldökkel nézett ránk.

- Szia! – köszönt neki Rissa kedvesen, majd rám pillantott, és lefagyott a

mosolya. – Mi az, Luca? Ki ez?

- Senki – mormoltam, és figyeltem, ahogy Flor odasétál hozzánk.

Lenézően végigmérte Rissát, aztán a zöld tekintete az enyémet kereste. Biztos

voltam benne, hogy el fog árulni mindent, így lélekben már készültem a

botrányra.

- Senki? – ismételte hidegen. – Szóval nem mondtál semmit rólam a

dalszövegíródnak? Savanna vagyok. A nyáron találkoztam a... barátoddal. Azt

hitte, jobban énekel nálam.

Ez már nemcsak Rissát érdekelte, a többiek is érdeklődve meredtek rá.

- Leénekelted? – kérdezte Cenzo.

- Ciki, de nagyjából egyformák vagyunk – legyintett Flor, aztán hátat fordított

nekünk, és visszasétált a hangszerekhez. – Melyikőtök a dobos?

- Mit csinálsz itt? – jutottam végül szóhoz.

Kevés dolognak sikerül meglepnie, Flor most egyike lett ezeknek. Mi a francot

akar? Nem tetszett nekem az arckifejezése. Ahogy Rissa aggódó tekintete sem.

Reméltem, hogy nem magyarázott be máris magának valamit.

- Az őseim végre megengedték, hogy a kezembe vegyem az életemet – felelte

rám sem nézve. – Átiratkoztam a sulitokba. És látni akarom, mit tudtok – csábító

mosolyt villantott a srácokra. – Megmutatjátok?

Arra gondoltam, előbb döglök meg, mint hogy hagyjam a bandámat kenyérre

kenni, de gyanús lett volna, ha sokat szívózok Florral. Nem akartam, hogy

feltűnjön Rissának, már így is elég furcsán nézett rám. Mivel nem mosolygott,

nem jelentett semmi jót a tekintete. Az egész este el volt cseszve úgy, ahogy

volt.

Lejátszottunk egy-két dalt, Flor pedig alaposan megfigyelt minket. Sage és

Cenzo az izgatottságuk ellenére különösen jók voltak, egyedül én nem tudtam

feloldódni, mert baromira idegesített, hogy nem tudom Lori és Rissa miről

sugdolóznak a sarokban. Az este legrosszabb része mégis akkor jött, amikor Flor

megkért, hogy beszéljünk négyszemközt.

Rissának nem tetszett a dolog, ez látszott rajta, sőt mintha Cenzónak is feltűnt

volna, hogy valami nem stimmel, lerítt a kárörvendően vigyorgó pofájáról.

- Mit akarsz? – kérdeztem, amint kimentünk a sötétbe „beszélni”. Úgy

terveztem, valahogy ráveszem, hogy maradjon távol tőlünk.

- Mi van, csak nem aggódsz valami miatt, Luca Mangini? – gúnyolódott. –

Remélem, nem hiszed, hogy miattad jöttem ide.

- Mi másért? – horkantam fel. – Figyelj, nem mondtam Rissát, mert akkor még

nem volt olyan komoly, de most már...

- Nem érdekel – vágott közbe. – Engem a bandád érdekel. Tetszenek a srácok,

benn akarok lenni.

Hitetlenkedve felnevettem. Csak a bandámat, mi? Van spiritusz a csajban, ezt el

kellett ismernem.

- Kizárt, Flor! – közöltem vele.

Rám mosolygott, és közelebb sétált hozzám. Önkéntelenül is a garázs felé

néztem, de senki nem lépett ki az ajtaján, nem láttak minket. Persze ez nem

jelenti, hogy Rissa valamelyik bátyja ne figyelt volna. Kartávolságra

megállítottam Flort.

- Nem lehetsz a bandában! – tisztáztam le. – A legjobb lenne, ha...

- Vagy beveszel a bandába – vágott közbe, és ellökte a kezem, amivel

megállítottam –, vagy elárulom a kis barátnődnek, hogy milyen rossz fiú voltál a

nyáron, Luca Mangini.

- Zsarolsz? – nyögtem ki egy pillanatnyi hallgatás után. Sok mindenre

számítottam, de erre nem.

- Mondhatni – bólintott. – De ne hidd, hogy olyan szívtelen vagyok, adok időt

hétvégéig, hogy meggondold, úgyis csak a jövő héttől lehet jelentkezni a

versenyre.

Azzal vissza sem nézve elsétált az éjszakába, én meg ott maradtam, mint a világ

legnagyobb barma, döbbenten bámulva utána.

*

„And every time I'm meant to be acting sensible

you drift into my head

and turn me into a crumbling fool”

- Adele:Crazy for you

Lori

Senki nem gondolná az iskola legnagyobb eminenséről, de valójában utálom a

sulit. Komolyan, az egész tele van idiótákkal, akik azt képzelik magukról, hogy

jobbak mindenki másnál, és azt gondolják, számít valamit, hol helyezkednek el

azon a bizonyos gimis ranglétrán, ami a való életbe nem is fog beszámítani.

Utáltam az iskolát, utáltam azokat, akik lenéztek engem, mert normális vagyok,

és gondolok a jövőmre, és utáltam, hogy néha hagytam magam lelombozni egy-

két bunkó miatt.

Legjobban az apámat utáltam, aki miatt óriási figyelem irányult rám. A többiek

nem tudtak semmit arról, hogy ki ő, mert nem szoktam hangoztatni, ahogy anya

és Alicia sem (kivéve, ha olyan srácok felszedéséről van szó, mint Luca

Mangini, akinek még a nyár elején képes volt elköpni a versenyt, miközben

nekem egy szót sem szólt!), de most mindenki megtudta. Igazából gondolhattam

volna, hogy apa nem azért jött, hogy velem és Aliciával töltsön el több időt,

viszont ettől még nagyot csalódtam benne. Megint!

A suliév zűrösnek indult, egy csomóan megbámultak, amikor Sage megcsókolt,

ezzel elindítva a pletykákat, ráadásul egy csomóan össze is súgtak a hátam

mögött. Ezt kivételesen megértettem. Méghogy én zsűritag egy ilyen

hülyeségen? Amikor meghallottam, elhatároztam, hogy nem vállalom, de aztán

mégsem mertem elutasítani a dolgot. A banda elárulásának tűnt volna, és

bármennyire is én voltam az új lány a Saluce életében, már hozzám tartoztak.

Komolyan, egyik nap még énekelgettem is a számaikból a zuhany alatt, Rissa

meg rávett, hogy segítsek a videókkal. Még az sem volt biztos, hogy nem leszek

ott, amikor videoklipet akarnak forgatni a Magányos farkashoz. A régi, Sage

előtti Lori sosem fecsérelte volna az idejét ilyen hülyeségekre, de amikor a

srácokkal voltam, az egész nem tűnt időfecsérlésnek. Tehetségesek voltak, és ezt

nem csak a szerelem mondatta velem. Szerettem a Saluce dolgait tervezgetni

Rissával együtt, és bár nem éreztem annyira magaménak a bandát, mint ő, úgy

gondoltam egy pici kis részem nekem is van belőle, elvégre én adtam nekik

nevet.

Ezért volt, hogy akármennyire is utáltam a zsűriség gondolatát, egy kicsi részem

bent akart lenni, mert Luca engem is elbizonytalanított a felvetéssel, hogy

mégsem kerülnek be. Nem azért, mert ügyetlenek hanem, mert lehetnek

esetlegesen olyan rosszindulatú zsűritagok, akik nem akarják, hogy a Saluce

egyenes úton haladjon a győzelem, illetve a nagy műsor felé. Nem akartam,

hogy ez rajtam múljon. Utáltam Lucát, hogy ennyire meggyőző tud lenni, és

utáltam magam, amiért sikeresen bogarat ültethetett a fülembe.

Tehát nem szóltam semmit, amikor még lehetett volna, ami azt jelentette, hogy

nyilván később sem fogok ellenkezni. Az, hogy zsűritag leszek kőtáblába lett

vésve, és az első tanítási napon már mindenki tisztában volt vele, ki vagyok, és

hogy lesz egy bizonyos kiváltságom. Ez elég volt nekik ahhoz, hogy

megpróbáljanak változtatni az eddig irántam tanúsított viselkedésükön.

Szívélyeskedésük és beszélgetési kísérleteik elől az iskolaorvoshoz menekültem

a szokásos kivizsgálásokra. Gondoltam, jobb előbb, mint utóbb, úgyis minden

év elején kötelező, nem akartam megvárni, amíg utasításba adják, hogy

lassacskán mindenki menjen le, és ki kelljen várnom a sort.

Csak egy példa, mennyire megváltoztam az előző félévhez képest: lementem a

vizsgálóba, és amikor a doktornő megkérdezte, aktív szexuális életet élek-e,

haboztam. Tavaly még határozottan nemet mondtam volna, most meg... hát,

Sage-dzsel nem lehettem biztos magamban. Nem miatta, magam miatt.

- Még nem, de tervezem – böktem ki a válaszom.

Totál közömbös voltam, mintha nem lennék teljesen zavarban amiatt, amit

kimondtam, de csak kaptam egy maréknyi óvszert és egy receptet fogamzásgátló

tablettára, aztán mehettem az utamra anyához. Természetesen nem azért, hogy

megmutassam neki a szerzeményeim, hanem, hogy ellásson az év eleji

tanácsokkal. Ez a második kötelező dolog minden év elején, látogatást tenni a

nevelési tanácsadónál. Ami különben elég fura anyával, mert nevetségesen úgy

kezel, mintha nem ismernénk egymást, és úgy tölti ki az aktámat, hogy

végigkérdez mindent, pedig tudja a választ az összes kérdésre. Szóval kész

paródia.

Mikor ezzel megvoltam, már csak tíz percem volt az első óra kezdetéig. Tavaly

még a teremben vártam volna ki ezt a tíz percet, de most az irántam támadt fura

érdeklődés miatt (mindenki jóban akart lenni a zsűritagokkal, és egyelőre én

voltam az egyedüli biztos) csak sétálgattam a folyosón, próbálva kerülni a

szemkontaktust, nehogy valaki beszélgetni kezdjen velem. Igen, totál

antiszociális, de mit tehettem volna?

- Lori!

Rissa kiáltott rám a szekrénye mellől, ahol épp Lynnel és Frannel alkottak egy

kisebb kört, és mindenkit kizárva dumáltak. Persze láttam őket korábban is, de

nem akartam odatolakodni. Totál lúzernek éreztem magam, amikor hozzájuk

sétáltam. A garázsban és Sage-éknél tudtam volna mit mondani, de itt az

iskolában tök valószerűtlennek hatott, hogy velem akarnak lógni. Rissa azonban

nem csinált problémát belőle, mintha természetes lenne, hogy most már a

barátjuk vagyok, Lynn egy kicsit arrébb lépett, és máris volt helyem a körben.

- Nekem ez akkor sem tetszik – folytatta Rissa, majd, hogy legyen számomra is

értelme, hozzátette. – Ez a Savanna olyan furán nézett Lucára! Épp erről

beszéltünk.

- A fél iskola furán néz rá – világított rá Lynn. – Főleg most, hogy itt ez a

hülyeség is.

- Igen – tettem hozzá. Előző nap kísértetiesen hasonló beszélgetést folytattunk

le, miután Savanna elment csak akkor Lynn nélkül. Úgy éreztem, ha már

megbeszéltük egyszer ugyanezt, és akkor bejött, amit mondtam, másodszor is

simán működhet. – Gyakorlatilag az összes lány Luca után nyáladzik, mit számít

eggyel több vagy kevesebb? – sütöttem el újra.

- Túlreagálom? – kérdezte Rissa sóhajtva.

- Naná! – vágta rá Lynn. – Nézd meg, Lorit sem érdekli, hogy Sage azzal a

lotyóval dumál, pedig a csaj majdnem teljesen kitette, amije van.

Azt hittem, hogy rosszul hallottam, amit mondott.

- Mi? Milyen lotyóval? – Ami persze hülye kérdés volt, mert tudtam.

Tiffanyval, az exszel, aki iránt Sage-nek talán még vannak érzései. Előző nap

ugyanúgy illegette magát a barátom előtt, és Sage kicsit furán viselkedett. Persze

mikor észrevette, hogy nézem, gyorsan úgy tett, mintha semmi nem történt

volna, én meg utána nem voltam biztos benne, hogy történt-e.

- Hoppá! – mormolta Lynn, mikor vadul körülnéztem Sage után.

- Mekkora egy ribanc! – fújt Fran, mire követtem a pillantását.

Sage a tömeg szélén állt, hátát az egyik szekrénynek vetve, és mosolyogva

beszélgetett Tiffanyval. Jobban zavart, mint képzeltem volna. Luca hülye

haverjai, akik a tömeg nagy részét adták egyáltalán nem figyeltek rájuk, amitől

az egész beszélgetésük privátnak tűnt. És a csajon miniszoknya volt!

- Most mit csináljak? – néztem vissza egy pillanatra a lányokra, akik most mind

őket bámulták.

A kérdés inkább az volt, kell-e valamit csinálnom. Nem voltam az a típus, aki

megtiltja a pasijának, hogy szóba álljon másokkal, és nem is voltam biztos

benne, hogy aggódnom kellene amiatt, hogy az exével dumál. Mármint

aggódtam, de az irracionális érzelemnek tűnt, aminek semmi alapja nem volt.

Kivéve, ha arra gondoltam, milyen szomorú volt Sage az első időkben miatta,

amikor még nem melegedtünk össze. Én voltam, aki megvigasztalta! Persze

ettől még formálhatok jogot rá, de...

- Menj oda! – mondta Fran, miközben Lynn azt válaszolta:

- Ne törődj vele!

Zavartan Rissára néztem, aki az ajkát beharapva nézte a testvérét.

- Nincs abban semmi, ha odamész, a barátnője vagy – mondta végül tűnődve,

majd elmosolyodott. – És látni akarom Tiff arcát, amikor Sage meglát téged.

- Visszaszívom, menj oda! – váltott Lynn, és kicsit meglökött, hogy induljak

már.

Mentem, de fogalmam sem volt róla, hogy mit csinálok. Úgy tűnt, Sage jól

szórakozik, akármiről is beszélgetnek, a csaj meg duplán jól szórakozhatott,

mert egyik kezével a pasim karján simított végig, a másikkal pedig a hajával

játszott. Komolyan csodáltam Rissát, amiért nem akad ki amiatt, hogy Lucával

nap mint nap csinálják ugyanezt más csajok.

Féltékeny voltam, és mivel nem volt rá konkrét okom, dühös lettem magamra.

Hogy fontolgathatok egyáltalán szexet, ha nem vagyok száz százalékig biztos

Sage-ben? Tele a táskám óvszerrel és én kételkedem? Sage már félúton

észrevett, és kissé lefagyott a mosolya, mintha elrontottam volna az édi

flörtölésüket.

- Lori! – szólított meg elnézve az exe feje mellett. – Már kerestelek, hová tűntél?

Tiffany megfordult, és szemügyre vett, amolyan szemét lotyó módon, amitől

egy szutykos csövesnek kellett volna éreznem magam. Oké, egy picit hatott rám

a lenéző pillantása, de a dühöm a segítségemre volt.

- Az iskolaorvosnál – feleltem, és elkezdtem turkálni az oldaltáskámban.

- Rosszul érzed magad? – Máskor ellágyultam volna az arcán feltűnő

aggodalomtól, de most nem volt idő erre. Meg akartam mutatni Tiffanynak,

mihez tartsa magát.

- Nem, csak beszereztem ezeket – emeltem ki pár óvszert a táskámból.

Sage meglepetten bámult, Tiffany arcán pedig eltorzult egy kissé a mosoly.

Legszívesebben belenevettem volna a képébe, helyette Sage elé léptem, és

belegyűrtem a zsebébe az óvszereket. Olyan arcot vágott, hogy muszáj volt

lábujjhegyre állnom, és megcsókolni. A kezemmel a zsebében egész szexire

sikerült a dolog.

- Uh – nyögte.

Imádtam ezt a kis hangot, teljesen elvette az eszem. Megint megcsókoltam, és

ezúttal hosszabban elvoltunk egymással. Mire abbahagytuk, Tiffany már elment,

engem pedig diadallal töltött el a győzelmem, holott épp nem is azon voltam,

hogy elriasszam.

Becsengettek az első órára, úgyhogy elindultunk a terembe – az első óránk

közös volt, és én reméltem, hogy Sage mellé ülhetek –, de aztán a rádióból

megszólalt az igazgatóhelyettes hangja.

- Lorinda Szalay szíveskedjen az igazgatói irodába fáradni! Lorinda Szalay

szíveskedjen az igazgatói irodába fáradni! – A megszokott dupla

monotonitásban. Ez nem hiányzott.

- Mit csináltál? – vigyorgott rám Sage, majd nyomott egy puszit az arcomra. –

Stréber! Majd foglalok neked helyet.

Na, igen a stréber, ez vagyok én. Kíváncsi voltam, mit akarnak már megint

tőlem, mikor órán kellett volna lennem. Mondjuk az hízelgő volt, hogy úgy

gondolták, nincs szükségem az első órára. Amikor odaértem, rögtön kiszúrtam a

baseballsapkás srácot, aki a tipikus új vagyok itt, és még semmit nem tudok

erről az iskoláról nézéssel fürkészett mindent.

- Lori! – Az igazgatóhelyettes nem is titkolhatta volna, hogy a kedvence voltam.

Mosolyogva nézett rám, mint nagyjából az egyetlen emberre a suliban, aki még

soha nem csinált semmi zűrt. Plusz anya barátnője volt, ami bár azt jelentette,

hogy anya többször is megkérte, ne kivételezzen velem, ez valahogy nem jött át

neki. Mindig kiváltságosként kezelt. – Gondoltam, körbevezethetnéd Karlt. Új

még nálunk, és bízom benne, hogy felnőttként tudod kezelni a helyzetét.

- A helyzetét? – sandítottam a srácra. Reméltem, hogy nem valami problémás

alakot sóz éppen rám. A srác levette a sapkáját, és halványan elvigyorodott. –

Lori vagyok! – nyújtottam a kezem.

- Karl – felelte, és megrázta. – Te vagy az iskolaelső, igaz? Zsűritag leszel.

- Igen – mondtam nem túl lelkesen. Nem tetszett, hogy mindenki erről beszél. –

Na, gyere, körbevezetlek!

Nem voltam a legudvariasabb, de Karl nem bánta. Miközben végigjártuk a sulit,

és elhadartam, mi hol van, alaposabban megnéztem magamnak, próbálva

besorolni, hová fog tartozni az iskolai hierarchiában. Nem volt valami jóképű,

de egész jó cuccai voltak. Nem tűnt sportos alkatnak, és magas sem volt

túlzottan, inkább sovány, teljesen átlagos.

- Martin Szalay tényleg az apád? – kérdezte hirtelen.

- Gyorsan terjednek a hírek – mosolyogtam erőltetetten.

Az előző nap, amikor még senki nem tudta, annyival jobb volt. Mindenki

magasról tett rám, kivéve, amikor Sage megcsókolt, de azért az sem lett volna

olyan nagy durranás. Most, hogy kijött ez a hülyeség, azt kívántam, bár

figyelmeztetett volna valaki, hogy miközben megtudom, apám mit is keres itt,

Sage ne bámuljon rám úgy, mint egy ufóra. Még szerencse, hogy nem bántódott

meg, amiért eltitkoltam előle.

- Kíváncsi leszek, milyen lesz a másik oldalon – fecsegett Karl. – Néha úgy

érzem, hülyeség volt, hogy elvállaltam.

- Mit? – értetlenkedtem, aztán leesett. – Te is zsűritag leszel? De hát...

A gondolataim gyorsan egymás mellé tették a dolgokat. Öt fős a zsűri, két diák,

két tanár és valami híresség. Ezt értette az igazgatóhelyettes Karl helyzetén. Újra

végignézve rajta, azon kezdtem tűnődni, ki lehet. Valami tinisztár? Az biztos,

hogy nem egy Jonas Brother.

- Mi az? – nézett rám felvont szemöldökkel.

- Semmi – vágtam rá, majd sóhajtva hozzátettem. – Csak nem tudom, hogy ki

vagy.

- A Karl megteszi – nevetett. – Ne izgasd magad miatta, amúgy sem nagy szám.

- Azért mondd csak el – nógattam.

- School’s Stardom harmadik helyezés, előző évad – mondta, és csak nézett rám,

mintha várna valami reagálást erre. Bólintottam, majd gratuláltam. Oké, akkor

nem lehet annyira híres, nem igaz? Csak a harmadik lett.

Nem is beszéltünk róla, amíg be nem fejeztem a sulitúrát, aztán mivel még volt

vissza tizenkét perc az első órából, gondoltam, akár be is mehetnénk.

- Hé, én nem járok ide! – ellenkezett, és egy pillanatra ijedtnek tűnt, mint aki

nem tud rosszabbat elképzelni annál, hogy berángassák egy órára. – Csak lógok

itt, hogy megnézzem a diákokat meg ilyenek – magyarázta.

Fogalmam sem volt, mi értelme van ennek, de biccentettem. Legszívesebben

visszamentem az órámra Sage-hez, de csak nem hagyhattam ott Karlt egyedül.

Mégiscsak rám bízták.

- És van valami érdekes errefelé? – kérdezte végül. Kicsit úgy éreztem, béna

társaság vagyok, így igyekeztem összeszedni mindent, ami eszembe jutott. Ami,

ha belegondolok borzalmasan kevés. – Hallottam valami bandáról – mondta

végül tétovázva.

- A Saluce – feleltem büszkén, ami nagyon fura volt. – Róluk hallottál, ugye? A

dobos a barátom.

Ezt sem tudom, miért mondtam el, de jól esett.

- Nem csalás az egy picit? – kacsintott rám Karl, de mivel tudtam, hogy viccelt,

még csak nem is válaszoltam.

Rissával már megbeszéltük, hogy nem csalás. Elvégre nem hazudok majd, ha

rájuk kell adni a voksokat, mégiscsak ők a legjobbak. És persze attól még más

esetleges indulókat is igazságosan fogok pontozni, ahogy ő is, ha megválasztják.

Biztos voltam az igazamban, mégis újra összerándult a hasam az idegességtől.

Valamilyen szinten mégiscsak csalás lenne?

Mikor kicsengettek, megtelt a folyosó diákokkal és döbbenten azon kaptam

magam, hogy egy tömeg közepén állok. Mindenki tudta, kicsoda Karl! Egy

hülye marslakónak tűnhettem a szemében, hiszen több lány már autogrammért

állt sorba, és előkapták a mobiljukat, hogy lefényképezzék.

A hangoskodó tömeg, akik előtte ártatlan iskolatársaknak tűntek, elég ijesztő

volt. Utáltam a hírességeket, apával sem lehetett elmenni sehová, mert folyton

megállította valaki, aztán az ember ott találta magát a köré gyűlt tömegben. És

apának mindig fontosabbak voltak azok az emberek, mint Alicia meg én. Elég

hamar megtanultam, mihez tartsam magam.

Karl arcán ugyanolyan vigyor volt, mint apáén szokott lenni, és próbált

válaszolgatni minden kérdésre, de aztán mielőtt elmenekülhettem volna,

megragadta a karom.

- Merre is van a kijárat? – kérdezte, és nem engedett el, mintha én lennék a

testőre vagy mi.

Lehet, hogy elkelt volna egy, mielőtt szétszedik. Határozottan fura volt az egész.

Végül néhány tanár segítségével sikerült kikísérnem Karlt, remélve, hogy többet

nem hoz ilyen kényelmetlen helyzetbe.

- Huh! – szusszant egyet Karl, a parkoló felé indulva. – Ezt nem lehet

megszokni.

- Miért nem mondtad, hogy ennyire híres vagy? – fakadtam ki paranoiásan

nézegetve az embereket, akikben potenciális tömeget láttam.

Szerencsére Karl elment, és én visszamehettem a suliba, csakhogy ezután

mindenki engem zaklatott, hogy meséljem el, mit mondott, meg mit csináltunk.

Bár mindig vágytam egy kis népszerűségre, nem erre a fajtájára gondoltam a

dolognak.

Ebédszünetben aztán a barátaim is elővettek. Bár a sulinak van ebédlője, szép

időben mindenki az iskola körüli parkosított részen őgyeleg, ott ültem le az

egész bandával, amikor rákezdték a faggatást.

- Micsoda barátságokat kötsz, te lány! – mondta Luca elismerően. – Később

majd bemutathatnál, oké?

- Már hallott is a bandáról – vontam vállat kelletlenül.

- Ez ügyes volt – biccentett, én pedig vegyes érzelmekkel meredtem rá.

Egy kis rész bennem örült a dicséretnek meg az elismerésének, de az agyam

hátuljában volt egy másik hang, ami azt ismételgette, hogy Luca csak azt

mondja, amit hallani akarok, ettől nem kell elájulnom.

- Nem igaz, hogy nem ismerted fel, Lori – nézett rám Sage még mindig

hitetlenkedve. – Még én is láttam párszor a tévében. Tudod, abban a nagy, lapos

dobozban a nappalinkban – tette hozzá kedvesen gúnyolódva.

- Lehetne, hogy valami másról beszéljünk? – reménykedtem, mire Rissa máris

lecsapott.

- Jössz ma a forgatásra?

Már csak így nevezte a dolgot. Igazából csak videókat készítettünk (azért a

többes szám, mert összesen hat kamera van, és én is csináltam már felvételeket),

aztán témák szerint feltöltöttük Rissa laptopjára, hogy majd ha elég összegyűlik,

elkezdhessen összevágni ilyen kisfilmszerű valamiket. Végül is a forgatás jó szó

volt rá.

Amíg mi erről beszélgettünk Luca elégedetten nézegetett minket, csak néha

csóválta meg a fejét, amikor Cenzo azzal jött, hogy azt akarja, vegyük fel, amint

táncol a basszusgitárjával. Vicces volt, amikor az egyik próbán csinálta, de

Lucának nem tetszett annyira, mondván komolytalan. Szerintem azért nem bírta,

mert az öccsében ott volt a lehetőség, hogy jobb legyen nála.

Egy ideig úgy tűnt, nyugalmas ebédszünetünk lesz, a diákok valahogy mind

tiszteletben tartották a csapatunkat, és senki nem jött oda haverkodni, de aztán

Savanna közénk huppant.

Két órán is láttam ma, de nem beszélgettünk, egyrészt mert Rissa a barátnőm

volt, és árulásnak tűnt volna, másrészt meg nem is volt szüksége rám, máris

akadtak srácok, akik szóba álltak vele. Az a fajta lány volt, aki gyönyörű. Nem

olyan átlagos, mint én, nem is csinos, mint Rissa vagy Fran, hanem amolyan

mindegy mit vesz fel, egyszerűen gyönyörű, mint Lynn.

- Na, elmondtad nekik? – lökte oldalba Lucát.

- Mit? – kérdezte rögtön Rissa.

Luca átkarolta a vállát, és közelebb húzta magához, majd szétnézett rajtunk.

- Flor be akar kerülni a bandába – jelentette be közömbös hangon. – Gondoltam

adhatnánk neki egy esélyt.

Mi, lányok Rissára néztünk, akinek az arcáról lerítt, hogy ehhez lesz egy-két

szava, Cenzo és Sage viszont meglepetten mustrálta végig a csajt.

- Flor? – kérdezte Cenzo.

- Csak ez a barom hív így – legyintett Savanna Lucára, majd rámosolygott

Cenzóra. – De ugye nem jöttök olyan szöveggel, hogy nincs esélyem, mert lány

vagyok?

Szerintem fogalma sem volt róla, hogy mekkora problémát okoz majd, sőt még

én sem láttam előre, mi lesz ebből. Egyedül azt tudtam, hogy ez eleve rossz

ötlet.

8. Változás

„There might have been a time

When I would give myself away

Oooh once upon a time I didn't give a damn

But now, here we are so whataya want from me

Whataya want from me?”

- Adam Lambert: Whataya want from me?

Sage

Luca meg Cenzo, de még Rissa is egyfolytában arról dumáltak, hogy

megnyerjük a versenyt és híresek leszünk, egyedül nekem voltak negatív

gondolataim ezzel kapcsolatban. Nem azzal, hogy a suliban mi nyerünk, az elég

nyilvánvaló volt, engem a következmények aggasztottak.

Kezdtem átlátni Luca tervét, és nem tetszett. Még jobban utáltam, hogy engem

is belerángatott, de a legnagyobb hibát akkor vétette, amikor Rissával kezdett

játszani. Nem sok dolog van, ami igazán ki tud akasztani, komolyan. Például az,

hogy talán egyenes úton tudnék Tiffany felé közeledni, mégis Lorival kell

lennem, elég gáz. Lorival, akivel nem szakíthatok, egyrészt mert Luca

kicsinálna, másrészt én lennék a világ legnagyobb szemétládája, ha

megbántanám őt. Mármint Lorit, nem Lucát. Így egyelőre lemondtam

Tiffanyról, és ez baromira nem esett jól, de semmi volt ahhoz képest, amit Luca

tervezett Rissával. Az igazán kiakasztott.

Csak konkrét bizonyíték nélküli nyamvadt sejtéseim voltak, de Lucát ismerve

közel álltak a valósághoz, és meg akartam akadályozni, mert egyszerűen nem

lehetett jó vége. Kötelességem volt védeni Rissát. Vagy legalábbis

megpróbálnom megvédeni.

Az egészre péntek délután került sor, amikorra Luca az utolsó meghallgatást

tervezte az Ethan és az Alfie nevű srácoknak meg persze Savannának, aki

mindenképp bizonyítani akart. Igazából már azt is kitalálta, hogyan reformálná

át a bandánkat... A lényeg, hogy senki nem számított Rissa felvetésére.

- Ha már lányokat is beveszünk, meghallgathatnátok engem is – mondta

hirtelen.

Meglepetten néztem rá, mert őszintén, soha nem jutott volna eszembe, hogy

beléphetne a bandába. Egyelőre csak mi hárman voltunk a garázsban, és persze

Rissa. Az ideges arcára nézve, azon kezdtem tűnődni, hogy mennyi ideje

készülhet erre a mondatra. Rohadtul nagy hülyének éreztem magam, amiért nem

vettem észre. Cenzo is döbbentnek tűnt, egyedül Luca vágott olyan képet,

mintha Rissa csak viccelt volna. Ő észrevette, és egy pillanatig megbántottnak

tűnt, majd kihúzta magát.

- Tudok énekelni, Luca, és játszom zongorán is! Elboldogulnék a...

- Ne légy nevetséges, Riss! – legyintette le Luca. – Csak azért, mert féltékeny

vagy Florra...

- Nem vagyok féltékeny! – vágta rá, és segítségkérően nézett ránk. – Ha ő

megpróbálhatja, akkor én miért nem?

- Nekem okés – mondta gyorsan Cenzo. Már épp mondani akartam, hogy nekem

sincs semmi kifogásom ellene, amikor Luca megint kezdte elvetni a sulykot.

- Nem okés! – csattant fel.

- Hé! – Ha a baromarcú velem ordibált az még rendben volt, de Rissával

szemben igenis válogassa meg a szavait! Főleg, hogy bőven gyanús a

viselkedése. – Ne kiabálj vele!

Nem törődtek velem, Rissa makacsul nézett Lucára.

- Miért? – Luca mély levegőt vett.

- Mert téged hétfőn megválasztanak zsűritagnak, Riss! Egész héten ezért

gürcöltünk, szinte mindenki rád fog szavazni – halkította le a hangját a végére.

- De engem nem érdekel a zsűriség, úgyis nyerni fogtok! Énekelni szeretnék, ha

egyszer is meghallgattál volna, akkor...

- Nem, Riss! – zárta le a vitát Luca.

- Hárman vagyunk a bandában – szólt közbe Cenzo ingerülten. Vele sem

törődtek.

- Miért? – ismételte Rissa Lucát nézve.

- Mert nem illesz közénk.

- Savanna meg igen, ugye? Ezért is énekeltél vele duettet, miközben nekem azt

hazudtad, nem énekelsz együtt senkivel! Jobbnak tartod nálam!

Luca nyitotta a száját, hogy válaszoljon, aztán mégsem mondott semmit. Vagy

nem tudott, vagy nem akart, ezúttal egyre ment, elérte a célját. Rissa feldúltan

elrohant.

- Mi a francért vagy ekkora barom vele? – csattant fel Cenzo. – Miért nem

hagytad énekelni?

- Mi közöd van hozzá? – vágott vissza Luca. – Te is tudod, hogy igazam van,

Rissa nem illik közénk.

- Miért? – kérdeztem én is feldühödve.

- Egy: mert szükség van rá a zsűriben! Kettő: mert csak azért akar bekerülni,

mert féltékeny Florra! Három... – elhallgatott, és vetett rám egy pillantást. – Ne

sértődj meg, én bírom Rissát, de most gondolj már bele, hogy nézne ki

közöttünk azokkal a copfokkal meg minden? Nincs megfelelő külseje, és még ha

jó is hangja...

- Kurva jó hangja van – szólt közbe Cenzo. – Ráadásul egy csomó szöveget írt

nekünk!

- Ja, amiket mindig át kell írnom, hogy egyáltalán használhassuk őket!

- Egy barom vagy! Nem értem, miért nem látod, hogy...

- Te miért nem látod, hogy Riss velem jár, nem pedig veled!

- Mert ha belém lenne szerelmes, ezerszer jobban bánnék vele, mint te! – Cenzo

felugrott, és elindult kifelé.

Nem állítottuk meg, így pár másodperc múlva már be is csapta maga mögött az

ajtót. Luca káromkodott, én meg inkább hallgattam. Nem lett volna értelme

semmit mondani ezek után, Luca tudta, hova kell taposni, Cenzo meg majd

lenyugszik. Viszont Rissával kapcsolatban...

- Csak azért kezdtél Rissával, hogy legyen, akit beszervezhetsz a zsűribe? –

kérdeztem nyugodt hangon.

- Ne tévessz össze magaddal! – Igen, ez az én idegeimet is felcseszte.

- Most nem Loriról van szó! Amikor kikezdtél Rissával, akkor már tudtál erről a

szarról!

Luca nem válaszolt azonnal, én meg kísértést éreztem rá, hogy behúzzak neki.

- Hallod magad, haver? – kérdezte végül.

- Ja, és ismerlek is, haver! – hangsúlyoztam az utolsó szót.

Elindultam, hogy megkeressem Rissát. Nem ért ennyit az egész, főleg ha

nyomorultul érzi magát miatta. Nem jutottam sokáig, Luca már pár méter után

utolért.

- Ne csináld, Sage! Ne hidd, hogy azért erőltettem a randit Lorival, mert azt

akartam, hogy a mi oldalunkon álljon. Benne van a pakliban, beismerem, de

eszembe sem jutott volna, ha eleve nem vagytok jók együtt. Igazam van, nem?

Tök jól megvagytok.

Na, igen valamilyen szinten, de akkor sem olyan, mint Tiffanyval. Ezt nem

mondtam ki, mert nem ez volt most fontos. Az én részem másodlagos, az ő

szervezkedése Rissával viszont átment egy határon.

- Ami pedig Rissát illeti – folytatta –, soha nem tennék ilyet vele, ezt tudnod

kell. Komolyan ekkora rohadéknak gondolsz? Oké, hogy megbántottam az

előbb, de azért...

Őszintén, nem tudtam, mit gondoljak. Luca egy rohadék. Jó barát, már ha nincs

kiakadva, de mégiscsak egy szemétláda. Mármint másokkal, Rissával...

- Megyek, beszélek vele, oké? Bocsánatot kérek, meg minden.

Mivel továbbra sem mondtam semmit, elindult a házunkba előttem. Ahogy

Cenzót, őt sem állítottam meg. Nem voltam ezer százalékban meggyőzve arról,

hogy Luca igazat mondott-e, viszont úgy éreztem, én vagyok az utolsó ember,

aki tovább vádaskodhat. Határozottan mocskosabb rohadék voltam, mint Luca.

Tutira nem tudok majd Lori szemébe nézni, most, hogy megtudtam, a

kapcsolatunk egy ilyen terv része volt. Igaz, ezt eddig is sejtettem, amióta

kiderült, hogy Lori apja kicsoda, de most már biztosra tudtam.

- Sage! – Kicsit megrezzentem a hangjára, de alulbecsültem a képességeim,

képes voltam a szemébe nézni, és megcsókolni, anélkül, hogy akármit észrevett

volna. – Tudod, milyen nap van ma?

- Uh... péntek? – kérdeztem, mert fogalmam sem volt, csak azt tudtam, hogy

Lori megint be van indulva.

Akárki is mondta rá, hogy frigid, nem gondolhatta komolyan. Ez a csaj képes

volt a legmeglepőbb dolgokra, mint mikor Tiffany előtt tömte tele a zsebem

kotonnal, vagy most, amikor beakasztotta az ujjait a gatyám derekába, és úgy

húzott magához. Közben meg kérdőn bámult rám, mintha észre sem venné, hogy

amit csinál az egy kicsit túlzás. Mármint, ha nem akar szexet.

- Jó, lehet, hogy hülyeség, de ma van a hónapfordulónk – komorult el. Erre nem

gondoltam. – Nem nagy szám végül is – visszakozott lelombozódva. – Csak azt

hittem, hogy érdekel.

- Érdekel – vágtam rá elnyomva a bűntudatomat. Lori rendes lány volt,

olyasvalakit érdemelt volna, aki azért van vele, mert szereti. – De már több mint

egy hónapja vagyunk együtt, nem?

- Pontosan egy hónapja csókolóztunk először – pontosított. – Emlékszel? Épp a

Colosseumot raktuk ki...

- Emlékszem! – szakítottam félbe, és gyorsan megcsókoltam.

Próbáltam meggyőzni magam, hogy Lucának igaza van, és Lori meg én remek

páros vagyunk, viszont tudtam, hogy Tiffanyt szeretem, így végül mégiscsak

egy rohadék vagyok, amiért játszadozom.

- Hogyhogy nem vagy a válogatáson? – kérdezte kíváncsian.

- Tartunk egy kis... kényszerpihenőt előtte – feleltem, és akkor se mondtam

volna többet, ha Lori kérdezősködni kezd róla. Nem tette.

- Akkor nem megyünk fel addig a szobádba? – kérdezte, amire rábólintottam.

Mégsem mondhattam, hogy ne menjünk. Meg azért akartam is, Lorival smárolni

elég jó volt, csak arra kellett ügyelnem, hogy ne akarjak többet. Nem akartam

elvenni a szüzességét, mert az nagy dolognak számított az ő életében, és kizárt

volt, hogy pont én legyek, aki majd ezt jelenti Lorinak. Baromi nagy pech, hogy

ezek a gondolatok csak addig tartanak, amíg az ember nyugisan végig tudja

gondolni.

Fent a szobámban, az ágyamon fekve, rajtam Lorival az egész határozottan más

dimenzióba került. A lábát átvetette a csípőmön, az egyik kezével a

mellkasomon támaszkodott, a másikkal a hajamat piszkálta, és közben úgy

csókolt, mintha belém akarna mászni. Naná, hogy hagytam, mert rohadt jó érzés

volt ezzel a vadabb Lorival lenni.

Hirtelen abbahagyta, és hitetlenkedve nézett rám.

- Mit művelsz velem? – nyögte, mintha én valamit is csináltam volna.

Ő mászott rám, ő kezdett taperolni, és ő volt, aki... na, jó hagyjuk, mert ez tök

olyan, mintha én nem lettem volna benne. Máskülönben miért gördítettem volna

le magamról, hogy ezúttal én smároljam le, közben valami olyasmit mormolva,

hogy:

- És te velem? – Ami akkor helyes mondatnak tűnt, a bűntudattal ráértem később

is foglalkozni.

Pár perc múlva eltolt egy kicsit.

- Mi lenne, ha levennénk pár ruhát? Rajtam csak nadrág meg melltartó lenne,

rajtad meg csak nadrág? – Elröhögtem magam, mert nem gondoltam volna,

hogy képes kijönni egy ilyen javaslattal. – Felejtsd el! – visszakozott gyorsan. –

Tudom, hogy hülye ötlet.

- Nem hülye ötlet – mondtam gyorsan. – Nem akartam nevetni, csak meglepett,

hogy ezt mondtad. Nekem okés.

Gyanakodva nézett rám, majd a gatyámon felejtette a szemét.

- Mégse csináljuk – motyogta, és elfordult, hogy fel tudjon ülni. – Nem akarlak

kínozni.

- Fogalmam sincs, miről beszélsz, Lori – feleltem őszintén.

- Arról, hogy nem vagyok kész a szexre – mondta halkan. – Nem akarok

veszekedni veled, hogy ha elkezdjük, aztán mégis visszakozom, te meg...

- Nem csinálok semmi olyat, amit te nem akarsz – vágtam gyorsan közbe. –

Mondtam, hogy csak annyi lesz, ami neked is jó

- Toby is mindig ezt mondta – pillantott hátra rám.

Egy másodperc alatt felhúztam magam. Engem hasonlít, ahhoz az idióta

baromhoz?! Átmásztam az ágyon, hogy szembe legyek Lorival, és láthassam az

arcát.

- Bántott téged? – néztem a szemébe. – Erőszakoskodott veled?

- Nem – mondta bizonytalanul. – Nem úgy, ő csak... próbált rávenni, és mikor

nemet mondtam, dühös lett. Sokat veszekedtünk emiatt.

Nem volt értelme olyanokkal jönni, hogy én sosem tenném ezt, inkább csak

nyomtam egy puszit az arcára, leültem mellé, és próbáltam rájönni, miért lettem

ennyire dühös arra a mocskos baromra. Mármint bántotta Lorit, ez egy dolog,

emiatt már eleve kiakadnék, de volt még valami más is. Kezdtem volna

féltékeny lenni? Nem, ez tutira nem féltékenység, inkább... Lori olyan ártatlan

volt. Dühítő volt elképzelni, hogy egy nagydarab állat csak úgy ráfekszik, és

nyaggatja, hogy nyissa szét a lábait.

- Csak azt nem értem, mi ez a nagy imádat körülötte – szakított ki Lori a

gondolkodásból. – Annyira jó?

- A szex? – kérdeztem értetlenül.

- Te már csináltad, nem? – kérdezett vissza köznapi hangján, amin bejelentette

az is, le kellene vennünk a felsőinket. – Mi olyan jó benne?

- Uh... hát, minden. – Figyelmesen nézett rám, mint az órákon szokott a

tanárokra, én meg legalább harmadszor vontam meg a vállam, mintha valami

rángógörcsöm lenne. – Tudod, hogy azzal vagy, aki szeretsz, örömet okoztok

egymásnak, és uh... ilyenek. Meg aztán a végkifejlet sem semmi.

- Mármint az orgazmus? Milyen az?

Hitetlenkedve bámultam rá. Ezt most komolyan kérdezte? Elvégre tizenhét éves,

és nem tudja? Az oké, hogy nem szexszelt, de nem is nyúlt magához? Most ezt,

hogy kérdezzem meg?

- Tényleg nem tudod?

- Honnan tudnám? Mondtam, hogy még nem voltam senkivel.

- De nem nyúltál magadhoz? – bukott ki belőlem.

Szerintem én jobban zavarba jöttem, mint ő, mert csak egy pillanatra nézett

félre, aztán már válaszolt is.

- Nem igazán. Tudom, hogy hülyeség, de idiótának éreztem magam, amikor

megpróbáltam, így inkább abbahagytam. – Nem mondtam semmit, mert épp

elképzeltem, ahogy próbálkozik, és ez elég volt ahhoz, hogy megint elfelejtsem

a felállított határokat.

- Akarod, hogy megmutassam, milyen?

Az új gondolatmenetem tökéletesnek tűnt. Ő nem tudja, mit hagy ki, nekem,

mint barátjának kötelességem megmutatni, és mivel nem fogom előnyét látni, ez

nem kihasználás. Kivéve persze, hogy rohadtul élvezni fogom, ha megtehetem.

Szerettem volna, ha igent mond, de nagyobb volt a valószínűsége annak, hogy

megijed, és elküld a fenébe.

- Jó – mondta, én meg elvesztem.

- Tetszeni fog – ígértem, mielőtt átkaroltam, hogy hátrébb csúsztassam az

ágyon, mire megint olyat mondott, amire nem számítottam.

- Oké, bízom benned!

Nem kellene, ezt kellett volna mondanom, de nem tettem, mert akkor már

megfogalmazódott bennem még pár dolog. Például, hogy nem fogok szakítani

Lorival, akármennyi esélyt is látok Tiffnél mostanában Elvégre még vagy ezer

évig fog tartani a verseny, nem lenne szerencsés és nem is akarom megbántani

annak az ideje alatt. Örökké meg úgysem maradunk együtt, majd akkor ráérek

visszaszerezni Tiffanyt.

*

„I don't know what's right and what's real anymore

And I don't know how I'm meant to feel anymore

And when do you think it will all become clear?

'Cuz I'm being taken over by the Fear.”

- Lily Allen: The Fear

Rissa

Annyira dühös voltam Lucára, hogy sikítani volt kedvem. Nem énekelhetek,

mert nem illek a bandába? Képes lettem volna képen törölni, amiért ezt mondta

nekem! Ráadásul úgy viselkedett, mintha csak azért lenne együtt velem, hogy

legyen még egy beépített zsűritagja. Már szinte biztos volt, hogy a diákok

engem fognak megválasztani, Luca egy csomó mindenkivel beszélt, és mindenki

fűt-fát ígért, hogy így meg úgy rám szavaz. Az igazság az, hogy nem akartam

megtenni, mert csalásnak éreztem a dolgot, hiába beszéltük meg Lorival

ezerszer is, hogy nem juttatnánk soha ilyen előnyhöz a bandát. De Luca annyira

akarta, én meg szerettem volna a kedvére tenni, és...

Egyszerűen elegem volt már abból, hogy mindig csak Luca körül forognak a

gondolataim, az utóbbi időkben teljesen kifordultam magamból, és

elhanyagoltam minden mást. Bűntudatom volt Drew miatt, akivel összesen, ha

negyed órát töltöttem, és akkor is csak áradoztam Lucáról. Előtte meg Lynnt

akasztottam ki a féltékenységemmel, ugyanis Savanna szándékai elég tisztán

látszottak. Lucát akarta, amit nem tudtam megemészteni. Oké, hogy szinte

minden lány a suliban őt akarja, de az nem ugyanaz, mert Savanna az egyetlen,

aki hatással van Lucára. Majdnem biztos voltam benne, hogy a csaj kikezdett

vele a nyáron.

Meg ott volt az a videó is a YouTube-on, amin együtt énekeltek... komolyan

kezdtem átmenni valami paranoiás hárpiába, és ez nem tetszett.

- Riss, ne csináld már! – kérte Luca, akinek kivételesen sikerült felszöknie a

szobámba úgy, hogy senki nem vette észre. Legalábbis ezzel magyaráztam,

hogy már vagy fél órája kettesben voltunk, és senki nem tört ránk. – Nem

akartalak megbántani, hallod?

Hallottam, de nekem meg nem volt kedvem válaszolni. Elegem volt a szemét

pillanataiból. Pechemre nem lehetett leszerelni, hátulról átkarolta a derekam, és

magához szorított. Rátettem a kezem a karjaira, hogy lefejtsem magamról, de

azon kaptam magam, hogy elgyengülök.

- Na, Riss! – mormolta a tarkómra, a leheletével végigbizsergetve a testem a

gerincem mentén. – Ne legyél ilyen kegyetlen velem! Tudod, hogy csak

pofáztam, nem gondoltam komolyan.

- Ami azt jelenti, hogy engedsz énekelni? – kérdeztem, pedig tudtam a választ.

- Megígérem, hogy énekelek veled az Aranyrögben, ehhez mit szólsz? – tért ki

az egyenes válasz elől. – Hidd el nekem, hogy nem jó ötlet belépned a bandába.

- Miért? – Megpróbáltam kiszakítani magam az öleléséből, de nem ment, mert

szorosan tartott, ráadásul a vállamra fektette az arcát, és csókot nyomott a

nyakamra.

- Mert túl fontos vagy nekem. Nem tudnék tükörbe nézni, miután leordítottam a

fejed gyakorlás közben.

- Te számító mocsok! – mondtam ki, amire gondolok, mire a nyakamba nevetett.

- De tudom, hogy azért még szeretsz. Mérges vagy, de szeretsz.

Utáltam, hogy igaza van, és azt is, hogy ilyen átlátszó vagyok.

- Menj a hülye válogatásodra, már biztos mindenki rád vár! – küldtem el végül,

mire elengedett.

Miután elment – megint egy csomó számító ígérettel, amitől tudta, hogy

megenyhülök –, lementem a nappaliba anyához, aki épp olvasott, de mikor

leültem mellé, félretette a könyvét, és mosolyogva nézett rám.

- Mi az, nem dől össze a világ, ha leülsz egy percre? Hol vannak a kamerák és a

dalszövegek?

Bár feddőn beszélt, tudtam, hogy csak viccel. Kivéve, hogy tényleg elég őrült

módon viselkedtem mostanában. Csak a Saluce és Luca járt az agyamban,

nagyjából egész nyáron. Hirtelen rájöttem, hogy nem is emlékszem rá, mikor

beszélgettem utoljára anyával.

- Meglesznek nélkülem – vontam vállat. – Hol vannak a többiek?

- A fiúk elmentek valami meccsre apáddal, Sage pedig odafent van Lorival.

Hónapfordulót ünnepelnek.

Elnyomtam magamban a féltékenységet – Luca bezzeg azt sem tudja, mikor

jöttünk össze, pedig az már több mint két hónapja volt –, és anyára

mosolyogtam.

- Akkor csináljunk egy csajos délutánt!

Amikor még kisebb voltam, anya és én rendszeresen csináltunk ilyeneket, együtt

zongoráztunk és énekeltünk, hogy csak zengett tőle a ház, régi romantikus

filmeket néztünk, közben meg kifestettük egymás körmét, vagy épp megmutatta

hogyan borotváljam le úgy a lábam, hogy ne vagdossam össze magam (ugyanis

az első alkalom után úgy néztem ki, mintha üvegcserepekbe térdeltem volna).

Össze kellett tartanunk, mégiscsak mi voltunk az egyedüli lányok a nagy

csapatban, de aztán kicsit eltávolodtunk egymástól. Nem radikálisan, csak olyan

normális mértékben, mert összebarátkoztam Lynnel, egyre vadabb fantáziáim

támadtak a Mangini fiúkkal kapcsolatban, amiről nem lett volna a

legkényelmesebb anyával megbeszélni, hiszen Mrs. Mangini jó barátnője volt.

Összességében kinőttem abból a korból, amikor mindent anyával vitatok meg,

de ez nem jelentette, hogy nem hiányoztak néha azok az idők.

Alig választottunk ki egy filmet, Cenzo robbant be a nappaliba, kopogás nélkül.

- Elnézést, bocsánat! – hadarta, mikor meglátott minket a kanapén. – De

elkezdtük a válogatást, Sage meg nincs sehol.

- Fent van Lorival – felelte anya mosolyogva, mire Cenzo felüvöltött.

- Sage, vonszold már le magad, Luca ki van akadva! – Vetett egy pillantást a

kissé megrökönyödött arcunkra. – Elnézést még egyszer, így egyszerűbbnek

tűnt.

- Semmi baj – bólintott neki anya, Cenzo tekintete pedig lassan rám vándorolt.

- Te nem jössz? – kérdezte. Megráztam a fejem, mert egyáltalán nem akartam

találkozni Savannával. – Remélem, nem vetted komolyan, amit az a barom Luca

mondott...

- Egyszerűen nincs kedvem ott lenni – vágtam rá gyorsan, mire elmosolyodva

bólintott.

- Hiányozni fogsz.

- Nyugi, majd máskor felveszem a táncodat.

- Nem azért, hanem...

Nem fejezte be, mert a tesóm és Lori rohantak lefelé a lépcsőn hangosan

nevetve. Sage olyan arcot vágott... hát, mint a bátyáim szoktak azután, hogy

huzamosabb időt töltöttek kettesben a barátnőikkel, így csodálkozva meredtem

Lorira. Vajon ő és a tesóm már lefekszenek egymással?

Lori kicsit pirosnak tűnt, és a haja is össze volt zilálva. Persze ez nem feltétlenül

jelent valamit, de tudnom kellett, hogy előbb szeretkeztek-e, mint Luca és én.

Miközben Cenzo megint elmondta Sage-nek, mennyire ki van akadva Luca, Lori

rám nézett.

- Te nem jössz?

- Nem.

- Akkor én is maradok. Nem baj? – kérdezte a tesómat, aki idiótán rávigyorgott.

Igen, határozottan volt közöttük valami.

- Nem, ahogy akarod – nyomott egy csókot Lori a szájára. – De ne menj

köszönés nélkül!

Azzal Cenzo és ő már rohantak is a szomszédba. Legszívesebben követtem

volna őket, de mivel nem lehetett, próbáltam kiverni a fejemből az egész

helyzetet. Reméltem, hogy legalább az irántam érzett szolidaritás miatt nem

Savannát fogják választani, de ha mégis, akkor... Nem akartam belegondolni.

- Anya, nem baj, ha kicsit felmegyünk Lorival a szobámba? – néztem végül

bűntudatosan anyára, amiért halasztom az épphogy megbeszélt programunkat.

- Dehogy, menjetek csak – felelte, mire adtam neki egy puszit, aztán már el is

tűntünk Lorival.

Mivel gyorsabb volt nálam, és ő kérdezte meg előbb, hogy mi volt Lucával,

először azt a dolgot meséltem el, aztán kissé megkönnyebbülve, amiért

kibeszélhettem magamból, előhoztam az ő témájukat. Egy ideje nagyon

szerettem volna szexről beszélgetni valakivel, de Lynn és Fran nem tervezték

elkezdeni (Lynnek nincs kivel, Fran meg fogadalmi gyűrűt hord, a házasság

előtt nem csinálja, és Cenzo ezt tiszteletben tartja), a bátyáimnak meg kizárt,

hogy említsem, így nem igazán tudtam kihez fordulni.

- Te és Sage már csináltátok? – bukott ki belőlem a kérdés.

- Nem – mondta Lori határozottan, majd némi hezitálás után hozzátette. – De

lehet, hogy fogjuk.

Bírtam Lorit, mert nem tétovázott túl sokat, mindig kimondta, mire gondol.

Utáltam a köntörfalazást, és Lori szerencsére nem csinálta, csak elmondta, mi

volt. Gyakoroltak egy kicsit. Féltékeny lettem, mert Luca és én régebb óta

vagyunk együtt, de mi még sehol nem tartunk, Lori meg már óvszert is

beszerzett.

- És milyen volt? – kérdeztem, mire Lori egy kicsit elpirult.

- Nem kellemetlen neked, hogy Sage a testvéred?

- Nem azt kérdeztem, milyen volt neki, azt nem akarom tudni. Csak a

tapasztalataidra vagyok kíváncsi. Milyen volt?

Elgondolkodva meredt rám, majd elmosolyodott, és elkezdte sorolni.

Meglepődtem, mert Lori nem olyan lány, aki sokat nevet, amivel nincs semmi

baj, mert így is jobb fej, mint sokan mások, viszont most nevetett, viccelődött és

annyira boldognak tűnt, hogy megint hálát adtam az égnek, hogy a tesóm és ő

egymásra találtak. Ráadásul boldogabbak is voltak, mint Luca meg én.

Mielőtt még végigérhettünk volna a beszélgetésen – azt hiszem, túl sok mindent

akartam tudni, de legalább Lori mindenben őszinte volt –, Sage visszajött

elújságolni a híreket. Ethant, a Zac Efron hasonmást vették be a bandába, mert

jól bánik a billentyűkkel.

És Savannát, mert nagyon sokoldalú. Énekel, gitározik, kipróbálta Sage dobjait,

flörtölt Cenzóval, eljátszotta az egyik saját számát, és közben senki nem

hiányolt engem! Hogy honnan tudom ilyen biztosan? Megnéztem a felvételeket

róla. Még szerencse, hogy korábban, amikor ott jártam, bekapcsoltam a kamerát,

ami így megörökítette az egészet. A fiúk imádták Savannát, még Luca is

elmosolyodott néhányszor, bár ők ketten legalább nem flörtöltek.

A szombatom ennek a hírnek a függvényében nem telt túl jól. Bár úgy terveztem

Drew-val töltök némi időt, aki végre hazajött a nyaralásból, és nálunk tervezte

tölteni a hétvégét, imádott bátyám úgy fent hordta az orrát, hogy pár óra alatt

bőven elegem lett a társaságából. Eldöntöttem, hogy átmegyek Nicóhoz.

Már pénteken hazaért az egyetemről, de még csak színét sem láttam, el nem

tudtam képzelni, miért bujkál. Mivel a fiúk és Savanna a garázsban próbáltak, az

első ajtón engedtem be magam, felsurrantam Nico szobája elé, majd egy rövid

koppantással benyitottam. Nico az ágyán feküdt, és egy bazivastag könyvet

olvasott, amit a jöttömre becsukott.

- Azt hittem, majd átjössz bejelenteni, hogy megjöttél, vagy ilyesmi – mondtam

elmosolyodva.

Minden bátyám ezt csinálta az első időkben, betoppantak a hétvégén,

vinnyogtak, mennyire éhesek és minimum két napot azzal töltöttek, hogy

babusgattatták magukat anyával és apával. Némelyikük kinőtte ezt, és képes

felnőttként viselkedni. Némelyikük meg nem. Azt hiszem, idő kérdése, anyáék

túlságosan elkényeztettek minket.

- Hallottam a nagy kiugrási lehetőségetekről – felelte vállat vonva. –

Gondoltam, elfoglalt vagy Lucával.

- Elfoglalja ő saját magát – legyintettem, nem hagyva, hogy a keserű

féltékenység megint úrrá legyen rajtam. – Veled akarok lógni. Már ha nem

zavarlak. Mi jót olvasol?

- Jót? – ismételte gúnyosan, és felmarkolta a könyvet, hogy megmutassa a

borítóját. – Még csak a harmadik fejezetnél tartok, de már rühellem.

- Nem lehet olyan borzalmas – vágtam rá, de aztán rájöttem, hogy valószínűleg

az. Nico nem az a panaszkodós fajta, a Mangini fiúk ebben a bátyáim ellentétei,

sosem hisztiznek feleslegesen. Vagy legalábbis nem ilyesmiben. – Milyen nehéz

a suli egy tízes skálán? – kérdeztem inkább gyakorlatiasan.

- Hét. Két hét alatt. Nem adok egy hónapot, és cseszhetem a tízes skálát! Jobb

lett volna, ha eleve...

- Kell neked egy tanulótárs – szakítottam félbe gyorsan, mielőtt megint azzal

jön, hogy nem való neki a továbbtanulás. – Biztos van valaki, aki komolyan

veszi az órákat, csak oda kell ragadnod mellé.

- És könyörögjek, hogy segítsen a szegény, szerencsétlen...

- Hagyd már ezt abba! Ne sajnáltasd magad, egyszerűen csak keress valakit,

akivel át tudjátok dumálni az anyagot, meg akivel kikérdezitek egymást, ahogy

mi csináltuk tavaly. Sokkal könnyebb volt együtt, nem? Nekem is, és neked is.

Egy pillanatig elmerengtem azokon a régi szép időkön, mintha évek, és nem

csupán pár hónap telt volna el azóta, hogy nap, mint nap átjöttem a

tankönyveimmel meg a kiemelőfilceimmel. Nico és én zizisre tanultuk az

agyunkat, közben meg tök jól éreztük magunkat. Tényleg elég távolinak tűnt a

dolog, rájöttem, hogy jobban hiányzik, mint bármi más. Az iskolai rutinom része

volt, most meg alig találtam a helyemet.

- Mi az? Szomorúnak tűnsz.

- Nem vagyok szomorú, csak azon gondolkodtam, mennyire gyorsan változik

minden. Tavaly ilyenkor semmi gondom nem volt, most meg itt ez a hülye

zsűriség meg... a banda dolgai. – Meg Luca, de róla nem akartam pont Nicónak

panaszkodni. – Már most kezdek belefáradni, és még el sem kezdtük.

- Azt hittem, szívesen csinálod – nézett rám kérdőn.

Igen, szívesen csináltam, amíg része voltam, de most, hogy Savanna is ott volt,

és rájöttem, hogy nélkülem is tökéletesen megvannak, úgy éreztem, mintha

mindeddig csak feleslegesen lebzseltem volna körülöttük. Mintha csak

megtűrtek volna, mint a dobos húgát, amitől mindig is féltem. Én nem voltam

csak a dobos húga!

- Szívesen segítek – bólintottam. – De ha nincs szükségük rá, akkor felesleges,

nem? Luca ragaszkodik hozzá, hogy kellek a zsűribe, de Lori már eleve ott van,

és amúgy is biztos, hogy a Saluce fog nyerni. Tökmindegy benne vagyok-e vagy

sem. A Saluce nélkülem is tökéletesen működik.

- Elvileg – vágta rá Nico. – Gyakorlatilag meg adj nekik egy hetet, és Luca sírva

fog könyörögni, hogy menj vissza. Még egy dalszöveget sem tud megírni a

segítséged nélkül.

- Ott van neki Savanna, hogy segítsen. Tök jó dalokat ír. – Még én is kihallottam

a saját hangomból a nemtetszést, Nico rögtön szóvá tette.

- Féltékeny vagy rá? – Először le akartam tagadni, de aztán inkább nem

mondtam semmit, remélve, hogy a hallgatás mindent elárul. Nico

elmosolyodott. – Ne már! Milyen a lány?

Így hát elmeséltem, milyen is Savanna, hogy rögtön levette a lábáról a srácokat

meg hogy milyen tehetséges és laza. Ráadásul a suliban is egyre többen ismerik,

már az összes jófej sráccal barátságot kötött, szinte mindenki tudja róla, hogy

kicsoda, és nem azért, mert Luca beszélt velük, hogy rá szavazzanak, mint

zsűritagra. Egyszerűen önmagáért.

- Ő olyan lány, aki illik Lucához – magyaráztam végül a legnagyobb bajt. – Úgy

érzem magam mellette, mintha én lennék a béna lány, akinek véletlenül a jó pasi

jutott, de különben mindenki arra vár, hogy lecseréljék az igazira.

Most, hogy ezt kimondtam, kicsit megkönnyebbültem, mert eddig nem

fogalmaztam meg magamban ilyen pontosan. Nico szerint ez nem igaz, de ő

csak azért vigasztalt, mert barátok voltunk. Különben meg látta Savannát, és

csinosnak tartotta.

Másnap délután Lynnek, Frannek és Lorinak is felvetettem a gondolatot. Épp az

utolsó kisfilmeket mutogattam, amiket sikeresen összevágtunk Lorival, és már

csak felsőbb engedélyre – a banda tagjaitól – vártam, hogy feltölthessem a

YouTube-ra, amikor kibukott belőlem ez a dolog.

- Hülyeség – vágta rá azonnal Lori, aki különösen jókedvű volt, talán mert

megint gyakoroltak a tesómmal. Még nem jutottam odáig, hogy megkérdezzem.

– Gondolj arra a Taylor Swift klipre, amiben a szerény Taylor győz a végén.

- Tényleg – mondta Fran vigasztalón.

Elmosolyodtam, de közben megráztam a fejem.

- Savanna inkább laza Avril a Girlfriend klipből. Én olyan fajta béna lány

vagyok.

Lynn horkantva felnevetett.

- Nem vagytok normálisak! Azért nem olyan vészes a helyzet, az a csaj...

- Neked még nem is mutattam a felvételt – vágtam közbe. – Nézd meg, utána

mondj véleményt! Savanna tehetséges.

Néhány kattintással megnyitottam a pénteki felvételt, és keresni kezdtem, hol

jön az a rész, amikor Savanna megmutatja, mit tud. Amiben ő és Ethan is

szerepeltek, abból nem vágtunk a kisfilmekbe, mert úgy éreztem, egyelőre nincs

joguk benne lenni, de azért megtartottam a videókat. Jó hosszú anyag volt,

sajnos azt is megörökítettem, amikor szánalmas módon felvetem, hogy énekelni

szeretnék. Ezen próbáltam átugrani, de nem sikerült, egy olyan helyen állítottam

meg, ahol Cenzo épp ordított.

- Mert ha belém lenne szerelmes, ezerszer jobban bánnék vele, mint te!

Gyorsan továbbugrottam, de el kellett ismernem, elég furcsa mondat volt.

Tétovázva néztem a többiekre.

- Mi volt ez? – kérdezte Fran, és félretolta a kezem, hogy visszamehessen

megnézni, mi volt az előzménye a barátja ezen mondatának.

Felötlött bennem, hogy meg kellene állítanom, hátha olyasmiről volt szó, amit

nem kellene látnia – sőt, biztos voltam benne, hogy ez a helyzet –, de már nem

volt visszaút. Végignéztük, mi történt, miután elrohantam péntek délután, és ez

mindent megváltoztatott.

9. Áruló

„Here I am, once again

I'm torn into pieces

Can't deny it, can't pretend

Just thought you were the one

Broken up, deep inside

But you won't get to see the tears I cry

Behind these hazel eyes”

- Kelly Clarkson: Behind These Hazel Eyes

Lori

Hazudtam Rissának. Megkérdezte, lefeküdtem-e a testvérével, és én azt

mondtam, nem. Beismerni, hogy megtettem, miközben Sage csak azért volt

velem, hogy legyen egy biztos szavazatuk, legalább annyira bántott volna, mint

az, hogy Sage tényleg megtette velem. Kihasznált csak azért, hogy a Saluce

előrébb jusson! Csodáltam Rissát, amiért a saját sérelme ellenére még volt ereje

engem győzködni, hogy a történet ez a része biztosan csak félreértés, mert Sage

nem olyan, aki ilyesmire vetemedne. Na, persze!

Olyan érzéssel hagytam el a házat, mintha valaki pofon legyintett volna. Újra és

újra megszédültem a saját hülyeségemtől. Így utólag az egész nyilvánvaló és

logikus volt, de huszonnégy órával ezelőtt még eszembe sem jutott volna. Akkor

csak arra tudtam gondolni, milyen jó érzés volt, amikor Sage megérintett, és

hogy hülye voltam, amiért féltem az együttléttől. Ő állította, hogy minden, amit

érzek, természetes, és hogy annál csak jobb lehet, így arra gondoltam, mit

veszíthetek, ha belevágok, hiszen Sage és én olyan jók voltunk együtt...

Képtelen voltam elhinni, hogy megint beleestem ugyanabba a csapdába, hogy

megint ugyanolyan hülye voltam, és hagytam, hogy egy férfi idiótát csináljon

belőlem. Megígértem magamnak, hogy soha többé, miután apa olyan csúnyán

lemondott rólunk, aztán megerősítettem az ígéretem Toby után, és most... Miért

vagyok képtelen tanulni a hibáimból? Belegondoltam, milyen elveim voltak a

nyár elején, és most hol tartok, és egész egyszerűen nevetségesnek éreztem

magam. Mégis hová tettem az agyamat?

Példát véve Rissáról nem kezdtem bőgésbe én sem, annak aztán tényleg nem lett

volna értelme, meg amúgy is, eleget sírtam Toby után, Sage nem érdemelt

egyetlen könnycseppet sem.

Otthon nekiálltam összekészülni a másnapra, hiszen újabb hétfő következett,

ráadásul az első napja annak a hülyeségnek. Apa délután eljön, és hivatalosan is

bejelenti, hogy elkezdődött, aztán meg minden délután ülhetek a suliban

bámulva a sok majmot, aki mind híres akar lenni. Köztük azokat a mocskokat,

akik képesek így kihasználni az embereket.

Sage-nél már csak Luca volt rosszabb, az a szemétláda, aki kiszedte a

nővéremből az információt, aztán ment Rissához, hozzám meg elküldte a

barátját. Milyen ember csinál ilyeneket? Vagy én vagyok a hülye, hogy

egyáltalán csodálkozom?

Belegondolva, nem volt újdonság, amikor tíz éves voltam, átéltem, ahogy apa

tönkretesz egy addig tökéletesnek tűnő házasságot azzal, hogy viszonyt kezdett

valami statiszta lánnyal, aki majdnem a lánya lehetett volna. Alicia volt az, aki

látta őket, és elmondta nekem. Képtelenek voltunk rájönni a miértekre, anya

pedig igyekezett megnyugtatni minket, hogy ha el is válnak emiatt, az nem fogja

befolyásolni apa szeretetét irántunk. Majdnem elhittem a dolgot, aztán rá kellett

jönnöm, hogy apa mást ért a szereteten, mint mi. Karácsonyra és a szülinapokra

sok pénzt és drága ajándékokat kaptunk, a tartásdíjunk elég magas volt ahhoz,

hogy szenvedjünk hiányt semmiben, egyedül apa nem volt ott soha, mikor

kellett volna. Egyszerűen kifizetett minket, és nem bánta, ha csak egyszer vagy

kétszer találkozunk egy évben. Az elején még rendszeresen telefonáltam neki,

hogy elmondjam, mi a helyzet velünk, de mindig csak úgy csinált, mintha

figyelt volna arra, amit mondok, különben magasról tett rá.

Azt hiszem, ez volt az oka, hogy amikor Toby és én randizgatni kezdtünk, nem

akadtam ki, amikor láttam, hogy nem figyel, valahogy megszokottnak vettem,

aztán meg csodálkoztam, mi lett a vége. Ahogy Sage-dzsel is, ami végül is

rosszabb volt, mint Tobyval, mert Sage figyelt, és mégis így elvette, amit mindig

is valaki különlegesebbnek akartam adni. Olyasvalakinek, aki nem azért van

velem, mert nyerni akar egy hülye versenyen!

Tisztán emlékeztem még a három évvel korábbi esetre, amikor Alicia sírva jött

haza, de nem akarta elmondani, mi a baj, aztán éjjel átjött a szobámba, bebújt

mellém az ágyba, és elmondta, hogy lefeküdt a barátjával. Azt mondta, nem

bánta meg, csak nem olyannak képzelte, mint amilyen volt. Megkért, hogy ha

rám kerül a sor, győződjek meg róla, hogy a srác gyengéd lesz, és valami

normális helyen leszünk.

Nos, Sage gyengéd volt, és a szobája elég normális helynek számított, még csak

ki sem akadtam a sok jelzőtől, a forró, nedves, meztelen, kemény mind

helyénvalónak tűnt, még arra is gondoltam, nem kellett volna ennyire félnem,

mert a fiú, akivel járok, megbízható. És nem bántam meg utána, boldog voltam!

Azon kaptam magam, hogy az ágyamon hasalok, és vakon bámulok bele a

sötétségbe, miközben a torkom szárazságtól, az arcom pedig elfojtott

indulatoktól ég. Fogalmam sem volt, mit kéne csinálnom, így csak feküdtem, és

vártam, hogy történjen valami. Nem sokkal éjfél előtt történt is, Rissa felhívott.

- Már aludtál? – kérdezte, de kihallottam a hangjából, hogy tudja a választ.

- Nem, gondolkodtam – válaszoltam fásultan.

- Sage-ről? Mert én még mindig nem vagyok biztos benne, hogy ő is benne van,

esküszöm, hogy nem olyan, én ismerem...

- Ahogy Lucát? – vágtam közbe. Nem akartam gonosz lenni, de nem is

visszakoztam, még akkor sem, amikor hallottam, hogy élesen beszívja a levegőt.

- Jobban, Lori! Sage az én másik felem, soha nem csinálna ilyesmit egy lánnyal,

érted? Ha majd beszélsz vele, akkor ő is meg fogja mondani. Megnéztem

párszor a felvételt, és semmi nem bizonyítja, hogy Luca vádaskodása...

Dühös lettem Rissára, de nem szakítottam félbe, mert legalább annyira sajnáltam

is. Előttem volt az arca, miután hallotta, hogy beszélt róla Luca. Szerintem észre

sem vette, milyen szerencsétlenül festett, ahogy az egyik kigúnyolt copfját

babrálta. A fenébe is, szerintem mindannyian szerencsétlenül néztünk ki!

Franceska még sírva is fakadt, hiába mondta neki Rissa, hogy Cenzo száz

százalékig nem őbelé szerelmes. Az a videó hülyét csinált belőlünk, Saluce

barátnőkből.

- Ott vagy még? – kérdezte végül Rissa felhagyva a testvére kimagyarázásával.

- Itt. – Elhúzódott a csend. – Hogy vagy?

- Úgy érzem, mintha az egész világ rajtam röhögne, pedig még nem is tudja

senki. Ráadásul az egész olyan tipikusnak tűnik, miközben annyira hihetetlen.

Csak azért nem sírok, mert Lynn itt alszik mellettem. – Olyan hangot hallottam,

amiről nem tudtam eldönteni, hogy elfojtott sírás, vagy elnyomott kuncogás,

majd Lynn érthetetlen mormolását. – Mégsem alszik, kihangosítalak, jó?

- Persze – hagytam rá.

- Szerintem balhét kellene rendeznetek – mondta Lynn. – Nem hagyhatjátok,

hogy ezek a mocskok kicsesszenek veletek, és csak úgy megússzák!

- Mit javasolsz? – kérdeztem fáradtan.

Ahogy gondoltam is, Lynn azt akarta, hogy Rissa mondja el a bátyjainak, akik a

lelket is kiverték volna a bandából. Még Sage-ből is, mert Lynn szerint

megérdemelné, Rissa őt sem győzte meg. Az, hogy mi verjük meg őket, szintén

kiesett, akármennyire is hangoztatta Lynn, hogy megtanít igazából bepancsolni,

azt pedig, hogyan tudnánk visszavágni valamivel, egyikünk sem tudta. Végül

néhány vad ötlet után, úgy döntöttünk, megpróbálunk aludni. Furcsa, de miután

eltettem a mobilom, egy kicsivel jobban éreztem magam, mint a hívás előtt, még

aludni is tudtam pár órát.

Reggelre borzalmasan néztem ki, de azért erőt vettem magamon, és felöltöztem,

közben meg azon tűnődtem, hogyan fogok szakítani Sage-dzsel. Mivel nem

tudta még, hogy láttam a felvételt, nyilván el kell majd mondanom neki.

Rettegtem, mi lesz ezután, rájöttem, hogy a legutolsó dolog, amit akarok, hogy ő

is megalázzon a felelősségre vonás közben, mint ahogyan Toby tette.

Gondolkodtam, mit mondhatna nekem, amitől még jobban lesülne a bőr az

arcomról, de egyik sértés sem illett hozzá. Remek, Rissa sikeresen telebeszélte a

fejem!

Arra jutottam, még órák előtt, egy félreeső helyen kell beszélnem vele, ahol

kettesben lehetünk. Persze ez nem jelenti, hogy amint onnan kikerülünk, nem

kezd el ocsmányságokat mondani rólam, de biztonságosabbnak tűnt így.

Amikor beértem a suliba, még mindig nem tudtam, hogy csináljam pontosan. A

Mangini furgon még nem volt parkolóban, ezért hálát adtam, mert több időm

maradt a gondolkodásra. Eszembe jutott, hogy az első és a negyedik órám közös

lesz Sage-dzsel, azokon is lesz lehetősége gúnyolódni velem. Alig vártam már,

hogy túl legyek ezen a napon.

Épp a szekrényemnél pakolgattam a könyveim, csak hogy elüssem az időt, és ne

kelljen azon töprengnem, melyik vihogó lány röhög pont rajtam, amikor két

ismerős kéz jelent meg a látóteremben, eltakarva a szemeim.

- Na, ki vagyok? – kérdezte kissé elváltoztatva a hangját. Egy mocskos áruló!

Megfordultam, hogy lássam, képes-e a szemembe nézni. Nemcsak, hogy képes

volt, még vidámnak is tűnt, ahogy megcsókolt. Becsukta a szemét, én pedig

rögtön azon kezdtem tűnődni, kire gondolhat közben. És kire gondolt, amikor

együtt voltunk? Lehetséges lenne, hogy még mindig az exét szereti? Hogy róla

ábrándozik, miközben velem van?

- Uh... – elhúzódott, mikor észrevette, hogy valami gáz van, és értetlenül nézett

rám. – Mi bajod?

- Jól vagyok. – A hazugság gondolkodás nélkül jött, túl sokan voltak körülöttünk

ahhoz, hogy ott rögtön szembesítsem a tényekkel.

- Nem fáj, ugye? – kérdezte nagyon halkan, gyengéden megérintve a hasam, de

közben a szemembe nézett még mindig olyan aggódóan, hogy majdnem elhittem

neki mindent.

Hogy fáj-e? A nyers fájdalom úgy csapott meg, mintha Sage erősen meglökött

volna, a szívem hasogatva vergődött a mellkasomban. Nem értettem, hogy mer

ilyeneket kérdezni, egyáltalán hogy mer odajönni hozzám mindazok után, amit

tett velem.

- Beszélnünk kell!

A hangom hideg volt és elutasító, aminek örültem. Majdnem biztos voltam

benne, hogy képes leszek végigcsinálni. Elfordultam tőle, és bezártam a

szekrényemet, közben éreztem magamon a tekintetét. Idegesített, hogy

valószínűleg fogalma sincs, mi bajom van. Nyilván nem is gondolta, hogy

rájöhetek az indítékaira.

- Ez komolyan hangzott – mondta végül hezitálva.

- Mert az is – hagytam rá. Kényszerítettem magam, hogy ne hangozzon

gúnyosan, amit mondok, utáltam volna magam, ha észreveszi, hogy fájdalmat

okozott nekem. – Menjünk be a terembe, szerintem nincs ott senki.

Legalábbis ezt remélve indultam el arrafelé, csakhogy nem jutottam be, Rissa

már a folyosó végéről kiabálta a nevemet.

- Lori, beszélnem kell veled! – Nem volt túl diszkrét, így egész nagy közönséget

vont magunkra. – Négyszemközt – tette hozzá, mikor odaért mellém Lynnel a

nyomában.

Észrevettem, hogy ezúttal egyetlen szerény copfba fogta össze a haját, és

egyáltalán nem nézett Sage-re, mintha ott sem lenne, amit persze az a tuskó

észre sem vett.

- Lori, most nekem akar mondani valami – közölte Sage, és engem fürkészett.

Példát véve Rissáról, inkább én sem néztem rá.

- Az várhat – mormoltam pillanatnyi gondolkodás után. – Beszélek Rissával.

Bár jobb lett volna mihamarabb túlesni a szakításon, megkönnyebbültem, hogy

még nem kell megtennem. Pár perc múlva bent voltunk Rissával és Lynnel az

említett teremben.

- Mit mondtál neki? – kérdezte Lynn.

- Még semmit, most akartam – mormoltam, Rissát figyelve.

Nem tűnt depressziósnak, inkább elszántnak, amiből tudtam, hogy ezek ketten

kitaláltak valamit az éjjeli beszélgetésünk óta.

- Mi lenne, ha egyelőre nem tennéd meg? – nézett rám. Nyitottam a szám, de

megelőzött. – Nem fogom mentegetni, csak annyit kérek, hogy adj neki egy

esélyt a bizonyításra! Ha most szakítasz vele, akkor rá fog jönni, hogy tudod, mi

volt a terv, és el fogja mondani Lucának is. Nem szeretném, hogy tudják.

Legalábbis egyelőre, csak pár napot adj, Lori!

- De mire? – kérdeztem értetlenül.

- Fogalmazzunk úgy, hogy a rohadékok a saját pályájukon kapják meg, amit

megérdemelnek! – Lynn csak egy lépésre volt attól, hogy összedörzsölje a

kezeit, mint valami furfangos cselszövő, de én még mindig nem értettem.

- Mivel nagyobb hülyének már nem igazán érezhetném magam, és Lynn szerint

lenne esélyem...

- Nem is kevés!

- Arra gondoltunk, hogy semmi nem lenne nagyobb pofán ütés Lucának, mint

az, ha indulnék ellene. Majdnem biztos, hogy mindenki ki fog nevetni, de ha

véletlenül továbbjutnék, ki lenne akadva...

- Véletlenül a francokat! Hallottad már énekelni? – fordult felém Lynn. – Van

hangja, nem mondanám, ha nem így lenne. Azok a rohadékok a gatyájukba

kakálnak, ha meghallják, és azon tűnődtünk, ha Rissa pontosan előttük

következne, az még nagyobbat ütne. Ha egyedül te maradsz a zsűriben,

megpróbálhatnád elintézni.

Megértettem Rissát, az arckifejezés, amit Luca produkálna, ha Rissa indulna

ellene... Már ha Rissa elég jó, és Lynn biztos benne, hogy az, különben nem

lelkesedne ennyire.

- Ez az egyetlen mód arra, hogy visszavágjak – folytatta Rissa. – Azt akarom,

hogy rájöjjön, nem körülötte forog a világ, hogy nem kaphat meg, és nem tehet

meg mindent, amit csak akar! Végül is csak ugyanolyan ember, mint te vagy én,

még ha jobbnak is hiszi magát, és szerintem el tudjuk érni, hogy hatalmasat

csattanjon! Te nem ezt akarod?

Belegondolva dehogynem akartam, sőt még rosszabbakat is. Elegem volt belőle,

hogy folyton én vagyok az, aki sebzetten jön ki a dolgokból. Sage-ben nem

voltam biztos, de azt tudtam, hogy Luca egóját nagyon fogja bántani, ha Rissa

valahogy sikeresebb lesz nála. Igaza volt Lynnek, nem hagyhattam, hogy csak

úgy megússzák, mert ahhoz túl messzire mentek.

- Benne vagy? – sürgetett Lynn.

Valamiért úgy éreztem, máris tervek tucatjaiba akarnak beavatni, olyanokba,

amikben én is főszerepet kaptam. Egyszerűen nem mondhattam nemet, nemcsak

azért, mert Rissa most már a barátnőm volt, és kötelességemnek éreztem

segíteni neki, hanem, mert csakúgy, mint ő, meg voltam bántva, és azt akartam,

hogy a Saluce szenvedjen velünk együtt. Annyira biztosak benne, hogy meg

fogják nyerni ezt a versenyt, hogy nyilván fel sincsenek készülve valami olyan

váratlanra, mint a kihasznált barátnőik haragja.

- Benne – bólintottam rá, és igazi összeesküvőnek éreztem magam, amikor

mindhárman egyszerre mosolyodtunk el.

Nem voltak igazi, örömteli mosolyok, inkább csak megegyezés, miszerint

ezúttal mi fogunk nyerni. És biztos voltam benne, hogy meg is fogjuk

érdemelni.

*

„Do you know the enemy?

Do you know your enemy?

Well, gotta know the enemy

Do you know the enemy?”

- Green Day: Do You Know The Enemy?

Luca

Az ember sosem hinné, hogy pont azok hátráltatják, akikben a legjobban

megbízik. Ott volt példának okáért Rissa, aki nem törődve azzal, hogy nincs

időnk a sértődöttségére, úgy fent hordta az orrát, hogy meg sem jelent a

legutóbbi bandamítingeken. Azért annyit elvártam volna tőle, hogy támogasson,

ahelyett játszotta a féltékeny csajt, aki képtelen benyelni, hogy kivételesen nem

az van, amit ő akar. Én sem repestem Flortól, de új arculatot hozott nekünk, és

mivel el nem utasíthattam, ki kellett egyeznem ezzel. Rissának sem volt más

választása, meg kell békülnie majd.

De előtte büntetett, az első húzása az volt, hogy visszamondta a zsűriséget, aztán

meg amikor megmondtam, hogy nem haragszom – oké, ki voltam akadva

miatta, de nem lett volna szerencsés, ha elkezdek nyavalyogni, egyrészt mert

már megtörtént, másrészt meg nem akartam kizökkenteni Sage-et. Ha felhúzza

magát, sokat hibázik –, nem engedte, hogy közeledjek felé. A második napja

meg sem csókolhatom, ami kezdte kiverni a biztosítékot. Milyen kapcsolat ez?

Az még nagyjából oké, hogy nincs szex, de már nem is smárolhatunk? Nyilván

azon volt, hogy minél jobban megkínozzon, de kezdte durván elvetni a sulykot.

Erre tett rá egy lapáttal a drága anyám, aki nem volt hajlandó aláírni a Saluce

engedélyét. Először még csak azt hittem, hogy a sok munka miatt elfelejtette, de

amikor eszébe juttattam, keményen nézett rám.

- Nem emlékszem, hogy megbeszéltük volna, hogy akármit aláírok! – Leesett

állal bámultam rá.

- Már múlt héten mondtam, hogy kell szülői engedély!

- Mondtad – hagytam rám. – Erre emlékszem.

- Hát akkor? – Kedvem lett volna beleverni a fejem az asztallapba, de amiatt

kiakadt volna, akkor meg sosem kapom meg az aláírását.

- Nem emlékszem, hogy valamelyikőtök megkérdezte volna, mit szólok ehhez.

Vagy, hogy akárki is az engedélyem kérte volna!

- Csak azért, mert egy trehány dög vagyok, és kiment a fejemből. – Próbáltam

puncsolva meggyőzni, mielőtt veszekedni kezdünk. Igazából anyámmal túl

könnyű összeveszni, meg kellett válogatnom a szavaimat, de azért végső soron

nem hagytam magam. Már csak az kéne, hogy hagyjam a fejemre nőni! – De

már úgyis tizennyolc vagyok, elvileg nem is kell az aláírásod...

Ezt nem kellett volna mondanom, anyám máris lecsapott.

- Az öcséd még csak tizenhat éves, és ameddig én mosom a gatyáidat, és az én

főztömet eszed...

Tipikus szülői duma. Remek!

Végighallgattam, mit csinálok rosszul, mint fia, és kussoltam, mert naná, hogy

igaza volt. Minden túlzás nélkül mondhatom, hogy anyám jó anya, aki mindent

megtett értünk, még azután is, hogy apánk olyan sunyi módon lelépett. Felnevelt

minket meg minden, méghozzá úgy, hogy sose kellett éheznünk, ami elég

kemény, mivel három pokolian rossz, éhenkórász kölyke volt, akik folyton

követelőztek. Ráadásul még pár évtizedig fizetheti a kölcsönöket is, amiket

például erre a házra vett fel. Mondom, teljesen igaza volt, de azért nem

mondtam le róla, hogy aláírja azt a francos engedélyt.

Jó jegyek mindkettőnktől, egy csomó házimunka elvégzése – többek közt

felmászni arra a rohadt tetőre, és kitisztítani az ereszcsatornát, amit rühellek! –,

megfontolt, az eszünkhöz méltó viselkedés, és egy csomó könyörgés meg

hízelgés, ezek voltak a feltételek, egy olyan firkáért, amit már évek óta tudok

hamisítani. Nem a legelőnyösebb alku, de mit tehettem volna? Örültem, hogy

végül is meglett, és még csak erőmön felül sem kellett áldoznom rá.

A Rissával és az anyámmal való dűlőre jutás még mindig nem volt a leggázabb

dolog. Miután leadtam a jelentkezésünket, rájöttem, hogy több ellenfelünk lesz,

mint számítottam rá, ráadásul a zsűri diákrésze keménynek bizonyult.

A két tanár az ének és biológia – utóbbi nem tudom, mivel bizonyította

hozzáértését – általában jófejek és elnézőek voltak, de Lori röviden és velősen

fejezte ki a véleményét, ha totál amatőrök álltak elé, amitől Flor nem egyszer

röhögőgörcsöt kapott. A Rissa helyére beválasztott Shawn nevű srác sem

kímélte a népet, leplezetlenül kinevette a bénákat, és a véleménye szinte mindig

megegyezett Loriéval, aztán Karl, a sztárocska utoljára összegezte a hallottakat,

végül eredményt mondott. Annyira tisztán csinálták ők hárman, hogy két nap

elteltével már egész csapatnyi ember utálta őket.

Nem mondom, voltak röhejes társulások, két-három fős csajbandák, akik

összeálltak abban a reményben, hogy a Pussycat Dolls vagy valami ilyesmi

utódai lesznek, meg olyanok, akik énekes-táncos izével próbálkoztak, pedig

inkább a pomponoknál kellett volna maradniuk, ezeket rövid úton kitették a

versenyből, de akadtak néhányan, akik mindenkinek tetszettek.

Természetesen a Saluce ott volt minden délután a nézők között, és figyeltünk.

Hála a későn leadott engedélynek, egészen hátra kerültünk a 367.-ik helyre a

389 jelentkező közül. Nem számítottam ilyen nagyszámú jelentkezésre, de ez

semmi volt azon megrökönyödésemhez képest, amikor kiderült, hogy e között a

majdnem négyszáz szerencsét próbáló között van tehetséges is. Olyan, aki talán

jobb lehet nálunk.

Ezt persze nem mondtam a bandámnak, de magamban számon tartottam őket.

Ilyen volt például az az ázsiai srác, akit azelőtt sosem láttam még – vagy csak

nem vettem észre –, viszont most egy életre megjegyeztem. Valami szintén

ázsiai popegyüttes számát énekelte, ami mindenkinek tetszett. Egyhangú

szavazatot kapott a zsűritől.

A második meglepetés egy Whitney Houston számot éneklő csaj volt, akitől

majdnem mindenki frászt kapott, olyan hevességgel kezdett bele, de aztán a

szájak is nyitva maradtak. Elraktároztam az infót, hogy azzal jobb lesz vigyázni,

az egyik legerősebb ellenfelünknek tűnt. Legalábbis amíg nem jött a festett hajú

krapek az Adam Lambert számmal. A megjelenése béna volt, de a hangja

veszélyes, ráadásul a tapasztalat azt mutatta, hogy sok csaj kedvét leli az effajta

világbarma kisugárzásban, azokra az idióta filmekre asszociálva belőle, amikben

az ilyen karakterek a főszereplők, és amik mind nyáltengerben végződnek.

Rajtunk kívül volt két másik banda is, de azokra elég volt ránézni, hogy tudjam,

semmi esélyük ellenünk, viszont mindkettőt továbbengedte a zsűri. Három lány

előadott valami számot egy musicalből, aztán két csaj külön-külön bejutott, mert

tiszta, szép hangon énekeltek. Jót röhögtünk egy izomagyú hapsin, akinek a

baritonja, annyira bejött mindenkinek, hogy nem lehetett nem továbbengedni, és

végül kaptunk megint egy csajt, aki annyira jól utánozta Madonnát, szintén

bekerült a nehezebben legyőzhető ellenfeleink közé.

Arra a napra, amikor mi következtünk, nem jutott senki, akit különösebben

veszélyesnek találtam volna, voltak, akik még bekerültek, de csak azért, mert

nem lehetett semmit felhozni ellenük, simán elénekeltek valamit normálisan, de

semmi különös nem volt bennük. Gondoltam legalább majd jól kitűnünk

közülük. Alig vártam már, hogy mi jöjjünk, és ezzel így voltak még jó néhányan

azok közül, akik beültek a tornacsarnokba meghallgatni a nevezőket. Akár azt is

lehet mondani, hogy kicsit izgultam, és azért nem vettem figyelembe a többiek

szavait.

- Szerintem Rissának és Lorinak valami baja van – mondta Sage, pedig inkább a

fellépésünkre kellett volna koncentrálnia. – Elég furcsán viselkednek, nem?

- Majd túlteszik magukat rajta – legyintettem. – Riss megsértődött, ki fogom

békíteni, ha ezen túl vagyunk.

- Nem csak ennyi. Lori baromira távolságtartó, Rissa meg hozzám sem szól.

Nem lehet, hogy valami más bajuk van?

- Fran is elég fura – csatlakozott be Cenzo a beszélgetésbe. – Azt mondta,

valami fontosról kell beszélnie velem.

- Lori is ezt mondta hétfőn, de aztán csak átváltott ilyen... jegesbe. Valamiért

haragszanak ránk.

- De nem miattam – mondta Flor, holott ő inkább kussolhatott volna. Ha ő nincs,

még okés lenne minden.

- Lori tutira nem.

- És Fran se, csak egy-két napja kezdődött. Ráadásul nincs is itt. Hol lehet?

Sage és Cenzo a tömeget kezdték fürkészni. Na, igen, én már rég kiszúrtam,

hogy Rissa nincs itt, de nem foglalkoztam vele, mert a bandát kellett

összetartani.

- Srácok, biztos azért vannak megsértődve, mert mellőzve érzik magukat.

Majdnem egy hete folyamatosan csak próbálunk. – Ethan barátságosan

megütögette Sage és Cenzo vállát. – Ha nekem lenne csajom, az is ki lenne

akadva rám. Tudjátok, milyenek a nők!

- Pontosan – zártam le a beszélgetést, arra gondolva, miért is vettük be ezt a

barmot. Még rosszabb, mint Flor. – Készüljetek, már csak egy valaki van

előttünk.

Erre abbahagyták a csajkeresősdit, és már épp emlékeztetni akartam őket pár

dologra, amikor Flor megragadta a karomat.

- Szent szar, Luca Mangini! Azt nézd!

Fogalmam sem volt, mit kellene néznem, amíg meg nem láttam Franceskát és

Lynnt a színpad mellett. Ott ácsorogtak, mintha ránk várnának, mire arra

gondoltam, mégse olyan vészes a helyzet, az embereink majd erőt adnak a

bandának, Rissa is ott lehet valahol.

- Ezt nem hiszem el! – Cenzo olyan képet vágott, mint mikor kiderült, hogy a

kedvenc sorozatában Charlie Sheen helyét az a nyálas fickó veszi át, de nem a

csajokat nézte a színpad mellett, hanem a szöszit, aki fent állt, és énekelni

készült.

Volt benne valami nagyon ismerős, még annak ellenére is, hogy meg nem

mondtam volna, hol láttam korábban. Csizmát és rövid farmert viselt, amiből

hosszan kilátszott a combja, a kockás inget pedig, ami rajta volt, úgy

megcsomózta meg a hasán, hogy épp kilátszott egy aprócska rész a sápadt

bőréből. A szőke haja hullámos fürtökben repkedett az arca körül, miközben

ide-oda forgolódott, mintha keresne valakit a szemével. Nem találhatta meg,

Lori sürgetően rászólt, hogy énekeljen.

Amikor a lány a mikrofon felé hajolva kinyitotta a száját, az agyam felfogta a

látványt, mielőtt meghallottam volna az elsőDa da da da hangokat a szájából.

- Most komolyan úgy próbál meg kinézni, ahogy én? – mormolta nekem halkan

Flor, mire előrébb léptem, és dühösen bámultam a barátnőmre.

Nem kellett sok ész hozzá, hogy az ember észrevegye, a ruháival ki akarta

figurázni azt a stílust, amit Flor képvisel, és ami igazán nem illett hozzá, ezért is

nem ismertem fel az első pillanatokban. Megértettem az üzenetét, de az árulását

képtelen voltam megemészteni. Mégis mit képzel magáról? Tönkre akarja tenni

a mi fellépésünket? Ez túl sok visszavágásként!

A hangja túlságosan fülbe mászó volt, tiszta és lágy az elején, aztán kirobbanó

és élettel teli, tökéletes előadása Fergie Big Girls Don’t Cry című dalának.

Utáltam az egészet!

Én voltam az egyetlen. A közönség úgy reagált, ahogy mindenkinél, akik

különösen jók voltak, mégis reménykedtem benne, hogy a zsűri majd letöri a

lelkesedésüket, amíg meg nem láttam Lori elégedett arcát. Lynn és Franceska a

színpad előtt ugrándoztak, bennem meg lejátszódtak Sage és Cenzo korábbi

szavai. Ezek mind tudták, hogy Rissa nevezni fog! Mind úgy döntöttek, hogy az

ellenségeink lesznek!

Rissa öt egyértelmű igennel bekerült, majd Lori felém nézve kijelentette, hogy

tartanak egy kis szünetet. Amikor visszanéztem rá, ha lehet, még elégedettebb

képet vágott. Már csak annyi hiányzott volna, hogy diadalmasan a pofámba

röhögjön. A dühöm csak fokozódott, amikor megláttam, hogy Floron és Ethanön

kívül nem maradt senki az oldalamon, Cenzo és Sage Rissa mellett álltak, aki

széles mosollyal fogadta Cenzo gratulációját, és válaszolgatott Sage kérdéseire.

Mi a francot csinálnak ezek?

Oda akartam menni, hogy leállítsam őket, mégse haverkodjanak az újdonsült

ellenfelünkkel, aki a legaljasabb módon árult el mindent, ami számomra fontos

volt, de ő megelőzött, és egy hidegebb fajta mosollyal az arcán indult el felém.

Hölgyeim és uraim, a barátnőm, akinek támogatnia és szurkolnia kellene, és aki

ehelyett kivetkőzve színpadra áll ellenünk! Ez rohadtul nevetséges volt,

valamiért mégsem támadt kedvem kiröhögni.

- Sok szerencsét nektek! – mondta, mikor odaért elém, mintha nem is hozzám

tartozna, hanem valami távoli ismerősök lennénk.

- Nincs esélyed ellenünk! – nyögtem ki az első dolgot, ami eszembe jutott, és

ami nem nyivákolás volt.

Vagy ha mégis, hát mentségemre rohadtul szét voltam esve. Ki gondolta volna,

hogy onnan érkezik az árulás, ahonnét sosem vártam volna? Hiszen Rissa a

barátunk volt, sokat köszönhetett a bandának!

- Akkor miért vágsz ilyen gyászos képet? – kérdezte, és mosolygott, amivel az

idegeimre ment. – Aggódsz, hogy nem tudsz leénekelni?

Olyan mértékben emlékeztetett Florra, hogy oldalra néztem, hogy lássam, ott

van-e még, és nem a szelleme szállta-e meg az én kedves, segítőkész Rissámat.

Ezt a csajt itt velem szemben nem ismertem.

- Vagy azért, mert ismerem a Saluce összes gyenge pontját? – folytatta, amikor

nem válaszoltam.

- Milyen gyengepontok? – horkantam fel gúnyosan, de ő csak mosolygott, és

tovább húzta az idegeim.

- Flor és Ethan egy hete sincsenek a bandában, Luca – felelte habozás nélkül. –

Cenzo meg még bizonytalan a basszussal. Azt meg te is tudod, hogy Sage

figyelmét mennyire könnyű elterelni, akkor oda a ritmus. Még te sem vagy

tökéletes, bármikor hibázhatsz. Ezekre gondoltam.

Nem emlékeztem rá, hogy mikor mondtam el neki ezeket, de rá hamar rájöttem,

hogy azért, mert nem is történt meg. De akkor meg honnan tudta? Ennyire

nyilvánvalóak lennének az új Saluce hiányosságai?

- Szóval sok szerencsét, remélem, hogy jók lesztek! – mondta még, mielőtt

elsétált.

Nem hagytam magam teljesen kizökkenteni, mi következtünk, össze kellett

szednünk magunkat. Kiálltunk, és eljátszottuk a felturbózott Magányos farkast.

Tutira ezerszer jobban figyeltem a hibákra, mint máskor, Cenzo megint

lenyomta a hülye táncát a hátam mögött, de ez nem volt annyira gáz, mert a

közönség röhögött rajta, Flor túl hangosan énekelt vokalista létére, Ethan meg

egy helyen lassabban játszott, mint kellett volna. Összességében nem voltunk

rosszak, a tanárok rögtön dicsértek és továbbengedtek minket, Lori viszont nem

volt ilyen engedékeny.

- Sokszor hallottam már ezt a számot, talán túl sokszor is. Jó lenne valami mást

hallani tőletek legközelebb. – Ami igent jelentett, de úgy hangzott, mintha

igazából nem tetszett volna neki. Az áruló!

- Igen, haver – vette át a szót ezután Shawn egyenesen nekem címezve a

mondandóját. – Okés ez a szám, de van másik dalotok is? Egy idő után az ember

agyára megy ez a sok vonyítás.

- Szívesen hallanék egy feldolgozást – bólintott Karl. – Jók vagytok, és az

emberek szeretik az ismerős slágereket. Köszönjük!

El voltunk bocsátva. A zsűri nem várta a válaszunkat, én mégis akartam

mondani valamit, de Flor megelőzött, elkapta a karom, és lerángatott a

színpadról.

Így történt. Nem én kezdtem a háborút, később mégis mindenki engem

hibáztatott a kirobbanásáért.

10. Kontroll

„Have you forgotten how

You would make me feel

When you drag my spirit down?

But thank you for the pain

It made me raise my game

And I'm still rising, I'm still rising...”

– Jessie J.: Who’s Laughing Now?

Rissa

Nem hittem el, hogy megcsináltam. Kiálltam a színpadra, énekeltem, és közben

valahogy elfeledkeztem róla, hogy mindezt azért teszem, hogy megmutassam

Lucának, nem vagyok az a kis senki, akin átgázolhat. Nem, Luca egyáltalán nem

jutott eszembe odafent, csakis az, hogy jól csináljam. A dalszöveg egyes részei

is segítettek, mert mintha pontosan nekem íródtak volna, könnyedén bele tudtam

élni magam. És tökéletes voltam!

Azelőtt sosem jutott eszembe, hogy ilyen is lehetek, magabiztos, határozott, és

amit még képtelen voltam elhinni: meglepő. Mindenki felfigyelt rám, a

legtöbbször a háttérbe visszahúzódó lányra, akiről eddig nem tudtak mást csak

azt, hogy rengeteg bátyja van, és folyton Luca Mangini árnyékában áll. Most

valaki más voltam, és imádtam az érzést!

Nem is gondoltam, hogy lehetséges rövid napok alatt ilyen sokat változni, de

mintha nem is csak én, hanem az egész környezetem kicserélődött volna. Péntek

délután volt, és én olyanokkal beszélgettem, akik különben nem álltak volna

szóba velem, de az új Rissát – azt a lányt, aki ki mert állni Luca Mangini ellen,

és láthatóan borzalmasan felidegesítette – mindenki kedvelni látszott. El kellett

ismernem, hogy a bosszúm remekül sikerült, Luca kiakadt, aztán meg átment

szuperhűvösbe. Akárhányszor meglátott, még csak hozzám sem szólt, ha pedig

igen, olyasmit mondott, ami nem tetszett. Persze azt sem nekem, direkt úgy

intézte, hogy halljam, amint azt mondja, már nem vagyok szívesen látott vendég

a Saluce gyakorlásain.

Mintha ettől sírógörcsöt kellett volna kapnom! Eszemben sem volt, csak

küldtem felé egy vigyort, hogy lássa, megértettem az üzenetet, és hasonlóval

válaszoltam.

- Igen, ott leszek az Aranyrögben! – mondtam tisztán és hangosan az egyik

csajnak, pont akkor, amikor Luca hallhatta, és bár nem nézett felém, tudtam,

hogy nem maradt le róla.

Szóval így álltunk, átváltottam ebbe a másik Rissába, akiről még nem tudtam

száz százalékosan azt mondani, hogy jobb, mint a régi, de az biztosnak tűnt,

hogy kevésbé szánalmas. Beismerem a ruhákkal elvetettem a sulykot, amikor

felléptem, viszont ezt könnyű volt kiküszöbölnöm. Elhatároztam, hogy

megkeresem a saját stílusomat, ami jobban illik a mostani Rissához.

Tehát pénteken Dylan fuvarozott haza a suliból, mert megkértem rá, hogy jöjjön

el értem. Eszemben sem volt a Mangini furgonnal közlekedni, és nem is volt

biztos, hogy elvittek volna.

- Mi van közted és Sage között? – kérdezte bátyám, miközben azon tűnődtem,

mit is énekeljek este az Aranyrögben. Azt akartam, hogy Luca ne szeresse, de

azért ne legyen gáz. Dylan kérdése átzökkentett a problémára, amire nem

akartam gondolni.

- Mi lenne? – kérdeztem, mintha fogalmam sem lenne, miért kérdi.

- Tudod te – felelte átlátva rajtam. – Ha haragszol rá, beszéljétek meg!

- Nem haragszom. – Ez igaz volt. Nem haragudtam. Csalódott voltam, annyira

nagyot csalódtam benne, hogy javarészt rá sem tudtam nézni, és kerültem a vele

való beszélgetést is. Egy szóval sem adta a tudtomra, hogy ez zavarná őt, de

ezek szerint említette Dylannek. – Miért, ő mit mondott?

- Nem mondott semmit, de van szemem.

Tehát mégsem. Ettől csak még csalódottabb lettem, ha ennyire nem érdekli,

akkor nekem miért kellene rosszul éreznem magam? Én nem tettem ellene

semmit! Igaz, konkrétan ő sem ellenem, mégis...

- Nem történt semmi! – vontam meg a vállam.

Nem néztem Dylanre, mert féltem, hogy a képembe vágja, hazudok.

- És Lucával?

Ez már könnyebb kérdés volt, gúnyosan felnevettem.

- Luca egy seggfej! Haragszik, amiért beleköptem a levesébe! – vetettem egy

rövid pillantást bátyámra, de ő az utat figyelte. – Egy barom!

- Szakítottatok?

- Azt hiszem. De ha nem, majd fogunk! – Dylan nem válaszolt semmit, ami

kicsit idegesített, de nem tettem szóvá, hiszen végül is nem az ő hibája.

Otthon még a fejemet is elfordítottam a Mangini ház felől, így anélkül mehettem

be a házunkba, hogy megtudtam volna, hazaértek-e már. Lerázva a lelkesedő

bátyáimat, akik mind tudni akarták, miért nem szóltam róla, hogy nekivágok a

sztárságnak (ezt kicsit eltúlozták), nekiálltam elkészülni az estére.

Lynnel és Lorival terveztem a programot. Eredetileg úgy volt, hogy Fran is

velünk jön, de lemondta, mert megviselte a szakítás Cenzóval, és bár ez nem

biztos, úgy éreztem, rám is haragszik miatta. Még mindig nem hitte el, hogy

Cenzo nem szerelmes belém. Az ő ügyük különben olyan könnyedén lezajlott,

hogy fel sem fogtam, mi történt. Cenzo még csak nem is marasztalta Frant.

Amikor egymásra néztünk Lorival ennek hallatán, meg sem kellett beszélnünk,

tudtuk, hogy velünk ugyanígy lesz. Ezért nem siettettem a szakítást, ahogy ő

sem.

Igaz, Lori váltig állította, hogy csak azért nem beszélt még Sage-dzsel, mert a

tesóm és ő egyszer sem tudtak kettesben maradni azóta. Ami azt jelentette, most,

hogy az első forduló lezárult, valamikor meg fogják tenni. És Lori biztosan

elmondja Sage-nek, hogy miért, akkor pedig Luca is megtudja, hogy láttam a

videót, amin azokat mondta rólam...

Az arcom még mindig égett a szégyentől, ha rágondoltam azokra a mondatokra.

Hogy minden, amit valaha gondoltam arról, hogy segítségére voltam a bandának

csak beképzeltem. Minden dalszöveg, amit írtam, felesleges volt, Lucának

sosem tetszett egyik sem, és bár ezt eddig is tudtam – hiszen mindegyiket kivétel

nélkül átírta –, akkor mégis olyan volt, mint egy arcul csapás. Ezt követte a

kinézetemre, a viselkedésemre tett gúnyos megjegyzése megspékelve az

igazsággal, hogy valóban csak azért kezdett velem, mert kellett neki még valaki

a zsűribe.

Igen, szégyenkeztem, de dühös is voltam ezek miatt. Ez sok volt, túlment egy

bizonyos határon, és én nem hagyhattam, hogy csak úgy megússza!

Legszívesebben ráordítottam volna az összes mérgem és csalódásom,

megmondtam volna, milyen érzés volt megtudni, hogy így kijátszotta a

szerelmemet iránta, de semmit nem értem volna el vele. Lucát nem érdekelte,

hogy érzik magukat mások, neki csak az számított, hogy elérje a célját bármi

áron. Nem voltak nála tabuk ezügyben, és mivel ő így volt vele, hát én is.

Elhatároztam, hogy elérem, szenvedjen csak meg az áhított sikeréért.

- Mi értelme? – kérdezte Lori fáradtan, amikor este neki és Lynnek is

elmondtam ugyanezt.

- Hogyhogy mi értelme? – horkant fel Lynn. – A bosszú!

- Azt akarom, hogy tisztában legyen vele, az útjában vagyok – magyaráztam

meg az érzéseim. Mindünk közül talán épp Lorinak kellett volna ugyanazt

éreznie, mint nekem, bár valahol megértettem, hogy Sage-re nem tud annyira

haragudni. Tesómat nem lehetett gyűlölni. – Ha Luca megutálna, azt hiszem, az

lenne a legszenvedélyesebb érzelem, amit irántam érezhet. Azt akarom, hogy

úgy érezzen!

- Szenvedélyes?! – kérdezett vissza Lynn, és gyanakodva nézett rám. – De ugye

nem akarsz ezek után még valaha is kibékülni vele?

- Nem! – vágtam rá, és természetesen hazudtam. Elméletileg tudtam, hogy ezek

után semmi esélyünk együtt, gyakorlatilag azonban reménykedtem benne, hogy

ezzel nincs vége. Ha Luca észhez térne, és elismerné, hogy tévedett velem

kapcsolatban... – Tényleg nem – ismételtem Lynnre nézve, de hiába, túl jól

ismert.

Az Aranyrög pultjánál ültünk, onnan simán ráláthattunk a Saluce asztalára, ahol

a banda tagjai és a grupijaik foglaltak helyet. Azt kívántam, bárcsak nekem is

lennének, vagy legalább lenne egyetlen srác, aki legyeskedik körülöttem, hogy

visszavághassak Lucának, aztán meg azt, bár oda se néztem volna, mert Sage

elkapta a pillantásom, és tétovázás nélkül felállt, hogy odajöjjön hozzánk.

- Túl feltűnő lenne, ha kimennék a mosdóba – mormolta Lori csak úgy

magának, aztán Sage már ott is volt mellette.

Azt hiszem, meg akarta csókolni Lorit, de ő elfordította kissé az arcát, így csak

egy puszit kapott.

- Mi a helyzet? – kérdezte tesóm gondolom, mindegyikünktől, de csak Lorit

fürkészte, mint aki nem ért semmit.

Szívesen hittem volna, hogy tényleg ártatlan, viszont a bizonyítékaink

megcáfolhatatlanná váltak, ahogy telt az idő. Benne volt, tudott Luca terveiről,

ráadásul Lorit is felhasználta hozzájuk. A saját ikertestvérem!

- Semmi – válaszolta Lori helyettünk is. – Csak beszélgettünk.

- Nem jöttök oda hozzánk?

- Viccelsz? – kérdezett vissza Lori. – Rissa rögtön holtan esne össze Luca

gyilkos pillantásától. – Ez poén akart lenni, de olyan gyenge volt, hogy senki

nem nevetett. Észbe kapva megeresztettem egy kis nevetést, de ettől csak még

rosszabb lett a helyzet

- Dehogy, ő csak...

Sage nem fejezte be, helyette a vállát vonogatta, és végre rám is nézett pár

pillanatra. Akartam állni a tekintetét, de nem ment. Mikor elfordultam,

hallottam, hogy megint Lorit faggatja. Azt nem értettem, mit kérdezett, de Lori

válaszából nem volt nehéz kitalálni.

- Nem, most fáradt vagyok. Csak meghallgatom Rissát, aztán lelépek.

- És holnap? – kérdezte Sage.

- Majd felhívlak – vágta rá Lori.

Sage maradt még pár percig, de annyira megrekedt az eddig sem túl aktív

társalgásunk, hogy inkább visszament az asztalukhoz olyasmit motyogva, hogy

hagy minket beszélgetni.

- Tényleg szakítani fogok vele – mondta végül Lori, és rám nézett.

- Megértem – bólintottam, mert bármennyire is fájt arra gondolnom, hogy a

tesóm egy rohadék, Lorinak adtam igazat. – Mikor?

- Holnap – sóhajtott. – Most tényleg nagyon fáradt vagyok.

Annak is hangzott, sőt még Lynn sem tett semmi bosszúálló szöveget a

dologhoz, ezt ebben is hagytuk.

Nem sokkal később végre én énekelhettem, bár amikor felfelé másztam a

színpadra még nem éreztem, hogy annyira vágynék rá, de a mikrofon előtt

egyszeriben meggondoltam magam.

- Sajnos mivel az, aki megígérte nekem, hogy együtt énekelünk, átvert –

kezdtem, és reméltem, hogy Luca megérti, hogy róla van szó –, egyedül vágok

bele.

Igyekeztem bájosan mosolyogni, amikor elindult a Boulevard of Broken

Dreams, és reméltem, hogy ez kiakasztja Lucát. Olyasmit énekelni, amit utál

hülye ötlet volt, viszont ha arról van szó, amit szeret, telitalálat. Lynn elmondta,

milyen arcot vágott, amikor fent voltam, és ez megelégedettséggel töltött el.

Na, nem akkorával, mint számítottam rá, de jobb volt, mint a semmi. Legalábbis

ezt mondogattam magamnak később, amikor elaludni próbáltam.

A szombat délelőttöm nem telt valami fényesen, a Saluce már egész korán

nekiállt szervezkedni, de csak akkor tudtam meg, mit művelnek, amikor

ebédidőben Sage hazaugrott, és említette, hogy hangszigetelik a garázst. Mivel

Mrs. Mangini már vagy ezerszer megkérte erre a fiait talán nem kellett volna

rögtön magamra vennem, csakhogy egyszerűen tudtam, hogy miattam csinálják.

Hogy nehogy kihallgassam őket, vagy mit tudom én! Ez pedig borzalmasan

feldühített.

A délutánom első fele azzal telt, hogy különböző frizurákba kényszerítettem a

hajamat, közben pedig folyton az ablakhoz futkostam, hogy Nicót lessem. Meg

akartam vele beszélni a dolgokat, mielőtt Luca neki is olyanokkal kezdi tömni a

fejét, hogy áruló vagyok. Nem, mintha azt gondoltam volna, Nico elhinné, hogy

az én gonosz tervem mindvégig az volt, hogy hátba szúrjam a bandát, azért

mégis beszélni akartam vele.

Nem bukkant fel, és mivel kezdtem belefáradni abba, hogy azt nézegessem,

melyik frizura állna úgy, hogy nem néznének tőle a tesómnak, elhatároztam

magam a cselekvésre. Beszököm Manginiékhoz.

A gondolatra, hogy elkapnak, és Luca megvádol kémkedéssel vagy valami

hasonló idiótasággal csak elmosolyodtam, így végül is nem volt semmi oka

annak, hogy ne menjek át Nicóhoz. Legalábbis én nem találtam semmit, ezért

habozás nélkül engedtem be magam az első ajtón, majd felsiettem Nico

szobájához, és egy rövid kopogással benyitottam.

Aztán megfagytam a küszöbön. Nico egy lánnyal volt, én pedig annyira

meglepődtem, hogy nem hátráltam ki, mint minden normális ember, csak

néztem, ahogy Nico felugrik, és zavartan közém meg a lány közé áll. Nem

mintha meztelenek lettek volna vagy valami, elég biztos, hogy csak smároltak az

ágyon.

- Rissa... – Nico úgy látszik, nem tudott mit mondani a nevem után, én meg nem

hibáztathattam. Elvégre tudtam, hogy ki az a hatalmas elefánt a szobában.

Mármint a küszöbön.

- Bocsánat – nyögtem ki, amikor végre újraindult az agyam. – Nem akartam így

rátok törni, csak...

Ki ez a csaj? Még életemben nem láttam, és zavart, hogy Nico nem mondta,

hogy barátnője van. Persze miért ne lehetne barátnője? Simán randizhat

csajokkal meg minden, de mivel ez a példány itt van a házban, azt feltételeztem,

nem csak most ismerte meg. Ha hazahozta, komolynak kell lennie. De Nico

miért nem mondta el nekem?

Elvörösödve léptem hátrébb, de mielőtt becsukhattam volna az ajtót, a lány

utánam szólt.

- Semmi baj. Te vagy Rissa?

Kérdőn néztem Nicóra, de mivel nem láttam rajta, hogy a pokolba kíván (igaz,

azt sem, hogy nem), megmaradtam a küszöbön.

- Én. Nico mesélt rólam? – Végül is így nem volt olyan gáz, lehet Nico csak

azért nem mondta ezt a lányt, mert nem tudta még mennyire komoly.

- Luca – helyesbített a lány, miközben végre felkelt az ágyról.

Csinos volt, hosszú, szőke hajú, vékony, egész ízléses sminkkel, és olyan

arckifejezéssel, mintha valamit nagyon szórakoztatónak találna. Hamar rájöttem,

hogy én vagyok az a valami. Luca biztos mondott neki dolgokat rólam.

- Ő Carla – mondta végül Nico nekem. Igyekeztem nem értetlenül meredni rá,

de nem tudom, mennyire sikerült. Egyszerűen nem tudtam megemészteni, hogy

nem mesélt a csajáról. Meg persze azt sem, hogy hagyta Lucának telebeszélni a

fejét.

- Örvendek – feleltem, de nem hangzott úgy, mintha tényleg annyira örülnék. –

Hát akkor én...

- Mit akartál? – kérdezte Carla. – Úgy tűnt, valami fontos, hogy csak így

berontottál.

- Á, csak... semmi. Jó szórakozást nektek! – hadartam, aztán becsuktam az ajtót,

mielőtt még nagyobb hülyét csinálok magamból.

Már épp készültem leosonni a lépcsőn, amikor hallottam, hogy nyílik Nico

szobájának ajtaja. Ő jött ki rajta egyenesen utánam.

- Valami baj van? – kérdezte lényegre törően. Kicsit türelmetlennek tűnt, de

látszott, hogy érdekli a válaszom.

- Semmi – vágtam rá ennek ellenére, mert nem úgy tervezem, hogy rögtön a

nyakába zúdítom egy egész hét eseményeit. – Csak gondoltam,

beszélgethetnénk. Nem tudtam, hogy van nálad valaki. Miért nem mondtad,

hogy barátnőd van?

Felvonta a szemöldökét.

- Nem tudtam, hogy kellett volna.

- Nem is az, hogy kell – ráztam meg a fejem. – Csak említhetted volna, mikor

múlt héten kérdeztem, hogy...

- Carla még nem volt a múlt héten.

- Akkor meg mit keres itt? – bukott ki belőlem. Nico értetlenül nézett rám, én

meg hadarni kezdtem, mire jutottam a komolyabb barátnőivel kapcsolatban,

akiket haza is szokott hozni. Ilyenből nem sok akadt, amióta ismerem, épp ezért

volt meglepő Carla, aki egy nem komoly, mégis hazahozott csaj. Tiszta

paradoxon!

- Tanultunk – mondta végül Nico egyszavas magyarázatként. Rá akartam vágni,

hogy nem láttam tankönyveket, aztán mégsem tettem.

- Mindegy. Csak azt akartam különben, hogy Luca biztos mondott dolgokat...

- Ja, igen. Gratulálok! – Ez sem az, amit hallani akartam.

- De ugye te nem gondoltad azt, hogy hátba szúrtam a bandát? – kérdeztem meg,

amire végig kíváncsi voltam. Mármint igen, tudtam a választ, mielőtt kimondta

volna, de hallani akartam.

- Nem. Viszont meg kellene beszélned vele, ha problémáitok vannak.

Ez volt az a pillanat, amikor el akartam mondani mindent, elmesélni a videót,

bevallani, hogy mit tudtunk meg a lányokkal, hogy mi volt Luca terve velünk, és

mennyire rosszul érzem magam emiatt. De mielőtt megszólalhattam volna, újra

nyílt az ajtó, és Carla kukkantott ki rajta észrevéve minket, így mégsem

mondtam semmit. Elköszöntem, aztán eljöttem.

Amikor visszaértem a saját szobámba olyan sírhatnékom támadt, hogy percekig

lélegezni is alig tudtam, aztán elmúlt. Sikerült felszítanom a dühömet Luca

ellen, és rájöttem, az a baj, hogy kezdem elveszíteni az irányítást. Mi a fenének

bánkódom Luca miatt, és miért hagyom, hogy a szavai újra meg újra szíven

szúrjanak? Én jobb vagyok ennél, nem hazudtam és nem csaltam, nem én

voltam, aki így kihasznált mindenkit!

Hirtelen ötlettel kaptam a mobilom után, és máris hívtam Lorit.

- Igen?

Ebben az egyetlen szóban benne volt minden, amit érzett, és el kellett ismernem,

én is hasonló állapotban vagyok. Épp ezért kellett cselekednem.

- Készülj össze, este elmegyünk bulizni! – mondtam, és biztos voltam benne,

egy jó parti majd feldobja a hangulatunkat.

*

„Can we play the game your way?

Can I really lose control?

Just once in my life

I think it'd be nice”

- Evanescence – Lose Control

Lori

Apa végre ráért, hogy együtt ebédeljen velünk a város legpuccosabb éttermében.

Alicia azt mondta, hogy ott találkozunk, így egyedül mentem a recepciós nőhöz

megmondani, hogy nagy valószínűséggel Szalay néven van asztalfoglalásunk.

Szinte azonnal bólintott, és odavezetett az egyik négyszemélyes asztalhoz, ahol

már ült valaki.

Csakhogy nem a nővérem, és nem is az apám volt az, hanem egy ismeretlen nő.

Amikor felállt, tudtam, hogy itt nagyon nem stimmelnek a dolgok.

- Ez valami tévedés lesz – szóltam a recepciósnak, mire ő zavartan a nőre nézett.

- Nem – felelte az, és rám mosolygott. – Biztosan te vagy Lorinda.

- Igen – mondtam, és csak bámultam a nő hasát. Nem lehetett nem azt a nagy

dudort nézni, ami egyáltalán nem a helytelen étkezés eredménye volt. Hanem

inkább egy felelőtlen éjszakáé nagyjából hat hónappal ezelőtt. Gyors

fejszámolást követően megállapítottam, hogy majdnem hét hónap, akkor járt

erre legutóbb az apám. – Le kell ülnöm – motyogtam, és gyorsan kihúztam egy

széket, hogy lezuttyanjak rá.

Az előző napra gondoltam, arra, ahogy apa lelkendezett a telefonba, hogy

mekkora híre van számunkra, és úgy éreztem, hülye vagyok, amiért valami mást

hittem.

- Meredith vagyok – mondta a nő, és látszólag csalódott a reakcióm miatt, de

fogalmam sem volt, mit várt tőlem. Egészen addig bámultam a hasát, amíg

vissza nem ült, elrejtve előlem a bizonyítékot. – Most biztosan...

- Apámtól van? – csúszott ki a számon.

Meredith mindkét kezét a hasára tette, mintha meg akarná védeni a babát az éles

hangomtól. A babát, aki nagy valószínűséggel az én vérem. A féltestvérem

lesz...

Felkaptam egy kancsó vizet, teletöltöttem a legközelebbi poharat, aztán gyorsan

belekortyoltam. Meredith nem válaszolt a kérdésemre, én pedig úgy éreztem,

nem is akarom tudni. Alicia megjelenése mentett meg az idegösszeroppanástól.

Már messziről hallottam, ahogy a cipősarkai felénk kopognak, így gyorsan

elhatároztam, hogy meghagyom neki a dolgok kezelését, mégiscsak ő az

idősebb, szóljon hozzá, amit akar.

Ugyanaz a recepciós vezette oda hozzánk, aki engem is, és meg mertem volna

esküdni, hogy a kelleténél egy kicsit tovább maradt ott velünk. Láthatta, ahogy

Alicia megtorpan.

- Szia, Lori – nézett rám kérdőn a szemeivel megüzenve a kérdését.

- Ő Meredith – mondtam. Idegenül hangzott a saját hangom. – Apa... barátnője,

gondolom.

Alicia alaposan végigmérte – azt hiszem, nem volt elég alapos, mert a dudort

nem vette észre –, majd vállat vonva leült a bal oldalamra.

- Szuper – mormolta.

Meredith arca lassan vörösbe váltott, és továbbra is a hasát védte. Azon

tűnődtem, attól tart-e, hogy nővérem és én lerohanjuk egy-egy hirtelen felkapott

evőeszközzel. Elnézve az arcát megállapítottam, hogy fiatal, talán túlságosan is.

Majdnem biztos voltam benne, hogy nincs még harminc, és abban is

kételkedtem, hogy észbeli képességeivel nyűgözte le apát. Szemmel láthatóan

Aliciát is ez botránkoztatta meg, mert úgy döntött, inkább ignorálja a

továbbiakban.

- Bocs, hogy késtem – fordult hozzám, mintha Meredith nem is az asztalunknál

ülne. – Daryl hozott el.

- Kicsoda Daryl? – kérdeztem csak leheletnyit odafigyelve. Meredith pontosan

úgy nézett ki, mintha csak a nővérem egy barátnője lenne. Kizárt, hogy az

apámtól legyen terhes!

- Az új barátom, még csak két hete jöttünk össze, de ő más, Lori! Sosem

találkoztam még senkivel, aki ilyen édes és kedves lett volna! Olyan, mintha

már évek óta együtt lennénk!

- Aha – hagytam rá. Meredith a bejárat felé pislogott, talán azt várta, hogy apa

ideérjen. Nyilván nem ismerte eléggé, apa mindig késik. – És hol ismerkedtetek

meg? – Bár a kérdés Aliciának szólt, Meredith lehetséges válaszain tűnődtem.

Hogy ismerkedhettek meg? Meredith szép arcú, világosbarna hajú, szolid nőnek

tűnt, nem volt az a típus, akit apa rendszerint bemutat nekünk. Azok általában

sokkal többet mosolyognak, mérföldekkel több smink van rajtuk, és kevésbé

terhesek.

- Nem fogod elhinni! Daryl a haditengerészetnél szolgál, csak megláttam az

uniformisában, ami annyira... fehér volt, Lori! Még a cipője is, nem tudtam

levenni róla a szemem, amit persze észrevett, és megszólított...

Nem tudom, hogy csinálja, de a nővéremet mindig megtalálják a pasik,

végighallgattam a nyolc évvel idősebb Darylről szóló dicshimnuszt – aki

egyébként épp hétfőn merül le négy teljes hónapra egy tengeralattjárón az

óceánba, de azt kérte Aliciától, hogy várja meg, mert úgy érzi, ami köztük van

az igazi –, és úgy döntöttem, későbbre halasztom ennek megemésztését. Alicia

végül egy nagy, boldog sóhajjal befejezte a történetet, rosszalló pillantást vetett

Meredith-re, majd a várakozó pincérre nézve kijelentette, hogy

zöldségkrémlevest kér.

- Nem kellene megvárni Martint? – kérdezte Meredith kissé neheztelőn.

Alicia olyan horkantást hallatott, ami azt jelentette: nem is ismered ezt a pasast,

én pedig vállat vonva válaszoltam.

- Várhatunk, de nincs sok értelme, amikor megjön, úgyis az lesz az első szava,

miért nem rendeltünk valamit.

- És hidd el, még sosem bántuk meg, ha elkezdtünk enni – tette hozzá Alicia

fitymálóan.

Meredith úgy tűnt, nem hisz nekünk, mert a táskájáért nyúlt és előhalászta a

mobilját, majd felkelt, és arrébb ment, hogy telefonáljon. Mikor elfordult, hogy

csak a hátát láthassuk, és már nem kötötte le a figyelmem a dudor, Aliciára

pillantottam, aki szótlanul kapkodott levegő után, aztán a karomba markolt.

- Ő... ő... ez az, amire gondolok?!

- Lehet, hogy nem apáé – mondtam nem túl meggyőzően.

Nővérem hitetlenkedő pillantást vetett rám, majd a pincérhez fordult, aki próbált

nagyon úgy tenni, mintha nem hallgatózna, de nem ment neki.

- Felejtse el a levest, steaket kérek, közepesen átsütve, dupla adag sült

krumplival és sok hagymakarikával. Be kell tömnöm valamivel a számat,

amikor apa megérkezik – fordult felém.

A pincérünk igyekezett elfojtani a vigyorát, ami kezdett kínossá válni.

- Nekem is ugyanazt, a... hölgy majd később rendel – intettem a most már vadul

gesztikuláló Meredith felé, aki nyilván elérte apát a mobilján, és épp az ő

kifogásait hallgatta.

A pincér biccentett, és végre eltűnt. Alicia kivett egy bagettet az asztal közepén

lévő kosárból, majd egykedvűen rágcsálni kezdte.

- Daryl azt mondta, apakomplexusom van – mormolta nekem lesújtottan. –

Utánanéztem az interneten, hogy mi az, és lehet, hogy tényleg igaza van.

- Ezt mondta? Azért annyival nem idősebb nálad. És nem volt korai még egy

ilyen beszélgetés?

- Mindent tudni akart rólam – magyarázta. – Azt mondta, nem érti, miért

mondtam igent neki. Meg hogy ő nem is olyan jóképű – kuncogott, majd

azonnal elkomorodott. – Talán neki is van valami komplexusa.

- Neked nincs apakomplexusod – vágtam rá, bár nem voltam biztos benne. Meg

nem is igazán akartam erről beszélni egy étteremben.

- Mindenkinek van valami komplexusa – bölcselkedett Alicia. – Még neked is.

Meg akartam kérdezni, szerinte nekem milyen komplexusom van, de Meredith

visszajött az asztalhoz, és leült a helyére.

- Martin üzeni, hogy negyed órán belül itt lesz – mondta kissé tartózkodón.

- Remek! – vágta rá Alicia, majd tovább rágcsálta a bagettjét.

- Hányadik hónap? – kérdeztem végül, mert nem bírtam a csendet.

- Nézzétek! – szusszant fel válasz helyett ingerülten. – Nem kell örülnötök a

kicsinek vagy nekem...

- Nem is örülünk! – vágott közben Alicia, mire Meredith elhallgatott, és úgy

elvörösödött, mintha nővérem képen csapta volna. Egészen megsajnáltam.

- Ne haragudj! – kértem. – De nem tudtunk rólad, az apánk egy szóval sem

említett, és... Ezt megint meg kell kérdeznem, az apánk az apja?

- Igen – vágta rá Meredith dacosan. Alicia felnyögött, és a tenyerébe temette az

arcát. Megértettem, mit érez, kistestvérünk lesz, alig két hónap múlva. Egy

kisöcs vagy egy hugica...

- Fiú vagy lány? – suttogtam.

- Kislány. Evangeline. Vagy Olivia.

Azt hiszem, egy egész perc is eltelt, mire kinyögtem.

- Gratulálok.

- Ezt nem értem! – nézett fel Alicia. – Miért nem tudunk rólad? Voltam nála két

hónapja, akkor miért nem mutatott be?

Rájöttem, hogy Alicia abban a hitben van, hogy Meredith apával jött el Los

Angelesből, és még csak meg sem fordul a fejében az, ami nekem

nyilvánvalónak tűnt. Hogy a nő valahol itt lakik a közelünkben. Meredith

természetesen elmondta ezt, mire Alicia még nagyobbat nézett, és

kérdezősködni kezdett, hogy ismerkedtek meg. Ráhagytam a beszédet, és inkább

csak hallgattam.

Kiderült, hogy ahogy sejtettem is, akkor találkozott apával, mikor ő legutóbb

eljött két hétre meglátogatni minket, akkor lett a baba is, azóta tartják a

kapcsolatot, apa elismerte a kicsit, és találkoztak is néhányszor LA-ben. Apa

volt az, aki megkérte, még ne szóljon nekünk, majd csak akkor, ha sikerül

mindünket egy helyre csalnia. Ami ezek szerint hét hónapba telt.

- Vagyis egészen közel laksz – szögezte le Alicia, miután lenyelt egy óriási

marok sült krumplit. A szemei csak úgy villogtak a dühtől, úgy próbálta

levezetni az indulatait, ahogy mondta is, időnként jól megtömte a száját, és

hevesen rágott. Kicsit emlékeztetett Sage-re, akinek a gondolatát is igyekeztem

kiverni a fejemből, és inkább a saját tányéromba bámultam. – Remélem, azt nem

akarod a képünkbe vágni, hogy nem láthatjuk a húgunkat!

Meredith, aki a maga részéről leginkább az ételeinket stírölte – elfoglalták

majdnem az egész asztalt, mert a sült krumplikat és a hagymakarikákat külön

tányéron hozták ki – gondolkodás nélkül felelt.

- Láthatjátok majd, amikor csak akarjátok.

Alicia egy na, azért nézéssel a szájába tömött egy nagy darab húst, majd utána

küldött némi szószban megmártott krumplit is. Meredith ránézett az órájára,

majd sóhajtott, mire én is megnéztem a mobilomat. Már vagy fél óra eltelt,

amióta felhívta apát. Ennyit a negyed órájáról.

- Szerintem rendelj nyugodtan – mondtam végül. – Apa felől aztán éhen

halhatsz.

Meredith nem mondott semmit, azt hiszem, megmakacsolta magát, ami elég

gyerekes reakciónak tűnt, de be kellett látnom, mi sem könnyítettük meg a

helyzetét. Nem tudtam, mivel oldhatnám a feszültséget, vagy mit mondhatnék a

néma csendben, amíg Alicia rág, így odatoltam Meredith elé a krumplimat,

amihez még hozzá sem értem.

- Nekem úgysincs étvágyam – mormoltam, és arra gondoltam, a terhes nőket

nem szabadna éheztetni, Meredith nyilván nem jóllakottan jött ebédelni. Aztán

eszembe jutott, hogy ha Sage itt lenne, nem kellene attól félnem, hogy marad a

kajámból.

Ahogy sejtettem is, apa sokkal többet késett, mint ígérte. Alicia javában tömte

magába a csokitortáját (amiből bosszúból csomagoltatott is elvitelre), én meg

egykedvűen toltam át a tányérom Meredith-nek, aki már feladta a várakozást,

elfogyasztotta a steakemet, és most a tortát is. Nem sokat beszélgettünk, a

nővérem és ő főként ettek, én meg egy pohár vizet kortyolgattam, azon tűnődve,

hogyan sodorhatott minket apa ilyen lehetetlen helyzetbe.

Amikor végre megérkezett, mosolyogva és derűsen, az jutott eszembe, nem

kizárt, hogy szándékosan csinálta, hogy így mentse magát az indulatainktól.

Alicia elnehezült gyomra miatt inkább fásult volt, én továbbra is nyomott

hangulatban szemlélődtem. Meredith-et még nem ismertem eléggé ahhoz, hogy

tudjam, mit gondol, de nyilván nem idegesítette fel magát túlzottan, hiszen az

nem tesz jót a babának. Úgy éreztem, aludnom kell még néhányat, hogy

felfogjam ezt a kistestvér dolgot. Apának nem szabadott volna így a nyakunkba

zúdítania!

Mindhárman puszit kaptunk, majd apa leült, és körbenézett rajtunk.

- Ezek szerint megismerkedtetek. – Egyetértésünk jeléül igenlő válaszokat

mormoltunk, aztán apa máris Meredith hasát kezdte fogdosni, és egy óriási

ajándékszatyor tartalmát szórta az asztalra.

Rózsaszín, halványsárga és fehér apró holmik voltak, amik láttán egészen

megrendültem. Egy kisbaba, alig két hónap múlva. Egy kislány, akinek a

nővérei leszünk. Kész őrület!

- És mit szóltok? – kérdezte végül apa boldog vigyorral, miután Alicia és én

vagy öt percig néztük, ahogy gügyög Meredith hasának, és sorban odatartja a

ruhákat, mintha azt hinné, hogy a baba kilát rájuk.

Alicia megtörölte a száját, és felállt. Én is követtem a példáját, ahogy megláttam

a könnyeket a szemében.

- Azt, hogy ha legközelebb gyereket csinálsz, legalább szólj nekünk, mielőtt

megszületik! – hadarta remegő hangon, azzal megragadta a táskáját, és hátra

sem nézve elindult kifelé.

- Utánamegyek – közöltem apával lesújtón, mert bár döbbent volt, nem úgy tűnt,

mint aki arra készül, hogy Alicia után vesse magát.

Köszönésfélét morogtam Meredith-nek, és elindultam kifelé. Mielőtt kiérhettem

volna, a pincérünk lépett elém Alicia becsomagolt tortájával. Fogalmam sem

volt, mit szűrhetett le az asztalunknál zajló drámából, de részvétteljes volt a

pillantása. Gyorsan megköszöntem a tortát, és kiviharzottan nővérem után.

Odakint sírt, így csak belekaroltam, és indítványoztam, hogy menjünk haza,

elvégre anyával is közölni kellene a híreket. Nem volt a legjobb délután az

életemben.

Órákkal később felmentem a szobámba, és lehuppantam az ágyamra. Anya nem

akadt ki nagyon, de Alicia igen, főleg amiatt, hogy apa nem jött utánunk, és nem

is hívott minket, összességében viszont nem volt lelki vészhelyzetben. Eszébe

jutott, hogy van neki Daryl, akit felhívott, és aki valami olyasmit mondott neki,

ami rekordidő alatt megnyugtatta nővéremet. Ezután még egy kicsit

tanakodtunk, milyen változást hoz a baba az életünkbe, aztán végre feljöhettem.

A kezemben a mobilom volt, ami hatalmas betűkkel jelezte, hogy három

elmulasztott hívásom is volt Sage-től. Bűntudatot éreztem, amiért nem vettem

fel, holott neki kellene rosszul éreznie magát mindazért, amit a héten művelt.

Azután, hogy megtudtam, miért járt velem, eltűnt a rózsaszín szemüveg, így már

tökéletesen tisztában lehettem Sage érzéseivel. Még mindig Tiffanyt szerette.

Lerítt róla, amikor beszélgettek, vagy a csaj egyszerűen elment a környéken, és

ő utána fordult.

Az elején még büszke voltam magamra, hogy sikerült higgadtnak maradnom,

mostanra azonban minden gondolat, aminek Sage-hez volt köze, alaposan

megkínzott. Szakítanom kellett volna vele, már két napja hivatalosan is

megszűnt mindent akadálya, hogy megmondjam, nem kell színlelnie semmit, de

képtelen voltam. Úgy éreztem, még az is jobb lenne, ha ő szakítana velem,

szemlátomást azonban eszében sem volt. Nem számított, hogy nem csókoltam

meg és nem voltam vele kettesben egész héten, ő mindig jött, és lerítt róla,

fogalma sincs, mi bajom. A legrosszabb az volt, hogy úgy éreztem, nem akar

szakítani.

Ha kelletlen lett volna, ha látom, hogy szabadulna tőlem, akkor minden

egyszerűbben lezajlik, de túl jó színész volt, és sosem hibázott. Ezért történt az,

hogy sokszor elgyengültem, és azon kezdtem gondolkodni, talán mégis komoly

a kapcsolatunk. Persze ezután órákig szidtam magam az ostobaságomért. Hiszen

milyen bizonyíték kellene még, hogy elhiggyem? Minden megvolt, le sem

lehetett tagadni, még a saját ikertestvére sem védte többé.

Csak szakítanom kellett volna...

Amikor megcsörrent a telefonom, arra számítottam megint Sage lesz az, de

Rissa volt.

- Készülj össze, este elmegyünk bulizni! – közölte vidáman.

- Nem szoktam bulizni – mondtam.

- Hát most fogsz, Lori! Fogadjunk, hogy a szobádban punnyadtál egész nap!

- Nem! – vágtam rá. – Ebédelni voltam...

- És most hol vagy? – kérdezte szkeptikusan.

- A szobámban – ismertem be.

Nem lehetett tőle szabadulni, sőt azt mondta, mindjárt átjön, így végül

ráhagytam. Tehát bulizni megyek ma este, gondoltam ez nem olyan vészes.

Végül is miért ne? Addig sem kell Sage-en, vagy a kisbabán emésztenem

magam. Épp könnyű sminket kentem fel, amikor Rissa beviharzott hozzám.

Először fel sem ismertem. Pántos, nagyon rövid nyári ruhát viselt – ilyet még

Alicia is csak a strandra vesz fel a bikini fölé –, de láttam, hogy szűk fehér

nadrágot vett fel hozzá, amitől elég ízlésesen nézett ki. A magas sarkú

szandálján – Rissa inkább az a Converse-típus – meg sem lepődve a sötétbarna

parókáját vettem szemügyre.

- Ebben jössz? – kérdeztük egyszerre.

Igazából nem volt baj a ruháival, sőt még a parókával sem. Fura volt, mégis

valahogy Rissás, viszont az én ruháimat mintha leszólta volna. Farmer volt

rajtam egy szűk felsővel, és még kiegészítőket is tettem fel. Na, meg épp

sminkelni készültem, szóval tökre rákészültem a bulira.

- Mi baj ezzel? – kérdeztem a farmerre simítva a felsőmet. Szép volt, egész jól

mutatott benne az alakom.

- Semmi, épp ez a baj – legyintett Rissa. – Teljesen hétköznapi, egyáltalán nem

partis!

Nem tudom, miért, talán, mert öltözködésről, sminkekről és partikról volt szó –

amik ugye Alicia kedvenc témái – betoppant a nővérem, és Rissával együttes

erővel átváltoztattak.

- Ne legyél már olyan maradi – hurrogott le Rissa, amikor nehezményeztem az

őrülten begöndörített fürtöket, a füstös szemeimet és a szoknyát, ami jóval a

térdem felett végződött. A dekoltázsom miatt is csak azért nem nyavalyogtam,

mert Alicia egy halom zörgős nyakláncot akasztott rám, ami elvonta a

figyelmet.

- Jó lesz ez – bólogatott nővérem is, majd lehajolt, hogy bekapcsolja a

kölcsönadott szandál kapcsát. – Ú, mikor borotváltad le utoljára a lábad?!

Így fél órával később, frissen borotvált lábakkal – nem voltam olyan lelki

állapotban, hogy érdekeljen a borosta – elindultunk.

- Hová is megyünk? – kérdeztem Rissát, amikor kiléptünk tőlünk, és ő közölte,

gyalogolni fogunk.

- Tiffany bulijára – felelte.

- Mi van?! – csattantam fel megtorpanva. – Remélem, hogy nem Sage

Tiffanyjáról beszélsz!

- Lori, ott kell lennünk! Az a legmenőbb buli ezen a hétvégén! Meg kell

mutatnunk, hogy nem vagyunk bénák!

- De hát azok vagyunk! – tártam szét a karjaim, mire Rissa elkapta a kezem, és

odarángatott a szomszédunk autójához, aminek az ablakaiban tisztán láttam

magunkat. Nem is néztünk ki bénának, inkább csak úgy, mint két csaj, akik

bulizni készülnek. Elképedve néztem a partikülsőmet.

- Nem vagyunk azok! – mondta indulatosan Rissa. – És én nem fogok otthon

penészedni, amíg azok a szemétládák, igen, még Sage is, a markukba

nevetgélnek! Elmegyünk a bulira, és jól fogjuk érezni magunkat! Nevetni

fogunk, és felejthetetlenné tesszük az estét! Táncolunk minden sráccal, aki csak

felkér! – Kezdett elszállni vele a ló. Aki csak felkér? Voltam már bulin Tobyval,

de ott senki nem kért fel, még Toby sem. Nem is biztos, hogy tudok táncolni.

Ugyanakkor Rissa lelkesedéséből egy cseppnyi rám is átragadt. – Jól fogjuk

érezni magunkat! – erősködött, mire rábólintottam.

Igen, jól fogjuk érezni magunkat. Ez kellett nekem.

Nem is tudtam, de Tiffany csak negyedórányi sétára lakott tőlünk, de már a

tizedik percben hallottuk a házukból kiszűrődő zenét. Irtó hangos volt, meg sem

hallották, amikor csöngettünk, így egyszerűen benyitottunk, aztán máris

beszippantott minket a buli. Sokan odaköszöntek nekem, majd rájöttek, hogy a

paróka Rissát rejti, és egymást túllicitálva kommentálták azt is. Meglepett, hogy

az emberek milyen barátságosak. Még Tiffany is ránk talált, és egész kedvesen

útba igazított az italpult, a kert és a karaoke-szoba felé, attól függően, mihez volt

kedvünk.

Rissa és én először ital után néztünk, megállapítva, hogy sokféle alkoholból

választhatunk.

- Mit akarsz inni?! – ordította a fülembe, mire megráztam a fejem. Nem voltam

túl nagy szakértője az alkoholnak, tétovázva néztem a vodkásüvegre. – Keverek

valamit! – azzal megragadott egy poharat, amit félig megtöltött vodkával, majd

a maradék helyet narancslével pótolta ki. – Tessék! – nyújtotta át.

Tétovázva vettem el, de Rissa úgy tűnt, tudja, mit csinál, magának is töltött egy

ugyanolyan kombinációt. Ránézésre úgy tűnt, hogy sokkal több alkohol van a

kezemben, mint amennyit együttvéve ittam életemben. Ez, ahogy a körülöttem

levő lazán italozó társaságot szemügyre vettem, elég szánalmasnak tűnt. Arra

jutottam, nem fogok belehalni, ha most az egyszer iszom. Elvégre mindent ki

kell próbálni, alkoholmérgezést meg csak nem kapok ennyitől.

Ittam, és Rissa is ivott, majd elindultunk a dolgunkra. Ő a karaoke-szobába, ahol

egy csomóan voltak olyanok, akik bejutottak a versenybe, én pedig táncolni egy

sráccal, aki valóban megkérdezte akarok-e. Később Rissával megint ittunk

valamit, aztán ő ordítva és vihogva elénekelte Katy Perry Last Friday

Night című számát, engem meg fogdosni kezdett egy másik srác, akiről tudtam,

hogy valami Mary nevű lánnyal jár, de annyira nem osztottam ki, mert

gyönyörű, fekete szeme volt (?), aztán Rissának hánynia kellett, én meg

otthagytam Mary pasiját, hogy segítsek fogni a parókáját. Ekkor tényleg

felvetettük, hogy haza kéne menni, de aztán Rissa rájött, hogy a kedvenc számát

még el akarja énekelni, én pedig...

Hát, miután reggel Sage ágyában ébredtem fel, nem igazán rémlett, hogy mit

csináltam, miután Rissa hányt, de úgy tűnt, nem alakult minden a

legszerencsésebben.

11. Szakítás

„Theres something I can’t see

Something living in the way you smile

Behind those eyes you lie

And theres nothing I can say

Cause I’m never gonna change your mind

Behind those eyes you hide”

- 3 Doors Down: Behind Those Eyes

Sage

Először történt, hogy nem dobbant meg a szívem, amikor Tiffany képe jelent

meg a kijelzőmön. Lehet, hogy csak azért, mert tökre kivoltam a szar hét és az

extraszar nap után vagy csak kezdett elegem lenni belőle, hogy játszadozik

velem, de nem volt semmilyen hatással rám.

- Igen? – kérdeztem, és nem kellett úgy tennem, mintha közömbös lennék.

Ezúttal az voltam.

- Sage, Tiffany vagyok – kezdte az infóval, amit tudtam, így nem is mondtam rá

semmit. – Figyelj, még mindig jársz azzal a lánnyal, ugye?

- Melyikkel? – húztam az agyát fásultan, amiért nem képes kimondani Lori

nevét.

A zsűriségének köszönhetően már mindenkinek ismernie kellett.

- Hát Lorindával – kuncogott. – Vagy van más, akiről nem tudok?

Nem voltam biztos benne, hogy érdekelné, ha lenne más, de egyébként sem

agyaltam ezen. Lefoglalt a gondolat, hogy még azt a barátnőmet sem tudom

megtartani, aki még megvan. Már majdnem egy hete, hogy valami gyötri, de

még nem volt időm kiszedni belőle, pedig ideje lett volna.

- Igen, még járok vele. – Legalábbis még nem szakított, pedig volt egy olyan

érzésem, hogy fog. Eléggé elcsesztem a múlt hétvégénket. – Miért?

- Én nem akarok pletykálni, tudod, hogy nem vagyok olyan... – Hát, ez nem

rémlett, ha van is Tiffnek pár rossz tulajdonsága, az egyik biztos a nagy szája.

Persze nem vészesen pletykafüggő, de azért mindig is nehéz volt megtartania

magának a véleményét. – Szóval ma van a bulim, és meghívtalak titeket is,

emlékszel?

- Uh... ja, igen. – Arra gondoltam, hogy a következő kérdése az lesz, miért nem

vagyok ott, ezért gyorsan túráztatni kezdtem az agyam normális válasz után, de

mégsem ez jött.

- Mert ő itt van Rissával.

- Lori ott van a bulidon Rissával? – kérdeztem vissza, és lekapcsoltam a

tévémet, hogy jobban halljam Tiff hangját, holott nem is nálam volt hangzavar.

- Igen. Nem tudtad? Mindegy is, csak azért szólok, mert Lorinda... hú, de kínos,

nem szólnék különben, de mégis úgy érzem, el kell mondanom...

- Mi van vele? – vágtam közbe türelmetlenül. Képtelen voltam elhinni, hogy

Lori egész nap fel sem veszi a mobilját, de bulizni meg elmegy. Ráadásul

Rissával!

- Nem biztos, hogy így van, de hát... épp egy másik sráccal táncol, és úgy

látszik... mintha nem járna veled, érted? Ezért kérdeztem, szakítottatok-e, mert

aggódtam, hogy esetleg nem vagy jól.

- Lori egy másik sráccal ment oda? – kérdeztem.

Olyan érzésem volt, mintha Bradley jól gyomorszájon vágott volna, és máris

idióta gondolatok lepték el az agyam. Talán Lori ezért volt olyan furcsa velem?

Mert valaki mással kezdett kavarni? Nem, kizárt, hogy belefért volna az

idejébe.

- Hmm, nem, Rissával jött, de akkor is... én sosem csináltam volna ilyeneket,

amíg veled jártam! – Ettől még rosszabb lett, mert olyasmi, amit már Tiffany is

túlzásnak tart csak valami rossz lehet. Mindazonáltal nem tudtam elképzelni, mit

művelhet Lori. Egyik gondolatom sem vallott rá. – De lehet, hogy csak a pia

miatt – mondta még Tiff csevegőn. – Júj, úgy látom, Rissa sincs valami jól,

szerintem hányingere van.

Nagyjából ennyi kellett, hogy eldöntsem, odamegyek megnézni magamnak, mit

művelnek ezek a bulin. Lorinak persze nyilván nincs szüksége ott rám, ha már

nélkülem ment el, de az teljesen rendben van, hogy figyelni akarok Rissára.

Nem jellemző rá, hogy iszik, tök természetes, hogy aggódtam érte. Meg aztán,

ha már ott leszek lecsekkolhatom Lorit is.

Először szólni akartam valamelyik bátyánknak, aztán rájöttem, hogy az egyenlő

lenne Rissa beköpésével, amit mégsem tehettem, így kerültem Manginiékhoz.

Csak Lucát avattam volna be, de Nico és Cenzo is ott voltak, amikor

bejelentettem, hogy kéne a kocsi, mert a feltehetően illuminált Rissát mégse

hagyhatom magára, és nem mellesleg Lori is hasonló állapotban van.

Eldöntöttem, hogy mindenképp ránézek, hátha mégiscsak szüksége van rám.

Reméltem, hogy nem kéri ki magának, hogy mi közöm az új pasijához vagy

ilyesmi. Ez elég kellemetlen gondolat volt.

- És hol érdekel engem, mit csinál Rissa? – kérdezte Luca, amikor vázoltam, mi

a helyzet.

Ha nem siettem volna annyira, talán megmondom neki, hogy baromság a

sértődöttsége. Elsősorban miatta mentek el a lányok szó nélkül, Luca kezdett el

szívózni Rissával, amiért ő is jelentkezett a versenyre. Persze mind

meglepődtünk, de szíve joga volt, főleg, hogy nem álltunk ki mellette eléggé,

amikor be akart kerülni a bandába.

- Jó! Ne érdekeljen, de add kölcsön a kocsit!

Egy pillanatig úgy tűnt, még azt sem adja, aztán megdobott a kulccsal. Csak

azért nem vágtam még orrba, mert irritálóan túljátszotta, hogy nem törődik

Rissával, így még a vak is láthatta, hogy egyszerűen megőrül tőle. Vagy inkább

érte.

- Komolyan nem mész vele? – kérdezte tőle Nico, amikor én is vártam egy

másodpercet, hátha mégis meggondolja magát. Érdekelte, mi van Rissával, épp

ezért viselkedett állat módjára, egyszerű a képlet.

- Nem érdekel – ismételte Luca, majd becsapta maga mögött a szobája ajtaját.

És még rám mondják, hogy lányos vagyok!

Nicóról és Cenzóról is lerítt, hogy ugyanezt gondolják, de nem kommentáltuk,

ahhoz túlságosan siettem.

- Én megyek – mondta Cenzo. – Csak húzom a csukámat!

Mikor ő is eltűnt, Nico értetlenül nézett rám.

- Mi van Rissával?

Azt hiszem, az újdonsült dolgaira értette. Arra, hogy furán kezdett viselkedni, a

tudtunk nélkül benevezett a versenyre, elkezdett máshogy öltözködni, és

Lucával is fasírtban vannak. Mindennek én sem igazán ismertem az okát, így

csak vállat vontam. Amúgy is Cenzo már jött vissza fél lábon ugrálva, mert nem

ment be a lába a bakancsába.

A furgonnal elég hamar odaértünk Tiffék házához. Nem volt még tizenegy, de

ketten már odakint öntözték a rózsákat a hányásukkal, bentről pedig hangos zene

szűrődött ki. Amikor beléptünk, egy barna hajú lány épp borzalmas hamisan

énekelte Avril Lavigne What the Helljét, és közben páros lábon ugrált, amit

mindenki elég jó koreográfiának érzett, vadul követték a példáját.

- Én megyek Rissához, te keresd meg Lorit! – üvöltötte túl a tömeget Cenzo,

mire biccentettem, és Lori keresésére indultam.

Majdnem keresztülnéztem rajta, mert nem számítottam rá, hogy úgy fog kinézni.

A haja legalább háromszor akkorának tűnt, mint máskor, és a ruhái sem

vallottak az ő stílusára, de ami leginkább meglepett, az volt, ahogyan nevetett.

Teli szájjal és hangosan, ahogyan csak ritkán hallottam. Megkönnyebbülve

láttam, hogy nincsen pasival, és bár igencsak körbevették, az inkább annak volt

köszönhető, hogy egy rögtönzött táncversenyt zsűrizett.

- Ez béna volt! – kiabálta az egyik lánynak, majd mikor mindenkiből kitört a

hisztérikus röhögés, rábökött egy másikra. – De te vagy a legbénább! Ennél még

én is jobban táncolok!

Valaki benyögte, hogy lássuk, mire a többiek is skandálni kezdték, táncra

noszogatva Lorit. Legnagyobb meglepetésemre Lori bólintott, és kezébe véve a

Wii kontrollert táncolni kezdett. Határozottan be volt csípve, én pedig

határozottan bírtam ezt. Tiffany meséje alapján sokkal rosszabbra számítottam,

nem pedig egy nevetgélő, felszabadultan táncoló Lorira.

Csak akkor jöttem rá, mire gondolhatott Tiffany, mikor egy srác odalépett Lori

mögé és a derekát átfogva megpróbált vele együtt mozogni, de Lori ahelyett,

hogy kiosztotta volna, csak nevetett.

- Ne már, így nem tudok táncolni! – És bár a teste nem igazán, az agya

mégiscsak ellenkezett, ezért közbeléptem.

- Szállj le róla!

Rövid párbeszéd következett, mialatt megértettem a baromarcúval, hogy az én

barátnőmet taperolja, szóval húzzon el. A táncverseny nézői ordítoztak Lorinak,

hogy táncoljon tovább, de ő mintha nem is hallotta volna, rám meresztett nagy

szemeket.

- Te vagy az – mondta végül, és egy pillanatra láttam rajta azt a kelletlenséget,

amit az utóbbi időben mindig, amikor meglátott. Szar érzés volt, mint mindig,

mert semmit nem mondott, amivel jobbá tehetném a helyzetünket, csak így

nézett. Ráadásul még csak észre sem vette, hol voltam ma délután. Aztán

rájöhetett, hogy neki kiabálnak, mert visszapislogott a tévé képernyőjére, majd a

kezében tartott kontrollerre. – Táncolok még! – közölte, mintha egy szóval is

akadályozni akartam volna.

- Táncolj – biccentettem.

- Jó – felelte, és újra feltűnt a mosoly az arcán. – Én tudom a titkodat! Storm

elmondta!

- Milyen titkot? – kérdeztem, de már el is fordult, és ordítozni kezdett a kezét

lóbálva, hogy „adjatok még egy ilyen izét, Sage-dzsel akarok táncolni!” – Uh,

azt a titkot – mormoltam magamnak elborult aggyal.

Le kell szögeznem, hogy Rissa és én csak tizenegy évesek voltunk, amikor

megkaptuk az első, ehhez hasonló játékunkat, illetve ő kapta, de annyira

szeretett ugrálni azon a táncszőnyegen, és annyira kérlelt, hogy előfordult,

amikor én is játszottam vele. Meg az is, hogy megdöntöttem néhány rekordját,

ezért igazán nem ítélhet el senki, ahogy az idióta bátyáim teszik. Már azt a

felvételt is el kellett volna pusztítani, amit az egyikük csinált suttyomban!

Bárcsak akkor tudtam volna, hogy ezzel tömik majd a barátnőm agyát!

Valaki végül a kezembe nyomott egy másik kontrollert, Lori meg már attól

nevetőgörcsöt kapott, hogy a kezemben látta.

- Táncolj! – szólt rám végül, amikor elindítottak egy új zenét, mire a többiek is

rákezdték, így nem volt más választásom. Végül is, nem az első voltam, aki

hülyét csinált magából.

Így talált ránk Cenzo. Alig tudott beszélni, annyira fuldoklott röhögőgörcstől.

- Hol van Rissa? – kérdeztem nem törődve a szívatásaival. Ordítanom kellett,

mert a háttérben Lori épp kettőnket nyilvánított a táncverseny győztesének,

azzal lehűtve az esetleges ellenkezőket, hogy ő feddhetetlen tagja a zsűrinek, szó

sem lehet a végeredmény óvásáról.

- Énekel – vigyorgott Cenzo. – Kicsit elázott, de nem vészesen, azt hiszem, a pia

nagy részét ki is hányta, legalábbis a szájszagából ítélve.

- Uh – nyögtem. Nem akartam belegondolni, hogy került Cenzo olyan helyzetbe,

hogy Rissa száját szagolgassa, de aztán hamar ki is derült.

- Cenzo, gyere, hallgasd meg, ahogy énekelek! – jelent meg, és Cenzo nyakába

vetette magát.

Leesett, hogy ő volt a csaj, aki a What the Hellt énekelte. Alig ismertem fel a

borzas, barna parókája miatt, ami alól kilógott pár szőke tincs. Haverom nevetve

ölelte vissza, és közben rám vetett kérdő pillantást, hogy mi legyen.

- Sage! – Rissa most engem tüntetett ki a figyelmével, Cenzo karjaiból az

enyémbe vetette magát. – Lori is itt van, arrafelé valahol – nézett el balra, holott

Lori a hátam mögött ordítozott még mindig, hogy ő nem kivételez senkivel.

Amikor Rissa visszanézett rám, megbizonyosodhattam arról, mit értett Cenzo a

szájszagán. Egészen közel hajolt hozzám, és mindkét kezével megragadta az

arcomat. – Jézusom, hova lett a hajad?! – álmélkodott jó hangosan.

Nem válaszoltam, mert éppen visszatartottam a lélegzetem, és óvatosan

lefejtettem magamról.

- Így legalább nem tévesztenek össze minket – mormoltam neki levéve a fejéről

azt a nevetséges parókát. – Menjünk haza, jó? Apa nem fog örülni, hogy ittál.

- Nem ittam olyan sokat – ellenkezett. – Még nem vagyok részeg, csak kicsit. –

A szemem elé emelte az kezét és az ujjait közelítve mutatta mennyire. Hirtelen

elkomorodott. – De nem beszélek veled! Csalódtam benned, Sage!

- Mit csináltam? – kérdeztem utánakapva, mert már fordult is volna el. Cenzo is

közelebb hajolt, hogy hallja a válaszát, hiszen neki sem volt fogalma róla, miért

nem áll szóba velünk Rissa.

- Azt gondolod, hogy szar vagyok! – felelte elbiggyesztve a száját. – És te is! –

bökött Cenzóra. – Hallgasd csak meg, hogy nem vagyok szar!

Nem lehetett lebeszélni róla, hogy még egyet énekeljen, így Cenzo azt mondta,

meghallgatja, de utána menjünk. Rissa beleegyezett, közben vagy tízszer kikérve

magának, hogy ő nem szar, viszont akárhányszor bizonygattuk, hogy nem az,

nem hitt nekünk. Végül Cenzo elkísérte a másik szobába, én meg Loriért

mentem.

Már túlléptek a ki nyerte a táncversenyt témán, most a legviccesebb

zsűripillanatokat elevenítette fel, a többiek meg vihogtak rajta.

- Olyan volt a hangja, mint mikor rálépnek a macskára – nevetett, és közben az

egyik röhögőgörcstől vonagló srác hátát ütögette. Talán azt hitte, valami

megakadt a torkán.

- Gyere, menjünk haza! – hajoltam közel a füléhez, hogy hallja a hangom.

Kérdőn nézett rám, én meg már készültem, hogy jól leordít, amiért meg akarom

mondani neki, hogy mit csináljon, de csak rám mutatva még jobban kezdett

nevetni.

- Talán az a macska pont attól döglött meg! – nevette ki magából a poénját a

kezemben lévő parókára célozva. Akárhányszor levegőt vett nevetés közben,

fura, éles hang tört fel a torkából, mintha egy elromlott sípolós játékot nyelt

volna le.

- Na, gyere, menjünk! – karoltam át, és kínomban vele együtt röhögtem, mert

nem lehetett megállni. Egészen aranyos volt így a maga őrült módján.

- De hol van Rissa? – kérdezte végül elgondolkodva pont, amikor beléptünk

abba a szobába, aminek a közepén Rissa énekelt. – Ott van!

Rissa a fél karját átvetette Cenzo vállán, aki két kézzel fogta a derekát,

miközben Rissa a képébe ordította Kelly ClarksonBecause of You-ját. Azt

hittem, hamisabban már nem is lehetne nyomni, de aztán meghallottam magam

mellett Lorit dúdolni, és rájöttem, tévedtem. Egy dolog biztossá vált Lori

kapcsán: nem tud énekelni. Mikor észrevette, hogy nézem, abbahagyta a

dúdolást.

- Szeretem ezt a számot! – kiabálta. – Magamra emlékeztet, ugye?

- Uh... nem tudom – mondtam, mert a szöveg alapján nem jutott volna eszembe

Lori, viszont ha komolyan ilyeneket érez... Hát, még nem vettem észre.

Negyed óra múlva sikerült beimádkozni a csajokat a furgonba. Én vezettem,

Cenzo meg hátul ült velük, és röhögve hallgatta őket. Rissa kicsit fáradtnak

látszott, mikor beült, de aztán felhúzta magát a „nem vagyok szar!”- témán.

- Tudjátok mi a Norwoodok jelmondata? – kérdezte. – Az, hogy nem vagyunk

szarok! Nem mondhatja senki ezt, hallod! – böködte meg Cenzo mellkasát.

- Nem az a jelmondat, hogy „amit ma megehetsz, ne halaszd holnapra”? –

vihogott fel Lori, amitől kitartott a nevetőgörcs egészen hazáig.

A tervem, hogy majd csendesek leszünk, rögtön kútba esett, amikor Rissa Cenzo

segítségével kiszállt, és észrevette, hogy még ég a lámpa Lucánál.

- Szakítani akarok vele! – csattant fel. – Ő is azt mondta, hogy szar vagyok!

Pedig ő a szar!

- Halkabban – próbálta csitítani Cenzo, aztán nyílt az ajtó, és kijött rajta Luca.

Ottléte bizonyíték volt, hogy minden hülyesége ellenére aggódott Rissáért, és

nyilván letisztázta magában a fontossági sorrendeket, de aztán kiderült, hogy

mégsem volt jó ötlet, hogy Rissa szeme elé került.

- Hallottad? – kérdezte tőle Rissa hangosan és makacsul. A mi házunkban is

felgyulladt a lámpa. Reméltem, hogy nem apa, Bradley vagy Storm az.

- Hogy nézel ki? – röhögte el magát Luca (a kocsiban visszakerült Rissa fejére a

paróka), ami megint nem volt okos dolog. Mondhatott volna olyasmit, amivel

nem húzza fel még jobban Rissát.

- Úgy nézek ki, hogy szakítok veled! – visította dühösen. – Elegem lett belőled,

nem érdekelsz már!

Luca csak nézte, aztán kinyílt a bejárati ajtónk, és apa, Storm, anya meg Bradley

nyomultak ki rajta, pont elkapva Rissa még jobban bepipult „te vagy a szar,

Luca, nem én! Hallod? Szar vagy!” – vádaskodását.

Azt hiszem, drámai lett volna, ha mellettem Lori nem nevet folyamatosan olyan

hangosan, hogy mindenki vetett rá egy pillantást.

- Most mi van? Rissának igaza van! – nevette, amitől Rissa csak erőre kapott, és

ontotta magából az „én nem vagyok szar!”-okat.

Persze az lett az egészből, amit gondoltam. Luca és Cenzo eltűntek, hogy

kimaradjanak a Norwood hepajból, Bradley meg Storm pedig kikérték

maguknak, hogy miért hagytam inni az egyetlen, imádott kiskorú húgukat, aki

közben kissé lenyugodott, és kifejezve a szeretetét ölelgetni kezdte őket,

magyarázva, hogy csak nagyon picikét ivott. Mivel a két lányt nem igazán

lehetett szidni, én hallgattam meg a javát, aztán anya felhívta Lori anyját, és

megmondta neki, hogy Lori inkább nálunk alszik ma, hogy mielőbb ágyba

kerüljön. Az állapotukra az alvás tűnt az egyedüli gyógyszernek.

Jó késő volt már, mire bedőltem az ágyamba abban a hitben, hogy Rissa és Lori

elaludtak, amikor meghallottam a puffanást. Kiugorva az ágyamból az ajtóhoz

rohantam, és még épp elkaptam, Rissa ajtajának nyikorgását. Felkapcsoltam a

lámpát a folyosón, mire Lori a szeméhez kapta a kezét.

- Aú, oltsd el! – suttogta, mire lekapcsoltam. Persze azért még sikerült

lecsekkolnom a hálóing gyanánt magára vett régi pólót, ami alól kivillant a

bugyija.

- Mit csinálsz? – kérdeztem a sötétben odabotorkálva hozzá.

- Rissa kirugdosott az ágyból – motyogta Lori húzódozva az érintésem elől. –

Hazamegyek.

- Késő van – mondtam, és nem tudtam elfojtani egy halvány vigyort Rissa

rugdosása hallatán. Annyira régen aludtam már vele, hogy csaknem

elfelejtettem, mit művel álmában. Ráadásul aljas takarótolvaj is. – Gyere be ide,

ne mászkálj ilyen... uh, későn. – És hiányos öltözetben, gondoltam, miközben a

szobámba irányítottam.

Nem lett volna értelme visszakísérnem Rissához, vele képtelenség együtt aludni,

és elvileg Lori a barátnőm, simán aludhat velem. Legalább ügyelnék rá, hogy ne

induljon haza egy szál bugyiban.

- Valami fontosról akarok beszélni veled – mondta komolyan, miközben

mellettem botladozott.

- Nem ér rá reggelig? – tudakoltam az ágy felé vezetve.

- Nem, ez nagyon fontos! Kettőnkről. – Sejtettem, és pont ezért nem akartam

hallani.

- Majd reggel elmondod, jó? Előbb aludd ki magad.

- Azt akarod, hogy feküdjek az ágyadba?! – suttogta felháborodva.

Ez bebizonyította az elméletemet, miszerint valamit a szexben csesztem el

annyira, hogy elborzasztottam vele Lorit. Tudtam, hogy várnunk kellett volna

még, annak ellenére is, hogy esküdözött, szeretné. Hülyeség volt belemennem,

tudhattam volna, hogy nem gondolta át eléggé. Most nyilván hibáztatott a

dolgok állása miatt.

- Csak aludni – ígértem. – Nem nyúlok hozzád, jó?

Nem válaszolt, amit beleegyezésnek fogtam fel, és fél kézzel félrehajtottam a

takarót neki. Szó nélkül lefeküdt, és magára húzta.

- Ez megtiszteltetés neked – mormolta. – Még sosem aludtam együtt pasival.

- Az – hagytam rá, és még szarabbul éreztem magam a gondolatra, hogy így

kellett volna csinálni az elsőt. Hogy utána velem is aludjon.

Megkerültem az ágyat, és befeküdtem mellé, vigyázva nehogy hozzáérjek

valahol.

- Tudod, mit súgott Mary barátja a fülembe? – kérdezte hirtelen. – Azt, hogy

szexi vagyok.

- Mary barátja? – Fogalmam sem volt, ki az, de tutira nem volt jó ötlet rászállnia

Lorira.

- Szerinted is? – suttogta.

- Igen.

- Csak azért, ahogy ma kinéztem, vagy máskor is? – faggatózott.

- Uh... máskor is, persze. Sokszor szexi vagy.

- Akkor miért vagy még mindig Tiffanyba szerelmes? – Meglepett a kérdése,

főleg, hogy felém fordult, és olyan közel nyomta a fejét az enyémhez, hogy

éreztem az arcomon a leheletét. – Miért, hogy ha szeretsz velem csókolózni? És

szeretkezni is, ugye? Nem értem, hogy akkor miért vagy belé szerelmes és nem

belém! – hadarta, de nem feldúlva, hanem, mint aki már ezerszer nyugodtan

végiggondolta a kérdéseket, és még mindig nem vágja.

Tehát ez volt az, ami miatt olyan hidegen viselkedett velem az utóbbi időkben.

Rájött, hogy Tiffanyt szeretem. Nem tudtam, mit mondjak, ami nem hazugság.

- Majd uh... reggel ezt is megbeszéljük, jó? – feleltem végül, de nem válaszolt.

Fogalmam sem volt, pontosan mikor aludt el.

*

„Thought you were my saviour but you only tried to save yourself

left me underwater now I'm left to only help myself

swimming through the feelings that for you had lost their meaning

and there's nothing I can do about that”

- Sarah Connor: Back From Your Love

Lori

Összezavarodva ültem fel félrelökve magamról Sage karját. Fogalmam sem volt,

hogyan kerültem mellé, de szinte azonnal vissza is zuhantam a párnára, olyan

szédülés tört rám. Mi a fene történt?

Emlékeztem Rissa poharára, amit a kezembe nyomott, majd még néhány

különféle variációra, amit megkóstoltunk, és fúj, arra, ahogy Rissa hányt. De mi

történt utána? Ennyire lerészegedtem volna? Olyan volt, mintha valaki egy nagy

dobozba tette volna az emlékeimet, amit alaposan összerázott, szóval

határozottan gáz volt. Főleg, ha a mellettem alvó srácot vettem szemügyre.

Nagyon részegnek kellett lennem, ha nem emlékszem, hogyan kerültem ide. De

várjunk, rémlik valami...

A szám elé kaptam a kezem, amikor újra Sage-re sandítottam. Rövid volt a haja!

Önkéntelenül is odanyúltam, hogy elsimítsak egy rövid tincset a homlokából,

aztán megfogdostam még párat a feje tetején is. Ő meg sem moccant, mire

realizálódott bennem, hogy még mindig nem tudom, hogy kerültem az ágyába,

és hogy mit is csináltunk az éjjel. Nem viseltem sok ruhát, csak a bugyimat és

egy ismeretlen pólót, ami alvás közben felcsúszott a derekamra. Vagy nem alvás

közben történt volna? Hiszen Sage karja rajtam volt. Viszont kizárt, hogy

olyasmit csináltam, amit most megbánnék. Azért egy lány ezt tudja. Legalábbis

azt hiszem.

Megpróbáltam ezúttal lassan felülni, de így is jelentkezett a szédülés, ráadásul

idegesítően csengeni kezdett a fülem. Szóval mire emlékszem? A buli, a

poharak, a baba...

Úristen, a baba! Úgy vágott fejbe a gondolat, hogy jobbnak láttam mégiscsak

visszadőlni Sage mellé. Furán megnyugtató volt a mélyen szuszogó alakja

mellettem. Elnéztem az arcát, és a szívem fájdalmas dobolásba kezdett az

érzéstől, ami elárasztott. Nem kellett diploma ahhoz, hogy tudjam, szerelemnek

hívják, és az is biztosnak tűnt, hogy még nem éreztem ilyen erősen soha az

életben. Ez nem a dühös, múljon már el mielőbb fajtája volt, ami egész héten

kínzott, hanem az, amelyik előző vasárnap győzködött. Amelyik segített, amikor

feltettem a kérdés: kivel éljem át az elsőt, ha nem vele?

Könnyű döntés volt, és túl is akartam lenni rajta, nehogy tovább görcsöljek a

témán feleslegesen. Még csak meg sem bántam utána, sőt életem egyik

legintenzívebb élményének tartottam. A hiba csak ott csúszott be, hogy alig pár

óra múlva megtudtam az igazságot. Ki lettem használva.

Most, ahogy elnéztem Sage arcát nem haragudtam, képtelen voltam dühbe

gurulni, a szívem mellett az agyam is beállt mentegetni a tettét. Talán az, hogy

zsűritag leszek csak egy nagyon kicsi része volt annak, ami közöttünk történt,

talán Sage nem csak kihasznált, hanem komolyan megpróbált vigaszt találni

nálam a szerelmi bánatára, ami sikerült is valamilyen szinten. Hiszen én vagyok

a tanúja, mennyire szomorú és kedvetlen volt eleinte, aztán ez fokozatosan

lekopott róla, nem is láttam a búskomor tekintetét egészen mostanáig, amikor én

voltam, aki elutasította. Mit jelenthet ez?

Bár tudtam, hogy az élet nem egy romantikus film, amiben ezúttal én alakítanám

a hősnőt, akibe beleszeret az a srác, aki korábban csak kihasználta, képtelen

voltam kiverni a gondolatot a fejemből. Talán nem csak Tiffany az, aki iránt

érez valamit, lehetséges, hogy egy kicsit engem is szeret. Az agyam

racionálisabb fele máris kész táblázatot alkotott kettőnk összehasonlítására. A

külsőségekben és minden olyan pontban, amik egy kicsit is számíthatnak egy

átlagos srácnak ő nyert, de Sage korántsem átlagos.

Mi van, ha figyelembe veszi, hogy Tiffany nemcsak szakított vele, és

elfogyasztott azóta három pasit, de affektáló, rosszindulatú, buta pletykafészek

is? Igaz, hogy nem rendelkezem olyan formákkal, mint ő, viszont én tényleg

szeretem. Ez semmit nem számít? Annyira fájt a szívem, hogy képtelen voltam

elhinni, hogy ezt nem venné számításba.

Az álmodozásközeli gondolkodásból Sage mobiljának csörgése szakított ki.

Ösztönszerűen felkaptam, és már vettem volna fel, amikor megláttam a

vetélytársam képét a kijelzőn. Tiff, ez volt a képre írva és a betűket két

szívecske fogta közre. Elszorult torokkal hagytam csörögni, amíg Sage nagyot

nyögve fel nem emelte a fejét, és csukott szemmel nem kezdett tapogatózni a

telefon után.

- Itt van a kezemben – nyögtem ki, és úgy nyomtam a tenyerébe, mintha égetné

a kezem.

Meglepetten nyitotta ki a szemét, mint aki csak most veszi észre, hogy ott

vagyok, és zavarodottan ránézett a kijelzőre. Olyan lendülettel ült fel, hogy

beleszakadt a szívem, aztán már fordult is el az ágyról, hogy a másik oldalon

lelógatva a lábait vegye fel.

Halkan beszélt, de minden szavát hallottam. Kelletlenül tájékoztatta Tiffanyt,

hogy még aludt, hogy igen, rendben hazaért a buliról, és igen, Lori ott van vele.

Fogalmam sem volt, hogy mi köze hozzá a csajnak, de úgy látszott, Sage

természetesnek veszi a válaszolgatást. Én időközben magam köré tekertem az

egész takarót, és felkeléshez készülődtem, de mivel elég nagy paplanról volt szó,

amit magamra csavarni nem kis mutatványt igényelt, Sage előbb végzett.

- Lori, mit művelsz? – nézett rám kérdőn, majd mivel nem válaszoltam (óriási

gombóc volt a torkomban, a fejem fájt, és annyira szerettem volna máshol lenni,

hogy ezért bármit megtettem volna), utánam nyúlt, és takaróstul visszahúzott az

ágy közepére. – Éjjel még beszélni akartál, most ne kezdj megint menekülni!

Azzal visszadőlt a párnájára, és magára húzott egy takarócsücsköt, hogy

eltakarja a kora reggeli dolgot, ami azt hiszem, természetes a srácoknál. Persze

most, hogy észrevettem, még nagyobb zavarba jöttem. Úgy éreztem magam,

mint egy szédítő iramú körhintázás után, hirtelen fogalmam sem volt, hol is

vagyok, és mit akarok csinálni. Kellett egy kis idő, amíg megint minden egy

helybe áll.

- Miről akartam beszélni? – kérdeztem időhúzás gyanánt. Nincs rá szó, milyen

gyáva voltam, magamra sem ismertem.

- Semmire nem emlékszel? – kérdezett vissza. Hazug módon megráztam a

fejem, mire címszavakban elmondta, mi történt. Hogy ittam a bulin, hogy

táncoltunk, énekeltem is egy kicsit, aztán hazajöttünk, a szülei ágyba dugtak

Rissával, amíg ő ki nem rugdosott, és én kikötöttem itt nála. – Én meg mondtam,

hogy aludjunk – fejezte be.

Ő is hazudott, látszott rajta, hogy valamit kihagy a történetből, és ettől nekem is

beugrott, mi az.

- Igen – mondtam végül. Fájt a torkom, de nem tudtam eldönteni, hogy a sírás

kaparja, vagy egyszerűen nagyon szomjas vagyok. Bár az előbbi dominált,

mindkettőtől szenvedtem. – Tényleg beszélni akartam veled. Már tegnap délután

is, csak összejött egy csomó minden – haboztam.

- Történt valami? Az apáddal voltál ebédelni, nem?

Ez volt az egyik, amiért nem tudtam nem szeretni, mindig kérdezősködött, és

úgy tűnt, érdekli is a válasz. Most is, miért kérdezte volna, ha nem törődik

velem? Kizártnak tartottam, hogy kétszínűség vezérli. Ő csak kedves volt.

- Igen – ismertem el, majd megköszörültem a torkom. – Vagyis inkább apám

barátnőjével, aki már hét hónapos terhes. Apámtól – hadartam, és úgy éreztem, a

lelkem egy kicsi része megkönnyebbül, hogy ezt kimondhattam. – De persze ő

nem jelent meg időben, Alicia és én sem lelkesedtünk annyira, így nő

megbántódott, szóval nem ment jól. Azért azt mondta, láthatjuk majd a kicsit.

Kislány lesz.

Még mindig nem tudtam eldönteni, hogy örülök-e vagy sem, ráadásul nem

értettem, miért mondom ezt el Sage-nek, miközben arra készülök, hogy véget

vessek a színjátékának.

- Uh – nyögte Sage, és közelebb hajolva nyomott egy puszit az orromra. Azt

hiszem, vigasztalásnak szánta, ami sikerült is. Jobban éreztem magam egy

leheletnyit. – Felhívhattál volna utána, hogy megbeszéljük. Nem kellett volna

rögtön leinnod magad. – Ezt úgy mondta, hogy nem tudtam eldönteni, viccel-e

vagy sem.

- A másik téma, hogy azt hiszem, szakítanunk kéne – böktem ki, és egy

pillanatra behunytam a szemem.

Kimondtam. Itt vagyok egy takaróba bugyolálva annak a srácnak az ágyában,

akit szeretek, és én kimondtam, hogy szakítanunk kell. Nem azt, hogy akarok,

de ez úgy látszott, nem fontos Sage számára, máris komoran vizslatott, és olyan

arcot vágott, mint aki nem lepődött meg.

- Miért? – kérdezte.

Nyugodtnak tűnt, ami segített nekem is az összpontosításban. Ha én szakítok,

akkor nem sírhatok, igaz? Hogy nézne az ki?

- Tudod te – válaszoltam, majd mivel nem akarta elismerni, a szemébe néztem,

és kimondtam a sok igazság közül az egyiket. – Még mindig szereted Tiffanyt. –

Erre sem mondott semmit, így folytattam. – És ez nekem nem felel meg. Ha őt

szereted, nem lenne szabad velem járnod.

- Lori, én...

- Azért meg főleg nem, mert azt gondolod, ez bárhogy is befolyásolná a Saluce

esélyeit – tettem hozzá. A tekintete elárulta, láttam benne a bűntudatot és a

pillanatnyi pánikot, és ez még jobban összetörte a szívem, de megint nem

éreztem a dühöt.

- Nem az van, amire gondolsz – szögezte le végül, és felülve az arcomba nézett.

– Én nem akartam...

- Inkább elmondom, mi az, amire gondolok, jó? – vágtam közbe. Bólintott, így

belekezdtem a rövidített változatba. – Luca rávett, hogy randizz velem, te pedig

kelletlenül belementél, mert tudtad, hogy hasznos lehetek még nektek...

- Nem! – állított meg rögtön. – Nem tudtam a versenyről, akkor tudtam meg,

mikor a többiek!

- De Luca vett rá? – Olyan szemekkel nézett rám, mint egy rémült kisfiú, én

hülye meg sajnáltam. – Kérlek, legyél őszinte! Nem fogok jelenetet rendezni.

Tehát Luca rávett, te pedig találkozgattál velem, de nem akartál komolyabbat,

mert még Tiffanyt szeretted, viszont én erőltettem, így nem volt más

választásod.

- Én is akartam, Lori! – szólt közbe megint a fejét rázva. – Inkább mondom én.

Amikor először csókolóztunk, az nem azért volt, mert Luca akármire is rávett, és

a későbbiek sem! – A kezemért nyúlt, amivel görcsösen szorítottam magamhoz

a takaróját, és lefejtette róla az ujjaim. – Szeretek veled lenni, minden igazi volt!

Elhiszed, ugye?

Alig éreztem az ujjaimat, amiket most átfogott a sajátjaival, csak az járt az

eszemben, hogy akármit is mond, nem volt igazi, csak valami olyasmi, amit

kezdettől fogva látnom kellett volna.

- Elhiszem – mondtam azért, mert ez is igaz volt.

Elhittem, hogy őszintén beszél, hogy szeret velem lenni, és ez is ugyanúgy fájt.

Ha beismeri, hogy átvert és csak játszadozott nem lett volna ennyire kínzó, mint

az a gondolat, hogy minden próbálkozása ellenére sem sikerült megszeretnie

engem. Akarta, hogy igazi legyen, de nem ment, képtelen volt belém szeretni.

Elhúztam a kezem.

- De attól még Tiffanyt szereted, ezért kell szakítanunk.

- Felfogtam, hogy annak vége, Lori, Tiffany nem akar semmit tőlem! – Újabb

szúrás a szívembe. Igen, Tiffany talán nem, de Sage még igen.

- De te őt szereted! – erősködtem, mert azt akartam, hogy beismerje. Ki kellett

mondania, hogy el tudjam engedni.

- Én... uh, próbálom nem szeretni – motyogta elkapva a pillantását az enyémről.

Egészen összetörtnek látszott, mint a legelején, és én nem akartam ilyennek

látni.

- Talán még ő sem lépett teljesen tovább – vetettem fel gondolatban pofán

csapva magam. Vigasztalom? Lehetetlenséggel áltatom? Nem, nem

lehetetlenség. – Figyelj, még máig hívogat, nem? A suliban is mindig dumáltok,

lehet még esélyed.

Megint krákogtam. Csoda, hogy nem akadtak a torkomon a szavak, még Sage is

visszanézett rám, hitetlenkedve, mint aki nem is érti, mit beszélek. Én sem

értettem pontosan, mit művelek, de abban biztos voltam, hogy boldognak

akarom látni. És ha ez neki ott van, ahol Tiffany, aki még csak meg sem érdemel

egy ilyen srácot, hát... nem mondom, hogy rendben van, de milyen más

választásom van?

- Mi majd barátok maradunk, ha akarod – folytattam. – Még jobb is, hogy most

szakítunk, mielőtt még jobban belekeveredtünk volna, nem? Így Tiffany is látni

fogja, hogy ez nem volt... olyan komoly.

- Nem volt komoly? – ismételte Sage, mintha neki is olyan idegen lenne ez a

mondat, mint nekem volt.

- Úgy értem, hogy... nem is illünk egymáshoz. – Lázasan kerestem a szavakat,

arra számítva, hogy mondok valamit, amitől könnyebbé válik, és már nem

remeg a gyomrom. – Valami mindig hiányzott, nem?

Egy részem azt akarta, hogy kapásból tagadja le, hogy mondja azt, hogy

tökéletes volt, olyasmi, amit még nem érzett, de tudtam, hogy nem fogja ezt

mondani, hiszen teljesen egyedül voltam az érzéseimmel. Olyan igazi volt a

szerelmem, hogy alig tudtam elviselni, amikor visszacsapta az arcomba. Ő pedig

még csak észre sem vette.

A rövid hajába túrva, tanácstalan tekintettel gondolta végig a szavaim.

- Biztos vagy benne? – kérdezte végül. – Szakítani akarsz?

- Igen – néztem a szemébe, erősen koncentrálva rá, hogy higgadt maradjak. – Az

embernek azzal kell lennie, akit szeret. Van, amikor nem elég, ha csak kedveljük

egymást. Így logikus, nem? Te sem akarnád, hogy veled maradjak, ha valaki

másba lennék szerel...

- Azért szakítasz velem, mert így logikus?! – csattant fel. Meglepett a düh,

amivel közbevágott. Mégis törődik velem? Lehet, hogy nem akarja, hogy

szakítsunk? A reményeim azonnal eltaposta, mikor folytatta, eltüntetve az

indulatait, mintha soha nem is lettek volna. – Ezért? Nem azért, mert haragszol

rám valamiért? Nem azért, mert még mindig azt gondolod, hogy csak

kihasználtalak?

- Nem ezekért – ráztam meg a fejem a reakcióit figyelve. – Hanem, mert nem

látom értelmét. Tiffanyt szereted.

- Nem szállnál le Tiffanyról? – kérte kissé éles hangon. – Ennek most nincs köze

hozzá! Komolyan szakítani akarsz? Itt és most? – türelmetlenkedett.

- Van valami ellenvetésed?

Az, hogy szeretlek. Próbállak megszeretni. Nem akarok szakítani. Mindegyik

megtette volna, azt hiszem, szánalmasan még a nyakába is borultam volna, hogy

ott sírjam el a bánatomat és a megkönnyebbülésemet, de nem ez történt. Hogy is

történhetett volna!

- Nincs – rázta meg a fejét. – Ha ezt akarod, rendben van.

Ezek szerint jól eljátszottam, hogy nekem mindegy. Talán őszintébb, ha

megmondom, én szenvedni fogok, de nem lett volna tisztességes. Ha ráerőltetem

a szerelmem, talán megszán, ellenkezik, majd győzködni kezd, hogy

próbálkozik még. Nem álltattam magam a gondolattal, hogy sikerült volna neki.

– De azért barátok maradunk? – kérdezte végül.

- Persze – feleltem derűsen, ezúttal tényleg kikászálódva az ágyból. – Rissával

barátnők lettünk, gondolom, ezután sem nézünk majd keresztül egymáson. –

Vittem magammal a takarót, magam köré tekerve a maradékot is. Nem néztem

Sage-re, mert nem akartam, hogy lássa, mindjárt elsírom magam. Annyira rám

jött, hogy azt hittem, belefulladok, ha nem török ki mihamarabb. – Felöltözöm,

aztán visszahozom a takaród, jó? – kuncogtam kissé erőltetetten.

Éreztem a tekintetét a hátamon, és tudtam, mondanom kéne még valamit,

mielőtt kiosonok, akármit, ami lezárja ezt a fura, sőt idióta szituációt.

Megragadtam a kilincset, majd mielőtt kinyitottam volna az ajtót, mosolyt

erőltettem az arcomra, és visszanéztem.

- Különben nagyon tetszik így a hajad. Jól áll.

Vártam, amíg halványan elmosolyodik, csak ezután kaptam el a szemem, és

hagytam magam mögött a szobáját. Sajnos az érzéseim így is velem maradtak

nem engedve, hogy elfojtsam a hisztérikus zokogást. Borzasztóan fájt.

12. Csatatér

„Now you only have yourself to blame

For playing all those stupid games

You’re always gonna be the same and,

Oh no, you’ll never change.”

- Carrie Underwood: Undo it

Rissa

Az idő gyorsan telik, hogy ha az ember feje fölött összecsapnak a hullámok.

Jóformán csak sodródtam az eseményekkel. Most már hivatalos volt, Luca és én

szakítottunk, amit a jelek szerint cseppet sem bánt, sőt annál inkább igyekezett

kitúrni az élmezőnyből.

Esélyes voltam bekerülni a következő fordulóba, hiszen tíz szabad hely is volt,

és akik nem voltak a Saluce mellett azokat többnyire magam mellé állítottam.

Illetve állította Lynn, aki a bosszúállás nagymestere volt, és fáradhatatlanul

cáfolta a csúnya pletykákat rólam.

- Azt hittem, te is jártál vele egy ideig – hurrogott le egy csajt, aki

kérdezősködni kezdett afelől, hogy tényleg az volt-e végig a tervem, hogy

elárulom a bandát. Kezdett béna lenni ez a téma, főleg mert néhányan úgy

viselkedtek velem, mintha az énektudásomat is a Saluce tagjaitól loptam volna.

– Tudhatnád, hogy hazudik!

Ez többnyire használt, lányok egy csoportja, akikkel Luca járt – vagyis

eltöltöttek egy-két éjszakát együtt, aztán látványosan kerülni kezdte őket, amíg

meg nem értették, hogy ennyi volt – valóságos Luca-ellenes klubot alapítottak

felemlegetve minden gazságot, amit Luca valaha is elkövetett ellenük. Némileg

bűntudatom volt emiatt, de mikor mondtam ezt Lynnek engem is leszidott,

mondván, a csajoknak igazuk van, ráadásul én nem is vagyok tagja ennek a

klubnak, szóval nincs miért rosszul éreznem magam. Plusz gondoljak csak arra,

Luca miket terjeszt rólam.

Nagyjából úgy állt a helyzet, hogy a suli fele masszívan Saluce párti volt,

kijelentve, hogy úgysincs senki, aki náluk jobb lenne, plusz a banda olyan régen

munkálkodik már, mindenképpen megérdemlik a győzelmet. Ennek a félnek

néhány tagja szeretett mindenfélét felhánytorgatni kezdve a szégyenletes

viselkedésemmel, amit Tiffany partiján tanúsítottam (ami azért nem volt olyan

vészes, jól éreztem magam, mint mindenki más, ahhoz meg semmi közük, hogy

a buli után némileg illumináltan szakítottam Lucával) befejezve a konklúzióval,

hogy nemcsak elárultam a Saluce frontemberét, de csúnyán össze is törtem a

szívét. Mármint én az ő hideg, hírnévközpontú kőszívét!

Lynn váltig állította a diákság másik felének, akik közül rajongókat toborzott

számomra, hogy Luca találta ki ezeket a hülyeségeket a lejáratásom céljából, és

ez azt hiszem, igaz is volt. Ki más terjesztette volna el a szakításunk történetét?

Mi másért játszaná Luca a zenébe menekülő, búskomor srácot, aki teljesen

összenőtt a gitárjával? Jó színész volt, és ennek sokan bedőltek. Én persze nem,

hiszen egyértelmű volt, hogy nem bántódhatott meg olyasmi miatt, amit sosem

érzett.

Luca nem volt Sage, akinek maga Lori mosta tisztára a nevét, hogy még

véletlenül se haragudhassunk a tesómra. Luca volt az értelmi szerző, ő használt

ki, és ő élt vissza az én szerelmemmel! Ezt nem felejthettem el, mert ha lanyhult

a haragom, máris olyasmit éreztem, ami szánalmassá tett. Mélyen elfojtva

bánkódtam és szenvedtem, ezt pedig képtelen lettem volna bárkinek is bevallani.

Lynn és Lori azt hiszem, a szavaim nélkül is tudták, másoknak meg az új

arcomat mutattam, ami sokkal jobban megfelelt nekem.

- Ott jön Fran – mormolta Lori ebédszünetben, amit Lynnel hármasban odakint,

az egyik fa tövében töltöttünk.

A helyünkről figyelhettük nemcsak a bandát, de mindenkit, aki kijött vagy

bement a suliba. Jelen esetben Frant, aki azóta került minket, hogy szakított

Cenzóval.

- Jellemtelen tyúk – nyilvánította ki a véleményét Lynn, aztán köhögni kezdett,

mert Fran egyenesen felénk tartott.

- Nem zavarok? – kérdezte, mikor odaért elénk. Lori és én megráztuk a fejünket,

de Lynn nem volt ilyen megbocsátó.

- Azt hittem, nem állsz szóba velünk. Miután Rissa ellopta a pasid, meg minden

– gúnyoskodott.

Igaz, ezt a vádat is megkaptam a fejemre, és Lynn biztos volt benne, Fran

terjesztette el. Őszintén, legjobb barátnőmnek egy kicsit az agyára ment a

paranoia, különösen támadó volt mindenkivel szemben, akit gerinctelennek

tartott.

- Tudom, hogy nem tehetsz róla – sóhajtotta Fran, és figyelmen kívül hagyva

Lynnt, lehuppant mellém. – De tényleg nagyon fájt, hogy Cenzo folyton csak

téged emleget.

- Cenzo nem szerelmes belém! – csattantam fel ki tudja hányadszorra. – Csak

barátok vagyunk, ha véd is engem, hát ezért! Szeret téged, nekem megmondta!

- De még ha Rissába is lenne zúgva, akkor sem hibáztathatod őt – jelentette ki

Lynn. – Észrevetted, hogy jött ez ki? Hogy mit gondolnak róla?

- Nincs belém zúgva, Fran! – ismételtem megint, és én sem figyeltem Lynnre.

- Jó, mindegy – legyintett Franceska, és látszott rajta, hogy nem lehet

meggyőzni. – Most már úgysem számít, túlléptem rajta. Sajnálom, hogy

cserbenhagytalak titeket! – nézett most Lynrre, és Lorira is. – Készen állok,

hogy teljes erőmből segítsek, amiben csak tudok.

- Pontosan miben? – kérdeztem, mert az elszánt tekintete kicsit ijesztő volt.

Azt hittem, ő is átmegy Lynnbe, akinek mániája, hogy mi majd elpusztítjuk a

galád pasikat, holott ilyenről szó sem volt. Legalábbis én csak egy pasira voltam

kiakadva, a többi nem érdekelt. Szerencsére Franceska nem kezdett felbujtásba,

csak komolyan nézegetett minket.

- Hogy ilyen erősek maradjunk – bökte ki. – Hogy ne lássák meg rajtunk, hogy

tulajdonképpen szerelmi bánatunk van.

Lorira pillantottam, akin ez sosem látszott, amikor iskolában voltunk, majd

magamba néztem és tudtam, mennyire akarom, hogy senki se láthassa rajtam.

Tehát Fran is hasonlóképpen volt vele, így csak bólintottam. Erről nem volt mit

mondani.

Mindannyian a banda felé néztünk. A négy fiú és Savanna ki sem látszott az

emberek közül, srácok szabályos falkákban üldözték Savannát, aki, hú, de jó

haverjuk lett (ami dühítette Lynnt, mert az ő barátai között is voltak olyanok,

akik rákattantak a csajra) és lányok vihogtak Luca, Cenzo, Sage és Ethan

minden szaván, vagy épp könyörögtek Lucának, hogy játsszon valamit a

gitárján.

Olyan hányingerem lett, ahogy rájuk néztem, hogy fogalmam sem volt, ők

hogyan képesek legyűrni az ebédjüket. Még Lori kifejezése is fájdalomról

árulkodott, amikor látta, hogy Tiffany és a barátnői vihognak valamin, amit Sage

mondott. Komolyan nem értettem, hogy a tesóm hogyan lehet ilyen hülye,

amikor pedig a vak is látja, hogy Lorival egymásnak teremtették őket, de nem

mondtam semmit neki, mert Lori megkért, hogy ne tegyem. Szerinte, ha Sage

attól boldog, hogy Tiffanyval lehet, akkor hagyni kell. Ezt nem tudtam felfogni,

képtelenségnek tűnt számomra, hogy annyira szeressem Lucát, hogy átengedjem

Savannának vagy akárki másnak.

Arra eszméltem, hogy kissé szomorúan révedezünk mindannyian, amit nem

hagyhattam. Felugrottam, és énekelni kezdtem az első számot, ami beugrott az

agyamba.

- We are young heartache to heartache we stand, no promises, no demands –

Lori és Fran bámultak, de Lynn felugrott mellém. – Love is a battlefield!* –

énekeltem hangosan, de Lynn a fejét rázta.

- Ne ezt, Pet Benatar ez a száma már eléggé elnyűtt, amióta volt az a hülye

Jennifer Garneres film.

- Akkor? – kérdeztem tanácstalanul.

Fran felemelte a kezét, mintha jelentkezni akarna, aztán valószínűleg rájött,

hogy épp ebédszünet van, a fejét megrázva kezdett énekelni.

- Boy, you blew it, you put me threw it, and I wanna uh-uh-uh-uh-uh-undo it.**

Elmosolyodva folytattam a számot, egészen a végéig, amikorra már Lori és Fran

is mosolygott, ráadásul elég hangos voltam ahhoz, hogy felhívjam pár ember

figyelmét magunkra. Azt akartam, hogy tudják, vidámak vagyunk, és semmi

gondunk nincsen. Lucának ez láthatóan nem tetszett, de nekem annál inkább.

A zsűritag, Karl volt, aki kibillentett minket a következő dalból azzal, hogy egy

CD-t dugott Lori orra elé.

- Sziasztok! – köszönt, majd megmozgatta a CD-t Lori szeme előtt. – Nem

akarok zavarni, csak írtam neked egy válogatást.

Lori zavartan vette el, mint akinek fogalma sincs róla, mi az a válogatás CD.

- Kösz, majd meghallgatom – mormolta, és elsüllyesztette a táskájában.

- Jól van, akkor lépek is. Csak ezért ugrottam be – vonogatta a vállát egyre

vörösödő arccal Karl, miközben mi csak néztünk rájuk.

- Szia – köszönt el Lori, mire Karl el is sietett. – Mi lenne, ha most az a számot

énekelnéd, amiben... Most mi van? Miért néztek így? – értetlenkedett.

Fran rám majd Lynnre pislogott, és mivel látta, hogy egyikünk sem kezd bele a

vallatásba, átvette a feladatot.

- Mi volt ez? – kérdezte. Lori meglepetten nézett rá, majd le a táskájára.

- Ja, Karl csak adott valami zenét, amit nem ismertem. Azt mondta, muszáj

meghallgatnom. Nem fontos.

- Javíts ki, ha tévedek, de nem most jött be csak azért a suliba, hogy odaadja

neked? – tudakolta Lynn.

- És?

- És tutira bejössz neki – vágtam rá, bár nem túl lelkesen. – Nem láttad, hogy

elvörösödött, mikor elhajtottad?

- Én nem hajtottam el! – ellenkezett Lori, és Karl után nézett, aki most tűnt el a

parkoló felé. Úgy tűnt, siet, mert néhány diák még szemmel láthatóan nem tért

napirendre afelett, hogy egy ismertebb ember napi szinten bejár a sulinkba, és

hajlamosak voltak zaklatni. – Biztos sietett.

- Vagy elvetted az önbizalmát azzal, hogy rá sem néztél – felelte Fran. –

Szegény Karl!

Lori váltig állította, hogy Karl nem akar tőle semmit, meg különben is, őt nem

érdeklik a hírességek, Fran meg Lynn pedig felsorolták a jeleit annak, hogy talán

mégis. Én nem sokat mondtam, mert a helyzet határozottan emlékeztetett

Cenzóra meg rám. Lehet, hogy ugyanúgy vagyok vele, mint Lori? Hogy észre

sem veszem, Cenzót, mert nem akarom észrevenni, közben meg végig ott van a

szemem előtt? Talán Cenzónak tényleg vannak érzései irántam?

Ez egyrészről hülyeségnek tűnt, hiszen próbálkoztam már nála régebben még

Luca előtt, akkor léphetett volna. Ha tetszettem neki, akkor megmondta volna!

Másrészről talán azóta történt valami, ami megváltoztatta a dolgokat. Akárhogy

is törtem a fejem, nem jutott eszembe semmi. Jó, volt egy este még május végén,

de akkor nem történt semmi, csak megölelt, és vigasztalt, amikor a bátyja miatt

sírtam. Talán akkor. Viszont már bőven Frannel járt, és boldognak tűntek,

nekem eszembe sem jutott volna.

Bár, ha a hétvégét vettem, az is fura volt egy kicsit. Miért ő jött el tesómmal

értünk?

Elhatároztam, hogy majd valahogy meggyőződöm az elméletem helyességéről.

Nem is kellett sokat várni rá, aznap, suli után hallottam Cenzót, ahogy utánam

kiált. A Mangani furgonban ült, és a leeresztett ablakon kihajolva vadul

integetett.

- Gyere, hazaviszünk! – Csak a fejemet ráztam, de Cenzo már ordított is tovább.

– Luca nincs itt! Gyere már, ne hülyéskedj!

Cenzo az a fajta srác volt, aki igazán nagy hangoskodásra képes, és egyáltalán

nem törődik vele, ki hallja. Akik kifelé igyekeztek a suliból, most mind azt

nézték elfogadom-e a fuvart a főnök tudta nélkül. Azt képzeltem, akárhol is van

Luca, nemsokára értesítik róla, hogy a persona non grata megkörnyékezi a

Saluce többi tagját. Így is tettem, a kocsihoz rohantam, és beültem hátra Sage és

Cenzo mögé.

- Na azért! – kacsintott rám Cenzo, majd máris a vezetés felé fordította a

figyelmét.

Ez a srác lenne szerelmes belém? Kizárt!

- Hol van Luca? – kérdeztem.

- Valamit intéznek Savannával – rántotta meg a vállát Cenzo. – Gondolom, az új

számunkat próbálják összehozni.

- Azt fogjátok előadni a második fordulóban? – Izgatottá tett a gondolat, de csak

egy pillanatra, mert máris eszembe jutott, hogy többé semmi közöm a bandához.

- Kizárt, hogy kész lesz addigra – felelte Sage hátrapillantva rám. Azt hiszem,

azt próbálta tesztelni, hogy most akkor beszélünk-e egymással vagy sem.

Bűntudatom lett tőle, főleg ahogy a tarkóját bámultam. Tesóm levágatta a haját

csak azért, mert előtte csúszott ki a számon, mennyire zavar, hogy majdnem

egyforma hosszúságú mindkettőnké. Szerettem érte. – Tudod, milyen. Majd

csak akkor fogja felfogni, mikor már majdnem kifutunk az időből.

- Jellemző rá – mosolyogtam Sage-re, jelezve, hogy okésak vagyunk. Még akkor

is, ha volt olyan hülye, hogy elengedje Lorit. – És hogy álltok vele eddig?

Milyen lesz?

- Kémkedünk, kémkedünk? – gúnyolódott Cenzo, de nem bántón. Olyan volt

velem, mint máskor. Tehát Fran és Lynn tévednek, döntöttem el.

Hazáig egész jól eldumáltunk, ami olyan volt, mint mindig. Mintha az egész

összeveszésem Lucával meg sem történt volna, kivéve persze, hogy még mindig

ki voltam zárva a Saluce életéből. Tudni akartam, miért nem olyan jófej Ethan,

mint hitték, és hogy miért lepte meg őket Savanna, de ezt nem tudták normálisan

elmagyarázni, ott kellett volna lennem, hogy lássam a saját szememmel, és

levonjam a saját következtetéseimet.

- Később átjöhetnél – mondta Cenzo, mikor hazaértünk. – Luca csak pofázik,

különben mindenkinek hiányzol.

A mindenki jelen esetben azt hiszem, csak őt és a tesómat jelentette, de azért jól

esett. Mondtam, hogy még gondolkodom rajta, aztán belekaroltam Sage-be, így

mentünk be a házba.

Anya és apa a nappaliban voltak. Anya egy pillantással felmérte, mi a helyzet

közöttünk Sage-dzsel, és halvány mosoly jelent meg az arcán, én azonban

komoran néztem apára, és anya korábbi arckifejezése is szemet szúrt. Csakúgy,

mint apáé, feszült volt, mintha veszekedtek volna, mielőtt beléptünk.

- Valami gond van? – kérdeztem egyikükről a másikukra nézve. Sage is követte

a példámat.

Apa arcán ott maradt az a kifejezés, de anya megnyugtatóan mosolygott.

- Csak beszélgettünk.

- Miről? – tudakoltam, de anya odajött, és puszit nyomott az arcunkra.

- Semmi olyasmiről, ami miatt aggódnotok kellene. Örülök, hogy kibékültetek!

– A tesóm és én egymásra vigyorogtunk. Mi is. – Rissa, választottál már dalt

magadnak a második fordulóra? Összeírtam neked néhányat, átnézhetjük őket,

hátha tetszenek.

- Jó, de... – Visszanéztem apára, aki már nem tűnt olyan feszültnek. Arra

gondoltam, talán mégsem veszekedtek, vagy ha igen, nem volt olyan komoly. –

Felmegyek a szobámba átöltözni, utána ráérek.

Anya bólintott, így el is indultam a tesómmal a nyomomban.

- Miért haragudtál rám? – kérdezte, amikor felértünk. Hitetlenkedve ránéztem. –

Azt is mondtad, csalódtál bennem. Miért?

- Komolyan nem tudod? – Megrázta a fejét, így intettem, hogy jöjjön a

szobámba. Végül is nem sokat változtatott a dolgokon, ezért be is tettem az

ölébe a laptopom, és megmutattam a felvételt. Még a végére sem ért,

felpillantott rám. – Nehéz volt nem haragudnom rád ezek után, Sage! Hülyét

csináltatok belőlünk!

- Nem kellett volna komolyan vennetek – védekezett. – Csak össze-vissza

pofáztunk. Tényleg azt hiszed, hogy valami is igaz ebből? Luca minden

baromságot összehord.

- Senki nem mond olyanokat a barátnőjére, hogy hülyén néz ki, ha nem gondolja

komolyan! – csattantam fel. – És képes vagy a szemembe hazudni, hogy nem

csak zsűrinek akartatok minket?!

- Igen, mert nem hazugság! – ugrott fel. – Nem játszottam Lorival, és ha Luca

csak megpróbál így kihasználni téged, a fejébe vertem volna a gitárját! Nem

hiszel nekem?

Elnézve az arcát hittem neki, mert ő hitt benne, hogy amit mond az igaz. Csak

épp azt nem tudtam felfogni, hogy lehet ilyen bolond.

- Akkor meg miért szakítottál Lorival? – kérdeztem.

- Rissa, ő szakított velem, ahogy te szakítottál Lucával is. Emiatt nem

haragudhatsz ránk!

- Rátok? – fortyantam fel megint. – Luca egy aljas, számító dög, aki annyira

átvert téged, hogy még csak a gyanú sem merül fel benned, milyen egy rohadék,

és hogy minden, amit csinál, az azért van, hogy kikészítsen engem! Nem, te ott

vagy az oldalán, és segítesz neki! Értem, hogy nem szándékosan, és még csak

észre sem vetted azt sem, hogy ez engem bánt!

- Mit akarsz, lépjek ki a bandából? – kérdezte értetlenül beletúrva a hajába.

- Nem kértem, hogy lépj ki a bandából! – sóhajtottam. Volt Sage-ben valami,

ami miatt tényleg nem tudtam huzamosabb ideig dühösnek maradni rá.

- Ha bánt, akkor kilépek – mondta, és közelebb lépett hozzám, hogy átkaroljon.

– Tudod, hogy bármit megtennék érted, nem? Azt is te kérted, hogy ne szóljak

bele a kapcsolatodba Lucával.

- De azért elmondhattad volna, hogy nem is szeret igazából! Erről szólnod

kellett volna! – motyogtam a vállára hajtva a fejem.

- Elmondtam volna, ha erről van szó, de csak fasírtban vagytok, és direkt

bántjátok egymást. Te is őt, Rissa, nemcsak ő téged. Gondoltam, várok, amíg

kibékültök.

- Kibékülünk? – nevettem fel keserűen. – Lemaradtál az utóbbi időről? Luca...

- Átváltott totál idegbetegbe miattad – vágott közbe. – Mert érdekli, hogy mi van

veled, csak most játssza az agyát. Te is ugyanolyan régóta ismered, mint én.

- Én már nem tudom, hogy ismerem-e!

- Ő ugyanezt mondta rólad – mondta, amitől fájdalom hasított a szívembe.

Szerettem volna kérdezgetni Lucáról, de aztán eldöntöttem, hogy nem engedek a

hülye reményeknek. Megöleltem a tesómat, aztán átöltöztem, és lementem

anyához, hogy kitaláljuk a dalomat. Igyekeztem nem gondolkodni közben

semmiről, mégis bűntudatom volt, mert ha Lynn látta volna, mi van a fejemben,

tutira kicsinál.

* Fiatalok vagyunk, a szívfájdalmakat sorban elviseljük, nincsenek ígéretek,

nincsenek elvárások, a szerelem egy csatatér.

**Fiú, elcseszted, keresztülrángattál rajta, és én most (vi-vi-vi-vi-vi) vissza

akarom csinálni...

*

„You got designer shades just to hide your face and

You wear 'em around like you're cooler than me

And you never say "hey" or remember my name

And it's probably 'cause you think you're cooler than me”

- Mike Posner: Cooler Than Me

Luca

Olyan volt, mint valami varázslat az ujjaim alatt. A húrok kivételesen pontosan

azt csinálták, amit kértem tőlük, sokszor történt, hogy ami a fejemben

tökéletesen szólt, azt az áruló húrok elcseszték, de most minden a helyén volt.

Életre keltettem az új számunkat!

Minden benne volt, ami az utóbbi időben történt velünk. Szívfájdalom, árulás,

düh, változás és persze az, hogy nem adjuk fel, bármi is lesz. Mikor ezt

közöltem Florral, csak a képembe röhögött.

- Ez egy szerelmes dal, Luca Mangini! Ideje volt, hogy szerezz egyet.

- Ez nem szerelmes! – vágtam rá.

- Elárulom, a címe az is lehetne, hogy Rissának – legyintett Flor. – De ez nem

gáz, mondom, ideje volt egy ilyen számnak. Bírom.

Eljátszottam megint az intrót, és közben próbáltam figyelmen kívül hagyni Flort.

Méghogy szerelmes! Oké, talán egy kicsit szerelmes, a cím, Rissának nem ment

ki a fejemből. Még sosem írtam dalt valaki másnak, erről eszembe jutottak Mrs.

Norwood családtagokra komponált darabjai. A Rissa és Sage öt évesek volt a

kedvencem. Totálisan rájuk emlékeztetett minden hang, nem úgy, mint az én

dalomnál. Az akkordok nem voltak elég lágyak Rissához. Kizárt, hogy a

számnakRissának legyen a címe! Különben is, túl nagy áruló ahhoz.

- Már csak egy hét, nem fogsz végezni – figyelmeztetett Flor. – Majd szólj,

amikor kíváncsi vagy, mit adunk elő a második fordulóban.

- Az új dalunkat fogjuk – vágtam rá. Túl jól haladtam vele, már csak némi

csiszolás és egy jó szöveg kellett hozzá. – Kész lesz.

- Nem lesz kész, fogd már fel! – csattant fel. – Csináljunk feldolgozást!

- Nem!

- Legalább gondold végig, te...

Nem fejezte be, mert megszólalt a mobilom, és látványosan figyelmen kívül

hagytam, hogy felvehessem. Sage volt az.

- Hol vagy?

- Florral, az új számon dolgozunk – mondtam, és azon tűnődtem, Flor

tulajdonképpen mit csinál itt velem. Nem volt nagy segítség, leginkább egy

füzetbe írogatott idegesítően emlékeztetve Rissára, aki szintén gyakran csinálta

ezt, mikor együtt voltunk. – Mi van?

- Van valami, amit meg akarok mutatni. Mikorra érsz haza?

- Tíz perc – saccoltam. – De mi van? Rissa csinált valamit?

Nem lenne kizárt, mert már az agyamra ment egy ideje. Nem elég, hogy elárult,

még valami világbarmának is beállított, aki megkeserítette az ő életét! Közben

meg amerre megy, vidáman nevetgél meg énekelget azokban a cuccokban, amik

még csak nem is illenek hozzá. Mintha egy teljesen új Rissa lenne, egy olyan,

aki magasról tesz a fejemre. Még az, ahogy szakított velem sem vallott rá.

Teljesen kifordult magából.

- Nem ő, mi csináltunk valamit! Gyere haza, és nézd meg! – mondta Sage, azzal

letette a telefont.

Ezek után nem sok választásom maradt, összecuccoltam, és Florral a

nyomomban hazafelé vettem az irányt, közben meg azon járt az agyam, mit

csinálhattunk, amin Sage kiakadt. Szerencsétlen srácra amúgy sem járnak jó

idők, főleg most, hogy az áruló Lori is szakított vele. Nem tudom, milyen

csapást kell még elviselnünk, mindezt Rissa miatt.

És naná, hogy Sage előtt nem lehet megemlíteni, hogy milyen egy kétszínű dög,

sőt még Cenzo előtt sem, mert tutira engem hoztak volna hibásnak. Mintha

csináltam volna valamit azon kívül, hogy nem akartam bevenni a bandába. Ezt

kapja az ember az őszinteségéért! Árulást és földbe taposást!

Alig léptem be a garázsunkba, Sage levágta elém Rissa laptopját, és elindította a

felvételt a kissé durvább részeknél.

- Ezért szakítottak velünk! – mondta végül Sage.

- Te meg a nagy pofád – kontrázott rá Cenzo.

Vállat vontam.

- Minden épeszű embernek tudnia kéne, hogy csak a stressz mondatta ezeket

velünk.

- Ezt te komolyan elhiszed? – kérdezte Sage. Látszott rajta, hogy kezd elborulni

az agya.

- Utánamentem, és bocsánatot kértem – mutattam rá az igazságra. – Mit kellett

volna még tennem?

A beszélgetés kezdett olyan formát ölteni, amit lefolytattam Nicóval pár napja,

amikor számon kérte rajtam, hogy „mit csináltam Rissa mosolyával?”, mintha az

is az én hibám lenne. Jó, talán egy része rajtam szárad annak, hogy

összebalhéztunk, de azért bocsánatot kértem! Fél órán keresztül kérleltem, ami

nagyjából a leghosszabb idő, amit valaha is valakinek a jobb belátásra térítésére

szántam.

Tehetek én róla, hogy Rissa felfújta az egészet?

- Ne sértődj meg, de rohadt nagy érzelmi nyomorék vagy! – közölte velem Flor,

majd Cenzóra és Sage-re nézett. – Ezért nem hibáztathatjátok. Inkább

elmondom, hogy mit találtam ki a második fordulóra, oké?

- Azt hiszi, hogy csak azért jártál vele, hogy beszervezhesd zsűritagnak –

mondta Sage. – Én nem fogom tudni meggyőzni, hogy nem így volt.

- Miért vagy olyan biztos benne, hogy nem így volt? – kérdezte Cenzo.

- Nem tudnátok ezt akkor megbeszélni, mikor nem vagyok itt? – szólt közbe

Flor, és hangos papírzörgetéssel kitépett két lapot a füzetéből, hogy odaadja a

srácoknak, akik mindketten nyomorult képet vágtak Rissa miatt.

Elismerem, enyhén én is nyomorult pofát vágtam, de nem volt olyan vészes,

hogy elfelejtsem az árulását. Bármit is gondolt, nem kellett volna ellenünk

fordulnia. Jobban is ismerhetne annál, mint hogy azt gondolja, csakis zsűritag

volt nekem! Erről ennyit.

Megnéztem, miket írogatott össze Flor.

- Te most csak szívatsz, ugye? – hitetlenkedett Cenzo.

- Nem szokásom – rázta meg a fejét Flor, és kifejezetten vidámnak tűnt, mikor

lenyúlva Rissa laptopját lejátszotta nekünk a számot, amit el akar játszatni

velünk a második fordulóban. – Gondoljatok bele, áthangszereljük, és csinálunk

egy kis showt hozzá!

- Savanna...

- Sage! – szakította félbe Flor, és máris átkarolta, hogy vázolja a terveit. –

Képzeld el magad, te leszel a legszexisebb dobos a világon! Olvasd csak el,

milyen ruhákat veszel fel majd.

- Milyeneket? – horkant fel Cenzo, és röhögve elszedte Sage lapját. – Laza

nyakkendő? Törtfehér ing, nyitott gallérral? Mi van? Te határozottan szívatsz!

- Nem! Ez komoly! A te cuccaid is összeírtam, és még tudod, mi van ott? Egy

szóló, csak neked!

- Kizárt! – mondtam. – Nem csinálunk hülyét a bandából!

- És te – vigyorgott rám az ujjaival keretbe foglalva az arcomat –, az ügyeletes

szívtipró, akiért minden csaj vinnyog. Nem akarom, hogy totálisan komoly

legyen, megcsinálhatnánk kicsit önironikusra. Feldolgozást kell csinálnunk,

különben mindenki meg fogja tudni, milyen egy arrogáns segg vagy, Luca

Mangini!

- Nem fogunk csak azért egy béna feldolgozással nyomulni, mert...

- És képzeljétek el, ahogy szólna! – vágott közbe Flor hangosan a srácokhoz

fordulva. – Csak egy icipici esély van rá, hogy felsülünk, sokkal nagyobb a

valószínűsége, hogy imádni fogják. Túl jók vagytok ahhoz, hogy ne szeressenek

titeket!

Volt valami Flor hangjában, ami már majdnem engem is meggyőzött. Cenzo

vigyorgott, Sage is halványan elmosolyodott, aztán Flor még több részletet

felvázolt, és lassan mindketten behálózódtak. Mikorra Ethan megjött, már tuti

volt, hogy feldolgozást játszunk. Arra jutottam, az új dal ütősebb lesz az utolsó

fordulóban, ha azzal nyerünk, méltóak leszünk önmagunkhoz, és valamikor a

feldolgozásokat is el kell kezdeni, a nagy műsort úgysem vihetjük végig a saját

számainkkal.

Késő estig maradtunk megdumálni a részleteket, néhány dolgot el is próbáltunk,

Flor közben meg mindenkinek a fejébe verte, hogy mire gondolt. Cenzo, Sage és

Ethan nem vitatkoztak vele, nekem meg nem volt kedvem hozzá. Az járt az

agyamban, amit Flor mondott az új számról. Szerelmes dal. Rissának.

- Játszd el nekik! – mondta végül Flor, mikor már annyira belemerültem a

jegyzetelésbe, hogy el is felejtettem, még mindenki jelen van.

- Ja, halljuk! – vetődött Cenzo az egyik fotelbe és várakozva nézett rám.

Vállat vonva eljátszottam ameddig megvolt, közben meg rájöttem, mi nem

stimmel vele. Nem Rissának, ez nem lehet a címe, ez a dal annak a csajnak

szólt, aki elárult minket. Annak, aki fellépett ellenünk, aki hülyét csinált

belőlem. Nemcsak Rissáról, hanem Loriról is, akinek nem volt elég, amit Sage

adni tudott, és Tiffanyról, akinek meg mindent megadott, mégis szívtelen picsa

módjára bánt el vele. Meg a srácokról, akik jól rácsesztek, amiért odaadták a

szívüket olyasvalakinek, aki még csak észre sem vette. De mivel nem mehettem

csak az egyik végletbe, a refrén végébe kellett egy kis remény, ahogy majd a

szám végébe is fog kelleni.

Mire az eddig megtalált hangjegyek végére értem, tudtam, hogyan fogom

befejezni, neki is álltam, hogy mielőbb meglegyek vele. Mikor legközelebb

felnéztem már csak Flor volt velem. A kanapén hasalt, és a füzetébe firkált.

- Ha a helyében lennék, talán én is ezt csináltam volna – mondta anélkül, hogy

rám nézett volna. – Ha nem engedsz a bandába, én is közöttük lennék – tépte ki

a füzetéből a lapot, gombócba gyűrte, és átpasszolta nekem. – Ezek lesznek az

ellenfeleink.

Kisimítottam a papírt, és naná, hogy Rissa neve volt az első a listán. A

többieken csak végigfutottam, és csekkoltam, hogy Flor ugyanazokat hozta ki,

akiket fejben már én is kiválasztottam. Kivéve persze Rissát.

- Szerinted komolyan tovább jut? – kérdeztem.

- Viccelsz? Mindenki szereti. Lerí rólad, hogy még te is. Be fogják választani, és

ha hagyod magad, akkor legyőz. Ilyen simán! – Csettintett egyet, hogy

megmutassa, mennyire. – A poén az, hogy nem is akar nyerni. Legalábbis nem a

versenyen.

- Csak engem akar kicsinálni – morogtam. – Vágom.

- Nem vágod, Luca Mangini! – ült fel. – Megbántottad, ha bocsánatot kérsz, és

megmondod neki, hogy szereted, akkor ki fog szállni, ebben biztos vagyok.

- Nem én voltam, aki...

- Szállj már le a magas lóról! Te voltál, aki megcsaltad velem a nyáron, nem

rémlik! Simán megérdemli, hogy térden csússz előtte. Mindenki

megkönnyebbülne, hidd el! Sage megnyugodna, és Cenzo meg te odalennétek,

ha visszakapnátok a kis dalszövegírótokat.

- Nem ismered, ha azt hiszed, visszajönne – röhögtem el magam. – Túl messzire

ment ahhoz, ki akar cseszni velünk. Nem érdekelné, akármit is mondanék.

Ebben biztos voltam, Rissa nem mondana le a versenyről miattunk, még akkor

sem, ha elmondanám neki, mennyire kikészített, meg hogy nem az van, amit

gondol.

- Alábecsülöd magad – legyintett Flor. Feltápászkodott, és a cucca után nézett. –

És őt is. Rissa szerelmes beléd. Ő egy rendes lány, pont olyan, mint Savanna

volt.

- Ki az a Savanna? – kérdeztem értetlenül, amiért egyes szám harmadik

személyben beszél elvileg magáról. Ez nekem magas volt, el is nevette magát a

képemre nézve.

- Tényleg kár, hogy ilyen érzelmi nyomorék vagy. Esküszöm, még kedvelnélek

is, ha normális lennél! – Azzal fogta a táskáját, bedobta a jegyzetfüzetét és

köszönés nélkül lelépett.

Egy darabig meredtem utána, és azon tűnődtem, igaza van-e. Talán Rissa még

mindig belém van zúgva, és csak arra vár, hogy én lépjek, és mondjam meg

neki, nem akartam szakítani. Hogy igenis szarul esett, amikor bepiálva a

képembe üvöltötte, hogy minek tart valójában. Meg az sem volt kellemes,

ahogyan keresztülnézett rajtam, mintha nem is ismernénk egymást.

Oké, mi van, ha tényleg azért csinálta, mert megbántódott azon, ami a videón

van? Lehet, hogy kicsit durva voltam, és komolyan vett mindent, amit mondtam.

Ami hülyeség volt, mert tudhatná, hogy mennyire bejön nekem. Nem a

klasszikus szépség, mint Flor, de édes és kedves és törődő... legalábbis ilyen

volt. Vajon ha megpróbálnám, visszakaphatnám a régi Rissát? Ilyen egyszerű

lenne? Ebben valahogy kételkedtem.

Másnap kiderült, hogy talán mégsem lenne annyira nehéz. Reggel Cenzo közölte

velem, hogy akár tetszik, akár nem, mi visszük Rissát suliba. Baromság volt ezt

mondania, mert sosem mondtam, hogy nem visszük el. Talán olyasmit igen,

hogy nem látjuk szívesen a garázsban, de azt is csak azért, mert dühös voltam.

Bár ezt nem vallanám be senkinek, azért hiányzott onnan is. Tehát egy kocsival

utaztunk a suli felé és leginkább kussoltunk.

- És megvan már, hogy mit fogsz énekelni? – kérdezte végül Cenzo tőle.

- Igen. Nektek?

- Nekünk is – bólintott Cenzo. – Mondjuk titok, de talán könnyen kiszedheted

belőlem.

Mikor ránéztem, épp idiótán vigyorgott Rissára, aki elkapta a pillantásom.

- Nem, legyen csak meglepetés. – Épp ekkor értünk a parkolóba, még le sem állt

a motor, Rissa már ki is szállt. – Lehet, hogy nektek is le fog esni az állatok!

- Ennél is jobban? – kérdeztem tőle halkan, mire rám nézett megint, és akkor

láttam a régi Rissát pár másodpercig.

- Mert... zongorán fogom kísérni magam – motyogta elvörösödve, aztán

megrázta a fejét, megfordult, és elsietett, mintha félne, hogy még valamit elárul.

Zongorán fogja kísérni magát? Ez határozottan ütősnek tűnt, főleg, hogy tudtam,

Mrs. Norwood tanítja be, aki nagyjából az ország öt legjobb

zongoraművészének egyike. Mégis vigyorogva szálltam ki a furgonból, mert

volt abban valami, ahogyan azt mondta, le fog esni az állunk.

Öt perccel később már nem voltam olyan vidám, mert Rissa mégsem esett

akkorra zavarba, a folyosó közepén vidáman flörtölgetett az ázsiai sráccal, akit

Flor az ötödik helyre írt be, mint nehezebben legyőzhető ellenfelünket.

- Ki az a baromállat? – kérdezte Cenzo Sage-től.

- Valami Koichinek hívják – válaszolta ő, és úgy tűnt, nem izgatja magát rajta.

Pedig Rissa most a srác haját fogdosta! – Tegnap este felhívta Rissát, állítólag

jól elvoltak Tiffany buliján. – Sage rám nézett. – Azt mondta, hogy ő nem vár

senkire. Talán neked se kéne várnod, amíg késő lesz.

Lenyeltem, amit mondani készültem, és mentem a dolgomra. Ebédszünetre az

ázsiai majom már Rissával és a csajokkal üldögélt, és idegesítő jókedvűen vették

szemügyre a készülő építményt, amiről csak az olyan agyatlan pompon-lányok

nem tudták micsoda, akik minket vettek körül.

- A csatatér – magyarázta nekik Ethan vigyorogva. – A legjobb tíznek

lehetősége lesz nap mint nap megmérkőzni egymással előttetek, hogy majd

könnyebben eldönthessétek, ki a tuti befutó.

Erre persze a csajok esküdözni kezdtek, hogy azok úgyis mi vagyunk, nem kell

semmilyen színpad, de én elnézve Rissáékat tudtam, hogy szükség lesz rá, főleg

mivel már megvolt a tervem. Mi fogjuk először használni a csatateret,

tökéletesen kigondoltam már, hogyan. Már csak az a kérdés, Rissa mit fog

szólni hozzá.

Megjegyzés: bocsi a friss késéséért, kicsit időzavarba kerültem, észre sem

vettem, hogy már ennyi idő eltelt, igyekszem, hogy ne legyen több ilyen, főleg,

hogy itt a történet közepe táján kezdenek majd izgalmasabbá válni a dolgok.

Lehet tippelni, ki kivel jön össze vagy épp melyik az a dal, amit a Saluce előad

(annyit segítek, hogy egy népszerű énekesnő száma).

És most reklám következik: ha megint adódna ilyen eset (mármint kések a

frissel, amit különben tényleg nem tervezek), vagy csak egyébként is kerestek

olvasnivalót, nézzetek bele a Nattyval közös sztorimba (szám szerint a

másodikba), aminek fel is került már a teljes, első kötete, most indul a második.

Nem egy vérmesen komoly történet, de remélem, hogy tetszeni fog. Itt

találjátok:

Colin és Corn története

Colin

Carrie Ryan: Kezek és fogak erdeje elemzés

Avagy miért nem egészséges a zombi szomszédság?

Szerzői megjegyz.: Miss Veer, nem lehetne ötven könyv helyett ötöt

leelemeznem? Ki se látszok a francialeckéből!

Adott egy elszigetelt kis falu, amit körülvesz egy zombiktól nyüzsgő erdő.

Kellemes hely lehet, ugye? Minden kismama oda vágyna. A főhősnő, akinek már

elfelejtettem a nevét, egy nap arra eszmél, hogy fel is út, le is út, ugyanis

édesbátyja kidobta otthonról, mindezt miért? Mert a lány hagyta, hogy az anyja

zombivá váljon. Teljesen a báty oldalán állok, mikor azt mondom, ki lehet olyan

sültbolond, hogy hagyja az anyját megharaptatni egy zombival – aki ráadásul az

apja? Nekem sem valami rózsás a családi hátterem, de ez azért meredek. Ezek

után a kiscsaj hihetetlen titkokra bukkan, aminek következtében be kell

merészkednie egy zombiktól uralt erdőbe… a fenébe is, Corn, miért nem jössz a

buliba?

Mr. Grey, ez legjobb esetben is csak gyenge kettes. Ha már bevállalta a plusz

munkát, ne tegyen úgy, mintha egyszerű házi dolgozat lenne. Mindamellett

jobban tenné, ha szíveskedne mellőzni a barátnőjének írogatott üzeneteket, és

inkább az elemzést fejezné be tisztességesen!

O.O

Arra ébredtem, hogy édes jó anyám a falat veri egy beszáradt sajttól büdös

pizzás dobozzal. A teljes lakókocsi beleremegett csapkodásába, amivel engem

hamarabb ki tudott volna űzni a világból, mint a nálunk tanyázó patkányt a

konyhából. Mindegy is, ideje volt kimásznom az ágyból, és indulni a Halloween-

bulira. Így, hogy a legjobb barátom, Corn nem tartott velem, nem volt hozzá

annyi kedvem, mint máskor, de mivel már rajtam volt a menő vámpíros jelmez,

amit anyám káromkodással teli hosszú órák kemény munkájával varrt meg, nem

akartam pocsékban hagyni, no meg egyébként is jelenésem volt a csajok miatt.

A jelmez hófehér keménygallérja stílszerűen vérpöttyös volt, mert anyám abba

törölgette tűvel összeszurkált ujjait. A vámpírfogsort Corntól kölcsönöztem, aki

egy ősrégi ládában találta, és lepasszolta a jeles alkalomra. Délelőtt alaposan

átöblítettem, és tőlem szokatlan szorgalommal megsúroltam fogkefével, így

félelem nélkül haraphattam rá. Vicsorogni kezdtem, kipróbálva, nem pottyan-e

ki a számból. Bent maradt.

A lakókocsi egyetlen tükréhez léptem, és megnéztem benne magam. Úgy

festettem, mint aki most kelt fel a koporsójából – vagyis a szerelésem maga volt

a tökély. Egyedül vörös hajam rontott a látványon. Odamentem a benti hűtőhöz

sűrített paradicsomszószért, összekevertem egy kevés alkohollal, ami elvette a

paradicsomszagot, majd egy másodpercnyi totojázás nélkül öntöttem a hajamra.

Utána rémlett fel, hogy a vámpíroknak inkább a foguk szokott véres lenni, mint a

hajuk, aztán letudtam annyival, hogy úgyse akartam finnyáskodó vámpír lenni,

akkor már inkább olyan, aki a vérszívás közben megdagonyázik áldozatai

vérében.

- Ó, Teremtőm! – szólalt meg anyám, mikor meglátott kilépni a szobából. Napok

óta először nem tett hozzá semmi káromkodást, helyette odalépett hozzám. – Mi

történt veled? Colin, már megint verekedtél?

- Anya, nem tört be a fejem, ez a jelmezem – világosítottam fel. – Különben is

ügyesebben verekszem, minthogy bárki is beleverhesse a fejem a betonba.

- Bárcsak te se vernéd bele másokét.

Ezzel a kívánsággal már elkésett, öt éve kellett volna hasonlóakat mondogatnia,

akkor lehet, hogy a beton helyett a fakerítéseket részesíteném előnyben.

Anyám csípőre tett kezekkel nézett rám.

- Kit viszel a buliba?

- Ez nem bál, nem kötelező partnert vinni, majd ott találok egy csajt. Burkolt

kérdésedre válaszolva: Corn nem tud jönni, találkája van a buggyant

nyanyákkal.

- Ne hívd így a nagynénjeit, olyan kedvesek hozzánk! – szidott meg anyám.

Nem volt igaza, velem soha nem voltak kedvesek, ahányszor megláttak, kidülledt

szemmel néztek, és az orruk alatt valamit mormoltak. Igaz, olyan szempontból

hálás lehettem nekik, hogy nem kellett anyámmal új helyet keresni a

lakókocsinak, de máskülönben kilelt tőlük a hideg. Meg az egész Holloway

birtoktól. Egy kriptában is szívesebben éjszakáztam volna, mint közvetlen

szomszédjukban. Akkor már mentem volna a zombis erdőbe.

Anyámnak ezt nem említettem, mert ő megannyi év után még mindig

eszméletlenül boldog volt, amiért találtunk egy zugot, ahonnan nem üldöznek el.

- Vigyázz magadra! – mondtam anyának, egy puszit nyomtam arcára, aztán

kiléptem az alacsony bejárati ajtón. Egyből ruhámra ragadt egy pókháló. Ott

hagytam, vámpír lennék, vagy mi.

Kint koromsötét volt, és október végéhez képest hideg, a délutánra felszakadozó

köd újra rátelepedett Dullville-re. A csillagokat leszámítva egyedül a buliba

vezető jelzőfények – pimasz vigyorúra faragott töklámpásokba helyezett

mécsesek – égtek.

A lépcsőn lesétálva befordultam a sarkon, így máris a városiak által csak

vészkertnek hívott pokol bugyrában találtam magam. A nyanyák Heszperiszek

párkánya néven emlegették ezt a helyet. Nem értettem, miért keresztelték

párkánynak, semmi párkányszerű nem volt benne. Ahogy elhaladtam az egyik

vénségesen vén fa előtt, meghallottam a szélcsengők hangját.

Már kisebb koromban is kivert a víz a szélcsengők trillázó egymásnak

koccanásától, hát még, ha mindez szélcsendben történt. Cornnal a fél életünk

azzal telt, hogy próbáltuk kilesni, hova aggatnak a nagynénjei fonalakat, hogy

azokkal húzgálják a szélcsengőket jól frászt hozva ránk. Mivel sem fonalat, sem

egyéb szerkentyűt nem találtunk, békén hagytuk a teraszt, és inkább bulizással

meg szörfözéssel töltöttük üres óráinkat. Most sem szívleltem hangjukat, ezért

csak egy pillanatra álltam meg, hogy belessek a nagy, üvegezett bejárati ajtón.

Nem láttam bánt lámpafényt… tényleg elrángathatták Cornt a többi bolondhoz.

Búcsút vettem az otthonomnak csúfolt birtoktól, mielőtt Corn nagynénjeinek

valamelyik eszement macskája rám támadhatott volna a sötétben.

Az utcán elég sokan voltak, mindenféle maskarába öltözött gyerekcsapatok

száguldoztak édességet kunyerálni az otthoniaktól, öreg hölgyek segédkeztek az

egyik kisebb téren egy csomó letakart tükör között, máskor közterületekről

száműzött portékások cukormázas almát, sütőtökös pitét és karamellás kukoricát

árultak. A gusztustalanabb süteményeket arrébb, a híd mellett kínálgatták a

járókelőknek, azokat már nem néztem meg, jobban érdekeltek a buliba igyekvő

lányok. Volt közöttük mindenféle túlvilági lény, és mind a temetőbe mentek.

Azt hiszem, pár megveszekedett alakon kívül én voltam az egyetlen, aki

komolyan örült, hogy a temetőben tartják az éves Halloween összejövetelt. Már

csak azért is, mert Dullville összes (azaz kettő darab) szórakozóhelyéről ki

voltam tiltva, így, ha csak nem számoljuk a házibulikat – márpedig azokat nem

számoljuk, mert pocsékak -, ebben az évben az újévi utcabál kivételével teljesen

lenullázódtak a bulizási esélyeim.

A temetőben már állt a bál, a kapunál az egyik bivalyerős tulok osztotta az észt.

Ami azt illeti már csinálhatta egy ideje, mert neki nem sok maradt.

- A temetőből semmit sem szabad kivinni, ha mégis megteszitek, örök kárhozat

vár rátok! – rikoltozta, és elkapdosta a közelben állók kezéből a piásüvegeket,

majd bezsákolta őket a kapu túloldalán álló mélyhűtőládákba. – Minden helyben

fogyasztandó, vagyis a csajok is! A középső bárnál várjuk a karaokéra

jelentkezőket!

Már mentem volna befelé, ha a tulok nem tartóztat fel.

- Hé, haver, te mit hoztál?

- Egy balegyenest, ha nem engedsz be – feleltem készségesen. Valami filmből

vettem, amit Cornnal láttunk, ennek ellenére szó sem volt üres fenyegetőzésről,

komolyan gondoltam

Jól be lehetett már állva, mert felnevetett, megcsapkodta hátamat, és utamra

engedett. Amint beléptem a temetőbe, megpillantottam három csajt a sírok

melletti gyepen hasalni. Úgy vigyorogtak fel ránk, érkezőkre, mintha az se

érdekelné őket, hogyha a sírokra fektették volna fel őket. Fekete

boszorkánycuccot viseltek és hosszú, lilás fekete parókát, de egy pillantást se

fecséreltem ruházatukra, inkább azt figyeltem, milyen ügyesen egyensúlyozzák

fenekükön a teli söröskorsókat.

A buli színes forgataga magával ragadott, hol egy lidérccsaj, hol egy küklopsz

jött szembe, és vámpírokból is akadt szép számmal, ők az egyik ősi családi

sírbolt bejáratánál gyülekeztek. Az egyik szőke csaj hívott volna engem is, ha

egyik haverja fel nem ismeri bennem azt, aki előző hónapban eltörte állcsontját.

Az invitálás elmaradt, mehettem a saját fejem után. Nem bántam, fiatal volt az

idő, alig múlt éjfél, a jobb csajok még csak mostanság érkeztek.

A vörös fényekkel kivilágított temető közepén rendezték be a bárt, ami ebben az

esetben két sírra keresztbe rátett kőtömböt jelentett rengeteg alkohollal és a

bárpult mellett szenvelgő romlott angyallánykákkal. Az egyik aranyosan

pislogott rám, és mivel Corn nem volt itt, hogy puszta jelenlétével leállítson,

egykettőre felé indultam.

Félúton se jártam, mikor elém táncolt egy hastáncosnőket idéző ruhájú,

szegfűszegillatú lány. Rám szegezte dióbarna szemét, és sejtelmes sustorgásba

fogott.

- Karna vagyok, a fájdalom istennője. Vigyázz, halandó, ingatag talajra

tévedtél!

Ha külsőre nem is, beszédstílusra túlságosan hasonlított Corn nagynénjeihez

ahhoz, hogy komolyan tudjam venni, így meghajtottam előtte fejemet, aztán

továbbmentem az aranyhajú angyalhoz, aki szárnyait feladva – pontosabban a

bárpult mögé dobva – várt rám. Amint a közelébe értem, nesztelenül elém lépett.

- Te nem Cornelia Holloway-jel vagy? – kérdezte sápatag hangszínen. Azt

hittem, hogy minimum olyan csengő hang hagyja el a torkát, mint amilyen Corn

sajátja, ezért rosszul esett motyogása, jobbnak láttam egy csókkal elhallgattatni.

Mikor levált a számról, azért tovább beszélt, bár most már egészen más szemmel

nézett rám. – Ezek szerint nem.

- Gőzöm sincs, kiről beszélsz, sőt azt se tudom, ki vagy, de elrabollak –

mosolyogtam rá gonoszul, vámpírszerepemhez hűen. A csajszi nevetgélni

kezdett, mint aki biztos benne, hogy tudom, kicsoda, csak megjátszom magam,

pedig tényleg nem rémlett a pofija, de még a többi testrésze se. Nem tartozhatott

a suli krémjéhez, mert akkor nem állt volna szóba velem, sőt azt se engedte

volna, hogy megfogjam a kezét. Bágyatag mosolyt vetett rám, és némán tűrte,

hogy hátrébb húzzam az egyik eldugottabb sírkerti ösvényhez.

A zene mindenhol fülsértően hangos volt, de minket ez nem zavart, részben, mert

az angyal szőke lobonca fedte füleit, részben, mert a nagy csókolózásban az

enyémeket is jótékony palásként borította. Húsz percet töltöttünk smárolással és

ivással. Egy pillanatra se hagytam, hogy az egyik sírra engedje poharát, újra és

újra töltöttem neki a múmiától zsákmányolt borból, miközben egyre hátrébb

húztam a temető kertjében. Arrébb tündérkék lejtettek szexis táncot, kicsire

voltak attól, hogy ledobálják amúgy is sokat sejtető ruháikat, ezért eszembe se

jutott szobára vinni a csajt, maradtunk ott, ahol voltunk.

Arcához nyúltam, állánál megemelve közelebb húztam magamhoz, mire egy

ásításnak is beillő légvétellel merült újra a csókolózásba. Ahogy hátráltam

magammal húzva, el a sok kíváncsiskodótól, bal combom nekiütközött egy

sírnak.

- Mit szólsz egy kis félrevonuláshoz? – kérdeztem az angyalkát.

- Felőlem re… - kezdte, de nem tudta befejezni, mert mikor kivettem az igenlő

választ, számat azonnal szájához tapasztottam. Mikor elszakadt tőlem,

újratöltöttem poharainkat, és a magasba emeltem sajátomat.

- Fenékig!

Nevetve koccintott velem, aztán az utolsó cseppig megitta a bort, én úgyszintén.

Ujjai közé csippentette előbb az én poharamat, majd a sajátját, és a sír egyik

részénél álló jókora bokorba ejtette őket, hogy azok se legyenek útban. Utánuk

küldtem a kiürült borosüveget, aztán ismét a szájára buktam.

A csókba belefeledkezve nyúltam hátra, hogy felülve a sírra magamra húzzam a

csajt, de kisé elszámítottam magam, és lendületemnek meg a sok piának hála

átestem a síron. Mikor kaptam volna a csaj után, hogy jöjjön ő is, és érezzük jól

magunkat a bodzafa tövében, valaki megharapott a bokámon. Reméltem, hogy

az egyik gyepen hasaló lány tévedt az utamba. Kezdtem bánni lustaságomat,

hogy az angyalkával is beértem, mikor ilyen rendkívüli, harapdálós teremtések

is eljöttek a buliba, akiknek talán még sör is akad a fenekükön.

Egészséges kíváncsisággal néztem le arra a lányra, aki képes volt ilyen rövid idő

alatt kinézni magának és megharapni, amikor észrevettem, hogy a harapdáló

nem szolgálhat sörrel. Sőt – fenékkel sem.

O.O

A víz hangos zubogással érte el a fürdőkád alját. Reméltem, hogy a kád már nem

lyukas, és nem árasztom el vízzel a Holloway birtok hátsó részét. Nagy

szükségem volt egy kis vízre és pár pillanatnyi szusszanásra. Miközben a kád

szélére ülve vártam, hogy elég víz összegyűljön benne, ujjaimmal önkéntelenül

hajamba szántottam, ami még mindig nedves és ragadós volt a

paradicsomszósztól. Életem legeslegrosszabb buliján voltam túl, és annak

ellenére, hogy nem akartam az ott történtekre gondolni, újra és újra eszembe

jutott az a halotti szempár, ami rám meredt a sír mellől.

Ott és akkor azt hittem, menten kiugrom a bőrömből. Nem tudtam padlóra

küldeni a lényt, mert már a földön volt, de azért behúztam neki egyet, hagy tudja

meg, kit harapdált. Azt azért nem hittem volna, hogy az öklöm akkora hanggal

csapódik majd az arcának, mint a ménkű, és hogy ennek nyomán bőrömhöz

tapad arcának kisebbik része. Rémületemben megragadtam támadóm alkarját,

de arról meg vastag réteg hámlott le érintésem nyomán, ami nem hatott rám

valami nyugtatóan. Azt az izét messze elhajítottam, aztán a sír lábánál álló

bokorba estem.

Az aranyszőke csaj, akivel addig el voltam foglalva, játéknak vélte a dolgot, és

csatlakozott hozzám, de azt hiszem, a jövőben nemigen lesz kapható semmilyen

bizalmas foglalatosságra, ugyanis lehajítottam magamról, és hanyatt-homlok

rohantam ki a megvilágított ösvények egyikére, otthagyva őt a bokor mellett.

Látva a mulatozókat le is higgadtam volna, ha nem fáj olyan elviselhetetlenül a

bokám. Így viszont jobbnak láttam hazasántikálni. Itthon borzasztó fájdalmakkal

küzdve azonnal a kádhoz siettem, útközben ráléptem az irodalom beadandómra

és egy – valószínűleg a patkány által padlóra hurcolt – bontatlan chipses

zacskóra, de nem zavartattam magam, csörtettem tovább be, a fürdőbe.

Most meg a kád szélén üldögélve azzal nyugtattam magamat, hogy Corn

nagynénjei miatt látok rémeket. Nem kellett volna az esti imámba foglalni, hogy

jöjjenek el értük az ufók, és vigyék haza őket, emiatt rémülhettem meg egy

különösen élethű halloween-i jelmeztől.

Nagy küzdelmek árán megnyitottam a csapot. Hihetetlen, milyen csórók voltunk,

még egy új vízcsapra se telt, nemhogy másra, mondjuk mobilra. Nem is nagyon

hiányzott most, hogy úgyse hívtak bulikba, Corn meg alig egy köpésre lakott,

mégis örültem volna neki.

Előzőleg lekapott cipőmet félrelöktem, és megharapott lábammal beleálltam a

vízbe. A fájdalom rögtön beleállt bokámba, majd ijesztően gyorsan átterjedt az

egész lábamra. Fujtatva nyúltam anyám mosdó feletti gyógyszeres szekrénykéje

felé. Miután magamhoz vettem belőle három címke nélküli kenőcsöt, lerúgtam a

másik cipőmet, és a másik lábammal is a kádba léptem. Letelepedtem peremére,

és nagyot ásítottam, pedig még hajnali egy se múlt. Máskor sose csináltam ilyet,

ez is a harapás műve lehetett. Vagy egyszerűen megőrültem.

- A francba!

Kinyitottam a balra tőlem nyíló kis ablakot, és a ház felé néztem. Nem volt

reménytelenül messze, és pont elláttam Corn ablakáig, de még mindig sötétség

borult szobájára. Be akartam csukni az ablakot, hogy elkezdhessem bokám

bekenőcsözését – úgy terveztem, hogy minden gyógykenőcsöt rákenek, amit csak

találok, az egyik biztos hatni fog -, mikor halk koppanást hallottam. A következő

pillanatban vadul villogó sárga szempár nézett velem farkasszemet.

- Ne már! Sicc, el innen! – kiáltottam fel, és megdobtam a macskát az egyik

kenőccsel. Corn nagynénjének egyik macskája volt a huszonkettőből, de nem

tudtam a nevét. – Menj innen, Datolya, Pisztácia, vagy melyik vagy! Hess!

Amaz lomha ugrással tért ki a felé repülő kenőcsös tégely útjából, majd egy

macskához képest igencsak méltatlankodó pillantást vetett felém. Ekkor vettem

észre, hogy nem az egyik vadállattal van dolgom, hanem Corn kedvencével,

Barnie úrfival. Szerettem ezt a macskát, régen, mikor még a Cornhoz átjárós

időszakomat éltem, folyton Barbie-nak becéztem, és halálra kényeztettem. Nem

felejtette el.

Barnie úrfi közelebb lopózott hozzám, és olyan éberen fürkészte arcomat, hogy

attól még álmosabbnak éreztem magam.

- Miért nem a gazdád után mászkálsz? Nincs itthon? Bulizik, és itt hagyott? –

kérdeztem tőle, majd mikor leült a párkányra, megkavartam a vizet sértetlen

lábammal. – Velem is ez a helyzet, még csak nem is hívott arra a hülye

találkozóra. Igaz, valószínűleg nagyon unalmas, a nyanyák boszisütit

osztogatnak, és mindenkinek reklámozzák a boltjukat, de ennél a bulinál még az

is jobban megérte volna. – Megint ásítottam, aztán kikönyököltem a párkányra.

– Mindegy, mi, férfiak fogjunk össze. Adj rá mancsot!

Barnie úrfi kelletlenül jött közelebb, bizonytalanul nézegetve a vízre, de azért

centizgetve haladt felém. Amikor kartávolságba ért, megragadtam, és ölembe

vettem.

- Te vagy a kedvencem mind közül, bár nincs klassz neved, mint

Indiáncseresznyének, így is jó vagy. – Úgy ficánkolt, mint akinek ez nem elég.

De az is lehet, csak a víz miatt. – Csak vicceltem, a neved is nagy ász.

Tovább akartam dicsérni, mikor valaki kopogtatott az ajtón. Nem vagyok egy

ijedős típus, de a temetős jelenet után akaratlanul is megborzongtam.

Megvakargattam a macska nyakát, úgy néztem hátrafelé. Már sajnáltam, hogy

Corn nyomására elolvastam azokat az idétlen könyveket az állandóan

mozgásban lévő természetfölötti erőkről.

- Látod, Barnie? Ha sok paranormális tiniregényt olvas az ember, paranoiás

lesz. Ki az? – kiáltottam ki hangosan, hogy biztosan meghallják.

- Miiii! Csokit vagy csalunk! – kiabálta be egy seregnyi gyerekhang.

- Ilyenkor? Már éjfél is elmúlt, mars az ágyba! – ordítottam vissza nekik, félig

felállva, a macskát szorosan magamhoz ölelve. Barnie úrfi belém mélyesztette

karmait, de ekkorra már úgy megugrott fájdalomtűrő szintem végső határa,

hogy meg se nyikkantam addig, amíg a kölykök újra nyaggatni nem kezdtek. –

Menjetek innen!

- A Holloway nénik miért nincsenek itthon? – kérdezte egy szemtelen kisfiú

hangja. – Mi oda akarunk bemenni, a boszorkányos házba!

- Ne mondd ki! – szólt rá halkabban egy kislány. – Még meghallja!

- Mi? Ő is boszorkány? – csatlakozott a beszélgetésbe egy másik kisfiú.

Megelégeltem csevejüket, és azt, hogy már engem is boszorkánynak néznek –

engem, aki ráadásul férfi vagyok! -, teljesen felegyenesedtem.

- Amíg hármat számolok, tűnjetek el! – mennydörögtem az ajtó irányába nézve.

– Egy…

Mire eddig eljutottam, már hallottam rohanó lépteik zaját, távolodtak a kertből,

és az egyik szomszéd felé vették az utat. Ezt nem bántam, ezért visszaültem.

- Hogy ezektől az embernek sosincs nyugta. Tudod, Barnie, én mindig is

tudtam…

Bírtam Barnie úrfit, tíz percig elbeszélgettem vele a kád peremén ülve, majd

kiengedtem a szabadba, hagy csajozzon, ha már én így bebuktam ezt az estét.

Miután kimásztam a kádból, és megtörölgettem lábaimat, felvettem a

kenőcsöket, és mindet az ágyra szórtam. Jól bekentem velük bokámat, majd egy

törölközőt aláterítve úgy hagytam, ahogy volt, és ledőltem aludni.

Harangozás meg édes jó anyám kiabálása keltett.

- Colin, már dél van, nappal enyém az ágy, sipirc itthonról! – hallottam hangját

közvetlen közelről. Hunyorogva nyitottam ki szememet, az ablakokon beömlő

fénytől alig láttam. Nagy nehezen ülő helyzetbe húztam fel magamat, és

felálltam az ágyról.

A bokám még mindig sajgott, de nem hallattam egy jajszót sem, mert még

elcipelt volna a két nyanyához. Inkább a halál, mint ők. Csak vicceltem, ha a

halálomon lennék, hozzájuk fordulnék. De csakis akkor.

- Jól vagy? Soha nem szoktál így fetrengeni! – nézett rám anyám. – Mennyit ittál

te tegnap?

- Nem sokat – feleltem alig mozgó ajakkal. – Szia.

- Szia – köszönt vissza, majd keresztbetett karokkal nézett vissza rám, azt

találgathatta, nem hazudok-e. Mikor látta, hogy nyoma sincs rajtam a

másnaposságnak – ahhoz azért több kell, mint fél üveg bor -, elmosolyodott. -

Na, mit vettél Cornnak?

Annál nincs is kellemetlenebb, mint amikor az embert álmából ébresztik, és

egyből riadót kell fújnia egy olyan nagy horderejű esemény miatt, mint amilyen

a lányhaverja elfelejtett születésnapja.

- Szépet – sziszegtem anyámnak, és már oldalaztam ki mellette, hogy úgy, ahogy

voltam, elhagyjam a házat. Még a cipőimet meg akartam keresni, és már itt se

voltam. Nem akartam megvárni, hogy Corn átjöjjön két nagy szelettel a

születésnapi tortájából, és itt találjon engem felkészületlenül, ajándék nélkül.

- Mi szépet? – faggatott anyám.

Bosszús pillantást vetettem felé, de nem mondtam semmit, helyette megkerestem

cipőimet, és felerőszakoltam őket lábaimra. A bal bokám se volt jobb állapotban

a jobbnál, bicegésem így tegnap óta tovább erősödött. Még rosszabb lett a

kedvem, amikor eszembe jutott, hogy a vámpírfogsort útközben valahol

elhagytam, így azt sem tudom visszaszolgáltatni.

- Porcelánmacskát vettem neki – kamuztam.

- Tényleg? Azt hittem, fiam, ennél azért kreatívabb vagy.

Kicsit kiidegelt, hogy még a kamuajándékomat se becsüli. Pedig drágább volt

egy olyan díszakármi, mint amennyi pénzem volt. Ha ez nem jó, mi az?

- Ez a tizenhetedik szülinapja, amire ajándékot kell vennem, szerinted jut

eszembe még új?!

- Az első nyolcnál itt se voltunk, az utána lévő ötre pedig én vettem, egy szavad

se lehet!

- Oké, akkor már negyedik alkalommal szenvedek az ajándékával, most boldog

vagy? Nem is beszélve a karácsonyokról. - Odaléptem az asztal mellé. - Milyen

volt a tegnapi munka?

- Egész jó, kár, hogy nincs minden hétvégén Halloween.

Ezzel nem értettem egyet, de inkább nem feleltem rá semmit, elvettem az

asztalról egy kis pénzt, majd tükörbe se nézve lódultam ki az ajtón.

Egy csapatnyi gyerek az utcán játszott ünneplő ruhában, de amint megláttak,

rikoltozni kezdtek, hogy Csokit vagy csalunk! Igazuk volt azoknak, akik azt

állították, hogy a gyerekek nem felejtenek egyhamar, ezek is direkt nekem

kezdtek rá, megtorolva, hogy éjjel elzavartam őket. Figyelmen kívül hagytam

őket, és továbbindultam a hátsó udvar felé, aminek egyik oldalán a diófák alatt

rengetegen sürögtek-forogtak.

Öreg nénik jöttek hazafelé a vasárnapi istentiszteletről, jobbára maguk között

motyogtak, néhányan pedig azt diskurálták, milyen istentelenségek történtek

mostanság utcánkban. Az egyik néni nyekergős hangon odaszólt nekem. Mint

kiderült, nehezményezte, hogy kihagytam a misét.

- Sétálgatunk, sétálgatunk, a templomok meg üresek?

Széles vigyorral néztem vissza rá, majd hátrálni kezdtem vissza, a kerítés felé,

elkerülendő a további beszédes kedvű asszonyokat, miközben mozdulatlan

szájjal odasziszegtem neki:

- Prédikálunk, prédikálunk, a temetők meg üresek?

- Colin!

A hátam mögül jövő lányhangra összerezzentem. Nem csak azért, mert teljesen

váratlanul ért, hanem mert ötvöződött benne a pajkosság a rosszallással. Corn

halkan felkuncogott, de amint felé fordultam, feddő pillantást vetett felém. Egy

kicsit nehezen köszönthettem volna fel ajándék híján, így próbáltam odázni a

szülinap tényét. A kedvéért megerőltettem magamat, és szépen artikulálva

szólaltam meg.

- Mi újság, szívem szép szál szerelme?

Két nagynénjét eddig észre se vettem – pedig elég feltűnő teremtések -, de most

muszáj volt, mert az egyik kilépett mögüle, és egy félbehajtott újsággal fültövön

csapott. Már nem is érdekelt annyira bokám vészes állapota.

- Mi van a hajaddal? – érdeklődött Corn élénken, felvont szemöldökkel nézve

rám.

Hopp, a hirtelen ébredésben megfeledkeztem a hajamról, anyám meg nem

világosított fel. Nem csoda, hogy ellenszenves voltam annak a vén szatyornak.

Sürgősen visszavonulót kellett fújnom. Hátrálni kezdtem.

- Majd később beszélünk, jó?

- Nem, most beszéljünk! – heveskedett Corn. Már megint nem bírt magával.

- De most nem jó.

Máris mentem vissza, a lakókocsink irányába, de már nem csak azért, hogy

megmossam hajamat, hanem, mert eszembe jutott Cornnak egy jó kis

előajándék.

- Ne butáskodj már! – Láttam, ahogy Corn visszanéz nagynénjeire, integet nekik,

azután utánam rohan. – Colin! Colin… Colin, megvárnál?

Ha már ilyen szépen kérte.

Ha pedig már ennyit írtam szentelek egy pár sort arra is, hogy megkérjelek

benneteket, szorítsatok a kéziratomnak, amit beküldtem szakértő kezeknek,

hátha... ennek már egy hónapja, és még nem kaptam visszajelzést. Ha van

felesleges, megköszönném, ha küldenétek némi pozitív energiát, csak hogy fenn

tartsam a reményt. Köszi, hogy olvastátok és hogy vagytok!

13. Tovább

„This time I'm 'a let it all come out

This time I'm 'a stand up and shout

I'm 'a do things my way

It's my way”

- Limp Bizkit: My Way

Sage

- Mégis ki a frász ez a Koichi? – állított meg Storm a folyosón.

- Kérdezd Rissát! – vontam vállat. – Vagy Bradleyt, apát vagy Tonyt. Egy srác a

suliból. – Mivel Storm továbbra is idiótán bámult rám, hozzátettem, amit tudtam

róla. – Uh, ő is énekel, összehaverkodtak Rissával. Amennyire én hallottam,

nincs köztük semmi. Csak barátok.

- Ja, hogy meleg a srác? – vidult fel Storm. – Mindjárt jobb.

Elindultam lefelé a lépcsőn, és csak akkor válaszoltam, amikor már elég távol

értem.

- Nem meleg, csak Rissa nem nagyon akarja felfogni, hogy Koichi gerjed rá. –

Azzal már ott sem voltam.

Más sem hiányzott, mint hogy kikérdezzen, mint ahogy a többiek tették. Igazán

hagyhatnák Rissának, hogy azt csinálja, amit akar. Az, hogy beengedte a srácot

a házunkba, nem jelentette, hogy van köztük valami, ez lerítt Rissáról, de az

idióta bátyáim valahogy nem akarták észrevenni. Még ki sem örvendezhették

magukat azon, hogy Rissa szakított Lucával, máris meg kell birkózniuk Koichi

jelenlétével, aki totálisan rátapadt a kishúgukra, ez kikészítette őket. Talán

együtt kellett volna éreznem velük, de inkább örültem, hogy a normálisabb

Norwoodok közé tartozom.

Épp a garázsba tartottam, amikor Lori megérkezett hozzánk. Bár már majd egy

hete szakítottunk, még furcsa volt látni, és úgy elmenni egymás mellett, mintha

alig ismernénk egymást. Egész jól nézett ki, de nem a ruhái miatt, hamar

rájöttem, hogy azért, mert mosolyogni látom. Méghozzá rám mosolygott.

- Szia, Sage! – köszönt úgy, mintha nem történt volna semmi köztünk.

Nem viselte meg nagyon a szakításunk, aminek lehet, hogy örülnöm kellett

volna, de csak arra tudtam gondolni, hogy szerencsétlen marha vagyok, mert

nekem ez komolyabb volt, mint neki. Azért szakított velem, mert így volt

logikus, ezt még mindig nem fogtam fel. A logika volt az egyetlen dolog, ami

nem jellemezte a kapcsolatunkat. Én mindig is azt gondoltam, nem kellene

működnie, hiszen Tiffany valami szánalmas roncsot hagyott belőlem, ráadásul

Lori meg én két külön fogalom voltunk, mégis jól működtünk együtt. Azt

hittem, ez rendben van. Erre ő logikával jön!

- Ráérsz most egy kicsit? Szeretnék beszélni veled.

- Uh... persze. – Igazából sietnem kellett volna a főpróbára, de arra jutottam, az

várhat. Kíváncsi voltam, mit akarhat Lori.

- A bátyáid otthon vannak, ugye?

- Csak Storm, Tony és Dylan – mondtam, mire nevetett.

- Akkor maradjunk itt kint.

Végül leültünk a lépcsőre. Lori az arcomba nézett, ami neki megint könnyebb

volt, mint nekem. Furának éreztem ilyen közel lenni hozzá, miután már nem

járunk.

- Szóval jutottál valamire Tiffanyval? – vágott a közepébe.

- Mi? Uh... nem, miért?

Arra gondoltam, hogy mégis ki akar békülni velem, és azzal fog jönni, hogy

tévedett, amikor szakított. Félig már ki is találtam, hogy mit fogok mondani, ha

folytatjuk, de egyáltalán nem ezzel folytatta.

- Csak mert tudni akartam, hogy mi van – magyarázta. – Hogy van-e valami

protokoll ilyenkor.

- Protokoll? – ismételtem értetlenül. Nem tetszett, hogy protokollal meg

logikával jön, mi van ezzel a lánnyal?

- Igen, hogy meddig kell várni egy szakítás után, mielőtt randizunk valaki

mással, tudod?

Ez határozottan nem az volt, amire vártam. Mégis minek néznek engem a

csajok? Nyilván valami nagyon szánalmasnak és nagyon érzéketlennek.

- Szóval van nálad valaki a láthatáron? – nyögtem ki érdektelenséget tettetve.

Azért ez fájt, főleg, hogy egy hét sem telt el! Tiffany is meddig várt? Két hetet?

Nem, ő is csak egyet, és máris valaki mással volt. Most megértettem a

protokollra vonatkozó kérdést, és bár nincsen ilyen, mégis kellene lennie!

Lehetne valami szabály arra, hogy szakítás után minimum egy hónapot, ha nem

kettőt várni kell, mielőtt az ex képébe dörgöljük az új partnert.

Közben Lori motyogni kezdett valamit a zsűritag Karlról, aki válogatás CD-t írt

neki vagy valami ilyesmi. Nem értettem pontosan, de nem is nagyon akartam.

- Nyugodtan randizz, akivel csak akarsz – mondtam végül, és elhatároztam,

hogy most az egyszer nem leszek szánalmas. Határozottan felálltam Lori mellől.

– Most mennem kell, már a próbán kéne lennem.

- Várj, Tiffanyról akartam beszélni! – pattant fel ő is. – Csak azt akartam, hogy

azt hallottam, ő vissza akar menni hozzád, csak...

Tisztára, mint Tiff, amikor először látott Lorival. A francba is, mégis mennyire

gondolnak szánalmasnak?!

- Figyelj, Lori! – vágtam közbe. – Megoldom, nem kell bűntudatot érezned!

Szakítottunk, ennyi!

- Tudom, csak féltem, hogy nem vagy jól, és...

- Jól vagyok. Tökéletesen! – Ez lehet, hogy kicsit durva volt, mert úgy nézett

rám, mintha megbántottam volna, amitől már megint én éreztem szarul magam.

– Randizz csak, akivel akarsz – néztem a szemébe. – Komolyan, engem nem

zavar.

- Jó – felelte, és nem állta a tekintetem.

Bármennyire is nem akartam, nyilván látta rajtam, hogy annyira azért nem oké,

de az elhatározás az elhatározás. Elköszöntem tőle, és vissza sem nézve

otthagytam a házunk előtt. Kizárt, hogy azon emésszem magam, mennyire látott

sajnálatra méltónak!

Szerencsére Ethan még nem érkezett meg, így Luca nem akadt ki rám, csak

felnézett a papírjaiból, aztán káromkodva visszasüllyedt a dalába, ami kicsit

kezdett az agyára menni. Mondjuk nem szóltam egy rossz szót sem, jobb volt,

mikor átköltözik hangjegyországba, addig sem ordítozott.

- Hé, mi van? – nézett rám Savanna, mikor leültem a dobok mögé. Ennyit arról,

hogy nem látszanak rajtam az érzéseim. – Mi történt? – huppant mellém a

földre, és onnan figyelt meg alaposabban.

- Lori – adtam egyszavas választ, ami mindent elárult neki. Amúgy is már

mindent kiszedett belőlem korábban Loriról, ehhez kész tehetsége volt. És még

nem is bántam, mert bírtam Savannát.

- Mi van vele? – ütögette meg az öklével a vádlimat. – Beszólt vagy, mi?

Elvigyorodtam a hülye feltételezéstől, hogy Lori beszólásától elkedvetlenednék,

aztán eszembe jutott, hogy Savanna is micsoda balféknek láthat, ha rögtön erre

gondol. El is ment a kedvem még attól is, hogy elmondjam neki, mi volt Lorival,

de két perc múlva mégiscsak elmondtam, mire csak a fejét rázta.

- Tudod, mit? Szerintem Lori egy hülye tyúk. Meg az a másik is, az a Tiffany.

- Most jön az, hogy én bármelyik lányt megkaphatnám? – kérdeztem, mire

feltérdelt, és a vállamat kezdte öklözni kábé egy simogatás erejével.

- Pontosan! Tudod te, milyen főnyeremény vagy? Komolyan mondom! –

erősködött, ahogy ránéztem. – Jóképű, rendes, édes...

- Totál balek!

- Nem vagy balek – karolta át a nyakam. – Te vagy a kedvenc dobosom! És

komolyan, bármelyik csajt megkaphatnád. Bármelyiket!

- Akkor járjál velem – vigyorogtam rá kihívóan. Na, igen Savannával könnyű

volt, Tiffanyval és Lorival sose működött annyira ez a macsóskodás. –

Bizonyítsd be!

Savanna nevetett, és puszit nyomott az arcomra.

- Járnék is, ha nem félnék, hogy az első alkalommal teljesen felfallak.

- Akkor erről ennyit – dőltem hátra a falnak.

- Hé, kezdek féltékeny lenni! – ordította Cenzo, aztán már nekünk is csapódott

kitárt karokkal, amitől Savannával együtt bezuhantunk a dobok mögé, az az

ökör meg rajtunk kötött ki. – Valaki öleljen már meg!

Még akkor is röhögtünk, amikor Ethan beesett, és Luca kedvére leordította a

fejét, csak aztán fordítottuk komolyra a próbát, hiszen másnap már zajlott is a

második forduló. Azon kívül, hogy eléggé lámpalázas voltam miatta, az

idegesség is gyötört, de annak semmi köze nem volt a versenyhez. Inkább

Lorihoz és a randijához meg Tiffhez. Persze eszembe sem volt Tiffre nyomulni,

amíg nem telik el az emlegetett egy-két hónap a Lorival való szakítás után, de

most átgondoltam a dolgokat. Miért kellene várnom, amikor ő már nagyban

randizgat Karllal? Ráadásul még azt is megetette velem, hogy utálja a

hírességeket, erre meg mégis elmegy vele? Komolyan nem értem a csajokat!

Mindegy, kiterveltem valamit, és elhatároztam, hogy nem fogom vissza magam.

Ezúttal nem leszek béna balek!

A második forduló délelőttjén épp a szobámból jöttem ki, mikor Rissa kis híján

nekem rohant. Teljesen vörös volt az arca, mintha valaki mindkét oldalon

megpofozta volna, és elég zaklatottnak tűnt ahhoz, hogy rögtön utánamenjek a

szobájába.

- Rissa, mi a baj?

- Semmi – vetette magát le az ágyára arccal előre. – Csak akkora hülye vagyok!

Egy komplett idióta!

- Miért? – ültem le az ágya szélére. – Mi történt? Koichivel van valami?

- Miért lenne valami Koichivel? – emelte fel a fejét értetlenül nézve rám. Még

mindig vörös volt az arca. – Átmentem a szomszédba, és mfphm...

- Nem értek semmit, ha a takaróba fúrod a fejed – emlékeztettem. Sajnos már

nem olvasunk egymás gondolataiban. – Lucával volt valami?

- Miért lett volna valami Lucával? – kérdezte ugyanúgy felemelve a fejét, mint

az előbb. – Akkor szerencsétlen hülye vagyok! Rányitottam Nicóra. Megint! –

Értetlenül nézhettem, mert a vörös sötétebb árnyalatát produkálva hozzátette. –

Miközben azt csinálta!

- Hoppá! – röhögtem el magam. Rissa visszafúrta az arcát a takarójába. – Tudod,

ez előfordul. Legalább Carlával volt vagy egyedül? – Ezt nem hagyhattam ki,

Rissa máris rám meredt.

- Persze, hogy Carlával, olyan idióta vagy! – Mondta a lány, aki hat sráccal nőtt

fel. Már igazán tudnia kéne, hogy mennek ezek a dolgok. – Múltkor, mikor

rájuk nyitottam, legalább még ruhában voltak, most meg... Pedig tudtam

Carláról csak elfelejtettem. El tudod ezt hinni?

- Minden további nélkül – vigyorogtam. – Nem hallották, hogy kopogtál?

- Csak kopogtam és benyitottam, ahogy szoktam – vallotta be olyan arccal, mint

aki gyilkosságot ismer el. – Eszembe sem jutott várni, hogy Nico kiszóljon,

mindig egyedül szokott lenni... És sose csinálja azt olyankor! – mondta még

teljes bizonyossággal.

Eltekintettem attól, hogy megmondjam, minden srác csinálja, még az imádott

Nicója is, inkább csak megpaskoltam a fejét.

- Azért nem kell elkenődni, előfordul az ilyen. Bezárkózhattak volna.

- Csak Nico olyan dühös lett rám – mormolta, amit alig értettem meg, mert

megint a takaróba beszélt. – Pedig csak meg akartam kérdezni, eljön-e megnézni

minket. Ki gondolta, hogy fényes nappal csinálják? Ráadásul délelőtt?

- Felháborító – hagytam rá vidáman, mire rosszallóan felnézett rám.

- Jó, hagyjuk. Mit fogtok játszani?

- Ne maradjon most már meglepetés? – kérdeztem, mire azt a dacos kifejezést

láttam az arcán, ami mindig feltűnik, ha a versenyről van szó.

- Jó, legyen. De tudod, hogy csalás, mert te tudod, én mit fogok énekelni!

- Viszont nem mondtam el senkinek, ahogy kérted.

- Ez igaz. Na, menj ki, elkezdek inkább készülődni!

- A verseny öt óra múlva lesz.

- És jól kell kinéznem – ült fel mellém, majd átfogta a karom, és ráhajtotta a

fejét a vállamra. – Te nem izgulsz?

- Dehogynem. De neked nem kéne, rohadt jó leszel.

- Hülyét fogok csinálni magamból, Sage! Eddig még egyszer sem tudtam jól

eljátszani az alapot, van egy rész, ahol mindig hibázom! Luca ki fog röhögni!

- Nem fog – öleltem magamhoz. – Ha meg merné tenni, beverném az orrát. És

ott lesz az egész családunk, Rissa! Szerinted akárki ki merne röhögni Bradley,

Storm, Dylan, Tony és Drew jelenlétében? – Erre kuncogva belenevetett a

nyakamba.

- Jézusom, mindannyian ott lesznek! Tök cikisen fognak viselkedni!

- Majd úgy csinálunk, mintha nem ismernénk őket! – avattam be a tervembe.

Ezen elnevetgéltünk egy darabig, aztán tényleg kiküldött, mert olyan sokat akart

készülődni. Ami engem illet csak fel kellett húznom a cuccokat, amiket Savanna

kiutalt nekem. Egy szürke gatyát ugyanolyan mellénnyel, az ingemet fel kellett

tűrnöm a könyökömig, elől kigombolni néhány gombot, és feltenni egy

nyakkendőt, amit annyira kiengedtem, hogy értelme nem sok volt. Ezután

Savanna nyomott egy csomó zselét a hajamra, és beállította úgy, mintha egy

tornádóból léptem volna ki. A fekete szemceruzánál húztam meg a határvonalat.

- Kizárt, hogy azzal a hegyes izével a szememhez közelíts! – mondtam, és

akármennyire erősködött, nem hagytam magam.

Persze Ethan és Cenzo mindenben benne voltak. Cenzóra alig lehetett ráismerni

a szakadt farmerban és a ujjatlan fekete pólóban. Mindkét bicepszén tetoválások

sötétlettek, amiket Savanna rajzolt rá egy filccel, de attól még élethűnek tűntek,

a nyakába valami bilétákat akasztott. És a szemceruza is megtette a dolgát,

haverom elmehetett volna igazi pandának. A lényeg végül is az lehetett, hogy a

csajoknak bejöjjön, ami sikerült is.

Amikor felmásztunk a színpadra egy csomóan sikítozni kezdtek, és mi abban

sem tudtuk hagyni a vigyorgást. Ethan a fejébe húzta a pulóverének kapucniját –

ő abban, csontkeretes szemüvegben és baseballsapkában nyomult –, majd

valamit mutogatott a közönségnek, akik még hangosabban sikítottak. Ezután

sétált be középre Savanna és Luca, akik tök normálisan néztek ki. Mármint

hozzánk képest.

Aztán Ethan belekezdett, és egy pillanatig arra gondoltam, most vagy óriási

hülyét csinálunk magunkból, vagy rohadt nagy zsenik vagyunk. Nehéz volt

eldönteni, koncentráltam a zenére, de a vigyorgást nem tudtam abbahagyni, amit

Luca és Savanna műveltek, azt nem lehetett komolyan venni, mégis rohadtul

jónak tűnt. Még az sem vette el a kedvem, amit tenni készültem, miután

végzünk. Kicsit kockázatosnak tűnt, de már nem érdekelt, legfeljebb egyszer és

mindenkorra megkapom a válaszomat, aztán többet nem kell rágnom magam

rajta.

Amikor vége lett a számnak, és leálltunk egy pillanatig teljes csend volt, aztán

sikítás és üvöltés (azt hiszem, kihallottam Bradley hangját, de mint mondtam,

úgy csináltam, mintha nem is ismernénk egymást) remegtette meg az egész

színpadot. Mindannyian nevettünk, mert nem lehetett megállni, Luca és Savanna

meghajoltak, mire még a csajok még hangosabban sikítottak. Én is

kikászálódtam a dobok mögül, hogy véghezvigyem a tervet.

A tömeget fürkésztem, de megakadt a szemem Lorin, aki a zsűriasztal mögött

állva ugrált, és valamit kiabált, ami ha jól olvastam le a szájáról az volt, hogy

nagyon jók voltunk. Oda akartam inteni neki, de aztán Karl megfogta a kezét, és

visszahúzta a székére, hogy a füléhez hajolva mondhasson neki valamit. Erről

eszembe jutott, hogy mit is akarok csinálni, és a tömeg felé fordítottam a

figyelmem.

Egész könnyedén kiszúrtam Tiffanyt néhány pomponlány között, így leugorva a

színpadról felé vettem az irányt. Fogalmam sem volt, hogy mit mondok majd, ha

odaérek, de nem is volt szükség semmilyen vallomásra. Észrevette, hogy felé

tartok, és rohanni kezdett felém azzal az arckifejezéssel, amit jól ismertem.

Elkaptam, és szó nélkül megcsókoltam, amikor odaért hozzám, közben meg

eszembe jutott, hogy Lori igazat mondott. Vissza akart jönni hozzám! És most

ott volt, ugyanolyan hevesen csókolt, mint régen, és én ugyanúgy megszédültem

az illatától, mint régen.

Nem volt szükség rá, hogy bármit mondjunk egymásnak, inkább csak

elhatároztam, hogy mostanában nem igazán engedem el, így pár perccel később

a kezét szorosan markolva húztam magammal a színpad mögé a többiekhez.

*

„My head is saying "fool, forget him",

my heart is saying "don't let go"

Hold on to the end, that's what I intend to do

I'm hopelessly devoted to you”

- Olivia Newton John: Hopelessly Devoted to You

Rissa

Sohasem láttam még olyan szexinek Lucát, mint amikor most a színpadon

énekelt. Alig hittem a fülemnek, mikor meghallottam az ismerős dallamot, de

csak akkor fogtam fel, mit énekel, amikor lement az első versszak. Előjönni

RihannaTe Amo-jával a lehető leglucásabb dolog volt, amit csak el tudtam

képzelni. Nem túlzok, amikor azt mondom, hogy jobb volt, mint az eredeti

szám, és ahogy Luca játszotta a kissé értetlen, ijedt, mégis magabiztos szívtiprót,

aki Savanna elől menekül, egyszerűen fergeteges volt. Az egész Saluce az volt.

Még akkor is a hatásuk alatt voltam, amikor négy számmal később én

következtem. Annyira csak rájuk tudtam gondolni, hogy nem is sikerült

visszaemlékeznem rá, mit adtak elő a többiek. Ráadásul, ahogy beültem a

zongora mögé, biztos voltam benne, hogy ezzel vége van a rövid életű

népszerűségemnek. Ki voltam én hozzájuk képest? A hangom közelében sincs a

tökéletességnek, a zongorajátékomról meg ne is beszéljünk. Hülyén is éreztem

magam, amiért annyira kiöltöztem, mintha bálra mennék vagy ilyesmi. Zavartan

piszkáltam a hajam, és arra gondoltam, mi lenne, ha egyszerűen nem lépnék fel.

Amúgy sem tudtam még megemészteni, ami két perce történt.

- Sok szerencsét, Riss! – jelent meg hirtelen Luca mellettem, és egy pillanatra

átfogva a derekam puszit nyomott az arcomra. – Klassz leszel, ne izgulj!

Értetlenül néztem rá, de csak melegséget láttam a szemében, olyat, ami nagyon,

nagyon hiányzott. Szerettem volna mondani valamit, csakhogy Lynn sürgetni

kezdett, hogy menjek már fel a színpadra, így gyorsan felsiettem.

Most pedig ott voltam. Igyekeztem kiverni a fejemből Lucát és a bátyáim

ordítását (ez nagyon ciki volt, főleg, hogy mindenki tudta, hogy a rokonaim),

csak összpontosítottam pár pillanatig, összeszedtem magam, és játszani

kezdtem. A választott dalom Adele Someone Like You-ja volt, amiről azt

gondoltam, epikus lesz, de most semmi nem volt a Te Amo-hoz képest. Azért

mindent beleadtam, nehogy szégyent hozzak anyára, aki egy csomó időt áldozott

rá, hogy betanítson. Kicsit elbizonytalanodtam, mikor elrontottam azon a

helyen, ahol mindig el szoktam, de hangosabban énekeltem, és reméltem, hogy

nem röhögnek ki a végén.

Mikor befejeztem felálltam a zongora mellől, és olyan kis meghajlást mutattam

be, amit ezerszer láttam anyától. Hangrobbanásszerű reakciót kaptam. A

bátyáim együtt borzasztó dolgokra képesek, de lányhangok is vegyültek bele.

Storm még fütyült is. Ahogy őt kiszúrtam, feltűnt apa a kamerával (jaj!), nem

messze tőlük pedig Nico és Carla. Utóbbi hangosan sikítozott és éljenezett, Nico

megmaradt a diszkrétebb, de erőteljes tapsolásnál. Még egyszer meghajoltam,

aztán lerohantam a színpadról, ahol Cenzo elkapott, és úgy megszorongatott,

hogy esküszöm, néhány bordám megzúzódott.

- Király voltál! – üvöltötte az arcomba. – Figyeld Sage-et, majdnem elbőgte

magát!

Tesómra pillantottam, aki Tiffanyt rángatva magával megölelt.

- Hát ti? – kérdeztem döbbenten.

- Kibékültünk! – tájékoztatott Tiffany, és megpuszilt, mintha legjobb barátnők

lennénk vagy mi. – Nem csodálatos?

- De – néztem Sage-re, akit mintha fejbekólintottak volna, átkapcsolt

szupervigyorgósba. Még egyszer megöleltem. – Örülök neked!

- Én is neked!

Ezután Koichi furakodott mellém, és ő is alaposan megölelt, elhadarva szerinte

mennyire jó voltam, de nem annyira figyeltem, mert észrevettem Lucát, ahogy

ott áll a nekem gratulálók gyűrűjének szélén. Ahogy Koichi elengedett felé

fordultam, de ő természetesen nem ölelgetett, csak rám mosolygott.

- Megmondtam, nem? – kérdezte, aztán választ sem várva megfordult, és arrébb

sétált.

Kissé zavart voltam ezután, mert nem tudtam, hányadán is állunk most. Luca

kedves volt velem, ez több mint amire számítottam, ugyanakkor hihetetlen

érzések jártak át a gondolatra, nem is tudtam megülni egy helyben amíg a

többiek is kijöttek a számaikkal. Még szegény Koichire sem figyeltem, viszont

legalább hitelesen eljátszottam, hogy nagyon tetszett, amit énekelt.

Mikor a végére értünk végre kimehettünk a többiekhez, amíg a zsűri meg Mr.

Szalay meg mit tudom én, ki még összeszámolja a szavazatokat. Mivel a

zsűritagok és az iskolatársaink szavazataiból közösen kerül ki a tíz legjobb, úgy

gondoltam, eltart egy darabig, amíg ez meglesz. Ez túl sok időt jelentett együtt a

megvadult bátyáimmal. Már egész kis tömeget alkottak, ahogy ránk – Sage-re és

rám, mert eszemben sem volt egyedül kimenni közéjük, Sage-hez meg

hozzáragadt Tiffany, így hárman voltunk – vártak, és ahogy megláttak minket,

hangosan énekelni kezdték a We Are The Champions-t, közben meg sorban

megöleltek, vagy épp ököllel jól belevertek Sage vállába. Akármilyen cikisek is

voltak, egész csajtömeget vonzottak oda, így Tony, Storm és Bradley hamarosan

már nem is velünk, hanem velük beszélgettek. Megöleltem anyát is, aki azt

mondta, ügyes voltam, amiért nem álltam meg a hiba ellenére, aztán apa össze-

visszapuszilta az arcomat és a világ leggyönyörűbb kislányának nevezett. Mikor

épp Sage-et dicsérték és Tiffanynak örvendeztek, ellógtam megkeresni Nicót.

Nem kellett sokáig keresnem ott volt egészen közel, és engem nézett. Carla nem

volt vele, aminek örültem, mert épp elég ciki volt, ami délelőtt történt.

Átmentem, mert meg akartam kérdezni, eljön-e megnézni, ahogy énekelek, és

szokásosan bekopogtam, majd benyitottam a szobájába, ahol ő és Carla épp az

ágyán melegedtek bele a dolgokba. Még nem voltak meztelenek, de Carlán csak

bugyi és melltartó volt, és ahogy Nico felugrott róla, láttam, hogy ő épp a

nadrágjától készült megszabadulni, kilátszott az alsónadrágja, póló meg már rég

nem volt rajta...

Ezúttal gyorsabban kapcsoltam, mint legutóbb, amikor rájuk nyitottam, mire

kettőt pisloghattak volna rám a folyosón voltam, és a falnak dőlve próbáltam

újraindítani a szívemet. Most, hogy Nico előttem volt, ezúttal ruhában, nem

tudtam nem arra gondolni, hogyan nézett ki Carlával. Az a baj a Mangini

fiúkkal, hogy túl szépek, ezért nem tudtam Cenzóról sem levenni a szemem,

amikor meztelenül grasszált a szobájában. Egyszerűen nézni kell őket, ha van rá

lehetőség. Ettől még nem vagyok rosszabb ember. Legalábbis azt hiszem.

- Ne haragudj a délelőttiért! – kértem, amint odaértem elé.

- Ne hülyéskedj, te ne haragudj! – ölelt át. – Bunkó voltam, te pedig gyönyörű

odafent.

Ha meg is bántódtam, amikor délelőtt kijött utánam, még mindig póló nélkül, de

már visszahúzott nadrágban, és azt mondta, általában minden normális ember

képes a kopogásra – de olyan hangsúllyal, amitől még nagyobb hülyének

éreztem magam –, akkor most teljesen megbocsátottam neki. Azt mondta, hogy

gyönyörű voltam. És ő soha nem szokott hazudni.

- És hogy tetszett a dal? – kérdeztem kicsit félve, mire az arcomba nézett, és rám

nevetett.

- Szinte elfelejtettem levegőt venni közben – mondta.

Nem tehettem mást, újból átöleltem és belevigyorogtam a vállába. Pár

másodperc után eltolt magától.

- Ez az a ruha, amiben a szalagavatómon voltál – nézett végig rajtam.

- Az – bólintottam. – Gondoltam, hová máshová vehetném még fel.

- Jó választás volt – biccentett elismerően. Na igen, akkor nem annyira, most

viszont tökéletes.

- És hol van Carla? – kérdeztem.

- Valahol Lucáékkal.

- Eszméletlenek voltak, nem? Tuti, hogy megnyerik az egészet!

- Ha ők nem, akkor te fogod.

- Dehogyis – ráztam meg a fejem. – Egy csomóan sokkal jobbak nálam, ráadásul

még hibáztam is. Csoda lesz, ha bekerülök.

- Az lesz az, ha nem kerülsz be. Mibe, hogy a te nevedet fogják először

mondani?

Erre inkább nem mondtam semmit. Lynn megeskette Lorit, hogy amikor (ha)

bekerülök, az én nevemet olvassa fel először, hogy ezzel is idegesítsük Lucát.

Pedig már nem is akartam ezt, a Saluce simán megérdemelné, hogy az ő nevüket

mondják legelőször, sőt már most borítékolhatnák a győzelmüket. Kicsit

bűntudatom volt emiatt, de vigasztaltam magam a gondolattal, hogy ha nem

kerülök be, Lorinak nem lesz oka nem elsőként felolvasni a nevüket.

Elnéztem Lucát, ahogy a rajongóival körülvéve vigyorogva beszélget, és belém

hasított egy kis fájdalom.

- Miért nem mosolyogsz? – kérdezte Nico.

Mikor ránéztem, láttam, hogy engem fürkész, mintha ki akarná olvasni az

érzelmeimet. Rámosolyogtam, ha már annyira hiányolta, mire visszamosolygott

rám. Beugrott a kép, ahogy zihálva, dühös arccal és meztelen mellkassal áll

előttem, így inkább másfelé néztem.

- És... szerelmes vagy Carlába?

Óvatosan visszapillantottam rá, de már nem mosolygott, inkább kissé zavart

képet vágott, láthatóan nem számított a kérdésemre.

- Még csak pár hete tart a dolog – mondta végül, amit nemnek értelmeztem, és

eléggé megkönnyebbültem tőle. Carla nem volt elég jó Nicónak. Persze ezt nem

közöltem vele.

- Csak mert elég intenzívnek tűntetek ma délelőtt – jegyeztem meg ártatlanul,

mire egy kicsit még jobban zavarba jött.

- Rissa...

- Rissa! – Ez viszont már Carla volt, aki pont időben ért oda hozzánk, hogy még

elkaphassa Nico zavart tekintetét. Felvont szemöldökkel nézett rám, de nem

szándékoztam semmit kommentálni. – Csak gratulálni akartam, nagyon ügyes

voltál! Alig lehetett észrevenni, hogy hibáztál néhányszor...

De mivel mégiscsak észrevette, ettől mindjárt elment a kedvem. Még hányan

gondolhatják, hogy jól elbénáztam az egészet? Eleshettem egy rakás

szavazattól.

Tényleg elég sokat kellett várni az eredményhirdetésre, de még ott voltunk

alaposan felfokozott hangulatban. Az egyik kezemet Sage markolta, a másikba

Koichi kapaszkodott, aki képtelen volt elhallgatni, és egyfolytában azok neveit

sorolta, akik szerinte be fognak kerülni. Engem száz százalékra vett, de én egyre

biztosabb voltam benne, hogy nem fogok bejutni.

Mr. Szalay kezdte egy rövid beszéddel, amit elég türelmetlenül hallgattunk

végig, bár mindenki igyekezett normálisan viselkedni, mert pár kamera vett

minket, és tudtuk, hogy erről a fordulóról már lehet, hogy vágnak be képeket a

tévéműsorokba, aztán a zsűritagok felálltak, hogy felolvassák a listát.

Mindegyikük Lorit nézte, aki megköszörülte a torkát, és kimondta az első nevet.

Az enyémet!

Lynn ordított fel elsőnek, aztán a bátyáim üvöltöttek, majd Koichi rám ugrott, és

megölelt, mintha már az ő nevét is mondták volna, én pedig hülyén és

hitetlenkedve vigyorogtam. Bejutottam! A Saluce neve ismét Lorira jutott

hatodikként, közvetlenül Koichi után, aki még mindig ugrándozott mellettem,

ahogy én is, amikor végre megnyugodhattam, hogy a Saluce is bent van. Megint

összeölelkeztem a tesómmal, majd Cenzóval, aztán megint Koichivel, később

egy másik lánnyal, aki szintén bekerült, és senki nem volt, akivel ölelkezhetett

volna. Ez egy ilyen ölelős nap volt, de ezzel nem volt vége.

Amikor megvolt mind a tíz név, a bátyáim odarohantak hozzánk, felkaptak

Sage-et és engem, és a tiltakozásainkat figyelmen kívül hagyva újrakezdték

a We Are The Champions-t. Nem árulok el újdonságot azzal, hogy totál

zavarban indultunk haza, ráadásul még mindig nem ért le egyikünk lába sem a

földre. Igazából szerettem volna beszélni Lorival és talán Lucával is, de nem

volt rá lehetőség, a bátyáim ünnepelni akartak minket, így az otthonunk helyett

családostul elmentünk egy pizzázóba, az este végén pedig Drew ünnepélyesen

nekünk ajándékozta a kocsiját. Mivel én nem tudok vezetni, ennek inkább Sage

örült, de azért nekem is jól jön majd a kocsi, ha szükség lesz rá.

Másnap a lányokkal Loriéknál találkoztunk. Lynn és Fran kiemelkedően

jókedvűek voltak, de Lori egy kicsit megviseltnek látszott. Hiába mondogatta,

hogy csak a zsűriség készítette ki, tudtam, hogy Sage és Tiffany miatt van. Ez is

lehetett az oka, hogy kissé merész lépésre szánta el magát.

- Szóval randira hívtam Karlt – jelentette be.

- Mi van? – nézett rá Lynn. – Te hívtad el őt?

- És mit szólt hozzá? – kérdezte Franceska.

- Halljuk! – mondtam én. Lelkesedést színleltem, de igazából csalódott voltam,

amiért Sage és közte ezzel ennyi volt. Ha már mindketten mással randiznak,

azzal hivatalosan is vége, nem?

Ezért is volt, hogy mindig figyeltem Lucát, mikor jön össze valakivel. A lányok

cukkoltak Koichivel, de köztünk nem volt semmi, és nem is lesz, amíg Luca

nem lép valamit, ezt elhatároztam. Még annak ellenére is, hogy ezt az

elhatározást szigorúan megtartottam magamnak.

- Meglepődött – mesélte Lori – szóval biztos, hogy nem tetszettem neki úgy,

ahogy állítottátok. Ráadásul Shawn is hallotta, és nevetni kezdett...

- Shawn egy állat! – szúrta közbe Lynn.

- De azért igent mondott. Majd felhív valamikor, még semmi konkrétat nem

beszéltünk meg – fejezte be a történetet.

Később, mikor kettesben maradtunk, megkérdeztem tőle, tényleg tetszik-e neki

Karl, mire elborult tekintettel nézett rám.

- Nem nagyon. Rendes srác, de... Figyelj, ezt ne mondd el a többieknek, de csak

azért csináltam, mert Sage is visszament Tiffanyhoz. Nem akartam, hogy azt

gondolja, bánt, vagy valami.

- De hát bánt – mutattam rá halkan, mert ez lerítt róla.

- Jó, de örülök is neki – erősködött Lori. – Meg Karl tényleg rendes, még annak

ellenére is, hogy híresség. Még az is lehet, hogy lesz valami közöttünk.

Hát, ebben kételkedtem, mert ahhoz minimum vonzódnia kellett volna hozzá,

ahogy én vonzódom a Mangini fiúkhoz, de inkább nem mondtam semmit,

inkább áttértünk Lori születendő kistestvérének témájára. Segítettem Lorinak

feltúrni egy csomó dobozt, mert mindenképp meg akarta keresni a régi

babaruháikat, közben meg azon tűnődtünk, hogy a babaruhák kimennek-e a

divatból. Arra jutottunk, hogy eltart majd egy darabig, amíg a kisbaba önérzetet

növeszt és kijelenti, nem vesz fel tizenhét éves göncöket, így addig akár

nyugodtan hordhatja is őket.

Hétfőn bekövetkezett az, amire már jóideje várok. Az új autónkkal mentünk

suliba, Sage vezetett és el kellett mennünk Tiffanyért is, de annyira nem

idegesített, mint szokott.

- Mit fogtok legelőször csinálni, ha egyikőtök híres lesz? – kérdezte, de közben

csak a tesómra nézett válaszért, mint aki már biztos benne, hogy ők fognak

nyerni.

- Nem tudom – válaszolta Sage elgondolkodva. – De ha elég pénzem lesz,

veszek magamnak egy lakást.

- Júj, Los Angelesben? – ujjongott Tiffany. – Ugye nekem is jut ott majd egy kis

hely?

Tesóm kissé bárgyún rá vigyorgott.

- Még meggondolom, Tiff!

- Jaj, olyan gonosz vagy! – biggyesztette a száját, de azért nyomott egy puszit

Sage nyakára.

Visszafojtott vihogással meredtem ki az ablakon, és őszintén reméltem, hogy én

sosem leszek ilyen lány. Nem, mintha akkora bajok lennének Tiffanyval, hiszen

a srácoknak láthatóan bejön ez a viselkedés, de azért mégis, én például nem

felejtem el olyan könnyen, hogyan dobta Sage-et. Határozottan állíthatom, hogy

Lucával sosem voltam ilyen.

Ahogy eszembe jutott Luca megint azon kezdtem gondolkodni, hogy mi is van

most köztünk. Ebédszünetben ez is kiderült. Épp Lynnel és Lorival indultunk

kifelé, mikor feltűnt, hogy egy csomóan bámulnak rám, és az egyik lány, valami

Nora még oda is szólt nekem, hogy siessek már. Fogalmam sem volt hová, de

azért siettem.

Luca állt a színpadon, amit azért állítottak fel, hogy legyen lehetőségünk kisebb

párbajokat rendezni magunk között. Engem nézett, miközben intett egyet

valakinek, aki bekapcsolta neki a zenei alapot.

- Ez Rissának szól – mondta, aztán belekezdett.

A Civil Twilight Next to Me-jét énekelte, ami az egyik kedvenc számom. El

sem hittem, hogy nekem énekel, azt még úgyse, hogy emlékezett rá, hogy

mennyire szeretem ezt a dalt. Csak mosolyogni tudtam, ahogy minden szavát

nekem címezve egyedül rám fókuszált, és amikor odáig ért, hogy here she

comes around the bend, she’s coming to take me back*, nem tudtam megállni,

mentem a hívásra, és ő engem átkarolva fejezte a dalt, aztán megcsókolt, és

valahogy abban a pillanatban minden rendben volt.

- Sajnálok minden, Riss – mondta végül, és csak nézett rám válaszért.

- Én is – feleltem.

Már megint még csak eszembe sem jutott, hogy valami nagyon hibádzik.

* itt fordul be a kanyarban, jön, hogy visszafogadjon

14. Csalódás

„Maybe I know, somewhere deep in my soul

That love never lasts

And we've got to find other ways to make it alone

Or keep a straight face”

- Paramore: Only Exception

Lori

Mindenhol csókolóztak, egyszerűen nem tudtam úgy suliba menni, hogy ne

kelljen szembesülnöm vele, Sage mennyire boldog Tiffanyval. Többen is

említették, hogy igazi álompár, én pedig ilyenkor kényszeredett mosollyal az

arcomon bólogattam.

A tervem, miszerint végtelenül megkönnyebbülök, ha Sage megkapja, amire

vágyik, hamvába holt, mikor először láttam őket, és perszer azóta is olyan rájuk

nézni, mintha egy jókora tüske lüktetne a szívem közepében. Egyszóval rossz.

Ráadásul halandzsáztam is Sage-nek valamit Karlról, akivel az égvilágon nincs

semmi közöttünk, és őszintén, nem is nagyon hittem, hogy valaha lesz. Pedig

épp az első randimra készültem vele, méghozzá a lakására. És egy cseppet sem

voltam izgatott miatta. A szerelmi életem minden eddiginél katasztrofálisabb

volt.

Ugyanakkor családi fronton, mintha kezdenének rendeződni a dolgok. Az egész

vasárnap kezdődött, mikor felkerekedtem, és beállítottam Meredith-hez. Apa

már korábban felhívott, és a lelkemre beszélt, hogy tegyem meg, ahogy előző

nap a verseny második fordulója alatt is győzködött, meg kell ismernem a

születendő húgom anyját. Így hát elmentem meglátogatni.

Apa megadta a címét, de a telefonszámát nem, ezért nagyjából teljesen

hívatlanul állítottam be. Egy emeletes ház harmadik emeletén lakott, és amikor

felcsengettem, legalább három percig megváratott, mire végre beleordított a

kaputelefonba, hogy ki az.

- Lorinda vagyok – mondtam.

- Gyere fel – válaszolta nagyjából öt másodperces csend után, és beengedett.

Persze ezek után már nem volt akkora kedvem, de azért felcipeltem magam, és a

hatalmas szatyor ruhát, amit a babának hoztam. Reméltem, hogy hasznát veszi,

és nem dobja azonnal a szemetesbe őket. Igazából arra gondoltam, talán örülni

fog, így eléggé meglepődtem, mikor sírástól dagadt szemekkel nyitott ajtót.

Próbált mosolyogva beinvitálni, de úgy döntöttem, nem játszom a hülyét,

megkérdeztem, mi történt. Erre kitört belőle a zokogás és elmondta. Röviden:

egyedül van, kövérnek érzi magát, ráadásul apám rábízta Salukit is, aki ráfeküdt

a kanapéra és egy rakás tiszta babaholmira, de mikor Meredith le akarta

parancsolni, vadul rámorgott.

-... és amikor leejtek valamit, már nem is tudom felvenni! – sírta, miközben

átkaroltam a vállát, és lezavarva Salukit (rám szerencsére hallgat), leültettem,

majd kimentem a konyhába hozni neki egy kis gyümölcslevet. Nem tudtam nem

észrevenni, hogy tényleg nem veszi fel a tárgyakat, amik leesnek a padlóra. És

mintha a mosogatással is meggyűlt volna a baja.

Saluki nyüszögve haladt a nyomomban.

- Mi van? – nézem rá, mire méltóságteljesen leült a nevével ellátott

porcelántányérja mellé, ami tele volt kutyakajával.

- A kutya nem akar enni! – szipogott Meredith a nappaliból.

Ja, nem akart, mert rohadtul elkényeztetett, és Meredith tonhalas húskonzervet

adott neki májas helyett. Gyorsan bevágtam a mikróba egy keveset, közben meg

a mosogató mellé halmoztam pár piszkos edényt, és kerestem egy tiszta poharat.

Mikor épp Saluki elé tettem le a kajáját – amit csak alapos megszaglászás után

volt hajlandó elfogyasztani –, Meredith kijött utánam.

- Máskor nem szokott ilyen rendetlenség lenni – mondta egy papírtörölközővel

megtörölve a kivörösödött szemeit.

- Nehéz lehet egyedül – feleltem, miközben töltöttem neki gyümölcslevet a

pohárba.

Ezután felajánlottam, hogy elmosogatok, ő meg törölgetett, aztán

összerámoltunk a nappaliban és a hálóban (itt főként a kihízott ruhái borították a

padlót), aztán benéztem a gyerekszobába is, ahol egy kaotikus halmaz csavart és

fadarabot leszámítva rend uralkodott. Igazából az volt a legszebb szoba a

lakásban, a falak világoszöldre voltak festve, és színes virágok, méhecskék meg

lepkék tarkították. Egy polcon rengeteg játék sorakozott, a sarokban modern,

rózsaszín babakocsi állt. Mivel nem volt kiságy, realizálódott bennem, hogy a

padlón annak a darabjai vannak.

- Martin megígérte, hogy segít összeszerelni, de aztán elhívták –

magyarázkodott Meredith követve a tekintetem. – Egyedül sehogy sem tudtam

kiigazodni az összeszerelési útmutatón.

- Segíthetek – ajánlottam, mire kicsit tartózkodón rábólintott, így nekiálltunk

összeszerelni a kiságyat.

Az ismerkedésünket nagyban megkönnyítette a közösen végzett munka, mivel

nem vagyok az a barátkozós fajta, és nem igazán beszélek feleslegesen, de úgy

tűnt, elég jó hallgatóság vagyok, mert Meredith hamarosan megnyílt kissé, és

elkezdte mondani, mennyi dolga van még a kishúgom születése előtt, és hogy

milyen nehéz, hogy legtöbbször egyedül kell csinálnia. Amikorra összeállt a

kiságy (maradt néhány csavar, de szerintem azok tartalékok voltak), átkerültem

az egyszer látott ismerős kategóriából a bizalmas barát zónába. Nem bántam,

mert megkönnyítette a dolgomat, nem is kellett kérdezősködnöm, Meredith

mindent elmondott az életéről, és az apámmal való problémáiról is, ami nem

volt újdonság.

Meredith hozzáállása annál inkább, kijelentette, hogy tulajdonképpen nem

szerelmes apámba (ez eléggé meglepett), de elismeri, hogy mint a baba apjának,

jelen kell lennie az életükben, de még nem döntötte el, mennyire. Ahogy azt

sem, mi lesz kettejükkel.

- Mert biztos volt valaki más Los Angelesben is – fújtatott epésen (korábbi

sírhatnékja felszívódott, tulajdonképpen már jókedvű volt, mert tetszettek neki a

ruhácskák, amiket hoztam), miközben bepakolta egy szekrénybe a

babacuccokat. – Nem áltatom magam, hogy nem, csak akárhányszor a

családunkat emlegeti, valami miatt mindig hiszek neki, és igazából akarok neki

esélyt adni, érted, Lorinda?

- Persze – bólintottam, mert velem is mindig ez van. Apa mindig bizonygat,

aztán meg pofára esem. – De ha valami nem jól alakul, Alicia és én is itt

leszünk. Csak hívj, ha kell valami.

- Igazából – csillant fel a szeme – nem tudnál eljönni velem ide-oda? Csak

egyszer voltam a terhestornán, mert mindenkivel volt valaki, a férj, vagy az

anyuka, egy barátnő...

Így történt, hogy hétfő délutánra megvolt az első közös programunk. Nem

kellett aggódnom amiatt, hogy Rissa tervez velem valamit, és nem tudok

elmenni, ugyanis ebédszünetben Luca előadta magát, és visszahódította őt. Nem

tudtam, hogy mit gondoljak. Ha külső szemmel néztem volna, azt gondolom,

mint mindenki más, hogy Luca a világ legaranyosabb sráca, aki az egész iskola

előtt ad szerenádot a lánynak, akit szeret. Amikor csókolózni kezdtek, és ahogy

néztek egymásra majdnem teljesen elhittem, hogy minden rendben lesz, de egyet

kellett értenem Lynn morgolódásával. Valami nem stimmelt.

- Ezért hiányoznak a gimis évek – sóhajtott Meredith vágyakozón, amikor

elmeséltem neki, mi van nálunk a School’s Stardom miatt. – Az én akkori

barátom is gitározott, ő volt a leghelyesebb srác a suliban...

Meghallgattam, hogyan jöttek össze, majd szakítottak, mert Meredith üzleti

suliba ment, a srác meg világot látni, közben meg arra gondoltam, mi lesz

Rissával és Lucával az év vége után. Hiszen Luca nyilván zenélni akar, talán

megnyerik az egész versenyt és híresek lesznek, míg Rissa orvos lesz, tehát neki

irány az egyetem. Kizárt, hogy ezt túlélje a kapcsolatuk. Elképzeltem, mi lenne,

ha még együtt lennénk Sage-dzsel, és abból valami egészen más jött ki. Ő a

bandával Los Angelesben, talán felvesz néhány esti kurzust az UCLA-en, ami

véletlenül ugyanaz az egyetem, ahová én is megyek majd... akár még

működhetne is. Abban a képzeletbeli életemben boldog voltam, hogy ilyen

könnyedén alakult a kettőnk dolga, aztán meg emlékeztettem magamat, hogy

még mindig egyedül vagyok, ráadásul Meredith-tel a terhestornán.

- És milyen a te barátod? – kérdezte Meredith. – Martin mesélte, hogy az egyik

esélyes banda dobosa...

Eddig azt hittem, hogy azért nem kérdez Sage-ről, mert tudja, hogy

szétmentünk, ezért nem is számítottam a témára, eléggé váratlanul ért.

- Már nem vagyunk együtt, visszament a régi barátnőjéhez.

Ahogy ezt kimondtam, rájöttem, hogy meglehetősen tipikus helyzet, biztosan

millió lány kimondta már rajtam kívül ugyanezeket a szavakat, de ez nem

jelentette, hogy nem szorította össze a torkomat a fájdalom. Bár a Tobyval való

szakítás is megviselt, nem sírtam ennyit, mint mostanában, eddig öt éjjel

aludtam el sírva. Utáltam, hogy hiányzik Sage, mert alig három hónapot voltunk

együtt, sőt, ha az első csókunktól számolok, jelentősen kevesebbet, mégis

annyira megszoktam már, hogy ott van nekem, el sem tudtam képzelni, mit

csinálok nélküle. Ami, ha belegondolok, teljesen irraconális. Hogy hiányolhatok

valakit, aki nélkül azelőtt tizenhét évig megvoltam?

Hogy eltereljem a figyelmet Sage-ről, inkább Karlról beszéltem Meredith-nek,

akit ugye szerencsésen meghívtam egy randira. Karl volt az egyetlen reményem,

anya azt tanácsolta, randizzak másokkal, úgy könnyebben elfelejtem Sage-et,

így még vártam is, hogy hívjon, és elmenjünk valahová. Az sem zavart, hogy

valóban nem tűnt olyan lelkesnek, mint ahogy a lányok állították, de mégiscsak

randi volt, és elnézve a boldog Sage-Tiffany párost, alig vártam, hogy én is

továbbléphessek.

Karl másnap, vagyis kedden jelentkezett pontosan ebédszünetben. Cikis egy

ebédszünet volt, ugyanis most, hogy Rissa kibékült Lucával összeolvadtunk az ő

táborukkal, így együtt kellett ebédelnem Sage-dzsel és Tiffanyval is, aminél már

csak az volt nehezebb, hogy mindehhez jó képet vágjak. Egy kicsit azt

kívántam, bár én is összevesztem volna Rissával, ahogy Lynn, ugyanis a lány

nyíltan megmondta Rissának, hogy ő ugyan nem fog jópofizni, mert ki nem

állhatja Luca alattomos pofáját, és nem is fogja elnézni, hogy megint hülyét

csináljon belőle. Amin persze Rissa felhúzta magát, és faképnél hagyta Lynnt,

ahogy észrevettem, azóta sem szólt hozzá. Pedig volt valami igazság Lynn

szavaiban, főleg, hogy arra is célzott, Luca azért olyan kedves, mert félre akarja

állítani Rissát. Különben annyira nem folytam bele ebbe, mert nem akartam,

hogy Rissa rám is megharagudjon, szerettem volna, ha a barátnőm marad.

Tehát épp próbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy Sage milyen boldognak

látszik a salátát falatozgató Tiffanyval, aki nem törődve azzal, hogy kezd hűvös

lenni, még mindig miniszoknyában nyomult (ami ráadásul jól is nézett ki rajta),

amikor megszólalt a mobilom.

- Karl vagyok – szólt bele, mire valamiért Sage-re néztem. Ő is épp rám

pillantott. – A randi miatt hívlak, komolyan gondoltad, amit szombaton mondtál,

ugye?

Sage tekintetétől zavarba jőve ugrottam fel.

- Igen, komolyan – mondtam Karlnak. Rissa érdeklődve nézett rám.

- Ki az? – tátogta felém szinte hangtalanul. – Karl?

Bólintottam, mire otthagyva Lucát felugrott mellém, és belehallgatott a

telefonomba. Észrevettem, hogy minden csaj, aki a Saluce miatt volt ott, most

engem néz.

- Karl? – kérdezte az egyik. – Mint a zsűritag Karl?

Nem válaszoltam, mert közben Karl mondta a magáét.

-... a lakásomra ma délután? Rendelnénk valami kaját, beszélgethetnénk –

sorolta, én meg bólogattam, mintha látná, mit csinálok.

- Jó, de nem tudom, hol laksz – közöltem vele, mire mondta, hogy eljön értem a

suliba.

Ebben maradtunk, és amikor letettem a mobilt, már két másik lány is mellettem

állt.

- A lakására? – visította az egyik. – Olyan szerencsés vagy!

- De ez még csak az első randijuk – rázta a fejét a másik. – Nem túl gyors ez?

- Csak beszélgetni fogunk – mondtam azon tűnődve, mióta vesznek

emberszámba ezek a lányok. Még elkuncsorognivaló házi sem volt nálam.

- Rendes, hogy tekintettel van az igényeidre – gondolkodott el Rissa. – Tudja,

hogy nem szereted a felhajtást, ezért otthon maradtok.

- Ja – bólogattam nem túlságosan fellelkesedve Karltól.

Nem tudtam megállni, hogy óvatos pillantást ne vessek Sage-re, aki még mindig

engem nézett, ahogy Tiffany is. Mivel nem beszéltem még vele konkrétan, nem

tudtam, mire számítsak a lánytól, aki végig beárnyékolta a kapcsolatom Sage-

dzsel, de ő felettébb kedvesnek bizonyult. Legalábbis első ízben.

- És így akarsz elmenni hozzá? Már teljesen lekopott a sminked, és van egy

tintafolt a felsőd ujján. – Már épp mondani akartam, hogy nem kopott le a

sminkem, ugyanis nem is kentem fel (bár a fehér felsőm ujjára tényleg került

egy csúnya paca), amikor folytatta. – Júj, tudod, mit? Kicsinosítunk a mosdóban,

ugye lányok?

- Dehogy – kezdtem, de a lányok (kivéve Rissát) már be is lelkesültek, és

Tiffany is leintett.

- Ugyan már! Szívesen segítünk! Egy lány mindig legyen a lehető legcsinosabb,

én például sose hagynám, hogy Sage ne a legjobb formámban lásson, még a

végén elhagyna egy csinosabb...

Elharapta a mondatot, és rémülten nézett rám, nyilvánvalóvá téve, miért

hallgatott el. Éreztem, hogy elvörösödöm. Sage meg én nyilván nem azért

mentünk szét, mert nem voltam a legjobb formámban, de azért fájt, ráadásul

még a tökfej rajongólányoknak is leesett a célzás.

- Uh... ez hülyeség, Tiff – mondta halkan Sage. – Nem mindig a külső számít.

Biztos vagyok benne, hogy nem szándékosan mondta ezt így, de rosszul

hangzott, csak még mélyebb késszúrás volt a szívembe.

- Úgy érted, a természetes szépség jobban bejön néhányunknak – szólalt meg

Cenzo hangosan, és rám kacsintott. – Ne hagyd magad, Lori! Szerintem Tiff már

arra sem emlékszik, hogy néz ki festék nélkül. Karl frászt kapna, ha helyetted

valami felcicomázott ismeretlen bukkanna fel.

- Emlékszem, hogyan nézek ki! – fújt Tiffany, és sértődötten kihúzta magát. –

Ugyanígy! Mindig természetes sminket teszek fel!

Cenzo ránézett, és elnevette magát.

- Ha te mondod, Tiff. Nem rémlik, mikor elkéstünk arról a koncertről, amin

annyira természetesen akartál kinézni, hogy negyven percet kellett rád várnunk?

Akkor nem...

Hálás voltam Cenzónak, amiért eltérítette a témát erre a régi történetre,

majdnem biztos voltam benne, direkt csinálta, hogy kihúzzon a kényelmetlen

helyzetből, ami nagyon kedves volt tőle. Mindazonáltal kicsit megtépázódott az

önbizalmam délutánra, még úgy is, hogy nem érdekelt túlzottan Karl. Amikor

kijöttem a mosdóból – megfésülködve, szájfénnyel a számon és feltűrt ujjakkal,

hogy ne látsszon a tintapaca – pont Sage-be és Tiffanyba botlottam, ahogy a

falnak dőlve smároltak. Tiffany úgy csüngött rajta, mint valami majom az

anyján, nekem meg kedvem lett volna hozzájuk vágni valamit, de mivel nem

tehettem csak igyekeztem feltűnésmentesen eltűnni.

Pechemre nem sikerült, Sage észrevett, és gyorsan felfüggesztette a csókolózást,

mintha attól tartana, nem szívesen látom. Ami igaz, de nem tetszett, hogy ezt

teszi, főleg, mer alkalmat adott Tiffanynak arra, hogy az átfonja a derekát, és

odabújjon a mellkasához halk dorombolást hallatva, mint valami macska. A

hang természetesen olyan szavak egyvelege volt, amiket nem az én fülemnek

szánt.

Egészen rosszul voltam, ami nem múlt el akkor sem, mikor kiléptem a

parkolóba, és észrevettem Karl kocsiját. Csendben odasiettem, és beszálltam.

- Szia – köszönt, és felém hajolva puszit nyomott az arcomra, hogy köszöntsön.

Próbáltam mosolyogni. – Mi a baj? – Ennyit a mosolyról.

- Semmi. Csak nehéz napom volt.

- Van valami köze a doboshoz és a szőkéhez? – Rápillantottam, majd követtem a

tekintetét Sage és Tiffany irányába, akik épp Sage új kocsijába szálltak be.

- Igen – vallottam be. – De már...

- Nem, még nem vagy túl rajta – vágott közbe megcsóválva a fejét. – Ezért nem

gondoltam, hogy jó ötlet ez a randi.

Éreztem, hogy elönt a szégyen. Nem is gondolta jó ötletnek? Remek!

- Akkor meg miért hívtál fel? – kérdeztem szükségtelenül gorombán. –

Egyszerűbb lett volna, ha nem teszed, vagy esetleg egy nem is értésemre adta

volna a helyzetet, amikor megkérdeztelek!

- Félreérted, én bírlak téged, Lori. Csak nem akarok az a srác lenni, akivel csak

azért vagy együtt, hogy elfelejtsd a másikat. De – ragadta meg a karom, mikor ki

akartam szállni –, okés a beszélgetés, meg a kajálás, ha még van kedved.

Viszont ne legyen randi, mit szólsz?

- Oké – dőltem hátra az ülésen egy rövid gondolkodás után. Ez volt kábé a világ

legrövidebb randija. – Nekem az is jó, ha barátok leszünk.

- Legalábbis, amíg túl nem leszel rajta – helyesbített Karl, és indított, hogy végre

elhagyjuk a hülye parkolót. – Na, nem akarod elmesélni, mi volt a dobossal?

Nem nagyon akartam, mert tudtam jól, a dobos túl mélyre ásta magát a

szívembe. Vajon hogy a fenébe fogom kitépni onnan?

*

„Oh, and the award for the best liar goes to you

For making me believe that you could be faithful to me

Let's hear your speech out

But you put on quite a show, really had me going

Now it’s time to go, curtain’s finally closing

That was quite a show, very entertaining

But it’s over now

Go on and take a bow.”

- Rihanna: Take a bow

Rissa

Megvolt a lehetőség, hogy boldog legyek, de az egész elromlott annyira hirtelen,

mint amennyire hirtelen jött korábban. Kezdtem ráébredni, hogy Luca és én

egyáltalán nem illünk egymáshoz, és ez annyira fájt, hogy nem tudtam eléggé

dühös lenni, ahhoz, hogy enyhítsek rajta. De nem is sírhattam, mert a sírás még

soha nem oldotta meg semmilyen problémámat, és most sem volt esélye, hogy

akármin is segíthetne.

Az egész azzal kezdődött, hogy a saját szememmel láttam, mennyire bírja a

tesóm meg Cenzo Savannát, és én meg akartam érteni, hogy miért. Ehhez pedig

egyenes út vezetett hozzá, hiszen hogyan is ismerhetnék meg valakit, akitől

eddig szándékosan távol tartottam magam? Gondoltam, a legegyszerűbb az lesz,

ha odamegyek hozzá, hogy én nyissak.

Rendben, lehet, hogy egy kicsit azért csináltam, mert bűntudatom volt Lynn

miatt, akivel nem beszéltem már második napja, de főként azért tettem, mert

újra közel akartam érezni magamat a bandához. Úgy akartam velük lenni, mint

régen, mielőtt még Luca kijelentette, hogy nem vagyok tag. Nem mintha épp

haragudtam volna rá emiatt... De inkább mondom sorban.

Tehát a Saluce próbára készült és én ott voltam, figyeltem Lucát, aki be akarta

fejezni az új számukat, ami annyira jól szólt eddig, hogy azonnal a fejemben

ragadt a dallama. Még nem volt kész, de már biztos voltam benne, hogy nyerni

fognak vele. Arra gondoltam, hogy ki kéne szállnom a versenyből, mert még

véletlenül sem akartam az ellenségük lenni. Ahogy Lucát néztem, feltűnt, hogy

valaki meg engem figyel. Savanna volt az. Nem tűnt rosszindulatúnak, inkább

olyannak, mint aki nem ért valamit. Ezért is volt, hogy próba után odamentem

hozzá beszélni, elhozva magamra a végítéletet.

- Bocsánatot akarok kérni – kezdtem kissé félszegen. Hiába, fiúkkal valahogy

mindig könnyebben megtaláltam a közös hangot, mint lányokkal. – Szeretném,

ha...

- Nem, nem szeretnéd – vágott közbe. Még mindig nem tűnt ellenségesnek,

inkább amolyan tartózkodónak. – Figyelj, nem kell barátkoznunk, csak mert...

- De kell! – szakítottam félbe most én. – Igazságtalanul voltam bunkó veled,

mikor bekerültél a bandába. Féltékeny voltam, azt hittem, hogy Luca és te... De

tudom, hogy Sage és Cenzo mennyire bírnak, és én megbízom az ítéletükben, én

voltam a szemét, amikor esélyt sem adtam, hogy jobban megismerjük egymást.

Sajnálom!

Úgy nézett rám, mintha csak most jött volna rá valamire velem kapcsolatban, de

fogalmam sem volt, mi lehet az.

- Kezdjük elölről, jó? – mosolyogtam végül rá. – Rissa vagyok.

Elfintorodott a mosolyomra.

- Mindenki utálni fog ezért – nyögte inkább csak magának. – Figyelj, amikor

nyáron találkoztam a pasiddal, én nem tudtam, hogy van barátnője, az a mocsok

egyetlen szóval sem említette.

- Semmi vész – mondtam gyorsan, bár ez egy kicsit fájt, de nagyon megbocsátó

hangulatban voltam. Azt akartam, hogy működjön a dolog Luca és köztem, az

utolsó esélyünk volt, működnie kellett volna. – Nem tudhattad, meg akkor még

nem is jártunk együtt annyi ideje, hogy úton-útfélen emlegesse.

Nem mondott semmit, így muszáj volt rákérdeznem.

- De azért nincs harag vagy ilyesmi, ugye?

- Harag? – ismételte értetlenül.

- Igen, tudod, mert Luca ellenállt, mikor próbáltad elcsábítani – halkítottam le a

hangom, bár épp senki nem volt a közelben, aki hallhatta volna. – Az olyan

lányok, mint te... Mármint úgy értem, akik ennyire magabiztosak...

Mivel egyre értetlenebb és kelletlenebb arcot vágott, igyekeztem kivágni magam

a szorult helyzetből. Igen, valójában nekem kellene haragudnom, hogy

megpróbált rámozdulni Lucára, de általában ez fordítva is így van, ő is

haragudhat rám, mert Luca engem választott vele szemben. A lányok néha így

viselkednek, bár mondjuk nekem soha eszemben sem volt haragudni például

Franre, amiatt, hogy Cenzo összejött vele. Mert ugye, egyik Mangini fiú sem az

enyém, hogy igényt formáljak rá. Kivéve persze Lucát, rá igenis vonatkoznak

bizonyos szabályok, amióta járunk. Nyilván senki nem nézne hülyének, ha

haragudni kezdenék Savannára, de mivel, mint mondta, nem tudta, hogy

vagyok, amikor bepróbálkozott Lucánál, nem lehetek következetlen.

- Tehát engem nem zavar – fejeztem be. – Legalábbis amíg nem próbálsz meg

megint... De biztos nem fogsz, szóval lehetünk barátok.

Savanna komor arccal nézett a szemembe.

- Nem tudtam, hogy veled jár, egy szóval sem mondta, amikor összejöttünk arra

a pár napra. Nekem semmit nem jelentett, és nem is akarok semmit tőle, de... A

francba, neki kellett volna elmondania, most, hogy tiszta lappal kezdtétek!

Úgy csapott meg a felismerés, hogy teljesen lefagytam tőle. Hát ezért vágott

olyan arcot! Naivan eddig abban a hitben voltam, hogy csak bepróbálkozott

nála, de ezek szerint ő és Luca...

- Mi az, hogy... összejöttetek? – kérdeztem elfúlón.

- Én... mi... nem volt az semmi, csak néhány alkalom, hogy...

- Lefeküdtetek?

- De semmit nem jelentett, nem volt mögötte érzelem vagy ilyesmi –

visszakozott gyorsan.

Nem mondta ki pontosan, de igent jelentett, ami összetört bennem mindent.

Hülyének éreztem magam, és Lynn kegyetlenül őszinte szavai visszhangzottak a

fejemben. Luca csak azért akart összejönni velem, mert hátsó szándékai voltak.

Hogy felháborodtam, mikor Lynn ezt mondta, és most rájöttem, miért. Mert

féltem, hogy igaz lehet.

És persze, hogy igaz! Mit is gondoltam? Hisz végig becsapott és játszott velem!

Megcsalt, miközben én itthon csak azon törtem magam, hogy meglepetést

szerezzek neki, mire hazaér! Meglepetést, amit még csak nem is fogadott jól!

Talán bolondság, de dühösebb voltam amiatt, mint a megcsalás miatt, mert azt

jelentette, hogy még annyi bűntudata sem volt utána, hogy eljátssza, tetszik neki

az új garázs.

- Rissa, mondj már valamit! – szólt rám Savanna, kiszakítva a forrongó

gondolatokból.

- Hazamegyek – mondtam, és megfordulva gyorsan elsiettem.

Senki nem állított meg, így akár nyugodtan kisírhattam volna magam, de csak

ingerülten letöröltem a könnyeket az arcomról. Elhatároztam, hogy nem fogok

sírni, mert Luca nem ér ennyit. Nem ér egyetlen könnycseppet, egyetlen

szívsajdulást sem, mégis... Tudtam ezt, de jöttek a könnyek és a szúró fájdalom

a mellkasomban. Ez alkalommal tudtam, hogy vége van, ezt talán érdemes lett

volna megsiratnom, mégsem tettem.

Luca természetesen minden mással el volt foglalva csak velem nem – pár órával

korábban ezt még nem is nehezményezem, hiszen kimentettem volna a

gondolattal, hogy nagyon be akarja fejezni az új számot –, így csak másnap

reggel találkoztunk először azután, hogy megtudtam a viszonyát Savannával.

- Ma Sage-dzsel megyek suliba – közöltem vele, és Cenzóval, amikor kiléptem a

házunkból.

A furgon mellett álltak, és szemlátomást rám vártak. Luca elismerősen

végignézett rajtam, de Cenzo volt, aki kimondta.

- Jól nézel ki. Miért csípted így ki magad?

- Ehhez volt kedvem – válaszoltam oda sem figyelve. Keményen Luca szemébe

néztem. – Amúgy meg szakítok veled. – Az arcán feltűnő megrökönyödött

kifejezés minden pénzt megért. – Sok szerencsét a harmadik fordulóhoz!

Hátat fordítottam, és miközben elsétáltam egy rövid ideig diadalt éreztem.

Persze azután visszatért a borzalmas hangulatom, amit előtte nem mutattam,

ezzel akartam vigasztalódni. Na, meg Koichivel. Annyian győzködtek, hogy

bejövök neki, talán ő az, aki magamért kedvel, nem pedig azért, mert akar tőlem

valamit. A suliban oda is mentem hozzá.

- Hé! – üdvözölt nem annyira lelkesen, mint az első napokban. Amikor még

össze voltam veszve Lucával, kedves és közvetlen volt, lehet, hogy egy kicsit

még flörtölős is, aztán hétfőn, miután bedőltem Luca idióta szerenádjának

Koichi szóba sem állt velem többet, csak amikor én mentem utána. – Ma te vagy

a soros a csatatéren. Mit fogsz énekelni?

Totál hülyének éreztem magam, mert a választott dalom egy szerelmes szám

volt Lucának, de most fogalmam sem volt, mit énekelek majd az helyett.

Énekeljem el a szerelmeset Koichinek, hogy dühítsem vele Lucát? Ez aljas

húzás lett volna, ráadásul a világért sem dobálóztam volna felelőtlenül ezzel a

szóval. Tudtam, mi a szerelem, és hogy milyen sebeket okozhat, lassan egy éve

szenvedek különböző erősségű csapásoktól, így nem akartam hazudni róla.

Soha.

- Nem tudom – mondtam őszintén. – De most nem is érdekel. Bejövök neked?

Koichi annyira meglepődött, hogy először nem jött ki semmi a száján, de aztán

összeszedte magát.

- Mit számít? Manginival jársz, nem?

- Már nem – ráztam meg a fejem. – És mivel téged kedvellek, gondoltam...

- Oké – mondta gyorsan. – Bármikor ráérek, ha el akarsz menni valahová.

- El akarok – bólintottam.

Ebben maradtunk, nekem meg leesett az állam, mennyire egyszerű volt az egész.

Mármint emlékeztem persze, hogy a bátyáim mindig azt mondogatják, hogy

csak legyek őszinte és egyenes a srácokkal, de ez eddig sosem jött be. Cenzóról

kiderült, hogy minek tart, Nico konkrétan elutasított, Lucával pedig...

Belefájdult a szívem a gondolatokba, úgyhogy inkább elhatároztam, hogy

megkeresem azt, akire mindig számíthatok. A legjobb barátnőmet... Lorit.

Görcsbe rándult a gyomrom, ahogy elmentem Lynn és a barátai mellett, mintha

nem is ismernénk egymást, de mit tehettem volna? Azt mondta, hogy nem fog

vigasztalni, ha Luca megint kicseszik velem, hogy is mehetnék oda

megmondani, hogy ez történt? Inkább átpártoltam Lorihoz, aki ugyan nem volt

olyan, mint Lynn, de eléggé szerettem ahhoz, hogy beérjem vele.

- Milyen volt Karllal? – kérdeztem vidámságot tettetve.

- Katasztrofális – vágta rá köznapian. – Azt mondta, legyünk csak barátok addig,

amíg nem leszek túl Sage-en, ami most nagyjából lehetetlennek tűnik, mert már

attól is gyorsabban kezdett dobogni a szívem, hogy megláttalak téged.

Ebbe bele sem gondoltam eddig, de át tudtam érezni, hiszen a Manginikkal

ugyanez a helyzet, bár ők legalább mind fiúk. Gázabb, hogy lány létemre a

tesómra emlékeztetem Lorit.

- Kár, hogy nem vagyunk leszbik – bólintottam, mire elnevette magát.

- Ha azok lennénk, tuti, hogy Lynnre buknál, és nem rám. Ilyen az én

szerencsém – legyintett lemondóan. – De legalább te és Luca jól megvagytok...

Vagy nem? – komorult el. Azt hiszem, látta az arcomon a dolgokat.

- Luca a nyáron megcsalt Savannával. – Furcsa, de épp nem éreztem a szokásos

düh-megalázottság mixet, ahogy ezt kimondtam.

- Sajnálom! – mondta Lori egyszerűen, ami többet jelentett, mint gondoltam,

mert őszintének hangzott. – És most mi lesz?

- Szakítottam vele reggel. És mostantól Koichivel randizom.

Lori nagyot nézett.

- Komolyan? Ilyen hamar?

- Nem fogok már egyetlen pillanatot sem Lucára vesztegetni – jelentettem ki. –

Ezentúl csak olyan srácokkal randizom, akik nem azért akarnak velem lenni,

mert ki akarnak használni.

Lori elfojtott egy mosolyt, amin már épp megsértődtem volna, mikor kimondta,

ami az eszébe jutott.

- Kiábrándítalak, a srácok mindig akarnak valamit. Mondjuk Koichi legfeljebb a

bugyidba akar bejutni.

Ekkor ért oda hozzánk Fran, és érdeklődve végignézett rajtunk.

- Hogyhogy nem vagytok az Aranycsapattal? – Ezzel arra célzott, hogy

mellőztem őt Lucáék kedvéért. Ahogy Lynnt, és talán Lorit is, aki az egyetlen

volt hármuk közül, aki velem tartott. Felrémlett, mennyire ellenkezett, mikor

hívtam, amitől elöntött a szégyen. Milyen önző voltam, hogy

belekényszerítettem Sage társaságába!

- Ne haragudjatok! – kértem szánalmasan összeszoruló torokkal. – Szemét

voltam, amióta Luca meg én... De most már szakítottam vele, és soha többet

nem lesz semmi közöm hozzá, esküszöm!

Lori és Fran értetlenül néztek egymásra, majd rám.

- Mikor voltál szemét?

- Szakítottál Lucával?

Ha Lynn ott lett volna, minden tökéletes, de azért így is elég jól sikerült

átbeszélnünk a dolgokat. Szerencsésnek éreztem magam, hogy ilyen barátaim

vannak.

Ebédszünetben felmásztam a színpadra, és mielőtt elénekeltem a dalomat,

ránéztem Lucára, aki engem figyelt.

- Ez Lucának szól – mondtam pont úgy, ahogy ő mondta nekem hétfőn.

Az arcán feltűnő derűs meglepettség emlékeztetett rá, hogy nekem mekkora

boldogság volt, mikor azt hittem, hátsó szándékoktól mentesen énekel nekem.

Hogy megint abba a hibába estem, hogy azt hittem, szeret. Becsuktam a

szemem, és énekelni kezdtem. A dalválasztás Franceska érdemeit dicséri,

Christina Perri Jar of Heartsa pontosan a hangulatomhoz és Lucához illő szám

volt. Úgy éreztem, a szívem egy kicsit kevésbé fáj minden egyes kiejtett szóval,

és amikor ahhoz a részhez értem, hogy bárcsak ne történt volna meg az első

csókunk, ránéztem. Láttam rajta, hogy tudja, ez most komoly a részemről.

Azt hiszem, nem is lett volna akkora gond az egészből, ha a végén – épp nagy

kortyokban kapkodtam levegő után, és igyekeztem kipislogni az egy-egy kósza

könnycseppet, amik elhomályosították a látásom – Koichi nem ugrik fel a

színpadra. Egyenesen odajött hozzám, és az értetlen tekintetemet figyelmen

kívül hagyva elkapott, és keményen megcsókolt.

Nem ellenkeztem, de nem azért, mert annyira akartam azt a csókot, hanem mert

meglepődtem. Egyrészt attól, hogy egy ilyen gyengédnek kinéző srác, hogy tud

ilyen hevesen csókolni, másrészt attól, hogy tulajdonképpen élveztem. Nem

annyira, mint Luca csókjait, de eléggé ahhoz, hogy tudjam, Koichi és én jól

fogunk működni együtt. Mármint, ha nem csinál zűrt, mert őszintén, amikor

elhúzódott – vagyis Luca tépte el tőlem, de ez csak pár másodperces

fáziskéséssel esett le –, és elfordult tőlem, azon kaptam magam, hogy eszembe

jut, miért csinálhatta. Hogy megmutassa Lucának milyen tökös srác? Nem

számított ez ugyanolyan kihasználásnak?

Aztán persze megláttam Lucát, és Cenzót, aki épp a bátyját húzta visszafelé a

karjánál fogva, és rájöttem, hogy Koichi csak miatta fordult el tőlem. Arra

jutottam, hogy Koichiben bízok, míg Lucában nem.

- Rissa, mi a franc ez, mi?! – kérdezte Luca olyan hangon, amit eddig csak

kevésszer hallottam tőle. Dühös volt, annyira, hogy nem bízott magában, ahogy

a karján csüngő Cenzo sem. Amikor Cenzo rám nézett egészen elszégyelltem

magam, de azért nem annyira, hogy ne vágjak vissza Lucának.

- Megbántottam az érzéseidet? – tudakoltam higgadt hangon.

- Mit művelsz?! – morogta, és a tekintete a minket figyelő tömegre tévedt.

Rájöttem, hogy Koichi karja tulajdonképpen a derekam körül van, és én zihálok,

ami talán a csók hatásának tűnhet. Pedig csak ki voltam fulladva, és erősen

koncentráltam, hogy ha megszólalok, ne remegjen a hangom.

- Nem tudom, mi a problémád, Luca. Én legalább szakítottam veled, nem

rémlik?

Ha képes rá, meggyilkol a pillantásával, és ez komor elégedettséggel töltött el.

Elértem hát, hogy bántsam, és bár ez közel sem volt ugyanaz, mint amit ő

művelt, elégtétel volt.

- Srácok, legalább ne ezen a szaros színpadon! – kérte Cenzo, mire rájöttem,

hogy ez milyen ciki.

Nem akartam az egész suli előtt drámázni, legalábbis nem ennyire, ha Koichi

nem smárol le, akkor hatásos lett volna. Most pedig... De nem, elkezdtem, így

elhatároztam, hogy nem hátrálok meg, akármibe is kerül!

- Ne itt beszéljük meg! – mondtam végül, és lelökve magamról Koichi karját,

hátat fordítottam Lucának, hogy a színpad hátsó részén ugorjak le.

Reménykedtem egy-két percnyi magányban, hogy mindent végig tudjak

gondolni, de nem volt szerencsém, mindhárom fiú szorosan jött a nyomomban.

15. Szerelem?

„I'm not lovin' you the way I wanted to

I can't keep my cool, so I keep it true

I got somethin' to lose, so I gotta move

I can't keep myself and still keep you too”

- Kanye West: Love Lockdown

Luca

Ha Cenzo nem fog le, megütöm azt az ázsiai majmot, ami cinkes lett volna, mert

automatikusan kiesem a versenyből. Naná, hogy erre nem gondoltam akkor, a

franc se tudott elvonatkoztatni a ténytől, hogy az én Rissámat csókolja éppen. Ő

pedig hagyta!

- Nem tudom, mi a problémád, Luca. Én legalább szakítottam veled, nem

rémlik?

Ahogy ezt mondta, még dühösebb lettem, mert arra sem vette a fáradtságot,

hogy sajnálja, amiért mással smárol, de a fejembe ugrott egy kósza gondolat is,

hogy Rissa talán tud Florról. Ezt rögtön el is vetettem, hisz ugyan honnan tudná,

és őszintén, nincs olyan szerencsém, hogy megúsztam volna mindenfajta

felelősségre vonás nélkül. Nem, rohadtul biztos voltam benne, hogy Rissa csak

az idegeimen akar játszani, egyszerűen azért, mert élvezi, ha szívathat. Lehetett

bármennyire tehetséges és énekelhetett akármilyen szívszorító dalokat, a

győzelem a miénk, ezt pedig nehezére esett elismerni, főleg mivel minden

barom bíztatta, hogy ilyen meg olyan esélyei vannak. Nem tetszett ez az új

Rissa, naná, hogy nem hagytam magam fölé kerekedni. Azért vannak bizonyos

határok!

Azt már elismertem, hogy Rissa jó. Ha hagyom énekelni a bandában, talán azt a

szerepet tölthetné be, mint Flor, de mivel elutasítottam, ez már ugrott. Nem

nyavalyogtam rajta, elvégre megtörtént már, minek hozzam elő újra és újra,

ahogy ő teszi? Ez egy baromi nagy különbség volt kettőnk között, ő sokszor

nézte a múltat, engem a jövő érdekelt. Ez van.

Végül a színpad mögött kötöttünk ki, ahová már nem láttak el a diákok. Rissa

hevesen fordult szembe velem, mint egy sarokba szorított vadállat, támadásra

készen.

- Ne mondd, hogy ez is végighallgatja! – böktem az ázsiaira, akinek még a

szokásosnál is ellenszenvesebb volt a pofája, ráadásul még mindig biztos voltam

benne, hogy egy-két tasli segítene rajta. Vagy ha nem, hát jobban éreztem volna

magam. Még csak attól sem kellett volna tartanom, hogy visszaüt, túl cingárnak

tűnt, olyannak, aki tutira képtelen fájdalmat okozni.

- Azt hallgat meg, amit akar, amíg Cenzo itt van! – vágott vissza Rissa,

mondom, mint egy bekerített macskaféle. Látszott rajta, hogy kész kiengedni a

körmeit, és én leszek a kaparófa.

Én barom, tudhattam volna már reggel, hogy nagyon ki van akadva, ha akkor

leállítom, most nem lenne ez. Lerítt róla, olyan dühös rám, hogy még azt a

csókot is bevállalta. Az ő részéről műbalhé volt ellenem, így máris könnyebbnek

tűnt kezelni. Még dühös voltam rá, de már nem is annyira, az igazán gáz az lett

volna, ha komolyan le akar cserélni egy ekkora bénára.

- Megbocsátanátok? – mordultam fel gúnyosan, mire Cenzo és az ázsiai majom

végre eltakarodtak. – Na? – kérdeztem Rissától, aki még mindig ugrásra készen

meredt rám.

Volt benne valami őrületesen szexi, amitől nem volt annyira könnyű higgadtnak

maradnom. Bár szabályosan paráztam, mikor vadul be annyira, hogy ne tudjam

kordában tartani, ez egyben tetszett is. A héten már eszembe jutott, szeretem-e

Rissát, és ez most egy olyan pillanat volt, amikor igennel feleltem volna a

kérdésre. Még annak ellenére is, hogy egy őrült, kiszámíthatatlan egyede a női

nemnek.

- Na? Ennyit tudsz mondani? – gúnyoskodott ő is. – Gratulálok, hogy ennyire

kifejező bírsz lenni!

- Riss...

- Ne kezdd ezen a behízelgő hangon! – kiáltott rám, és én felfogtam mennyire

dühös. Már a dala sem volt semmi, amivel nekem kedveskedett, de most tömény

gyűlöletet láttam a szemében.

- Tudod – mormoltam, bevallom, meglőve, mert hirtelen fogalmam sem volt,

hogyan békítem ki ezek után. – Flor elmondta? – Nem volt más, amivel így

feldühíthettem volna, ami azt jelentette, hogy szarban vagyok. Megint.

- Igen, Savanna elmondta! – Az a lotyó! De maga alatt vágta a fát, most legalább

kirúghatom a bandából azt a... Oké, ezt későbbre.

- Riss, tudnod kell, hogy nem jelentett semmit, és azóta nem is voltunk...

- Nem jelentett semmit, ezt tudod mondani?! Miért Savanna volt, aki elmondta

nekem, erre tudsz felelni?! – kiabálta. Persze eszemben sem volt válaszolni a

kérdésre, azért annyira nem vagyok hülye. – Megmondom, miért! Mert te egy

hazug szemét vagy!

- Az vagyok – értettem egyet halkan, hiszen ebben van valami. Nem jött be az

őszinteség, csak még dühösebb lett tőle.

- Hogy vagy képes... Hogy tudsz ilyen... – Megrökönyödésemre könnyezni

kezdett. – Minek is strapálom magam, igaz? Képzelem, mennyire kellemetlen

neked ez az egész! – Gúnyos hangjának élét elvette a sírós csuklás, ami kibukott

belőle.

- Riss, ne sírj! – tört ki belőlem, mert ezt nem bírtam. Képtelen voltam ránézni

az arcára, úgy éreztem tőle magam, mint egy utolsó rohadék. Másik lány ezt

nem érné el. Ez lenne a szerelem? – Nem éri meg, ne miattam...

- Látod?! – csattant fel további potyogó könnyekkel. – Nekem megérte, Luca!

Nem fogod fel? Szerettelek, azt hittem, ezt komolyan veszed majd! Megkértelek

rá, hogy vedd komolyan, nem rémlik?

Ami azt illeti, rémlett, ahogy az is, mit gondoltam akkor. Hogy talán van

esélyünk, hogy ha valakivel elképzeltem a komoly kapcsolatot, akkor az Rissa,

hiszen nem volt más lány, akihez ennyire kötődtem volna. Nem kellett volna

sok, hogy abból szerelem legyen, és ki tudja, talán lett is. Honnan tudhatnám?

Mondjuk, ha a szerelemnek köze van ahhoz, amit épp érzek, akkor inkább nem

kell.

- Komolyan vettem, Riss! – mondtam végül kihasználva, hogy vadul törölgeti a

szemét. – És azóta is, Flor csak egy botlás volt, messze voltál, és mi ketten

akkor még nem is...

- Hagyd ezt abba! – állított meg dühösen. – Azt hiszed, nem ismerlek? Nem

ismerjük egymást elég régóta ahhoz, hogy őszinte legyél hozzám? Legalább

most az egyszer?

- Őszinte vagyok – vágtam rá. Gyűlölködő pillantást vetett rám a könnyei

mögül.

- Akkor miért nem mondtad el Savannát?

- Mert nem jelentett semmit, hidd el, hogy...

- Ha tényleg nem jelentett semmit, akkor elmondtad volna! Ha én jelentenék

neked akármit, akkor elmondod! – Azért ez erős volt.

- Épp miattad nem mondtam el, nem akartalak bántani.

- Hát ez nem jött be! Van fogalmad róla, milyen érzés volt nekem tőle

megtudni?! Ha éreztél is valamit, amikor Koichi megcsókolt, szorozd be azt

ezerrel! Ilyen nekem most! Ha egy cseppnyi tisztesség lenne benned, akkor nem

játszod ezt el velem! Miért nem tudtál őszinte lenni, és megmondani, hogy nem

kellek neked, mi? Mi értelme volt? A szavazatomat megkaptad volna, még csak

el sem indulok ellened, ha simán barátok vagyunk! Mindent megtettem volna

érted!

- Megsértődtél volna – ráztam meg a fejem, és fel sem tűnt, mit mondtam, amíg

Rissa le nem dermedt. Pedig nem is úgy értettem. – Ne érts félre, Riss! Az, hogy

belém szerettél meglepett, de nem rossz értelemben, és én sosem akartam...

- Hogy megsértődjek? Hogy elrontsam a játékodat? Nem tettem volna, miért

nem érted? Csak annyi kellett volna, hogy őszintén megmondod, nem akarod az

egészet!

- Akartalak szeretni – magyaráztam halkan. – Hidd el, én...

- Nem akartál, ne is próbáld beadni nekem! Ha így lett volna, nincs Savanna!

- Mondom, hogy ő nem jelentett semmit! – mordultam fel kicsit elvesztve a

türelmem. Sok volt ez nekem, a könnyei, a haragja, a fájdalma, amit én

okoztam. Szívesen lettem volna valahol máshol, de Rissát nem hagyhattam

faképnél.

- És ez így nem rosszabb, Luca? Ott voltam neked, miért nem volt elég? A

hajam meg a ruháim miatt? Vagy, mert szánalmas lúzernek tartasz magadhoz

képest? Mert tudod, mit? Lehet, hogy nem vagyok tökéletes, de én végig őszinte

voltam! Tudod, mi a szánalmas? Te vagy az! Fogalmad sincs, mit jelent szeretni

valakit, emiatt igazán sajnállak!

- Nem tehetek róla, hogy nem felelek meg a kritériumaidnak! – vágtam rá

elrejtve, hogy rosszul érintett, amit mondott.

- Nem voltak kritériumok! Csak annyit akartam, hogy próbálj meg szeretni! Ha

próbáltad volna, ahogy állítod, nem fekszel össze mással, miközben otthon

várlak, és a garázst újítom fel a kedvedért! Csak mondd a szemembe, hogy nem

szeretsz, és kész!

- Mi van kész? – zavarodtam meg.

- Szeretsz?! – sziszegte nagyon halkan, türelmetlenül.

Nyitottam a számat, de még nem tudtam, milyen választ adok neki. Nem

akartam hazudni, nem bele a könnyes arcába, és ha habozás nélkül igent

mondok, nem lett volna őszinte. Annyiban azért igaza volt, hogy ennyivel

tartozom. Őszinteséggel.

- Nem tudom, Riss. Szeretek veled lenni...

- Akkor kérdezem máshogy: ha megnyerném a versenyt valaha is szóba állnál

velem utána? Ha kérnélek, félreállnál a kedvemért? – Azért ezek durva kérdések

volna. Kiszállni a versenyből? Hagyni, hogy ő nyerjen? Szerencsére nem kellett

válaszolnom. – Egyáltalán elvittél volna randizni, ha nem jut eszedbe, hogy

milyen jó kis zsűritag válna belőlem?

- Talán elvittelek volna, ennek semmi köze a zsűriséghez!

- Hát mihez van köze? – szipogta.

- Barátok voltunk, egy jól működő csapat... – Úgy nézett rám, hogy bennem

rekedt a folytatás. Elkerekedett szemekkel pillantott az arcomra, és lassan

nyitotta a száját, esküszöm, még a könnyei is lassabban folytak az arcán. Várta a

folytatást. – Nem akartam, hogy az elromoljon, ha nemet mondok, akkor...

- Minden maradt volna a régiben! – csattant fel. Nyilván nem ez volt az, amire

számított. – Mondtam neked ezt is! Maradhattunk volna barátok, ha úgy

döntesz! Nem értem, hogy miért...

- Mert bolond vagy, ha azt hiszed, nem változott volna meg a viszonyunk!

Megbántódtál volna, és...

- És ugyanúgy túllépek rajta, mint mikor Cenzo és Nico elutasítottak! Látod, ez

a különbség közöttetek, ők legalább őszinték voltak! – Erre nem tudtam mit

mondani. Cenzo és Nico elutasították Rissát? Én hol voltam, mikor ez történt? –

Jól van. – Megtörölte a szemét, és hangosabban elismételte. – Jól van. Akkor

ennyi. Reggel is komolyan mondtam, és most is, hivatalosan vége, többet nincs

közünk egymáshoz.

Megfordult, és ahogy a haja utánarebbent, belém hasított az érzés, hogy nem

engedhetem el így. Valamit akartam még mondani.

- Riss, várj! – Megállt, és visszafordult. Megvolt a lehetőségem, valahogy

mégsem tudtam semmit kinyögni.

- Nem gáz, Luca – rázta meg a fejét belefáradva a némaságomba. – Ahogy

mondtad, nem tehetsz róla, hogy nem feleltél meg az elvárásaimnak.

Figyeltem, ahogy elsétál, és azon tűnődtem, miért hagytam szó nélkül. Meg

kellett volna vigasztalnom, de így legalább tiszta és világos a szakítás, bánkódik

majd egy kicsit, aztán továbblép, ahogy állította. Már ha ez tényleg lehetséges,

mert valami azt súgta, hogy most már soha semmi nem lesz ugyanaz, mint volt.

Ez egyben választ adott a kérdésemre is: nem, nem vagyok szerelmes Rissába.

Ha az vagyok, nem engedem elmenni, nem igaz?

Mindazonáltal ezek után a szar kedvem kitartott délutánig.

- Mi van itt? – toppant be Flor a garázsba, ahol csak én voltam épp melankolikus

dallamot írva az új számunkhoz.

- Na, mit gondolsz, miért maradtunk dobos és basszgitáros nélkül? – kérdeztem

tőle, mire látszott rajta, hogy leesik neki.

- Ó, Rissa elmondta nekik is? – Ledobta a táskáját a sarokba, és mint akit

semmilyen bűntudat nem terhel, leült. – Jobb így. Nem kell megköszönnöd.

- Megköszönnöm? – mordultam fel, mire felkapta a fejét és rám meredt.

- Na, ne! Nehogy már én legyek a bűnbak! Nem rémlik, hogy én megkérdeztem

van-e barátnőd? Te voltál, aki a dalszövegírós rizsát lökted, Luca Mangini! Ez a

te sarad! – Könnyű lett volna hibáztatni. Túl könnyű.

- Jól van, tudom! Fogd be inkább!

- Nézzenek oda, csak nem szomorkodsz? – vihogott fel.

Vetettem rá egy figyelmeztető pillantást, de nem hagyta abba, nekem meg még

kedvem se volt veszekedni vele. Különben is igaza volt. Jó, nem szomorkodtam,

azért az túlzás, de piszkált a dolog. Már-már vártam, mikor töri rám az ajtót

Sage vagy valamelyik bátyjuk, hogy betuszkoljanak a csomagtartóba, aztán

teljesen pucéran kitegyenek valami sivatagban vagy az idősek otthonában. Vagy

esélyes, hogy az egyszerű orrba vágást választják majd.

Egyik sem történt meg, még a „bánkódásom” végére sem értem, mikor Cenzo és

Sage megjöttek, mintha mi sem történt volna. Legalábbis, mintha nem tudnának

Rissáról és rólam.

- Mi van veled, hogy le sem ordítod a fejünket? – röhögött Cenzo, míg Sage

komoly pillantást vetett rám.

- Most mi ez Rissával? Hányszor fogtok még szakítani aztán összejönni? Mert

kezdek belefáradni...

Nem néztem oda, de a szemem sarkából láttam, hogy Flor bamba képet vág,

mint aki nem is érti, miért nem támadtak azonnal nekem – ami még jogos is lett

volna –, én meg lazán vállat vontam. Ha ők nem tudják a részleteket, kizárt,

hogy én avassam be őket. Elvégre egyben akartam tartani a bandámat.

- Ez most végleges, átbeszéltük és megegyeztünk, hogy vége – mondtam, és

még csak nem is hazudtam. Elvégre ez történt.

- Mert? – kérdezte Sage.

- Mondtam már – intette le Cenzo. – Lecserélte arra a japán mitugrászra. Csak

tudnám, mi a francot eszik rajta...

- Rissát nem érdekli Koichi – jelentette ki Sage, és továbbra is engem figyelt

valami magyarázatot várva.

- Egyszerűen csak nem működött, haver!

- Ő is ezt mondta – ismerte el.

Ez eléggé meglepett, arra számítottam, hogy Rissa beszélni fog, hogy legalább

Sage-nek elmondja, mi történt, de emlékeztettem magam rá, hogy nem spicli.

Egyszer még évekkel ezelőtt Cenzo meg én felcsaltuk egy fára, ahonnét óriásit

zuhant és betörte a fejét valami kövön. Nem volt olyan vészes, tényleg csak egy

kis sebe lett, de nagyon vérzett, és Rissa úgy sírt, mintha a halálán volna.

Cenzóval már tökre betojtunk, hogy mi lesz ennek a következménye, de Rissa

hazudott mindenkinek, azt mondta, csak simán elesett, és úgy verte be a fejét.

Azóta tudom, hogy lehet rá számítani. Az a szívás, hogy könnyen elfelejtem ezt.

Végül Ethan is beesett a próbára – szerencséjére most nem akartam kirúgni a

késés miatt –, így egész normálisan zenélhettünk egy keveset. Az új számon

próbáltunk dolgozni, csakhogy előbb be kellett volna fejeznem, ami baromira

nem ment jól. Volt egy nagy lyuk az egészben, amit nem tudtam mivel kitölteni.

Persze mivel már eleve olyan napom volt, amin minden, ami elcsesződhet, el is

csesződik, semmire nem jutottam, már próbálkozni is kár volt.

- Jössz azért az Aranyrögbe? – kérdezte Sage, mikor feloszlattam a bandát.

- A számunkon kéne dolgoznia – vágta rá azonnal Flor, mintha valami kisfőnök

lenne.

- Ki megy még? – hagytam figyelmen kívül a csajt, hátha akkor visszavesz

magából. Sage kapásból válaszolt.

- Tiff talán ott lesz a barátnőivel, Rissát és Lorit én viszem. Rissa énekelni fog

ma.

- Én is megyek! – ordított fel Cenzo. Ez nem sok lehetőséget hagyott nekem.

- Jövök.

A régi szép időkben az egész brancs mehetett volna egy kocsival, most azonban

külön mentünk, Cenzo meg én a furgonnal, Sage meg a csajokkal. Futólag

láttam Rissát, de nem úgy tűnt, hogy nagyon maga alatt van, ettől egy kicsit

megkönnyebbültem. Na, mégsem tettem tönkre az életét! Túl fog lépni rajta,

annyi biztos.

- Van valami, amit nem vágok – szólaltam meg lassan. – Mikor mozdult rád,

Rissa?

- He? – meredt rám Cenzo. Lerítt róla, hogy gőze sincs, miről van szó.

- Mondott ma valamit rólad meg Nicóról...

- Mit mondott rólam? – Elég szánalmas volt a kifejezés, ami feltűnt a képén, és

nem is tetszett, de ha már felhoztam a témát, végig is mondtam.

- Hogy ti ketten őszinték voltatok vele, visszautasítottátok, mikor

bepróbálkozott.

Cenzónak továbbra sem volt lövése, miről beszélek, így felfüggesztettem a

témát. Nyilván csak félreértettem valamit, vagy ő volt kiakadva annyira, hogy

össze-vissza kezdett vagdalkozni. Nem hagytam, hogy újra belesüllyedjek az

önvádba, még azt sem vettem magamra, hogy az Aranyrögben Rissa egy Pink

számot a Why Did I Ever Like You-t énekelte, ami százszázalékban nekem

szólt. Őszintén, nem húztam fel magam, ennyi még belefért.

Mondjuk az baromira nem, ami a következő napon történt.

*

„Said woman take it slow

It'll work itself out fine

All we need is just a little patience

Said sugar make it slow

And we'll come together fine”

- Guns n Roses: Patience

Sage

A nyomorúságos szerelem nélküli napoknak végleg befellegzett. Végre

visszakaptam Tiffanyt, ami boldoggá tett, rögtön el is határoztam, hogy ezúttal

mindent jobban csinálunk. Teljes összpontosítással törekedtem rá, hogy ne

kövessük el ugyanazokat a hibákat.

- Komolyan?! – biggyesztette az ajkait édesen, mikor megmondtam neki, hogy

egyelőre fogjuk vissza magunkat. Minden téren.

Először is nem telepedtem az életére, ahogy korábban megvádolt vele,

próbáltam minden nap teret hagyni neki, hadd töltse az időt a barátnőivel meg

ilyenek. Visszatartottam a romantikus megnyilvánulásokat, és a kigondolt bókok

felét is lenyeltem, nehogy túl sok legyen neki. Komolyan nehéz volt távolságot

tartani vele, de mindenképpen megérte, ezúttal minden tökéletes lesz. Ezt

tudtam, így erre gyúrtam.

- Ezt nem értem, Sage! – fordult hozzám, mikor nyíltan nemet mondtam arra,

hogy nálam töltse az éjszakát. – Már nem kívánsz?

Tiffet nem lehetett nem kívánni, de nem akartam elsietni semmit, ráadásul az

ágyam még őrizte Lori emlékét, valahogy nem tűnt helyesnek, hogy Tiffanyval

közösen használjuk. Legalábbis addig, amíg át nem tolom egy másik sarokba

vagy ilyesmi.

- Csak nem akarom elsietni – mondtam ezredszerre. – Nem emlékszel, mit

mondtál régebben? – Régebben, kimondatlan, de közös megegyezéssel így

neveztük a szakítás előtti időszakot. – Túl sok és túl szoros volt neked, nem

akarom még egyszer így elcseszni.

- De... jajj, Sage olyan hülye voltam! – bújt hozzám, és izgatóan a nyakamhoz

dörzsölte a pici száját. – Meg tudod valaha bocsátani?

- Nincs mit megbocsátanom – feleltem őszintén, eltelve boldog elégedettséggel.

- Annyira megijedtem, mikor járni kezdtél Lorindával! Azt hittem, hogy már

nem is szeretsz!

- Szeretlek.

Elhúzódott, hogy az arcomba nézzen, azt hittem, megismétli, amit mondtam, de

csak csillogó szemmel nézett rám.

- Végig szerettél? Egész idő alatt? Még amikor vele voltál, akkor is? – Nem

válaszoltam, mert nem akartam igent mondani. Volt, hogy nem gondoltam

Tiffre, de ez mégsem mondhattam neki. Szerencsére nem volt kíváncsi a

válaszra, egészen beleélte magát az örömbe. – Annyira édes vagy, olyan jó,

hogy megint együtt vagyunk!

Válasz helyett csak megcsókoltam. Igen, határozottan jó volt, még annak

ellenére is, hogy tulajdonképpen senki, aki számított, nem örült neki. Először

Rissa volt, aki olyan arcot vágott, mintha azt gondolná, valami nagy hülyeséget

csináltam – de aztán mégis örült, mert látta rajtam, hogy ezt akartam –, a

bátyáim megvádoltak, hogy úgy cserélgetem a barátnőket, mint mások az

alsógatyát, aztán Cenzo jegyezte meg óvatosan Tiff nem az a szerény kislány,

akinek gondolom.

Ezt a legutolsót tudtam, ott voltam, mikor Tiffany a fölényét próbálgatta Lorin.

Hallottam, miket mondott neki szemtől szemben, majd miket hordott össze róla

a háta mögött. Bár tudtam, hogy Tiff csak féltékeny és haragtartó, azért elég

durva volt. Azóta is egyszerűen képtelen leszállni a témáról.

- De akkor őt nem is szeretted soha? – firtatta.

- Nem akarok beszélni róla, oké? – Néha elég nehéz volt pártatlannak maradni,

de ezt kellett tennem, Lori oldalára nem állhattam Tiff miatt, de Tiffnek sem

adhattam soha igazat, mert majdnem mindenben tévedett Lorival kapcsolatban.

A semlegesség tűnt részemről a legegyszerűbbnek.

- Oké, de azért kicsit sajnálom őt, olyan kis szánalmas – sóhajtotta Tiff. Nem

akartam, de mégis kicsúszott a kérdés.

- Miről beszélsz?

- Hát Lorindáról, butus! – túrt bele a hajamba. – Nem szívesen cserélnék vele,

olyan kis gonosz voltál! Jó, nem tehetsz róla, nem haragudhat azért, mert ő

szerelmes beléd, te meg nem vagy belé, igaz? Ezt nem lehet kikényszeríteni.

- Lori szakított velem, nem én vele – próbáltam lezárni a témát.

- Tényleg? Hogyhogy? Veszekedtetek?

- Nem veszekedtünk, csak uh... elbeszélgettünk.

Komolyan nem akartam erről beszélni Tiffel, főleg nem kidumálni a részleteket,

de ő tovább erősködött.

- Akkor sem értem, fülig szerelmes beléd, miért akart volna szakítani?

- Pont azért, mert nem volt szerelmes belém – mondtam kelletlenül. – Lezártuk,

mielőtt komolyabb lett volna, ő akarta így. – Tiff belekuncogott a nyakamba.

- Jajj, olyan édes vagy, mikor nem veszed észre, ami az orrod előtt van! Nem

volt szerelmes beléd? Minden nap majd kiesik a szeme úgy bámul, és látszik

rajta, hogy majdnem elbőgi magát, mikor együtt lát minket. Komolyan nem

vetted észre? Olyan kis szánalomra méltó, néha már-már bűntudatom van,

amiért kibékültünk!

- Ne legyen! – zártam le most már tényleg, és nem is gondoltam volna többet

erre, ha Rissa nem szakít Lucával.

Úgy alakult, hogy lemaradtam az egész Koichi megcsókolja a színpadon Rissát,

amitől Luca kiakad, és ordít dologról – Tiff miatt, később mégis engem

hibáztatott, hogy nem láthatta a „botrányt” –, így csak másod- illetve harmad- és

negyedszájból értesülhettem róla. Senki nem tudta, hogy pontosan, miért történt

az egész, mert Rissa és Luca is eltűntek.

Elsősorban Rissát akartam megtalálni, de azért Luca sem jött volna rosszul,

helyettük csak Loriba botlottam. Illetve ő belém, ugyanis engem keresett.

- Rissa nincs valami jól, nem adnád oda a kocsikulcsaid, hogy hazavihessem? –

hadarta. – Visszaérek mielőtt vége a délutáni óráidnak, így nem kell ellógnod.

- Uh... nem, majd én hazaviszem – döntöttem el. – Hol van?

- De tíz perc múlva kezdődnek az óráid! Add csak ide, tudok vezetni.

- Nem érdekelnek az órák. Hol van Rissa? Mondd meg, aztán mehetsz te az

óráidra. – Továbbra is a kezét nyújtotta felém a kulcsokért, de még mindig nem

volt kedvem odaadni.

- Sage, te már eleget hiányoztál, én meg...

- Nehogy miattam dőljön meg a rekordod, ezt Rissa sem akarná – vágtam közbe

élvezve, ahogy vörös lesz az arca. Rémlett, mennyire cikinek tartja, hogy még

soha nem hiányzott egyetlen óráról sem. Tavaly még díjat is kapott érte.

Azt hittem, feladja a vitát, de végül kicsit elmosolyodott.

- Jó, akkor menjünk mindketten. De remélem, hogy nem azért csinálod, mert te

is azok közé az előítéletes férfiak közé tartozol, akik azt hiszik, a nők nem

tudnak vezetni!

- Uh... nem. – Pedig ez majdnem így van. Tudnak, csak nem olyan jól, mint a

férfiak. Loriról lerítt, hogy nem hisz nekem, ezért gyorsan hozzátettem. –

Komolyan, vezetheted, amikor csak akarod!

A tekintetén láttam, hogy ez rosszul jött ki, ugyanis nem sokat vagyunk együtt

mostanában. A barátok leszünk dolognak, amit megbeszéltünk a szakításkor,

már akkor lőttek, amikor kilépett az ajtómon. Fura lenne, ha vezetné a kocsimat.

Épp mondtam volna valamit, de ő gyorsabban reagált.

- Vigyázz, mert szavadon foglak! Menjünk akkor, Rissa a kocsidban vár. A

hátsó ülésen fekszik, meg sem találtam volna, ha nem figyelek jobban.

Elindultunk.

- Sírt vagy csak rosszul érzi magát? – kérdeztem nem tudva, mire számítsak.

- Nem sírt, csak olyan... hát, szerintem a legjobb lesz, ha hazamegy. Majd

meglátod.

Rissa valóban nem sírt, a hátán feküdt a kocsi hátsó ülésén, és a karjával takarta

el az arcát. Mikor kinyitottam az ajtót, felült, és kissé zavartan nézett rám. A

szemei kicsit pirosak voltak, de nem síráspirosak, inkább olyanok, mint mikor

nagyon megviseli valami.

- Jól vagy? – Kérdőn néztem rá a válaszért, mert biztos voltam benne, abból

mindent meg fogok tudni.

- Jól. Apa nem fog örülni, ha mindketten ellógunk.

- Hárman – mondta Lori, miközben beült hátra Rissa lábai mellé, kábé két centi

helyre. – Még soha nem lógtam!

- Nem muszáj jönnöd – felelte Rissa, de látszott rajta, hogy nem mondja

komolyan, már a lábait is arrébb húzta, és nehézkesen felült.

- Menjünk! – adta ki nekem az utasítást Lori, így beültem, és hazahajtottam.

Próbáltam hallgatózni, miről beszélnek a lányok hátul, de nem sokat értettem,

nyilván nem az én fülemnek szánták a dolgot. Rissa sokat beszélt, Lori

kevesebbet, viszont az ő arcáról könnyebb volt olvasni. Leplezetlenül fel volt

háborodva.

- Mi történt? – kérdeztem meg Rissát, mikor kiszálltunk.

- Szakítottunk Lucával – válaszolta. – Ezúttal végleg.

Abban, ahogy ezt mondta, tényleg volt valami nagyon végleges, Rissa teljesen

komolyan gondolta, sokkal elszántabban hangzott, mint korábban, mikor csak a

düh és a sértettség beszélt belőle. Most is sértett volt, de inkább mondtam volna

szomorúnak és talán megtörtnek is, amitől ellenállhatatlan késztetést éreztem

Luca felkeresésére. Elnyomtam magamban a primitív Norwood géneket, amik

arra sarkalltak, hogy vadásszak le és nyuvasszak meg minden hímet, aki bántja a

családunk nőtagjait, és lassan besétáltam a házba Rissa és Lori után.

Nem számítottam rá, hogy mindkét szülőnk otthon van abban az időpontban, de

így volt, és naná, hogy nem örültek. Sőt, apa majdnem visszaküldött a suliba,

csakhogy az kivételezés lett volna – ugyanis Rissát simán felengedte a szobájába

Lorival –, így végül maradhattam otthon.

- Sage be fogja pótolni, ugye? – nézett rám anya mosolyogva. A szemébe nézve

megállapítottam, hogy fáradtnak látszik, arra gondoltam, nyilván megint egész

éjjel fent maradt komponálni vagy ilyesmi. – Kész férfi már, el tudja dönteni, mi

a jó neki – fordult apához.

Figyeltem apát, aki mintha mondani akart volna valamit, de aztán ráhagyta

anyára. Igen, férfi vagyok, de azért nem annyira, hogy ne nyomjak egy csókot

anya arcára, mielőtt felmegyek a szobámba.

Ellenálltam az újabb kísértésnek, és nem kezdtem el hallgatózni Rissa

szobájánál – elég hangosan beszéltek ahhoz, hogy akár hallhassam is, ha

megtorpanok az ajtó előtt –, helyette inkább visszavonultam, és bekapcsolva egy

kis Avenged Sevenfoldot háttérzenének, élveztem a csendet és a semmittevést.

Eszembe sem jutott értesíteni Tiffanyt, hol vagyok, amíg fel nem hívott.

- Sage, hol a fenében vagy?! – kérte számon dühösen. Végiggondolva

emlékeztem rá, hogy az egyik barátnőjével szervezett programot délutánra, így

nem volt szüksége rá, hogy elvigyem haza. – És kivel?! Ne próbálj meg átverni!

Tudom, hogy Lorindával mentél el, többen láttak titeket!

Felröhögtem.

- Igen, Tiff Lorival jöttem el, és akkor mi van? – Kockázatos játék volt, mert ha

Tiffany felhúzza magát, talán rögtön kidob, de emlékeztettem magam a másik

emlegetett hiányosságunkra. Panaszkodtál, hogy nem vagyunk elég izgalmasak,

hát ezt kapd ki!

- Akkor mi van? – ismételte jegesen. – Ezt komolyan kérdezed?! Te az én pasim

vagy, hová mászkálsz suliidőben azzal a kis ribanccal?!

- Hé! – Oké, ez a játék mégsem volt olyan jó ötlet. – Rissa is velünk volt, ne

húzd fel magad! Csak szórakozok veled, Tiff!

Döbbent csend fogadott a másik oldalon, mintha erre számított volna a

legkevésbé, aztán már abból a kis lélegzetből, amit vett, tudtam, hogy nem

szúrtam el.

- Jajj, édesem, miért ijesztgetsz? Miért nem mondtad azonnal? Olyan gonosz

vagy!

- Féltékeny voltál?

- Nem! – tagadta le.

- Tényleg? – ugrattam.

- Tényleg! Miért lennék féltékeny egy olyan tramplira, Sage? Mármint az a lány

nem olyan ronda, de azért azt neked is el kell ismerned, hogy nem vagyunk egy

súlycsoport. Te meg nem lehetsz olyan hülye, hogy megcsalsz vele, nem?

- Ne mondj ilyeneket! – kértem. – Soha nem csalnálak meg.

- Akkor te meg ne csináld ezt velem! Miért nem szóltál, hogy elmész? El sem

köszöntél!

Eltartott egy ideig, amíg megbékítettem Tiffet, közben elhatároztam azt is, hogy

meglepem majd valamivel kárpótlásul, amiért az „érzéseivel játszottam”, de tíz

perccel később, mikor leugrottam a konyhába egy szendvicsért, meggondoltam

magam. Nem, pont az ilyen meglepetések akasztják ki őt. Ki sem élvezhettem a

Norwood féle szendvicsemet, amikor Rissa és Lori utánam jöttek.

- Sage, haza tudod vinni Lorit? – kérdezte Rissa, és elhúzta előlem az épphogy

megkezdett szendvicset.

- Nem kell, hagyd csak enni! – legyintett Lori, miközben Rissa fogott egy kést,

és levágta a kenyértorony azon felét, amibe még nem haraptam bele. – Busszal

is hazatalálok.

- Elviszlek – mondtam, visszaszerezve a megcsonkított kajámat. Eltekintettem

attól, hogy megmondjam Rissának, csináljon sajátot, úgyis azt mondaná, hogy

amit ő csinál, az nem olyan finom.

- Komolyan, jó a busz – rázta meg a fejét Lori.

- Ne hülyéskedj! – Bár hozzá beszéltem, Lori kerülte a tekintetem, inkább Rissát

figyelte, aki épp majonézt nyalt le az ujjáról. Mivel nem gondoltam, hogy ez

annyira vonzó látvány számára, arra jutottam, hogy nem szívesen néz rám. –

Messze a buszmegálló, elviszlek, úgyis még van valami dolgom arrafelé. – Nem

volt, de Lori így meggyőzhetőbb lett. Betömtem a számba a szendvics

maradékát. – Menjünk!

Kicsit elszámítottam magam, így az utolsó szóból semmit nem lehetett érteni,

ráadásul egy áruló sajtdarab is lezúgott a konyhakőre.

- Akkora disznó vagy! – csóválta a fejét Rissa, de Lori felnevetett.

Ezután kicsit oldottabb lehetett volna, de hamar visszatért a szótlanságba,

aminek nem örültem, eléggé kínos volt, mikor feszeng. A kocsiban is csak kifelé

bámult, így kibukott belőlem a kérdés.

- És hogy vagytok Karllal? – Nem sokat tudtam róluk, csak azt, hogy a srác

hívogatja meg randiznak. Lori hitetlenkedő pillantást vetett rám. – Titok, vagy

mi?

- Nem, csak nem akarok veled beszélni róla – felelte. Nem volt elutasító, csak

őszinte. Belegondolva, lehet, hogy furcsa volt szóba hozni, de rohadtul érdekelt

a válasz, így nem adtam fel.

- Abban maradtunk, barátok leszünk, nem? – kérdeztem. Lori sóhajtott.

- De, oké! – Újabb mély levegőt vett. – Röviden: sehogy. Nem vagyunk együtt.

- Hogyhogy? – Olyan látványosan kerülte a tekintetem, hogy könnyebben észre

sem vehettem volna, pedig még vezettem is közben.

- Csak nem ment. Megbeszéltük, hogy hanyagoljuk a dolgot. – Ezt nem vágtam.

- Uh... miért? Valami baj van vele? Bunkó volt vagy ilyesmi?

- Nem, Karl rendes – motyogta. – Csak...

- Csak?

- Most mi ez, kihallgatás? – mosolyodott el, de inkább zavartan, mint szívből. –

Csak nem, és kész.

- Nem kihallgatás, csak érdekel – mondtam egy-két másodperc múlva. – Mert

uh... törődöm veled, Lori, ez csak nem olyan gáz.

Hitetlenkedve nézett rám. Megint.

- Mert törődsz velem? – ismételte, mint aki hirtelen rádöbbent valamire. –

Értem! Figyelj, nem kell ezt csinálnod, tudom, hogy ciki, de majd elmúlik. Ezért

nem gondoltam, hogy jó ötlet, ha hazaviszel.

Ennek nem sok értelme volt.

- Oké, te most miről beszélsz? Mi ciki? – Úgy váltott vörösbe az arca, hogy lerítt

róla, ez neki most tényleg kínos, de még mindig nem értettem, miről van szó.

Csak egy valamire tudtam gondolni. – Köze van hozzám? Miattam nem

működik Karllal?

- Sage, komolyan, nem jegelhetnénk ezt a témát? Mit érdekel annyira Karl? –

Beismerem, talán nem érdekelt volna annyira, ha Lori nem lesz ennyire

titkolózó miatta. Mi van azzal a sráccal?

- Karlnak valami problémája van velem, és azért nem tudtatok...

- Jól van, ha elmondom, megígéred, hogy nem érted félre, és nem kezdesz el

még több hülyeséget összehordani? – szusszant fel türelmetlenül.

- Megígérem – vigyorogtam rá ártatlanul, de nem nézett rám, ami azt illeti

megint kifelé bámészkodott.

- Karl nem akar tőlem semmit, amíg nem vagyok túl rajtad. Ennyi az egész, nem

a te hibád.

Beugrott Tiff, amint azzal nyaggat, hogy Lori szerelmes belém, és egy pillanatra

még a vezetésről is elfeledkeztem. Nem, kizárt, hogy az legyen, hiszen ő

szakított!

- Mit értesz azon, hogy uh... nem vagy túl rajtam?

- Azt, amit jelent. Mindegy, Karl mondta, hogy amíg én beléd vagyok... A

lényeg, hogy adott időt, amíg kilábalok ebből, még az is lehet, hogy később

megpróbáljuk. Szóval semmi köze hozzád, ne legyél paranoiás!

- De... – Nem tagadom, ez betett nekem, mert mindegy hogyan forgattam Lori

szavait, mindig ugyanaz lett az eredmény. – Nem értem, miből kell kilábalnod?

Én... uh, belőlem? Mert ez úgy hangzik, mintha még akarnál tőlem valamit.

Kényszerítettem magam, hogy lassítsak, mert annyira bámultam Lorit, hogy az

már szabályosan balesetveszélyes volt. Jobb lett volna, ha rám néz, mert így

csak a haját és a nyakát láttam, abból meg nem sokat tudtam leolvasni. Amikor

végre visszapillantott rám, tisztán láttam, hogy feldúlt.

- Nem akarok tőled semmit, Sage! Mondtam, hogy ne értsd félre! Én csak... nem

kell törődnöd velem. Tök jól megvagyok. Még jobban megleszek, ha nem

kérdezgetsz az érzéseimről!

Az érzéseiről? Miért most arról kérdezgetek?

- Milyen érzéseidről? – Nem válaszolt. Lassan már az agyamra ment a

feszültség. – Lori, te szakítottál velem! Azt mondtad, ami kettőnk közt volt az

nem komoly, és hogy jobb, ha ott abbahagyjuk! – Nem vagyok hülye, ezt

mondta!

- Tudom, hogy ezt mondtam. Ne legyél dühös!

- Nem vagyok dühös! – mordultam fel. Oké, dühös voltam, és frusztrált, de ezt

akkor sem értettem. – Csak mondd meg az igazat!

- Milyen igazat? – mormolta. – Túlreagálod az egészet...

- Nem reagálom túl, ha azt állítod, hogy... uh, nem is tudom, mit állítasz!

Érzéseid vannak irántam? Romantikusak?

Rápillantottam a válaszért, a vörös arcával és az őszinte tekintetével találtam

szembe magam.

- Min változtat ez? Továbbléptél, együtt vagy Tiffanyval, nem látom értelmét,

hogy...

- Nem, nem látod értelmét! – vágtam közbe. – Nem elég logikus neked, vagy

mi? Elég volt ebből, Lori! Te is továbbléptél, ezt mondtad nekem, ahogy azt is,

hogy legyek Tiffanyval! Ne hibáztass, ha...

- De nekem eszemben sem volt hibáztatni téged! – csattant fel. – Tudom, hogy

boldog vagy, és örülök neki! Te kezdtél el vallatni, mintha nem lenne

tökmindegy, mi van velem!

- Mert nem tökmindegy! Érdekel, mi van veled, pont ezért kérdezem, erre te

jössz azzal, hogy... mintha belém lennél zúgva, vagy mi.

A szemembe nézett egy pillanatra, úgy, hogy abból kiolvashattam a választ.

- Igen? – kérdeztem szarul érezve magam.

- Mi igen? Hogy szerelmes vagyok beléd, Sage? Miért érdekel? Te csak törődj a

magad dolgával, én is törődök az enyémmel, mindenki boldog! – Hazugság!

A vezetés kezdett nagyon bonyolult lenni, meg kellett volna állnom, de nem

tettem, mert az volt az egyedüli dolog, amit még értettem. Lorit nem, egyáltalán

nem. Szerelmes belém? Mióta? És hogy lenne már?

- Ezt nem mondod komolyan, ugye? – kérdeztem végül. Lori bizalmatlanul

nézett rám, mintha nem lenne biztos benne, mit kérdezek. A szemei fénylettek,

mintha könnyeket igyekezne visszafojtani, de ebben nem voltam biztos. –

Szerelmes vagy belém? Most?

- Most inkább dühös vagyok...

- Lori...

- Igen! Az vagyok! – emelte fel a fejét. Határozottan könnyek voltak. – Most jön

az, hogy te nem tudtad? Azt fogod mondani, hogy sajnálod, de te mindig is

Tiffanyt szeretted? Megkérsz, hogy próbáljak meg továbblépni rajtad? Mert

ezeket mind tudom, és csinálom is!

Nem mondtam semmit, mert durván le voltam sokkolva. Szerelmes? Amit

éreztem az elég szar érzés volt ahhoz, hogy el akarjam tűntetni, főleg, hogy Lori

mellettem némán törölgette a szemét, majd kifújta az orrát is. Szerelmes belém?

De hogy a fenébe?

- Figyelj, én sajnálom... uh, tényleg nem tudtam...

- Lefeküdtem veled, mégis mit gondoltál? – szipogta, de nem vádlón, inkább

úgy, mint aki nem érti, miért nem láttam. Hirtelen én sem értettem, mármint fel

sem merült bennem...

- De hát te szakítottál velem! Miért? – néztem rá óvatosan, még mindig erősen

koncentrálva a vezetésre. Elég közel voltunk már Loriék házához, nem tudtam,

mi lesz, ha megállok, és már nem kell azzal törődnöm, hogy menjen a kocsi. Mit

fogok még érezni?

- Fontos ez? – kérdezte.

- Igen! – vágtam rá.

- Először is, mert csak kihasználtál a Saluce miatt...

- De én nem...

- Tudom, hogy nem akartad azt csinálni, és nem is úgy gondoltad, de attól még

olyan érzés volt. Sose voltál őszinte velem, ezt nem tagadhatod le! Azóta már

sokszor végiggondoltam. Ahogy azt is, hogy látnom kellett volna, hogy még

mindig Tiffanyt szereted, és nekem nem lett volna szabad beléd szeretnem...

- De...

- Erről meg nem tehetsz, tudom! Te akartad hallani! Most mégse akarod?

Akartam? Nem tudtam volna őszintén azt mondani, hogy nem, mert akartam,

még annak ellenére is, hogy rohadtul nem kellett volna.

- De, akarom – ismertem el halkan.

- Hát... ennyi – mondta vékony hangon. – Ez a kettő volt, főként az utóbbi.

Megérkeztünk Loriék háza elé, leparkoltam, elengedtem a váltót, és frusztráltan

beletúrtam a hajamba.

- Nem értelek, Lori! Nem szakítottam volna veled! Én komolyan gondoltam,

hogy...

- Megpróbálsz kiszeretni Tiffanyból? Ezt is megértettem! De szerinted milyen

érzés volt azt lesni, mikor gondolsz épp rá? Figyeltelek egy héten keresztül,

mielőtt szakítottunk, és tudod, mit láttam? Ő neked a középpont, bármerre is

ment, te utánafordultál és bámultad, mintha hozzá fogható lányt nem is ismernél.

Nézd már az én szemszögemből! Miben kellett volna reménykednem?

- El kellett volna mondanod! – vágtam rá. – Ha tudom, hogy mi jár a fejedben...

- Akkor mi lett volna? Letagadod, hogy Tiffanyt akarod? Tudod, mit? Lehet,

hogy bejött volna! De nem tettél semmit, mostanra pedig bebizonyosodott, hogy

igazam van! Hiszen vele vagy!

- Te erősködtél, hogy vissza akar jönni hozzám! – vesztettem el a türelmem. –

Még az arcomba dörgölted Karlt is!

- Hát hazudtam! Karlt azután hívtam randira, hogy láttalak csókolózni titeket! És

igen, erősködtem, mert nem tudtam elviselni, hogy olyan búskomor képpel

járkálsz a suliban! Ha nem szólok, még most sem léptél volna semmit!

Ez elhallgattatott. Mi? Annyira szeret, hogy újra össze akart hozni Tiffanyval?

Ezt mondta volna? Mert ennek így nincs értelme.

- Ez a te legnagyobb hibád, soha nem teszel semmit, csak vársz és vársz!

Remélem, hogy soha, semmi nem lesz neked túl későn! – Kinyitotta az ajtót, és

miközben kiszállt, az orra alatt motyogott. – Hagyjuk, csak felejtsd el, amit

mondtam! Nem is értem, miért akartad tudni.

Én sem értettem, figyeltem, ahogy visszafordulva lehajol, hogy a szemembe

tudjon nézni.

- Ha lehet, ez most maradjon köztünk. Ne legyen belőle Saluce ügy, kérlek!

Belenéztem a szemébe, hogy megmondjam, sosem tennék ilyet, de nem várta

meg, elkapta a tekintetét, és felegyenesedve becsapta a kocsiajtót. Miközben

figyeltem, ahogy hátra sem nézve bemegy a házba, eszembe jutott az a mondat,

ami a szakítás előtt hagyta el a száját, és amit durván félbeszakítottam. Te sem

akarnád, hogy veled maradjak, ha valaki másba lennék szerelmes, ezt mondta.

De ennek tényleg nincs értelme!

16. Csókok

„It's nice to know that you were there

Thanks for acting like you cared

And making me feel like I was the only one

It's nice to know we had it all

Thanks for watching as I fall”

- Avril Lavigne: My Happy Ending

Lori

- Elhatároztam, hogy ez volt az utolsó alkalom, amikor kisírom a szemem Sage

után. Amit csináltam az már több mint szánalmas, ezt nemhogy Sage, egyetlen

pasi sem érdemelte. Méghogy nem tudta, hogy szerelmes vagyok belé! Ennyire

vak nem lehetett! Egyszerűen nem érdekelte, hiába is áltatom magam olyan

gondolatokkal, hogy Sage kedves és törődő, végső soron ugyanolyan, mint

Luca! Hogy nem vettem észre eddig!

- Azért ez egy kicsit túlzás – jegyezte meg Meredith halkan, és a fenébe is, igaza

volt. Csak jól esett Sage-et hibáztatni, nem akartam magamat okolni.

Még előttem volt az arca, ahogy rájött, szerelmes vagyok belé, én meg azon

kezdtem gondolkodni, hogy talán tényleg hibáztam, amikor elengedtem. Mi van,

ha tényleg velem maradt volna lemondva Tiffanyról? Ugyanakkor én nem

tettem boldoggá, ez biztos. Velem sosem volt olyan, mint vele. Nem kellett

volna elmondanom, hogy szeretem!

Most biztosan bűntudata van, és bár elvileg boldog, hiszen ott van neki Tiffany,

mégis zavart, hogy talán egy kicsit emészti magát miattam. Majdnem jobban

zavart, mint az, hogy én totálisan a padlón vagyok, ami ha belegondolok,

borzasztóan nevetséges. Nem is akartam belegondolni, főleg azután, mit

mondtam ki hangosan.

- Jó, de akkor sem sírok többet! – szögeztem le.

- Ez teljesíthető – bólintott rá, és tovább tolta a bevásárlókocsiját.

Apám megígérte neki, hogy elmegy vele bevásárolni, de az utolsó pillanatban

lemondta, így Meredith engem hívott fel, ráérek-e Mivel jócskán ráértem

(egyetlen barátnőm, Rissa kicsit maga alatt volt, programok kilőve), azonnal

igent mondtam, addig sem kellett otthon emésztenem magam azon, milyen

hülye vagyok. Elmondani Sage-nek, hogy szerelmes vagyok belé a lehető

leghülyébb ötlet volt! Csakhogy akkor, amikor kérdezte, képtelen voltam újra

hazudni neki.

- Hazudnom kellett volna neki, mikor kérdezte? Vagy kitalálni valami

történetet? Esetleg egy féligazság is jobb lett volna, mint ez? – kérdezgettem

Meredith-et, de nem tudott konstruktívan hozzászólni, így tanácstalan

maradtam.

Végül is az utóhatás annyira nem volt kellemetlen, még aznap délután újra

találkoztam Sage-dzsel, amikor az Aranyrögbe mentünk (Rissa ötlete volt, az

éneklés kicsit jobb kedve derítette) de egyikünk sem említette az alig pár órával

korábbi vallomásomat. Habár Sage kerülte a tekintetem, nem volt vészes,

úgyhogy arra gondoltam, talán csak felfújtam az egészet. Mármint neki nyilván

nem olyan nagy ügy, nem?

- Az igazat mondtad – döntötte el Meredith, és bedobott a kocsiba néhány doboz

vajas kekszet. – Ez mindenképpen dicséretes, és legalább nem mondhatja, hogy

félreértettétek egymást. Talán most átgondolja a dolgokat, és rájön, milyen

különleges lány vagy.

- Biztosan – nevettem el magam keserűen. – Tudom, hogy én más vagyok, mint

Tiffany, lehet, hogy sok szempontból, amik inkább nekem fontosak még jobb is,

de Sage-nek ő kell, ez nem olyasmi, amit átgondolhat. Vele annyira másképp

bánik, ha látnád...

Sóhajtottam, amit rögtön megbántam, mert untam már, hogy átlag minden

ötödik percben újra meg kell fogadnom, hogy kiverem a fejemből.

Meglehetősen fáradságos volt.

- Hogy másképp? – kérdezte Meredith, mire csak kibukott belőlem.

- Tegnapelőtt láttam, hogy szedett neki valami virágot az udvarban – kezdtem.

Ez tökre hülyén hangzott, így gyorsan folytattam. – Állandóan kedveskedik neki

valamivel, megérinti, mintha attól félne, hogy hirtelen eltűnik... Tavaly küldött

neki zenét az iskolarádióban, néha csokit vagy egy szál rózsát hozott neki,

vacsorát főzött, hogy megünnepeljék a féléves évfordulójukat – soroltam.

Meredith arcán feltűnt a tipikus milyen édes fiú lehet kifejezés, amit kérdő

tekintetemre gyorsan eltüntetett. – Nem az ajándékokat irigylem, hanem azt a

nagy figyelmet, amit fordít rá. Tudod, amíg együtt voltunk, én soha nem kaptam

semmit tőle, de... Amikor láttam, hogy leszedi azt a virágot neki, a fenébe, még

csak nem is virág volt, hanem valami gaz, úgy éreztem, megszakad a szívem!

Tudom, hogy majd elmúlik – tettem a végére. – De egyelőre olyan, mintha...

egyszerűen nem tudom annyira elfoglalni magam, hogy ne jusson eszembe.

- Megértem – bólogatott Meredith. – Megmondjam, mit csinálj? Randizz

másokkal. Nem kell komolynak lennie, még csak nem is kell, hogy kedveld

őket, csak mozdulj ki. Nem bántásból mondom, de az nem fog segíteni, ha

velem töltöd minden idődet. Szombat van, ne mondd, hogy nincs egyetlen buli

sem, ahová meghívtak.

Régi Lorit senki nem hívta volna sehová, de újdonsült népszerűségfélémhez

jártak az értesítések minden buliról. Megerőltettem az agyam, és felrémlett

Shawn, aki említett valamit.

- Ki az a Shawn? – hámozta ki a nevét Meredith a motyogásomból.

Gyorsan elmondtam, mire szinte rám parancsolt, hogy hívjam fel mihamarabb,

nehogy lemaradjak a partiról. Régi Lorinak még a száma sem lett volna meg egy

ilyen népszerű srácnak, most meg csak ki kellett keresnem a mobilomból.

Pontosan Sage neve alatt volt, ami még nagyobb löketet adott az

elhatározásomnak. Igenis felhívom Shawnt!

- Lorinda! – szólt bele egész lelkesen, mintha nem is az első, hanem a

milliomodik alkalom lenne, hogy mobilon beszélünk.

- Szia, azt akarom kérdezni, hogy az a buli, amiről beszéltél...

- Nem, te sem hozhatsz énekeseket, megmondtam, hogy az én bulimon tilos

énekelni!

- Csak a címet szerettem volna elkérni – mondtam. – Bár Rissát és Karl hívtam

volna magammal, de ha nem jöhetnek, akkor én sem megyek.

- Ne már, el kell jönnöd! – győzködött, mintha nélkülem nem is lenne parti.

- Hozhatom Rissát és Karlt? – tettem még egy próbát. Türelmetlen morgást

hallatott.

- Jól van, de nincs éneklés, mondd meg nekik. Különösen a csajnak! A végén

még megvádolnak részrehajlással!

- Már így is megvádoltak, nem? – mosolyodtam el. Ez történetesen egy

nevetséges dolog volt, akárhányszor mi, zsűritagok szóba álltunk az egyik

versenyzővel, máris elindultak a vádaskodásokat. Megmondták, hogy ezeket

hagyjuk figyelmen kívül (hiszen azt mégsem tehetjük, hogy nem beszélünk

senkivel a suliban), de azért mindig mindenki figyelte, mit csinálunk. El lehet

képzelni, milyen pillantásokat kaptam anno Sage vagy Rissa miatt. – Nyugi,

nem fognak énekelni.

- Jól van, hétkor kezdünk nálam, aztán majd meglátjuk.

- Na, látod, milyen egyszerű volt! – lelkendezett Meredith, miután eltettem a

mobilom. – Mit veszel fel?

Meredith nagyjából úgy gondolkozott, mint Alicia, legalábbis a bulik terén, így

ragaszkodott hozzá, hogy öltözzek fel bulisan. Nekem rövid úton elment a

kedvem a partitól, mert Rissa nem akart jönni, így csak ketten mentünk Karllal

(sajnos őt előbb kérdeztem meg, mint Rissát, már nem volt mit tenni). Értem jött

kocsival, és a Shawn házához vezető úton végig engem figyelt.

A partilány külsőm lapos szandálból, szoros, fekete nadrágból, és Meredith

egyik topjából állt, amit rám tukmált, mert szerinte túl kihívó. Mármint neki az ő

korában, nekem még megfelel.

- Egyszer vagy tizenhét éves, és pasizni mész! – győzködött, amikor a tükörben

kétkedve nézegettem a melleimet. A top nem volt túl kivágott, de a melleim így

is olyan hangsúlyt kaptak... Valóban úgy néztem ki, mint aki kész felszedni az

első pasit, holott ez még mindig nem állt szándékomban.

- Miért? – kérdezte Meredith. – Ha jól érzed magad, az még nem a világ vége.

Táncolsz valakivel, csókolóztok, ha pedig túl messzire megy, lekoptatod. Vagy

ha akarod, akár elmehettek a végsőkig is, ettől még nem leszel rosszabb ember.

Csak csináld, amit akarsz, Lorinda.

Így hát úgy néztem Karlra, mint lehetséges jelöltre mindehhez. Nem, lefeküdni

határozottan nem akartam vele, de miért ne táncolhatnánk? Miért ne hagyjam,

hogy megcsókoljon, ha ahhoz van kedve? Vagy talán a mellemet akarja majd

megfogni? Ha nem tetszene neki, nem bámulná, nem igaz?

Shawn házában kiderült, hogy egyiket sem szándékozik tenni. Rendben van,

hogy megbeszéltük, barátok leszünk egy darabig, de ez nem jelentette, hogy

csak leülünk és beszélgetünk egy csomó olyan emberrel, akit nem is ismerek.

Pontosan ezért nem bírtam a híres embereket, nem lehetett levakarni róluk a

tömeget. Két lány – ráadásul együtt! – még be is próbálkoztak Karlnál, ekkor

döntöttem el, hogy nekem ebből elég volt. Szerintem Karl észre sem vette, hogy

leléptem.

Korai lett volna hazaindulni, így gondoltam szétnézek a házban. Shawn szüleiről

lerítt, hogy nem keresnek keveset, és hogy istenítik az egyetlen fiúkat. Volt egy

egész fal mindenféle érmekkel, oklevelekkel meg kupákkal. Néhány fényképen

Shawn még egészen kicsit volt, szélesen mosolyogva tartotta fel az épp

megnyert trófeát.

- Látom, lenyűgöz a dicsőségfalam! – ijesztett halálra a fal főszereplője. Ahol

álltam, nem volt olyan hangos a zene, de Shawn még mindig hangerőtúlordító

üzemmódban csevegett. Szerencsére észbe kapott, és lehalkította magát. –

Fogadjunk, hogy neked is van egy, tele tanulmányi elismerésekkel.

- Nincs – ráztam meg a fejem, mert bár volt pár ilyesmim, nem szerettem

közszemlére tenni. – De ez elég klassz, gratulálok!

Csak vállat vont, mint akit nem érdekel különösebben, hogy ő a legmenőbb

sportolók egyike a suliban. Furcsának tűnt, hogy nem olyan felfújt hólyag, mint

Toby volt, aki szinte minden nap előjött a sportteljesítményével, meg ilyenek.

Ha nem ismertem volna Lynn történetét Shawnról, azt mondtam volna, hogy

egy rendes srác.

- Jól látom, hogy nem érzed a bulihangulatot? – vigyorgott rám, majd választ

sem várva megfordult. – Kövess, az én partimon senki sem unatkozik!

- Hová?

- Fogadjunk, hogy meg tudlak tanítani valamire, amit még nem tudsz!

- Inkább ne fogadjunk, elhiszem. – Erre nevetett.

Jobb ötletem nem lévén mentem utána. Egy nagy konyhában kötöttünk ki, ahol

Shawn tálcát és egy nagy kést vett elő.

- Az meg mire kell? – kérdeztem értetlenül (valamiért arra gondoltam,

szendvicset akar csinálni nekem), de ő csak sejtelmes mosolyra húzta a száját.

Sótartót és lime-ot rakott a tálcára, az utóbbit elkezdte felszeletelni.

- Tequilát akarsz itatni velem?

- Na, elrontod a meglepetést! – intett a késsel. – De igen, gondoltam

megtanítalak, hogyan kell. Vagy már szakértő vagy?

Hitetlenkedve néztem, ahogy poharakat és egy üveg italt is tesz a tálcára.

- Eddig csak filmben láttam ilyet – ismertem be.

- Kövess! – ismételte, és a tálcával kifelé indult.

Mentem utána. Egy csendes sarokban kötöttünk ki egy kis kanapén, ami előtt

üvegasztal állt, erre tette le Shawn a tálcát.

- Kezdhetjük! – dörzsölte össze a kezeit, miután mindent sorba rakott az

asztalon. Két poharat megtöltött tequilával, a sótartót és a lime-szeleteket elém

tolta. – Figyelj engem!

Stílusosan megnyalta a kézfejét, mielőtt sót szórt rá, hogy „tapadjon”, aztán

lenyalta a sót, ledöntötte a piát, és bekapott egy szelet lime-ot. Jól láthatóan

büszke volt magára.

- Te jössz!

Gondoltam, egyszer vagyok tizenhét éves, nyaltam, szórtam, megint nyaltam, és

megittam a tequilát, ahogy Shawn, csakhogy én kis híján visszaöklendeztem az

egészet, olyan borzalmas volt. Shawn résen volt, és lime-ot nyomott az ajkaim

közé. A fogaimmal kipréseltem egy kis levet, és lenyeltem az undorító ízre.

- Na? – vigyorgott Shawn.

Végiggondoltam a választ, miközben a lime-ot rágcsáltam.

- Ez volt a legrosszabb dolog, amit valaha ittam – döntöttem el. Shawn nevetett.

- Tudom, hogy akarsz még egyet! – mondta csúfolódva.

Nem akartam. Vagy mégis?

- De csak egyet – kötöttem ki, közben ő már töltött is.

- A szívfájdalmakra – bólintott.

Ittunk még a szakításokra (ő is most szakított a barátnőjével), az új reményekre,

és a szexi lányokra, akik a mutató és hüvelykujjuk közötti területről szopogatják

le a sót, mert az olyan vadító állítólag (és Shawn rávett, hogy én is csináljam).

Egész jól elvoltunk ketten, hamar ellazultam, és hallgattam Shawn poénos

történeteit, az egyik épp Tobyról szólt, aki állítólag olyan részeg volt, hogy

belepisilt valakinek a fagyasztószekrényébe.

- Ez nem vicces – mondtam, de nevettem, mert Shawn olyan jól tudta utánozni

Toby bamba képét. – Undorító!

- Az – értett egyet vidáman, átkarolva a vállam. – Nem is értem, hogy tudtál vele

járni. Egy igazi pöcsfej!

Vállat vontam, nem tudva mire vélni ezt az átkarolást.

- Értett hozzá, hogy kedvesnek tettese magát – mormoltam.

- De te okosabb vagy annál, nem? Ilyen édes lányoknak nem szabadna

baromarcúakkal lógni!

Nem ittam eleget ahhoz, hogy ne furcsálljam, Shawn viselkedését. Édes lány, ez

lennék én?

- Te most flörtölsz velem, vagy mi? – kérdeztem meg. Szélesebb lett a mosolya,

kilátszottak a fogai is, én meg elámultam, milyen szépek. Mármint a fogai.

- Próbálok. Probléma?

- Nem – vágtam rá rögtön. – De miért velem? Egy csomó másik lány van itt,

akik jobban örülnének neki.

- Áú! – mondta, mire realizálódott bennem, hogy ez rosszul jött ki.

Magyarázkodtam volna, de Shawn megmondta, miért én. – Téged kedvellek.

Már mikor randira hívtad Karlt, akkor is azt gondoltam, van valami ebben a

lányban...

- Ez egy béna szöveg! – nevettem el magam.

- De igaz! – felelte rögtön.

Ez elhallgatott, és csak néztem rá. Helyes volt, és kedves velem. Pont olyan srác,

akiről Meredith beszélt, akivel jól érezhetem magam. Rápillantott az ajkaimra,

és közelebb hajolt.

- Mindenki néz! – bukott ki belőlem kicsit bepánikolva.

- Senki nem néz – felelte le sem véve rólam a szemét.

A követező ellenérv az lett volna, hogy ő nem Sage, de ezt nem mondhattam,

mert azért voltam itt, hogy elfelejtsem őt. Shawn a két kezébe fogta az arcomat,

és gyengéden felfelé emelte. A tenyerének lime illata volt, ami nem is tűnt

kellemetlennek. És szép kék szemei voltak, amik az elfogyasztott tequila

ellenére sem tűntek zavarosnak. Megadtam magam, mikor lehunytam a szemem,

közelebb hajolt, és megcsókolt. Meglepetésemre nem volt a világmindenség

legrosszabb csókja, még viszonozni sem esett nehezemre. Shawn gyengéden

tartotta az arcomat, most már csak fél kézzel, a másikat hagyta kalandozni a

csípőmön, és az oldalamon. Jó érzés volt, egyszerűen csak nem az, ami nekem

kellett. Eltoltam magamtól Shawnt.

Ő nem is próbált erősködni, bár némileg csalódottnak tűnt.

- Ez Sage Norwood miatt van? – kérdezte.

Szomorúan megráztam a fejem. Shawn tévedett, egy csomóan figyeltek minket,

főként lányok.

- Csak tényleg nem állok még készen – mormoltam, remélve, hogy a

közönségünk nem hallja. Ezt igazán nem értettem, mi értelme van másokat

bámulni, főleg ilyen pillanatban? – És egy olyan srácot kerestem, akivel csak

szórakozni lehet, kapcsolatot semmiképp nem akarnék. Ez nem lenne

tisztességes veled. Főleg nem Lynnel.

- Ha csak szórakozni akarsz, nekem az is... Hé, mi köze van ehhez hozzá?! –

esett le neki, mi csúszott ki a számon.

- Semmi – visszakoztam. – Csak ti nem vagytok jóban, ő meg a barátom...

Gyanakodva nézett rám, mintha összeálltam volna a legádázabb ellenségével,

ami azért volt érdekes, mert bár nem ismertem olyan régóta Lynnt, tudtam, hogy

ugyanígy nézne rám.

- Te eltitkolsz előlem valamit! – mondta, mintha legalábbis kötelességem volna

minden titkomról beszámolni neki. – Mi köze ennek hozzá, mi? Csak mert ő

nem akart járni velem, megtiltaná a barátainak is?

- Nem, pont az, hogy ő akart – mondtam értetlenül. Miről beszél? – Hülyeség

volt ez a csók is, nem fog jólesni neki, ha megtudja.

- Ő akart? – ismételte Shawn. – Szerintem te félre vagy informálva.

- Miért szerinted hogy volt? – kérdeztem, mire elmondta.

Aztán én is elmondtam, azt a verziót, amit én tudok, a csókot pedig teljesen

elfelejtettük.

*

„I gotta find my place

I wanna hear my sound

Don't care about all the pain in front of me

Cause i'm just trying to be happy”

- Leona Lewis: Happy

Rissa

Úgy éreztem magam, mint egy rongy, amit nem csavartak ki elég alaposan. Még

az ágyból sem volt kedvem kikelni, így csak bámultam az ablakon beszökő

napsugarakat, és azon tűnődtem, miért ne maradhatnék egész nap a szobámban.

Épp azt próbáltam eldönteni, próbáljak-e aludni egy keveset, amikor kiabálás

hangjai ütötték meg a fülem. Máskor nagyban tettem volna rá, hiszen amennyi

srác a házunkban tanyázik, az ilyenek mindennaposak, de ez az ordítozás

kifejezetten lánytól származott, és határozottan nem a mi házunkból szűrődött

ki. Carla hangja volt.

Úgy, ahogy voltam, kiugrottam az ágyamból, és átrohantam a bátyáim közös

szobájába. Kis híján átzúgtam Bradleyn, aki a földön aludt egy hálózsákban – és

meg sem érezte, hogy alaposan belerúgtam –, aztán megkerülve az ágyat,

amiben Dylan aludt, óvatosan Tony ágyára térdeltem, és kinyitottam az ablakot.

- ... mert ilyet nem titkolunk el egymás elől, azért! – visította Carla olyan

hangosan, hogy Tony megrezzent az ágyában.

- Mi ez? – mormolta. – Mit csinálsz, Rissa?

- Cssss! – pisszegtem le, mert hallani akartam Nico válaszát. Naná, hogy ő nem

alacsonyodott le a kiabálásig, így nem is értettem, mit felelt.

- Nem érezted fontosnak, hogy megmondd?! A barátnőd vagyok az Isten

szerelmére!

- Csukd má’ be az ablakot! – hördült fel Bradley.

- Nem olyan nagy ügy?! Az nem olyan nagy ügy, ha van egy alkoholista,

perverz nagyapád, akinek nem szívesen mutatsz be...

- Ezt a szöveget! – röhögött Tony.

- Cssss!

-... de te nem tudsz olvasni! – Felnyögtem.

- Ribanc! – csúszott ki a számon halkan. – Miért ne tudna olvasni? – Azt

hiszem, Nico és épp ezt mondta neki, de Carla ki volt akadva.

- Ezért olvastattad fel velem az anyagot, mi?! És én még azt hittem, szereted a

hangomat, vagy...

- Most komolyan azért dühös, mert Nico diszlexiás? – hitetlenkedtem. Ez még

csak nem is olyan súlyos, miért nem néz utána, miről beszél? Nem lenne nehéz,

én megtettem!

- Szerintem inkább a titkolózás miatt – jegyezte meg Dylan, akit ezek szerint

szintén sikeresen felébresztett az ordítozás.

- Egy ilyennek én se szívesen mondanám el! – feleltem, és tovább hallgatóztam.

Carla nem akart nyugodni.

- Ezért van Rissa könyveivel teleszórva a szobád?! Őt használtad előttem, mi?

Ez annyira jellemző! – Nehogy már engem is belekeverjen! Azt kívántam, bár

hallanám, mit mond Nico. – Ez a kifogásod?! Ő persze tudta!

- Naná, hogy tudtam – méltatlankodtam. – Évek óta ismerem, te meg alig pár

hete!

- Szerintem nem hallanak téged – ült fel Tony, és hunyorogva kinézett az

ablakon. – Nem szép dolog hallgatózni!

- Kit érdekel? Hallani akarom! – Mivel már úgysem aludt egyik bátyám sem,

sarkig tártam az ablakot.

-... jó, most már értem! – Carla hangjába már egy kis gúny is vegyült. – Nagyon

édes történet! Teljesen meghatódtam! De tudod, mit? Keress másik balekot,

mert én nem fogok többet felolvasni neked! Menj a francba, Nico, végeztem

veled!

Szavait nem meghazudtolva egy perc múlva hangosan becsapódott a bejárati

ajtó Carla mögött. Derékig kihajolva az ablakon, még pont láttam a csaj hátát. A

hangulatát a cipősarkainak dühös csattogása jelezte. Alig halt el a hang, Tony a

bokámnál fogva visszarántott a házba.

- Na, kis pletykafészek, most menj, hívd fel Lynnt, meséld el neki, mit hallgattál

ki, minket meg hagyj aludni!

Bár Tonynak fogalma sem lehetett róla, ezt fájt, mert eszembe jutott, mennyire

hiányzik Lynn, és hogy nem hívhatom fel, és nem is mehetek át hozzá, ahogy

egyébként tényleg tettem volna. Kedvetlenül mentem vissza a szobámba

felöltözni, és hogy eltereljem a figyelmem Lynnről, azon tűnődtem, menjek-e át

Nicóhoz beszélgetni. Biztos nem túl jókedvű, amiért Carla otthagyta, lehet, hogy

szívesen beszélne velem. De mi van, ha nem és csak zavarom? Lucával sem

lenne jó összefutni...

Ahogy Lucára gondoltam, megrohantak azok az érzések is, amiket próbáltam

figyelmen kívül hagyni. A veszekedésünk, ami kábé csak az én részemről volt

veszekedés, hiszen őt teljes mértékben hidegen hagyta nyomta a lelkem, de

legalább most már tisztán láttam mindent. Luca és én nem illünk össze,

bármennyire is próbálkozom, ebből soha nem lehetett volna semmi. Fájt a

gondolat.

Végül mégiscsak úgy döntöttem, átmegyek Nicóhoz, elvégre, miért ne? Mindig

is jó barátok voltunk, még azt is mondta, hogy olyan vagyok számára, mint egy

húg, talán örül majd nekem, még annak ellenére is, hogy mostanában eléggé

elhidegültünk egymástól. Pontosan azóta, hogy egyetemre ment. Pedig mennyire

jó lenne ugyanúgy lenni, mint régen. Jó, nem pontosan ugyanúgy, de hasonló

módon, szimplán barátokként. Nico az egyik legértékesebb barátom, és most,

hogy Lucát és Lynnt elveszítettem, muszáj mindent megtennem azért, hogy

Nicót megtartsam. Ezzel az elhatározással mentem át hozzá.

Tanultam a korábbi esetekből, megálltam a szobája előtt, és tisztességesen

bekopogtam.

- Gyere be! – válaszolt rögtön, mire benyitottam, egyelőre óvatos

arckifejezéssel.

Csak egy pillantást vetett rám.

- Hallottad – jelentette ki, és már fordult is vissza a dolgához. Ahogy néztem,

könyveket szortírozott.

- Kicsit nehéz volt nem hallani – ismertem el elhallgatva, hogy a legjobb

hangzás érdekében az ablakban gubbasztottam. – De jól vagy? Elég durvának

hangzott, sok hülyeséget összehordott.

- Igaza volt – legyintett Nico, és két verseskötet dobott az ágyra. Mindkettő az

enyém volt, csak Nicónál tároltam őket.

- Dehogy volt igaza – vágtam rá. – Először is, határozottan tudsz olvasni,

másodszor meg miért mondtad volna el neki, hogy diszlexiás vagy? Ez nem

olyasmi, amit megemlítesz az első randikon, most nem? – Furcsán nézett rám,

mire én inkább felkaptam egy könyvet, és belelapoztam, mintha annyira

érdekelne, miről szól. – Mármint nem voltál belé szerelmes, miért kéne rögtön

mindent tudnia rólad?

Erre nem mondott semmit, sőt egész szomorúnak látszott, mintha fájna neki

Carla elvesztése. Ezt nem nagyon értettem, mert az a csaj ezerszázalékig nem

illett hozzá, de a srácok már csak ilyenek. Mint Sage, aki képes volt átmenni

totál depressziósba Tiffany miatt. Azt sem tudtam felfogni soha.

- Hogy vagy? – sétáltam mellé, és gyengéden megérintettem a karját. – Akarsz

róla beszélni?

Elhúzódott, és a kezembe nyomott egy könyvet.

- Nincs miről beszélni. Itt van a könyved, el tudod vinni? Egy csomó cuccod van

itt, és csak foglalja a helyet.

Lehet, hogy csak túlérzékeny kedvemben voltam, de ez rosszul esett. Nicónak

gyakorlatilag üres a fél szobája, szóval nem a helyről volt szó, hanem arról, amit

Carla mondott.

- Tudod, én szerettem felolvasni neked. – Talán kicsit túlságosan is. – Jó volt

együtt tanulni, hiányzik is az az idő, neked nem?

- Ahogy mondtad, tudok olvasni – felelte, és mintha oda sem figyelt volna rám.

Feladtam a próbálkozást, és a kezemben lévő könyvhöz összeszedtem az ágyon

levőket is. Az egyikből kiesett Nico egyik jegyzete. Mindig ezt csinálta,

felolvastam valamit, addig ő írogatott. Kicsit csálé, nyomtatott betűkkel, szépen

egymás alá. Messziről úgy nézett ki, mint egy vers.

- Luca mondott neked valamit rólunk? – kérdeztem meg.

- Nem beszéltem még vele – válaszolt félvállról.

- Megbeszéltük, hogy szakítunk – meséltem. – Elég durva volt, de...

Mivel tényleg nem figyelt, kezdtem megsértődni. Most komolyan, én tehetek

róla, hogy Carla itt hagyta? Nem tettem semmit, amiért ezt a közömbösséget

érdemelném, sőt, az ő szemét öccse volt, aki megcsalt, Nico pedig egyike

azoknak az embereknek, akiknek ezt elmondhatnám. De ha nem érdekli, minek

is strapálom magam?

- Jól van, látom elfoglalt vagy! – mondtam kicsit gúnyosan. – Akkor én megyek

is.

- Jó. – Ennyi? Egy jó? Menj a francba, Nico! Kezdett elegem lenni a

Manginikból. Magamhoz ölelve a könyveimet indultam kifelé, de mielőtt

becsukhattam volna az ajtót, utánam szólt. – Sajnálom, Rissa. Most nem vagyok

olyan kedvemben...

Milyen kedvében? Meg kellett volna kérdeznem, de nem tettem, csak

megbántottam távoztam. Az embernek mindig kell lennie ideje a barátaira, nem?

Különösen, ha olyan válságon mentek keresztül, mint én. Jó, persze nem lehetek

önző, neki is nehéz Carla miatt, de akkor is!

Otthon sem volt jobb a helyzet, anya elfoglaltnak tűnt apával, a bátyáim

lefoglalták a tévét valami meccs miatt, Sage pedig randira ment Tiffanyval.

Lynnt nem hívhattam fel, Fran jótékonysági sütivásáron volt, Lori pedig az apja

barátnőjével vásárolgatott. Egyedül voltam, mint az ujjam, csak délután akadt

egy vendégem. Koichi.

Már attól rosszul éreztem magam, hogy megláttam, mert időközben rájöttem, az

égvilágon semmit nem akarok tőle. Nem akartam elmenni vele a megbeszélt

randira, nem akartam újabb csókokat vele, sőt nem akartam pasit sem.

Egyáltalán. De hogy mondjam el neki ezt anélkül, hogy megbántanám az

érzéseit?

- Hülyeség, hogy nem érzem magam biztonságban? – kérdezte suttogva, mikor a

bátyáim szúrós tekintetétől kísérve felmentünk a szobámba.

- Talán ijesztőnek tűnnek, de valójában kenyérre lehet őket kenni – legyintettem.

Oké, Bradley mutogatása kicsit túlzás volt.

A szobámban Koichi leült az ágyamra, és széles mosollyal nézett rám.

Próbáltam visszamosolyogni, de nem nagyon ment. Azon gondolkodtam, mi

bajom van. Ott volt egy minden tekintetben rendes, helyes srác, akiben

megbízhatnék, akire rábízhatnám a szívemet anélkül, hogy ostoba játékokat

játszana vele, de én arra készülök, hogy elküldjem. Normális vagyok én?

- Na, mihez van kedved ma? – kérdezte Koichi. – Van az az új hely,

elmehetnénk...

- Én nem akarok sehová menni – hadartam, mire még szélesebb lett a vigyora.

- Nekem az is megfelel – mondta, és hirtelen mozdulattal átkarolta a derekam,

hogy az ölébe húzzon. Meg akart csókolni, de kapálózni kezdtem, míg végül

rajta kötöttem ki. Ő először nevetett, aztán rájött, hogy nem játszom. – Mi a baj?

– engedett el, hogy fel tudjak ülni.

- Beszélni akarok veled – mondtam, és megesküdtem volna, hogy vörös a

képem.

- Basszus, csak ne mondd, hogy megint visszamentél ahhoz a seggfejhez! –

nyögött fel.

- Nem! Annak vége van, én csak... Sajnálom, még nem állok készen egy másik

kapcsolatra. Ne haragudj, hogy azt mondtam, igen. Meg voltam zavarodva.

- Oké – bólintott lassan. – Akkor majd lassítunk. – Felém kezdett hajolni,

határozottan csókszándékkal. – Csak szólj, mikor elég.

- Elég! – mondtam gyorsan nem törődve a megrökönyödött kifejezésével. –

Félreértesz, én nem akarom... egyáltalán. Sajnálom! De attól még lehetnénk...

- Te most szórakozol velem? – mordult fel. – Most meg vissza akarsz tuszkolni

a barát zónába? Megint?

Látszott rajta, hogy nagyon nem akarja, hogy igent mondjak, de mit

csinálhattam volna?

- Sajnálom, Koichi! Nem akartalak megbántani...

- Tudod, mit? Nekem erre nincs szükségem! Fogalmad sincs róla, mit akarsz! –

Felállt, és vissza sem nézve az ajtóm felé indult. – Majd hívj, ha kitaláltad. Vagy

az sem baj, ha nem hívsz!

El sem hittem, de rám csapta a saját ajtómat. Mi van ma a srácokkal? Vagy én

lennék a hibás? Azért nem volt olyan nagy ügy ez Koichivel, csak csókolóztunk

egyszer, azt is úgy, hogy én csak félig-meddig akartam. Meg oké, beszéltünk

meg valami randifélét, de nem köteleztem el magam!

A napom ezzel el volt rontva, és már kezdett nagyon elegem lenni az elrontott

napokból, mégis, mikor Lori felhívott, hogy menjek vele és Karllal bulizni,

nemet mondtam. Nem voltam partizós kedvemben. A nyomott hangulatom

kihatott az estémre is, egyedül ücsörögtem a szobámban, és próbáltam elfoglalni

magamat, de semmi érdemlegessel nem tudtam. Már épp azon voltam, hogy

korán lefekszem, amikor észrevettem, hogy az ablakomon fény szűrődik be.

Mivel erősen szürkült odakint, tudtam, hogy csak Cenzótól jöhet.

Gyorsan odasiettem, és kilestem a függönyöm rései között. Poénos látvány

fogadott, Cenzo egy szál gatyában, kezében a gitárjával ugrált. Egyedül volt,

legalábbis ameddig beláttam, nem vettem észre senkit, ráadásul a szekrény felé

fordult, aminek tudtam, hogy van egy tükör az ajtaján. Azt hiszem, minden

normális ember visszahúzódott volna, de én csak a számra szorítottam a kezem,

és figyeltem, mit művel. Először is vicces volt, mintha egy egész rajongótábort

képzelt volna maga köré, másrészt egyetlen gatyát viselt, vagyis nyugodtan

legeltethettem rajta a szemem. Bár ő a legfiatalabb, azt hiszem, egyben a

legizmosabb is a Mangini fiúk közül. Mert oké, Nico sem utolsó látványnak, és

Luca... á, ebbe nem is megyek bele. A lényeg, hogy Cenzo nagyon jól néz ki,

szóval egészen megfeledkezve magamról csak bámultam.

Amíg észre nem vett.

Olyan volt, mintha elfelejtette volna, hogy épp mozdulat közben van, észrevett,

felém kapa a fejét, viszont a teste ment tovább, így a padlóra zuhant, egy rövid

időre teljesen eltűnve a látószögemből. Kicsit kényelmetlen volt, hogy

észrevette a kukkolásom, de aggódtam érte, ezért már ki is nyitottam az

ablakomat, mire összeszedte magát. Ő is kinyitotta az övét.

- Jól vagy? – kérdeztem félig komolyan, félig nevetve.

- Az attól függ, mióta nézel – felelte. Nevetett, de látszott rajta, hogy zavarban

van. Mondjuk, én is azt kívántam, bár venne fel egy pólót.

- Csak néhány... hm, perce – ismertem el.

- Akkor nem, a büszkeségemnek annyi.

- Azt még túléled. Tulajdonképpen mit csináltál?

- Gyakoroltam a szexi táncmozdulataim – mondta, mintha ez nyilvánvaló lenne.

– Az ilyenek nem jönnek csak úgy maguktól, vagy azt hitted? – Ami az illeti,

igen.

- Rendben, hagylak, folytasd csak. Nem fogok többet leselkedni – húzódtam

hátra, de ő előrehajolt.

- Hé, várj! És te jól vagy különben? – Jól esett, hogy megkérdezi.

- Hát... igen, végül is – gondolkodtam el rajta. – Csak durva volt ez a hét.

- Egyedül vagy? – hajolt oldalra próbálva belesni mögém. – Se barátnők, se

vadiúj, éneklő japán pasi? – tettetett hitetlenkedést.

- Tökegyedül – bólintottam rá. – De mit csodálkozol ezen? Te is egyedül vagy.

- Milyen véletlen egybeesés! – sóhajtotta színpadiasan. – Két szingli

ablakszomszéd tökegyedül szombat este... Gyere át, és csapunk egy partit, fel

tudok ajánlani egy kis maradék pizzát. Igaz, kolbászos, úgyhogy azt majd le kell

piszkálnod róla, vagy tudod, mit? Gyorsan leeszem róla neked, mielőtt ideérsz.

Talán nem hangzott annak, de ez volt a tökéletes ajánlat nekem, így két perc

múlva már ott is voltam épp elkapva Cenzót, amint két tányéron pizzát visz fel a

szobájába. És már vett fel pólót is.

- Szerencséd van, maradt egy utolsó szelet zöldséges, amit Savanna nem tudott

megenni. Tudtad, hogy vegetáriánus? Az egyik nap brokkolisalátát hozott a

suliba. Azt mondta, az a kedvence! – Cenzo megborzongott, én meg nevettem.

Igen, pontosan erre volt szükségem. Egy barátra, aki jobb kedvre derít.

A szobájában megettük a pizzát, aztán beszélgetni kezdtünk mindenféléről. Egy

ideje már nem tettük, így elég sok témánk akadt, köztük persze a dolog Luca és

köztem.

- Szóval, ez most komoly? – kérdezte. – Rád mozdulhatok bármikor vagy ez

megint olyan se veled se nélküled helyzet? Mert Luca baromira nem mond

semmit, csak nyüstöli a gitárját, és hallgat. – Olyan grimaszt vágott, amilyet

szerinte Luca szokott zenélés közben. Ami egy kicsit tényleg olyan is volt.

- Tényleg komoly – mondtam, és bár nem kellett volna mosolyogtam Cenzón. –

Luca és én soha nem is illettünk össze, nem is tudom, mit gondoltam.

- Na, ez csak kamu! – legyintett. – Kellett lennie valami igazi dolognak. Ha

titok, akkor mondd azt!

Komolyan nézett rám, én meg eltűnődtem rajta, hogy mondjam-e el. Hamar

megelégelte a csendet.

- A japán pasi miatt?

- Nem, Koichinek ehhez semmi köze... Jól van, Savanna elmondta, hogy Luca és

ő összejöttek a nyáron. – Cenzo nagyot nézett, a vigyorának már nyoma sem

volt, helyette megfeszült az állkapcsa, ahogy vázoltam pár szóban a dolgot. –

Azt mondták, nem jelentett semmit, de Luca mégsem mondta el, úgyhogy...

Mármint tudnom kellett volna, hogy...

- A francokat kellett volna tudnod, Rissa! – mordult fel. – Még én sem

gondoltam volna, hogy a rohadék megcsal téged. Pont téged!

Igazából én is azt gondoltam, hogy ennél azért egy picit többet jelentek Luca

számára. Ha nem is szeretett soha, hát a barátságunk miatt visszafoghatta volna

magát.

- Ez van – rántottam meg a vállam.

- Ha hazajön, beverem a képét neked – döntötte el Cenzo. Dühösnek látszott. –

Nem is értem, hogy a bátyáid miért nem tették már meg.

- Ők nem tudják – mondtam gyorsan, megragadva a karját. – És nem is azért

mondtam el, hogy továbbadd. Nem akarok Yoko lenni!

Komolyan nézett a szemembe, látszott rajta, hogy nem akarja annyiban hagyni,

de az utolsó mondatom meglágyította az arcvonásait.

- Yoko? Komolyan, ezzel is csak te tudsz előjönni!

- Ne mondd el, jó? – kértem. – Nem akarom, hogy mindenki tudjon róla. Főleg

nem Sage!

Nem vette le a szemét az arcomról, tűnődött, mit hozzon fel az ellen, amit

mondtam, de végül megrázta a fejét, és elfordult.

- Mintha tudnék nemet mondani, hogy ha így nézel rám! Jól van, nem szólok...

egyelőre.

- Köszönöm, Cenzo!

- Neked bármit – mondta magától értetődően. Visszanézett rám, és én rájöttem,

hogy nemcsak mellette ülök, még a karját is markolom. Feltűnt, milyen forró a

bőre, gyorsan elvettem a kezem. – Tényleg jól vagy?

- Naná – jelentettem ki magabiztosan. – Nem az a fajta lány vagyok, aki

belebetegszik az ilyesmibe. Egyszer majd csak jön valaki, aki ugyanazt akarja,

mint én. Igazán szerelmes lenni – tettem hozzá az értetlen tekintetét látva.

- Arra én is készen állok – vágta rá, mire megint nevettem. – Komolyan, szólj

csak, amikor kellek! Mi ketten egész pofás szerelmespár lennénk.

- Az biztos! – vihogtam.

- De őszintén, tetszem neked, nem? Többen is mondták már, hogy kivételesen

jóképű vagyok.

Csak nevetve bólogattam, amíg észre nem vettem, hogy ő komolyan néz rám, és

érdemleges választ vár. Gyorsan felfüggesztettem a jókedvem, kellő józanságot

erőltetve magamra.

- Persze, Cenzo. Mármint egy csomó lánynak tökre bejössz a suliban...

- De neked is? – vágott közbe. – Mert akárhányszor szóba hozom, képtelen vagy

komolyan venni engem.

- Mi? – zavarodtam össze. Most már határozottan nem volt kedvem nevetni.

- Azért, mert fiatalabb vagyok nálad? Mert csak négy hónappal, az igazán

semmi.

- Ne haragudj, én nem rajtad nevetek – mondtam gyorsan, még mindig zavartan.

– Én csak... te most nem viccelsz?

- Néha igen – ismerte el félrenézve. – De most nem. Tudod, hogy nagyon

kedvellek.

Ezt tudtam, ahogy azt is, hogy nem úgy, mint lányt, hanem csak úgy, mint

havert. Értetlenül nézhettem rá, mert megbántottságot láttam a tekintetében,

amitől rögtön borzalmasan kezdtem érezni magam. Mégis mi folyik itt?

- Cenzo, most meg...

- Mi volt az, amit mondtál Lucának? – kérdezte hirtelen. – Olyasmi, hogy

elutasítottalak, mikor bepróbálkoztál nálam.

Forróság öntötte el az arcom az emléktől, kicsit el is húzódtam Cenzótól.

- Ez történt, nem?

Úgy nézett rám, mintha megőrültem volna.

- Mi a fenéről beszélsz? Mikor próbálkoztál be nálam? Végig úgy viselkedtél,

mintha nem érdekelnélek! – Ez egy kicsit vádlón hangzott, amitől végre

magamra találtam.

- Ne mondd már, hogy nem emlékszel! Azt mondtad, hogy olyan vagyok, mint a

szar!

Frusztráltan felugrott mellőlem.

- Már múltkor is ezzel jöttél! Figyelj, csak feltűnt volna, ha leszarozom a lányt,

akit szeretek!

- Pedig ezt tetted! – csattantam fel, és én is felálltam. Csak ezután fogtam fel,

mint mondott. Szeret? Úgy érti...

- Mikor, mondd már el, Rissa! – nógatott türelmetlenül. – Frissítsd fel az

emlékezetem!

- Tavaly, amikor nagyon tetszettél nekem, arra gondoltam, talán járhatnánk is,

de te sose léptél semmit – hadartam, mire fura kifejezés költözött az arcára, amit

nem értettem. – Ezért megkérdeztelek, hogy szerinted szép vagyok-e.

Emlékszel, mit válaszoltál?

- Emlékszem – bólintott gyengéden. Nem értettem a hangulatváltozásait sem.

Döbbenten néztem, ahogy a vállamra teszi a kezeit, de olyan óvatosan, mintha

attól félne, ellököm magamtól. – Nagy butaság volt félreértened.

- Mit értettem félre? – suttogtam idegesen. Arra gondoltam, hogy Cenzo meg

fog csókolni, amitől a szívem dübörögni kezdett a mellkasomban. Akarom én

ezt?

- Rissa, én soha nem mondtam, hogy te vagy a szar! – vallotta be, amitől helyére

kattantak a dolgok.

És hagytam, hogy hozzáérintse az ajkait az enyémhez. Olyan szelíden csinálta,

hogy egy pillanatra eszembe jutott, talán ő az, aki nem is akarja igazán, aztán

rádöbbentem, miattam ilyen, mert nem tudja, hogyan fogok reagálni. Ami elég

nagy hülyeség volt, mert én voltam, aki közelebb húzódott hozzá. Éreztem a

döbbenetét, de az csak egy másodpercig tartott, utána bátran magához szorított,

és istenigazából csókolni kezdett. Olyanok voltunk, mint két őrült, akik nem

kaphatnak eleget egymásból.

17. Elég!

„It may sound absurd...but don’t be naive

Even heroes have the right to bleed

I may be disturbed...but won’t you concede

Even heroes have the right to dream

It’s not easy to be me.”

- Five for Fighting – Superman

Luca

Nem tudtam befejezni a számunkat, egyszerűen képtelen voltam akár egyetlen

rohadt hangjegyet is kipréselni magamból, ezért úgy döntöttem, félre az egész

szarozással, kiveszek egy szabadnapot, amikor nem gondolok se a bandára, se az

új számra, sem semmire, amihez köze van a zenéhez. Akármennyire is elhívatott

vagyok meg minden, azért néha nekem is szükségem van olyan napokra, amikor

csak egyszerűen egy hétköznapi srác lehetek.

- Nem fogunk ma próbálni? – esett le Flor álla, mikor megmondtam neki, hogy

menjen haza, és csinálja azt, amit a Saluce nélkül szokott.

- Pontosan – biccentettem, és számba vettem, milyen programok közül

válogathatok. – Nekünk is kell egy szabadnap.

- Ja, miután befejezted a számot, felőlem egy egész hetet is lazsálhatsz! De

most? Elment az eszed, Luca Mangini?

- Azt csinálok, amihez kedvem van! Fejezd be te, ha annyira akarod! – Naná,

hogy ezt csak úgy odavágtam, sosem hagynám Flornak, hogy belepiszkáljon a

dalomba.

Zsebre vágtam a furgon kulcsait, és elindultam kifelé.

- Jézusom, ez ugye nem Rissa miatt van? Mert, ha szerelmi bánatos vagy, azt

sürgősen tedd félre! Munkára! – ugrott elém, mint aki kész a testével

megállítani. Megszívta.

- Tűnj el az utamból! – ragadtam meg a karját, és simán kikerültem. Mégsem

volt olyan elszánt.

- Ezt nagyon meg fogod még bánni! – förmedt rám, aztán mintha otthon lenne

odasétált a kanapéhoz, és levágódott rá.

Vállat vonva sétáltam ki, és beültem a furgonba, hogy elmenjek valahová. Fél

órányi céltalan kocsikázás után – ami idő alatt végig az járt az agyamban, mi

kéne még a számomba – kikötöttem a park azon a részén, ahol az utcai zenészek

keresték a kenyérre valót. Amikor még kiskölyök voltam, sokszor fantáziáltam

arról, hogy elszököm otthonról, és én is zenével keresem meg a pénzt, amíg egy

újdonságot kereső zenei producer ki nem szúr magának, és sztárt nem csinál

belőlem. Azzal ámítottam anyámat, hogy csak egy kis szerencsére van

szükségem ahhoz, hogy utána boldog tulajdonosai lehessünk egy

álomjárgánynak, vagy aminek csak akarunk. Anyám csúnyán véget vetett az

álmodozásnak, mondván, ha meg merek szökni a föld alól is előkerít, és nem

egy luxuskocsinak leszek tulajdonosa, hanem két akkora anyai pofonnak, hogy

kiverem a fejemből a hülye ötleteimet. Ezt akkor személyes sértésnek vettem,

mert azt gondoltam, nem bízik a tehetségemben, de aztán megkaptam a vágyott

gitáromat és engedte, hogy az új ház garázsát használjuk gyakorlásra. Szinte már

el is felejtettem a szökés gondolatát.

Vigyorognom kellett a gondolatra, milyenek voltunk, mi hárman – Nico, Cenzo

meg én – bandának, azt hittem, tökéletesek vagyunk, az emberek meg hülyék,

amiért nem fedeznek fel minket, közben meg saját zenénk sem volt, csak hülye,

néha hamis feldolgozásokat nyomtunk. Aztán Sage átvette Nico helyét, és fél

évvel később jobban szóltunk, mint valaha, meglettek az első saját dalaink, mire

megint azt gondoltam, itt lenne az idő. Kitörni, megmutatni, hogy különlegesek

és felejthetetlenek vagyunk. És most van a Saluce Florral, Ethannel meg Cenzo

idióta basszusgitárjával, amivel naná, hogy a fejemre fog nőni... De most van itt

az időnk, ezúttal tényleg!

Hogy a francba juthatott Rissa eszébe, hogy ezt valaha is feladnám érte?

Nyilván nem tenném meg, még csak fontolóra sem venném, mégsem tudtam

szabadulni a könnyes, vádaskodó képétől. Az előző napi bánkódásomból

mostanra masszív bűntudat lett, ahogy egyre újabb és újabb dolog jutott

eszembe róla, amiért fontos nekem. Mert gyakorlatilag az utóbbi öt évben

mindenhol ott volt, amikor kellett, együtt nevettünk, együtt szívtunk, jóformán

együtt lettünk azok, akik ma vagyunk. Ezért bántam, hogy olyan rohadt módon

szakítottunk, és hogy nem mondtam el neki azokat a dolgokat, amiket akartam.

Még szarabb érzés volt a tudat, hogy nem árult el. Könnyű lett volna figyelmen

kívül hagyni, ha rám uszította volna az összes bátyját, de így, hogy hallgatott,

már-már a lekötelezettjének éreztem magam. Ezt megint rühelltem, utáltam

tartozni valakinek.

Amikor az egyik gitározó srác szünetet tartott, hogy a gitártokból kikotort

apróból hotdogot vegyen, megkérdeztem, játszhatok-e. Furán nézett, de vállat

vont, úgyhogy lejátszottam, ami eddig a számunkból megvolt. Rissára

gondoltam közben, de nem jöttek új ötletek, csak az érzés, hogy valamit tennem

kéne még. Mert ez nem elég.

Mire észbe kaptam, öt-hat ember állt meg előttem, és várták, hogy a dallamból

legyen valami. Elvigyorodtam, és átváltottam a Foltos becsületbe, ami szintén

nem volt még kész, de már majdnem, többféle dalszövegünk is volt hozzá.

Ó, kicsim, nem mondtam el neked?

Ha engem akarsz, a tétet emeled

Kockáztass bátran, de ez az, aki vagyok

Ha csalsz is, talán vérző sebet hagyok.

Nem direkt volt, ha jól esik, csak büntess

Úgy keverd a paklit, hogy nekem megfizess.

A becsületem foltos, ez ellen nincs mit tenni

De hagyd a múltat, csak akarj velem lenni!

Ó, kicsim, nem mondtam el neked?

Ha engem akarsz, a tétet emeled

Hiába a cinkelt lapok, az a kis jel az ászon

Talán nem éri majd meg neked a haszon.

Eszembe jutott, hogy ezeket a sorokat tulajdonképpen Rissa segített összehozni,

amikor még fogalma sem volt róla, hogy konkrétan hagyok rajta valami kis

sebet. Most pontosan olyan srácnak tűnhetek számára, aki csak játszott vele. A

következő versszak magától jött.

Próbáltalak szeretni, akartam, de még hogy

Mégis csalódtál bennem, és sírtad, hogy:

„Megbántottál, megcsaltál eltörted a szívem!”

Mit is mondhatnék, ismerted a hírem!

Nem akartam ezt, mármint, hogy ekkorát csalódjon bennem. Valójában eléggé

megdöbbentett, mikor láttam, mennyire fájt neki. Úgy sírt, ahogy még sosem

láttam sírni, mintha elvesztett volna valami nagyon fontosat, fontosabbat, mint

amilyennek éreztem magam a számára. Az nem olyan volt, mint más lányok

hisztije, akik nem tudtak megszerezni maguknak, hanem valami más. De miért

nem vigyázott jobban a hülye szívére? Én vagyok a Magányos farkas,

megmondtam neki!

Tudtad jól, a becsületem foltos

Akkor miért hoztad ezt fel pont most?

Nem tagadom, minden bűnöm igaz

Megbántam már, de ez neked nem vigasz.

Mi lenne a vigasz? Itt elakadtam, és elnyomtam még egy Ó, kicsim kezdetű

refrént, majd hagytam véget érni a számot. Addigra a közönségem egy

tucatnyira bővült, többen pénzt is dobtak a hotdogot kajáló srác gitártokjába.

Rájöttem, hogy akár ténylegesen meg tudnék élni ebből, ha nem lenne anyám,

aki infarktust kapna szégyenében, amiért a fia így keresi a pénzt. Mondjuk a

színvonal kissé kritikán aluli, legalábbis jobban megnézve a srác gönceit.

Én is vettem egy hotdogot, majd kölcsönkértem egy tollat, hogy lejegyezhessem

az új versszakokat. A problémám megoldásához nem jutottam közelebb,

ráadásul az elhatározásomat is felrúgtam. Őszintén kételkedtem benne, hogy

kibírnék egy teljes napot zene nélkül.

Késő délutánig lődörögtem a környéken, mire végre eldöntöttem, mit fogok

csinálni. Egyszerűen beszélek Rissával. Arról lövésem sem volt, mit fogok neki

mondani, de azt tudtam, hogy meg kell tennem, ne érezzem magam annyira

tetűnek miatta. Aztán a bűntudat elmúlik, én meg visszatérhetek végre a

dalomhoz.

Kellett nekem az a szám, befejezve, kiégethetetlenül belevésődve az agyamba.

Ráadásul a nyakunkban a harmadik forduló, és még szöveget is kéne írni rá,

meg begyakoroltatni a bandával.

Amikor hazaértem, Flor ugyanott volt a garázsban, épp a laptopjába mélyedve.

- Mielőtt kiakadsz, csak egy kicsit zenélgettünk nélküled. Senki nem tehet róla,

hogy nem szóltál a többieknek a szabadnapodról, és ha már eljöttek...

- Itt voltál egész nap? – kérdeztem fáradtan. Sok volt ez nekem, valaki mindig itt

lógott a garázsban, pedig magányra vágytam.

- Ja. Anyukád üzeni, hogy csak későn ér haza, rendeljetek pizzát. Hagyott kápét

a konyhapulton.

- Mit csinálsz? – Azon tűnődtem, hogy lehetne nem túl bunkón hazaküldeni.

Miért van itt folyton?

- Kapcsolatot tartok a rajongóinkkal – felelte a billentyűzetet püfölve. –

Válaszolok az e-mailekre, frissítem a rajongói oldalunkat, tweeteket küldök...

- Van rajongói oldalunk? – Ez kezdett érdekelni.

- Jézusom, már vagy egy hónapja ezt mondogatom neked! Azok után a videók

után, amiket Rissa tett fel rólatok a YouTube-ra muszáj volt összehozni egyet.

Megnézed? – vigyorgott rám.

- Meg.

A rajongói oldalunk király volt, ezt még nekem is el kellett ismernem, de még

jobban tetszett az a rengeteg ember, aki kommentálta a videókat vagy követett

minket a Twitteren. Flor mindent profin kézben tartott, sőt még a nevünkben is

írogatott mindenfélét. Először kiakadtam, amiért a nevemben irkál, de csak

vállat vont.

- Figyi, olyan, mintha te írtad volna, még a te szavajárásod is használtam. –

Megmutatott pár rövid, tényleg az én stílusomat imitáló (kivéve a

hangulatjeleket) üzenetet, amik annyira nem is voltak vészesek. – Ha kész a

számunk, írhatnál te is. Vagy szólhatnál a többieknek, hogy nyugodtan vegyék

fel a kapcsolatot a rajongóikkal.

- Oké – bólintottam rá. Mivel megint a bandával foglalkoztam, annak ellenére,

hogy reggel megígértem magamnak, nem fogok, otthagytam Flort, és felmentem

a szobámba.

Egy időbe beletelt, mire berugdostam minden papírt az ágy alá, de utána már

tettethettem azt, hogy nem foglalkozom a zenével. Kivéve, hogy magamban

dúdoltam, és hangjegyeket kerestem. Amikor kényszerítettem magam, hogy ezt

abbahagyjam, Rissa jutott eszembe, annál meg jobb volt a zeneszerzés az

agyamban. A játékomat Nico zavarta meg, mikor bejött megkérdezni, nem

eszek-e pizzát.

Mivel eltelt már pár óra a hotdog óta, lementem az adagomért. Flor még mindig

nálunk volt, a konyhában beszélgetett Cenzóval és Nicóval.

- Az az enyém – húzta el előlem a pizzásdobozt, amit kinéztem magamnak. –

Amúgy is zöldséges, nem szereted! – Mielőtt megkérdezhettem volna, mióta jár

neki saját pizza nálunk, Nico odatolta elém a saját dobozát.

- Itt van, én már úgyis befejeztem.

- Hol van Carla? – jutott eszembe, mire vállat vont, és szó nélkül kiment.

Mikor eltűnt az emeleten Cenzo felém fordult.

- Haver, lemaradtál a nagyjelenetről reggel! Miután elmentél, szakítottak.

Hangosan! Volt valami köze Rissához. Hallottam, hogy emlegetik.

- Rissához? – Miért van minden ügynek köze Rissához?

- Ő most nem azzal a Koichivel jár? – kérdezte Flor, inkább Cenzótól, mint

tőlem.

- Nemtom. Láttam, hogy volt nála ma, de hamar elment.

- Nem járnak – közöltem. – Rissa csak engem akart idegesíteni vele.

- Honnan tudod, ilyen biztosra? – kérdezte Cenzo bizalmatlanul.

- Csak tudom.

Mivel nem volt kedvem társasághoz, főleg nem dumáláshoz Rissáról felkaptam

a pizzásdobozomat, és visszamentem a szobámba. Aznapra már nem is

mutattam fel semmi hasznosat, bár ha figyelek, talán rájöttem volna, mi folyik

az enyém melletti szobában...

Reggel korán keltem, és ahogy lementem a nappaliba Florba botlottam, aki épp

anyámat szekírozta, nem látta-e a pizzájának maradékát. Kiderült, hogy a csaj

haza sem ment, a garázsunkban aludt.

- Nem akadnak ki a szüleid vagy valami? – kérdeztem, mikor követett a

próbatermünkbe.

- Nahát, érdekel? – gúnyolódott. Igazából nem érdekelt, talán csak az a része,

miért lóg folyton nálunk. – Nem anyámékkal lakok, a nagynénémet meg nem

érdekli, hol vagyok – világosított fel végül.

Biccentettem, hogy megértettem. Nézett rám egy darabig, mint aki további

kérdésekre számít, de mivel bőven elég volt a magam baja, eszemben sem volt

őt faggatni. Arra jutottam az éjjel, hogy bocsánatot kérek Rissától. Nem

kibékülős bocsánatot, a kapcsolatnak annyi, ezt felfogtam, de örülne, ha

megmondanám, azért sajnálom, ami történt. Ez jó ötletnek tűnt, el is határoztam,

hogy a próba után átmegyek hozzá.

Ethan kivételesen korán érkezett, így még volt ideje beavatni Sage-et, mit tudott

meg az exéről és Shawnról. Mint kiderült, Lori jelentős mennyiségű nyálcsere

után félrevonult a sráccal „egyéb testnedveket és tapasztalatokat cserélni”,

elkaptam Sage háborgó arckifejezését, majd Flor pillantását. Naná, hogy ő is

észrevette.

Amikor meguntam, hogy Cenzo nincs sehol, feltápászkodtam, hogy

megkeressem, és leordítsam a fejét. A folyosón futottunk össze, egyből rám

vigyorgott.

- Van egy hírem – közölte elégedetten. – De nem biztos, hogy tetszeni fog, sőt,

biztos, hogy nem.

- Ki vele! – morogtam.

- Mit szólnál, ha elvinném randizni Rissát? – kérdezte.

- Mi van?!

- Ne csináld, ti szakítottatok! Miért zavarna, ha elvinném? Ellentétben veled,

még jól is bánnék vele. – Kezdett nem tetszeni a nagy arca, de gondoltam csak

süketel, mindenféle jelentés nélkül. – Különben már igent mondott, este átjött,

és...

Elhallgatott. Az önelégült pofáját nézve, kezdett elönteni az indulat.

- És?

- Csókolóztunk – ismerte be. – Olyan volt, mintha...

Mondom, az önelégült pofája lehetett a hibás, vagy az, hogy egy nap telt el a

szakításunk óta, máris rámozdult a barátnőmre, vagy hogy egy mocskos áruló,

esetleg az, hogy van bőr a képén bejelenteni nekem... mindegy, mire észbe

kaptam rohadtul pofán vágtam.

- Mi a rossebb?! – üvöltött fel, és visszaütött, egyenesen a szemem alá.

Gyomron vágtam, mire ő szitkozódva belém rúgott, aztán valahogy a földön

kötöttünk ki, egyikünk sem akart engedni, ő amúgy is így szerette levezetni a

dühét, én meg hülye lettem volna visszakozni. Majdnem biztos vagyok benne,

hogy ki akartam nyírni. Talán sikerült is volna, ha nem rohan oda Nico, hogy

szétrángasson bennünket.

Olyan káromkodássorozatot vágtunk egymáshoz, hogy ha anyánk meghallja,

minimum szájon vág érte, Nicónak is úgy kellett ordítania, hogy fogjuk be.

Végül Cenzo kifogyott a levegőből.

- Ő kezdte! – vádolt meg.

- Mert rámozdultál Rissára, te...

- Ő is akarta! Nem tettem semmi rosszat! Élvezte!

- Élvezte? Két napja, még engem csókolt, azt is élvezte! Azt hiszed, hogy

komolyan gondolta veled? – A Cenzo arcán feltűnő kifejezéstől napokkal

később nagyon szarul kezdtem érezni magam. – Csak átcseszett, hogy engem

dühítsen!

- Tévedsz! – vetette oda magabiztosan.

- Lehettél volna akárki, még Nico is! – mutattam a bátyánkra. – Szánalmas

vagy!

Mivel nem válaszolt semmit, a győztesek büszkeségének látszatával sántikáltam

el.

*

„Well, life has a funny way of sneaking up on you

When you think everything's okay and everything's going right

And life has a funny way of helping you out when

You think everything's gone wrong and everything blows up

In your face.”

- Alanis Morisette: Ironic

Rissa

Cenzo teste forrón simult az enyémnek, mindkét kezével vadul simogatta a

hátamat, közben minden lehetséges módon csókolta a számat. Észvesztő volt az

egész, nem tudtam gondolkodni, így csak érzések egyvelege voltam, vagy talán

csak egy mágnes, ami nem tudott elszakadni Cenzo szájától. Percek, talán

negyed óra is eltelhetett, mikor hirtelen elengedett, és végignézett rajtam, mintha

nem tudná eldönteni, mi a fenét művelünk.

- Mi ütött belénk, hogy ezt eddig nem csináltuk? – mormolta értetlenül, aztán

időt sem hagyva a válaszra, megint az ajkaimra tapadt. Egy kósza gondolat

erejéig közölni akartam vele, hogy azért, mert szarnak nevezett, aztán persze

emlékeztettem magam, hogy félreértettem. Én voltam a gyémánt!

Komoly volt az a mágneses dolog, mikor érezte, hogy elhúzódnék levegő után,

utánam kapott, és mikor ő hátrált volna ki, én simultam hozzá, és csak

csókolózunk, harcolva egymás lélegzetéért. Egészen kifulladva zuhantunk az

ágyra, és ott folytattuk. Teljesen el voltam bűvölve attól, hogy Cenzo a

hevessége ellenére mennyire vigyáz rám, fölém magasodott, de nem nyomott

össze, csak a mellkasa volt az enyém felett, a szájunkon kívül alig értünk össze.

Egyik karjával mellettem támaszkodott, a másikkal lágyan cirógatta az arcomat

és simogatta a hajam. Azon kaptam magam, hogy már nem is csókolózunk, csak

nézzük egymást egészen közelről, miközben nekem olyan félgondolatok

cikáznak az agyamban, hogy lám, ilyen érzés, ha valaki szerelmes belém.

- Tényleg itt vagy – mondta hirtelen, és egy pillanatra megint az enyémhez

simította a száját. – Annyira király, hogy megláttál táncolni! – vigyorodott el.

- Igen – értettem egyet, mert így volt. Úgy nézett rám, mintha sosem látott volna

azelőtt, és én ki akartam élvezni ennek minden másodpercét. Cenzo szeret

engem! Igazán szerelmes belém, ezt el sem hittem.

- A francba, annyira gyönyörű vagy! – nyögött fel, és kicsit még tovább csókolt.

Nem is tudtam végül is mennyi ideje voltunk már a szobájában, amikor Mrs.

Mangini ránk nyitott egy rakás tiszta ruhával a karjában. Én láttam meg előbb,

mert Cenzo eléggé el volt foglalva velem. Ijedtemben gyorsan lelöktem

magamról, és felültem. Mrs. Mangini arcáról lerítt a döbbenet meg a rosszallás,

amit természetesen megértettem. Hiszen talán nem is tudta, hogy szakítottunk

Lucával, azt gondolhatja...

- Csak ideteszem a ruháid, nem akartam zavarni – mondta nyersen, majd mielőtt

válaszolhattunk volna kiment.

Cenzo hitetlenkedve nézett utána, majd vissza rám.

- Ne aggódj, biztos csak meglepődött. És nincs egyedül! – Rám mosolygott, és

még egyszer megsimogatta az arcom, mint aki még mindig nem hiszi el, hogy

ott vagyok.

- Mennem kéne – vetettem fel, miközben megcsókolt. – Késő van. – Féltem,

hogy kérlelni kezd, maradjak még, de Mrs. Mangini után valahogy fura lett

volna.

- Holnap is lesz nap – felelte Cenzo könnyedén. – Esetleg elmehetnénk valahová

délután. Ugye szeretnéd?

Rámosolyogtam.

- Igen, az jó lenne.

Megcsókolt még néhányszor és jóéjszakát kívánt vagy ezerszer, mire végül

elhagytam a Mangini házat. Könnyűnek éreztem a fejem, egész jókedvű voltam,

mindaddig, amíg nem jutott eszembe Luca, és hogy ez egy kicsi gyors váltás

volt utána. Nem, mintha bántam volna, hiszen Lucának az egész nem jelentett

semmit, de én komolyan gondoltam mindent vele, és ha most elkezdjük

Cenzóval... Őszintén, egy kicsit féltem. Mondjuk butaság volt, mikor felosontam

a szobámba, és lefeküdtem az ágyamba, még éreztem, milyen érzés volt Cenzo

csókja, az elűzte minden aggodalmamat, képes voltam nyugodtan elaludni.

Reggel – vagyis inkább már délelőtt – nem tudtam, miért érzem magam olyan

furán, aztán rájöttem, hogy Cenzo miatt. Fogalmam sem volt, hogy hogyan

tovább. Most akkor Cenzo meg én járni fogunk? Ha elmegyünk arra a randira

délután, az már minek számít? És különben is, nem kéne várnunk egy kicsit?

Mondjuk egy hetet vagy legalább pár napot. Talán előbb beszélni kéne Lucával

(bár ehhez nem sok kedvem van) és Mrs. Manginivel (akkor már inkább Luca).

- Mér’ vagy olyan komoly? – nézegetett Bradley morcosan, miközben a

reggelinek szánt narancslevemet kortyolgattam. Nem tudom, miért mániájuk az,

hogy egyek mindig normális reggelit, a bátyáim kiakasztottak, miközben álszent

módon már fel is osztották maguk között a sajtos kifliket, amiket apa nekem tett

félre. – Még mindig átmehetek, és megüthetem a srácot – ajánlotta.

Természetesen Lucára célzott.

- Nem kell, köszi – ráztam a fejemet, de a morcos kifejezés Bradley arcán

maradt. Mint említette, nem tetszik neki, hogy ennyiszer szakítok és összejövök

Lucával, mert nem tudja követni. Bele sem mertem gondolni, mit szól majd

Cenzóhoz.

Mindenkori tanácsadómhoz, Dylanhez fordultam a kérdésemmel.

- Szerinted mennyi időt kell várni egy szakítás után, mielőtt mással randizunk? –

tudakoltam halkan, ügyelve rá, hogy csak ő hallja. Szerettem Dylanben, hogy

sosem jött hülye mellébeszélésekkel, rögtön elgondolkodott a válaszon.

- Az attól függ, mennyire volt komoly a kapcsolat. Ha túlvagy már rajta, akkor

nincs akadálya, nem hiszek az időhatárokban. De ha rólad és Koichiről van szó,

előbb talán beszélj Lucával. Bármi történt közöttetek, ha hibázott is, barátok

voltatok, biztos vagyok benne, hogy lesztek is még. Ennyit megérdemel, nem?

Csak, hogy ne érje váratlanul.

- Öhm... köszi – mondtam, és gyorsan visszavonultam.

Na, igen, ha rólam és Koichiről lenne szó, akkor Luca már túl lenne a

meglepetésen, hiszen az a nyilvános csók kettőnk között – amiről ezek szerint

Dylan nem tud – nagyot robbantott. Viszont most Cenzóval gondolkozom a

folytatáson, tehát Dylan tanácsát megfogadva mindenképpen beszélnem kéne

Lucával előbb. De mit mondjak? Figyelj, Luca szeretnék randizni az öcséddel,

ugye nem gond? Nem zavarhat, hiszen te csaltál meg engem

Savannával! Remek!

Némi gondolkodás után Nico jutott eszembe, mint mindig, ha valami válságban

vagyok. Régebben még habozás nélkül átmentem volna hozzá, és bátran

átbeszéltem volna vele mindent, ahogy nyár elején is neki vallottam be, hogy

érzek valamit Luca iránt, de most más volt a helyzet. Hiszen előző nap

nyilvánvalóan nyűgnek érzett. Habár talán csak Carla miatt. Elvégre haragudni

mi oka lenne rám? Semmi az égvilágon, és ő is egy Mangini, simán

megmondaná, hogyan reagál majd Luca, és hogy szerinte mennyit kellene

várnom, amíg Cenzóval randizok. Ezzel egyidejűleg elmondhatnék neki

mindent, ami a szívem nyomja. Nem is kellene nagyobb megkönnyebbülés.

Mégis hezitáltam, mert tudtam, hogy önző vagyok. Most van túl a szakításon,

zúdítsak ennyi mindent a nyakába? Vagy csak menjek át, és kérdezzem meg,

akarja-e, hogy elmondjam? Ha zavarom, úgyis elküld megint, azt mondja majd,

nincs kedve hozzám...

Naná, hogy öt perc múlva ott voltam az ajtaja előtt. A Mangini ház csendes volt,

és én már tökélyre fejlesztettem a lopakodást benne. Ahogy a kopogást is Nico

ajtaján. Épphogy csak bekopogtam, már ki is tárta az ajtót, és hitetlenkedve

nézett rám.

- Mit keresel itt? – kérdezte nem túl kedvesen. Próbáltam nem magamra venni.

Volt, hogy a bátyáimat is megviselte néhány szakítás.

- Bejöhetek? – mosolyodtam el, mire nem mondott semmit, de félreállt az útból.

Észrevettem, hogy az egyik sarokba odakészített egy csomó holmit, ami az

enyém volt, könyveket, kiemelőfilcet, kiscicás jegyzetfüzetet.

- Ráérsz most? Mert nem akarlak zavarni. – Csak nézett rám. Valójában egészen

feldúltnak tűnt, amit sajnáltam, mert Nico általában nyugodt és higgadt. Talán

Carla mégiscsak megmozgatott benne valamit? Lehet, hogy megszerette

időközben? Nem tetszett a gondolat, de gyorsan emlékeztettem magam, hogy

nem ezért vagyok itt. – Csak nagyon szükségem lenne most rád. Megértem, ha

nem érsz rá.

Úgy mért végig, hogy kicsit féltem visszanézni rá, így lesütöttem a szemeim. Mi

a fene történt köztünk? Hová lett az én kedves, figyelmes hősöm? Szerettem

volna megölelni, hátha visszakapom.

- Miért? – kérdezte végül.

- Történt valami tegnap este... Cenzo és köztem – mondtam, várva a reakcióját.

Nem igazán volt, csodálkozást nem láttam rajta, inkább csak még több

kelletlenséget. – De hagyjuk, nem mondom el, ha nem akarod hallani.

- Mondjad csak – válaszolta hidegen. – Cenzo már elmondta, de kíváncsian

várom a te verziódat.

Olyan volt, mintha egy hatalmas kő zuhant volna a hasamba. Cenzo elmondta

neki? És ő helyteleníti? Zavartan piszkálni kezdtem a hajamat. Nyitottam a

számat, hogy mondjak valamit, de nem jött ki rajta hang. Komolyan, ránézni

sem akartam Nicóra, már rég megbántam azt is, hogy átjöttem.

- Nem folytatod? – nógatott még mindig azon az irritált hangon. Felpillantottam

rá, az arcáról nem lehetett leolvasni semmit, de a szemei legalább két árnyalattal

sötétebbek voltak az indulatoktól. Nemhogy folytatni, levegőt venni is alig

bírtam. Megbénított az érzés, hogy kevesebbet gondol rólam. – Vagy ez, amit

csinálsz szintén része a műsornak? Miért jöttél ide?

- Mi... milyen műsornak? – kérdeztem értetlenül. Még mindig rossz volt ránézni,

de azért megtettem. Nemcsak feldúlt volt, hanem megbántott is. – Ne haragudj,

nem tudtam, hogy ennyire... Azt mondtad, nem vagy szerelmes belé!

- Miről beszélsz?

- Carláról... vagy nem miatta vagy feldúlt? Sajnálom, hogy szétmentetek, nem

gondoltam, hogy ennyire komoly volt. Beszélhetünk róla, ha akarod.

Megrázta a fejét.

- Hihetetlen vagy! Mostanra komplett hülyének kellene lenned, hogy ne tudd!

Vagy direkt csinálod? Ezért pislogsz így rám? Szándékosan játszol a hajaddal?

- Mi? – eresztettem le a kezem döbbenten. – Nem szándékosan... csak zavar,

hogy így nézel rám. És nem tudom, miért... hogy mi a baj.

- Nem tudod? – ismételte nyugtalanul neki dőlve a szobája ajtajának. Végig

engem nézett. – Fogalmad sincs, miért vagyok... feldúlt? Nem Carla miatt,

miattad! Az utolsó, amit gondoltam, hogy felbukkansz most itt. Miért jöttél?

Nem hiszem el, hogy... Vagy igen? Ez az, amit akarsz? – lépett közelebb

hozzám.

A torkomban dobogó szívvel néztem, nem értve, miről beszél. A feszültségtől, a

hangjának élétől könnyek szöktek a szemembe. Megráztam a fejem.

- Nem tudom, miről beszélsz. Inkább elmegyek...

Megkíséreltem elmenni mellette, de olyan gyorsan ragadta meg a derekam, és

állt elém, hogy pislogni sem volt időm, nekiütköztem.

- Előbb mondd el, miért jöttél? Ha nem azért, hogy nyomorultul érezzem

magam, hát miért? – A kezei szoros bilincsekként szorultak a derekamra, ha

tudok mozdulni, talán akkor sem szabadultam volna.

- Engedj el! – kértem felnézve rá. Ilyen közel hozzá alig tudtam gondolkodni.

Nehezen vette a levegőt, ahogy az arcomat figyelte. Fél kézzel megpróbáltam

lefejteni magamról a tenyerét, de nem ment.

- Nem tudlak – felelte még szorosabban markolva a derekam.

Tudtam, hogy mi következik ezután, az agyam végképp felmondta a szolgálatot,

ahogy a lábaim is, lehet össze is esem, ha nem tart olyan szorosan. De a fejemet

szinte már ösztönösen emeltem még magasabbra, hogy találkozhassanak az

ajkaink. Nico megcsókolt, és én úgy éreztem, belehalok. Nemcsak abba, ha

folytatja, hanem abba is, ha abbahagyja. Magához vont, éreztem a szívének

dobogását, a testének melegét, azt, ahogyan a nyelvével végigsimította az alsó

ajkam...

A kezem, amivel az előbb megpróbáltam elérni, hogy elengedjen, most felsiklott

a karján a nyakáig. Szabályosan remegtek az ujjaim, ahogy beletúrtam a hajába,

muszáj volt felemelnem a másik kezem is, hogy a tarkójára fektethessem a

tenyerem lejjebb húzva a fejét, közelebb az enyémhez. Szerettem volna, ha...

- Elég! – Még mindig a derekam markolva keményen hátrébb tolt, amitől a

karjaim lecsúsztak róla, és elgyengülve visszahullottak a testem mellé. – Mégis

mit művelsz? – engedett el, hogy hátrébb léphessen.

Mintha nem akarna a közelemben lenni, jutott eszembe, és ez kissé észhez

térített. A számhoz kaptam a kezem, a leheletemet tűzforrónak éreztem az

ujjaimon.

- Megcsókoltál! – mondtam ki ezt a hihetetlennek tűnő tényt.

- Hagytad – vágta rá, mire rájöttem, hogy koránt sincs minden rendben, még

mindig nagyon dühös, csak a döbbenet kissé lebénította. – Most... most merd

mondani, hogy nem tudtad! Most mondd, hogy nem játszadozol velünk! Először

Luca, aztán Cenzo, most pedig én... Van valami oka, hogy én kerültem az utolsó

helyre? Ha nem küldelek el tegnap...

A csókjának emlékétől döbbenten még mindig fogalmam sem volt, hogy mit

kellett volna tudnom, viszont azt biztosra vettem, hogy félreérti az egészet.

- Én nem játszom, csak... Miért csókoltál meg? Nem értem, te...

- Beléd voltam zúgva? – fejezte be fájóan gúnyosan. – Erre hajtasz? Szerelmi

vallomásra? Mert én ugyan nem érzek irántad semmit, legfeljebb egy kicsit

émelygek! – Talán látta rajtam, hogy ez mekkorát ütött az önbecsülésemen, mert

szelídebben, elfordulva folytatta. – Nem hiszem el, mintha nem is az a lány

lennél, akit ismerek!

- Az vagyok, Nico! – léptem közelebb hozzá, de aztán megtorpantam, mert

láttam, hogyan nézett rám. Hogy komolyan gondolja az émelygést. – Ha nem

érzel semmit, akkor miért csókoltál meg? – kérdeztem, és megint a számhoz

emeltem a kezem. Az ujjaim alatt ismeretlennek éreztem az ajkaim, mintha nem

is hozzám tartoznának.

- Kíváncsi voltam rá, hagyod-e, ennyi az egész! Nem gondoltam volna, hogy

ilyen könnyű lesz!

- Azt hittem, tetszem neked – ismertem be halkan, kissé nyüszítve. Úgy éreztem,

a sírás határán vagyok. Hogy teheti ezt velem? – Hogy... azért csókoltál meg.

Azért hagytam!

Nico a fejét rázta.

- Tehát tudtad, hogy tetszettél nekem! Tudtad mégis a képembe is vágtad, hogy

Lucát szereted, nem pedig engem! De ha mindvégig tisztában voltál vele, miért

játszottad el a barátkozósdit? Élvezted, ugye? Ne is próbáld tagadni, akartad,

hogy odalegyek érted!

- Az, hogy barátok vagyunk, őszinte volt! – kaptam gyorsan levegő után. Nem

akartam, hogy ilyeneket gondoljon. – Te vagy az egyik legjobb barátom, és igen,

akartam, hogy kedvelj, mert...

- A barátok nem csinálnak hülyét egymásból! – Látszott rajta, hogy ez komolyan

rosszul esett neki, hogy elhiszi minden egyes kimondott szavát. – Azt hiszed, én

élveztem, hogy úgy bántál velem, mint egy bolonddal?! Azt gondoltad, nekem

jó, ha szánalomból olvasol nekem és megnézeted velem azt a sok hülye filmet?

Hogy valóban szükségem volt rád valaha is?! Nem volt, csak nem akartalak

bántani, azt gondoltam... De nem számít, már értelek!

- Nem értesz! – kiabáltam rá, most már potyogó könnyekkel. Nem volt rám

szüksége? Soha? – Szerelmes voltam beléd, és még most is... – Lehetnék?

Vagyok? Nem tudtam befejezni. – Ha tetszettem, akkor csak meg kellett volna

mondanod, Nico! Nem az én hibám, hogy képtelen voltál az őszinteségre!

- Neked meg úgy látszik a hűség az ismeretlen fogalom!

Ezzel túl messzire ment, felzokogtam. A csalódás úgy szúrt szíven, hogy talpon

alig tudtam maradni. Én nem vagyok hűséges?

- Ne sírj, ez nem segít rajtad! – szólt rám kelletlenül. – Azt hiszed, nem

bántottad meg Lucát? Gondolod, Cenzo nem hitte el, amit ígértél neki? Fél órája

sincs, hogy szétverték egymást miattad! Erre idejössz, és velem csókolózol. Mi

volt a terved?

Szétverték egymást? Kérdezni akartam erről, de nem érdekelt annyira, mint az,

hogy bizonyítsak Nicónak.

- Nem volt tervem, csak el akartam mondani, mi történt...

- Miért nekem? Mi közöm hozzá?

Nem értettem, miért nem érti. Olyan volt, mint mikor szakítottam Lucával. Egy

ideig próbáltam vele megértetni, mit tett velem, de nem fogta fel, így hagytam

az egészet. Nicóval most ugyanez volt a helyzet. Nem mondhattam olyasmit,

ami megváltoztatta volna a véleményét, hiszen már eleve eldöntötte, hogy én

vagyok a gonosz ebben a kavarodásban. Mintha én hazudtam volna magamnak,

mintha én csaltam volna meg magamat, mintha én lennék az, aki nem képes az

érzéseiről beszélni! Abban a pillanatban tökéletesen elegem lett a Mangini

fiúkból, de leginkább Nicóból.

- Hazudtál! – nyögtem ki csalódottan felfogva, hogy minden, amit gondoltam

róla, az hülyeség. Hazudott nekem, megcsókolt, minden jelentés nélkül, és ezzel

mindent elrontott.

- Miről beszélsz? – kérdezte halkan, furcsa kifejezéssel az arcán. Ennyire

rühellné, hogy sírok?

Rászorítottam a kezem a számra és az orromra, de nem sokat segített. Tudtam,

hogy ez alkalommal, csak a sok sírás fog segíteni semmi más.

- Hazudtál! Vagy most nekem vagy akkor Dylannek. Hallottalak, tudod? –

Ránéztem, és láttam rajta, hogy tudja, miről beszélek. – Én kértem meg, hogy

kérdezze meg! Mert szerettelek, de te...

Megráztam a fejem. Az lett volna a hazugság, ami hónapokkal ezelőtt történt?

Vagy ez, amit most mondott, hogy tetszettem neki? Mi a fene van ezekkel a

francos Manginikkal? Hogyan bízhatnék meg valaha is akármelyikükben?

- Nem kellett volna meghallanod – mormolta végül egyetlen magyarázat

gyanánt.

Abban a pillanatban, annyira hasonlított Lucára, hogy elöntött a düh. Ja, egy

csomó mindent nem kellett volna hallanom, vagy látnom, vagy megtudnom.

Manginiéknál ez már csak így van!

- Nem számít, már úgyis mindegy! – szipogtam fel gúnyosan. – Most legalább

tudom, mit gondolsz rólam valójában.

Az ajtó felé indultam, de amint Nico mellé értem, megfogta a kezem, és

megállított.

- Ne menj el így! – kérte.

- Miért? – húztam ki a kezem az övéből. Már csak egy lépés választott el az

ajtótól, és ő nem válaszolt. Pontosan, mint Luca. Megragadtam a kilincset, és

lenyomtam.

- Kicsit várj még!

- Hónapokat vártam már!

- Tudom, Rissa. De...

- Hazudtál, Dylannek? Szerettél, és nem mondtad el? Miért tagadtad le, ha így

volt?

Szánalmas könyörgésem, hogy végre igazi választ kapjak nem attól nyert

feleletet, akitől vártam. Cenzo lökte be Nico ajtaját. Mögötte Luca állt. Cenzó

ajka felrepedt és lilára duzzadt, míg Lucának a szeme alatt volt egy szabályos

monokli. Kellett egy pillanat, hogy rájöjjek, miattam sérültek meg. Mert

összeverekedtek. Kedvem lett volna elrohanni a tekintetük elől.

- Azért nem mondta el, amiért én sem – mondta Cenzo egykedvűen. –

Megegyeztünk.

- Fogd be! – szólt rá Nico, de Cenzo nem akarta elhallgatni.

- Miben egyeztetek meg? – kérdeztem nem nézve a szemébe. Hihetetlen, hogy

este még vele voltam, és ő így elárult!

- Abban, hogy egyikünk sem mozdul rád. Emlékszel, mikor megkértünk, hogy

döntsd el, melyikünk csókol a legjobban? Az volt a teszt, de nem tudtuk

eldönteni, melyikünk tetszik neked, így tabu lettél.

Egy egyezség? Mi a fene bajuk van ezeknek?

- Értem! – Nicónak háttal álltam, így csak Cenzo vagy Luca arcáról tudtam

volna olvasni. Lucáé kifejezéstelen volt, Cenzo viszont kényelmetlennek tűnt,

tovább beszélt.

- Aztán szerelmes lettél Lucába, és megbeszéltük, hogy nem számít az egyezség,

ha beleszeretsz valamelyikünkbe, akkor azzal lehetsz, akit választasz...

- Ez nagyon nagylelkű tőletek!

- Rissa...

- Szóval egyezség, mi? – néztem hátra egy pillanatra Nicóra. Képtelen voltam

elhinni, hogy ő is benne volt ebben. – Mint mikor anyukátok sütit sütött,

összemarakodtatok az utolsó szeleten, és végül megegyeztetek, hogy

meghagyjátok neki? Ez nagyon bájos!

- Riss...

- Te ne, Luca! – csattantam rá. Úgy éreztem magam, mint az a megmaradt szelet

pite, kivéve, hogy a pitének nem fájt volna annyira az egész. – Nem hiszem el,

hogy így csináltátok! Átengedtetek neki? Micsoda úriemberek!

Éreztem, hogy a csalódottság újabb könnyei szúrják a szemem. Egy

megegyezés, ennyi voltam én nekik? Dehogy szeretett engem bármelyik is,

hiszen milyen szerelem az, amiről így döntenek? Megbeszélték, hogy

átengednek Lucának? Persze, vidd csak, nekem úgysem kell annyira...

- Rissa... – Ezúttal Nico mondta ki a nevem. Olyan volt, mintha csak ezt tudnák

hajtogatni, és én már untam hallani.

- Nem érdekel, mit akarsz mondani! Menjetek a fenébe!

Azzal félrelöktem Cenzót (gyanítom, készségesen félrelépett), kikerültem Lucát,

és elindultam hazafelé. Volt ebben valami nagyon ironikus, én, amint megint

feldúlva igyekszem hazafelé ebből a rohadt házból, ahol folyton csak csalódom.

Ebben a házban volt az összes szerelemmel kapcsolatos reményem, már egészen

a kezdetektől fogva, és most mindennek vége lett. A fiúk, akiket valaha

szerettem, megegyeztek fölöttem, mintha csak valami tárgy lennék, amiről nem

tudták eldönteni, melyikük használja! Ez minden, csak nem normális. Nekem

pedig elegem volt ebből.

Megjegyzés: szóval most kinek is szurkolunk?

18. Anyák

„I know just what you're saying

So please stop explaining

Don't tell me cause it hurts

Don't speak

I know what you're thinking

I don't need your reasons

Don't tell me 'cause it hurts”

- No Doubt: Don’t Speak

Rissa

Mindhárom Mangini fiú beszélni akart velem, de én mindhármukat elküldtem a

fenébe. Persze nem személyesen, mondtam a bátyáimnak, hogy zargassák el

őket. Csodák csodájára ők is jók voltak valamire, bár eléggé csalódhattak

bennem, ugyanis, amikor sírva jöttem haza, megkérdezték, mi bajom, és én

megmondtam. Igyekezték türtőztetni magukat, de Bradley döbbenten

visszakérdezett.

- Mind a hárommal egy hétvégén?!

Nem szó szerint, hiszen Lucával már vége volt a hétvége előtt, de ha Koichit is

vesszük... Mindegy, nem is akartam erre gondolni, a bátyáim már így is azt

gondolhatták valami erkölcsi fertő lettem. És őszintén, talán igazuk volt, épp

ezért bujkáltam.

- Szóval most már soha többet nem jössz ki onnan? – kiabált be Sage az

ajtómon, mire nemmel válaszoltam, ő pedig békén hagyott.

A szobámban bujkálni igazából gyáva megoldás volt, de mit tehettem volna? A

Mangini srácok összetörték a szívemet, ők hárman olyan pusztításra voltak

képesek, amilyet még soha nem éltem át. Fájt minden, Luca érdektelen

viselkedése, Cenzo dicsekvése azzal, amit én komolyan gondoltam, Nico

semmit nem jelentő csókja. Mindez egy egyezség részeként, amit még mindig

nem tudtam felfogni. És még elhittem Cenzónak, hogy én vagyok a gyémánt,

holott csak minél jobban meg akart bántani! Nico elutasítása meg, amit olyan

méltóságteljesen viseltem, amennyire csak lehetett, hogy aztán barátok

maradhassunk, csak azért, mert... De mire volt jó mindez? Miért nem volt képes

egyikőjük sem elmondani sokkal korábban, hogy megkímélhessem magam a

megaláztatástól és a szívfájdalomtól?

Cenzónak meg még volt pofája az ablakában kapálózni, hátha észreveszem!

Behúztam a függönyt, így sötétben maradtam, és csak szenvedtem a magamra

kiutalt magányban. Nagyjából húsz órán keresztül, mert utána meguntam. Hétfő

reggel – vagy inkább még hajnal – volt, és én halkan leosontam a konyhába,

hogy egyek valamit. Mert oké, ki voltam akadva, de ettől még nem ment el az

étvágyam.

Meglepetésemre anya is a konyhában volt, épp bevásárlólistát írt, miközben egy

nagy, színes képekkel illusztrált szakácskönyvet nézegetett. Mindezt a hajnali

órákban, a legnagyobb titokban, önkéntelenül is mosolyognom kellett a

látványtól.

- Mit csinálsz, anya? – kérdeztem, mire kicsit összerezzent, és felnézett rám a

szakácskönyvből.

- Minden fiú itthon lesz ma estére – felelte. – Vacsorát fogok főzni.

- Milyen alkalomból? – Jártattam az agyam, szülinap, évforduló vagy bármi más

ünnep után, de nem jutott eszembe semmi.

- Csak mert szeretlek titeket, és örülök, hogy együtt lesz a család – mondta

magától értetődően. – Segítesz nekem, Rissa? – nézett rám úgy, mintha valami

hatalmas küldetésre kérne fel.

Nevettem, amiért ilyen nagy ügyet csinál a főzésből.

- Ha nem kell ma suliba mennem, egész nap veled leszek, és segítek mindenben

– ajánlottam.

- Szükségem is lesz a segítségedre – bólintott komolyan.

De most tényleg, ez csak főzés! Még ha véletlenül elrontja, a srácok akkor is

bepusztítanak mindent. Egyszer, mikor kicsi voltam Tony még a sárból készült

sütimet is megkóstolta.

Segítettem anyának körülnézni a konyhában, milyen hozzávalóink vannak,

közben meg hangosan is kidühöngtem neki a Mangini fiúk mocskos dolgait. Ez

nagyon jól esett, főleg, mert anya nem ítélkezett. Igaz, a fiúkról sem mondott

semmi rosszat, mert neki mindig is az volt az életfelfogása, hogy csak rengeteg

csalódás után lehet megtalálni az igazi boldogságot. Mondjuk azt nem tudtam,

hogy mennyi az a rengeteg csalódás, de az enyéim egész soknak tűntek, és úgy

nyomták a lelkem, hogy csak arra tudtam gondolni, ezután már csak a

boldogságom jöhet. A Mangini fiúknak hátat fordítva kéne várnom a szőke

hercegemet (még véletlenül sem fog hasonlítani egyikőjükre sem), csakhogy

valamelyik csapás közben elvesztettem a kedvemet.

- Ha most jönne valaki, aki tökéletes, őt is elküldeném – mondtam anyának.

- Nincs olyan, hogy tökéletes, édesem – rázta meg a fejét. – Talán a szerelem

nem olyan, mint amilyennek képzeled.

- Akkor milyen? – kérdeztem.

Míg erről beszélgettünk, a többiek is felkeltek, addigra pirítottunk egy nagy

rakás kenyeret, majd anya meg én elindultunk kifelé. Apa is akart jönni – mintha

a vásárlás olyan izgalmas lenne számára –, de anya mondta neki, hogy maradjon

otthon, és készítse fel a fiúkat a vacsorára.

- Tényleg nincs semmi apropója? – kérdeztem kifelé menet, de a válaszra már

nem is figyeltem.

Cenzo tartott felém a felhajtójukról, és én nem szívesen láttam, viszont az

nyilvánvaló volt, hogy nem tudok megszökni előle, mindenképpen beszélnem

kellett vele. Anya mosolyogva köszönt neki, én meg csak álltam, míg meg nem

torpant előttem. Na jó, még azután is.

- Szia! – mondta nekem óvatosan, mintha félne, hogyan reagálok.

Benne volt a pakliban, hogy rögtön leordítom a fejét, mivel már anya beült a

kocsiba, így meglepődtem, amiért higgadt tudtam maradni.

- Mit akarsz? Azt hittem, elég nyilvánvaló, amit üzentem a bátyáimmal.

Félig-meddig biccentett egyet, aztán mégis megrázta a fejét.

- Igen...vagyis nem, figyelj, Rissa! Félreértetted az egészet!

- Félreértettem? – ismételtem egyre jobban berágva.

- Igen.

- Szóval nem volt egyezség?

- De volt, viszont...

- Nem beszéltétek meg, hogy átengedtek Lucának, mint valami tárgyat?

- Ha így nézed...

- Nem rohantál dicsekedni a bátyáidnak, hogy rajtad a sor nálam? – Utáltam

ennek a mondatnak minden egyes szavát, de főként az egész jelentését.

- Ez nem így...

- Elcseszted, Cenzo! – csattantam rá. – Komolyan gondoltam a csókot, én

mindent komolyan vettem azon az estén, te pedig elárultál! Rohantál világgá

kürtölni, hogy győztél, mintha valami videójáték lennék, aminek a következő

szintjére jutottál!

- Nem, Rissa! – tagadta le. – Csak Lucával akartam beszélni, hogy...

- Hogy az orra alá dörgöld? Hogy megmutasd neki, mennyivel jobb vagy nála?

Hogy megmutasd, hogy te „ezerszer jobban bánnál velem, ha szerelmes lennék

beléd”? – Láttam, hogy kényelmetlenül érintik a saját szavai. – Mert ez nem

igaz! Szerelmes voltam beléd, és te csak megbántottál! Egyszer még

megbocsátottam, de most nem!

- De én nem tudtam, hogy szerettél! – fakadt ki. – Ha tudom, akkor...

- Akkor mi? – fújtam dühösen. – Nehogy azzal gyere, hogy szeretsz!

- Ez minden, amivel előjöhetek! – vágta rá sértetten.

- Ez nekem nem elég! Hagyj békén! – Megfordultam, de még hallottam Cenzót

magam mögött.

- Mi lett volna az elég? – Úgy kérdezte, mintha kételkedne benne, hogy akármi

is elég lett volna nekem. Mintha én lennék a hibás!

- Legközelebb – fordultam vissza –, ha szerelmet vallasz valakinek, gondold is

komolyan! Ha lesz még egy olyan lány, mint Fran, vagy mint én, csak

bizonyítsd be, hogy elég érett vagy egy kapcsolathoz!

Ezzel a szép végszóval odarohantam anya kocsijához, és beugrottam mellé az

ülésre. Vártam, hogy indítson, de csak nézett rám.

- Ez nem vall rád, Rissa! – fedett meg gyengéden megrázva a fejét. – Miért nem

beszéled meg azokkal a szegény fiúkkal?

Meg akartam kérdezni, mióta olyan szegények, de aztán rájöttem, hogy többes

számban beszélt, mikor én csak egy fiút láttam. Kelletlenül visszanéztem

Cenzóra, és észrevettem, hogy Nico áll mellette. Cenzo csalódottan magyarázott

neki valamit, míg Nico anya kocsiját nézte. Vagyis azt hiszem, engem.

Éreztem, ahogy az arcomat elönti a hőség, és ez nem tetszett, nemcsak sima

pirulás volt, a csalódottság és a düh olyan mértékben befolyásolta az

indulataimat, hogy már végiggondolni sem bírtam, mit miért érzek.

- Békülj ki velük a kedvemért! – kérte anya. – Nem sietünk sehová, megvárlak.

Felháborodva szálltam ki a kocsiból. Anya szerint ez az egész tényleg olyan kis

semmi probléma, amit egy ötperces béküléssel el lehetne intézni? Az olyanokra,

mint mikor Sage megette a félretett csokijaimat, amit Drew Svájcból hozott

nekem, vagy mikor Luca gyakorlatilag lelökött egy fáról, és betörtem a fejemet,

na, azokra elég egy mosoly és egy nem haragszom, de Cenzóra és legfőképp

Nicóra nem!

Hogy ne haragudnék Nicóra, amiért hűtlennek nevezett, és a képembe vágta,

hogy amit én barátságnak véltem, az nem is létezik? Nem, mintha elhittem

volna, hogy teljesen komolyan mondja, hiszen én voltam az, akinek annyi

mindent elmondott, amit még soha senki másnak, és én voltam, aki előtt nem

csak megjátszott magabiztossággal olvasott fel hangosan, mégis... A gondolatra,

hogy ezek tényleg nem voltak fontosak neki nagyon rosszul éreztem magam.

Mindkét srác meglepetten, várakozva nézett rám, de én nem néztem az arcukra,

csak odasétáltam eléjük, és valahol kettejük között tartottam a pillantásom.

- Sajnálom, Cenzo, nem kellett volna kiabálnom az előbb, és sajnálom, nem

kellett volna azokat a csúnya dolgokat üzennem a bátyáimmal egyikőtöknek

sem! – Felnéztem rájuk, és úgy tűnt, a bátyáim nem adták át a teljes üzeneteket,

mert elég értetlennek tűntek. – Felejtsük el az egészet, ne haragudjatok, és én

sem teszem, tegyünk úgy, mintha meg sem történt volna! – hadartam.

Ahogy ezt mondtam, tudtam, hogy ez nagyon rossz. Nem lehet ennyiszer úgy

tenni, mintha mi sem történt volna, mert igenis történt. Már nem akartam a

közelükben lenni, nem akartam rájuk nézni, és a közeljövőben beszélni sem

akartam egyikükkel sem. Nem akartam a jelentés nélküli vagy a győzedelmes

csókjaikat, nem akartam a hazugságaikat, és a lesújtó véleményeiket sem rólam.

Ez utóbbiból megvolt a magamé, főleg ha arra gondoltam, hogyan csókoltam

meg Nicót. Az több mint őrültség volt, még abban is igaza volt, hogy

tisztességtelen voltam Cenzóval és Lucával. Habár inkább csak Cenzót

sajnáltam, Lucát semmiképp sem.

- Ennyi az egész? – kérdezte Cenzo még mindig dühösen.

- Ennyi – sziszegtem elég halkan ahhoz, hogy csak ők hallják. – Mit akartok

még?

- Szeretnék veled négyszemközt beszélni – vágta rá Nico. Cenzo olyan pillantást

vetett rá, mintha ezt mindenképp hármasban akarta volna végigdumálni, és

igazat adtam neki. Én sem akartam kettesben maradni Nicóval.

- Persze, megyek és lehúzom magam! – mormolta Cenzo, és vissza sem nézve

elsétált, közben magában motyogott. – Felejtsük is el, hogy megtörtént! Remek!

Az amúgy is megviselt szívem csak még rosszabb állapotba került, de ezzel nem

volt vége, hiszen Nico még ott állt velem szemben.

- Rissa... én nem tudom, mit mondjak – kezdte. Rá akartam vágni, hogy ezt

biztosan ne.

- Nem kell semmit mondanod, ami fontos volt, elhangzott, nem igaz?

- Nem – felelte, mire egy pici remény szúrt a szívembe. Komolyan hittem benne,

hogy tud valami olyasmit mondani, amitől megint jóban leszünk. – Ami nem

hangzott el, hogy... hát semmi érdemleges.

- Csak hűtlen lotyónak neveztél! – mondtam.

- Ez nem igaz, te is tudod – rázta meg a fejét. – De azt el kell ismerned, hogy

nem voltál egyenes, amikor...

- Én nagyon is egyenes voltam, te nem voltál az! – szakítottam félbe egy kis

éllel a hangomban. – Már azt is tudod, mit éreztem irántad!

- Nagy szerelem lehetett... járni kezdtél az öcsémmel! – Ezt olyan keserűen

mondta, hogy megcsóváltam a fejem.

A torkom elszorult, és éreztem, hogy sírni fogok, főleg, mert előjöttek azok az

emlékek.

- Azt mondtad, hogy csak egy kislány vagyok! – hadartam viszonozva a

vádaskodását. – Azt mondtad Dylannek, hogy soha nem tudnál úgy nézni rám,

mint egy nőre! Azt mondtad, olyan vagyok, mintha a húgod lennék! Azt

mondtad...

- Azokat nem neked mondtam! – vágott közbe. – Nem a te fülednek szántam,

nem kellett volna komolyan venned!

- Luca ugyanezt mondta a videóról – mosolyodtam el, csak azért, hogy ne

kezdjek sírásba.

- Milyen videóról? – kérdezte értetlenül. Legyintettem, mert nem számított.

- Miről akarsz még beszélni? Hogy hülye vagyok, amiért nem feltételeztem,

hogy hazudsz? Abban voltam, hogy ha tetszem neked, akkor elmondod.

- Tetszettél – ismerte el komoran. Éreztem, hogy vízválasztó ponthoz értünk a

beszélgetésben. – De ez nem változtat semmin! Azóta már azt sem tudom, ki

vagy! Amit eljátszottál Lucával és Cenzóval... És akkor arról a másik srácról ne

is beszéljünk! Nem hiszem el, hogy...

- De azokhoz neked semmi közöd sincsen! Te Carlával jártál egészen

tegnapelőttig, nem?

- Igen, egy lánnyal, nem egyszerre négyet hülyítettem!

Annyira vádaskodón és sértődötten hangzott, amit mondott, hogy nem tehettem

róla, elnevettem magam. Erre persze még dühösebb lett, de nem számított. A

Mangini fiúk totál idiótát csináltak belőlem, és mindegyik képes engem

hibáztatni! Hát normális ez?

- Te mégis komolyan mondtad, ugye? – kérdeztem. – Mindent, amit rólam

gondolsz?

- Ez az, ahogy én látom – felelte habozás nélkül.

Eltekintettem attól, hogy megmondjam, amit ő lát, és amit én látok, az két

különböző dolog.

- Akkor menj a pokolba a hű, de tökéletes látásmódoddal együtt! Kigúnyoltok,

hazudtok, hülyére vesztek, megcsaltok, megegyeztek a birtoklásom fölött,

mintha... Úristen, egyáltalán milyen ember csinál ilyet?! De ne aggódj, se téged,

sem a testvéreidet nem fogom „hülyíteni” többet, maradjatok meg magatoknak!

- Rissa...

- Mi van?! – csattantam fel. – Mindig csak a nevemet hajtogatjátok, Rissa,

Rissa, Rissa... – Kezdtem átmenni hisztérikusba. – Hagyjatok békén!

Mint mindig, hátat fordítottam. Ennyit a kibékülésről, de őszintén, hogyan lehet

kibékülni valakivel, aki képtelen bocsánatot kérni?

Szerencsére anya nem erősködött, mikor beültem és látta, hogy mégsem ment

minden olyan jól, csak elindult, és csendesen vezetett, hallgatva, ahogy ömlik

belőlem az újabb adag panasz. Kábé addig folytattam, amíg észre nem vettem,

hogy fura helyet választott a bevásárláshoz, elhallgattam, és kérdőn néztem

körbe.

- Anya, mit csinálunk itt?

- Édesem, tudom, hogy nem a legjobb az időzítés, de el kell mondanom valami

fontosat. – Nem mondtam semmit, csak bólintottam. Anya megijesztett az

aggódó tekintetével. – Eredetileg csak este akartam szólni, ugyanúgy, ahogy a

fiúknak, de... Te erősebb vagy mint ők, mindig is az voltál, talán...

- Mi az? – kérdeztem sürgetően. – El fogtok válni apával?

Maga lett volna a katasztrófa, és fogalmam sem lett volna, hogyan élném ezt túl,

hiszen apa és anya szerelme tökéletes volt, elrendeltetett a mennyben, a sors

könyvében vagy valami olyan helyen, ahol az ilyen hatalmas szerelmek fel

vannak jegyezve. Mindig is biztos voltam benne, hogy örökké fog tartani, még

annak ellenére is, hogy sok korombelinek az volt a furcsa, hogy a szüleim még

mindig nem váltak el.

- Nem, Rissa, dehogyis...

- Akkor? – kérdeztem megkönnyebbülve. Ha nem válnak el, bármi is az, el

tudom viselni. Legalábbis ezt gondoltam.

- Beteg vagyok, Rissa...

*

„Everything could be everything

But it's time to say goodbye so

Get your last fix, and your last hit

Grab your old girl with her new tricks”

- Lady Gaga: Brown Eyes

Lori

Az emberek beszélni kezdtek rólam a suliban. Hétfő volt, Rissa nem jött, így

egyedül voltam kénytelen találgatni, mi bajuk van ezeknek. Bámultak. Kitértek

előlem, mint valami leprás elől. Összesúgtak a hátam mögött. Nem igazán

tudtam, hogyan reagáljam le, és hogy kit kérdezzek, de aztán anya megoldotta a

problémát, mikor lehívatott magához.

- Hallottam a pletykákat, Lori – csóválta a fejét aggodalmasan. – Szeretném

tudni, hogy viseled a szóbeszédet.

- Talán rosszabbul viselném, ha tudnám, miről van szó – ismertem el, mire anya

beavatott.

Igazából azt hittem, hogy a tequilaivás Shawnnal volt a kiindulási pont, így

összerezzentem, mikor szóba került Sage neve. Tiffany szétkürtölte

mindenkinek, hogy a kapcsolatuk miattam van szétesőben, mert én zaklattam őt

a szerelmemmel, neki pedig most bűntudata van emiatt. Anya természetesen

nem hitte el ezt, de szerette volna tudni, mi igaz ebből, így beszámoltam neki a

beszélgetésünkről.

Közben meg nem tudtam, hogyan lehetséges ez. Megkértem Sage-et, hogy ez

maradjon köztünk! Hogyan árulhatta el Tiffanynak? És hogy lett belőle olyan

történet, ami ilyen színben tüntet fel engem? Elkeseredettnek, kétségbeesettnek,

szánalmasnak.

- Igazolhatom neked ezt a napot, ha szeretnél hazamenni – ajánlotta halkan.

Szerintem arra számított, hogy ki leszek akadva, de inkább voltam dühös, és

egyáltalán nem akartam hazamenni.

- Maradok – emeltem fel a fejem. – Nem tettem semmi rosszat!

- Tudom, Lori. Csak azt gondoltam, érzékenyen fog érinteni, mit mondanak.

- Én nem vagyok olyan, mint Alicia! – Nővérem sírna és elbujdosna, ezzel

szemben én nem akartam megadni senkinek ezt az örömet. Elkeseredett talán

voltam, de kétségbeesett és szánalmas biztosan nem.

- Tudom – csitított anya. – Csak mostanában semmiben sem vagyok biztos veled

kapcsolatban. Fogalmam sincs, mi van veled, arra sem emlékszem, mikor

beszélgettünk utoljára.

- Hát most. Vagy ez iskolai beszélgetésnek számít?

- Persze, hogy nem... Akkor, ha akarod, most elmondhatnád, mi történt a

hétvégén közted és Shawn között.

Ezt úgy mondta, mintha lenne miről mesélnem, ezért felkaptam a fejem.

- Ugye nem pletykálnak semmit Shawnról és rólam?

Kiderült, hogy de, mégpedig abból csináltak nagy ügyet, hogy ott aludtam

náluk. Mert belemagyarázták, hogy lefeküdtünk meg ilyesmi, holott még csak a

közelében sem jártunk ennek, ártatlanul Lynnről beszélgettünk, aztán hatni

kezdett az a rengeteg tequila, amitől tökre rosszul lettem, így Shawn felajánlotta,

hogy pihenjek le a szobájában. Én meg lepihentem, elaludtam, reggel meg arra

ébredtem, hogy én maradtam az egyedüli vendég a buliban, és kitúrtam Shawnt

a szobájából, neki a vendégszoba jutott. Halálosan ciki lehetett volna a helyzet,

mert mire összeszedtem magam, megjelentek a szülei is, viszont nagyon

kedvesek voltak, eszükben sem volt gyanúsítgatni, csak meghívtak reggelire,

amit udvariasan elutasítottam (a tequila valami gyilkos hatással volt rám), aztán

Shawn hazavitt. Mármint Meredith-hez, akinek elmeséltem, mibe fulladt a

pasizási kísérletem.

Elmondtam ezt pár szóban anyának, aki nagyon megkönnyebbült, mert naná,

hogy ezerszer rosszabbakat hallott. Nem izgattam magam annyira, mert a Sage-

es pletykát jobban magamra vettem, mégis, mikor később, két óra közötti

szünetben összefutottam Lynnel, tudtam, hogy őt aztán nem érdekli, mit

pletykálnak rólam és Sage-ről, a másik dolog viszont igen.

- Beszélhetnénk valahol? – kérdeztem tőle, mire intett pár srác haverjának, hogy

később csatlakozik, és bólintott.

- Mi az? – nézett rám, miután arrébb mentünk egy üres ablakpárkányhoz.

- Biztos hallottál egy csomó hülyeséget Shawnról és rólam – kezdtem, de már

közbe is vágott.

- Ja, de nem vagyok olyan hülye, hogy elhiggyem.

- Csókolóztunk – ismertem el, mire csak egy kis vállrándítással reagált. – De

nem ez a lényeg, mert nem jelentett semmit, hanem, amit megtudtam. Lynn,

Shawn azt hiszi, hogy valaki másnak szántad a levelet. Meg van győződve róla,

hogy valami Warrennek írtad, nem akarta elhinni, hogy neki!

Lynn pislogott, bár az érdeklődését még mindig nem igazán keltette fel a dolog.

Vagy csak jól álcázta.

- És te komolyan bekajáltad ezt a sztorit? – nevetett fel.

- Ez nem csak sztori, haragudott, mert azt hitte, hogy ti ketten...

- Lori, nehogy már elhidd a baromságait! – legyintett. – Biztos így akart

bevágódni nálad, ami szíve joga. Mármint nekem akkor se kellene, ha aranyból

volna, szóval, ha tetszik neked...

- Nekem nem tetszik Shawn! – csattantam fel. – Hagyd, hogy végigmondjam!

Ebben a pillanatban Fran rohant oda hozzánk.

- Lori, hallottam, amit mondanak rólad meg Shawnról! De azt is hallottam, mit

mondtál az előbb! Most akkor mi van?

Úgy döntöttem, elölről kezdem a sztorit. Lynnnek még nem fogyott el a türelme,

Franceska pedig nagyon hallani akarta.

- Lynn megírta a szerelmes levelet Shawnnak, de Shawn azt mondja, hogy azt

valami Warren kapta meg, nem pedig ő, ezért értették félre egymást, és ezért

kezdtem gyűlölködni! – hadartam. Valahogy hiányzott Rissa a csapatból,

kíváncsi voltam, hol lehet. – Csak egy félreértés volt!

- Ó! – nézett Fran Lynnre álmélkodva, mit szól ehhez.

Lynn kihúzta magát, és felemelte egy ujját.

- Egy: Warren egy üresfejű idióta volt, aki rám akart mozdulni, de Shawn tudta a

legjobban, hogy mennyire rühellem a tagot. Kettő: az a levél nem volt

szerelmes, csak pár gondolat volt benne, és komplett hülye lennék elhinni, hogy

nem ő kapta meg. Az ő táskájába tettem, az ő könyvébe! Harmadszor: komolyan

elhiszed, hogy egy ilyen kis szaros félreértés miatt cseszegetett az a vadállat két

éven keresztül egyfolytában? Mert azt tette, és eszemben sincs elfelejteni valami

kis légbőlkapott felmentősztori miatt, vágod?! – nézett rám.

Ha Rissa ott lett volna, tud mit mondani, én csak bólintottam egyet, hogy

megértettem, mire Lynn tudomásul vette, és már fordult volna el, mikor

utánaszóltam.

- Nem tudsz valamit Rissáról?

- Nem beszéltem vele lassan már egy hete – válaszolta. Mégsem hagyott ott

minket, amit pozitív jelnek véltem, láthatóan Fran is.

- Én azt hiszem, tudom, miért nem jött iskolába – súgta, majd látványosan

körülnézett, de épp senki nem figyelt ránk. – Ethan azt híreszteli, hogy Rissa

kikezdett Cenzóval aztán meg Nicóval, hogy idegesítse Lucát.

Ez totális hülyeség volt, Rissa nem csinálna ilyet, ezt tudtam jól. Lynn volt, aki

rámeredt Franre.

- Remélem, hogy ezt nem hiszed el.

- Nem tudom – motyogta Fran, és nem nézett ránk. – De láttam Cenzót, teljesen

fel van dagadva a szája, Lucának meg monoklija van. Valami történt velük.

- Fel kéne hívni – vetettem fel, és azon tűnődtem előző nap, miért is nem

hívtam. Rohadt tequila! Lynn kelletlen arcot vágott. – Talán azért nem jött, mert

tényleg ki van bukva. Luca miatt is, meg miattad...

- Miattam? – horkant fel Lynn. – Ő az, aki nem áll szóba velem! Még azt sem

tudom, mi történt vele meg a pasijaival.

- Mert azt mondtad neki, hogy nem fogod vigasztalni, ha Luca megint átveri –

vágta rá Fran. – Mondjuk én sem tudom, de sejtem, hogy Luca csinált valamit.

Mindketten rám néztek. Franben nem voltam biztos, de az száz százaléknak tűnt,

hogy Rissa Lynnek elmondaná, így úgy döntöttem, beavatom őket.

- Savanna és Luca összejöttek a nyáron. Savanna mondta el Rissának.

Lynn káromkodott, Fran a szájára szorította a kezét és sziszegett, én pedig kész

pletykafészeknek éreztem magam. Habár semmi olyasmit nem terjesztettem,

ami ne lenne igaz, csak elmeséltem, kitől mit hallottam. Mondjuk mi a pletyka,

ha ez nem? Végül megpróbáltam felhívni Rissát, de ki volt kapcsolva.

Fran felvetette, hogy kérdezzem meg Sage-et, mert ő jött suliba, de kikötöttem,

hogy én ugyan szóba nem állok vele. Ez felvetette a másik pletykát, ami tőle és

Tiffanytól származott.

- Nem hittem el egy szavát se – bizonygatta Franceska.

- Pedig van benne igazság – mondtam keserűen. – Tényleg megmondtam Sage-

nek, hogy szeretem. De ő nem mondott rá semmit, és eszemben sem volt a

nyakába akaszkodni. Nem is értem, hogy lett belőle ez az idióta történet.

- Az a srác egy bolond – vágta rá Lynn. Azt hiszem, ezt vigasztalásnak szánta.

- Tiffanytól hallottam, hogy Sage azt mondta neki, lefeküdtetek, mielőtt

szakítottatok – hadarta Fran. – Lehet, hogy Tiffany nem hazudott, de akkor Sage

miért mondta ezt neki?

- Nyilván a csaj hazudott – nyilvánította ki a véleményét Lynn, én meg

hallgattam.

Mit mondhattam volna? Mindketten rám néztek, Fran megint a szájára szorította

a kezét, és megrettenve bámult rám (jó, ő csak a nászéjszakán akarja elveszíteni,

ez még nem ok arra, hogy úgy bámuljon rám, mintha valami borzalmasat tettem

volna) Lynn pedig gyanakodva.

- Oké, ez is megtörtént – ismertem el legyőzötten arra gondolva Rissa vajon

haragudni fog-e, amiért hazudtam róla. – Pont aznap, mikor láttuk a videót, csak

korábban. Még fogalmam sem volt, hogy mit terveztek, és azt gondoltam...

A vége értelmetlen motyogásba fulladt, mire Fran a nyakamba vetette magát.

- Jaj, Lori, úgy sajnálom...

A furcsa az volt, hogy én nem. Mármint persze rohadt nagy hiba volt megtenni

meg minden, de azóta tök sok idő eltelt, és valahogy már a részemmé vált a

tény, hogy nekem Sage volt az első. Ami fájt, hogy elmondta Tiffanynak. Miért

mondta el? Szabályosan rosszul voltam a gondolattól, hogy talán elmesélte a

részleteket is, vagy egy összehasonlítás révén jöttem szóba.

A suli után azzal a tudattal jöttem el, hogy Rissán kívül most már Lynn és Fran

is a barátaim lettek. Mi másért töltötték volna velem az összes többi szünetet, és

miért ordította volna le Lynn a fejét annak a csajnak, aki valami nem túl

kedveset szólt be nekem? Furcsa volt, hogy ez a két lány – három, csak Rissa

most épp nem jött – törődik velem, és érdekli őket, hogy érzem magam.

Mikor a terhestorna előtt elmeséltem a napomat Meredith-nek, teljesen kiakadt

Sage-re. Én is ki voltam akadva, de egy terhes nőnél ez a kifejezés valami

sokkal intenzívebb dolgot takart. Ha ott lett volna, talán kikaparja a szemét,

vagy ilyesmi. Meredith morgását hallgatva akármennyire is nem akartam, csak

Sage-re tudtam gondolni egész idő alatt. Arra jutottam, hogy csalódtam benne,

sokkal nagyobbat, mint hittem volna. Kiteregetni a dolgainkat egy ilyen

pletykába? Ez annyira nem vallott rá, hogy azon kezdtem tűnődni, ismertem-e

egyáltalán. Nem voltam biztos benne.

Aki némileg elvonta a figyelmem róla, az Rissa volt, akit egyáltalán nem tudtam

elérni egész nap, fogalmam sem volt, mi lehet vele, így aggódni kezdtem.

Terhestorna után rögtön el akartam menni hozzá, de anya hívott, hogy ne

menjünk-e el kettesben vacsorázni. Ez olyan dolog volt, amit nagyon régen nem

csináltunk, így nem mondhattam le.

Jóval elmúlt már vacsoraidő, amikor beállítottam Rissáékhoz. A ház előtti

autómennyiséget figyelembe véve úgy véltem, hogy az egész család otthon

lehet. Remélve, hogy nem zavarok, becsengettem. Mr. Norwood nyitott ajtót, és

komor arccal tessékelt be. Rögtön láttam, hogy valami nagyon nem stimmel.

Sage kivételével az összes Norwood fiú a nappaliban volt, ahogy Mrs. Norwood

is. Egyedül ő mosolygott rám, bár sápadtnak tűnt.

- De jó, hogy átjöttél, Lori! – Odasietett hozzám, és belém karolva húzott a

lépcső felé. – Rissa a szobájában van, örülni fog neked. Eléggé megviselte a mai

nap.

Ahogy láthatóan mindenkit. Nem tudtam, mi folyik itt, hiszen a Norwood-ház

mindig olyan vidám, most meg mintha meghalt volna valaki.

- Mrs. Norwood, mi történt? – kérdeztem halkan, remélve, hogy nem tart

indiszkrétnek, amiért kérdezősködöm.

Mrs. Norwood az ajkába harapva nézett rám.

- Egyszerűbb, ha én mondom el – bólintott. – Non-Hodgkin limfómám van,

tudod, mi az? – Rajtam volt a bólintás sora, döbbenetemben másra úgysem

futotta volna. – Ma este mondtam el a gyerekeknek.

Így már értettem a hangulatot.

- És mit mondtak az orvosok... – Nem tudtam befejezni a kérdést. Hogy illik

ilyet megkérdezni? Mennyire súlyos? Gyógyítható? Esetleg mennyi ideje van

hátra?

- Ne aggódj! – simította meg a karom Mrs. Norwood. – Ötven százalék az

esélye, hogy felgyógyulok.

Ötven százalék? Első hallásra nem tűnt rossznak, aztán leesett, hogy ötven

százalék az esélye annak is, hogy nem gyógyul meg. Hogy belehal? Akartam

még kérdezni, de már ott is voltunk Rissa szobája előtt, Mrs. Norwood pedig

benyitott.

- Lori van itt, édesem! – közölte vele.

Rissa felnézett a laptopjából.

- Gyere be – mondta furcsán távoli hangon, közben le nem véve a szemét az

anyukájáról. Nem voltam benne biztos, nem volt-e hiba ma idejönnöm. Lehet,

hogy Rissa egyedül akar lenni.

Mrs. Norwood kiment és becsukta maga mögött az ajtót. Rissa visszanézett a

laptopjára, kattintgatott valamit, mire az íróasztalán a nyomtató papírokat

kezdett el kiköpni magából. Az íróasztal előtt a padló már nem is látszott a

rengeteg papírlaptól.

- Tudod? – kérdezte tőlem Rissa.

- Igen, és... – Nem tudtam, mit mondjak. Hogy sajnálom? Hiszen az olyan lenne,

mintha máris gyászolnám az anyukáját. Hogy minden rendben lesz? Ezt meg

honnan tudhatnám?

- El tudod ezt hinni? – vette át a szót észre sem véve, hogy én a sajátjaimmal

küszködöm. – Nem is tudom, pontosan mióta tudja már, és eddig nem mondta

el!

- Biztosan nem... – akarta, hogy aggódj, így fejeztem volna be, ha Rissa hagyja,

de ő mintha nem is hallott volna.

- Miattam nem mondta, mert sosem figyeltem! Hetek óta nyavalygok neki

mindenféle hülyeségről, Lucáékról meg a versenyről, közben meg... – Mély

levegőt vett, mint aki mindjárt elsírja magát. – Ma reggel is már sokkal előbb

elmondta volna nekem, hogy ha nem siránkozom azokról az idiótákról! Hogy

lehet, hogy észre sem vettem? Annyira el voltam foglalva magammal, közben

meg... az anyukám haldoklik!

Azt hiszem, jó dolog volt, hogy ezután zokogásban tört ki, mert nem kellett

beszélnem, egyszerűen átölelhettem, és hagyhattam, hogy kisírja magát. Kicsit

később hazatelefonáltam, hogy megmondjam anyának, hogy itt maradok éjjelre,

pár szóban vázoltam is, hogy miért. Természetesen beleegyezett.

Ezután összeraktuk a rengeteg kinyomtatott papírt, és elkezdtük átrágni

magunkat a Non-Hodgkin limfómán. Mint megtudtam, Rissa anyukájánál már

másnap megkezdik a kemoterápiát, és mivel Rissa nem sokat értett az orvos

halandzsájából, akivel aznap délelőtt találkoztak, elhatározta, hogy az NHL

szakértője lesz. Mindent elolvastunk, ami csak kapcsolódott a betegséghez,

főként a legfrissebb gyógykezelések érdekelték. Este tizenegyre már egy

tucatnyi e-mailt is elküldött olyan blogíróknak, akik szintén az NHL-lel

küzdöttek vagy épp már túlélték azt. Tudni akarta a legkisebb részleteket is, amit

megértettem, hiszen ha az én anyukám lenne beteg... ebbe bele sem mertem

gondolni, főleg nem a délelőtti beszélgetésünk után.

Rissa hibáztatta magát, amiért hónapok óta alig töltött időt Mrs. Norwooddal, és

bár mondtam neki, hogy egyáltalán nem hibás, rájöttem, én is hibáztatnám

magam. El is döntöttem, hogy tényleg több időt fogok anyával tölteni.

Éjfélre Rissa szemei teljesen kivörösödtek, így felvetettem, hogy le kéne

feküdnie, hiszen másnapra össze kellene szednie egy kis energiát, de csak

negyed órával később sikerült meggyőznöm, hogy tényleg aludjon. Addigra a

ház is totál csendes volt, talán nekem is meg kellett volna próbálnom lehunyni a

szemem, de csak vártam, hogy Rissa elaludjon, mert be akartam nézni Sage-hez.

Tudni akartam, hogyan viseli a dolgot, és mióta fél órája láttam azt a kis

fénycsíkot kiszűrődni az ajtaja alól nem tudtam másra gondolni.

Végül, mikor Rissa már elég régóta egyenletesen lélegzett felkeltem és

kiosontam a folyosóra. Sötét volt minden, és eltűnt a fénycsík Sage ajtaja alól is.

Vissza kellett volna mennem Rissa mellé, de valahogy éreztem, hogy Sage még

nem alszik. Odaosontam az ajtaja elé, és óvatosan lenyomtam a kilincset.

- Alszol? – suttogtam bele nagyon halkan a sötétségbe, miután bedugtam a

fejem az ajtón.

Motoszkálást hallottam, és hirtelen arra gondoltam, mi van, ha Tiffany itt van,

én meg csak úgy benyitottam, aztán felkattant egy kis éjjeli lámpa, aminek a

fénye bevilágította a szobát. Sage az ágyán ült, és szerencsére egyedül volt.

Gyorsan beléptem a szobájába, és becsuktam magam mögött az ajtót.

- Jól vagy? – kérdeztem.

Csak nézett rám, sápadt arccal, vörös szemekkel, komor arckifejezéssel. Oké,

hülye kérdés volt.

- Hé, minden okés lesz! – mondtam teljes magabiztossággal.

- Végül is csak az anyám haldoklik – felelte szarkasztikusan, de nem vettem

magamra, helyette közelebb sétáltam hozzá.

- Nem kellene ezt mondanod, anyukád csak beteg. Meg fog gyógyulni!

- Honnan veszed?

- Mert az NHL gyógyítható – vágtam rá, habár voltak kétségeim. Minden attól

függött, hogyan reagál Mrs. Norwood a kemóra, ezt már le is szögeztük

Rissával, de ezt valahogy most mégsem akartam mondani Sage-nek. – Az utóbbi

órákban utánanéztem mindennek, már rengeteg...

Elmondtam neki mindent, amit Rissával olvastunk, és mivel nem állított le, csak

beszéltem és beszéltem sorolva, mennyi embernek sikerült már, akik mind arra

buzdították az embereket, amivel én is befejeztem Sage-nek.

- Csak küzdeni kell, és nem szabad feladni. Anyukád erős nő, csupa mosoly

volt, mikor megjöttem.

- Ő mindig mosolyog – válaszolta Sage csüggedten.

- Jó, de azért segíthetnél is fenntartani a reményt, azzal nem vagy valami

hasznos, ha itt sírsz a sötétben.

Nem volt épp szerencsés ezt mondanom, de vigasztalásban nem vagyok jó.

Mindegy, már kimondtam, és Sage felhúzta magát rajta.

- Nem sírtam! – közölte velem lesújtón.

- Helyes! – mondtam, és leültem az ágyra a lábához.

- Tényleg utánanéztél ennyi mindennek? – kérdezte pár pillanat múlva,

gondolom még mindig a hozzávágott információhalmazt emésztette.

- Rissával – bólintottam. – Holnap talán segíthetnél neki egy kicsit.

Kinyomtatott legalább kétszáz oldalt.

- Ő jól van? – Imádtam azt a kis aggódást a hangjában, egyszer azt mondta,

hogy Rissa az egyetlen, akiért bármit megtenne a világon. Akkor csodálkoztam

ezen, mert nekem nem volt senki olyan, akiért tényleg bármit, de most már csak

irigykedtem emiatt.

- Magát hibáztatja, amiért nem vette észre hamarabb – feleltem az igazsághoz

híven.

Sage tekintete elsötétült.

- Ennyi erővel az én hibám is lehetne, én is észrevehettem volna! Már a hét

elején feltűnt, hogy milyen sápadt, de nem gondoltam, hogy uh...

Inkább nem mondta ki, csak elfordította a fejét, én meg a takarója mintáját

tanulmányoztam.

- Meg fog gyógyulni, Sage! – mondtam végül.

- Gondolod? – pillantott vissza rám.

- Biztosan.

Egy kicsit mintha megnyugtatta volna az állításom, én meg fohászkodtam

magamban, hogy így is történjen. Hallgattunk egy ideig. Már épp azon voltam,

hogy megmondom Sage-nek feküdjön le, én is visszavonulok, amikor hirtelen

megszólalt.

- Sajnálom, ami történt, Lori! Nem akartalak megbántani.

Ez felidézte, ami ma volt a suliban, a pletykákat, az utálkozó nézéseket, és

amiket éreztem ezek miatt, de most mind csak fakó butaságoknak tűntek.

- Nem haragszom, nem érdekel, ki mit mond – néztem a szemébe, hogy lássa,

igazat mondok, de ő félrenézett.

- Uh... én nem arra gondoltam. De azt is sajnálom. Tiffany túl messzire ment,

beszélni fogok vele, rendben?

Vállat vontam, mert nem volt kedvem elmagyarázni, hogy a barátnője emiatt

csak még jobban fog utálni engem, de valahogy nem is érdekelt az egész. Az

iskola semmi volt ahhoz a tényhez képest, hogy egy közeli ismerősnek egyik

napról a másikra az életéért kell küzdenie.

- A másik dolog is csak kitaláció volt? – kérdezte Sage, miközben testhelyzetet

változtatott, hogy mellém ülhessen.

- Az, amit mondanak Shawnról? – néztem rá, mire bólintott. Így közelebbről

még sápadtabbnak tűnt az arca, ráadásul olyan sötét karikák voltak a szeme alatt,

mintha már napok óta nem aludt volna. – Csak csókolóztunk, de semmit nem

jelentett.

- Uh... énmiattam? – Szívesen elkerültem volna, hogy erre lyukadjunk ki, de már

nem volt mit tenni. Ugyanakkor könnyedén ráztam meg a fejem.

- Nem miattad, Lynn miatt. Shawn tisztára kiakadt, mert csak valami félreértés

miatt utálták egymást évekig. Erről beszélgettünk, aztán nálunk maradtam

éjjelre, mert annyi tequilát ittunk, hogy teljesen rosszul lettem tőle.

- Nem tudlak elképzelni tequilával – mosolygott rám halványan.

- Hát, a látványról már lemaradtál, mert soha többet nem fogok inni. Másnap

úgy éreztem magam, mintha elhagytam volna a fele agysejtemet.

- Az nálad mit jelent? Olyan voltál, mint mindenki más normális kapacitású

aggyal?

- Valami olyasmi – bólintottam vidáman, amiért már viccelünk is. Úgy éreztem,

jó ötlet volt bejönni hozzá. Küldetés teljesítve. – Megyek, lefekszem, neked is

aludnod kellene egy kicsit.

Álltam volna fel, de elkapta a kezem, és visszahúzott.

- Várj, még el akartam mondani valamit! – kérdő tekintetemre kissé mintha

elpirult volna. – Azt, hogy uh... sajnálom, hogy nem vettem észre, hogy szeretsz.

A jó pillanatoknak vége volt, az egészet átfordította valami nagyon kínosba.

Megint.

- Mondtam már, hogy nem haragszom. Végül is nem tudhattad.

- De én haragszom magamra. Totál szemét voltam veled, és ha tudom, én... uh,

Lori, én nem engedtelek volna el.

- Tudom – mondtam, mert ez is igaz volt. Annyira nem volt már értelme

beszélni róla.

- Nem tudod, mert azt hiszed, hogy nekem nem jelentettél semmit. Amikor

szakítottál velem az nagyon szarul esett, nem is gondolkodtam tisztán, és uh...

nekem is el kellett volna mondanom, hogy mit érzek.

- Mit éreztél? – kérdeztem felé fordulva.

Vártam, hogy mondja el pontosan, hogy megérthessem, és azután valahogy

továbbléphessek rajta. Szükségem volt erre, egyszerűen tudnom kellett.

- Én... uh... én...

Nyitottam a szám, hogy mondjak valamit, de ő gyorsabb volt, mintha csak attól

félt volna, hogy elugrom – mert szerintem meg is tettem volna, ha sejtem, mire

készül – nekem dőlt, a tarkómra szorította az egyik kezét, és úgy csókolt meg,

szorosan tartva, hogy ne húzódhassak el. A szája forró volt, szinte kétségbeesett,

ahogy próbáltam kitartani és nem megadni magam annak, amit egyébként

mindennél jobban akartam. Olyan volt, mintha kívülről nézném magam, és

szánalmas voltam. Az egész belsőm lángolt, a gyomrom pedig remegett egy

olyan fiú csókjáért, akinek csak valamiféle feszültséglevezetést jelenthetek.

Egyből leállt, ahogy a mellkasára téve a kezem eltoltam magamtól.

- Most meg mit művelsz? – suttogtam, holott normális hangerővel akartam

beszélni. Gyorsan leeresztettem a kezem, mert alig volt benne erő, még abban is

kételkedtem, hogy egyáltalán fel tudok állni. – Én már nem játszom ezt, Sage!

Én nem Tiffany vagyok!

- Tudom! – Nyilván, valahogy mégis közölnöm kellett vele. Gyorsan felálltam

az ágyról.

- Nem is ezért jöttem be! – mondtam még, aztán nem hallgatva meg, mit akar

még mondani, visszamentem Rissához.

Viszonylag hamar sikerült elaludnom ahhoz képest mennyire feldúlt voltam. Ez

most mire volt jó neki?

19. Értetlenség

„It’s not like you to say sorry

I was waiting for a different story

This time I’m mistaking

For handing you heart worth breakin’.”

- Nickelback: How You Remind Me

Sage

Mostanában egyre többet gondoltam Lorira. Pontosan azóta, hogy megmondta,

szeretett engem, amikor szakított, és szeret még most is. Próbáltam, de nem

tudtam kiverni a fejemből a szavait, így nem is kérdés, hogy én voltam a hibás,

amiért Tiff és köztem elmérgesedett a helyzet. Mert nem épp tisztességes nem

arra a lányra gondolni, akivel épp vagyok, de egyszerűen képtelen voltam

Tiffanyra figyelni, ami feltűnt neki, és nekem támadt, hol járok a fejemben.

Igazán nem tudom, mi ütött belém – talán mert valahol mégse normális, hogy

minden dologról tudni akar, ami megfordul az agyamban –, de kijött belőlem

minden. Amúgy sem tetszett, hogy titkolózom Tiff előtt, gondoltam, ha tisztán

elmondok mindent, megértő lesz, és nem cseszeget többet. Sajnáltam, hogy

türelmetlen voltam, de képtelenségnek tűnt elviselni Tiffany szitokáradatát

Lorira, amiért neki volt valami kis dolga Shawnnal. Konkrétan kijelentettem,

hogy én ugyan nem hiszem el róla, hogy bepiált és lefeküdt a sráccal, de Tiff

csakazértis tuszkolta bele a fejembe az elképzeléseit. Nem tudott leállni.

- Honnan veszed, mi? Honnan veszed? – kérdezgette egyre, míg ki nem

fakadtam.

- Mert Lori nem olyan lány! – vágtam rá. – Nem fekszik össze senkivel egy

részeg éjszakán, főleg nem akkor, ha mások is látják!

De Tiff csak nevetett.

- Más srácok nem olyan lassúak, mint te, édesem! Csak mert ti nem jutottak

odáig, hogy lefeküdjetek...

Így hát megmondtam, amit nem lett volna szabad, hogy Lori és én igenis együtt

voltunk, épp ezért vagyok biztos az igazamban. Ez kiakasztotta Tiffet,

féltékenységében egy csomó dolgot vágott a fejemhez, én meg otthagytam,

mielőtt olyat mondok neki, amit megbánok.

Ezután a hétvégém nem telt túl királyul, de Rissáét meg sem közelítette, hiszen

ő annyira ki volt bukva, hogy a szobáját sem akarta elhagyni. Megkérdeztem

Lucát és Cenzót – külön-külön, mert nem beszéltek egymással – mi a fenét

műveltek, de nem voltak jó passzban, mindketten csak lökték a rizsát, hogy

ilyen meg olyan bonyolult. Az összevert arcuk konkrét bizonyítékot jelentett,

erre meg még mindig csak legyintgettek, ez kiakasztó volt, ezért hétfőre

elhatároztam, hogy kikérdezem Rissát, csakhogy ő meg szövetkezett valamit

anyával, és mindketten szabadnapot vettek ki otthonról.

A suliban én is hallottam mindenfélét, amit Tiffnek nem kellett volna elkürtölni,

de ezt nem gondoltam olyan súlyosnak, mert sokkal többen pofáztak arról, mit

csinált Lori meg Shawn a hétvégén, arról meg úgyis tudtam, hogy nem igaz.

- Azért ne híreszteld tovább azokat, amiket Loriról mondtam! – kértem Tiffanyt,

miután úgy tett, mintha nem is történt volna semmi közöttünk a hétvégén.

- Nem híreszteltem! – kérte ki magának mérgesen. – Csak megbeszéltem a

barátnőimmel!

- Mikor lett az egész placc a barátnőd? – tudakoltam kissé ingerülten, amiért

tagadja a nyilvánvaló igazságot.

- Remek! Most én tehetek róla, hogy amiatt a kis ribanc miatt veszekedtél

velem? – Méghogy én veszekedtem! – Tudod, milyen érzés nekem, hogy őt

véded? Én vagyok a barátnőd, nem az a... nem ő, érted?!

Bevetette a fegyverét, amivel nem tudtam, mit kezdeni. Sírni kezdett, és elrohant

a lányvécébe, miközben én bárgyún azon tűnődtem, mi rosszat tettem. Valahogy

nem tudtam megállapítani, de azért később bocsánatot kértem, amit Tiff úgy

hálált meg, hogy a nyakamba vetette magát és kitalálta, hogy átjön hozzánk, így

egyelőre halasztanom kellett a beszélgetést Rissával.

Tiff annyira be volt indulva a veszekedés-kibéküléstől, amilyennek még sosem

láttam, úgy csókolt, mintha belém akarna mászni, és úgy vetette át a lábát a

csípőmön, hogy tudtam, ennyi volt a visszafogjuk magunkat dolognak.

Őszintén, nem is bántam, Tiffany vadító csókjai engem is begerjesztettek,

képtelen lettem volna leállni. Mindenesetre erősen szorított le, már-már azt

hittem, a kezeim is meg akarja kötözni, de aztán hagyta, hogy aktívabb legyek.

Nem szállt le rólam, de már nem hajolt fölém, helyette mindkét kezem

megragadva irányította a mozdulataimat.

- Ilyen érzés volt vele is? – suttogta, miközben a felsője alá, a melltartójára

csúsztatta a kezeim. Annyira akartam őt, hogy nem említettem, hanyagolja a

Lori témát, ha nem akarja, hogy helyette rá gondoljak.

- Nem – válaszoltam azért, miközben levettem róla azt a zavaró felsőt.

Tiff gyönyörű volt alatta, bár a sötétrózsaszín melltartóján a csipke csak

majdnem volt annyira puha, mint a bőre, így mindenképp meg akartam

szabadítani tőle, még annak ellenére is, hogy különösen szexi darab volt.

Nevetett, amikor legördítettem magamról, és azzal a lendülettel lehúztam róla a

szoknyáját is. Naná, hogy a melltartóhoz illő bugyit viselt. Az apró kis

anyagdarab ellenállhatatlanul kiemelte a bőrének sötét mézszínű árnyalatát.

- Tetszem neked? – kérdezte Tiff. Kis híján elfelejtettem, hogy ez volt az ő kis

játéka, mindig megkérdezte, én pedig mindig olyan válaszokat adtam, amik

elvezettek odáig, hogy kidobott. Mégsem akartam bunkó paraszt lenni, aki nem

dicséri meg az alsóneműjét, mielőtt úgyis lekerül róla.

- Sosem kívántalak még ennyire – válaszoltam, mire felnevetett.

- Ugyanezt mondtad az aranyszínű szettre is! – húzott magához, hogy

megcsókoljon.

És akkor egyszerre vége volt az egésznek. Elhúzódtam.

- Soha nem láttalak még aranyszínűben – mondtam. Tiff arcára hitetlenkedés ült

ki, lassan lefagyott a mosolya, aztán elkaptam a pillanatnyi rémületet is.

Egy másik sráccal kevert össze, egy pár pillanatig nem is akartam belegondolni,

de aztán nem volt visszaút. Én nagyon jól emlékeztem, fekete, piros, fehér vagy

épp átlátszó, halványrózsaszín melltartókra, aranyszínű, azonban nem volt

köztük. Megerőltetve az agyam egy élénksárga bikinit is visszaidéztem, de nem

aranyat. Igaz, pasi vagyok, de azért tudom, milyen színe van az aranynak.

- Sage... kicsim! – nyújtózott felém bocsánatkérően.

- Ki volt az? – kérdeztem a mondattal végképp lelombozva magam.

Oké, nem álltattam magam eddig sem azzal, hogy Tiff nem volt másokkal, de az

mégiscsak sok, hogy nem tudja megkülönböztetni őket. Hogy engem nem tud

megkülönböztetni tőlük!

Tiffany nem felelt, csak a felsőjéért nyúlt, hogy visszavegye. Nem tudom, mit

láthatott rajtam, de nem igyekezett, hogy kimagyarázza magát, sőt nem is

mondott semmit, amire vártam. Nem arra, hogy bocsánatot kérjen, az felesleges

is lett volna, lévén nem voltunk együtt, de eszembe jutott, hogy azt sem mondta,

hogy szeret. Még mondania sem kellett volna, egyszerűen csak jelezni valahogy.

Végiggondoltam, és nem tudtam felmutatni egyetlen olyan pillanatot sem, amit

érdemes lett volna megjegyeznem azóta, hogy újra összejöttünk.

Tiff anélkül ment el, hogy ezt megbeszéltük volna, én meg tudtam, ebből nem

egykönnyen lábalunk ki ezután, ráadásul valahogy már nem is lelkesedtem azért,

hogy mindent beleadjak a hibák kijavításába.

Ekkor még azt hittem, hogy ez a legrosszabb dolog a napban, de aztán jött a

vacsora. Nem érdekelt túlzottan, hogy együtt a család, még csak el sem

tűnődtem, miért is van az a sok jó kaja az asztalon, csak azzal törődtem, hogy

mindből jusson nekem, amikor anya elmondta a hírt. Még azt is megvárta, hogy

összevesszek Stormmal az utolsó szelet pitéért, csak azután jelentette be.

Késő este, mikor már túl voltam az első sokkon eszembe jutott, vajon miért

várta meg, míg teleesszük magunkat. Mert az tuti, hogy a következő fél órában

kétszer is majdnem hánytam. Lehet, hogy azért, mert tudta, hogy utána viszont

senkinek nem lesz étvágya? Szégyelltem, de a bátyáimmal ellentétben inkább

dühös voltam, mint rémült. Nem vágtam, miért így kellett megtudnunk, és az is

idegesített, hogy Rissa már tudta. Megpróbált átölelni, de eltoltam, és

otthagytam a francba, hogy feljöhessek a szobámba.

Indolens non-Hodgkin limfóma. Ez a diagnózisa. Igazából nem sokat tudtam

meg ebből, csak annyit, hogy rák. Kemóval fogják kezelni első körben. Aztán

talán sugárterápiával, ha az előbbi nem használ. Ez az egész ocsmányul

hangzott, hiába mondta anya, hogy nem olyan vészes. Hogy ötven százalékot

jósoltak neki a teljes felgyógyulásra, és hogy az orvosa is bizakodó. Hiába kérte

Rissa azon a halk, megnyugtatónak szánt hangon, hogy beszéljünk... egyszerűen

kiakadtam. Eszembe jutottak azok a kopasz, csontvázzá soványodott emberek,

akik önmaguk árnyékaként haltak meg hatalmas fájdalmak közepette a rák

miatt. Szinte láttam magam előtt a kék-zöldre vert anyámat Drew egyik ijesztő

történetéből...

Legszívesebben odamentem volna hozzá, hogy megöleljem, de tudtam, hogy

nincs rám szüksége, mert mindenki ott van körülötte. Szóval dühös voltam, és

sértődött. Azon tűnődtem, mi a frászt jelent az, hogy indolens, utána azon, hogy

mégis kéne nekem az az ölelés. Aztán meg azon, hogy mihez kezdjek most.

Mármint azon kívül, hogy csak fekszem, amíg rám nem sötétedik. Ezt

megelőzendő felkapcsoltam a lámpámat, de tovább nem jutottam. Ja, de, odáig,

hogy később le is kapcsoltam.

Tulajdonképpen Lori járt az eszemben, ahogy azt mondja, soha nem teszek

semmit, csak várok és várok. Valójában igaza volt, most is csak vártam, és a

francnak sem mozdultam volna. Mire várok? Miért nem csinálok valamit? Igaz

lenne, hogy egyszer majd túl késő lesz valami?

Gondolatválságom közepette nem is örültem, amikor Lori bejött a szobámba,

előre tudtam, hogy az éjszaka közepén nem azért jön hozzám, hogy csak úgy

múlassuk az időt. Pedig hasznos volt a jelenléte, egy csomó mindent elmondott a

rákról, még azt is megtudtam, hogy mi a fene az, hogy indolens, de legfőképp

azt jelentette ki, hogy amit csinálok – mármint a semmi – az rossz. Ezt mondjuk

eddig is tudtam, viszont, ahogy Lori kimondta, valahogy hatott rám a dolog.

Nem akartam az lenni, aki soha nem tesz semmit.

Szóval csináltam valamit.

Oké, az se volt szándékos, hogy megcsókoltam, az csak úgy jött, mert egyre

csak az járt az agyamban, hogy csinálj valamit, te balfék! Jobb meg nem jutott

eszembe. És még csak vissza sem csókolt.

- Én nem Tiffany vagyok! – suttogta felháborodva, és igazat kellett adnom neki.

- Tudom! – feleltem, és valamiért el akartam mondani neki, hogy mi történt ma

Tiffanyval, de már fel is állt az ágyamról.

- Nem is ezért jöttem be! – Azt is meg akartam mondani, hogy nem azért

csókoltam meg, amire gondol.

Igaz, francosan is tudtam volna kimagyarázni magam, mert tényleg úgy tűnt.

Ráadásul ezzel most megcsaltam Tiffet is, amitől meg még nyomorultabbul

kezdtem érezni magam. Inkább vissza is tértem a sötétség magányába. Ezért

csináljak valamit? Egy nagy szart, amit léptem, az is rosszul sült el!

Felkaptam a fejem, amikor nyílt az ajtóm.

- Lori? Figyelj, sajnálom...

- Én vagyok! – hallottam Rissa hangját. – Lori elaludt.

Hallottam a meztelen talpait a padlón, ahogy átsietett a szobán, és felugrott

mellém az ágyra. Csak miután lefeküdt szólalt meg.

- Emlékszel, milyen sokat aludtunk együtt régen? A többiek piszkáltak, te meg

mindig befutottál a szobámba, és könyörögtél, hadd maradj velem.

- Nem is mindig – mondtam, nem szívesen elevenítve fel azt az időszakot.

Igazságtalanság volt, hogy nekem osztozni kellett a szobámon, míg Rissának

volt saját. Habár tényleg állandóan megengedte, hogy vele maradjak, csak külön

takarót kellett vinnem, hogy ne fagyjak meg éjjel.

- Ne haragudj! Tudom, hogy mérges vagy, amiért nem szóltam anyáról, de nem

tudtam, hogyan mondjam el. Amúgy is szomorú voltál, láttam rajtad. Nagyon

utálsz? – Nem válaszoltam rögtön, mire élesen beszívta a levegőt. – Ne csináld,

te vagy a kedvenc tesóm! Nem tudnék azzal a gondolattal élni, hogy te is utálsz!

- Nem utállak, Rissa – mondtam most gyorsan, mielőtt belelovallja magát a

hülyeségébe. – Csak...

- Tudom, én is – felelte, mintha hallotta volna, amit nem fejeztem be. – Anyával

megyek holnap a kórházba, apának azt mondta, hogy menjen csak dolgozni, a

fogak nem várhatnak. – Szipogott, és éreztem, ahogy a párnámra fekteti a fejét.

– Eljössz te is? Nem hiszem, hogy kibírnám, ha nem lennél ott.

- Elmegyek – válaszoltam, közben meg azon járt az agyam, milyen indokkal

húzhatnám ki magam. A francba is, nem, nem fogom! Ott kell mennem!

- Köszönöm! – Hallgatott pár másodpercig. – Sage, mi lesz, ha...

Nem kellett befejeznie, én meg egy pillanatig elcsodálkoztam, mert még

működik ez kettőnk között, ismerjük egymás gondolatait.

- Minden rendben lesz – szólaltam meg magabiztosan, remélve, hogy az

megnyugtatja kicsit. Kikotortam magam alól a takarót, és ráterítettem. –

Aludhatsz itt, ha akarsz.

Ezt félig-meddig viccnek szántam, de Rissa nem vette észre.

- Jó, megpróbálok nem rugdosódni. – Hallottam, ahogy fészkelődik a takaró

alatt. – Mit sajnálsz?

- Mi?

- Mit sajnálsz? Az előbb, mikor bejöttem, azt hitted, hogy Lori vagyok, és azt

mondtad sajnálod. Mit csináltál?

- Ja, az... uh... – Hirtelen nem jutott semmi eszembe, amit hazudhatnék. –

Véletlenül megcsókoltam.

- Véletlenül? – ismételte Rissa, de nem tűnt fel neheztelés a hangjából. – Hogy

lehet valakit véletlenül megcsókolni? Múlt héten négy sráccal is csókolóztam,

de egyik sem volt véletlen.

- Akkor beszéljünk erről – kaptam a témán reménykedve, hogy nem kell

elgondolkodnom azon, miért csókoltam meg Lorit. Akkor jó ötletnet tűnt. –

Hogy a fenébe csókoltál meg négy srácot egyetlen hét alatt? A Manginik meg

Koichi, nem?

- De – felelte.

Azért ez teljesítmény volt Rissától. És még merje azt mondani valamelyik idióta

bátyám, hogy úgy cserélgetem a lányokat, mint mások az alsót!

- Mi történt?

- Lucával szakítottam, az nem számít – kezdte. – Koichi csak ott volt, amikor

mérges voltam, Cenzo megvigasztalt és azt hittem, komolyan gondolta, aztán

Nico letesztelte, mennyire vagyok hűséges. Semelyik nem jelentett semmit.

Abból a közönyből, ahogy ezt mondta, levágtam, hogy hazudik.

- Biztos nem akartak megbántani – mondtam nem túl hitelesen.

- Nem számít – ismételte Rissa. – Végeztem úgyis mindenkivel, nem akarok

semmi mást csak, hogy anya meggyógyuljon.

- Meg fog – vágtam rá a Loritól kölcsönzött hangsúllyal. Ő annyira

megnyugtatóan mondta, hogy akkor könnyedén elhittem.

- Tényleg ezt gondolod, vagy csak meg akarsz nyugtatni? – kérdezte.

Mondhattam volna igazat is, de nem erre volt szüksége.

- Meg fog gyógyulni, megígérem! – Nem nagyon fért az agyamba, minek

ígérgetnek olyasmit az emberek, amit úgysem képesek befolyásolni, de Rissa

közelebb ficergett hozzám, és a vállamhoz szorította az arcát, ami miatt már

bőven meg is érte a hazugság. – Próbálj meg aludni, késő van.

- Jó – válaszolta.

Ahogy hallgattam magam mellett a lassú légzését, én is eléggé megnyugodtam

ahhoz, hogy eldöntsem, másnap nem leszek olyan bunkó anyával, mint ma

voltam. Jobban belegondolva baromira gyerekesen reagáltam le az egészet,

Lorinak tökre igaza volt.

- Sage, szerinted ribanc vagyok?

- Mi van?

- Mert mindhármat megcsókoltam. Ha valami lány csinálná ezt közületek

hárommal, én simán leribancoznám.

- Nem vagy ribanc, hogy lennél már? Biztos, hogy jó okod volt megcsókolni

őket. – Ebben biztos voltam, így vártam, hogy elmondja a jó okait. Olyasmire

gondoltam, mint például az, hogy észrevette Cenzo nyilvánvaló rajongását vagy

azt, hogy Luca még mindig akar tőle valamit. Nicóra épp nem tudtam példát, bár

a srác nagyon sokat volt együtt Rissával pár hónappal ezelőtt.

- Szerinted hányszor lehet szerelmes az ember? – kérdezte végül.

- Uh... nem tudom... de biztos többször is.

- Szerintem is. Anya azt mondta, hogy örüljünk, amíg csak a könnyű részben

vagyunk, utána sokkal nehezebb lesz.

- Milyen könnyű rész?

- Hát a szerelemnek a könnyű részében – magyarázta. – A randizás, meg a

csókok, meg a virágok, a csokik, számok, amikről azt hiszed, neked szólnak,

meg hogy úgy érzed, bármit megtennél, azért, akit szeretsz. Ez a könnyű rész,

tudod? Anyának igaza van, könnyű azt mondani, hogy így szeretlek, meg úgy

szeretlek, és összehordani egy csomó bókot meg úgy tenni, mintha más lennél,

mint aki vagy, de ezek múlandó dolgok. Ki az, akivel őszinte tudsz lenni

mindig? Ki az, akinek elmondhatod, ha rosszkedvű vagy és azt is, ha bánt

valami, úgy, hogy érdekelje is, mi van veled? Ki van itt, amikor szükségünk van

rá, Sage? Se Luca, se Cenzo, se Nico társaságára nem vágyom most, te

szeretnéd, hogy Tiffany itt legyen? Meg tudna vigasztalni?

- Uh... lövésem sincs.

- Ha valaha lesz valaki, akiben legalább annyira tudok bízni, mint benned, ő lesz

az igazi – mondta még. – Ha valaki csak képes lenne megölelni, és nem elvárni

érte semmit...

Kicsi elcsuklott a hangja. Mielőtt bármit mondhattam volna, felemelte a fejét a

vállamról, és puszit nyomott az arcomra.

- Jóéjt, Sage! – suttogta. Hallatszott, hogy sírással küszködik, amit igyekszik

elrejteni.

- Neked is – feleltem, mire visszanyomta az arcát a vállamra.

Kis idő elteltével, mikor már biztos voltam benne, hogy megnyugodott és

elaludt a gondolataim visszavándoroltak a szavaira. Nem nagyon vágtam ezt a

könnyű szerelem dolgot. Neked eddig minden volt, csak könnyű nem,

Tiffanyval lenni olyan kihívás volt, amelyiknek egyetlen nyamvadt pillanatában

sem lehettem biztos a dolgomban. Ő meg még csak arra sem emlékszik, kivel

mikor bújt ágyba!

Habár anya betegségének híre után már nem is kellett annyit gondolkoznom,

amint túljutok ezen, beszélni fogok Tiffel, aztán lesz, ami lesz. Ha szakítunk, hát

szakítunk, túl fogom élni, mert elsőre is túléltem.

Aztán meg ott van Lori is, akivel kezdenem kellene valamit. Illetve nem kell,

mert azt mondta, tovább fog lépni, mégis... Azt hiszem, ha azt akartam volna,

hogy továbblépjen, nem tűnődöm azon, hogy vajon tényleg a napom legjobb

pillanat volt-e az a csók kettőnk között.

*

„I think I've finally had enough

I think I maybe think too much

I think this might be it for us

(blow me one last kiss)”

- Pink: Blow Me (One Last Kiss)

Lori

Karl dühös volt rám, én meg nem nagyon tudtam, mi az oka. Na jó, tudtam,

azért volt dühös, mert csókolóztam Shawnnal a bulin, ahová elvileg együtt

mentünk, de arról igazán nem tehetek, hogy ezt ennyire a szívére vette. Végül is

barátokként mentünk, és ő mindenféle csajokkal flörtölt. Én kész voltam

majdnem mindenre!

Különben nem estem kétségbe, ha Karl megsértődött, hát megsértődött, én sem

szóltam hozzá, amikor apa összehívta a zsűritagokat egy megbeszélésre, sőt felé

sem néztem, mert a szabad pillanatokban Shawnnal beszélgettem, aki még

mindig képtelen volt felfogni, hogy Lynn nem áll szóba vele.

- Évekig zaklattad – mutattam rá már vagy ötödszörre. – Lynn nem az a

megbocsátó típus.

- De már kétszer bocsánatot kértem! – mondta nyúzottan. – Félreértés volt!

Vállat vontam.

Csütörtök volt, és már kezdtem belefáradni a kerítő szerepébe. Fran szerint

csodálatos lenne, ha Lynn és Shawn összejönnének, Lynn pedig azt mondta,

előbb öltene báliruhát és keringőzne egymagában az ebédlő közepén (amit soha

nem tenne meg), minthogy közel engedje magához azt a „rohadékot”.

Megesküdtem volna, hogy Lynn komolyan beszél, és mivel Rissa érthető

okokból nem jön suliba a héten, hinnem kellett neki, és nem feszegetni a témát.

De valahogy Shawn lelkének ápolását sem voltam képes sokáig folytatni.

Mikor elszabadultam épp az ebédszünet közepén jártunk. Nem volt kedvem

kimenni, éhes sem voltam, így csak megálltam egy ablak előtt, és merengtem az

élet dolgain. Illetve merengtem volna, ha nem zavarnak meg.

Őszintén már belefáradtam abba is, hogy Cenzo naponta megkörnyékezett, mert

fel akarta tenni a kérdést:

- Hogy van Rissa? – Mintha nem is az ő szomszédja lenne, vagy Sage a legjobb

haverja, de nem, ő engem kérdezget.

- Ugyanúgy, ahogy tegnap és tegnapelőtt – mondtam fejcsóválva.

Véletlenül tudtam az egész a Mangini srácok megegyeznek Rissáról dolgot, így

nem voltam túl kedves. Mert azért ez tényleg durva volt, és a srácoknak illett

volna minimum bocsánatot kérni tőle, mint ahogy Sage tette az éjszakai csókunk

utáni napon.

Épp végeztünk a korai reggelivel (mert nekem suliba kellett mennem, de előtte

haza akartam érni a cuccaimért), és Storm volt olyan rendes, hogy felajánlja,

hazavisz, amikor Sage előbotorkált. A sápadtságával meg a nagy karikákkal a

szeme alatt biztos elment volna tinivámpírnak, kivéve, hogy azok a filmekben

jobban öltöznek, míg Sage a gyűrött (és véletlenül tudom, hogy kedvenc)

Avenged Sevenfold pólójában csoszogott. A lényeg, hogy mielőtt elindultunk

volna Stormmal, megkérdezte, beszélhetünk-e négyszemközt, amit nem

tartottam jó ötletnek, de természetesen rábólintottam.

- Lori – mondta ki a nevem úgy, ahogy nagyon-nagyon szeretem –, ne haragudj

az éjszakai miatt! Kedves voltál, én meg...

- Felejtsük el! – mosolyogtam rá, hogy lássa, minden oké. Persze nem volt az, de

hogyan is hibáztathatnám a srácot, aki nemrég tudta meg, hogy az anyukája

beteg? Szerintem bármit elnéztem volna neki.

- Nem biztos, hogy jó ötlet – rázta meg a fejét. – Figyelj, én... uh, amint tudok,

beszélek Tiffanyval, és...

- Nehogy elmondd neki! – tört ki belőlem. – Megőrültél?

- Nem, megmondom neki, hogy...

- Ne, Sage! – Egy kicsit talán túlreagáltam, de elképzeltem, ahogy Tiffany

nekem ugrik azt hajtogatva, hogy megcsókoltam a pasiját... Hát, ebből nem

kértem. – Ne mondd el neki, kérlek! Ha elmondod, azt fogja gondolni, jelentett

valamit, és... Csak ne mondd el, jó?

- Mindenképp beszélni fogok vele! – mondta meglepően makacsul, mire csak

felkaptam a vizet.

- Jó, akkor mondd el neki, de utána ne engem hibáztass, ha kiakad! Sőt, inkább

ne is kommunikálj velem, épp elég lesz nekem őt elviselni!

Sage úgy nézett rám, mintha még nem nagyon hallott volna dühösnek, de nem

válaszolt, mert Storm odaszólt, hogy siessek, ha nem akarok elkésni a suliból.

Szóval otthagytam Sage-et, és azóta nem beszéltünk. Hogy ő beszélt-e

Tiffanyval, nem tudom, mert a csaj lapul. Hallgat bármilyen Sage-ről és rólam

kapcsolatos pletykáról, és mindig csak gonoszul néz, mint valami vadászó állat,

ami csak arra vár, hogy a területére tévedjek, és kitéphesse a torkomat.

Szívderítő kilátások.

Cenzo elsomfordálása után azon tűnődtem, nem kellene-e gyanakvónak lennem

Tiffanyval szemben, mikor Luca jött oda hozzám. Egy pillanatra azt hittem, még

mindig Cenzo akar kérdezősködni, de aztán azokat az előttem megtorpanó

edzőcipőket beazonosítottam Lucával. Talán hülyeség, de nem a cipőiről

ismertem fel, hanem arról, ahogy lépett bennük. Már a járásában is volt valami

jellegzetes, mintha a talpa azt mondaná a padlónak, hogy én vagyok a

legeslegjobb dolog, ami ma történhet veled, légy hálás érte. Még azt is

elképzeltem, hogy a padló az. Mérhetetlenül hálás.

Közben persze felnéztem Lucára, csodálkozva, hogy egyáltalán szóba áll-e

velem (nem, én nem éreztem annyira hálásnak magam), vagy csak véletlenül

sétált arra.

- Hé! – köszönt végül.

- Hé! – válaszoltam, mert nem volt mit mondanom neki.

- Mi a pálya? – Azért erre már elnevettem magam.

- Ha akarsz valamit, csak mondd, nem kellenek az udvariassági körök!

Vállat vont.

- Végül is sose kedveltél – mormolta. – Csak azt akarom tudni, mi van Rissával.

– Furán nézhettem, mert morogva hozzátette. – Ha lennél szíves elárulni!

- Nem lenne egyszerűbb, ha átmennél, és megkérdeznéd? Nincs valami jól, és

őszintén, az sem tesz neki jót, hogy magasról tesztek a fejére. Az nem valami

nagy segítség, ha engem kérdezgettek!

Látszott rajta, hogy nem tetszik neki, hogy ezt mondtam. De mit is

válaszolhattam volna?

- Mindegy! – mondta végül, és megfordult, hogy elsétáljon.

Önmagam is meglepve ugrottam utána.

- Nem mindegy, Luca! Ha ezt akarod elhitetni magaddal, akkor nagyobb hülye

vagy, mint gondoltam! Menj át, és beszélj vele, ha valaha is szóba akartok még

állni!

Nem válaszolt, úgyhogy annyiban hagytam. Már épp visszaálltam volna az

ablakhoz, mikor mégiscsak feltett egy kérdést.

- Volt valami különösebb oka, hogy utálsz? – Nem utáltam, de nem egy okom

volt rá, hogy ne is kedveljem. – Úgy értem, még a legelején – tette hozzá.

Ja, hogy akkor. Ezen el kellett gondolkodnom.

- Nem utáltalak, csak a szokásos – mondtam végül. – Van pár olyan dolog az

életedben, amit irigyeltem tőled. Ellenszenvessé meg az tett, ahogy ezeket

kezelted.

Meglepetten pislogott, és egyik lábáról a másikra állt. Komolyan nem láttam

még ilyennek, egy pillanatig egészen hétköznapinak tűnt. Aztán már nem.

- Ez őszinte volt – biccentett elismeréssel, aztán otthagyott.

Ahogy a hátához ütődő gitártokot néztem, miközben távolodott, arra gondoltam,

amit apa mondott, hogy ő Lucáékat szeretné nyertesnek. Nem mintha meg

akarná bundázni a dolgot, vagy ilyesmi, de erősködött, hogy nekik kell

nyerniük. Mert van ebben a srácban valami.

Valamilyen szinten igaza volt, de én jobban örültem volna, ha Rissa nyer. Volt

még nyolc másik esélyes is, de valahogy nekik képtelen voltam szurkolni. Rissa

vagy a Saluce, ez volt a legfőbb téma a suliban is, csakhogy a diákok kábé

nyolcvan százaléka masszív Saluce párti volt, a többi oszlott meg mindenki és

Rissa között, Ahhoz, hogy ő nyerjen, csodára lesz szükség. Főleg, hogy nem is

biztos az, hogy itt lesz. Ki tudja, mit hoz még neki a jövő hét vége?

Ezúttal Karl volt, aki megzavart a gondolkodásban, mondjuk őt már messziről

észrevettem, és tudtam, felém tart. Egy lány megpróbált szóba állni vele, de

elküldte valami rövid szöveggel, amitől a lány megtorpant, és meglepődve

bámult utána. Kíváncsi voltam, mit mondott neki, de nem jutottam odáig, hogy

megkérdezzem.

- Beszéltem Shawnnal – kezdte, ahogy elém ért –, és azt hiszem, készen állsz

már arra a randira.

- Miről beszéltél vele? – kérdeztem hitetlenkedve.

- Nem vagyok vak, láttam, hogy csókolóztatok – felelte nem éppen vidáman. –

De megkérdeztem, és azt mondta, nem jöttetek össze. Ő volt a srác, aki én

lettem volna, ha aznap komolyan csináljuk, ugye?

Belegondoltam ebbe, de nem tudtam volna megmondani. Shawn lett volna az,

akivel kihasználom a helyzetet, és csak smárolunk, amíg bele nem fáradok,

közben meg szépen elfelejtem Sage-et? Valakinek ez használt? Vajon ki találta

ki ezeket a módszereket?

- Készen állok a randira – feleltem inkább rámosolyogva Karlra, mert igazából

örültem, hogy beszél velem, és nem dühös rám, ha pedig nemet mondok, biztos

újra eltávolodik. Meg nem is akartam nemet mondani, Sage-dzsel vége, én pedig

olyan szabad vagyok, mint egy madár.

Délután ezúttal nem Rissához mentem, hanem Meredith-hez, hogy beavassam

az elmúlt napok eseményeibe, és a randimba Karllal.

- És ez most igazi randi lesz? – kérdezgetett, miközben a farmerjait szortírozta

szűk és kihízott darabokra. – Ami után járni fogtok?

- Ez az elképzelés – bólintottam. – Végül is bírom Karlt, nincs vele semmi baj.

Fintorogva félredobott egy nadrágot a kihízott kupacra.

- Nem tudom, Lori. Jó ötlet ez? Talán még várnod kellene egy kicsit.

- Tessék? – néztem rá döbbenten. – Nem te voltál, aki hétvégén arra bíztatott,

hogy éljek?

- De igen, csak talán nem gondoltam át eléggé.

Reméltem, hogy csak a hormonok beszélnek belőle, mert nem akartam

visszamondani a randit Karllal. Fura, de az Aranyrögbe beszéltük meg, mert

eleve felkérték, hogy énekeljen, én meg gondoltam, kettesben beszélgetős

randink úgyis volt már (még ha csak baráti is), bulin szintén voltunk, most jön a

nyilvános hely. Meg különben is, szerettem volna hallani, ahogy énekel. Persze

továbbra sem bírom a hírességek társaságával járó figyelmet, de a pletykák miatt

rám irányult érdeklődés rosszabb volt, akkor inkább azért beszéljenek rólam,

mert Karllal vagyok.

Érdekes, hogy már egészen ismerős voltam az Aranyrögben. Még emlékeztem

rá, hogyan küldött el a biztonsági őr az ajtótól, amin Alicia és Luca

kimenekültek hónapokkal ezelőtt, most pedig integetett nekem a távolból, és

megesküdtem volna, én is használhatnám azt a kijáratot, ha szükségem lenne rá.

Egy félreeső helyen ültünk le, Karl háttal a tömegnek, hogy a legkisebb feltűnést

keltse a jelenléte. Tudtam, hogy ez kábé addig fog tartani, amíg nem énekel,

mert utána elhalmozzák a rajongók.

- Itt vagyunk – mondta, mintha nem hinné el.

- Ezek szerint – bólintottam.

- Hozzak valamit inni? Mit kérsz?

- Inkább én hozok, jó? Ha innen felállsz, soha többet nem jössz vissza.

Valószínűleg igazam volt, mert megmondta, mit kér, és hagyta, hogy én menjek

italokért. Életem egyik legrosszabb ötlete volt, ugyanis a pultnál Rissába

botlottam.

- Lori? – halványan rám mosolygott. – Nem tudtam, hogy itt leszel.

- Én nem tudtam, hogy te itt leszel – csodálkoztam. – Azt mondtad...

Nem fejeztem be, természetesen azt mondta, hogy nem hagyja otthon az

anyukáját, minél többet akar vele lenni, de nem akartam a betegségre

emlékeztetni. Amúgy is furcsán nézett ki egy kicsit, kellett pár másodperc, hogy

rájöjjek, miért. A régi Rissa volt előttem, kétfelé fogott hajjal egy sárga pólóban

és farmerben.

- Anya azt akarta, hogy jöjjünk el szórakozni Sage-dzsel – magyarázta, nekem

meg összeszorult a szívem.

- Ő is itt van? – Nem akartam körbenézni.

- Azt hiszem, odament Lucáékhoz – forgatta a fejét helyettem is. – Nem itt jön!

Muszáj volt nekem is ránéznem, remélve, hogy nem vörösödöm el, de késő volt.

Éreztem, ahogy felforrósodik az arcom, és persze Sage pont mellettem állt meg,

olyan közel hozzám, hogy simán láthatta.

- Lori, nem tudtam, hogy itt leszel! – mondta nekem majdhogynem vidáman,

kicsit még mosolygott is.

- Ugyanezt mondtam neki – jegyezte meg Rissa. – Ideülsz velünk a pulthoz?

- Nem, én...

- De, maradj! – érintette meg a karom Sage gyengéden egy üres szék felé tolva.

– Mit iszol? Narancslé?

Magamban csak azt tudtam hajtogatni, hogy milyen béna ez a helyzet. Béna,

béna, béna!

- Nem maradhatok – húzódtam el kicsit Sage-től, és inkább Rissára néztem. –

Nem egyedül jöttem. – Béna, béna! – Karllal randizunk.

Rissa szemében érdeklődés csillant.

- Tényleg? Az tök jó!

Nem bírtam ki, Sage-re néztem. Úgy bámult rám, mintha kínaiul mondtam

volna, hogy kivel jöttem. Végül is igaza volt, azok után, amit mondtam neki egy

hete a kocsiban... mindegy, kérdőn néztem rá, mond-e valamit.

- Jó – visszhangozta Rissát, mégsem hangzott őszintén. – Ez jó, és uh... kínos –

mormolta. – Nem akartalak feltartani, menj csak!

Hátrébb lépett, hogy helyet adjon nekem a távozáshoz, de eszembe jutott, hogy

nem mehetek, italokat kell vennem a pultnál. Zavartan elszöszöltem a

pénzemmel és a rendeléssel, közben hallottam, hogy Sage és Rissa valamit

beszélnek egymás között. Szerettem volna tudni, mi az, viszont nekem máshol

volt jelenésem, így mikor megkaptam az üdítőket csak villantottam feléjük egy

mosolyt.

- Akkor majd találkozunk! – mondtam.

Rissa biccentett, Sage pedig még mindig úgy nézett, ahogy az előbb. Amíg

vissza nem értem Karlhoz – akit azóta megkörnyékezett egy csaj, aki alig akart

elmenni, amikor visszamentem –, azon tűnődtem, mi baja lehetett.

Megjegyzés: a Nickelback kedvenc együttes bónuszt kap, egy másik számuk

szintén Sage-hez kerül majd, méghozzá az utolsó szemszögéhez. Gondoltam

megosztom veletek, mint érdekességet :)

20. Múlt I.

„Hey, dad look at me

Think back and talk to me

Did I grow up according to plan?

And do you think I'm wasting my time doing things I wanna do?”

- Simple Plan: Perfect

Luca

Az idegbetegség szélén egyensúlyoztam, ugyanis már csak egy hetünk maradt

hátra az utolsó fordulóig, és nem volt meg a dalunk. Ami azt jelentette, hogy

nem volt mit gyakorolnunk sem, csak ültünk, mint öt nagy rakás

szerencsétlenség. Akartam mondani valami lelkesítőt, de csak azon tudtam

agyalni, hogy egy hét múlva ott állunk majd a színpadon az egész város előtt –

merthogy az utolsó helyi forduló nyilvános lesz –, és kiröhögtetem magunkat.

Egyszerűen lehetetlennek tűnt, hogy készen legyen, így már tele volt a fejem a

megaláztatásunk képeivel, azzal, ahogyan valaki más megnyeri a versenyt, és a

képünkbe vigyorogva kikiált minket a világ legnagyobb lúzereinek.

Még szarabb elképzelés volt, hogy ez a személy talán Rissa lesz, mert tőle még

meg is érdemlem. Beszélnem kellett volna vele már jóideje, de még mindig

képtelen voltam rászánni magam. Mert hogy kellett volna kezdenem? Bocs,

hogy rohadék voltam, de te is smároltál mindkét testvéremmel, ami végül is nem

számít, mert ami meg anyáddal van az borzalmas, és amúgy is szükségem lenne

rád, hogy elkezdj szöveget írni a félig kész dalomhoz, mert az, ahogyan

nekiállsz, mindig megihletett engem is.

Egész jó szöveg lett volna, ha nem vagyok teljesen biztos benne, hogy Rissa a

képembe röhögne, ha megkérném, írjon nekem dalszöveget. A kérés amúgy sem

erősségem, hát még ebben a helyzetben... Két kemó között írjon pár strófát?

Kizárt.

Ha Sage képe alapján ítélem meg Rissa közérzetét, akkor is valahol mínuszban

lehetett.

- Azért menjünk el az Aranyrögbe? – kérdezte hirtelen Ethan megtörve a

csendet, amit csak Flor laptopjának billentyűhangjai nem tettek némává.

Öcsém és újdonsült ellenségem – bár két napja már megmaradunk egy légtérben

is – a kanapén hátradőlve, a lábait az asztalra feltéve alvást színlelt, Sage a

dobjai mögül bámult maga elé, én meg csak ültem a földön mellettem a gitárral

és körülöttem millió papírfecnivel. Szánalmas egy bandának tűntünk.

- Én inkább hazamegyek – mondta Sage, aztán kitámolygott a garázsból.

Dobos nélkül nem sok értelme volt a gyakorlásnak, ennek ellenére nem

állítottam meg, mert úgyse csináltunk semmit.

- Én ezt nem bírom! – csapta le a laptop fedelét Flor. – Jövő héten lesz a

harmadik forduló, és nincsen számunk! Mit fogunk csinálni? Kiállunk, és

elmondunk pár jó viccet?!

- Játsszuk a Foltos becsületet – vetette fel Ethan. – Az jó.

- Nem elég jó! – förmedt rá Flor. Olyan idegbeteg volt, mintha megjött volna

neki, de nem szólhattam semmit, én is ki voltam akadva.

- Csak ismerd el, hogy ezt benézted, és nem lesz kész a dal – mondta Cenzo még

mindig csukott szemmel, de azért tudtam, hogy nekem beszél.

- Készen lesz! – mordultam fel. – Megcsinálom!

El is döntöttem, hogy beszélek Rissával. Felkeltem a földről, és felmentem a

szobámba, hogy tiszta pólót vegyek. Nem pont Rissa miatt, hanem mert az

ember nem megy át spagettiszószfoltos pólóban egy rákos beteg házába.

Valahogy beteglátogatás szagú volt a dolog, már-már virágot is vittem volna, ha

nem lett volna tökre felesleges. Pár szál gaztól nem változik semmi.

Épp egy kék inget gomboltam magamra, mikor Nico berobbant a szobámba.

- Mi a franc van veled?! – Nem beszéltünk azóta, hogy Cenzo a jelenlétemben

mondta el neki a Floros ügyet, meg hogy mit látott Rissa a videón. Akkor nem

tűnt ennyire pipásnak, mint most. – Olyan nehéz lett volna szólni nekem is, te

nyomorult barom?

- Mi van? – kérdeztem értetlenül.

- Rissa anyjáról, te állat! – förmedt még rám, aztán látva, hogy csak akkor esik

le nekem, miről beszél, becsapva maga mögött az ajtót kiment. Ja, mondjuk

nekem eszembe sem jutott szólni neki, nem vágtam, miért kellett volna. Öt

másodperc sem telt el, megint kinyílt az ajtó. – Hogy van? Nagyon megviselte?

– Nem kellett nagy ész, hogy tudjam, Rissát kérdi.

Vállat vontam, bár erre én is kíváncsi voltam.

- Most megyek át, még...

- Még nem beszéltél Rissával?! – Még dühösebbnek tűnt. – Komolyan, mi bajod

van neked?

- Neked mi bajod van?! Most megyek át, nem?

- Az a bajom, hogy Rissa a barátnőd! – Nyitottam a számat, de megelőzött. –

Akkor az exbarátnőd! Egy lány aki szeretett téged! És aki a barátod! Az a lány,

akivel évekig együtt játszottál, aki írt neked egymillió dalszöveget, és akihez

mindig mehettél, ha valami bajod volt, függetlenül attól, hogy épp jártatok-e

vagy sem. Erre te ott sem vagy, mikor neki van rád szüksége!

Oké, ez odavágott egy kicsit. Tényleg hamarabb át kellett volna mennem.

- Nem látom, hogy te olyan nagyon sietnél át hozzá! – mondtam végül, nem

tagadom, direkt, hogy még jobban felhúzzam. Rühelltem, hogy megpróbálta

bebeszélni nekem, milyen embernek kéne lennem, azt még jobban, hogy talán

igaza volt.

- Mert nekem nem szóltatok! Öt perce sincs, hogy megtudtam! – ordította. – És

én át fogok menni!

- Akkor menj! – Csak húzzon már innen!

- Ugyanolyan önző barom vagy, mint az apánk! – lökte még oda nekem, aztán

kiment.

Nem akartam apánkra gondolni, de rögtön eszembe jutott, hogy milyen volt,

mikor utoljára láttam őt. Az volt az utolsó alkalom is, hogy sírtam. Gyűlöltem

erre gondolni, de most beugrott még valami. Hogy Rissa is ott volt azon a

délutánon, látott sírni, én meg elküldtem a francba. Megígértem magamnak,

hogy nem gondolok többet arra a napra, viszont hirtelen olyan volt, mintha csak

tegnap lett volna

*

Öt évvel korábban

Két hete költöztünk csak be az új házba, aminek a jelzálogját anyám még ma is

nyögi. Akkor még nem mondták ki a válást, szó sem volt arról, hogy soha többé

nem látom az apámat. Valójában már bőven tudtam, milyen ember, hogy

gyakran részeg, hogy egy állást sem képes sokáig megtartani, és azt is, hogy kár

számítani rá, valamelyik fiát úgyis rendszeresen elhagyja a fociedzésen vagy a

logopédusnál. Mindezek ellenére mégis jobban kötődtem hozzá, mint

anyámhoz, és azt akartam, hogy büszke legyen rám.

Nem volt.

Amikor eljátszottam neki az első saját szerzeményemet a régi, béna gitáromon

láttam a csalódást a szemeiben. Sose verem ki a fejemből azt a lenéző

arckifejezést, amitől úgy éreztem magam, mintha a szám, amin egy egész hetet

dolgoztam a világ legszarabb dala lenne. Még csak meg sem próbált úgy tenni,

mintha tetszett volna neki, nem is mondott semmit, csak úgy nézett. Könnyű

módja, hogy összetörje egy kölyök álmait, mégis vele akartam menni.

Eljött meglátogatni minket az új házba, és nem fogadta valami nagy lelkesedés.

Cenzo, aki mindig is anya pici fia volt magasról tett rá, a Norwood srácokkal

focizott, Nico – aki már egy ideje átkerült a „fogyatékos” státuszba nála –

hűvösen kitért előle, így csak anyám meg én maradtunk, akik szóba álltak vele.

Anyám, hogy megbeszélje a válást meg a gyerektartást, és én, hogy rábeszéljem

apámat, vigyen magával. Elég önálló srác voltam, tudtam volna gondoskodni

magamról, akkor még bőven éltek bennem az utcai zenész ambíciók is, mindent

kiterveltem. Kivéve azt, hogy nem fogok kelleni neki.

- És mihez kezdjek veled, kölyök, mi? – röhögött ki, mintha csak viccelnék.

Anyám – bár csalódott volt, és eszében sem lett volna elengedni – szánakozó

pillantást vetett rám, nekem meg könnyek marták a szemeimet.

- Veled akarok menni! – mondtam könyörgő hangon, mire csak apám elutasító

tekintetével találtam szemben magam.

- Anyád mellett a helyed – közölte most komolyan. – Mit csinálnék veled?

Nem tudtam válaszolni, mert már a torkom is szorította valami. Emlékeztem rá

múlt hónapban, hogy leszidta Cenzót, amiért bőgött egy hatalmas eséstől

lenyúzott háta miatt, és nem akartam, hogy megint csalódjon bennem. Majdnem

biztos, hogy így is meglátta a könnyeimet, mielőtt elrohantam.

Kimenekültem a házból a garázs mögé, ahová nem láthatott el senki, és ott

töröltem le a könnyeket a képemről. Olyan dühös és csalódott voltam, hogy alig

kaptam levegőt, minden korty idegesítő hüppögéssel ömlött belém. Életem

egyik legszégyenletesebb percei voltak, hiszen már majdnem tizenhárom éves

voltam.

Akkor bukkant fel Rissa. Gondolom már korábban is ott állhatott, bár, hogy mit

csinált a garázsunk mögött azt nem tudtam, csak azt, hogy tele volt a képe

szánakozással, ahogy közelebb jött hozzám.

- Jól vagy, Luca? – kérdezte aggódva.

Nem voltam jól, amint hozzáért a karomhoz durván ellöktem magamtól, nem

törődve vele, hogy elveszítette az egyensúlyát, és a földre zuhant.

- Hagyj békén, húzz a jó büdös francba! – ordítottam rá, aztán otthagytam.

Arra nem emlékszem, hová mentem ezután, csak arra, mi volt, amikor még

aznap találkoztam Rissával. Tudtam, hogy bocsánatot kellene kérnem, de nem

tettem, helyette átnéztem rajta, amíg a közelembe nem somfordált, és meg nem

súgta.

- Nem mondom el senkinek, megígérem!

Pár nappal később túlléptünk rajta, és soha nem beszéltünk róla többé.

Amennyire én tudom, Rissa megtartotta az ígéretét.

*

„There was a time I'd dip my feet

And it would roll off my skin

Now every time I get close to the edge

I'm scared of falling in.”

- Hurts: The Water

Rissa

Nico olyan arccal jött át hozzánk, mintha anya meghalt volna, ami nem tetszett,

így nem igazán örültem a jelenlétének. Mindenesetre elég aranyos volt, ahogy

halkan elbeszélgetett anyával, és egyszer meg is ölelte. Én nem sokat működtem

közre, a sarokban ültem, és a körmömet rágtam.

Kiskoromban volt szokásom a körömrágás, csak azután szoktam le róla, hogy a

bátyáim ecetbe meg mindenféle undorító ízű lébe áztatták az ujjaimat mondván

az én érdekemben teszik. Szóval leszoktam a körömrágásról, és helyette a színes

körömlakkok híve lettem. Mostanra viszont az összes körmöm lerágtam, az

egyenetlen széleket pedig ökölbe szorított kézzel rejtettem el, nehogy valaki

kiszúrja. Szánalmas, de ez van.

Végül Nico és anya kifogytak a beszédtémákból – anya amúgy sem volt

fényesen, nem is értem, minek kellett zargatni –, és Nico átsétált hozzám a

sarokba.

- Szia! – súgta halkan, és letérdelt elém.

- Szia! – feleltem egykedvűen, miközben a térdeim alá csúsztattam a kezeimet.

Nem voltam biztos benne, látta-e a lerágott körmeim. Vagy a hajam mustrálta

meg, amit már nem mostam meg ki tudja, mióta? Mindegy, nem lehet mindenki

olyan jól fésült és illatos, mint ő.

- Hogy vagy? – kérdezte még mindig suttogva.

- Jól, nem én vagyok beteg.

- Tudom, és te is tudod, hogy értettem.

- Igen – bólintottam rá, mert tudtam.

- Rissa, nem kell ám engem őrizned – szólt oda anya. – Menjetek csak fel a

szobádba beszélgetni. – Még rám is mosolygott, amolyan sejtelmesen, mintha

arra vágyna, hogy mi most felmenjünk, és jól egymásnak essünk Nicóval

odafent. Mármint romantikus értelemben.

Azért villantottam egy mosolyt.

- Jó, menjünk fel. – Feltápászkodtam, és elindultam felfelé vissza sem nézve,

hogy Nico követ-e. Sejtettem, hogy igen. Mikor beértem a szobámba, csak

akkor fordultam meg, hogy lássam. – Ülj le vagy valami – intettem körbe.

Nem volt túl nagy rend, ami nem megszokott tőlem, de azért a kosz sem ette

meg a szobát. Kicsit sok volt a papír meg a ruha a padlón, elkezdtem

összeszedegetni őket. Máskor talán zavarba jövök az ágyon heverő melltartóm

miatt, de most csak átfutott a fejemen a gondolat, hogy Nico látott már ilyet.

Ami azt illeti nagyobb kosarút is.

- Nem tudtam – mondta, miközben leült az ágyam szélére félretolva néhány

kinyomtatott NHL beszámolót. – Előbb jövök, ha valaki szól nekem, hívtalak

volna...

- Attól még anya ugyanolyan beteg lenne – vontam vállat. – Nem gond.

- De úgy érzem, igen. Dühös voltam, amikor...

- Nekem nem gond – zártam le. – Különben sem vagyunk már jóban.

Ez úgy tűnt, meglepte.

- Rissa, ami a múlt hétvégén történt...

- Nem csak a múlt hétvégén – legyintettem. – Előtte is már le akartál koptatni,

most már értem. Vak voltam, hogy nem fogtam fel. De nem gáz, vannak más

barátaim, nem fogok összeomlani, vagy ilyesmi. – Erre megbántott képet vágott,

én pedig folytattam. – El akartam mondani neked, Nico! A videót meg hogy

Luca megcsalt, és hogy hogyan éreztem magam ezek miatt, de nem voltál

kíváncsi rá. Mi változott? Én nem, csak az, hogy megtudtad ezeket! Nem kell itt

lenned!

- Azt akarod, hogy elmenjek? – kérdezte kisebb hallgatás után.

- Azt – vágtam rá.

- Jó.

Néztem, ahogy feláll, és az ajtóhoz sétál, közben arra gondoltam, hogy ez

igencsak rövid látogatás volt. Azért még visszanézett rám.

- Azért azt tudnod kell, hogy lekoptatni téged a legnehezebb dolog volt, amit

valaha csináltam.

- Bocs, hogy ilyen tapadós voltam! – feleltem gúnyosan.

- Szólj, ha már képes leszel megérteni, mit akarok mondani!

Pislogtam, amikor becsukódott mögötte az ajtó. Szerintem tökéletesen értettem.

Vártam egy kicsit, amíg már biztosra vettem, hogy elment, aztán lementem

anyához. Komoran nézett rám.

- Mit mondtál annak a szegény fiúnak? Úgy nézett ki, mintha összetörted volna

a szívét.

- A Manginiknak nincs szívük – feleltem, majd elmosolyodtam megint, mintha

csak vicceltem volna. – Semmi különöset, csak már nem vagyunk jóban, minek

maradt volna sokáig?

Anya ezen elgondolkodott, nekem meg vissza kellett fognom magam, hogy ne

kérdezzem meg, hogy érzi magát. Már megkérdeztem vagy ezerszer.

- Péntek van – mondta végül. – Miért nem mész el az Aranyrögbe?

- Nincs kedvem, inkább keressünk valamit a tévében.

- Inkább menj el az Aranyrögbe! És a testvéredet is vidd magaddal. Sage! –

kiáltott fel a végén, amitől összerezzentem. Nem sok kiabálást hallottam az

elmúlt pár napban, mindenki halkan beszélt. – Sage!

Tesóm úgy dübörgött végig a házon, mintha húsvágó bárddal üldöznék,

hatosával véve a lépcsőfokokat ugrott le, és ijedt arccal fékezett a kanapé előtt.

- Mi az? Rosszul vagy? Vigyelek be a kórházba?

- Semmi bajom – legyintett anya. – Vidd el Rissát az Aranyrögbe, éjfél előtt ne

is gyertek haza!

- Ez szülői parancs? – vigyorodott el Sage, bár a szemeit nem érte el a vidámság.

- Igen, menjetek készülődni.

Nem volt mit tenni, belekaroltam a tesómba, és elindultam felfelé. Anya utánam

szólt.

- Rissa, azért gondolkodj el rajta. – Fogalmam sem volt, miről beszél. – Nagyon

megviseltnek tűnt!

Na, persze!

*

Öt hónappal korábban

Csábítási kísérlet a fogalmam sincs hányadik alkalommal: elcsaltam Nicót

piknikezni. Fel kellett túrnom a házat, hogy találjak egy olyan kockás pokrócot,

mint a filmekben, de megvolt, leterítettük, és azon hasaltunk egymás mellett, a

szendvicseket már megettük, lassan az aznapra kijelölt tananyagmennyiség

végére is értünk. Tudtam, hogy nemsokára menni fogunk haza, és még semmit

nem értem el, amit akartam.

Újra meg újra rápillantottam a csókolózó párocskára, akiket nem zavart az

irigykedő tekintetem, tökre jól elvoltak magukban. Még messziről is

szerelmesnek látszottak. Azon gondolkodtam, mi lenne, ha hirtelen Nico felé

fordítanám az arcomat, és megcsókolnám. Csak azért nem tettem meg, mert

amióta Sage összejött Tiffanyval, Nico lett a legjobb barátom, és hiába tudtam

már lassan két hónapja, hogy ez mellett szerelmes is vagyok belé, féltem, hogy

mindent elrontanék a csókkal. Nem tudtam, ő hogyan érez irántam, de a

barátságunkat eszemben sem volt elrontani holmi szerelmi vallomásokkal.

Ahogy Lynn mondta, így is már majdnem olyan volt, mintha járnánk, csak épp

nem csókolóztunk. Kiegyeztem volna ezzel is, ha nem vagyok biztos benne,

hogy a csókolózás az egyik legjobb része lenne a dolognak. Nem adhattam fel

anélkül, hogy megpróbáltam volna elcsábítani Nicót. Mert ha ő csókol meg

végre, akkor semmi baj, akkor nem mehet tönkre a barátságunk, hanem átlépünk

a következő szintre. Ami annyira jó kilátás volt, hogy alig bírtam magammal.

- Hétvégén lesz a szalagavatód – mondtam hirtelen közömbös hangon. –

Meghívtál már valakit?

- Nem – felelte, és felém fordította a fejét. – Miért?

- Csak kérdeztem – vontam vállat. – Nem félsz, hogy kifutsz az időből vagy

valami? A lánynak ruhát is kell találnia meg cipőt, lefoglalnia helyet a

fodrásznál. El sem mennék veled, ha meghívnál, olyan késő van.

Ezt nem tudom, miért mondtam, mert épp az volt a vágyam, hogy engem hívjon

el. Még akkor is elmentem volna vele, ha egy nappal előtte hív. Két hete

kinéztem magamnak a ruhát az üzletben, már fel is próbáltam.

- Tehát nem akarsz menni?

- Én? Ez a te szalagavatód, a kérdés, hogy te akarsz-e menni? – Velem? Ezt nem

kérdeztem, de úgy hangzott, mintha erre akart volna utalni. A szívem majd

kiugrott a helyéről, még a kiemelőfilc is kipottyant a kezemből, és átgurult Nico

oldalára.

Zavartan nyúltam érte.

- Nem akarok – mondta pont, mikor összezártam a kezem a filc körül. – De te

akarsz, igaz? Eljössz velem?

Hitetlenkedve néztem rá. Most azért hív el, mert tudja, hogy el akarok menni

vagy azért, mert szeretne velem lenni? Gondoltam, most jött el az időm,

egyszerűen rámosolyogtam.

- De csak ha nem szánalomból vinnél el. Ha nem akarsz menni, akkor...

- Akarok menni – vágott közbe. – Ha eljössz velem.

- Elmegyek.

Ezt megbeszéltük, és én teljesen beleéltem magam a tökéletes esténk

elképzelésébe. Megvettem a ruhát, a cipőt, kipróbáltam előre a hajamat, az egész

hetem teljes izgalomban telt, míg Nico csak mosolygott akárhányszor szóba

került a bál és egy-egy részlet, amit felfedtem előtte. Igazából olyanra akartam,

mint a filmekben, hogy Nico eljön értem, én lesétálok a lépcsőn, neki meg

elakad a lélegzete, mikor meglát, és azt mondja, nálam gyönyörűbb lánnyal még

sosem találkozott. Ez mondjuk totális hazugság lett volna, de melyik lány nem

akarja ezt hallani?

- Akkor ez most egy randi lesz? – kérdezte Dylan a bál napján, amikor

kirohantam a szobámból, hogy valaki húzza már fel a ruhám cipzárját, és épp

belé botlottam a folyosón.

Bátyáim azóta nem cikiztek Nico miatt, amióta egyszer három napig nem álltam

szóba velük egy ilyen eset után, így egyikük sem tette még fel a kérdést.

- Remélem – vallottam be. – De Nico még nem mondott semmit. Lehet, hogy

csak barátok maradunk – adtam hangot a félelmemnek is. – Viszont ez a ruha

minden csak nem baráti, nem gondolod?

- Csinos vagy – felelte Dylan. Nem épp erre számítottam, de mit várjon az

ember a bátyjától? Ő mégsem nevezhet észvesztően gyönyörűnek.

- Szerinted tetszem Nicónak? – kérdeztem.

- Én honnan tudhatnám? – fordított meg, hogy megnézzen elölről is. – Tényleg

csinos – biccentett elismerően.

- Megkérdezhetnéd tőle – vetettem fel. – Aztán meg elmondod nekem a

válaszát.

- Rissa!

- Kérlek, Dylan! – néztem rá könyörgőn. – Neked megmondaná, csak

megkérdezed, mint baráttól, nincs abban semmi!

Régen felfedeztem már, hogy a könyörgő tekintetemnek a családból csak Sage

tud ellenállni, így biztos voltam a sikeremben, nem is kellett sok, Dylan elindult,

hogy kikérdezze Nicót. Természetesen követtem, még a báli ruhát sem vettem

le, és azzal sem törődtem, hogy az otthoni papucsomban vagyok. Dylan

Manginiék konyhában talált rá Nicóra, épp azon nevettek, hogy én már

öltözködöm, Nico meg még csak nyugisan mosogat. Hülyeség, de azon, hogy

Nico mindig elmosogat, sokszor kérés nélkül is, mindig elolvadtam. Nálunk

általában vérre menő szkandermeccsek és őrült fogadások megnyerése kell

ahhoz, hogy valaki egyáltalán fontolóra vegye, hogy be- majd kipakolja a

mosogatógépet. Nico meg a két kezével egy adag mosogatószeres lében

csinálja...

- Akkor ez most egy randi lesz? – ismételte meg ugyanazt a kérdést Dylan, amit

nekem is feltett.

A pár pillanatnyi csendet úgy értelmeztem, hogy Nicót meglepte a téma, ezért

még közelebb osontam az ajtóhoz.

- Rissával? – kérdezte Nico. A hangjából nem lehetett semmi kihallani, ez mégis

rosszul esett. Kivel mással gondolja?

- Igen, a báli ruhás szomszéd lánnyal, aki elkísér a szalagavatódra – mondta

Dylan kissé túl célzatosan.

A fenébe, nem is akartam ezt! Mi van, ha Nico mégsem úgy gondolja? Mi van,

ha most azt hiszi...

- Rissa csak el akart menni arra a hülye bálra – felelte végül Nico, és most el

tudtam képzelni az arcát. Hát mégiscsak lányos hülyeségnek tartja! Hirtelen

nagyon is kényelmetlenül éreztem magam a ruhában, de még nem adtam fel a

hallgatózást.

- Szóval nem randi? – Dylan mindenképp választ akart, én meg már megbántam,

hogy rákényszerítettem erre.

- Rissa... túl fiatal hozzám. – Tizenhét vagyok, te meg tizenkilenc, ordítottam

volna legszívesebben.

- Igaz, még csak tizenhat – értett egyet a bátyám.

- Tizenhét – javította ki Nico, majd folytatta azzal, amivel összetörte a szívem. –

Furcsa lenne, ha vele randiznék, nem? Ő olyan, mint egy... húg nekem. Csak egy

kislány.

- Igen – helyeselt továbbra is Dylan, míg én nemet akartam hallani. – De talán ő

abban reménykedik, hogy ti ketten...

Jézusom! Erre sosem kértem Dylant! Mire vár, hogy mit mond még Nico? Nem

akartam hallani, hogy Nico gyereknek gondol. De miért töltené az idejét egy

kislánnyal? Ha nem tetszem neki...

- Láttam, ahogy felnő. – Nico hangja most védekező volt. – De nem lenne

helyes nőként gondolni rá... nem is tudnék.

- Akkor ezt megbeszéltük. – Dylan úgy tűnt, megkönnyebbült, amiért a

kötelessége végére ért. Kiderítette, ahogy kértem. Tudtam, hogy bármelyik

percben kijöhetnek a konyhából, és akkor már nem akartam ott lenni.

Elrohantam, de nem a kijárat felé, hanem a közelebbi garázsajtó irányába.

Furcsa, de szinte észre sem vettem, hogy tele van. Sage, Cenzo, Luca, Fran és

Tiffany is ott voltak, épp pihentek két szám között, és most mind felnéztek rám.

- Jajj, Rissa! – ugrott fel Tiff olyan izgatottan, mintha valami nagy dolog történt

volna. – Olyan csinos vagy!

Kipréseltem magamból egy mosolyt. Igen, csinos. Egy csinos kislány

papucsban, hülye álmokkal. Sírni lett volna kedvem, amit Fran is észrevett.

- Mi a baj? – kérdezte, mire a fiúk is alaposabban megbámultak.

Ha csak Sage lett volna ott, talán kinyögöm a bajom, de Luca és Cenzo előtt

nem lehetett.

- Semmi – mondtam kicsit remegős hangon. – Csak ez a ruha... ez a ruha...

Könnyek csordultak ki a szememből. Mi a fenét gondoltam? Hogy Nico szeret

engem, csak nem mer lépni, mert ugyanolyan félelmek gyötrik, mint engem?

Utáltam, hogy ilyen nagy marha vagyok.

Tiffany jött a mentő ötlettel, valahogy azt találta ki, hogy biztos azért vagyok

kiakadva, amiért annyi dolgom van vissza olyan kevés idővel a bál előtt. Erre

csak bólogattam, így Tiff máris ott termett egy óriás sminktáskával, hogy

szépségszalonná alakítsa a garázst, Fran meg átment a saját cuccaimért.

- Úgy érzem, barkácsolnunk kellene valamit – röhögött fel Cenzo, miközben

Sage vadul kalimpált a kezeivel, hogy eloszlasson egy hajlakk felhőt, amitől

köhögni kezdett. – Csak, hogy ne legyen olyan női a légkör.

Engedelmesen nevettem a többiekkel, közben feltűnt, hogy Luca nagyon néz. A

gitárja volt nála, amit lazán pengetett, de közben újra meg újra rám pillantott,

mint aki nem ért valamit.

Ez eléggé zavart, de csak akkor jutottam oda, hogy megkérdezzem, amikor már

kész lettem, és kissé le is nyugtattam magam azzal, hogy Nico és köztem semmi

nem fog változni. Attól, hogy nem szeret, még ugyanolyan jól elleszünk együtt,

tovább nézzük a könyvekből készült filmeket, beszélgetünk... Tényleg olyan

lesz, mintha járnánk. Legalábbis majdnem.

Szóval mindenki esküdözött, hogy milyen szép vagyok, én meg odamentem

Lucához, hogy rákérdezzek.

- Mit néztél rajtam annyira?

Vállat vont, és rám vigyorgott.

- Riss, ha nem akarod, hogy nézzelek, nem kellene ilyen ruhákban járnod. Fogd

fel bókként.

Még egyszer végignézett rajtam elidőzve a dekoltázsom környékén.

- Disznó! – kaptam magam elé a kezem, de nem tudtam elfojtani egy mosolyt.

Ő is nevetett.

- Menj, mielőtt lecsaplak a bátyám kezéről!

Ez volt az a pillanat, amikor megint Lucáról kezdtem ábrándozni. De talán csak

azért, mert ő még sosem bántott meg.

Megjegyzés: láttátok azt a kis jelzést a fejezetcím mellett? Csak kérdeztem... :D

20. Múlt II.

„We're pulling apart and coming

Together again and again

We're growing apart but we pull it together

Pull it together, together again

Don’t let me go”

- The Fray: Never Say Never

Sage

- Karllal randizunk – mondta olyan piros arccal, amiről először azt hittem,

nekem szól. Én marha!

Néztem, ahogy rám pillantgatva kifizeti az üdítőiket – milyen első randi az, ahol

a lánynak kell a piát venni? –, és figyeltem, miközben utoljára ránk mosolygott.

- Akkor majd találkozunk!

Olyan volt, mintha ezt mondta volna: Remélem, hogy soha, semmi nem lesz

neked túl későn! Ennek már annyi, elkéstem, mégis úgy bámultam utána, mint

egy idióta. Mert az is voltam, sokkal előbb szólnom kellett volna neki, rögtön

azután, hogy szakítottunk Tiffel. Amekkora barom vagyok, eszembe sem jutott,

hogy újra elmegy randizni Karllal. Azt hittem, a fickó már rég eljátszotta az

esélyeit, erre most röhöghet a markába.

- Most meg mit jelent ez az arc? – kérdezte Rissa rám bámulva.

- Milyen arc? – fordultam el, de már meg is előzött, elém lépett, hogy tovább

nézhesse a nyomorult pofámat. Legalábbis annak alapján, ahogy éreztem

magam, úgy tippeltem, elég nyomorult.

- Sage, tudod, hogy mennyit sírt utánad? Igazságtalan, hogy pont most nézel rá

így! Te választottad Tiffanyt!

- Mert nem tudtam, hogy szeret! – vágtam rá, bár nem tűnt annyira jogosnak ez

az érv. – Ő szakított velem!

- Maradt volna, ha megkéred rá – felelte Rissa, közben arrafelé nézett, amerre

Lori eltűnt. – Ha Tiffany látná, hogy nézel...

- Már nem vagyunk együtt – közöltem vele. A higgadt hangom nem kamu,

tényleg hidegen hagyott, ami elég nagy döbbenet volt. Szerda óta vártam, hogy

belém hasítson a jól ismert gyötrelem. Az előbb kaptam is belőle egy adagot, de

köze sem volt Tiffhez.

Rissa pislogott.

- Az a lotyó megint szakított veled? Ezúttal miért? Túl normális voltál neki?

Elvigyorodtam a haragját látva, jól esett indulatosnak látni az utóbbi napok

aggódó komorsága után.

- Én szakítottam vele – mondtam azért.

Érdekelt, Rissa mit szól hozzá, mert ez elég nagy lépés volt tőlem. Egészen

mostanáig abban sem voltam biztos, nem bánom-e majd meg. Végül is

Tiffanyról van szó, akiről egy csomó ideig azt gondoltam, ő a tökéletes lány.

Sőt, most is azt gondolom. Tökéletes lány, csak épp annak a valakinek, aki nem

én vagyok.

- És hogy fogadta? – Sejthettem volna, hogy erre kíváncsi lesz-

- Nem túl jól – tüntettem el a vigyort. Ami nem volt kifejezés, féltem, hogy Tiff

valami olyat is hozzám vág, ami maradandó károsodást okozhatott volna. Így

megúsztam egy pár magassarkúval meg egy plüsskutyával. – De nem bánom,

mert...

Elhallgattam, nem akartam elmondani, hogy Lorival gondoltam tovább. Szívás,

hogy ekkora állat vagyok, és eszembe sem jutott, hogy másokkal is randizhat.

Miért várt volna rám? Egy szóval sem jeleztem neki, hogy várjon, csak azzal a

béna csókkal, ami talán nem is esett jól neki.

- Akkor meg mire vársz? – kérdezte Rissa értetlenül, nagyon jól tudva, amit nem

mondtam ki. – Menj és beszélj vele!

Nem tétováztam sokáig, biccentettem, és elindultam, hogy megzavarjam Lori

randiját. Lehet, hogy még nem késő? Vagy csak totál hülyét csinálok

magamból? Igaz, látott már hülyének, és az se zavarta...

*

Öt héttel korábban

- Nekem köszönheted Kiskukacot is – mellékelte Drew a bemutatkozásához,

mikor voltam olyan ökör, hogy a szeme elé engedjem Lorit.

- Kiskukacot? – ismételte Lori, és fülig ért a szája, ahogy kutakodva rám nézett,

vajon miért ez a becenév.

- Na, ne égesd már szegény hugit! – borzolta meg a hajam, Bradley, az az állat.

– Nem tehet róla, hogy olyan pirinyó izéje volt, hogy azt akartuk csalinak

használni igazi csontkukacok helyett.

- Hogy visított, amikor le akartuk vágni! – vihogta Tony, és elparodizálta, ahogy

a kukimra szorított kézzel, sikítva menekülök előlük. Állítólag öt éves voltam,

amikor ez történt, de én nem emlékszem rá. Végeláthatatlan parodizálására a

sztorinak annál inkább. – De nem annyira, mint mikor Samara kimászott a tévé

alól!

Ez viszont rémlett, Rissát kérték meg, hogy bújjon el a tévéállvány alatt, és

a Kör megnézése után jöjjön elő. Fekete ruhában volt, a haját nedvesen az arca

elé fésülték, és persze mivel egy percet se látott a filmből, nem értette, miért

ordítok. Hetekig rémálmaim voltak miatta.

Lori nevetett a történeteken, amik csak úgy ömlöttek a bátyáimból, én meg

reméltem, hogy nem vörös a fejem. A francba is, biztos voltam benne, hogy az,

Lori mégis megfogta a kezem, és nagy csókot nyomott az arcomra, miközben

tovább hallgatta őket. Ettől elviselhetőbbé vált. Meg attól is, hogy

visszagondolhattam rá, milyen volt előző nap, mikor eljuttattam a csúcsra.

Minden pasi közül én elsőre. Azért erre büszke lehettem, még sosem voltam első

egy lánynak sem, még ha ez nem is volt igazi értelemben vett szex, csak

előjáték.

- Mit értesz az alatt, hogy neked köszönhetem Sage-et? – kérdezte meg Lori

Drew nagy megelégedésére, így elmesélhette a kedvenc sztoriját.

Bradley és Tony rögtön úgy csináltak, mintha elaludtak volna, de Lori csak

mosolygott, hallani akarta.

A sztori lényege, hogy anya és apa úgy ismerkedtek össze, hogy Drewnak volt

egy fájós tejfoga, amit nem akart kihúzatni, ordítva menekült a gyerekfogorvos

elől a rendelőben, aki segítségül hívta apát. Drew vesén rúgta, amitől anyának

olyan bűntudata lett, hogy beszélgetni kezdtek, majd összeházasodtak, aztán

jöttünk mi Rissával. Szerintem Drew egy neveletlen kis rohadék lehetett, de

ahogy Rissát mindig, Lorit is elbűvölte a történet, a bátyám melle meg dagadt a

büszkeségtől. Tucatnyi csajt megfogott már ezzel a sztorival. Ha másban nem is,

ebben egyetértettem a többiekkel, rühelltük már hallani.

Végül csak sikerült elrángatnom Lorit az idiótáktól, és visszavonulhattunk a

szobámba.

- Hálás vagyok Drewnak érted – nevetett Lori, miközben ledobta magát az

ágyamra –, Kiskukac!

- Szétverem a pofáját annak az állatnak! – morogtam. Lori mosolyogva felém

nyújtotta a kezeit, mire engedelmesen odahajoltam, hogy átölelhesse a nyakam.

- Ne legyél már ilyen morcos! – Puhán odaérintette a forró száját a nyakamhoz,

mire az indulataim egész más irányt vettek. Egy pillanat alatt elöntötte az agyam

minden, amit előző nap csináltunk. Eléggé biztos volt, hogy akarom Lorit. –

Szeretnek téged, azért piszkálnak. Lehet, hogy nem tudod, de eléggé imádnivaló

srác vagy, még a bátyáid sem tudnak ellenállni neked.

Megint nevetett, én meg tudtam, hogy ezt is akarom. A nevetését hallani, ott

lenni neki, mikor kellek, meg vigyázni rá, ha sötétben indul haza. Kisebb

ellentmondásba keveredtem magammal, mert olyan szarságok jutottak eszembe,

hogy csak kivetítem Lorira a Tiffany iránti érzéseim, de aztán rájöttem, hogy

nem így van. Lorit csak akartam szeretni, és tudtam, hogy tudnám egy kis idő

múlva, addig meg... talán elkezdhetném meghódítani, hogy ő is belém zúgjon.

- És ha valami problémád lenne – folytatta Lori a fejtegetést a bátyáimról. – Ők

lennének az elsők, akik rohannának, hogy segítsenek, ezt tudod, igaz?

- Igen – ismertem el, arra gondolva, hogy járt a srác, aki megpróbált

keménykedni velem, amikor tíz éves voltam. Legközelebb csak az apjával

együtt mert elmenni a házunk előtt.

- Látod? Bárcsak nekem is lenne olyan testvérem, aki védené a hátam minden

alkalommal, ha van valami. Kár, hogy általában én vagyok, akinek ezt meg kell

tenni.

- Majd én ott leszek – ígértem meg, és komolyan is gondoltam, Lori viszont nem

vette úgy.

- Ez édes volt – mondta.

Nem bizonygattam, hogy majd meglátja, inkább meg akartam csókolni, de előtte

kellett volna mondanom valami szépet neki. Nem nyálasan romantikusat, amitől

Tiff kiakadt mindig, hanem egy olyat, ami igaz.

- Lori, te... uh...

Nem kellett nagyon törnöm magam, olyan hirtelen csókolt meg, hogy kis híján

rázuhantam, de szerencsére nem bénáztam el, sikerült megtámaszkodnom

mellette, aztán még visszacsókolni is maradt időm. Perceken belül a kezei a

pólóm alatt voltak, izgatóan nyögött a számba, nekem meg folyton józanságra

kellett figyelmeztetnem magam, hogy miközben simogatom a hasát, ne

kalandozzak se lejjebb, se följebb. Kivéve persze, ha ő kéri.

Nem is gondoltam volna, hogy ilyen hamar kérni fogja, ezért kis híján eltátottam

a szám, amikor két csók között közölte.

- Van nálam óvszer, de lent hagytam a táskám.

- Mi? – kérdeztem vissza, miközben ő elfordította a fejét, és nézelődni kezdett

az éjjeliszekrényemen.

- Neked nincs valahol?

- Uh...minek az neked? – Nyilván tudtam, hogy mire kell, mégsem akartam,

hogy szükségünk legyen rá. Akartam szexet? Naná! El akartam venni Lori

szüzességét? Igen, csak az időzítés nem stimmelt. – Nem kell sietnünk, én nem

az a barom vagyok, akivel előttem jártál!

- Tudom, de szeretném megtenni – felelte a szemembe nézve. – Pont azért, mert

nem vagy olyan.

Ez elég komolyan hangzott, én meg nem tudtam, mit mondjak.

- Biztos vagy benne? – kérdeztem végül. – Csinálhatjuk azt is, amit tegnap,

nekem megfelel.

A magabiztos, nyílt mosolya eltűnt az arcáról, még egy kicsit el is sápadt.

Könnyedén eltolt magától, én meg gyorsan elhúzódtam. Csalódást és

megkönnyebbülést éreztem kábé kilencven-tíz százalékos arányban, amiért

mégsem akarja.

- Hagyjuk, ha nem akarod...

- Akarom! – vágtam rá, mert láttam, hogy ő is csalódott, meg aztán a kilencven

százalék, az kilencven százalék. – Csak nem most... – Látszott rajta, hogy ezt

sem érti, tudtam, hogy meg fog bántódni, ha nem magyarázom ki. – Én... uh, én

nem akarom, hogy utána megbánd! Ez lesz neked az első!

Egy olyan baleknak tűnhettem, akinek könyörögni kell, hogy vegye el valaki

szüzességét. Lori ki is nevetett, aztán átkarolta a nyakam, és a fülembe

suttogott.

- Nincs szükségem hozzá semmi különlegesre, csak rád! Soha nem fogom

megbánni!

Tehát megtettük, és ő már másnapra megbánta, legalábbis egy ideig ezzel

magyaráztam az elhidegülését.

*

„Who can say if your love grows,

As your heart chose, only time?

And who can say where the road goes

Where the day flows, only time?”

- Enya: Only Time

Lori

- Jól vagy? – kérdezte Karl a kocsijában, amikor beültünk, és én kifelé

meredtem az ablakon.

Sok volt ez az este, és úgy végződött, ahogy egyáltalán nem számítottam rá.

Miért, miért voltam olyan hülye, hogy az Aranyrögbe szervezzek randit

magamnak? Miért nem gondoltam arra, hogy Sage itt lehet?

- Jól – feleltem színlelt-vidáman, felé fordulva. – Kellemes este volt, bár nem

olyan, amilyennek képzeltem.

- Én sem ilyennek képzeltem – válaszolta, mire visszafojtottam egy horkantást.

Nyilván az ember nem úgy tervez randit, hogy ott vannak a barátai, akiknek az

egymáshoz való viszonyát lehetetlenség lenne elemezni, illetve az expasija, aki

valamilyen bűntudattól fűtve hülyeségeket beszél, miközben az aktuális randi

fent énekel a színpadon. Ez azért nem semmi, nem értettem, miért nekem kell

elviselnem mindezt.

- El tudod ezt hinni? – nevetgélt Karl.

- Pontosan melyik részét? – kérdeztem mosolyogva, közben reméltem, hogy

nem Sage-hez van köze a dolognak. Habár Lucáról és Rissáról sem szívesen

beszéltem volna.

- Azt, amit Shawnnal történt – pontosított.

- Ja, igen, az elég meglepő – bólogattam.

Lynnről azt hallottuk, hogy délután a suliban (persze azután, hogy már eljöttem,

jellemző!) eltörte Shawn orrát, és ezért felfüggesztették. Kíváncsi voltam, mit

csinálhatott Shawn, hogy ezt érdemelte.

- Bírom, hogy az iskolátokban mindig történik valami. – Kezdtem unalmas

beszélgetőpartnernek érezni magam. Komolyan a suli kerül szóba egy randin?

Próbáltam megerőltetni magam.

- Én meg nagyon bírom a hangodat. A szám, amit énekeltél az is jó volt,

szeretem.

- Tényleg? – kérdezte. – Azt hittem, nem nagyon figyeltél.

Tehát látott Sage-dzsel, elismeréssel kellett adóznom Karl faarcának, egyáltalán

nem voltam biztos benne, hogy észrevett-e minket. Mindegy, én ugyan nem

fogok mentegetőzni, semmi rosszat nem tettem.

- Figyeltem – feleltem röviden, és néztem Karlt, mit szól ehhez.

Rám nézett, mire realizálódott bennem, hogy csak ülünk a kocsijában, és nem

úgy tűnik, mintha indulni akarna. Egyszerűen figyeltük egymást egy darabig,

amíg meg nem untam.

- Most mi van?

- Ezen tűnődöm én is, Lori.

- Pontosabban?

- Jó ötlet volt ez? Túlvagy már a srácon? Merjem megkockáztatni, hogy

megcsókollak, te pedig pofon vágsz, vagy elsírod magad és közlöd, hogy csak

barátok maradhatunk? Ilyeneken jár az agyam.

- Nem fogok sírni! – vágtam rá, mert ebben biztos voltam. – És pofon se váglak

– gondoltam tovább. – A helyedben merném!

Csupa összevisszaság volt bennem, de azt tudtam, hogy többet nem is akarok

hallani Sage-ről, így amikor Karl a szavamon fogva felém hajolt, csak

behunytam a szemem, és összekaparva minden szenvedélyemet csókoltam

vissza. Szerencsémre Karlnak elég volt ennyi bizonyítás, sőt, éppen én sem

éreztem, hogy többre lenne szükségünk.

*

Öt perccel korábban

Ott álltam Sage-dzsel szemben, és értetlenül meredtem rá.

- Szakítottam Tiffel, Lori – mondta éppen, amit egyébként Tiffany egyik

barátnője közölt velem úgy fél órával ezelőtt. Lehet, hogy egyszerűbb, ha azzal

kezdem.

Tehát Rissa énekelt a színpadon, Hurtstől a The Watert, ami nagyon jól hangzott

az előadásában, rengetegen tapsoltak, de én valamiért Lucáékat figyeltem.

Cenzo és ő nem tapsoltak, de elismeréssel nézték a színpadon meghajoló lányt.

Láttam, ahogy Savanna mond valamit Lucának, aki a fejét rázta, mire Savanna

még határozottabban beszélt, végül Luca a színpadra mutatott. Döbbenten

néztem, ahogy Savanna indul felfelé helyette, és azon kezdtem töprengeni, miért

nem akar Luca Rissa után énekelni. Savanna nagy mosolyogva lépett fel Rissa

helyére.

- Úgy tűnik, hogy a frontemberünk nem szándékozik énekelni ma este, inkább a

jövő heti nagy összecsapásra tartogatja a hangját, ezért velem kell beérnetek

helyette – kezdte, mire nagy fújolás (főként lányoktól) hangzott fel, de Savannát

nem érdekelte.

Belekezdett egy számomra ismeretlen számba, és a tömeg nagy része megbékélt.

Nem úgy Rissa, aki egyre Lucára pillantgatott, amíg a srác fel nem állt, hogy

odasétáljon hozzá. Mit nem adtam volna, ha kicsit jobban látok, talán szájról

tudtam volna olvasni pár szót, így meg csak annyit láttam, hogy beszéltek.

Vajon miről? És mikor lettem én ennyire pletykára éhes? Vagyis ez nem

pletyka, hiszen Rissa a barátnőm, jogom van tudni. Vagy nem?

Érdekes módon a szomszéd asztalnál ugyanerről volt szó, csak némileg

rosszindulatúbban.

- Annyira nem vágom, mit eszik rajta – kritizálta egy csaj Rissa külsejét. – Tony

és Storm egy-egy félisten volt, de ez meg a dobos annyira nem nagy szám.

- Na, azért a dobos elég cuki – rázta meg a fejét a barátnője, aki vele együtt

sasolta Lucáékat. – De ez a csaj tényleg elég szánalmas, csak azért, mert egy

kicsit jó hangja van... Mármint érted, Luca akárkit megkaphatna!

- Lehet, hogy a dobos kényszerítette Lucát – vidult fel az előző a saját idióta

teóriájától. – Biztos azt mondta neki, ha nem jár a húgával, akkor kilép a

bandából vagy valami. Talán már megunta, hogy a csaj folyton siránkozik Luca

után, és adott neki egy ultimátumot!

- Jézusom! – szóltam közbe kissé ingerülten, majd Karlra néztem. – Néha úgy

érzem, csupa idióta vesz körül, te nem?

Karl nevetett. A két üresfejűnek volt annyi esze, hogy levágják, róluk beszéltem,

mert felkapták a minitáskájukat – nem értem ezeknek a lényegét, mi a fene fér

bele? Semmi értelme –, és sutyorogva elmentek máshová.

Pechemre négy újabb lány ült le a helyükre, és ők is pletykálni kezdtek.

- Szerinted miért nem énekel ma?

- Nem tudom, de olyan káááár – húzta a szót egy festett fekete hajú, mint valami

varjú. Karl még mindig nevetett, talán kiült az arcomra, mint gondolok.

A nevető Karl odavonzotta a lányok figyelmét. Az egyik lopva megigazította a

haját, és rámosolygott a randimra.

- De te ugye énekelsz ma?

- Nemsokára – biccentett Karl.

- Mit? – kapott a szón mohón a festett, mire sóhajtva hátradőltem, hogy

kivonjam magam a beszélgetésből.

Amióta visszatértem az italainkkal legalább fél tucatnyian megkérdezték

ugyanezt. Karllal lenni olyan volt, mint apával, kivéve, hogy az utóbbi mindig

hamar elfeledkezett róla, hogy ott vagyok, míg Karl folyton bocsánatkérő

pillantásokkal bombázott, ami miatt nem haragudhattam.

Inkább újra elnéztem Luca és Rissa irányába. Már nem dumáltak, Rissa eltűnt

valamerre, Luca pedig visszafelé sétált az asztalukhoz.. Bár eddig

kényszerítettem magam, hogy ne tegyem, most nem tudtam megállni, Sage-et

kerestem a tömegben. Nem volt Luca közelében, Cenzóhoz sem ment oda, így

azon tűnődtem, itt van-e valahol Tiffany.

- Szerencsés vagy – bökött meg diszkréten az egyik lány, akit, rájöttem,

korábban Tiffany csapatában láttam lány. Eléggé fájt, és kissé neheztelőn

néztem rá, mit csinál a hegyes karmaival, mire észrevettem, hogy ő és a társai

közelebb nyomultak hozzánk a székeikkel, az asztalunkon is megszaporodtak a

poharak. Remek! – Két ilyen aranyos pasi!

- Tessék? – kérdeztem értetlenül, mire még közelebb hajolt, hogy csak én

halljam a mondandóját.

Nem kellett volna annyira strapálnia magát, ugyanis a festett csaj, olyan

hangosan vihogott valamin, amit Karl mondott, hogy lehetetlen lett volna bármi

mást meghallani.

- A helyedben vigyáznék Tiffanyval, nagyon utál most téged.

- Tessék? – ismételtem. – Miért utálna? – Ez hülye kérdés, nyilván Sage miatt.

Elmondta volna neki a csókot? Hogy lehet ilyen idióta?

- Elárulhatnád, hogy csinálod – kuncogott idétlenül. – Most a sorára vár, vagy

mi?

Kísértést éreztem, hogy harmadszorra, már igencsak dühösen megkérdezzem,

mi a fenéről beszél, amikor hirtelen én is megláttam.

Sage. Engem figyelt. Első reflexből azonnal elkaptam a szemem, de aztán nem

bírtam ki, visszanéztem. Tulajdonképpen csak állt ott, mégis a hasamból

fojtogató hőség érzés indult el a mellkasom felé. Amikor felemelte a kezét, és

röviden intett nekem, a szívem fájdalmas dobolásba kezdett.

- Azért az nem semmi, hogy szakított miattad Tiffanyval – folytatta a lány még

mindig az oldalam böködve. Nyilván azt akarta, hogy szakítsam el a pillantásom

Sage-étől, aki már óvatosan vigyorgott is. Persze a mondat megtette a hatását.

- Tessék? – kérdeztem harmadszorra is. – Szakítottak?

- Nem tudtad? – kapta szájához a kezét, majd még közelebb hajolt, hogy tisztán

érezhessem a belőle áradó émelyítő virágillatot. Esküszöm, mintha a szájából is

az a szag jött volna. – Sage kidobta Tiffanyt. Mégiscsak ért valamit az a

szerelmi vallomás, pedig olyan szánalmasnak tűnt első hallásra – kuncogott még

mindig.

Felugrottam. Komolyan, az ilyenekbe kéne egy szűrő, ami szelektálja a

mondanivalójukat, ha már az agyukat nem tudják erre használni. Nem tudtam

eldönteni, hogy sértegetni akar, vagy csak azt hiszi, most majd elégedetten

dörzsölgetem össze a kezeim, amiért ilyen jól sült el a gonosz tervem.

Szétszedtem Sage-et és Tiffanyt.

Az, hogy nem akartam ezt, senkit nem érdekel. Megkerültem az asztalt, és

lehajoltam Karlhoz.

- Keresni kellene egy helyet közelebb a színpadhoz, hogy jobban lássam, amikor

énekelsz – hadartam.

Biccentett, és azzal a lendülettel felállt, majd a kezem megfogva odavetett egy

sziasztokot a csajoknak, és elhúztunk. Még az üdítőket is otthagytuk, de nem

érdekelt, úgysem ment volna le semmi az összeszorult torkomon.

- Ne haragudj! – kérte Karl, miközben szorosabban magához húzott, hogy ne

veszítsük el egymást, miközben átvágunk a tömegen. Egy csomóan

megbámulták őt. – Lenyomom a számot, aztán elhúzunk innen, oké? Nem

akartam, hogy kényelmetlenül érezd magad.

- Jól vagyok – ráztam meg a fejem. – Csak...

- A pletykáról volt szó?

Csak bólintottam, mire Karl nem kérdezősködött tovább. Bírtam ezt benne,

úgysem szerettem volna beszélni róla. Szerencsére egész hamar következett,

otthagyott az egyik sarokban, ahonnan kényelmesen odaláttam a színpadra, ő

meg felsétált, mikor a nevét bemondták. Fülsüketítő tapsot kapott, amit ő

kedvesen mosolyogva fogadott. Épp azon tűnődtem, miért nem látszik rajta a

Lucára jellemző önelégült, laza sikertudat, amikor a nevemet hallottam annak az

egy embernek a szájából, aki bármikor képes megborzongatni vele.

- Lori! – Még a karom is megfogta hasonlóan ahhoz, ahogy korábban csinálta. –

Beszélhetnénk?

- Most Karlt hallgatom – vágtam rá, mire közelebb hajolt.

- Tessék? Nem értettem – artikulálta az arcom figyelve. Éreztem, ahogy az

ismerős vörösség elönti a képem. – Kimehetünk? Beszélni szeretnék veled –

ismételte.

- Karl énekel! – mondtam jó hangosan és a színpad felé mutattam. Sage úgy

festett, mintha tökéletesen hidegen hagyná a tény, hogy ha most leállok vele

bájcsevegni, mennyire bunkón fog hatni.

- Jó, akkor mondom itt! – biccentett, és a kezét lecsúsztatta a karomon a

csuklómig. – Sajnálom, hülye voltam, hogy elengedtelek!

Mindenre számítottam, de erre nem.

- Mi?

- Amikor megmondtad, hogy szeretsz, már akkor el kellett volna mondanom,

hogy én is mennyire kedvellek, és hogy eléggé kibuktam, amikor szakítottál! –

Az állam kábé itt esett le a földig, főleg, hogy Sage mindezt gyakorlatilag

kiabálta az arcomba. – És uh... azt hittem, hogy neked nem jelentett semmit,

amikor... szeretkeztünk – halkította le az utolsó szónál a hangját, hogy épphogy

csak le tudtam olvasni a szájáról. – Egy nagy barom voltam, Lori! Bele sem

gondoltam, amíg nem szóltál, hogy szeretsz, és Rissa is mondta, hogy sokat

sírtál. Sajnálom, és uh... ha lehet, akkor én szeretném, ha mi ketten...

Nem fejezte be, ugyanis észbe kapva elhúzódtam tőle, és hátrébb léptem. Nem

akartam hallani ezt, főleg nem látni a sajnálkozó tekintetét. Olyan volt, mintha

most már tökéletesen tisztában lenne vele, mennyire fájt minden, ami történt, és

belegondolva ő volt az egyetlen srác az ismerőseim közül, akiről tudtam, hogy el

is tudja. Bele tudja élni magát, hiszen Tiffany durvábban tette meg vele, és

most...

- Megőrültél? – hördültem fel félig dühösen, félig szánakozón. – Azt hittem,

megértetted, amit mondtam korábban!

Sage egészen megszeppentnek tűnt, mint valami kisfiú. A lényem egy része

szerette volna megölelni és elvonszolni innen, de ezt nem tehettem. Véget

akartam vetni ennek az egésznek.

- Mit is mondtál? – kérdezte óvatosan. Idegesen legyintettem egyet. Csak nem

kezdek bele megint.

- Figyelj, én most a randimon vagyok, jól érzem magam Karllal, és már bőven

tovább léptem rajtad. Miért nem mész Tiffanyhoz, és...

- Szakítottam Tiffel, Lori – vágott közbe (itt tartunk annál a résznél, mikor csak

értetlenül meredtem rá).

- Mégis miért? – fújtam ki a levegőt frusztráltan. – Sage...

- Mert veled akarok lenni! – Megint közelebb lépett, én meg nem hátráltam el,

valahogy nem volt erőm hozzá. – Tudom, hogy nem léptél még tovább, és én

úgy érzem, veled kell lennem!

Karl dala a végéhez közeledett, a hangja elhalkult, így hirtelen sokkal

hangosabban tűnt, amit Sage mondott. Mintha világgá ordította volna az egészet,

önkéntelenül körbenéztem, hogy ki hallotta, és több figyelő szempárt is

észrevettem.

- Semmit nem kell csinálnod – mondtam feszengve. – Menj vissza Tiffanyhoz,

és...

Bennem rekedt a folytatás, ahogy megragadta a kezeimet, és úgy lépett még

közelebb.

- Tényleg túl késő, Lori? – kérdezte az arcomba nézve. Lehajtottam a fejem.

- Kínos helyzetbe hozol – motyogtam.

- Nem érdekel, ki néz és ki nem! Válaszolj, kérlek! Túl késő?

A választ már nem motyoghattam, fel kellett néznem, és úgy mondanom, hogy

elhiggye. Fogalmam sem volt, milyen őrült gondolatsor vezette odáig, hogy

szakítson Tiffanyval, de biztos voltam benne, hogy a szánalom sokat játszott

közre a döntésben. A mártírságnak ezen példája nem volt valami egészséges,

lévén egyikünket sem tenné boldoggá a végkifejlet. Ő csak azon rágódna, mikor

jöhet össze újra a lánnyal, aki szeret, én meg azon, hogy sosem tudnám

boldoggá tenni, mivel én nem az a bizonyos lány vagyok. Holmi „nagyon

kedvellek” meg „úgy érzem, veled kell lennem” ide nem volt elég. Üres szavak,

amik talán pár hete mindent jelentettek volna, most nem tudtam, mit kezdeni

velük.

- Igen – válaszoltam lágyan, de határozottan. Úgy éreztem, ha tovább nézem a

szomorú szemeit, elbőgöm magam, emlékeztetnem kellett rá magam, hogy nem

miattam szomorúak, hanem az anyukája miatt. – Te nem szeretsz engem, nincs

igazam? – próbáltam hatni a logikájára.

- Én... uh... – Vártam, amíg biztosan összerakja magában az egyenletet, ami

szerelem nélkül sose lesz helyes, aztán még egyet léptem hátrébb.

- Oda kell mennem Karlhoz, mindjárt végez.

Nem hallottam a válaszát, mert a szám véget ért, és kitört a tapsvihar.

Mindenesetre Sage nem állított meg, aminek örültem, mégis valahol csalódott is

voltam. Utáltam, hogy ilyen kettős érzések rontják el a napomat, ezért

elhatároztam, hogy többet nem gondolok Sage-re. Kábé az ötvenezredik

alkalommal.

21. Enyhülés

„But you didn't have to cut me off

Make out like it never happened

And that we were nothing

And I don't even need your love

But you treat me like a stranger

And that feels so rough”

- Gotye ft. Kimbra: Somebody That I Used to Know

Luca

Miután hallottam Rissát, elment a kedvem az énekléstől. Nem tudtam, hogyan

csinálja, de olyan szomorúnak és törékenynek tűnt a színpadon, hogy teljesen

elszorult a torkom. Vagy lehet, hogy ezt a reakciót a francos bűntudatom váltotta

ki? Egyre ment, nem akartam felmenni.

- Mi az, hogy nem énekelsz? – förmedt rám Flor, és úgy nézett, mintha hirtelen

két fejem nőtt volna. Megvontam a vállam.

- Nincs kedvem.

- Ó, nincs kedved? De sajnálom! Húzzál fel a színpadra, és ne hagyd cserben a

bandádat! – Szinte ordított. – Észrevetted, hogy a rajongóink fele mindjárt

elbőgi magát miatta?! – bökött Rissa irányába.

- Én is mindjárt elbőgöm magam – szólt oda Cenzo. – Szétaláz minket a

versenyen, nekünk még számunk sincs.

- Viszont ő a hangját leszámítva csak egy béna kiscsaj – pofázott bele Ethan. –

Mi meg...

Nem fejezte be, mert meglátta a tekintetünket. Cenzo kész volt pofán verni, én

meg simán asszisztáltam volna hozzá, ha segítségre van szüksége. Ethan kínosan

röhögött, aztán gyorsan másra terelte a szót, de Flor még mindig a témán volt

fennakadva.

- Menj fel, és énekelj! – nyaggatott.

- Menj fel te, ha annyira akarsz! – vágtam vissza. Erre megváltozott a kifejezés

az arcán.

- Ez egy jó ötlet – mondta, és a színpad felé nézett, ahonnét épp Rissa távozott. –

De mit énekeljek? Ja, és nehogy azt hidd, hogy ezzel vége, még számolunk

ezért! A sírba visz ez a banda!

- Ámen – biccentettem, mire elsietett végre, én meg döntöttem.

Beszélek Rissával. Az ember azt hinné, hogy ez egy egyszerű dolog, csak

odamenni hozzá, és mondani valamit, de akárhogy is képzeltem, mindegyik

változat úgy végződött, hogy ugyanolyan seggfej maradtam, amilyennek

éreztem magam. Azért megközelítettem Rissát. Épp egy csomó ember

gratulációit fogadta, bólogatott mindenkinek, közben meg mosolygott. Király,

legalább nézőközönség is lesz, ha beéget.

Fél éve, ha valaki azt mondja nekem, hogy valamikor majd kétszer is meg kell

gondolnom, hogy szólítsam-e meg Rissát, lazán képen röhögöm, most meg csak

vártam a megfelelő pillanatot, amolyan bárgyú ökör módjára. Észrevett, de

egyszerűen úgy tett, mintha nem is ismernénk egymást. Nem köszönt, rám sem

nézett másodszor, egyszerűen elment mellettem, én meg úgy éreztem magam,

mint valami harmadosztályú film főszereplője, amikor az a nagy pillanatra vár,

ami nem történik meg, és minden átmegy lassításba. Ez komolyan így volt,

akármibe is kezdett Flor a színpadon, már nem hallottam, a tömeg nem érdekelt,

szinte kívülről láttam magam, ahogy meghökkenve utána fordulok. Ennyi erővel

képen is vághatott volna, az sem esik ennyire szarul.

Dühösnek kellett volna lennem, amiért így keresztülnézett rajtam, de nem

voltam, inkább... egy szánalmas alaknak tűntem, aki nem képes megszólítani

egy megbántott lányt. Összeszorított fogakkal ugrottam utána, hogy

megállítsam.

- Rissa, várj már! – Alig értem a vállához, már fordult is vissza. Az egyik copfja

végigsiklott a kezemen, mint valami puha kígyó. A lány, aki egykor a barátom

és a barátnőm volt egy személyben, úgy nézett rám, mintha fogalma sem lenne

róla, hogy ki vagyok, és mit akarok tőle. – Nem láttad, hogy rád várok? –

kérdeztem.

- Nem – felelte, mire nyitottam a szám, hogy megmondjam, láttam, hogy látott,

de gyorsabb volt. – Láttam, hogy ott állsz, de nem tudtam, hogy van valami

mondanivalód nekem.

Hűvösen beszélt, mintha nem is érdekelné, hogy ott vagyok.

- Pedig van! – Továbbra is ugyanúgy nézett. – Jó voltál fent – mondtam végül.

A szeme sem rebbent, úgy biccentett.

- Kösz! Van még valami?

- Ami Mrs. Norwooddal...

- Ezt ne! – vágott közbe. – Ne ma este, jó? Szórakozni jöttem ide.

Egyáltalán nem úgy nézett ki, mintha szórakozna, sőt, egy tökéletes világban, én

lennék, aki a színpadról jött le, és nekem kéne gratulálnia, amit meg is tenne,

aztán hozzátenné, hogy azért miben lehettem volna jobb. Rissa kedvesen húzná

az agyam, Sage és Cenzo meg vihognának és igazat adnának neki, ahogy végül

én is, mert sosem mondott hülyeségeket. A mostani elcseszett alternatívában

nem nagyon voltam topon.

- Nem akarsz odajönni hozzánk? – intettem az asztalunk felé.

Arra fordította a fejét, majd nézett is vissza rám. Most már nem volt érdektelen

az arckifejezése, inkább irritáltnak tűnt.

- Jó, de majd csak holnap – mondta nekem, mintha szívességet kértem volna.

Értetlen tekintetemre folytatta. – Sage elmondta, hogy nincs meg a dalotok.

Segítség kell, nem?

Nem tudtam nemet mondani. Nem akartam a segítségét, de szükségem volt rá.

- De – feleltem végül legyőzöttnek érezve magam. Posvány egy érzés volt, és

Rissa már fordult is el megint, hogy otthagyjon a fenébe. – Riss! – Megvártam,

amíg megáll, és visszanéz. – Azért gyere oda, szívesen látunk.

Kétkedve pillantott az asztalunk irányába, ahonnét Cenzo és Ethan bámultak

vissza rá jóformán tátott szájjal.

- Nem – rázta meg lassan a fejét. – Inkább megkeresem Sage-et...

- Lori után leskelődik – mondtam. – Várd meg nálunk, úgyis...

- Nem, Luca! Nem akarok veletek lógni, érted? Ha a segítségem kell, megkapod

ingyen is, nem kell jófejnek tettednek magad! Menj vissza a bandádhoz, és

csámcsogjatok azon, hogy a földbe döngöltök-e a versenyen!

- Most meg miről beszélsz?! – kaptam fel a vizet a vádló hangsúlyától.

- Arról, hogy te azt híreszteled, hogy nélküled soha nem lettem volna képes

eljutni idáig! Tudod, mit? Igazad van! Ha te nem vagy, nem jelentkezem a

versenyre, de azt is vedd figyelembe, hogy ha én nem vagyok, feleannyi

számotok sem lenne! Játszod nagy büszkén a Foltos becsületet, mintha egyedül

a te érdemed lenne, miközben én írtam a szöveg nagy részét! Én tisztában

vagyok vele, hogy egyszer a bandához tartoztam, de te ne próbáld meg beadni

nekem, mert soha nem gondoltad így!

Ezúttal el is viharzott, mielőtt válaszolhattam volna, csak a copfjait bámultam,

ahogy beleveszett a tömegbe. Gondolatban keserűen vállon veregettem magam.

De ha ennyire haragszik, mégis miért egyezett bele, hogy segít? Ez sehogy se

fért a fejembe, sőt, ahogy egyre többet forgattam az agyamban a dolgot, arra

jutottam, bolond lenne segíteni, talán csak azért mondta, hogy lerázzon.

Másnap épp a garázsban próbáltam befejezni a számunkat, mikor Flor szó nélkül

berobogott, és megragadva a karom vonszolni kezdett kifelé. Annyira

megszoktam már a kirohanásait, hogy nem is csodálkoztam, de azért

megkérdeztem volna, hová rángat, csakhogy amikor megálltunk a Norwood és a

saját házunk közötti területen a számra csapott.

- Maradj csöndben! – tátogta. – Hallgasd!

Épp Cenzo ablaka alatt álltunk, vagyis csak fel kellett néznem egyenesen Rissa

ablakára, ami nyitva volt.

-... nem is tudom, Lynn. – Csak alig lehetett hallani Rissa hangját. Nem vágtam,

Flor miért hallgatózik. – Nincs kedvem hozzá, lehet, hogy el se megyek. A

Saluce megérdemli, hogy nyerjen, még akkor is, ha Luca nem.

- De nem engedheted csak úgy át nekik a győzelmet! – válaszolta Lynn a

gyilkos bosszúálló hangján. – Csak próbáld meg még egyszer ezzel a számmal

tutira megszívatnád őket. Ha te nem is akarod, én igen!

Azt nem lehetett érteni, hogy Rissa mit válaszolt, de alig fél perc múlva énekelni

kezdett. Halkan kezdte, de abban is alig volt hiba, ahogyan a hangjával bánt,

attól görcsbe rándult a gyomrom, és ökölbe szorult a kezem. Christina

Aguilera Hurtje a legdurvább szám, ami csak jöhet ellenünk. Azt minden csaj

szereti, és talán pár srácnak is megeshet a szíve... Rissa kiengedte a hangját, Flor

keze pedig lehullott a karomról.

- Ezt megszívtuk! – nyögte, és mintha összecsuklott volna alatta a lába,

lehuppant a fűbe, és a felhúzott térdeinek támasztotta az arcát.

Nem volt mit mondanom, igaza volt. Rissa a szám felénél abbahagyta.

- Nem vagyok biztos benne, hogy ez az én számom – mondta Lynnek. – Túl

szomorú, valami vidámat akarok énekelni. Már ha énekelek.

- Tegnap tízből nyolcan elbőgték magukat az Aranyrögben miattad – győzködte

Lynn, nekem meg elég volt ennyi.

Megfordultam, hogy visszamenjek a garázsba, és Cenzóval találtam szemben

magam. Fogalmam sem volt, hogy mikor jött ki ő is hallgatózni, de egy kicsit

megszántam a srácot, főleg, ha a heges szájára néztem. Mikor elmentem

mellette, meglöktem a vállát, mire csak hátba vert, ebből tudtam, hogy okésak

vagyunk.

Mivel biztossá vált, hogy Rissa nem jön át segíteni, felcuccoltam a szobámba, és

ott próbáltam meg egésszé varázsolni aSzerelmes dal töredékeit. Nem akartam

neki ezt a címet adni, de magamban mindig így emlegettem, már rajta ragadt.

Tehát épp hozzáláttam, hogy lejátsszam a már ezerszer lefixált részeket, hátha

megcsap valami ihlet, amikor valaki kopogott az ajtómon.

- Gyere! – mordultam fel nem vágyva senki társaságára, aztán csak néztem, mert

Rissa állt a küszöbön.

Magához szorította azt a mappát, amiben a saját maga által írt dalszövegeket

tartotta, és lassan besétált.

- Játszd! – kérte halkan, miközben leült az ágy mellé, és letette a mappát a

padlóra. – Hallani szeretném!

Biccentettem, majd lehuppantam én is mellé, és megmutattam neki, mi van meg

eddig a számból. Figyeltem, ahogy becsukja a szemét, és nagy átéléssel

hallgatja, miközben az ujjával ütemet ver a parkettán, és valahogy

megfogalmazódott bennem, amit mondani akartam. Mikor az ölembe ejtettem a

gitárom, Rissa felém fordult.

- Ennyi?

- Sajnálom, hogy a földre löktelek, ki voltam akadva az apám miatt, és rajtad

vezettem le.

- Mi? – Látszott a tekintetén, hogy fogalma sincs, miről beszélek, aztán lassan

derengeni kezdett. – Te most azért kértél bocsánatot, hogy kábé öt éve ellöktél?

– Megrándult a szája sarka, mire elvigyorodtam.

- Ja, gondoltam ez egy jó kezdet lenne – ismertem el. – Nincs harag?

- Már rég el is felejtettem – vont vállat.

Nagy levegőt vettem, mert most jött a neheze.

- Minden mást is sajnálok, ami azóta volt. Egy rohadék voltam...

- Igen – értett egyet.

- Ami Florral...

- Inkább ne sorold el, jó? – vágott közbe, majd sóhajtott. – Nem is gondoltam

volna, de látni most a képedet elég nekem. Vagyis, nem! – lökött meg. – Látni

most, meg látni miután először álltam a színpadon elég! – Hülyeség, de épp nem

is voltam dühös emiatt, csak vigyorogtam, mint valami idióta.

- Erős volt a kísértés, hogy felmenjek, és lerángassalak!

Rissa elkomolyodva nézett rám.

- Azt hiszem, arra vártam, Luca! Egész végig arra, hogy elismerd, hülye voltál,

mikor kizártál a banda döntéseiből, és rájöjj, szükséged van rám. Tudod, milyen

érzés most, hogy ez megvan?

- Milyen? – kérdeztem nem ellenkezve.

- Semmilyen – legyintett lemondóan. – Csalódás, túl messzire mentem, és most

már annyira nem érdekel az egész. Még abban sem vagyok biztos, hogy

elmegyek a harmadik fordulóra.

- El kell jönnöd! – hallottam a saját határozott hangomat. Érdeklődve nézett a

szemembe. – Le akarlak győzni, fair csatában!

- Ezzel a félig kész számmal? – vonta fel a szemöldökét, aztán mosolyogva

levette az ágyról a papírjaimat. – Mi a fene történt ezekkel? – próbálta kisimítani

a már ezerszer összegyűrt kottákat, de néhány gyűrődés már örök időkre rajtuk

ragadt. – Le kéne tisztázni az egészet.

Olyan volt, mint a régi szép időkben, amikor Rissa kérdés nélkül másolta, amit

jónak vélt, sőt volt egy füzete, amibe az olyan dallamokat jegyezte, amivel

szerinte még lehet kezdeni valamit.

- Nem tudhatod, Luca, pár év múlva hiányozhat – mondta mindig. – Lehet, hogy

ez a jövőd egy szeletkéje, nem dobhatod ki! – Kíváncsi lettem volna, hogy

megvan-e még az a füzet.

Rissa görnyedten másolta az intro első két sorát, én meg bámultam, amíg rám

nem szólt.

- Játszd megint! Meg akarom jegyezni az egészet! – Amikor belekezdtem, már

dúdolta ő is, mintha mindig is ismerte volna. – Mi van? – kapta el az

arckifejezésem, amit pedig nem akartam, hogy lásson.

Félretettem a gitárt.

- Ránk is értetted az előbb, Riss? Hogy le kéne tisztázni az egészet? – Letette a

tollat, és sóhajtva nekidőlt az ágyamnak. Úgy tűnt, hogy nem boldog a témától.

- Mit akarsz letisztázni? Szerintem már minden világos.

- Sajnálom, hogy megbántottalak! Jó lenne visszacsinálni.

- Luca, ez már a harmadik sajnálom ma, kicsit túllősz a célon!

- Komolyan! – érintettem meg a kezét.

Elrántotta a karját, hitetlenkedve nézett rám, majd a nyakamba vetette magát.

Meglepetten öleltem át, és megrökönyödve arra gondoltam, talán valamit

nagyon félreértett, de kiderült, hogy nem, mert eszébe sem volt megcsókolni,

még nevetett is, amikor elhúzódott, és meglátta az arcom.

- Ne csináld már! – ütötte meg gyengéden a mellkasom. – Beléd vagyok zúgva

azóta, hogy először hallottam a hangodat, de nem vagyok szerelmes beléd.

- Nem vagy? – kérdeztem még értetlenebbül.

- Nem, de sokáig azt hittem. Komolyan gondoltam mindent, amit mondtam,

Luca, soha nem hazudtam neked, de... Arra jutottam, hogy én az a lány vagyok,

aki fanpólóban sikítja a neved, nem pedig az, akivel leélhetnéd az életed, érted?

Egy részem mindig imádni fog téged, és szerelmes lesz a hangodba, de ez nem

elég se nekem, se neked. Egyetértesz?

- Aha – mondtam lassan. Belegondoltam és rájöttem, hogy nincsen igaza. Nem

akartam a szerelmét, de ha belenéztem a jövőmbe, a hírnév és a nevemet kiabáló

tömeg mögött egy olyan lányt láttam, mint ő. Ha valaki pisztolyt nyomott volna

a fejemhez, és követeli, hogy vegyek feleségül egy lányt, a választottam csakis

Rissa lehetne. Totál szarság, de igaz.

- Akkor tüntesd el a szánakozó arcod, és segíts a számmal. Játszd innen!

Negyed órán belül vég nélkül dúdolta kíséret nélkül is, és egész kis

papírkupacokat halmozott körénk.

- De nem nagyon értem, miről szól – szólalt meg hirtelen.

- A szerelemről – vágtam rá gondolkodás nélkül. Meglepetten nézett rám, szinte

láttam, ahogy pörögnek a fejében a hangjegyek.

- Igen – mondta végül visszahajolva a kották fölé. – Imádom! De itt...

Elharapta a mondatot, mert Flor ugrott be a szobába.

- Megvagy! Most akartam... – Meglátta Rissát, és elhallgatott. Ahogy a csajok

egymásra néztek, tetűnek éreztem magam megint. – Bocs, nem akartam zavarni!

– hátrált ki végül Flor.

- Várj, Savanna! – szólt utána Rissa, mire Flor ugyanúgy meglepődött, mint én.

– Nem maradsz? A számon dolgozunk, nem zavarsz.

- Hát – tétovázott egy pillanatig Flor rám nézve, majd vissza Rissára. – Oké,

úgyis én is azért jöttem. Hol tartotok?

- Sehol – vont vállat Rissa. – Épp most akartam kérdezni, hogy ez a szünet itt

Cenzo szólója-e.

- Mi?! – horkantam fel. – Cenzónak nincs szólója!

Flor olyan arcot vágott, mintha azt mondta volna, amit Rissa közölt is velem.

- Dehogy nincs, csak te eddig nem tudtál róla...

*

„Now and then I think of all the times you screwed me over

But had me believing it was always something that I'd done

And I don't wanna live that way

Reading into every word you say”

- Gotye ft. Kimbra: Somebody That I Used to Know

Rissa

Szombat reggel úgy ébredtem, hogy ezerszer jobban éreztem magam, mint előző

nap. Talán az alapos fürdés, majd éneklés az Aranyrögben, talán a Lucával való

beszélgetés tette, nem tudom, de eltűnt a szívemet összeszorító érzés egy része.

Felkeltem, kitakarítottam a szobámat, majd úgy döntöttem, elég a

körömrágásból, szép egyenesre reszeltem az összes körmöm, amik meglepően

rövidek, és színtelenek voltak.

Még beterveztem a kedvenc élénk rózsaszín körömlakkom előkerítését is, de

hallottam, hogy a bátyáim felébredtek, így kimerészkedtem a szobámból. Épp

azon vitatkoztak a konyhában, hogy ki csinálja meg a reggelit. Amikor

felajánlottam, hogy majd én, visszaterelgettek az emeletre, hogy foglalkozzak

csak magammal, majd ők elintézik. Utána tovább veszekedtek.

Úgy döntöttem, benézek Sage-hez, mert tudtam róla, hogy nem sült el valami

fényesen a tegnap esti próbálkozása Lorinál, és féltem, hogy visszasüllyed a

depressziójába. Megértettem Lorit, amiért esélyt sem adott neki, de azért

sajnáltam szegény szerelemben szerencsétlen tesómat.

- Uh... történt valami? – kapta fel a fejét, amikor bementem hozzá, és leültem az

ágyára. – Akarsz valamit?

- Gondoltam, megnézem, depressziós lettél-e – mondtam tényszerűen.

- Mi van? – morcoskodott, amiért felébresztettem. Semmi jelét nem láttam

életuntságnak vagy annak, hogy egész éjjel masszív levertséget okozó dalokat

hallgatott. – Komolyan ezért keltettél fel, Rissa?

- Mintha nem lett volna már ilyen – feleltem célozgatva.

- Uh... hülye voltam, oké? Sajnáltam magam, de most nem fogom!

Visszaszerzem Lorit, csak hagyjál gondolkodni!

- Oké – álltam fel meglepetten.

Nem az, hogy nem örültem Sage letargiájának hiányának, csak csodálkoztam,

hogy ilyen könnyen veszi az egészet. Vajon ez azt jelenti, hogy Lori nem volt rá

olyan hatással, mint Tiffany? Vagy azt, hogy Sage ezt most úgy fogja kezelni,

ahogyan kell? Még mindig nem sokat tudtam a szerelemről, de ez valahogy

helyesebb hozzáállásnak tűnt, nekem is állandóan alkalmaznom kellett volna a

sok hiszti helyett. Persze most már mindegy, késő okosnak lenni, miután

mindhárom Mangini fiúval lehetetlenné tettem a kapcsolatomat.

Gyanítom Sage gondolkozása végül alvásba fulladt, de nem számított, úgyis

elemeznem kellett az új érzéseimet. Előző nap még harapós és rosszkedvű

voltam, amit Nico és Luca is észrevehetett (enyhén szólva), az viszont, hogy azt

mondtam Lucának, segítek, megváltoztatta az egész helyzetet. Nem értettem,

miért mondtam, de jól esett. Olyan érzésem volt, mintha a legelső perctől

kezdve erre vágytam volna. Ezt sem nagyon értettem, de nem is álltam le

vitatkozni magammal. Épp a körömlakkomat készültem előkotorni, amikor

Lynn és Fran érkeztek meg hozzám.

- Nézd kibe botlottam útközben! – intett Lynn Franre, akinek az ottléte tényleg

meglepett egy kicsit.

Bár Fran is meglátogatott már a héten, Lynn volt, aki minden nap jött még annak

ellenére is, hogy elvileg haragban voltunk. Vagy ha nem is haragban, hát nem

beszéltünk egymással az én hibámból, ő mégis itt volt. Nem próbált vigasztalni,

sőt volt, hogy csak ültünk teljes csendben, de valahogy erre volt szükségem.

- Nézd ki lógott meg a házi őrizetből! – vágott vissza Fran. – Nem hiszem el,

hogy ezért nem kaptál szobafogságot!

Az ezért jelen esetben az előző napi dolgot jelentette. Shawn Lynn körül

legyeskedik egy ideje, és tegnap volt olyan merész, hogy megpróbálja

megcsókolni barátnőmet, aki betartotta az ígéretét, és orrba vágta a srácot.

Sajnos túl nagyra sikeredett az ütés, így Shawn törött orral a kórházban kötött ki,

míg Lynn az igazgatónál. Megúszta egy hét felfüggesztéssel és (mint kiderült)

egy hónap szobafogsággal, de a legsúlyosabb büntetést a bűntudata jelentette,

eleget beszéltünk lefekvés előtt mobilon, hogy tisztában legyek vele, nem akart

akkorát ütni. Csak hát Lynnek és Shawnnak van ez a közös dolga, ami mellett

nem lehet elmenni holmi kis puncsolással meg csókkísérletekkel. Nem nagyon

éreztem együtt Shawnnal, akármit is mondjon Fran vagy Lori. Különben is,

szerencsés, hogy csak ennyi gondja van.

Amíg ezt röviden – Lynn tényleg nem akart beszélni róla – átdumáltuk, sikerült

háttérbe szorítanom anya betegségének pusztító gondolatát. Amikor arra

gondoltam, mi történhet még, olyan volt, mintha egy ijesztő, fekete lyuk akarna

magába szippantani. Voltam már ott az előző napokban, most, hogy végre

kikeveredtem, csak messziről akartam szemlélni, mielőtt újra vissza kell

ugranom a szélén egyensúlyozni. Szerintem Fran azért nézegetett olyan gyakran,

hogy rájöjjön, mennyire vagyok magam alatt, ugyanis kérdése volt hozzám.

- Te, Rissa! – nézett rám szinte köznapian. – Most mi van közted és Cenzo

között?

Nem mondhatnám, hogy meglepett a kérdés, mert számítottam ilyesmire, csak

arra nem, hogy nem tudok majd mit mondani. Amikor legutoljára találkoztunk

elküldtem a fenébe őt, előtte csókolóztunk, azóta pedig a legtöbb az volt, hogy

visszaintegettem, mikor az Aranyrögben rám köszönt.

- Nem tudom – mondtam őszintén.

Fran kissé neheztelően nézett rám, mintha pedig igenis tudnom kellene – és ki

tudja, igaza lehet –, majd sóhajtott.

- Én még mindig szeretem őt, ezt tudod, nem? – kérdezte nyíltan. Bólintottam,

bár eddig csak erős sejtéseim voltak. – Te pedig nem. Legalábbis szerelmes nem

vagy belé, igaz?

- Hát, én... – Nemet akartam mondani, de Cenzóról beugrott egy csomó minden.

Hogy milyen volt a csókja íze, milyen arcot vágott, amikor kiabáltam vele, hogy

hogyan festettek az ajkai azzal a csúnya zúzódással. Milyen barátom volt, és

mennyit nevettünk együtt, meg hogy milyen volt, mikor egyszer szerettem.

- Csak mert most, hogy ő meg túl lesz rajtad – folytatta a fejtegetést Fran –, talán

már boldog lehet velem. – Csendet kapott válaszul, mert én nem tudtam mit

mondani, Lynn pedig csak nézett. – Igen! – mondta Fran kicsit hangosabban. –

Beszélni fogok vele, és megkérem, hogy jöjjünk össze megint. Tudom, hogy

egész idáig csak Rissára várt, de most, hogy ők lefutottak... Nevezzetek, aminek

csak akartok! Én tudom, mit akarok, és kész vagyok harcolni is érte!

Lynn nyitotta a száját – volt némi fogalmam a véleményéről –, de gyorsan

megelőztem.

- Jó.

Önző dögnek éreztem magam, amiért ennyire nehéz volt kimondanom ezt az

egyetlen szót, amit ráadásul vissza is akartam rögtön vonni, mégsem tehettem.

Akárhogy is volt, abban biztos voltam, hogy soha többet nem lehet közöm

Cenzóhoz, Lucához vagy Nicóhoz. Idővel – ezt igyekszem nem túl hosszúra

venni – majd mindhármuknak lehetek újra a barátja, de csak ennyi. Hiszen

egyszer már összevesztek miattam, ilyet soha az életben nem kockáztatok

megint. Ez, akármennyire is összetöri az álmaimat, a helyes döntés. Nem

akartam többet lotyónak érezni magam, és mínuszba vinni az önbecsülésemet,

ennek meg mi lehetne a legjobb módja, ha nem az, hogy átengedem Frannek

Cenzót? Nem is átengedem, egyszerűen lemondok róla... Ez még

borzalmasabban hangzott a fejemben, hiszen sosem volt az enyém, mégis...

- Jó – mondtam megint, most határozottabban.

- Tényleg? – kérdezte Fran megrökönyödve.

- Igen, jó lenne, ha boldogok lennétek, mint régen. Ezt akarom.

- Tényleg? – ismételte Fran, majd hirtelen átölelt. – Köszönöm! De ugye nincs

harag, vagy ilyesmi?

- Nem, nincs – mosolyogtam rá.

Miután elment – valami fodrászról magyarázott – Lynn hümmögött.

- Nincs harag? Akkor Cenzo kilőve?

- Mindegyik Mangini kilőve – mondtam, majd elmondtam, mire jutottam velük

kapcsolatban.

Lynn nem mondhatott semmit a logikámra, talán sejtette, hogy Shawnnal

vágtam volna vissza, helyette új témát talált, a versenyt harmadik fordulóját.

- És mit fogsz énekelni?

Indulni sem volt kedvem, valahogy kettős érzéseim voltak ezzel kapcsolatban,

de Lynn örömére, meg kicsit a sajátomra is elénekeltem, amit ajánlott. Sajnos

Christina nyomába sem értem, viszont olyan borzasztó rossznak sem hallottam

magam. Ettől kicsit megjött az életkedvem, így miután Lynn elment – haza akart

érni, mielőtt az apja észreveszi, hogy kilógott otthonról –, megettem a félretett

reggelimet (bátyáim nagy örömére), aztán ránéztem anyára. Apával sopánkodtak

a biztosítási papírok fölött, mert nem voltak biztosak benne, hogy anya

biztosítása mi mindent fog fedezni, de amikor látták, hogy ott vagyok, gyorsan

úgy tettek, mintha nem aggódnának. Én is úgy tettem, mintha nem aggódnék

semmi miatt, és vigasztaltam magam a gondolattal, hogy apa határozatlan idejű

szabadságot vett ki, mert anya mellett akar lenni. Bár anya nem akarta ezt,

mondván még kevesebb tőkével kell számolnunk, én örültem. Szükség volt

apára, nem a munkahelyén, hanem otthon.

- Hogy vagy? – kérdeztem meg anyát.

- Jól – felelte kapásból, mintha nem mindig ugyanez lenne a válasza. Azért

képes voltam megkülönböztetni egyik jólt a másiktól, most megállapítottam,

hogy tényleg tűrhetőt jelent. – Mi a terved mára?

- Szerintem, ha nem kellek, átmegyek Lucához – meséltem lelkesebben, mint

ahogy éreztem magam. – Még nem fejezte be a számukat, szeretné, ha

segítenék.

Anya boldognak látszott a hírtől, hogy minden okésnak tűnik szomszédfronton,

ezért némi lézengés után át is mentem. És ezerszer jobban sült el, mint vártam.

Luca örült nekem, képes voltam higgadt maradni akkor is, amikor felhozta a

dolgainkat, és még Savanna társaságát is el tudtam viselni. Alig öt perce ült le

mellém, amikor kibökte.

- A rák szívás. – Elég bunkón hatott volna, ha nem teszi hozzá. – Tudom,

milyen, a legjobb barátnőm, Savanna három éve ment el. Leukémia, a dokik

nem sokat tudtak tenni érte.

Luca rá bámult (kicsit udvariatlanul), én meg valahogy elkezdtem kedvelni

Savannát, bár furcsának tűnt, hogy a barátnője nevét vette fel művésznévnek.

Luca és én sem kérdeztünk róla, de ő nem is akart beszélni, visszahajolt a dal

darabjai felé, és megint belemerült.

Luca és Savanna majdnem kész lettek az egész számmal, akkor hagytam

magukra őket, amikor veszekedni kezdtek, hol kéne mégis megváltoztatni.

Furcsa, de elégedetten léptem ki Luca szobájából, hiszen majdnem olyanok

voltunk, mint régen. Nem éreztem szívfájdalmat Lucára nézve, és nem kapott el

a féltékenység attól, ahogy Savanna keresztbe tette a lábait, mert Luca még csak

észre sem vette a mozdulat szexiségét, hiszen a lány sem szánta annak. Azon

tűnődtem, kiakadtam volna-e, ha látszik rajtuk, hogy szexuálisan vonzónak

találják egymást, vagy észreveszem, hogy titokban olyan pillantásokat váltanak.

Őszintén szólva, talán kiakadtam volna, ahogy kicsit bántott az a gondolat is,

hogy Fran újra járni kezd Cenzóval, de tudtam, hogy ez csak valami múló

önzőségi roham.

Gyakorlatilag inkább gratulálnom kellene magamnak, hogy két Mangini fiúval

már meg is oldottam a helyzetet, már csak Nicóval kellene beszélnem, és...

- Rissa, várj! – Annyira megijedtem, hogy kis híján felsikkantottam Cenzo

hangja hallatán. – Bejössz egy kicsit? Mondani akarok valamit.

Intett a szobája felé, én pedig kicsit tartózkodóan bólintottam. Fogalmam sem

volt, hogy mit fog majd mondani, csak arra tudtam gondolni, hogy egy hete itt

voltam a szobájában, és jó volt. Úgy csókolt meg, hogy elfeledkeztem minden

másról, ráadásul még azt is mondta, hogy szeret. Lehet, hogy előre

gondolkodtam, és mégsincs vége? Talán megpróbál majd újra megcsókolni?

Könyörög, hogy adjak neki még egy esélyt? Ezer lehetőség is felmerült a

fejemben, de egyik kérdésemet sem tudtam megválaszolni, csak az járt a

fejemben, lesz, ami lesz. Tudnom kellett, hogyan alakul ez a dolog kettőnk

között, és bármit is mondtam Frannek, hagytam, hogy Cenzo döntse el.

- Basszus, akkora állat voltam – kezdte rögtön, miután becsukta maga után az

ajtót –, tudtam, hogy valami bajod van, észrevettem, hogy megsértődtél, de

gondoltam, majd túlleszel rajta. A Megan dologról beszélek – mutatott a

poszterre, mielőtt kérdezhettem volna. – Ha tisztázom, hogy te vagy a gyémánt,

jártál volna velem?

Már megint a múlt, Luca is egy évekkel korábbi dologgal kezdte, és most Cenzo

is visszamegy több mint egy évet?

- Igen – mondtam őszintén. – Sokat voltunk együtt akkoriban, szerelmes voltam

beléd.

Bár ezt eddig is tudhatta, úgy tűnt, sokkolja az információ. A Mangini fiúk

legkiskutyásabb tekintetével nézett rám, és hatott. Megsajdult a szívem annyira,

hogy ha kéri, adjak magunknak még egy esélyt. Nem omlottam volna a karjaiba,

mint legutóbb, de azt mondtam volna, hogy valamikor igen. Majd ha anya

meggyógyul, és már lesz időm eldönteni, hogy mit is akarok kezdeni

magammal. Egy olyan jövőben, ahol minden rendben van, és ahol Cenzo bátyjai

nagyon messze vannak, mi ketten szép pár lettünk volna.

- Akkor bocs, hogy bekavartam neked – felelte végül eltüntetve a

kutyuspillantást.

- Hogy mi? – csúszott ki a számon, hiszen ez nem az volt, amit szívesen

hallottam.

- Megmondom őszintén, fogalmam sem volt, mit vétettem, amiért úgy

leordítottál, de azért annyira nem vagyok hülye, hamar kitaláltam.

- De...

- És nekem oké, Rissa! – nézett a szemembe, és lerítt róla, hogy komolyan

gondolja, bármit is értsen ezen. – Nem mondom, hogy örülök, de rendben van!

Azt sem mondom, hogy nem szerettelek, mert ez se igaz, de jó! A te döntésed,

és én elfogadom.

- Cenzo – mondtam lassan – nekem fogalmam sincs, miről beszélsz.

- Arról, akit választasz, Rissa! – mondta neheztelőn, mintha biztos lenne benne,

hogy csak játszom az eszemet. – De nem kell sajnálnod engem, én megleszek! –

Ez olyan undokul hangzott így a végére, hogy feladtam.

- Csak, hogy tisztázzuk, nem sajnállak!

- Én se téged!

- Soha nem is kértem tőled!

Mivel kezdtünk átmenni gyerekesbe, kikerültem, és elindultam az ajtó felé. Úgy

tűnik, a Mangini fiúk képesek felhúzni még akkor is, ha kifejezetten nyugodt

próbálok maradni. Kinyitottam az ajtót, és már épp léptem volna ki, mikor

Cenzo a derekamnál fogva visszarántott. Sőt igazából visszaemelt, hiszen a

lábaim felemelkedtek a földről.

- Még nem fejeztem be! – mondta mogorván, amikor letett, én meg

felháborodva szembefordultam vele. – Bocs, hogy nem mentem át Mrs.

Norwoodhoz és hozzád, seggfej vagyok, mikor haragszom.

Tehát haragudott, végre megtudtam ezt is. Megérdemeltem, ugyanakkor anya

említése emlékeztette mindarra, amit kicsit el akartam felejteni, így nem

szenvedtem annyira a bűntudattól, mint kellett volna.

- Nem sok mindenen változtatott volna, ha átjössz – motyogtam, és próbáltam

nem belegondolni, mi is számít igazán.

- Ez nem igaz – rázta meg a fejét. – Át kellett volna mennem. Lehet, hogy úgy

smároltunk ezen az ágyon, mint két halálraítélt – mondta elérve, hogy

visszazökkenjek a témába, és kicsit elszégyelljem magam – De azelőtt még

haverok voltunk, és... ez nem biztos, de azért most is azok vagyunk, nem?

- De – értettem egyet, mire Cenzo megölelt.

Erről az ölelésről eszembe jutott, hogy ugyanígy ölelt meg, amikor hazaérve a

Nicóval töltött szalagavatóbálról elhagytam magam, és bömbölni kezdtem. Nem

mondott semmit, nem is kérdezett, csak átölelt, amíg abba nem tudtam hagyni.

Talán ő már akkor is...

- Mit leskelődsz utánunk? – mordult fel hirtelen, és elengedett, hogy

megfordulhassak, és láthassam Nicót az ajtóban.

- Nem leskelődtem – válaszolt Nico úgy, hogy elhittem, épp csak arra járt, és

valamiért megállt. Gondolom, mert látott minket. – Rissával szeretnék beszélni.

Ráérsz most?

Mivel Cenzóval mindent megbeszéltünk, úgy tűnt, ráértem. Különben is Nico

volt a harmadik a listán, ha vele is tisztázok mindent, felszabadulok a lotyóság

bűne alól. Illetve elindulok a felszabadulás felé, hiszen én próbáltam jóvátenni.

- Rá – bólintottam. – Én is akartam beszélni veled.

Nem válaszolt semmit, csak átsétáltunk az ő szobájába. Újabb színhelye egy

őrült csóknak. Lélekben felkészítettem magamra a szövegemre.

- Igen? – adtam meg a lehetőséget, hogy kezdje csak. Meglepetésemre nem

múltbéli dolgokkal, bocsánatkéréssel vagy felemlegetett csókokkal jött, hanem

két DVD-vel.

- Válassz – mondta nekem minden felhajtás nélkül. – Nem könyvadaptációk, de

csak ezek vannak itt. Ebben egy pasi meg egy csaj egymásba szeret, amit úgy

fejeznek ki, hogy egyfolytában énekelnek és táncolnak, ebben pedig egy

maszkos gyilkos végtagokat vagdos le, mindenki vérzik, majd meghal. Milyen

kedvedben vagy?

Elmosolyodtam, és arra jutottam, hogy egy film, amiben mindenki vérzik és

végtagok repdesnek jót fog tenni az idegeimnek.

Megjegyzés: most idejében szólok, még pontosan öt fejezet van hátra a

történetből.

22. Ötven

„You can’t play on broken strings

You can’t feel anything

That your heart don’t want to feel

I can’t tell you something that ain’t real”

- Nelly Furtado&James Morrison: Broken Strings

Rissa

Én és a Mangini srácok újra barátok voltunk. Nicóval több filmet is megnéztünk,

Lucával és Cenzóval pedig együtt töltöttünk két egymást követő délutánt is a

garázsban. A Szerelmes dal hivatalosan is elkészült, ráadásul

visszavonhatatlanul beleégett az agyamba. Az egyetlen probléma az volt vele,

hogy hiányzott a szövege, bár ez nem tartotta vissza Lucát, máris promotálni

kezdte. És elég trükkös módon csinálta ahhoz, hogy képzeletben meghajtsam

előtte a fejem.

Az egész hétfőn történt a szemem előtt – sőt az egész suli szeme előtt –, amikor

Luca ordítani kezdett Ethannel, aki átküldött egy részletet a Szerelmes dalból

pár csaj telójára, akik ezzel rögtön villogni kezdtek, és amikor Luca letiltotta az

egészet, hirtelen az egész sulinak ott volt a mobilján a dallam. Mondanom sem

kell, Luca ezt az egészet előre kitervelte, azt akarta, hogy a hétvégéig

mindenkinek ismerős legyen.

Büszke is volt rá, annyira, hogy Cenzo megmondta neki, inkább ne vegyen fel

inget, mert az összes gomb lepattanna a mellkasáról. Én is örültem, hogy

elkészült, bár Luca nem köszönte meg, legalábbis nem szavakkal, annál sokkal

teátrálisabb volt. Valójában gondolhattam volna, amikor furcsán nagy volt a

nyüzsgés hétfőn ebédszünetben, csakhogy nem figyeltem, mert még mindig

kívülállónak éreztem magam. Nem a bandával volt a baj, az ellentéteink eléggé

elhalványodtak, de az alatt az egy hét alatt, amíg nem voltunk suliban Sage-

dzsel, mindenki megtudta, mi a helyzet otthon.

Mikor megérkeztünk aznap reggel, nem is akartam gondolni rá, de rögtön

odajött egy srác, aki kezet fogott a tesómmal, aztán egy olyan lány borult

sajnálkozva a nyakamba, aki még csak nem is volt közeli ismerősöm. Mindenki

tudott anya betegségéről, és az emberek többségén látszott is, hogy tudják,

emiatt képtelen voltam lazítani. Ráadásul előző nap óta szorongatott egy érzés,

ami nem akart enyhülni, és erre jött rá az idegen voltom gondolata... Egyszerűen

kiakasztó volt.

- Bárcsak még nyár lenne! – fakadtam ki Lorinak, akivel a fűben ültünk nem

messze a bandától. A Saluce nyilvánosan is a barátjává fogadott minket, amit

Luca szintén jelzett azzal, hogy pár perce váltott velünk pár semmitmondó szót.

Persze úgy tett, mintha nem ő irányítaná a közvéleményt, de egyikünket sem

tudta átverni.

Lori rögtön biccentett.

- Nyáron annyival könnyebbnek tűnt minden – sóhajtotta.

- Sage miatt? – kérdeztem kíváncsian, mire rám kapta a pillantását, és rögtön

megrázta a fejét.

- Nem miatta! – Látszott rajta, hogy átgondolja. – Vagyis jó, miatta is, de inkább

miattad meg a Saluce miatt. Egy kicsit irigy vagyok rád, amiért neked minden

nyarad ilyen jó volt, mint az utóbbi nekem. Sosem gondoltam volna, hogy pont

egy ilyen banda... Olyan volt, mintha egy rövid időre a része lettem volna,

mintha...

- Te találtad ki a nevüket, Lori! – emlékeztettem. – Örökre a részük leszel,

legalábbis amíg ebben a felállásban játszanak. És én is, megmondtam Lucának,

hogy ne merje többet kétségbe vonni! Tudod, amikor működik, amikor igazi

banda vagyunk, akkor csodálatos az egész, sose cserélném el semmire azt az

időt, amíg eljutottunk idáig!

- Mégis indulsz ellenük – jegyezte meg. Nem bántón, inkább kicsit kíváncsian,

mintha az érdekelné, hogy lehet ez, ha így érzek a Saluce iránt.

- Igazából még nem biztos – mondtam. – Talán nem is indulok. Úgysem

választottam még dalt.

- Azt hittem, hogy a Hurt lesz az.

- Nem, mert attól mindig sírnom kell – vallottam be. – Túl szomorú. Majd

választok valami mást. Mármint, ha indulok.

- Nem fogsz kifutni az időből?

- Viccelsz? Lucáéknak dalszövegük sincsen!

- Nem azon dolgozol?

Lenéztem az ölemben tartott mappámra. Elvileg azon dolgoztam, gyakorlatilag a

mappám, és benne a jegyzetfüzetem olyan volt, mint valami titkos napló, az

érzéseim és a gondolataim öntöttek olyan formát, amit senkinek nem

mutathattam meg. Szöveget ígértem Lucának, de még nem mutattam fel semmit,

amit írtam, azok nemcsak magánjellegűek lettek, a bandához sem illettek.

Mielőtt válaszolhattam volna Lorinak, Luca hívta fel magára a figyelmet, aki

már felmászott a csatatérre, és laza biccentéssel fogadta a hujjogásokat.

- Ez az utolsó, hogy hallotok a nagy finálé előtt – közölte mindenkivel vidáman

–, úgyhogy valami különlegeset akarok mutatni. Ezzel a számmal már nagyon

régóta tartozom valakinek, aki nagyon fontos nekem, de nemcsak nekem, hanem

az egész bandának, egy kis szerencsével még arra is sikerül rávennem, hogy

feljöjjön, és énekeljen velem. Tehát ez Rissának szól, és talán Rissával...

Mielőtt felfoghattam volna, a zene már el is indult, egy csomóan rám bámultak,

Luca pedig lágyan, és borzongatóan énekelni kezdett. Még csak le sem esett,

hogy rólam van szó, amíg ki nem mondta a nevem, aztán már rá is ismertem a

számra, és egy pillanatra dühös lettem. Pont ezt? Pont ezzel jön nekem? Az

agyam villámgyorsan előretekerte a szöveget, eszembe öltött, hol kell

beszállnom, és már mentem is fel. Egyrészt fel voltam háborodva a Broken

Strings hallatán, másrészt tudtam, hogy azon kívül, mennyire hatásvadász, ez is

egyfajta bocsánatkérés Lucától. Együtt fogunk énekelni, erre egyszerűen nem

mondhattam nemet. Nemcsak azért, mert régi vágyam volt, hanem, mert Luca a

zenébe szerelmes, és amikor ezt önként megosztja velem az nagy dolog.

Ahogy odaértem, csak megfogta a kezem, és felrántott maga mellé, közben egy

pillanatnyira sem kiesve a saját ritmusából, ami a zenével együtt úgy szívott

magába, mintha mindig is odatartoztam volna. Amikor én is énekelni kezdtem,

egy pillanatig úgy tűnt, elrontom, de aztán csak átkarolta a derekam, és belépett

mellém, így az egész tökéletes lett. Együtt énekeltem Lucával, a hangunk

összecsengett, versenyzett majd megbékélt egymással, míg végül tökéletesen

kiegészítették egymást. Nem volt rá szó, mennyire jók voltunk együtt, a szívem

hangosan dübörgött, és az egész testem feltöltődött pezsgő energiával, ami

mintha csak a számon keresztül tudott távozni belőlem. Nem is a

közönségünknek, hanem inkább egymásnak énekeltünk, amíg hirtelen el nem

fogyott a szöveg, és a zene, mi meg álltunk a másik arcába bámulva, zihálva és

vigyorogva. Egy kicsi részem át akarta ölelni a nyakát, és addig csókolni, amíg

még fűt minket ez az érzés, a másik józan részem, csak sóhajtozott és nevetett

egyszerre. Mert ez nem szerelem, fogalmam sem volt, hogyan fogalmazhatnám

meg, hogy mi, viszont azt tudtam, hogy ezzel mindent végérvényesen

megbocsátottam neki. Egy dolog volt azt mondani, hogy már megtörtént, és egy

másik át is érezni, most ez történt, sőt, még hülyén éreztem magam, amiért ilyen

sokáig nem értettem. Pedig már próbálta is megmutatni.

- Mi az? – nézett rám furán, ahogy csak bámultam rá, és mosolyogtam.

- Mi mi? – kérdeztem vidáman.

- Miért nézel így?

- Ha nem akarod, hogy nézzelek, nem kellene ilyen rohadtul imádnivalónak

lenned! – nevettem fel, arra gondolva, vajon felismeri-e a hasonló szavait. –

Fogd fel bókként!

Naná, hogy felismerte. Kiélveztük a sikerünket, aztán leszálltam a színpadról, és

visszasüllyedtem az igazi világomba, ami már nem volt annyira vidám. Hétfő

volt, vagyis egy újabb orvosi látogatás anyának, ahová most nem kísérhettem el,

mert szerinte a suli fontosabb, csakhogy a gondolataim így is minden órán

monoklonális antitesteken meg C-vitamin kúrán jártak.

Eredetileg Lorit akartam megkérni, hogy jöjjön el velem C-vitamint, kímélő

sampont és puha hajkefét (anya nagyon aggódik a haja miatt, én meg olvastam

róla, mivel lehet picit segíteni) vásárolni, de az apja barátnőjével kellett

terhestornára mennie, ráadásul egyből dobta az ötletet, mikor megtudja, hogy

Sage vinne minket, így csak kettesben mentünk a tesómmal.

- Mire jutottál? – kérdeztem tőle, mikor bementünk a város legnagyobb

drogériájába.

- Mivel?

- Inkább kivel, nem? Lorival. Azt mondtad, hogy vissza akarod szerezni.

- Ja... uh, egyelőre barátok maradunk – mondta, majd kérdő tekintetemre

hozzátette. – Az a Karl kábé még két hétig marad itt, utána visszamegy oda,

ahonnan jött. Majd én megvigasztalom Lorit, amikor szétmennek.

- Honnan veszed, hogy szétmennek?

- Lori nem híve a távkapcsolatnak – felelte kis, számító mosollyal. – Nem

aggódom, amúgy sem illenek össze, Lorinak másmilyen pasas kell.

- Mint te? – igyekeztem elfojtani a mosolyom, de nem nagyon ment, tesóm

aranyos volt ezekkel a tervekkel, amik még nekem is tetszettek. Simán

bejöhetnek. Sage persze nem örült azon, hogy kicsit mulatok rajta.

- Igen, mint én! Különben te hallgass! Én is kérdezhetném, mire jutottál!

- Kivel? – tüntettem el a mosolyt. Észrevette volna?

- Vaknak nézel, vagy mi? – Most rajta volt a vigyorgás sora. – Figyeltelek

titeket, odavagy érte!

- Nem! – tagadtam le kapásból, majd példát véve Lori őszinteségéről, én is

bólintottam. – Jó, tényleg, de ez bonyolultabb, mint te meg Lori. Ők testvérek!

Ráadásul már mindhárman beleegyeztek, hogy csak barátok leszünk.

- Nekem úgy tűnt, inkább te döntötted el. Cenzo...

- Fran vissza akarja kapni őt, ez így fair! – mondta gyorsan.

- De Nico...

- Meg megpróbál kibékülni Carlával, ő mondta – fejeztem be ezt is. – Ez oké

nekem, mindenki boldog lesz.

- Csak te nem? – Szeretem a tesóm, tényleg, de most legszívesebben behúztam

volna neki egyet.

- Én amúgy sem lennék, amíg anya nem gyógyul meg!

Sage átkarolta a vállamat.

- De az is lehet, hogy a szerelem jót tenne neked. A Manginik meg megoldanák

egymás között.

- Hogy? Megint szétvernék egymást? Különben sem érdeklem őt! – Sage csak

nézett amolyan kit akarsz átverni módon. – Nem is értem, miért beszélek veled

ilyenekről!

- Miért, csak te szólhatsz bele az én dolgomba? – kérdezte rám villantva a

mosolyát. – Most én jövök, és azt mondom, mondd meg neki.

- Kizárt! Mondom, hogy nem érdeklem, akkor próbálkozna vagy harcolna, nem

csak...

- De smároltatok, Rissa. A srácoknál ez általában azt jelenti, hogy bejössz nekik.

- Vagy azt, hogy csak bizonyítani akarnak a testvérüknek, hogy ők is vannak

olyan jók, mint a másik, esetleg azt, hogy mennyire könnyen is kapható a lány!

- Hülyeségeket beszélsz!

- Te beszélsz hülyeségeket!

Nem sikerült megegyeznünk, ezért később kissé szorongva mentem át a

garázsba magamhoz szorítva a mappámat, amiben le voltak írva az érzéseim.

Luca persze megint kérdezgetett, hogy sikerült-e írnom valamit, de csak a

fejemet ráztam.

- Ne már, Riss, biztos írtál valamit – nyúlt a mappám után, de gyorsan hátrébb

léptem.

- Írtam, de az nem olyan, amit te énekelni tudnál. A vélekedésünk a szerelemről

nem is lehetne különbözőbb.

- Ha te mondod – nézett rám kétkedve, aztán Savannához fordult, akinek egy

csomó érdekes rímfoszlánya volt.

Csak ültem közöttük, és hallgattam, ahogy vitatkoznak, meg kismilliószor

lejátsszák a Szerelmes dalt, miközben Luca ilyeneket énekel: Szerelmed

fojtogat, mint a régi pulóverem, mégsem válok meg tőle, hisz az a

kedvencem... Ezen még a hangja is megbicsaklott, a többiek meg alig tudták

abbahagyni a röhögést. De valahogy csak egyre rosszabbak jöttek.

- Szívemen mindörökre otthagytad a mancsnyomod, az agyam nem játszik le

mást csak a telefonszámod... a francba, nem egy kutyába zúgtam bele! – mordult

fel Luca, leeresztve a gitárját. – Mi ez a mancsnyom szarság?

- Egy hirtelen jött ötlet volt csak – förmedt rá Ethan. – De ha azt akarod, hogy

ezentúl hallgassak...

- Ez rímelt! – vágta rá Cenzo, majd vigyorogva belekezdett. – Könyörgöm,

normális rímeket költsetek, különben az első helytől elköszönhettek...

- Elég már! – intette le Luca. – Riss, valami ötlet?

- Össze kéne szedni, a szerelem mit jelent nektek, aztán azzal valamit már csak

kezdhettek – mondtam totál véletlenül rímben, Cenzo már adta is a lovat alá.

- A szerelem ocsmány, sötét verem, ha nem leszünk kész, fejem a falba verem...

Az ajkaimba kellett harapnom, hogy ne röhögjek fel, de látva Luca arcát, nem

mertem kockáztatni.

- De akkor minek hurcolászod magaddal az a mappát? – kérdezte végül

Savanna, és úgy nézegette, mintha sejtené, milyen titkokat rejteget.

- Ebbe írom, ha van valami ötletem – mondtam.

- De ha nem írtál bele, akkor most minek van itt? – kérdezte szkeptikusan.

- Mert hátha fogok írni – vágtam rá.

- Megnézhetem? – nyújtotta a kezét.

- Nem, mert Titkos, nagy tével – válaszolt helyettem Cenzo.

- És különben sincs benne semmi érdekes – zártam le a témát.

Persze Savanna még nézegetett egy pár másodpercig úgy, mint akinek az jár az

eszében, mégis mi lehet az, amibe nem avatom bele. Elég indiszkrét pillantás

volt, mintha a naplómba akarna beleolvasni vagy ilyesmi. Végül Luca elterelte a

figyelmét, szöveg nélkül játszották le megint a Szerelmes dalt.

Nem tudtam nem arra gondolni, ami vasárnap történt, amikor ugyanitt írogattam

bele, és hirtelen egy kezet éreztem a vállamon.

- Na, jutottál valamire? – kérdezte, és megpróbált odahajolni, hogy belenézzen,

de elkaptam a szeme elől. – Mi van? – nevetett hitetlenkedve.

- Semmi – mondtam én fülig elvörösödve. – Csak ez bizalmas.

- Azt hittem, hogy a dalszövegeket írod bele.

- Igen, ezek azok, de... hát van közte minimum ötven dal, amit elpazaroltam

olyan szerelemre, ami nem is létezett – magyaráztam szemlesütve.

- Ha egy is rólam szólt, nem hiszem, hogy pazarlás lett volna – felelte olyan

könnyedén, amitől meglepetten ránéztem, de már csak a profilját kaptam el,

miközben elfordult, és otthagyott. Azóta pedig csak erre tudtam gondolni, ha

épp nem anyán járt az agyam.

Egészen addig, amíg a Saluce el nem lopta a mappámat.

*

„And I'm not gonna stand and wait

Not gonna leave it until it's much too late

On a platform I'm gonna stand and say

That I'm nothing on my own

And I love you, please come home”

- Coldplay: A Message

Sage

- Itt vannak a cuccaid! – vágott hozzám egy dobozt Tiffany a suliban.

Szemmel láthatóan még mindig haragudott, így állandóan résen kellett lennem,

hogy kitérjek előle. Belegondolva én voltam az első srác, aki dobta őt, amivel

nagyon megbántottam. Persze nem annyira, mint annak idején ő engem, de

eléggé ahhoz, hogy egy csomó csaj összesúgjon mögöttem, akármerre megyek,

vagy épp megpróbáljanak szóba elegyedni velem. Összefoglalva egészen

királlyá tett, hogy szakítottam Tiffel, meg persze én voltam a Saluce dobosa is,

jó esélyeim lettek volna a csajozásnál. Mármint, ha nem esek bele Loriba.

Rég megállapítottam már, hogy egy idióta vagyok, de amióta elküldött az

Aranyrögben, azt is felmértem, mekkora. Azt kérdezte, szeretem-e, én meg nem

válaszoltam, pedig meg kellett volna mondanom, hogy igen. De amekkora

balfék vagyok, akkor még nem is tudtam, hogy igen, csak az járt az agyamban,

honnan kellene tudnom. Túl nagy dolgot várt el, mégse vallhattam szerelmet

akkor és ott, nem? Nos, miután meghallgattam Rissa és Lori vasárnapi

beszélgetését, amiből kiderült, Karl mekkora úriember meg minden szarság, már

tudtam, hogy de.

Elég baromság volt, mert először nem akartam elhinni, mert milyen az már,

hogy kiszeretek Tiffből, és rögtön belezúgok Loriba egyik napról a másikra?

Hamar rájöttem, hogy ez nem egészen így volt, míg Tiffany kábé szerelem volt

első látásra, addig Lorival lassan épült fel az egész, anélkül, hogy bármit is

tettem volna érte. Ráadásul ő szeretett engem, úgy, ahogy Tiff sosem, amitől,

amit iránta éreztem sokkal értékesebb lett. Kétség kívül szerelem, simán

megérdemelnék egy diplomát már azért, hogy ezt kibogoztam.

Arra még nem nagyon találtam ki, hogyan szerezzem vissza, de a barátság dolog

jónak tűnt. Először kedden vetettem be magam, amikor esni kezdett az eső, ezért

bezsúfolódtunk az ebédlőbe. Lefoglaltunk egy nagy asztalt a bandának, ahová

Rissa és Lori is hivatalos volt, én meg úgy intéztem, hogy Lori mellé ülhessek.

Nem sokat beszéltünk, mert eléggé úgy tett, mintha a francba kívánna, de

szerdán már kifejezetten barátságos volt, csütörtökön pedig, amikor Tiff

dobozával a kezemben ültem le mellé, érdeklődve nézegette mi lehet az.

- Ez maradt Tiffből és belőlem – mondtam neki, mintha kérdezte volna. – Az

előbb adta oda.

- Utálom, mikor a csajok ezt csinálják – szólt közbe Ethan. – Telerakják minden

szarral, amiről tudnunk kéne, mit jelent.

- Elég biztos vagyok benne, hogy Sage minden egyes darabról tudja, mit

jelentett – felelte neki Savanna. – Ő nem olyan állat a csajokkal, mint te!

Ezek után nem volt más választásom, ki kellett nyitni a dobozt, hogy

bizonyítsam (már magamnak is), igenis tudom. Ezt igyekeztem úgy tenni, hogy

Lorinak jó rálátása nyíljon mindenre. Olyan cuccok voltak benne, amiket én

adtam Tiffnek. Például a karkötő, ami a fél éves évfordulónkra vettem neki. Ja,

amúgy se szerette, alig láttam rajta néhányszor.

- Mondom! Azzal meg mi a francot csináljál? – horkant fel Ethan. – Max olyan

csajnak adhatod oda, aki elég messze lakik. – Láthatóan nem tűnt fel a srácnak,

ami a többieknek már igen, vagyis, hogy elsősorban most Lorival társalognék.

Vállat vontam, és félretettem a karkötőt. Előkerült két pólóm, egy tavalyi

tankönyvem, meg egy rakás CD olyan együttesektől, amiket szeret én meg

rühellek, mégis megvettem őket neki, pár saját, amiről már el is feledkeztem,

hogy nála maradtak, és két válogatáslemez is.

- Válogatás? – Ethan úgy tűnt, nem tud leszállni a dobozomról, nyúlt volna a

CD-kért, de inkább Lori kezébe nyomtam őket, őrizze ő. – Mik azok? A világ

legromantikusabb szerelmes dalai?

Bár vagy húsz CD-t írtam Tiffnek, tudtam, mi az a kettő, azok a CD-k, amiket

azután csináltam neki, hogy kidobott. Talán emlékeztetni akart, hogyan éreztem

magam akkor, azért adta vissza ezeket, vagy csak ezek voltak a szekrényében,

nem tudom, de elég cikis volt, mikor láttam, hogy Lori kíváncsian olvassa a

címeket.

- Tudom, szánalmas – motyogtam neki halkan, mire felnézett rám.

- Talán kibékülhetnél vele. – Majdnem felhorkantottam, és kísértést éreztem,

hogy elmeséljem, hogyan vágott hozzám egy pár magassarkút, de aztán mégsem

tettem, az még bénább lett volna.

- Nem – mondtam határozottan. – Csak a CD-kre mondtam, hogy szánalmas...

uh, egy csomó nyálas szám is rajta van.

- Nekem nem mondanak semmit – pillantott megint a címekre kis mosollyal. –

Szerintem egyiket sem ismerem.

- Komoly? – Ez is csak Lori lehet, ott van előtte két CD egyenként huszonöt

számmal, és azok közül egyet sem ismer. – Ezt se? – Idiótán dúdolni kezdtem

James Morrison You Make It Real For Me-jét, de csak a fejét rázta, és nevetgélt.

- Még sosem hallottalak énekelni. – Ja, mert a hangom szar, részletkérdés... Még

mindig nem tudtam elhinni, hogy Lori egy dalt sem ismer.

- Gyere! – ragadtam meg hirtelen a kezét, és magammal húzva elindultam kifelé

az ebédlőből.

Oké, enyhén izgultam, hogy rám förmed, mit csinálok, de csak jött velem, és

félúton kérdezte meg:

- Hová megyünk? – De ezt úgy, mintha végül is nem számítana.

- A zeneterembe.

Elég jó dolog volt a versenyben, hogy a továbbjutók akkor használhatták a

termet, amikor akarták, és bár most is voltak bent páran, a lejátszó szabad volt,

így betehettem az első lemezt.

- Meghallgatjuk, jó? – kérdeztem azért, mire Lori kissé értetlenül bólintott. – Ezt

csináltam egy nappal azután, hogy Tiff kidobott – magyaráztam Lorinak. – Ne

lepődj meg az eltúlzott szövegeken.

- Nem fogok – válaszolta, de azért elég megdöbbent képet vágott, mikor

beindult a Saliva Rest In Piecese.

Két Coldplay után átugrottam Darren Hayes I Miss You-ját (ez volt a

szánalmasság tetőfoka, esküszöm, gőzöm sincs, hogy került a lemezre), és

vöröslött a fejem a The Script Nothingja alatt is.

- Mi az? – kérdezte Lori, észrevéve, hogy az beindított pár emléket.

- Ez uh... akár rólam is szólhatna – ismertem el. – Én is csináltam ilyet. Cenzo

próbált visszatartani, de... uh, kínos, mi?

- Mi? Keresztülüvöltötted a várost Tiffany után? – kérdezte hitetlenkedve.

Szégyenteljesen bólintottam.

- Ja, ittam, és könyörögni akartam neki, hogy gondolja meg magát. Többször is

felhívtam, mint valami mániákus, küldtem neki virágot, meg írtam ezeket a CD-

ket. Végül az apja mondta, hogy kopjak már le, utána kezdtem feladni. – Lori

csak nézett. – Uh, nem vagyok büszke rá, oké? Csak elmondtam.

Kérdezhette volna, hogy miért mondtam el, meg hogy minek mutatom meg neki

a zenéket, amik miatt nem is tagadhattam, mekkora balfék vagyok, de nem tette,

csak hallgatta velem a számokat.

- Drámai – jelentette ki, mikor gyorsan továbbnyomtam egy másik rohadtul gáz

számot, aminek inkább a címét sem árulom el. – Nagyon szeretted.

- Inkább... uh, nagyon szerettem a gondolatot. Szerencsésnek éreztem magam,

amiért Tiff egyáltalán szóba állt velem, utána meg sajnáltam magam, amiért

akkora balek vagyok, hogy nem tudtam megtartani.

- De akkor is nagyon szeretted – felelte. – Szerintem ez nem balekság.

- De azért túlzásnak találod, nem? – vigyorodtam el. Rájöttem, hogy imádom,

amikor visszamosolyog rám, és mindig, mindig megtette, ha alkalom volt rá.

Még akkor is, mikor egy barom voltam. Még akkor is, mikor szakított velem,

hogy nekem jobb legyen.

- Talán inkább egy picit teátrálisnak, de nem olyan vészes. Te szeretsz

szenvedni, jól áll neked.

Még örültem is volna, hogy szerinte valami jól áll nekem, de nem pont a

szenvedést képzeltem el, mint vonzó tulajdonságomat. Sőt, rohadtul nem azt!

- Egy frászt, nem is szeretek szenvedni, szar érzés!

Lori csak nevetgélt, mint aki egy viccnek tart.

- Akkor meg minek hallgatjuk ezeket a számokat? És miért vágod azokat a

kínlódó arcokat minden alkalommal, amikor a bátyáid piszkálnak? Még amikor

dobolsz, akkor is ott ül a világfájdalom a képeden, a homlokodra lehetne írni,

hogy „ne zavarj, most szenvedek”.

- Ezt gondolod rólam? – kérdeztem komoran, mire a szemembe nézett és

elkomolyodott.

- Nagyjából ezt – bólintott őszintén. – De aki ismer, az úgyis tudja, hogy

igazából annyira nem is szenvedsz. – Ez nem vidított fel. – És a lányok imádják

az ilyen szenvedő-hős típust – tette hozzá. Na, jó ez már igen.

- Te is? – próbálkoztam meg egy kis flörtöléssel. Végül is mi rossz

származhatott belőle? Az, hogy hülyének néz, kilőve, már megvolt.

Vártam a válaszára, de csak elnézett valamerre, és hagyta, hogy a csend kínosan

sokáig elhúzódjon. Elcsesztem a pillanatot! Gyorsan ki akartam találni valamit,

amivel visszahozhatom, de Lori meglepett azzal, hogy rám nézett.

- Avenged Sevenfold? – kérdezte magabiztosan, mintha csak valami jó választ

mondana be az egyik órán. – Erre emlékszem, azt mondtad, ez a harmadik

kedvenced. Vagy a negyedik?

Még csak nem is emlékeztem erre a beszélgetésünkre, de belegondolva tényleg a

harmadik kedvencem volt. Csodálkozva néztem rá, amiért felismerte, sőt,

megjegyezte. Apróságnak is tűnhetett volna, de nem volt az. Azt jelentette, hogy

figyelt, amikor mondtam, hogy emlékszik rá, mert neki fontos volt az

információ, és naná, hogy fontos volt, mert szeretett. Illetve szeret még mindig,

hinnem kellett ebben.

Lehet, hogy látott valamit a gondolataimból a képemen, mert hirtelen nagyon

sürgősen mennie kellett. Még észbe sem kaptam, elsietett. Vigyorogva vettem ki

a CD-met a lejátszóból, és azon tűnődtem, hány napig kell várnom, miután az az

idióta Karl elmegy, és végre békén hagyja Lorit. Nem tűnt olyan távolinak a

verseny vége, alig vártam már, hogy újra legyen esélyem nála. Addig meg résen

leszek, és nem engedem, hogy elfelejtsen. Vidámmá tett a gondolat, hogy Lori

emlékszik egy olyan számra, amit én szeretek.

Másnap ugyan kicsit meginogtam a pozitív hangulatomban, amikor láttam

milyen jól elvan Lori Karllal, de nem kergettem magam őrületbe, ennek főleg az

volt az oka, hogy nem smároltak előttem (mikor Karl bepróbálkozott, Lori

hárította egy puszival a szájára, aztán pedig felém pislogott), meg persze az,

hogy újabb botrányszagú dolog történt, mégpedig Rissával.

- Nem láttad a mappámat? – kérdezte tőlem aznap reggel Rissa, mire csak alig

figyelve megráztam a fejem.

A gondolataim nagy részét Lori töltötte ki, de nagyon sokat kellett aggódni anya

miatt is, aki felhagyott az evéssel, mert értelmetlennek találta, nem maradt meg

benne egy falat kaja sem. Rissa az utóbbi két napot azzal töltötte, hogy

rábeszélje, egye meg, amit apa főzött neki. A vége az lett, hogy megette, aztán

meg kihányta, így kezdődött elölről. Egy önző mocsoknak éreztem magam,

amiért szívesebben töltöttem az időt a bandával a szomszédban, mint otthon.

Nem az, hogy nem segítettem, ha tudtam, de egyszerűen nem volt mit, és anya

annyira bizonygatta, hogy jól van... Rohadtul nehéz volt elviselni a

tehetetlenséget, nem is értettem, Rissa hogy képes minden nap olyan vidámnak

mutatkozni.

Tehát ott voltunk a harmadik forduló előtti főpróbán, ahová minden esélyes

összegyűlt, megtudtuk, hogy Rissa lesz az utolsó előtti fellépő, mi meg az

utolsók, így egy sarokban ültünk, és figyeltük a rendezkedőket. Mivel már

megvolt a dalszövegünk – Luca és Savanna egész jót hoztak össze –, és tudtuk

azt is, ki mit vesz fel, mit csinál, hová táncol át (ezért jó dobosnak lenni, engem

nehéz lenne túl sok mozgásra bírni, semmi extrát nem kell csinálnom),

egyszóval készen voltunk. Rissa is begyakorolta a számát, így fáradtan döntötte

a fejét a vállamnak, miközben nézelődött. Elég nagy karikák voltak a szeme

alatt, mert majdnem egész éjjel fent volt anyával, aki a rosszullét miatt nem

tudott aludni. Úgy tűnt, mindjárt elalszik, főleg ahogy Luca mellettünk lassú

dallamot pengetett a gitárjával.

Épp azt figyeltem, ahogy Lori és Karl összehajolva sugdolóznak majd nevetnek

valamin, amikor Luca Savannához fordult.

- Ha lehet ilyen egyszerűen is érezni, miért nem tanul meg mindenki így

szeretni? – énekelte halkan. – Flor, ennek nincs értelme.

- Fogd be! – intette le Savanna. – Miért ne lenne? Csak, mert...

- Mit beszéltek? – kapta fel a fejét Rissa a vállamról. – Mit mondtál? – nézett

egyenesen Lucára. Hallottam a hangján, hogy valami baj van.

- Ez a Szerelmes dal egyik sora – mondta neki Luca, és elkezdte pengetni a

megfelelő részt, de mielőtt énekelhette volna megint, Rissa felugrott mellőlem. –

Kicsit nyálas, de...

- Te loptad el a mappámat! Belenéztél a jegyzetfüzetembe! Ezt nem hiszem el,

Luca, ezért nem hallhattam a szöveget! – Luca úgy festett, mintha azt gondolná,

Rissa megőrült. Én is gondolhattam volna, ha nem néz Cenzo olyan dühösen

Lucára, ha Savanna nem vág olyan kínos képet és nem tudom, hogy Rissa nem

bolond. Sosem vádaskodna, ha nem lenne igaz.

- Riss, mi a francról beszélsz?

- Miért nem tanul meg mindenki így szeretni? – ordította Rissa felhívva

magunkra a kívülállók figyelmét is. – Ezt én írtam! Azért nem érted! – Luca

nyitotta a száját, aztán becsukta, ami elég volt Rissának. – Hányszor fogod még

eljátszani ezt velem? – Mivel választ nem kapott, dühösen elviharzott.

Felocsúdni sem volt időm, Cenzo már Lucára förmedt.

- Te lenyúltad Rissa szövegeit?

- A francba, nem nyúltam le! – háborodott fel Luca. – Kinézitek belőlem, hogy...

- Ja, én már azt se néztem volna ki belőled, hogy megdugod Savannát a háta

mögött! – vágott közbe Cenzo, majd hirtelen rám nézett, mintha akkor esett

volna le neki, hogy én erről nem tudok.

Savannára bámultam, majd Lucára.

- Ti ketten... – Hirtelen értelmet kapott Rissa haragja és sírása. Az, hogy elindult

ellenünk, meg hogy mennyi ideig tartotta a távolságot Lucától és Savannától, sőt

tőlem is, amiért bevettük Savannát a bandába. Helyette. Ha tudtam volna... De

miért nem szólt nekem? Ezek is mind tudták, de nem szóltak, még Cenzóban

sem volt annyi...

- Figyelj, Sage! – lépett hozzám Savanna. – Ne gondold, hogy...

- Inkább most ne szólj hozzám! – Gyorsan felkeltem, és Rissa után indultam. –

Keressetek másik szöveget magatoknak! Meg egy másik dobost is!

Így léptem ki a bandámból egy nappal az utolsó forduló előtt.

23. Visszajövök

„I just can't walk away

'cause after loving you

I can never be the same.

And how can I pretend I've never known you?

Like it was all a dream, no.

I know I'll never forget

the way I always felt with you beside me”

- Red: Never Be The Same

Lori

Karl a tökéletes pasi. Sosem gondoltam volna, de valahogy minden megvolt

benne, amit egy magamfajta lány elvár a sráctól, akivel együtt jár. Okos volt,

szórakoztató, vicces, figyelmes, egyszerűen mindig jól éreztem vele magam.

Bemutatott pár jófej barátjának, kedves volt anyával, Aliciával és Meredith-szel,

ráadásul hasonló dolgok érdekelték, mint engem. Benne volt a pakliban, hogy

csak el akar bűvölni, de egy rossz szavam sem lehetett, sikeresen csinálta.

Egészen beleszoktam, hogy együtt járunk, a randijaink élvezetesek, a csókjaink

és összebújásaink kellemesen borzongatóak voltak, még amikor óvatosan

kipuhatolta, meddig vagyok hajlandó elmenni, az is aranyos volt tőle. Szerettem

vele lenni, sőt nem mintha számítana, de apa is bírta, így akár hozzá is mehettem

volna feleségül, az egész családom boldogan eljött volna az esküvőnkre.

Csakhogy ott volt Sage. Tisztában vagyok vele, hogy ez már több mint

szánalmas – megkaptam Aliciától is, aki még azóta sem hajlandó elismerni,

hogy egy kicsit az ő hibája, hogy Luca rávette Sage-et arra, hogy kezdjen ki

velem –, és persze legnagyobb mértékben saját magamtól, akárhányszor csak

azon kaptam magam, hogy rá gondolok. Mert mi értelme volt? Egyáltalán

semmi, ráadásul, amikor néha elgondolkodtam, és azt vettem észre, hogy Karl

csendesen nézeget ilyenkor, majd elsüllyedtem szégyenemben. Olyan érzés volt,

mintha pontosan tudta volna, kire gondoltam épp.

Hogy mást ne említsek, egy kicsit bele is zizzentem az egészbe. Ránéztem Sage-

re, és amikor ő visszanézett ehhez hasonló beszélgetések zajlottak le a fejemben:

Én: miért figyelsz állandóan, nem unod még?!

Ő: Lori, te vagy, aki figyelsz engem!

Én: ez nem igaz, már akkor néztél, amikor feléd pillantottam!

Ő (mosolyog): mert tudom, hogy még szerelmes vagy belém!

Én (határozottan): én Karllal járok, szóval ne nézegess!

Ő (már vigyorog): de te még mindig engem szeretsz!

Én (elgyengülve): ez nem igaz! Karl...

Ő (kedvesen gúnyolódva): engem szeretsz, engem szeretsz, engem szeretsz!

Én (majdnem sikítófrászt kapva): a francba veled!

Általában ilyen szemét végszóval a fejemben fordultam el tőle, ami persze nem

akadályozta meg abban, hogy tovább figyeljen, természetesen folyamatosan

mosolyogva magában. Néha oda akartam menni hozzá, hogy képen törölve

tüntessem el azt a mosolyt, máskor meg ugyanezt csókkal képzeltem el. A

lényeg, hogy megőrjített, képtelen voltam nem figyelni rá, vagy amikor nincs

ott, nem visszagondolni, milyen volt egy másik, hasonló szemezésünk.

A verseny főpróbáján majdnem megálltam, hogy ne nézzem meg, bámul-e, de

aztán hallottam Rissa hangját, és muszáj volt odalesnem, majd mikor barátnőm

elrohant, és pár másodperc múlva Sage is követte, utánuk siettem. A parkoló

felé értem utol őket.

- Hé, várjatok! Mi történt?!

Mindketten feldúltnak tűntek, Sage arca mégis felderült egy picit, ahogy

meglátott. Figyelmen kívül hagyva néztem Rissára, ahogy a könnyeit

visszatartva fordul felém.

- Luca ellopta a dalszövegeimet!

- Miért nem mondtad el nekem, hogy Luca és Savanna... – Sage rám nézett. –

Luca és Savanna...

- Tudom – mondtam gyorsan, majd Rissához fordultam. – Mi az, hogy ellopták?

Én azt hittem, hogy...

- Ellopták az egész mappámat a jegyzetfüzetemmel együtt! Abból építették fel a

szám szövegét, gondolom! El tudod ezt hinni?! Mintha nem jöttem volna rá! Ez

annyira...

- Te tudtad? – Sage úgy nézett rám, mintha elárultam volna. Kényszerítettem

magam, hogy ne figyeljek rá. –Nekem miért nem mondtad el? – követelte a

választ a testvérétől.

- Sage, ez most nem érdekel! – csattant rá Rissa, majd mégis sóhajtott. – Azért

nem mondtam, mert tudtam, hogy hülyeséget csinálsz! Menj vissza, és

próbáljatok, nem kell utánam jönnöd!

- Kiléptem – közölte vele Sage.

- Mi? – szisszentem fel elfeledkezve magamról.

- Kiléptem a bandából – mondta most nekem Sage.

- Mert hülye vagy! – összegezte Rissa. – Menj vissza, és...

- Nem megyek vissza! Hazaviszlek! – nyúlt a zsebébe a kocsija kulcsáért. –

Lori, velünk jössz?

- Én...

- Természetesen nem jön, ahogy te sem! – ellenkezett Rissa. – Hazamegyek

busszal, te menj vissza próbálni...

- Ha nem jössz, akkor megyek egyedül! Menj csak gyalog, ha el akarsz ázni!

- Nem is esik! – nézett fel az égre Rissa, mire az megdörrent, és a szemem

láttára hullott egy hatalmas csepp Rissa arcába.

Azt az egyet két másodperc múlva több tucatnyi követte, Rissa a száját

biggyesztve szipogott, majd fázósan összehúzta magát.

- Jössz te is? – kérdezte, miközben Sage beült a kocsiba. Szerettem volna menni,

de megráztam a fejem.

- Vissza kell mennem, később felhívlak, jó?

Biccentett, aztán már be is ugrott Sage mellé. Nem vártam meg, míg elmennek,

sarkon fordultam, és visszarohantam. Sikerült beérnem, mielőtt a vihar igazán

rákezdett volna, Karl már várt rám odabent.

- Mi történt? – kérdezte kissé aggódva. Közben a Saluce megmaradt tagjai úgy

tűnt vitáznak valamin, Karl követte a tekintetem. – Ja, megint veszekedés? –

Rosszallóan pillantottam rá, ahogy látható élvezettel kezdte figyelni őket. Észbe

kapva fordult vissza hozzám. – Ne nézz már így, az én régi sulimban sosem volt

ilyen. – Átkarolt és nevetve nyomott egy puszit a számra, nekem meg

emlékeztetnem kellett rá magam, hogy nem tartozom a bandához, engem

maximum Rissa problémái érdekelhetnek. Nem nagyon ment.

- És akkor Luca kijelentette, hogy nem játszanak – meséltem délután Meredith-

nek. – Apa ki volt akadva, de nem tudott mit csinálni, mert Luca csak úgy

lelépett, és nélküle meg Sage nélkül nem volt értelme a bandának.

Meredith a kanapén ült és már a második csomag teljes kiőrlésű kókuszos

kekszet tömte magába, nagyjából két rágással tüntetett el egy darabot.

- És most komolyan kilépett a bandából? – Az ember azt hinné, hogy beszéd

közben alapesetben nem nagyon rág az ember, de Meredith még egy nyelést is

beiktatott, aztán újabb két kekszet nyomott a szájába.

- Igen, Cenzo próbálta hívni, de nem vette fel, még Savanna is ki van akadva.

Lehet, hogy fel sem lépnek holnap. – Ahogy ezt kimondtam, rájöttem, hogy ez

nagyon súlyos.

Ha nem lépnek fel, akkor... nem tudtam elképzelni, hogy a Saluce ne lépjen fel.

Luca belepusztulna, lehetetlen, hogy ne legyenek ott. Realizálódott bennem,

hogy Sage kilépése mekkorát ütött a bandán, konkrétan tönkreteheti az egészet,

ha nem viccelt. De nyilván nem gondolhatta komolyan, ő nem olyan!

Muszáj volt felhívnom Rissát, hogy megtudjam, mi a helyzet.

- Nem hajlandó beszélni róla – jelentette Rissa. – Pedig Cenzo és Luca próbáltak

a lelkére beszélni, de inkább elment itthonról. Nem tudom elhinni, hogy egy

ilyen semmiség miatt megharagudott!

- Azért nem volt az semmiség – ellenkeztem. – Luca megcsalt téged.

- Mikor volt már az? – fújtatott Rissa. – Engem nem érdekel, de Sage tökre

megsértődött, mintha őt csalták volna meg! Felfogod mi lesz, ha a Saluce nem

lép fel holnap? Ki fog nyerni? Koichi? Vagy az az orrhangú csaj? Inkább...

- Te fogsz nyerni – mondtam ki a nyilvánvalót. Rissa nevetett.

- Lori, én nem megyek el holnap

- Mi? – Még fel sem fogtam, hogy Sage kilépett a bandából, de hogy Rissa el

sem megy...

- Nem megyek, figyelj, ez olyan fontos Lucának, hogy még lopni is képes volt

érte, egész életében erre készült, ha véletlenül nyernék... Nem, inkább itthon

maradok. Különben is, van, amikor stílusosabb feladni. Milyen lehetőségem

van, ha nem ez? Az biztos, hogy megbánni nem fogom.

Olyan határozottan hangzott, hogy nem tudtam vitatkozni.

- Beszélni kéne Sage-dzsel – mondtam végül. – Megbánná, ha ezt most

kihagyná.

- Tudom, de nem tudom, hova ment, a mobilját meg nem veszi fel.

- Tiffanynál kerested? – csúszott ki a számon.

- Lori, olyan fafejű tudsz lenni! Nem vetted észre, hogy már rá se néz Tiffanyra?

Feltűnhetne, ki foglalkoztatja! Különben... na, rájöttem! – sikkantott fel

izgatottan. – Hívd fel te, neked fel fogja venni!

- Kizárt, én nem hívom fel!

- De ha te kéred, akkor visszamegy a bandába! Kérlek! Legalább próbáld meg!

Le is teszem, te meg hívd fel!

Mielőtt válaszolhattam volna, tényleg letette. Meredith rám bámult kekszrágás

közben, és nemes egyszerűséggel intett, hogy mondjam, mi az. Pár szóban

vázoltam, mit akar Rissa, mire csak annyit mondott.

- Remek, hívd fel! – Csak néztem rá. – Kíváncsi vagyok, hogy neked igent

mond-e – tette hozzá, így mivel egy icipicit én is kíváncsi voltam, kikerestem

Sage nevét, és pár másodpercnyi hezitálás után hívást indítottam.

Az első kicsengés után bepánikoltam, hogy mi lesz, ha felveszi, a második után

azt gondoltam, nekem sem fog válaszolni, talán még a hívást is kinyomja, a

harmadik közben Sage felvette.

- Lori? – A hangja meglepett volt, mintha az én hívásomra egyáltalán nem

számított volna. Nem csoda, én sem gondoltam volna, hogy felhívom. – Uh... te

vagy az? Ott vagy?

- Igen – nyögtem ki. – Én vagyok.

- Örülök – mondta, és úgy is hangzott, mintha örülne, a hangja kedves volt, és

gyengéd. Én meg olvadoztam már ettől is. Szánalom!

- Figyelj, ugye nem gondoltad komolyan, hogy otthagyod a bandát? Nélküled

nincs Saluce!

- Ezért hívtál? – Tisztán ki lehetett venni, hogy csalódott. – Rissa vett rá, hogy

felhívj?

- Igen – ismertem el.

- Uh... értem.

- De ez nem jelenti, hogy nem érdekelsz – mondtam gyorsan, majd azonnal

javítottam is magam. – Úgy értem, hogy te meg a Saluce érdekeltek. Nem

hagyhatod ott őket, te vagy a Sa! Nélküled nem tudnak fellépni holnap.

- Luca megérdemelné! – vágta rá.

- Igaz, de te nem vagy ilyen. Nem hagyhatod cserben őket!

Sage sóhajtott.

- És mit szeretnél, mit csináljak? Menjek vissza, és tegyek úgy, mintha semmi

nem történt volna?

- Nem, de holnap még mindenképp ott kell lenned, majd utána átgondolod, hogy

mit is akarsz pontosan. Kérlek!

- Jó – felelte halkan, mire meglepetten felszusszantam. Tényleg igent mondott

nekem? Vagy talán mindvégig ezt akarta, és nekem semmi közöm hozzá?

- Tényleg?

- Igen, de csak, mert te kérted.

- Tényleg? – ismételtem egy fokkal vékonyabb hangon.

- Mi van, nem hiszed el? – nevetett. – Mindjárt küldök bizonyítékot, rendben?

- Jó – feleltem kissé bambán.

- Szia. – Letette. Pár másodpercig még kitartott a köd az agyamon, aztán

dühösen leeresztettem a mobilt a fülemtől. Mi a frászért vagyok még mindig

ennyire oda érte? Miért kell ilyen agyatlan idiótaként viselkednem folyton?

Utáltam ezt, ahogy azt is, hogy elvigyorodtam, amikor megrezzent a mobilom,

jelezve, hogy üzenetem érkezett.

Sage bizonyítéka. Megnyitottam az üzenetet, ami rajtam kívül még három

embernek ment, és egyetlen szót tartalmazott:Visszajövök.

Mindazonáltal nagyon kíváncsi voltam, hogy így lesz-e, másnap már tök korán

ott voltam a teremben és figyeltem a szervezőket meg a beérkezőket. A Saluce

Sage nélkül érkezett, de ki voltak öltözve, ami azt jelentette, hogy fel fognak

lépni. Luca igyekezett lazának tűnni, viszont folyton az újonnan érkező

embereket vizslatta, sejtettem, hogy Sage-et várja, de amikor ő megérkezett,

csak én lettem nyugodtabb. Luca vállon veregette (amit Sage nem fogadott

valami jól), aztán tovább leste a tömeget. Hitetlenkedve jöttem rá, hogy talán

Rissát keresi.

Annyira elgondolkodtam ezen, hogy csak akkor vettem észre Sage-et, amikor

már csak pár lépésre volt tőlem.

- Szia! – állt meg előttem. – Jól nézel ki, tetszik ez a szoknya.

Csak pislogtam, és szerintem a homlokomig elvörösödtem. Sage ritkán dicsért

meg valamit rajtam, nagyon meglepett, hogy egyáltalán feltűnik neki, miben

vagyok. Nem a legmegszokottabb külsőm volt, Alicia is eljön az utolsó

fordulóra, ő öltöztetett, így a szoknyám kicsit rövidebb volt, mint amit a saját

ízlésem és a kinti vihar megkívánna, a lábam meg még hosszabbnak tűnt a

fekete strasszos magassarkútól, amit szintén nővéremtől kölcsönöztem.

Magamhoz képest egész jó.

- Kösz, te is jól nézel ki – hadartam, és szétnéztem, hátha valakinek épp kellek,

vagy ki tudok találni valami ürügyet, hogy otthagyjam, de nem láttam Karlt, és

apa sem érkezett még meg.

- Nem gáz ez a cucc? – húzkodta meg az ingjének gallérját. Egy jégkék ing volt

rajta, amit egy sötétebb kék pólóra vett fel, nem nagyon voltak az ő színei, de

csak a fejemet ráztam meg.

- Nem, ezek jók.

- Úgy érzem magam, mint egy... uh, gigoló? – Elnevettem magam. Oké, volt

benne valami.

- Nem éppen a te stílusod.

- Azért király, hogy neked így is tetszem – tárta szét a karját, és rám vigyorgott.

– Már megérte eljönni.

Igyekeztem nem elvörösödni megint, de nem tudom, mennyire sikerült.

- Rissa tényleg nem jön? – kérdeztem inkább.

- Nem tudom – rántotta meg a vállát. – Biztos itt lesz, hogy meghallgasson

minket, végül is az ő dala.

- Nem hiszem el, hogy képes Rissa dalával előjönni – néztem Luca irányába.

Sage követte a pillantásom, és elsötétült a tekintete.

Két dolog járt az agyamban, az egyik, hogy joggal haragszik Lucára, a másik

meg, hogy milyen szexi, amikor dühös.

- Lori! – Karl volt, aki szólított, nekem meg beugrott, hogy ő az, akit szexinek

kéne gondolnom, mivel épp vele járok. Összeszedtem magam, és villantottam rá

egy mosolyt. – Mindjárt kezdődik, gyere, még át kell beszélnünk néhány dolgot.

Majdnem elnevettem magam, mikor Karl köszönt Sage-nek, aki csak egy komor

biccentéssel válaszolt, aztán elszégyellve magam megfogtam Karl felém nyújtott

kezét.

- Sok szerencsét! – mondtam, mire Sage nekem is csak biccentett, bár sokkal

barátságosabb volt, mint Karllal.

Kezdetét vette a harmadik forduló. Lényegében a véleménynyilvánításon kívül

semmi dolgom nem volt, ez utóbbi meg úgysem érdekelt senkit, mindenki a

versenyzőket akarta hallani. Nem voltak olyan jók, de lehet, hogy csak azért,

mert a Saluce rajongója voltam. Folyton őket figyeltem, ahogy a színpad

közelében nézték a többieket. Kíváncsi voltam, hogy Rissa megérkezett-e már,

ezért az első szünetben felálltam Karl és a bekötözött orrú Shawn közül, hogy

utánanézzek. Teltház volt, ezért kizártnak tűnt, hogy a tömegen átvágva érjem el

a színpad mögötti területet, ki kellett mennem a főajtón és az épületet

megkerülve bemenni a hátsón. Ahogy kiléptem a benti hangzavart az előtetőn

kopogó esőcseppek zaja és a mobilom csörgése váltotta fel. Láttam, hogy

Meredith az, de fogalmam sem volt, mit akarhat.

- Lori? – hallottam a kétségbeesett hangját, amitől egyből megtorpantam, és a

szívem hevesebben kezdett verni. – Martin a közelben van? – Nyugodtabbnak

hangzott, de tudtam, hogy valami baj van.

- Mi történt? – kérdeztem, miközben csináltam egy hátraarcot.

- Én... úton vagyok a kórház felé... aú, azt hiszem, beindultak a fájások.... elég

korán...

Nem tudtam válaszolni, éreztem a pánikot felkúszni a torkomba. Ez nem jó, ezt

minden idióta tudja, aki kicsit is utánaolvasott a terhességnek, én meg alaposan

utánanéztem mindennek, anya még viccelt is azzal, hogy írni fog egy cikket

rólam és Meredith-ről, mert szerinte dicséretes, hogy ennyire összebarátkoztunk.

Zúgott a fejem, és nem értettem, miért jutott éppen ez az eszembe, miközben

mindenféle ijesztő koraszülöttek képe lebegett a szemem előtt. Meg kellett

találnom az apámat!

*

„Stop and stare

You start to wonder why you're here not there

And you'd give anything to get what's fair

But fair ain't what you really need

Oh, you don't need”

- One Republic: Stop and Stare

Luca

Az egyik legjobb napnak kellett volna lennie az életemben, erre meg csak azon

tudtam agyalni, hogy hihette Rissa, hogy elloptam a dalszövegeit. Oké, egy

rohadék voltam vele, nem engedtem énekelni a bandában, hazudtam neki,

szemét dolgokat mondtam róla és meg is csaltam, de azért ez... A francba, még

én is azt hinném, hogy én tettem, holott közöm se volt hozzá.

Hacsak nem annyiban, hogy hagytam Flor ötleteit áramolni, amik naná, hogy

nem az övéi voltak.

- Csak megnéztem, nem az egész szám az ő szövegeiből van! – védekezett Flor,

de ezzel nem sokat segített. Dühöngésre nem volt idő, alig egy napunk volt

vissza a versenyig, és még ki kellett találnom egy megfelelő dalszöveget.

Máskor azt gondoltam volna, hogy ez lehetetlen, de a kétkedésre sem volt idő,

ha feladom, az egyet jelentett volna azzal, hogy én vagyok a világ legnagyobb

lúzerje.

Két órával a kezdés előtt megvolt a szöveg. Nem volt a legjobb, sőt meg sem

közelítette a másikat – amiről már azt sem tudtam, mennyi volt belőle Rissa és

mennyi Flor meg az én részem –, de az enyém volt, nem vádolhat meg senki

lopással.

- Nem elég jó! – mordult rám Flor, miután elolvasta. – Hol van a híres

tehetséged, Luca Mangini?

- Fogd be! – Nagyon jól tudtam, hogy ez az egyik olyan nap, ami mindent meg

fog változtatni. Megnyerjük a versenyt, és kinyílnak előttem a lehetőségek, vagy

veszítünk, és... – Nem fogunk veszíteni!

- Hagyd, hogy én énekeljek – vetette fel akkor már ki tudja hányadszorra. – Az

én szövegemmel győzünk!

- Mutasd! – adtam be a derekam abban a gyenge percemben. Nyilván nem

gondoltam komolyan, de sok mindenre hajlandó voltam a sikerért.

Flor megrázta a fejét.

- Nem, csak bízz bennem, hogy jó lesz. – Persze erre felment bennem a pumpa.

- Azt akarod, hogy élesben csak fogjam be a pofám, és hallgassalak téged?!

- Naná, hogy nem! – ütögette meg a karom vigyorogva. – Lehetsz a vokalistám.

Így elvetettem az ötletet, és inkább a saját dalomat gyakoroltam továbbra is.

Tudtam, hogy menni fog, az alapot álmunkból felverve is el tudtuk játszani –

még Sage is, annak ellenére, hogy az utóbbi huszonhárom órában egyszer sem

próbálta el, viszont legalább itt lesz, ami jelen helyzetben tökéletes nekem –,

énekelni meg egyedül én fogok. Elvileg nem cseszhetjük el.

Fél órával a verseny előtt izzadni kezdtem. Sage megjött, és bár nem voltunk

okésak, tudtam, hogy számíthatok rá, viszont Rissa nem jött vele. Lassan

kiszúrtam mindenkit: anyámat, Pedrót, Norwoodékat, Lori idegesítő nővérét, de

még Nico excsaját Carlát is, akivel alig párszor, ha beszéltem, és az érzés, hogy

mindannyian azért vannak itt, hogy minket lássanak kikészített. Nem is beszélve

a rengeteg többi emberről meg a kamerákról és Rissa hiányáról. Miért nincs itt?

Komolyak lennének a pletykák, hogy nem jön el? Ennyire a szívére vette volna,

hogy Flor kölcsönvette a szövegeit? Inkább nekem lenne jogom megsértődni,

hiszen ő vádolt meg. Viszont, ha onnan nézzük, hogy rohadék voltam vele, nem

engedtem énekelni a bandában, hazudtam neki, szemét dolgokat mondtam róla...

Inkább hagyjuk, elismerem, megvolt a joga megsértődni, és még ha ő is volt, aki

vádaskodott, átmehettem volna, hogy megmondjam, nem én tettem, és

természetesen nem lopjuk el a szövegeit. Ehelyett nem szóltam, és most nem jött

el.

Nem tagadom, egészen az első fellépőig vártam, hogy jöjjön, majd mivel nem

tette, rájöttem, hogy tényleg otthon maradt. Képtelen voltam elhinni, ezért

tovább figyeltem a bejáratokat.

- Riss tényleg nem jön el? – kérdeztem Sage-et, mikor már nem bírtam tovább.

Alig egy, maximum két óránk maradt a fellépésig, és a gondolat, hogy az

előttünk következő Rissa nem fog megjelenni, még nyomasztóbbnak hatott,

mint az, hogy mekkora a tétje ennek az estének.

- Te eljönnél a helyében? – kérdezett vissza mogorván.

- Akkor neked is elmondom, nem az egész szám volt Rissától – szólt közbe Flor,

mielőtt válaszolhattam volna. – Csak pár sor.

- Az engedélye nélkül!

- Megköszöntük volna később! – vágta rá Flor. – Csak azért akadt ki annyira,

mert fél, hogy megtudják ezek az idióták, mit érez irántuk – legyintett felém és

Cenzo felé. – Pedig elég királyul tudja kifejezni magát, és jobb is lenne neki, ha

napvilágra kerülne az egész.

- De ezt nem nektek kell eldönteni! – felelte Sage. – Hányok attól, hogy ti ketten

mindig mindent jobban tudtok! – Azzal otthagyott minket.

Nem ment messzire, csak pár lépéssel odébb, hogy figyelhesse Lorit. Most nem

kockáztattam meg, de legközelebb majd megmondom neki, hogy mennyit

köszönhet nekem. Én voltam, aki beajánlotta neki a csajt, nem? A vak is látja,

hogy napok kérdése és megint összejönnek, aztán boldogan élnek, amíg meg

nem halnak meg minden szarság. Hálás lehetne! De oké, befogom, amíg pipás

Rissa miatt, mert egy icipici alapja annak is van.

De hol a francban van Rissa? Az nem lehet, hogy nem jön el! Itt kell lennie, és

énekelnie kell pontosan előttem! Legszívesebben hazamentem volna, hogy

iderángassam. Hülye ötlet volt, de valahogy megragadt a fejemben. A furgonnal

hamar megjárnám, csak odamennék, berohannék, felkapnám Rissát, vágnám a

kocsiba, aztán rohanás vissza. Félidőben azt számítgattam magamban, hogy még

odaérnék-e Rissáért. Bele kellett tervezni az esős út miatti sebességkorlátozást

is, nem hiányzott, hogy pont most pusztuljak bele egy béna autóbalesetbe. Ki a

franc emlékezne a srácra, aki csak majdnem lett híres?

Figyeltem Sage-et, amikor a bejáraton kiosonó Lori után indul, és két percig

megkönnyebbültem, mert arra gondoltam, hogy talán Rissáért mennek, de csak

Sage jött vissza. Vagyis inkább rohant, olyan arccal vágva keresztül a tömegen,

ami semmi jót nem jelentett. Felé indultam, de sikeresen elkerültük egymást,

amikor ő a zsűriasztal felé vette az irányt, így csak távolról nézhettem, ahogy

odalép Lori apjához, és megpróbálja felhívni magára a figyelmet. A pasas

először csak bámult rá, aztán elővette a zsebéből a mobilját, és azt kezdte

értetlenül nézni. Sage mondott még valamit, mire az észbe kapott, és a mellette

álló hájas pacáknak hadart, majd gyorsan a kijárat felé indult. Valami baj lenne

Lorival? Akkor Sage nem csak állna ott. Ahogy ez ugrott az agyamba, Sage

kémlelni kezdte a tömött sorokat, a banda felé kapta a pillantását, aztán kiszúrt

engem is. Eltartott egy ideig, amíg elég közel jutottunk egymáshoz, hogy

megmondja, minek kellek.

- Kéne a furgon! Be kell mennem Lorihoz a kórházba!

- Mi baja? – kérdeztem arra gondolva, kizárt, hogy hagyjam elmenni. Nem érne

vissza időben.

- Neki semmi, az apja nőjének korán születik a gyereke...

- Nem mehetsz el, mindjárt mi jövünk! – Közben meg tudtam, hogy el fog

menni, és valahogy azt is tudtam, hogy én is. Hiába téptem a szám. – Jól van, de

csak félútig viszlek, én elmegyek Rissáért.

Biccentett, és egyből fordult a kijárat felé. Elég hatásosak voltak a határozott

lépései, többen már a közeledtére félreálltak, így csak a nyomában kellett

maradnom egészen a furgonig. Még mindig zuhogott a nyamvadt eső, de azért

komolyabb megázás nélkül ugrottunk a kocsiba.

Úgy éreztem magam, mint egy utolsó világbarma, ahogy magunk mögött

hagytuk az épületet, mégis valahol jó volt a tudat, hogy Rissáért megyek. Az

elágazásnál, ahonnét a kórház csak két sarokra, a házunk meg kocsival

negyedórányira volt, Sage már azelőtt kiugrott, hogy teljesen megálltam volna.

- Azért próbálj meg visszaérni! – ordítottam utána könyörögve, mire csak egy

intéssel válaszolt, amit akárhogy fel lehetett volna fogni, én maradtam az okénál.

Tovább hajtottam hazafelé, és közben a nem várt útakadályok miatti időkiesést

számoltam. Minimum öt percet vesztegeltem, amikor beszorultam egy szaros

fagylaltoskocsi mögé, ami kábé hússzal vánszorgott és idegesítően csilingelt,

aztán még kettőt, amikor megállt, és pár esőkabátos gyerek ellepte a sáv másik

oldalát. Az ujjaimat szabályosan kényszeríteni kellett, hogy a kormányt

szorítsák, a lábamat meg vissza kellett fognom, hogy ne tapossak a gázra. A

rohadt életben, hiszen esik! Anyám sosem engedett esőben fagyizni! Még sosem

rühelltem annyira a gyerekeket, mint akkor.

Végül mégis megérkeztem a házunk elé, kiugrottam a kocsiból, és egyből

Norwoodék bejárati ajtajánál próbálkoztam be.

- Rissa! – üvöltöttem el magam, amikor zárva találtam, és nyomkodni kezdtem a

csengőt is. – Rissa!

Hallgatóztam pár másodpercig, de mivel semmi mozgást nem hallottam,

kikutattam a pótkulcsot az ajtótól balra lerakott ötödik térkő alól, és bementem.

Egyenesen Rissa szobájába, de azt üresen találtam. Módszeresen átkutattam a

házat, aztán az őrületemen keresztül eljutott a tudatomig, hogy nem bújt el

előlem, egyszerűen nincsen itthon. Káromkodva rohantam ki a házból.

Most merre keressem? Egyáltalán keressem még, vagy menjek vissza nélküle?

Lehet, hogy átment valamelyik barátnőjéhez? Lynn elég közel lakik, és őt se

láttam a verseny helyszínén. Mennyi idő kell, hogy odaérjek? Épp ezt próbáltam

kiszámolni, közben meg az ajtót zártam vissza, mikor hangot hallottam.

- Nincsenek otthon. – Megfordultam, és a szomszéd banyára bámultam, aki egy

esernyő alól nézett rám. – Mind elmentek arra a koncertre.

- Nem mind – morogtam, miközben az agyamban a koncert szót ismételgettem.

Méghogy koncert!

- A lány is elment – mondta még, mire csak felkaptam a fejem. A rohadt eső

kezdte átáztatni a cuccaimat.

- Hová ment? – Az öregasszony olyan képet vágott, mintha indiszkrétnek tartaná

a kérdést.

- Azt én nem tudhatom, az egyik fiú kocsijával ment el. – Már épp rá akartam

förmedni, hogy Rissa nem is tud vezetni, mikor hozzátette. – Nem volt egyedül.

Két percen belül megint a kocsimban voltam, és próbáltam figyelmen kívül

hagyni a mobilom idegesítő zenélését. Oda kellett figyelnem, mert az eső csak

zuhogott, a látási viszonyok nem voltak túl jók, és az a rohadt fagyiskocsi még

mindig útban volt, most épp az utcánkba akart befordulni. Kezdtem megbánni,

hogy valaha is támogattam ezt a mocsok édességárust, aki képes szabotálni a

karrieremet. Muszáj volt megállnom miatta, és hogy az idegtől ne kapjak sokkot,

inkább felvettem a mobilt.

- Mi van?!

- Hol a francban vagytok, Luca Mangini?! – visította Flor. – Rissa mindjárt

fellép, utána meg mi jövünk, csakhogy se frontember, se dobos, kicsit érdekes

lesz, nem?!

- Sage még nem ért vissza? – kérdeztem. Az egyik felem megkönnyebbült,

amiért Rissa ezek szerint ott van, a másik frászt kapott, mert se én, se Sage nem

fogunk odaérni, és ezzel elcseszünk mindent. Ha előbb érek oda, mint ő,

szétrúgom a seggét!

- Nincsen veled? Halott ember vagy, várj csak, amíg a szemem elé kerülsz!

- Egy perc és ott vagyok – nyomtam ki a mobilt, aztán végre kikerültem a

nyomorult fagyiskocsit.

Olyan gyorsan mentem, amennyire csak tudtam a nedves úton, közben

hallgattam az ablaktörlő nyikorgását, és reménykedtem, hogy nem késem el.

Dacára annak, hogy nem akartam, kihangosítottam a mobilt, mikor megint

csörögni kezdett.

- Ezt hallgasd! – mondta Flor, és gondolom, ő is kihangosította, mert Rissa

hangja töltötte be az utasteret.

Nem a Christina Aguilera dalt énekelte, hanem valami mást, amit nem ismertem,

de elég jól hangzott.

Rendben, ki a francot akarok átverni, rohadtul jó volt, majdnem annyira, mint a

másik, csakhogy nem lesz elég. Nem elég jó a Szerelmes dalhoz képest!

Akármennyire is jól jött ez most, egy kicsit csalódottá tett. Talán azért cserélte le

a számát, hogy nyerni hagyjon minket? Tenne ilyet azok után, ami történt

közöttünk? Egyáltalán oda fogok érni, hogy elénekeljem a számunkat? Flor

megválaszolta a kérdésem.

- Oké, már nem fogsz ideérni, de semmi vész, énekelek helyetted. – Amikor

letette, az eső és a borús, halálos végkimenetelű autóbaleset-képzeteim ellenére

a gázra tapostam. Egyszerűen ott kellett lennem!

Már nem számoltam az időt, amikor visszaértem, csak kiugrottam a kocsiból, és

rohanni kezdtem befelé. A bandám már a színpadon volt, Flornál pedig a

mikrofon.

- Szerencsére meg is érkezett – mondta épp, és felém mutatott, mire több száz

fej fordult az irányomba, hogy láthassák, amint rohanok. – Tehát ez a banda

sokat köszönhet Rissa Norwoodnak, köztük ennek a számnak a szövegét is, amit

most én fogok elénekelni, már csak azért is, mert egy bizonyos személynek szól,

a címe pedig Szerelmes dal Lucának!

24. Eljöttem

„So if you're ever lost and find yourself all alone

I'd search forever just to bring you home,

Here and now this I vow

By now you know that

I'd come for you

No one but you, yes I'd come for you.”

- Nickelback: I’d Come For You

Sage

- Komolyan nem jössz? – kérdeztem Rissát, miközben azt a nyamvadt inget

rángattam magamon. Olyan anyaga volt, mintha a párnahuzatot vettem volna

fel.

- Nem – felelte habozás nélkül, és az ingem gallérjához nyúlt, hogy megigazítsa.

Nyilván azt gondolta, én nem lennék képes rá. – Majd anyáékkal megyek, és

csak megnézlek titeket, nem akarok fellépni.

- Hülyeséget csinálsz – figyelmeztettem, de nem akart figyelni rám, még

lesöprögette a vállam, mintha szöszös lettem volna, és elégedetten biccentett.

- Ez elég jól néz ki. Na, menj, még a végén elkésel, azért ennyire nem kell a

sértődöttet játszani! – lökött meg.

- Nem játszom – morogtam, mert komolyan ki voltam akadva az egész bandára.

Ők már vagy húsz perce elmentek, én meg direkt hátramaradtam, nem tagadom

azért, hogy húzzam vele Luca idegeit. Megérdemelte a mocsokláda! – Te is

gyere el, elviszlek.

- Most mondtam, hogy elmegyek majd anyáékkal! – vágta rá Rissa.

- Szerintem meg vissza akarsz feküdni az ágyadba, és betömni azt az óriási

csokit, amit a szobádban rejtegetsz!

- Megtehetem akár azt is – biccentett, és rám mosolygott. – De nem fogod

megvárni, hogy így lesz-e, igaz? Mit szólna Lori, ha az ígéreted ellenére mégis

cserben hagynád a bandát?

Patthelyzetnek tűnt, mert akármennyire is rühelltem most Lucát, nem

hagyhattam ott a bandát, tényleg megbántam volna, talán nem most, hanem egy-

két hét múlva. És azt is ellenőriznem kellett, nem tettek-e kárt a dobjaimban,

ugyanis hajlamosak nem odafigyelni rájuk a szállítás közben. Tehát törtem egy

hatalmas darabot Rissa dugicsokijából az útra, majd elindultam.

Ritka ótvar idő volt odakint, az eső úgy szakadt, hogy alig láttam valamit,

jóformán csak lépésben haladhattam. Reméltem, hogy nem lett vizes a

dobszerkóm, mert tudtam, akkor vér fog folyni. Nem horrorfilmbeli mennyiség,

de egy enyhe orrvérzésnyi talán. Hogy még nyomottabb kedvem legyen, Lori

egyáltalán nem nézett rám, amikor megérkeztem, csak átsiklott rajtam a szeme,

mintha semmivel sem lennék más, mint a többiek. A bandának viszont

szerencséje volt, nem tettek kárt a dobjaimban, egy kellemes, félreeső helyen

várakoztak, amíg szükség lesz rájuk. Úgy számítottam, milliószor jobb lesz

velük a számunk, mint az iskolai trével. Ők voltak az én titkos fegyvereim.

Luca megpróbált jópofáskodni velem, amikor megütögette a vállam.

- Minden rendben van? – kérdezte, de nem volt kedvem haverkodni, így

leráztam magamról.

Odamentem Lorihoz, de az sem derített fel, az a mocsok Karl is odatolta a képét,

hogy valami mondvacsinált indokkal elrángassa. Mintha nem vette volna észre,

mit csinálsz, ember!

Visszasétáltam a banda közelébe, és onnan figyeltem őt, ahogy Karllal édeleg.

Kezdett az idegeimre menni a hapsi, utáltam, ahogy átkarolta Lori derekát,

mintha valami pórázzal ráncigálta volna ide-oda. Mi van, attól fél, hogy ha

elengedi, Lori visszajön hozzám? Ez nem is volt rossz gondolat.

Közben anyáék is megérkeztek. Nem lehetett nem kiszúrni Bradleyt, amikor

odaordított nekem, de Rissa nem volt velük. Ja, végül is nem meglepő, hogy

mindazok után inkább otthon maradt. Az egész Luca és Savanna hibája, hiába

győzködtek, hogy Luca írt egy új számot, már úgysem számított. Sikeresen

kiiktatták Rissát, hogy mi nyerhessünk. Ha bosszúállóbb lennék, bénázhatnék a

doboknál, hogy veszítsünk, de tudtam, Rissa és Lori is haragudna emiatt.

Amikor elkezdődött a verseny, kezdtem egy kicsit ideges lenni. Mi van, ha

bénázok, és azt hiszik, direkt csináltam? Mi van, ha tényleg veszítünk, és nem

kerülünk be a legjobb tíz közé? Nem mintha azt terveztem volna, hogy itt

maradok a bandában, de ha mégis... Á, csak kicsit kergettem magam az őrületbe,

inkább tovább figyeltem Lorit.

- Haver, Rissa nem jön? – lépett mellém Cenzo. – Fel kéne hívni.

- Próbáld meg – válaszoltam hűvösen, nem közölve vele, hogy Rissa nyilván

kikapcsolta a mobilját.

- Ki van kapcsolva – mondta Cenzo fél perc múlva, eltéve a telóját. – Tudtam,

hogy kiakadsz, ha megtudod, de Rissa megígértette velem, hogy nem szólok, és

sose tudtam neki nemet mondani. – Egy nyálas barom vagyok, de megszántam a

srácot. Látta rajtam, mert elvigyorodott. – De bevertem helyetted is Lucának

érte! – bokszolt bele a karomba, mire megenyhültem. Különben is, Rissára

vallott ez a titkolózás.

- Talán még eljön megnézni minket, énekelni biztos nem fog.

- Pedig lehet, hogy szarrá verné a bandánkat! A francba, milyen szexi lenne!

- Uh...

- Jó, neked nyilván nem.

Ja, nyilván. Azért nekem is hiányzott Rissa, főleg, ahogy hallgattuk a sok bénát,

akik a közelében sem voltak. Ahogy nekünk sem. Egyre nyilvánvalóbbá vált,

hogy nyerni fogunk. Ugyan ki a frász győzhetne le minket? Koichi? Vagy az a

csaj, aki még normálisan artikulálni sem képes? Inkább tovább figyeltem Lorit,

akinek az arcáról le lehetett olvasni a gondolatait, ő sem volt elragadtatva a

produkcióktól. Úgy tűnt, mintha az egész hely a mi sikerünkre várna.

Félidőben néztem Lorit, ahogy kimegy az épületből, és eldöntöttem, hogy

utánamegyek. Azt nem nagyon tudtam, mit kezdek majd, ha nyilvánvalóvá

válik, hogy utána futkosok, mint valami mániákus – már ha eddig nem tűnt fel

neki –, de eddig nem voltam olyan gázos, reméltem, most sem leszek az.

Rohantam, hogy utolérjem, félrelökdöstem pár embert, aztán majdnem át is

rohantam rajta, ugyanis közvetlen a bejárati ajtó előtt állt.

Először azt hittem, az esőt akarta elkerülni, azért torpant meg ott, de ahogy

felém fordult, láttam, hogy mobilon beszél. Nemcsak a testtartásán, a szemeiben

is látszott, hogy valami nagyon nincs rendben. Mielőtt kérdezhettem volna,

leeresztette a mobilt.

- Sage, de jó! Add ide a kocsikulcsod!

- Mi történt?

- Be kell mennem a kórházba! De előbb meg kell találnom az apámat... Viszont,

ha odaadod a kocsidat, én megyek a kórházba, te megkeresed, jó? Megkeresed?

- Mi történt? – ismételtem, miközben habozás nélkül túrtam a zsebembe a

kulcsaim után. – Jól vagy?

- Igen, de Meredith-nél beindultak a fájások! – Látszott rajta, hogy tiszta ideg, a

kezem után nyúlt, és próbálta elvenni a kulcsot, amit markomba szorítottam. –

Oda kell mennem, ez túl korai! Add ide a kulcsod! Kérlek!

- Majd én elviszlek – mondtam, mert biztos voltam benne, hogy így nem

engedem vezetni. – Megkeressük az apád, és...

- Sage ezer ember van bent! – kiabált rám. – Odaadod vagy nem? Nem kell,

hogy elvigyél, te keresd meg az apám! Mi van, azt hiszed, nem tudok vezetni?!

– ordította a sírás határán.

- Odaadom, persze – feleltem gyorsan, és elengedtem a kulcsokat. – Csak

óvatosan, jó? – Úgy tűnt, ezt már nem hallotta.

Elnyomva a kísértést, hogy utána induljak, visszamentem megkeresni az apját.

A tömeg eléggé lelassított, de végül sikeresen odaértem. Mr. Szalay épp nagyon

elfoglaltnak tűnt, nagyban nevetgélt egy testes fickóval, amíg rá nem ordítottam.

- Most születik a gyereke! – Lehettem volna konkrétabb is, mert Lori apja úgy

bámult rám, mintha elment volna az eszem. – Lori már elindult a kórházba, most

születik a gyereke – ismételtem kissé részletesebben. – Meredith telefonált neki!

Mintha azt hinné, hazudok, előhúzta a mobilját, és nyilván látta, hogy van pár

nem fogadott hívása, mert nyomkodott pár gombot, aztán hirtelen ugrott egyet.

- Most születik a kislányom! – hörögte a testes fickónak, majd velem nem

törődve rohanni kezdett a kijárat felé.

Annyira megkönnyebbültem, amiért eljutott az agyáig, hogy el is felejtettem,

amit akartam, vagyis Lorival tartani. Meg kellett volna kérnem az apját, hogy

vigyen el! Mr. Szalay után néztem, de már nem láttam sehol. Most hogy a

francba megyek utána? Kéne egy kocsi! De évezredekig fog tartani, amíg elérek

valamelyik bátyámhoz, hogy kérjek egyet. Luca közelebbnek tűnt.

- Kéne a furgon! – hadartam, amikor odaértem hozzá. – Be kell mennem

Lorihoz a kórházba!

- Mi baja?

- Neki semmi, az apja nőjének korán születik a gyereke...

- Nem mehetsz el, mindjárt mi jövünk! – Talán látta rajtam, hogy mindjárt orrba

vágom, mert nyelt egyet. – Jól van, de csak félútig viszlek, én elmegyek

Rissáért.

Ezzel nem vitatkozhattam, jó kezdőtörlesztésnek hangzott, és amúgy is sietnünk

kellett. Reméltem, hogy Lori rendben odaért a kórházba, és hogy a gyereknek

sincs semmi baja, az nagyon kikészítené. Lucával a parkolóig rohantunk, aztán

gyorsan beugrottunk a furgonba. Amíg Luca indított, idegesen letöröltem az

esőcseppeket a képemről, nem is gondolva arra, hogy úgyis szarrá fogok ázni,

ha kiszállok.

Amikor kivágódtam a kocsiból egyenesen a kórház felé, sprintelhettem, amilyen

gyorsan csak tudtam, a párnahuzat anyagú ingem fél perc alatt átázott, nem is

beszélve a zoknimról, ami undorítóan tocsogóssá vált. Viszont szerintem

rekordidő alatt értem be a kórházba.

- A szülészet... a szülészet? – böktem ki kifulladva a recepciósnak, mire közölte,

hogy a harmadik emelet.

Mivel a lift előtt négyen is álltak, úgy döntöttem, a lépcsővel próbálkozom.

Felrohantam, és ott találtam magam egy tök üres folyosón. Láttam vagy ötven

ajtót, de csak az egyik volt nyitva, onnan egy rózsaszín papucsos nagy hasú nő

csoszogott ki, aki biztos, hogy nem Lori apjának nője volt. Valahonnét

babasírást hallottam. Mivel nem kezdhettem nyitogatni az ajtókat, és nővért se

láttam, egy pillanatig nem tudtam, mit csináljak.

Várjak itt? Vagy induljak tovább a szülőszobák felé? Viszont oda biztos nem

engednek be, és tutira nem akarok szülést látni. Lehet, hogy még nincsenek is a

szülőszobákban? Elvégre lehet, hogy várni kell, amíg a terep előkészül a

babának. Vagy...

Inkább visszarohantam a recepcióra, hogy megkérdezzem. Idegesen álltam be

két nő mögé, és vártam. Már épp sorra kerültem volna, amikor megláttam Lorit

balra az egyik folyosó végén. Gyorsan felé indultam.

Egy székben ült, és a tenyerébe hajtotta az arcát, amivel a frászt hozta rám.

Ahogy közeledtem, lelassítottam a lépteimet, jóformán már csak osontam felé,

mégis felnézett, amikor odaért. Az arca falfehér volt, és nedves a könnyeitől.

- Lori... – Nem nagyon tudtam, mit mondani, de úgy tűnt, nem is kell, ahogy

meglátott, felugrott, és a nyakamba vetette magát. Szorosan átölelt, közben a

vállamba fúrta az arcát, és sírni kezdett. Bénán csak álltam, és szorítottam

magamhoz, mert nem tudtam, hogyan kérdezzem meg, mi történt.

- Miért vagy csurom vizes? – húzódott el végül, de csak annyira, hogy felnézzen

az arcomba.

Gyorsan letöröltem a könnyeit a kipirult arcáról, és a nedvességtől csillogó

szemeit meg az összetapadt szempilláit nézve, megpróbáltam valami értelmes

választ kicsikarni magamból. Közben persze nem vágtam, miért nem jöttem rá

hamarabb, mennyire odavagyok ezért a lányért.

- Uh... még mindig esik odakint – mondtam, mire kicsit elkerekedett a szeme.

- Eljöttél a versenyről utánam? – kérdezte halkan.

- Eljöttem. – Ezen nem volt mit ragozni. A vizes cuccaimmal nem törődve

megint a vállamnak döntötte az arcát, és szorosabban ölelt.

- Miért? – suttogta halkan.

- Gondoltam, szükséged lesz rám, nagyon kiakadtál, én meg.... uh, nem tudtam

ott maradni, miközben nem tudom, mi van veled. Jól vagy? És a gyerek?

Lori szipogott.

- Teljesen kiakadtam, ne haragudj, hogy összesírtam az inged! – dörzsölte meg a

vállam azon a helyen, ahol az arca volt. – Csak Braxton Hicks – mormolta még.

– Meredith-nek vannak már egy ideje, de ez most erősebb volt, és megijedt.

- Ez mit jelent? – kérdeztem bizonytalanul, még mindig Lorit ölelve. Ez

legalább biztos volt közöttünk, és nem mellesleg rohadt jó érzés.

- Jósló fájások – magyarázta. – Ezek készítik fel a nők méhét a kitágulásra, van,

aki meg sem érzik őket. Meredith nem tartozik ezek közé.

- Uh... értem – mondtam, nem akarva belegondolni. Kitágulás... – Akkor semmi

probléma?

- Semmi – mosolygott rám. – Nem hiszem el, hogy itt vagy! Miért vagy itt?

- Most mondtam. – Vagy nem? – Nem akartam, hogy egyedül legyél.

- Apa itt van, meg ugye Meredith is...

- Lori, veled akartam lenni! – emeltem fel kissé a hangom türelmetlenül. – Ne

magyarázd félre, el kellett jönnöm, és úgy tűnik, jól tettem! – utaltam az

ölelésünkre.

Lori rögtön elhúzódott, bennem meg felötlött, hogy a francokat, nem engedem,

de aztán rájöttem, hogy csak rontanék a helyzetemen, hagytam, hogy hátrébb

lépjen. Rendesen sikerült összevizeznem, a bal oldalán egészen rátapadt a

nedves felsője, ami még ebben a helyzetben is szexi volt.

- De még mindig nem értem...

- Te vagy a legokosabb lány, aki ismerek, dehogynem érted! – fakadtam ki. – Ne

próbálj meg csőbe húzni, oké? Nem fog sikerülni!

- Mi van? – kérdezte elhűlve. – Most meg miről beszélsz?

- Arról, hogy nagyon jól tudod, hogyan érzek irántad, de nem vagy képes

megbocsátani, ezért mindig csak jössz azzal az idióta Karllal – hadartam hülyén.

– Szar érzés, mikor az orrom alá dörgölöd, úgyhogy uh... most ne csináld,

légyszi!

- Karl még csak eszembe sem jutott most – mondta döbbenten, mintha csak

kitaláltam volna ezt a dolgot. Na, persze! – Ráadásul nem tudom, honnan

veszed, hogy én tudom, te hogyan érzel. Honnan tudnám?

- Rissa már biztosan elmondta, mikor megkért, hogy hívj fel – mondtam egy

példát.

- Nem – rázta meg a fejét.

- Akkor onnan, hogy okos lány vagy – vágtam rá. – Okosabb annál, hogy megint

Karllal gyere, ha kimondom, ugye? – kockáztattam meg a kérdést. – Vagy ki

fogsz akadni?

Lori pislogott.

- Fogalmam sincs, miről beszélsz. – Jól van, ha ezt akarja!

- Rohadtul beléd estem, Lori, erről beszélek! Ezért vagyok itt, ezért próbáltalak

elcsábítani egész héten, és ezért utálom Karlnak már a gondolatát is, ne is

emlegesd!

- Jó – mondta, mire a reményeim kissé megroskadtak. Ennyi? Ezt kapom a

vallomásomra? Igaz, mondhattam volna szebben is.

Hirtelen kuncogni kezdett, majd tekintetemre a szájára szorította a kezét, de

azért az mögött nevetgélt tovább.

- Bocs – nyögte ki sikertelenül elfojtva a hirtelen jókedvét. – De az csábítási

kísérlet volt?

Elég szarul esett, hogy kiröhög, de valamiért én is elvigyorodtam, és nem

tudtam abbahagyni. Az egész idiótaságnak tűnt, tudnia kell, hogy hozzám

tartozik! Én biztos voltam benne, már csak vele is el kellett ismertetnem.

- Jó – mondta végül. – Szólok apának, és visszamegyünk, rendben? Talán Luca

nem fojt meg, ha visszaérsz.

- Uh... oké – feleltem, majd értetlenül néztem, ahogy elmegy. Most ez mi?

Okésak vagyunk? Vagy csak megint átkapcsolt menekülő üzemmódba?

Két perc múlva gyors léptekkel sietett vissza hozzám, kezében a

kocsikulcsommal.

- Gyere! – ragadta meg a kezem a kulcsos kezével. – Még van időnk odaérni. –

Mentem, és próbáltam eldönteni, hogy a kezem akarta megfogni, vagy a kulcsot

nekem adni, mert tulajdonképpen nem lehetett megállapítani. Fogtam

mindkettőt, és nem álltam meg kérdés nélkül.

- Akkor most mi van?

- Gondolkodom rajta – mondta, és nem húzta el a kezét.

- Ja... oké. – Nagyon jól tudtam, mi lesz a vége, addig gondolkodik, amíg kitalál

valamit, amitől mindketten posványul fogjuk érezni magunkat, ahelyett, hogy

egyszerűen újra megpróbálná velem. A nyamvadt eső miatt rohannunk kellett a

kocsimig, bár az én cuccaimnak már úgysem ártott. Kinyitottam Lorinak az

anyósülés ajtaját, mire egy pillanatig tétovázott beszállni. – Én vezetek, te

gondolkodsz! – szögeztem le, mire biccentett, és beszállt.

Még körbe sem értem, már nyitotta ki nekem az ajtót, hogy be tudjak ugrani.

Azonnal indítani akartam, de rám szólt.

- Nem kéne valamit csinálni a ruháiddal?

- Azt akarod, hogy vetkőzzek le? – kérdeztem vissza, rögtön megbánva a

szavaimat, mert ilyenkor szokott teljes hátramenetbe kapcsolni.

Most is elvörösödött, de szinte azonnal válaszolt.

- Nem mintha tudnál olyat mutatni, amit még nem láttam! – halványan rám

mosolygott, majd félig megfordult, hogy a hátsó ülésre nézzen. – Az nem a te

cuccod? Vedd át! – Már húzta is előre a táskát, amiben nemcsak egy kissé

viseltes (és szagosabb) pólóm lapult, hanem az edzőcipőm és egy törölköző is.

Nem volt idő ellentmondásra, lerángattam a rám tapadt inget, levettem a

csuromvíz pólót, aztán egy gyors törölközés után felvettem a mosásra szoruló

cuccot. Az esélyeim Lorinál így nulla alá csökkentek. Még normális ruhákban

sem akar engem, majd pont egy olyan póló indítja be, amit rendesen

összeizzadtam valamelyik tesiórán. Még csak nem is figyelt rám – azért az jó jel

lett volna, ha öltözködés közben jól megnéz magának –, kicsit lehúzta az

ablakot, és azzal foglalatoskodott, hogy kicsavarjon valamennyi vizet az ing

gallérjából.

- Ezt vissza tudod majd húzni rá arra az öt percre, amíg a színpadon lesztek –

magyarázta nekem. – Jobb nem jut az eszembe.

- Oké – feleltem érdektelenül. Hogy tud most erre gondolni?

- Akkor menjünk, mert tényleg elkésel. Luca mit szólt, amikor eljöttél?

Egyáltalán tudja?

- Ő is eljött – mondtam, miközben indítottam. – Hazament Rissáért.

- Kinek az ötlete volt? – kérdezte rögtön.

- Megint csinálod! – figyelmeztettem, majd mivel úgy tett, mintha fogalma sem

lenne róla, miről dumálok, magyaráztam. – Ki akarsz találni valamit ellenünk!

Nyilván azt, hogy Luca el akart menni Rissáért, nekem meg eszembe jutott,

milyen jó pont lenne, ha én is utánad mennék. Vagy lehet, hogy Luca vett rá,

hogy eljöjjek, vagy uh... több nem jut az eszembe.

- Vagy tényleg az igazat mondtad – szólalt meg halkan. – Nem hiszed el, hogy

ez a verzió tetszene a legjobban?

- Tudom, hogy az tetszene – néztem rá. – Csak azt nem, hogyan vegyelek rá,

hogy el is hidd.

Erre nem mondott semmit, én meg inkább a vezetésre koncentráltam. Mi van, ha

soha nem fogja elhinni? Mi van, ha az az elcseszett esély volt az egyetlen

lehetőségem, és bármi, amit ezután teszek, nem törölheti ki a hibámat? Tényleg

akkora marha vagyok, hogy valami megbocsáthatatlant tettem? Elengedni Lorit

– illetve hagyni, hogy ő elengedjen engem –, így tönkretett volna mindent?

- Kíváncsi lennék, hogy most mi jár az eszedben – mondta hirtelen a karomra

fektetve a tenyerét. Úgy tűnt, pár másodperce már az arcomat fürkészi.

- Uh...

- Nem muszáj elmondanod, csak...

- De, elmondom – határoztam el magam. – Az apád.

- Az apámon gondolkodtál? – csalódottnak hangzott.

- Igen, ez az ő hibája, mint abban a Kelly Clarkson számban, emlékszel? Te

mondtad, hogy arra emlékeztet, amilyen te vagy – soroltam a gondolataimat.

- Mikor mondtam ezt? – értetlenkedett.

- Mielőtt szakítottál velem. Rissa énekelte Tiff buliján, te meg ott álltál

mellettem, akkor mondtad. Azon gondolkodtam, hogy az apád miatt vagy ilyen

bizalmatlan, mert ő elhagyott, meg szarul bánt veled, ezért döntöttem el, hogy...

uh, tudod. – Rálestem, és olyan arcot vágott, mintha nagyon mellélőttem volna

ezzel a fenenagy gondolkodással. Azért befejeztem, ha már elkezdtem. – Azt,

hogy bebizonyítom neked, hogy bízhatsz bennem. Én nem vagyok olyan, mint

ő, Lori! Ha mégis járni kezdenél velem, és utána szakítanánk valamiért, soha

nem bánnék úgy veled, mintha nem is ismertelek volna! Nem, mintha azt

tervezném, hogy szakítunk, mármint... tudom, hogy még nem is járunk, de ha...

- Értem – felelte félbeszakítva a béna dadogásba fulladó mondandómat.

Éreztem, hogy be kéne fejeznem, de nem ment.

- Tudom, hogy amit csináltam, hogy csak azért hívtalak randira, mert Luca be

akart szervezni téged a téglazsűritagunknak, rohadékság volt tőlem, és azt is

megértem, hogy haragszol miatta, de ha nem csinálom meg, akkor sosem

ismerlek meg rendesen, és... Oké, már csak egy mondatot mondok: ha nem is az

én ötletem volt, hogy járni kezdjünk, attól még az egyik legszarabb dolog volt az

életemben, amikor szakítottunk, és hagytalak elmenni. Ha valaha adsz még egy

esélyt, nem leszek ekkora balfék, esküszöm!

Befogtam a nagy pofámat, mert így is, mintha túl sokat mondtam volna. Ha ettől

nem akad ki, akkor semmitől. De szerencsére már majdnem visszaértünk a

versenyre, jobban nem szúrhatom el.

- Ez két mondat volt – jegyezte meg Lori kis hallgatás után, majd legnagyobb

meglepetésemre áthajolt hozzám, és megölelt. – Nem hiszem el, hogy tényleg

eljöttél értem! – Puha puszit nyomott az arcomra, közel a nyakamhoz, majd

elhúzódott.

Most én nem válaszoltam, mert megértettem a puszi üzenetét. Lehetett

akármennyire jó érzés, csak baráti gesztus volt, és mondhatnám férfiasabban is,

de összetörte vele a nyamvadt szívemet. Ennyi volt, tényleg végérvényesen

elcsesztem. Még én se adnék új esélyt magamnak!

Igyekeztem nem olyan nyomorult pofát vágni, amennyire nyomorultnak éreztem

magam, ahogy lassan – parkolóhely híján – keresztben beálltam Drew kocsija

elé. Mikor megálltunk, ránéztem Lorira, készen áll-e a berohanásra, de ő még a

nedves ingemmel pepecselt.

- Siessünk be, ráérsz felhúzni ott is – mormolta, majd rám nézett. – Beszélek

Karllal miután nyertetek, oké?

- Mi? – kérdeztem. Erre nem számítottam.

- Nem szakíthatok vele a kellős közepén – mondta. – Majd ha vége...

- Várj! – ragadtam meg a kezét. – Szakítasz Karllal?

- Hát – nevetett fel –, muszáj lesz, ha újra akarjuk kezdeni. Vagy azt akarod,

hogy ne szakítsak vele?

- Egy frászt! – vágtam rá, és nem bírva magammal, a szájára nyomtam a

sajátomat.

Olyan finom, édes és forró volt, hogy nem is értettem, mi ütött belém korábban.

Mindig ilyen volt, nem? Hogy engedhetted valaha is, te baromarcú? Többet

ilyen nem lesz, ha visszakapom, mindent jól fogok csinálni!

- De mi volt az a puszi az előbb? – húzódtam el hirtelen. – Ki akartál nyírni,

vagy mi? – Úgy döntöttem, annyira nem is vagyok kíváncsi a válaszára, megint

megcsókoltam, amíg rá nem jöttem, hogy tulajdonképpen eltolni igyekszik

magától, csak nem tudott, mert ránehezedtem. – Uh... bocs!

- El fogsz késni, Sage! – zihálta a számba. – Különben meg vezettél, mit akartál,

hogy ugorjak a nyakadba?

- Az jó lett volna – csókoltam meg utoljára, majd visszahúzódtam a helyemre,

teret adva neki. – Azt hittem, hogy valami baráti gesztus volt, és azzal jelzed,

hogy semmi esélyem.

- Azután, amit mondtál? – mosolygott rám. Ezek szerint mégsem volt olyan

béna szöveg, mint gondoltam.

Lori kiszállt, és rohanni kezdett befelé, mire én is követtem, épp a bejárat előtt

érve utol. Komolyan fordult felém.

- Most elég rosszul érzem magam Karl miatt, lehetne, hogy úgy csináljunk,

mintha nem csókolóztunk volna az előbb? – harapott bele az alsó ajkába. Ez

nem segített annak a felemnek, amelyik Karl orra alá akarta dörgölni, hogy

mostantól ez a száj csak az enyém, de muszáj volt beleegyeznem Lori kérésébe.

- De kapok egy sok szerencsét csókot, mielőtt bemegyünk! – szögeztem le.

Elfogadta a feltételeimet.

Szerencsére nem késtünk el, sőt, épp Rissa állt színpadra, amikor beléptünk.

Megkönnyebbültem, amiért eljött, bár a számot, amibe belekezdett, nem

ismertem.

- Miley Cyrus, When I Look At You – hajolt a fülemhez Lori, mikor értetlenül

ránéztem. – Nem hiszem el, hogy nem ismered! – nevetett gúnyolódva, majd a

kezembe nyomta a nedves ingemet, és elrohant a zsűriasztal felé.

Vigyorogva néztem utána, majd Rissa előadását figyelve visszasétáltam a

színpad mögé. Rissa csinos volt fent, a hangja pedig nagyon jól szólt, el is

képzeltem, ahogy az idióta bátyáink a könnyeiket törölgetik a közönség

soraiban. Meg is kerestem őket a tekintetemmel, és nem sok híja volt. A

közönségnek is tetszett, bár lehet, hogy csak a családunk népes száma miatt tűnt

úgy, hogy mindjárt szétesik a hely. Tomboltak, amikor Rissa befejezte, és

kórusban ordították, hogy vi-ssza, vi-ssza, vi-ssza ami most nem is idegesített

annyira, mint máskor, ha kényelmetlen helyzetbe hoztak. Rissa felé léptem,

amikor lerohant a színpadról, így egyenesen belefutott a karomba.

- Megcsináltam! Milyen volt? – kérdezte mély lélegzeteket véve.

- Király – feleltem vidáman. – Örülök, hogy Luca megtalált!

- Luca? Nem vele jöttem – összezavarodva nézett az arcomba.

Hátrafordultam, hogy ránézzek a bandára, és valóban, Luca nem volt ott, csak

Savanna tartott felém dühösen. Ahogy odaért, azonnal nekem ugrott.

- Hol a francban voltál?! Mindjárt mi jövünk! És mi a fene van rajtad?!

- Megáztam – tártam szét a karom. Rissa kapott az alkalmon, és elsurrant

valamerre. – Hol van Luca?

Savanna nem válaszolt, megragadta a karom, és visszarángatott a bandához.

- Hogy nézel ki? – állított meg sopánkodva, majd megállt szorosan előttem, és

beletúrt a hajamba, mintha le akarna smárolni. Párszor megismételte a

mozdulatot, amit én némán tűrtem. – Jól van, így jó, húzd fel az inget! Miért

csuromvizes?!

- Megáztam – ismételtem, de azért engedelmesen belebújtam. Közben a

dobjaimat szép lassan felkezdték felcipelni a színpadra, alig pár percünk maradt

a kezdésig. – Hol van Luca? – Nem igaz, hogy nincs itt!

- Figyelem! – csattant fel Savanna, és most Cenzo felé rángatott, aki épp arrafelé

nézelődött, amerre Rissa eltűnt. – Mivel nincs frontemberünk, én fogok

énekelni!

- Luca nélkül? – kérdezte rögtön Ethan. – Ha kiesik a gitárja...

- Kuss, ide fog érni, megvárjuk – szögezte le Savanna, és elszántan nézett az

értetlen képünkbe. – Ti csak csináljatok mindent, ahogy megbeszéltük, majd

kezdünk, ha megérkezett, addig én feltartom a közönséget, és bejelentem, hogy

én énekelek.

- Luca ki fog csinálni – mondta Cenzo. Savanna legyintett.

- Benne vagytok? – kérdezte olyan lelkesen, mintha szerinte ugyanolyan jó

ötletnek kéne tartanunk, amit mondott, mint ő. Elég jó hangja volt ahhoz, hogy

énekelhessen, de ha Luca nincs benne, akkor borul az egész.

- Én benne – felelte Cenzo. – De attól még ki fog csinálni.

- Nekem is oké – mondta Ethan, így már csak rám kellett várni.

Savanna nagy, könyörgő szemeket meresztett rám.

- Kezdesz, ha jelt adok?

Nem hittem el, hogy ezt csináljuk.

- De csak, ha Luca ideért.

Savanna ennyivel megelégedett, így nem volt más hátra, mint előre. Felkerültek

a dobok és Ethan szintije, a közönség is kezdett türelmetlenkedni, már csak fel

kellett mennünk, és elkezdeni. A legutolsó pillanatig vártunk, aztán felsétáltunk.

A tömeg őrjöngve tapsolt, a bátyáim hujjogtak, és Luca még mindig nem volt

sehol.

Ideges voltam, így a zsűriasztal felé néztem, hogy Lori látványától

megnyugodjak, de nem figyelt rám, összehajolva beszélgetett Karllal. Nem

bántam annyira, mert bíztam a gondolatban, hogy a mai este után exKarl lesz

belőle, és Lori végre – elég jól megérdemelten – csak az enyém lesz.

Savanna végül megragadta a mikrofont, és beszélni kezdett.

- Mivel itt a legtöbben helyiek, ismerhetik Luca Manginit, aki nélkül ma nem

lenne Saluce. Persze mi is kellettünk hozzá, de... – Elkezdett mindenfélét

hadoválni, mennyit gyakoroltunk és mennyi munkánk van mindebben, meg

hogy milyen volt, mikor ő meg Luca egymás ellen énekeltek a nyáron, én meg

arra gondoltam, a közönség mindjárt feláll és egyszerűen hazamegy. De nem

volt mit tenni, Luca még nem volt itt. – El kellett mennie, hogy elintézzen

valami fontosat – magyarázta Savanna, majd, ami nem volt túl szerencsés,

belevette Rissát is. – Nem voltunk biztosak benne, hogy Rissa eljön ma, és úgy

érezte, nélküle képtelen fellépni, ami nem csoda, mert nagyon sokat működött

közre a Saluce megalakulásában, így Luca elment érte, de véletlenül elkerülték

egymást, viszont akármelyik percben...

A mikrofon miatt tisztán lehetett hallani, ahogy megkönnyebbült sóhaj szakad ki

belőle.

- Szerencsére meg is érkezett – mutatott diadalmasan Lucára, aki őrült módjára

rohant felénk. – Tehát ez a banda sokat köszönhet Rissa Norwoodnak, köztük

ennek a számnak a szövegét is, amit most én fogok elénekelni, már csak azért is,

mert egy bizonyos személynek szól, a címe pedig Szerelmes dal Lucának!

Oké, erre nem számítottam. Rissa szövege? Szerelmes dal Lucának? Luca

időközben odaért a színpadra, felugrott rá, majd keresztülrohant rajta hátra a

gitárjáért, amit az egyik szervezőcsaj már nyújtott is neki. A közönségből többet

röhögni kezdtek, Savanna vigyorogva várta Lucát, aki lihegve beállt a helyére,

és gyilkos pillantást vetett rá. Savanna intett nekem, mire Cenzo és Ethan is rám

sandítottak, de én megvártam Lucát. Oké neked, hogy ő fog énekelni? Ezt

kérdeztem tőle gondolatban, mire csak egy vállrándítással és egy biccentéssel

felelt, hogy kezdhetem.

Vetettem egy utolsó pillantást Lorira – most már csak engem nézett –, aztán a

dobokra fordítottam minden figyelmemet. Könnyű volt az egész, mert már

ezerszer begyakoroltuk, viszont rohadtul meglepőre sikeredett, amikor Savanna

énekelni kezdett:

Előtted nem tudtam, milyen a szerelem

Most már nélküled nem is említhetem

Azt mondtad, kellek, felébresztettél

Lángra gyújtottál, aztán felemésztettél

De mondd, tudod, mi rejlik ebben szóban?

Jelent neked bármit ez a kis dallam?

Miért kérted, hogy dalt írjak róla neked?

Azt hitted a jelentését így megértheted?

Nekem a szerelem ösztönös vonzódás

Törődés, vágyódás, rengeteg csalódás

Édes csókok, lázas, forró érintés

Bizalom és feltétlen megértés.

Egy szóval sem mondtam, hogy nem szerettelek

Jók voltunk mi együtt, de rohadtul félreértettelek!

Nem tehetsz róla, hogy nem tudod, mi a szerelem.

Nem haragszom már, amiért játszottál velem.

Nem igaz, hogy szeretsz, nem én vagyok az első

Csupán az, akivel kérkedhetsz, egy szerető

Szerinted egy csók elég, hogy a tiédnek mondhass

De nem dőltem be, mindig is átláttam rajtad!

Mondd, tudod te, hogy mi az, amit akarsz?

Hogy ha nem küzdesz érte, magadra maradsz?

Miért akarsz többet, mint ami megvan neked?

Ne hidd azt, hogy velem más lenne az életed!

Nekem a szerelem ösztönös vonzódás

Törődés, vágyódás rengeteg csalódás

Édes csókok, lázas, forró érintés

Bizalom és feltétlen megértés.

Köztünk ez rövid volt, velős és igen, szerettelek

De az a múlt volt, szemét voltál, így kitettelek

Nem tehetsz róla, hogy nem tudod, mi a szerelem.

Nem haragszom már, amiért játszottál velem.

Miért van, hogy addig nem érzed a hiányt

Amíg nincs már, ki megkérdezze, mi bánt?

Letagadni és kicsúfolni, ha szerelmet érzel

A legnagyobb bűn, amit ellenem követhetsz el!

Az én szívem igaz volt, de szeszélyes is, tudom

Mégis hogy bánthattál úgy azon a napon?

Ha hibáztam is, attól még a barátom voltál

Mondd, komoly volt minden, amit akkor mondtál?

Nekem a szerelem ösztönös vonzódás

Törődés, vágyódás rengeteg csalódás

Édes csókok, lázas, forró érintés

Bizalom és feltétlen megértés.

Nekem a szerelem az utánad vágyódás

Ha megfogtad a kezem a zongorán

Vagy a dallamom játszottad, tudtam, szeretlek

Mennyire gyűlölőm, hogy csak álmodni merhetlek!

Nem tehetsz róla, hogy nem tudod, van ez a szerelem

De most elég csak annyi, mikor alszom, boldog vagy velem.

Ahogy elszállt az utolsó dallam is, Lucára néztem. Ő is és Cenzo is fura képpel

meredtek Savannára, aki megint rájuk vigyorgott. Képtelen lettem volna bármit

mondani. Ez volt Rissa dala?

Kis híján frászt kaptam, amikor az emberek tapsolni kezdtek, de muszáj volt

elvigyorodnom, amikor kihallottam közülük Lori sikítását. Hát végül is

megcsináltuk!

Megjegyzésem: És én is megcsináltam! Mármint kész vagyok a sztorival végre-

valahára, szóval gondolkodhattok egy friss-napon, nekem egyelőre a szombat jár

az eszemben. Megfelel? :)

Ja, és a dalszöveg: remélem, hogy el tudjátok képzelni, mennyivel jobban

hangzott ez a fejemben.

25. Végjáték

„Now there's no point in placing the blame

And you should know I suffer the same

If I lose you

My heart will be broken”

- Madonna: Frozen

Rissa

Nico hozott nekem egy akkora csokit, mint az alkarom, és bár a kedvem

édességet kívánt, mégsem örültem neki. Amikor vigyorogva átadta, kábé

tizenkét évesnek éreztem magam mellette, és ezt utáltam. Ahogy azt is, hogy

úgy döntöttem, nem megyek el a versenyre. Tudtam, hogy Sage csalódott lesz,

és biztos voltam abban is, hogy meg fogom bánni, hiába is bizonygattam az

ellenkezőjét.

- Nem, itthon maradok, és lepihenek – mondtam ezredszerre a bátyáimnak, akik

minduntalan megpróbáltak rávenni, hogy menjek velük. – Igen, visszabújok az

ágyba, úgyis fáradt vagyok.

Utáltam azt is, hogy anya szemében látszott egy kis bűntudat, nyilván azt

gondolta, miatta vagyok fáradt, merthogy mostanában elég sokat éjszakázunk

együtt. Ez nem volt igaz, mégsem mondtam semmit, mert azt akartam, hogy

induljanak el végre, és hagyjanak egyedül. Nem volt túl sok tervem, álmos

voltam, de aludni nem tudtam, éheztem, de képtelen lettem volna enni,

unatkoztam, viszont nem mozdultam az ágyamról, így csak léteztem.

Végül betömtem a számba egy óriási darab csokit, és felhívtam Lynnt.

- Otthon maradtál, mi? – kérdezte azonnal.

- Aham – nyögtem teli szájjal.

- Tudtam! Ha nem lennék szobafogságban, odamennék, és...

- Apukád még mindig az ajtó előtt őrködik? – vágtam közbe.

- Nem – fújtatott Lynn dühösen már az emléktől is. – De figyel engem,

rendszertelen időközönként rám néz, hogy megvagyok-e még.

- Az aranyos! – feleltem gúnyosan. Én még sosem voltam szobafogságban, így

sajnos nem érezhettem át, miért olyan felháborító ez Lynnek. – De legalább

Shawnnal kibékültetek.

- Ha ezen azt érted, hogy többet biztos nem próbál meg lesmárolni, akkor ja –

mondta lemondóan. – Azért szar érzés, tudod?

- Mi van? Azt mondtad, hogy akkor se engednéd, hogy megcsókoljon, ha...

- Nem az! – vágott közbe. – Csak mindig is azt gondoltam, hogy egyszer még

haverok leszünk, de most már elég százas, hogy még egy légtérben sem

maradhatunk.

- De... – Akartam mondani valami vigasztalót, csakhogy félbeszakított a kintről

hallatszó motoszkálás. – Valaki hazajött, később visszahívlak, jó?

- Oké – mondta, mire már le is tettem.

Biztos voltam benne, hogy valamelyik bátyám az, de reménykedtem, hogy nem

Sage jött vissza értem, mert ha lekési a szereplését, akkor megfojtom.

Felugrottam az ágyról, majd az ajtóhoz siettem, hogy visszaküldjem a versenyre,

akárki is motoszkál, és legnagyobb meglepetésemre Nicóval találtam szemben

magam.

Enyhén rám vigyorgott, majd a tekintete rögtön lefelé siklott a fedetlen

lábaimra, ugyanis csak egy régi inget viseltem, otthoni – és persze tökéletesen

ágyba való – viselet gyanánt. Combközépig takart így végül is nem volt nagy

gáz, de egy dolog a bátyáim előtt abban mászkálni, és megint más, ha egy szexis

Mangini áll velem szemben. Méghozzá kiöltözve, ami megsokszorozza a

vonzerejüket.

- Te meg mit csinálsz itt? – kérdeztem mogorván, miközben megpróbáltam

lejjebb rángatni magamon az inget. Nem nagyon sikerült.

- Vegyél fel egy nadrágot, elmegyünk a versenyre – felelte olyan hangon,

mintha tök természetes lenne, hogy itt van a házunkban.

- Hogy jöttél be? Miért nem kopogtál?

- Nem rémlik, hogy olyan sok kopogást hallottam, amikor te jöttél át hozzánk –

vágta rá, majd felemelte a kezét, hogy megmutassa, mi van benne. – Dylan

odaadta a kocsikulcsát, ha sietsz, nem késünk el.

- Nem megyek – közöltem vele, és megfordultam, hogy visszamenjek az ágyba.

– Hol hagytad Carlát? – lestem vissza a vállam fölött.

- Ő már ott van – vont vállat, és bejött utánam. – Miért maradtál itthon?

- Nincs kedvem menni – ültem le a lábaimra húzva egy takarócsücsköt. Törtem

egy darab csokit, a maradékot meg Nico felé nyújtottam.

- Ezt nem hiszem el – vette el. – Miért maradtál igazából?

- Luca ellopta a jegyzetfüzetem, az én dalszövegemmel lépnek fel – döntöttem

mégis az igazság mellett, mikor leült mellém. – Nem akartam azt hallani.

- Róla szól, amit írtál?

- Nemcsak róla, hanem rólad és Cenzóról is – vallottam be. – Olyasmi van

benne, amit a szerelemről gondolok, és még csak azt sem tudom, mennyi, amit

elolvasott, és hogy mit gondol róla.

Nico a szájába tett egy darab csokit, a maradékot meg visszaadta nekem.

- Fontos neked, hogy mit gondol róla?

- Nem. De írtam a csókokról is, és hogy mennyire... haragudtam rátok. Nem

olyan dolgok ezek, amiket az egész város előtt ki akarnék teregetni.

- Ha ez vigasztal, úgy tudom, Luca írt egy teljesen új szöveget. Egész éjjel fent

volt miatta. Elmehetünk még most is, odaérnénk.

- Nem, de te menj csak.

Luca írt egy másik szöveget? Ez azt jelentené, hogy talán mégsem ő lopta el

mappámat. Talán ő benne sem volt. Létezik, hogy mondjuk Savanna csinálta, és

Lucának nem szólt? Gondoltam erre, de nem tudtam, mi lehet az igazság, Luca

soha nem magyarázkodik. Illetve majdnem soha.

- Nélküled, Rissa? Pont azért mentem volna, hogy téged halljalak.

- Tényleg? – néztem rá kérdőn elfeledkezve Lucáról.

Őszintének tűnt, de Nico mikor nem tűnik annak? Már nem tudtam, hogyan

különböztessem meg egyik énjét a másiktól. Egyszer csak arra tudok gondolni,

hogy többet érez irántam, mint egyszerű barát iránt, máskor meg az arcomba

vágja, hogy nemcsak tervezi a Carlával való kibékülést, már meg is beszéltek

mindent, most minden okés közöttük.

- Lucát már hallottam elégszer – fintorgott. – De amikor te énekelsz, az olyan,

mintha minden szó nekem szólna. Ha nem jössz, én sem megyek.

- Még számom sincs – tétováztam, közben meg kicsit elolvadtam a szavaitól. –

És valami ruha is kellene. Á, jobb, ha nem megyek. Inkább énekelek neked itt,

ha akarod – vicceltem, de Nico komolyan vette.

- Jó. – Kényelmesen hátradőlt, és csak nézett rám.

- Komolyan? – Biccentett, mire zavartan fészkelődni kezdtem. – Én nem tudom,

hogy mit... na, jó...

Valahogy Madonna Frozenje ugrott be a fejembe, úgyhogy azt dúdoltam,

közben meg figyeltem Nicót. Becsukta a szemét, így sokkal könnyebb volt

megfigyelni, minden apró részletet rajta.

A hosszú szempilláit, a bőrén átsejlő sötét borostát, a puha száját, amiről

pontosan tudtam, milyen csodálatos érzés csókolni, és arra gondoltam, vajon mi

lenne, ha megmondanám, hogy azt az Adele dalt a második fordulón neki

énekeltem. Talán érezte ezt? Végül is ugyanazt a ruhát viseltem, amit már

korábban is felvettem, hogy tetsszem neki benne. Vajon mit szólna, ha azt

mondanám neki, hogy én mindig is gondoltam kettőnkre? Hogy le tudtam

mondani Lucáról és Cenzóról is, de róla egyszerűen képtelen vagyok? Mit

válaszolna, ha azt mondanám, végig szerettem őt, amíg Lucával jártam, és

később is, mikor Cenzóval csókolóztam, sőt még akkor is, amikor ő csókolt meg

végre, úgy, ahogy mindig is akartam, és kiderült, hogy neki nem azt jelentette,

mint nekem?

Próbáltam elmondani a dallal, igyekeztem olyan lágyan énekelni, ahogy

Madonna, de annyira nem ment, az elsőmmmmmm-résznél, Nico kinyitotta a

szemét, és rám nézett. Annyira zavarba jöttem, hogy muszáj volt, most nekem

becsuknom, ami nem volt a legjobb ötlet, mert már csak azt éreztem, ahogy

mozdul az ágyon, és máris egymásnak estünk. Még abban sem voltam biztos,

hogy nem én kezdtem-e az egészet, csak azt tudtam, hogy akarom.

Nico selymes hajába túrtam, mint mikor legutóbb megcsókolt, és ezúttal ki

akartam élvezni minden pillanatát. A másik kezem a mellkasára tettem, hogy az

ingén keresztül érezhessem, mennyire gyorsan dobog a szíve. Ki akartam

szakadni a valóságból, hogy elvesszek mindabban, amit Nico csókja kínál,

mégsem tudtam leállni az agyalással, mert akármennyi is fantasztikus volt, olyan

dolgokat kerestem, amik igaziak. A csokoládé-ízű érzékmámor nem tűnt

valósnak, de Nico szívverése azzá tette, ahogy a kezei is a derekamon, és persze

a szája az enyémen. Így dobog vajon annak a srácnak a szíve, aki nem érez

semmit, csak kihasználja egy könnyen kapható lány adakozókedvét? Még

mindig azt gondolja, hogy egy hűtlen lotyó vagyok? Carlát ugyanígy csókolja,

mikor együtt vannak?

Tudtam, hogy úgy viselkedem, mintha többet is akarnék egy csóknál, mégis

meglepett, amikor a kezei lejjebb siklottak a derekamnál. Talán abbahagytam

volna, ha egyenesen belemarkol a seggembe, de csak a hátsóm alá nyúlt, azt is

csak azért, hogy megemelve az ölébe húzzon, ami annyira természetes mozdulat

tűnt, hogy még nagyobb intenzitással tapadtam a szájára. Olyan volt, mintha mi

ketten mindig is csókolóztunk volna, nem volt furcsa, de még újszerű sem, a

bensőm sugallta, hogy hiszen ez az az érzés, amit elveszettnek hittem, közben

meg végig itt volt. Nem mintha ezt nem tudtam volna, de nem tehettem meg,

hogy tovább reménykedem, miután Nico nyíltan kijelentette, hogy köztünk

lehetetlen lenne, amit én akarok.

De akkor, mi ez? Miért csókol így? Miért, mikor ott van neki Carla, aki rá vár

pont ott, ahol nekem is jelenésem volna?

A kezem Nico arcán volt, amikor elhúzódtam tőle, figyeltem, ahogy zihálva

kinyitja a szemét, és zavarodottan néz rám, mintha ő sem tudná, hogy most mi

van. Én tudtam, amikor gyorsan elvette rólam a kezeit, így ahogy nyitotta a

száját, rácsúsztattam az ujjaim az ajkaira, és megráztam a fejem.

- Ezt most ne, jó? Sajnálom!

Nem mondott semmit, amikor elhúztam a kezem, és lemásztam róla, így

nyugodtan sétálhattam a szekrényemhez. Komolyan fel kellett vennem valami

ruhát.

- Még odaérünk, ha gyorsan felkapsz valamit – szólalt meg végül mély hangon.

- Jó, de akkor menj ki – feleltem, mire felkelt az ágyamról, és tette, amit kértem.

Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, félretettem a hűvös pofát, és sóhajtva

visszahuppantam az ágyamra. Mi a fene volt ez? Ráadásul már megint! Nem

értettem ezt az egészet. Miért csókolt meg? Tényleg olyan egyszerű lenne a

magyarázat, mint a múltkor? Hogy csak megcsókolt, mert hagytam? Mit árulna

ez el róla? És rólam?

Frusztráltan dobtam le magamról az inget, és miközben a melltartómat vettem

fel, arra gondoltam, hogy talán azért, mert olyan kevés ruha volt rajtam. Talán

felhívásnak értelmezte? Automatikusan húztam magamra a már rég kiválasztott

fehér alapon fekete pöttyös ruhámat, amihez cuki masnis öv tartozott, majd

belebújtam a fehér magassarkúba is, mintha egész nap arra készültem volna,

hogy megyek fellépni. Kihúztam a gumikat a hajamból, és megragadtam a

hajkefémet, ezt a pillanatot választotta Nico, hogy bekopogjon.

- Dzsekit is vegyél, zuhog odakint – mondta.

- Jó. – feleltem. Nem tudom, mit hallhatott a hangomban, mert egyből benyitott,

és kérdőn nézett rám. – Mi van? – kérdeztem mogorván.

- Haragszol – közölte olyan hangon, mintha szerinte nem lenne okom rá.

- Megcsókoltál! – vágtam rá némi éllel.

- Nem ellenkeztél – válaszolta azonnal.

Szóval így állunk? Elég simának ítéltem a hajam, így megragadtam a

sminktáskám, és a folyosóra indultam.

- Majd a kocsiban sminkelek. – Lefelé siettem a lépcsőn, Nico meg jött utánam.

Hamar megbántam, amiért nem hallgattam rá, és hanyagoltam a dzsekit, mert

mikor kiléptem a bejárati ajtón, rögtön rám zúdult egy rakás víz, és hideg is volt,

mégsem akartam visszamenni. Makacsul vártam, amíg Nico is kijön, és

bezárhatom az ajtót. Mivel normális táska híján is voltam, a sminkek közé

kellett csúsztatnom a kulcscsomót. Arra készültem, hogy rohanok Dylan

kocsijáig, de Nico ott állt az utamban, épp a zakóját vette le magáról, hogy rám

segítse.

Annyira nem értettem! Kihasználni egy lány még önmaga számára is érthetetlen

viselkedését, azt igen, de hagyni, hogy pár csepp eső érje a csajt, azt már nem.

Pedig az eső kevesebb kárt okozott. Mivel így ő ázott jobban, siettem a kocsiig.

Mikor beültünk, rám nézve elvigyorodott.

- Mondtam, hogy vegyél dzsekit. – Egész kedves volt a hangja, és ez idegesített,

mert rájöttem, milyen gyerekesen viselkedtem, és ezt a gondolatot

visszavezettem a csokiízű csókcsatán keresztül egészen az ominózus

óriáscsokoládéig.

- Miért adtál nekem csokit? – bukott ki belőlem, miközben a sminktáskámban

kotorásztam.

Nico nem válaszolt, így inkább azzal foglaltam el magam, nehogy kibökjem a

szemem a barna szemceruzámmal. Igazából nem is tudtam, minek fecsérlem az

időt sminkre, mikor annyira nem is lesz fontos, a hangom kell a közönségnek,

nem? Azért kifestettem a szám egy szép eperszínű szájfénnyel. Ha be akartam

ismerni magamnak az igazságot, ott kellett kezdenem, hogy szerettem volna

énekelni a versenyen. Ami viszont kizárt volt, hogy megpróbáljam meg is

nyerni. De ezekkel a feltételekkel mi a fenét énekeljek?

Elmosolyodtam, amikor beugrott az egyik olyan szám, amit én személy szerint

imádok, viszont tuti nem lennék vele esélyes. És mégis, szeretném elénekelni,

főleg anyának, és nem tagadhatom, Nicónak, akivel még a filmet is együtt

néztük meg. Vajon fel fogja ismerni?

- Válaszolok, ha te is válaszolsz egy kérdésemre – mondta hirtelen. –

Megegyeztünk?

- Meg – néztem rá, félretéve a sminktáskát. Olyan titkos válasza van a csokis

kérdésemre, hogy csak egy másikért hajlandó elárulni? Ezt nem hittem volna,

naná, hogy érdekelt!

- Látszik rajtad, hogy mostanában nem eszel eleget, szerettem volna, ha pótolsz

vele némi kalóriát. Ha akarod, holnap elviszlek ebédelni is.

- Eszem eleget – vágtam rá kedvetlenül. Ez nem az volt, amire számítottam.

Méghogy látszik rajtam! Túl sovány vagyok az ő ízlésének, vagy mi? Hogy oda

ne rohanjak! Engem ne vigyen szánalomból ebédelgetni! Mi képzel magáról?

Az előbbi csók után képtelen lennék jópofizni!

- Miért énekelted nekem azt az előbb? – váltotta ki az ő kérdését. – Úgy érzed,

hogy illett hozzám?

- Mintha nem illett volna – mormoltam nem nézve rá. – És csókolóztunk is,

nem? Nem volt túl szép, lévén egyikünk nem éppen nevezhető szabadnak –

utaltam Carlára. – Akármit is gondolsz rólam, nem vagyok az a megcsaló típus!

- Az előbbi negyed óra alatt meg mégis az voltál? – kérdezett vissza gúnyosan.

Dühösen lenyeltem egy éles választ, és inkább kifelé meredtem az ablakon.

Nicónak igaza van, ha lenne bennem tartás, akkor nem hagytam volna, hogy

megtörténjen az a... Te jó ég, az negyed óra volt? – Bocs, nem akartalak...

- Nem, igazad van – mondtam gyorsan. – Csak... csak minden alkalommal,

mikor veled vagyok, az olyan, mintha úgy kellene lennie. Olyankor nem érdekel

Luca vagy Carla, csak az, hogy jó veled. Több mint jó, érted? Én... – Ránéztem,

hogy megmondjam, szeretem, de olyan zavarodott kifejezéssel az arcán nézett

vissza, hogy attól rögtön meggondoltam magam. Nem akartam elveszíteni őt, az

rosszabb lett volna, mint nézni, ahogy boldog Carlával. Lucának is elmondtam,

pedig iránta nem is éreztem úgy, mint Nico iránt, és mi lett a vége? – Kikészített

ez az utóbbi időszak, csak azért viselkedem furán.

Persze ez neki nem mentség a csókolózásra, de ő nem is próbált meg

magyarázkodni.

Csak a verseny helyszínétől messze találtunk parkolóhelyet, így én megtartottam

Nico zakóját, és rohantunk a hátsó ajtó irányába. Alighogy beléptem, az egyik

főszervező úgy nézett rám, mintha megmentettem volna a napot, és elrángatott,

hogy megbeszéljük a számomat, közben meg esküdözött, hogy ő tudta,

mindenki rendesen meg fog jelenni. Kicsit furán nézett, amikor megmondtam,

hogy a Miley Cyrus szám címét, de aztán kijelentette, hogy nem probléma,

olyan alapot fogok kapni, amilyet kérek.

Amikor vele végeztem, elindultam, hogy odamenjek a többi énekeshez, de

hamar rájöttem, hogy nem akarom látni Lucát. Tétován megálltam a folyosón, és

vártam. Még csak most tartott a felénél az egész, úgy tűnt, rengeteg időm van

átgondolni, hogyan viselkedjek majd, amikor Nicóval és Carlával egyszerre

találkozom. Végül sikerült odasettenkednem a többiekhez úgy, hogy a legkisebb

figyelmet sem keltettem, viszont kiláttam a közönségre. Látni akartam Carlát és

Nicót, hogy felkészítsem magam arra, milyenek együtt. Még mindig nem

értettem, mit eszik azon a csajon, abban viszont biztos voltam, hogy jobban

utálom, mint valaha.

Megrezzentem, amikor egy kezet éreztem a vállamon. Nico volt az.

- Gyere, találtam egy jó helyet – mondta a fülemhez hajolva, mire bólintottam,

és követtem a kis raktárszerűségbe, ahol végül kikötöttünk. Döbbenten néztem

körül, mert nem tudtam felfogni, mit akar itt. – Meg akarom ezt beszélni – adott

magyarázatot.

Itt? Nem kérdeztem rá, inkább csak szétnéztem a por- és dohszagú helyiségben,

ahová csupán a folyosóról szűrődött be némi fény kirajzolva a sziluettjét néhány

alaktalan tárgynak és pár dobozszerűségnek. Tökéletes hely beszélgetni,

tényleg!

- Azt hittem, hogy már megtaláltad Carlát – jegyeztem meg próbálva nem arra

gondolni, hogy Nico talán csak csókolózni csalt ide. Az azért nem vallott volna

rá.

- Miért, keresnem kellett volna? – kérdezte értetlenül.

- Ha velem járnál, csodálkoznék, hogy hová tűntél – vontam vállat. – Vagy

mondtad neki? Mindegy, az akkor sincs rendben, hogy velem csókolózol,

miközben vele vagy.

Nico úgy bámult rám, mintha őrült lennék.

- Rissa, mi a fenéről beszélsz? Nem járok Carlával! Ki mondta, hogy igen?

- De hát te mondtad! – döbbentem le. – Azt mesélted, hogy kibékültetek, és már

minden rendben van közöttetek!

Láttam, ahogy végiggondolja, és a szája aranyos félmosolyra húzódik.

- Ezt mondtam, de nem úgy értettem. Minden rendben van, mint: megbeszéltük

a dolgokat, és barátok maradtunk, ennyi. Hogy gondoltad, hogy azok után...

Ugye nem rólam beszéltél, mikor azt mondtad, hogy egyikünk nem nevezhető

szabadnak?

- Tényleg nem jársz Carlával? – bukott ki belőlem hitetlenkedve, amire Nico

válasza egy csók volt.

Amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen viszonoztam, átkaroltam a nyakát, és

hagytam, hogy megint elárasszon ugyanaz az érzés, mint a korábbi negyed

óránkban, ami most megkönnyebbüléssel is társult. Lám, nem vagyok egy

szemét, megcsalásra csábító nőszemély! És akkor ezek szerint nem is arról van

szó, hogy Nico csak kihasználja a csókolózó kedvemet. Ez már igazán valami!

Egy pár pillanatig úgy éreztem, hogy ennél jobb nem is történhetne velem, aztán

rájöttem, mit csinálok.

- Várj! – ziháltam, és próbáltam nem elveszíteni az eszem, attól, ahogy a

karjában tartott. Nem tudtam, nem arra gondolni, hogy ő is az önuralmának

határán van, és ugyanúgy, mint én, csak csókolózni akar. Na, jó meg némi mást

is, de azokat én is akartam. – Ezt nem csinálhatjuk...

- Miért? – súgta a számba, és tényleg, miért is? Egy pillanat alatt elfelejtettem.

- Miattam csak ne zavartassátok magatok! – Cenzo hangja hallatán úgy ugrottam

el Nicótól, mintha valami rosszat csináltunk volna. Már emlékeztem,

megígértem magamnak, hogy egyik Manginival sem. Soha többet! – Szívesen

elnézem még pár percig, ahogy itt smároltok, de Rissa le fog maradni. Mindjárt

ő jön.

Szégyenkezve néztem Cenzóra, de mivel a beszűrődő fénynek háttal állt, nem

láttam az arcvonásait, de nyilván nem volt kellemes számára, hogy rajtakapott

minket. És biztos, hogy soha nem is lesz az, nem szabadna ezt csinálnom. Mit

művelek?

- Cenzo... – Elment, mielőtt befejezhettem volna, akármit is akartam. Egy

részem utána akart menni, hogy megmagyarázzam, nem azért csókolóztam

Nicóval, hogy őt vagy akárkit megbántsak, de tudtam, a magyarázatom, hogy a

bátyát szeretem, csak rontana a helyzeten.

- Rissa, hagyd, majd beletörődik – simította meg a vállam Nico. Igen, a másik

felem vele akart maradni örökre, akár itt is. Ha magunkra csukhatnánk ezt a kis,

büdös szobát, kizárva minden mást, az tökéletes lett volna.

- Nem akarom, hogy akármibe is bele kelljen törődnie! – fordultam Nico felé. –

Megígértem magamnak, hogy nem csinálom ezt veletek! Ez nem fair, most

téged fognak utálni!

- Nem érdekel – lépett elém, hogy átkarolja a derekam. – Nem számít, ha engem

választasz!

- De igenis számít! – ráztam meg a fejem, és eltoltam a kezeit magamról.

Hagyta. – Én nem választok, miattam nem fogjátok utálni egymást! Nem ér

annyit az egész!

- Amikor Lucával kezdtél járni, akkor ért? – kérdezte kis éllel a hangjában. Ez

fájt, mert igaza volt.

- Akkor nem tudtam, hogy ti is akartok tőlem valamit! Rólad még öt perccel

ezelőtt sem tudtam!

- Rissa! – jelent meg most Savanna az ajtónál. – Te jössz! Nem csipkednéd

magad?

Frusztráltan néztem rá, de Nicót nem érdekelte a jelenléte.

- Luca nem szerelmes beléd, ha az az, amire vágysz!

- Hoppá! – lépett hátra Savanna. – Nem akartam zavarni...

- Nem zavartál! – feleltem neki. – Megyek énekelni!

Egy kicsit dühös voltam Nicóra, de nagyrészt inkább értetlen. Mintha én nem

tudnám, hogy Luca nem szerelmes belém! És még ha valami csodával határos

módon az lenne... Oké, még elképzelni sem tudom Lucát belém szerelmesen, az

már nem is ő volna! A lényeg, ha valahogy mégis az lenne, hát nem számítana,

egyrészt, mert Cenzóért megszakad a szívem, másrészt meg már teljesen biztos

vagyok benne, hogy Nicót szeretem. És nem kérdés, ha lehetne, ha akarnék, ha

szabadna választanom közülük, akkor ő lenne az. Ezt miért nem tudja? Fafejű

idióta!

- Nem akarok jópofáskodni, de azt hiszem, ha más körülmények között

találkozunk, kedveltük volna egymást – vigyorgott rám Savanna, ahogy

mellettem haladt a folyosón. – Bírom, ahogy kikészíted őket.

- Örülök, ha téged szórakoztat – vágtam rá gúnyosan. – Te loptad el a

mappámat?

- Csak kölcsönvettem – legyintett. – És oké, lenyúltam egy-két gondolatot, de a

szám nagy részét mi találtuk ki. Holnap majd visszaadom a cuccaid. Nyugi, a

Manginiknak nem mutattam meg.

Őszintén, ennél a pontnál már nem nagyon számított, hogy megmutatta-e, így

nem izgattam magam rajta. A színpadra menet aggódva néztem Cenzo után, és

ki is szúrtam Ethan mellett várakozni. Engem nézett, de mivel semmit nem

tudtam leolvasni az arcáról, halványan rámosolyogtam, és intettem egyet.

Visszaintegetett, úgyhogy kicsit megkönnyebbültem. Már csak Luca reakcióját

kellett volna látnom, de ő sehol nem volt. Ahogy Sage sem. A színpad közepére

érve észrevettem, hogy Lori sincs a zsűriasztalnál, viszont nem agyalhattam

rajta, hol a fenében lehetnek, a tömeg örült nekem – a bátyáim tomboltak –, a

számom meg elindult, énekelnem kellett.

Becsuktam a szemem, és elkezdtem. A szöveg rögtön magával ragadott, főleg,

mert annyira igaznak tűnt az én helyzetemre, arra gondoltam, miért nem a

legelejétől fogva készültem ezzel, akkor talán sokkal jobb lehetnék. Bár végül is

elég jól hangzottam, hallottam magam, és elégedett voltam az eredménnyel.

Először nem akartam, de megpróbálkoztam a magas hangokkal is, míg teljesen

bele nem feledkeztem az egészbe.

Ahogy befejeztem, és az eufórián keresztül eljutott hozzám a közönség tapsa,

sikítása és ordítása, nem tudtam visszatartani a vigyorgást, meghajoltam, aztán

lerohantam a színpadról egyenesen a tesómnak.

- Megcsináltam! – ziháltam neki. Tele voltam energiával, örültem, hogy Sage

nem késte le az éneklésem, és rájöttem, most azonnal beszélni akarok Nicóval. –

Milyen volt?

- Király – felelte Sage. Meg akartam kérdezni tőle, miért csurom víz a haja,

hogy miért van másik ruha rajta, és hogy egyáltalán hol volt, de elvonta a

figyelmem a következő mondata. – Örülök, hogy Luca megtalált!

- Luca? – Ez azt jelentené, hogy keresett engem? Hogy azért nincs itt, mert

engem keres? – Nem vele jöttem.

Ez pedig probléma volt. Savanna ordításából kiderült, hogy Luca tényleg nincs

itt. De hogy lehet ez? Talán felhívtam volna, ha nem látom Savanna kezében a

mobilt, így viszont nyilvánvaló volt, hogy ő már hívta. Inkább elindultam vissza

abba a kis raktárhelyiségbe, hogy megtaláljam Nicót.

Nem volt ott, ahol utoljára láttam, és Carla közelében sem kereshettem (mert

nem járnak, miért is ment volna oda hozzá? De ha nem járnak, mit keres itt

Carla?), tanácstalanul álldogáltam tovább, majd jobb híján visszamentem a

színpad mögötti részre, hallgatni, ahogy Savanna próbálja húzni az időt.

Elfojtottam egy felhorkantást, mert arról beszélt, hogy mennyit köszönhetnek

nekem, majd egy ijedt sikkantást is, amikor Nico hátulról átölelte a derekam.

Oda sem kellett néznem, tudtam, hogy ő az, ösztönösen dőltem bele a karjaiba.

Igen, még annak ellenére is, amit mondtam neki, amikor otthagytam.

- Tudod, amit a második fordulóban énekeltem, az neked szólt. Rád gondoltam

közben. – Nem mondott semmit, de megpuszilta a nyakam, amit pozitív

jelzésnek vettem.

Közben a közönség felzúgott, ahogy Luca megjelent, és a színpad felé kezdett

rohanni. Savanna megkönnyebbülten fejezte be.

- Tehát ez a banda sokat köszönhet Rissa Norwoodnak, köztük ennek a számnak

a szövegét is, amit most én fogok elénekelni, már csak azért is, mert egy

bizonyos személynek szól, a címe pedig Szerelmes dal Lucának!

- Ez mégis az én szövegem! – tört ki belőlem felháborodva. Nico elengedte a

derekam, én meg felé fordultam, hogy megmondjam, mennyire elegem van

Savannából, de az arca megállított. Miért néz rám, ilyen... Ó, szerelmes

dal Lucának?

Hirtelen nem tudtam, mit akarok csinálni, megmondani Nicónak, hogy ez

hülyeség, meghallgatni a Saluce dalát az én szövegemmel, vagy pedig

felrohanni, hogy tövestül tépjem ki Savanna haját. Aztán elkezdték, és Savanna

alaposan beletrafált. Mi ez a szöveg?!

- Ez nem úgy van, ahogy...

Nico leintett, hogy hallgathassa. A számba haraptam, és hallgattam én is. Lopott

szöveg ide-vagy oda Savanna nagyon jól hangzott, mint aki már ezerszer

végiggondolta, hol fogja hajlítani és hol mélyíti a hangját dögösen dühösre. A

refrént én olyan formában sosem írtam le, de jól hangzott, bár amikor elkaptam

Nico elborult tekintetét az „édes csókok, lázas, forró érintés” sornál, kicsit

kényelmetlenné vált. Az én privát érzéseim egy dalban!

A második rész kiakasztott, legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben,

és újra eldöntöttem, hogy megölöm Savannát, de az utolsó szakasz vitt mindent,

döbbenten és félve néztem Nicóra, aki csak a fejét rázta.

Abban a pillanatban, ahogy Savanna becsukta a száját, Nico rám nézett.

- Ez az, ahogy igazán érzel? – Olyan volt a hangja, mintha nem akarná, hogy így

érezzek. Ezt nem értettem.

A közönség tombolni kezdett, így közel kellett hajolnom Nicóhoz, jóformán a

képébe ordítani a választ.

- Igen, legalábbis pár nappal ezelőttig, amíg nem beszéltem Lucával és

Cenzóval... a vége van most érvényben, dühös már nem vagyok, csak...

reménykedek, még akkor is, ha ez most a lehető legrosszabb időzítés! Anya

betegsége és a testvéreid is... Ezért gondolom, hogy te meg én az nem lenne jó

ötlet, érted?!

Vártam, hogy mit mond erre. Olyan volt, mintha egy külön kis világban lettünk

volna, körülöttünk az egész hely tombolt, de mi ketten csak álltunk egymással

szemben, és Nico épp eldöntötte, hogyan tovább. Nem volt értelme az egésznek,

nem láttam, hogyan lehetnénk együtt úgy, hogy ne bántsunk senkit, és

foglalkozni is tudjak a kapcsolatunkkal, mégis arra vártam, hogy Nico majd

kitalál valamit.

- Azt hiszem, igazad van – mondta végül halkan. Szinte csak a szájáról tudtam

leolvasni. – Ne erőltessük.

- Jó, rendben! – vágtam rá hangosan, kissé erőltetett szívélyességgel. – Tudom,

hogy ez most komplikált, én nem várok semmit...

- Fogalmad sincs, milyen komplikált – felelte.

- Hát, akkor... én gratulálok Lucának! Megérdemelték a győzelmet...

Nem vártam Nico válaszára, csak odasiettem a bandához, akik le sem tudták

törölni a vigyort a képükről. Azt hiszem, nem tűntem ki közülük a tettetett

mosolyommal, Sage átölelt ugyan, de nem figyelt rám, Lorit vizslatta a

zsűriasztalnál. Savanna fel-le ugrált, és kérdezgette, nem baj-e, hogy az én

szövegemmel nyernek, ám a válaszra nem volt kíváncsi, a közönség addig

ordított, és tapsolt, míg le nem sétáltam a bandával együtt a színpadról. Cenzo és

Luca volt, aki engem figyelt, de őket is a dalszöveg foglalkoztatta.

- Na, ezt jól megmondtad! – közölte velem Cenzo, majd tétovázott egy kicsit, és

megölelt. – Nekem okés, mondtam már, emiatt ne aggódj! – mormolta a

fülembe.

Nyilván Nicóra célzott, de nem tudtam válaszolni neki. Nem bírtam tovább,

arrafelé néztem, amerre Nicót hagytam, és már nem volt ott. Végül is, ha túl

komplikált, igaza van. Eddig is tudtam, hogy nem érné meg a rengeteg

erőfeszítést, mégis... Egyszerűen hihetetlen, hogy ennyivel itt hagyott!

Amikor visszafordultam, és szembetaláltam magam Luca tekintetével, enyhén

elmosolyodtam.

- Elmentél értem? – Ezek a srácok, mindig meg tudnak lepni. Luca válasza csak

egy félszeg vigyor volt. – És ha elkésel?

- De nem késtem el – vont vállat. – Jó voltál fent, Flor kihangosított.

- De annyira nem jó, ugye? – kérdeztem vissza.

Úgy tűnt, egy pillanatig nem tudja, mit mondjon, aztán biccentett.

- Annyira nem.

Megöleltem őt is, majd mivel Nico tényleg elment, a bandával vártam ki az

eredményhirdetést. Még mindig vigyorogtak, és olyan büszkének tűntek, mint

még sosem.

- El sem hiszem, hogy végre megcsináltuk! – mondtam hirtelen. – Benne lesztek

az élő műsorban!

- Még nem olyan biztos – jelentette ki Savanna, de a többiek belegondoltak.

- Kábé hányan is nézik majd? – kérdezte Ethan.

- Nem tudom, csak úgy pár millióan – gondolkodott hangosan Cenzo. – Lehet,

hogy híresek leszünk?

- Fogjátok már be! – szólt rájuk Luca, de az arckifejezése magáért beszélt. Ő is

belegondolt. – Még nem nyertünk! Sage, mi volt Lorival?

Elég átlátszó kísérlet volt, hogy másra terelje a témát, de bejött. Tesóm majd’

körbevigyorogta a fejét.

- Még ma szakít Karllal! – közölte velünk. – Kibékültünk!

Ennek mindenki örült, úgyhogy kitartott a jókedv egészen addig, amíg Lori

apukája az utolsó pillanatban beesve el nem kezdte konferálni az eredményeket,

csak az első hármat. Mondhatnám, hogy meglepett, de egyértelműen második

lettem, senkit sem érdekelt annyira, nem úgy, mint amikor Mr. Szalay

harmadszor is elordította magát.

- A Saluce!

Mindenki ordított, sikított, tapsolt, dübörgött vagy épp hangosan bőgött (ez én

voltam, de láttam Mrs. Mangini a szemét törölgette, és meg mertem volna

esküdni, hogy Luca is mindjárt elsírja magát), kaptak egy cuki mikrofonba

éneklő lány formájú aranyozott szobrocskát, és ami a legfontosabb az egyik

helyet a nagy showba. Ha ki is esnek az első műsorban – ami lehetetlen, ahhoz

túl jók! –, akkor is a szereplésüket az egész országban látni fogják, és végre,

végre révbe érhetnek. Ezért bömböltem, mint egy gyerek.

Amikor a bátyáim odaértek, azt hitték, hogy szomorúságomban sírok (oké, igen,

azért is, de ennek köze sem volt a versenyhez), ezért kitalálták, hogy

összedobnak pénzt, és elvisznek egy stúdióba, hogy felvehessek egy demó

lemezt. Ezután már inkább nevettem egy kicsit, mert nem akartam elhinni, hogy

komolyan gondolják, és egyáltalán adnának ki pénzt ilyenre. Megnyugtattam

őket, hogy nem vágyom énekesnői karrierre, csak nagyon örülök.

Mindezek után hosszú, hosszú ünneplés következett, de a banda nélkül, mert

Mr. Szalay hirtelen egy csomó mindent meg akart beszélni velük, így mi

hazamentünk, magunkkal víve Lorit, Manginiék rokonát, Pedrót, Mrs. Manginit

és Nicót, aki Carlával az oldalán bukkant fel újra. Sajnos meg kellett invitálni

magunkhoz a csajt, és még jó pofát is kellett vágnom hozzá. Majdnem biztos

voltam benne, hogy elhányom magam, ha Nico és Carla – akivel nyilván nem

olyn komplikált, mint velem – a mi házunkban jönnek össze újra.

Összességében mindenki tök vidám volt, sőt, mikor a tesómék végre utolértek

minket, és a Saluce beözönlött a házunkba, az utcánk számára úgy tűnhetett az

év partiját tartjuk.

Végül apa vetett véget az ünneplésnek, mert anya nagyon fáradtnak tűnt, és

hiába bizonygatta, hogy semmi baja, még a szokásosnál is sápadtabb volt, ekkor

Mrs. Mangini azt mondta, az ő házuk is szabad, mindenki átment oda. Csak

Lori, a tesóm és én maradtunk, hogy kicsit összerakjuk a házat, bár azt hiszem,

hogy Loriék főként egyéb terveket dédelgettek. Örültem nekik, de azért egy picit

fájt a szívem, amikor láttam, Sage hogyan ér hozzá Lorihoz, vagy milyen

aranyosan nyom a szájára egy kis csókot, miközben egymás után viszi ki a

poharakat a konyhába.

- Boldognak tűnnek – mondta anya kicsit később, amikor kettesben hagytam a

ház álompárosát, és felnéztem hozzá megnézni, minden rendben van-e. Apa épp

a padlóra ágyazott magának egy felfújható matracra, mert anya nagyon éberen

alszik mostanában, és apa minden mozdulatára felrezzen, ezért apa kitalálta,

hogy leköltözik oda. Mondjuk anya nem akarta ezt, de apa hajthatatlan volt, el is

veszekedtek ezen egy-két napig, de aztán anya beletörődött. – Bárcsak te se

aggódnál folyton értem!

- Nem is aggódom folyton – vágtam rá. – Csak néha.

- Inkább mindig.

- Majdnem mindig.

- És még az is borzasztó sok. – Vállat vontam. – Miért nem mész át

Manginiékhoz? A fiúk biztos örülnének neked.

- Kizárt – ráztam meg a fejem. – Az után a dalszöveg után?

- Nem volt benne semmi, ami ne lenne igaz, ezt ők is tudják.

Valóban, de azért nem szívesen maradtam volna kettesben egyikükkel sem. Bele

se mertem gondolni, hogy lesz ezután. Már megint kerülnöm kell mindegyiket?

Vagy csak tegyek úgy, mintha minden okés lenne köztünk? Végül is az, én már

megmondtam nekik, hogy egyikükkel sem lesz semmi soha többé. Bele is

egyeztek, még Nico is, aki könnyedén elismerte, hogy túl bonyolult lenne

velem. Bolond lennék tovább reménykedni, most már minden tiszta. Lehetnék

elégedett is.

Miközben a szobámba sétáltam vissza, eldöntöttem, hogy így fogok tenni.

Megnyugszom, elégedett leszek...

Benyitottam a szobámba, és megtorpantam, mert Nico ült az ágyamon. Ennyit a

nyugodtságról. A második döbbenet akkor jött, mikor megláttam, hogy a

mappám van az ölében.

- Mégis mit képzelsz magadról?! – sziszegtem dühösen, miközben odaléptem, és

magamhoz vettem a jegyzeteimet. – Elolvastad?! – kérdeztem vádló

hangsúllyal, magamhoz szorítva.

- Nem – felelte halkan. Elhittem neki, így kicsit lehiggadtam.

- Mit keresel itt? – A mappát az íróasztalom egyik fiókjába suvasztottam. Lehet,

hogy be kell szereznem egy páncélszekrényt neki? Vagy egyszerűbb lenne, ha

soha többé nem írnék ilyesmiket.

- Savanna adta, hogy hozzam át neked – mondta.

- Áthoztad – bólintottam, nem téve hozzá, hogy kész, most akár mehet is.

- Már elég régóta akarok kérdezni tőled valamit – folytatta, és úgy tűnt, nem

indul sehová. – De először még csak tizennégy éves voltál, én meg azt

gondoltam, a bátyáid kinyírnának. Aztán meg azon agyaltam, miért félek attól,

hogy kinevetnél vagy lesajnálnál, ha felhoznám, mert különben te vagy az

egyetlen, akiről biztosan tudom, hogy nem tenné. Közben úgy tűnt, belezúgtál

Cenzóba, akkor próbáltam nem gondolni rád, de aztán átjöttél tanulni,

elkezdtünk együtt filmezni, és valami olyasmi alakult ki közöttünk, ami elég jó

volt ahhoz, hogy ne akarjam tönkretenni azzal, hogy megkérdezem.

Dermedten álltam, és bámultam Nicóra, aki szintén nem vette le rólam a

szemeit. Nem mertem elhinni, amit mond, még feltételezni sem mertem, hogy

mi lesz ennek a vége. Okosabbnak kellett volna lennem annál, hogy megint

reménykedni kezdjek, de nem ment. Sutba vághattam az összes elhatározásomat.

Újra.

Összefontam magam előtt a karjaim, és vártam.

- Meglepett, hogy gyakorlatilag elhívtál a saját szalagavatómra, és a bál napján

meg is akartalak kérdezni, de tisztán látszott rajtad, hogy nem érzed jól magad

velem, nem tudtam, hogy hallottad, amit Dylannek mondtam, és azért. A lényeg,

hogy nem kérdeztem, kitartottam a tervemnél. De várj, ezt nem is mondtam még

el!

Úgy tűnt, kínosan érinti ez a bizonyos terv, akármi is legyen, én meg

legszívesebben sürgetni kezdtem volna, hogy beszéljen még. Hallani akartam.

- Sosem gondolkodtál még, miért arra az egyetemre jelentkeztem, ahová te is

fogsz járni? – Nemet intettem. – Pedig tiszta sor, végre nem lesznek ott a

bátyáid, sem az én idióta öccseim, csak te meg én. Megpróbáltam volna elérni,

hogy belém szeress, addig meg kihúztam volna valahogy. De aztán bevallottad,

hogy szerelmes vagy Lucába, én meg...

Megrázta a fejét, és elhallgatott.

- Te meg? – suttogtam kissé rekedten.

- Kiakadtam, és nem értettem, miért pont ő, és nem én, amikor mi ketten olyan

jól elvoltunk... Dühös voltam rád, meg Lucára és magamra is. Eldöntöttem,

hogy akkor ennyi volt. Igaz, eldönteni valami könnyű, de betartani... Nem is

értem, hogy miért voltál féltékeny Carlára, azt hittem, hogy nyilvánvaló, hogy

ő... De féltékeny voltál, igaz? Ezt jól gondolom?

- Carla, mi? – kérdeztem, majd mivel Nico csak nézett rám, kissé elégedetten

várva a választ, hogy igen, féltékeny voltam, a kedvéért kiböktem. – Igen,

utálom őt! Most örülsz? De mondd tovább! Mi volt nyilvánvaló?

- Hogy Carla hasonlít rád. Tényleg nem vetted észre?

- Ez hülyeség, nem is hasonlítunk – mondtam rögtön. Carla meg én? Hiszen az a

csaj egy rémálom, olyan... annyira... hirtelen egy rossz tulajdonságát sem tudtam

felidézni, hacsak azt nem, milyen jól néz ki. És oké, neki is szőke a haja, mint

nekem, de ez nem nagy dolog. Jó, a testalkatunk is nagyjából egyforma, de neki

sokkal nagyobb mellei vannak. Minimum két kosárral.

Nico legyintett.

- Ő már először észrevette, sőt ezért szakított velem, de ez nem fontos most,

azt...

- Azért szakított veled, mert szerinted hasonlítunk egymásra? – Egy kicsit

elkezdett felengedni a zsibbadás a belsőmben, ezért elindultam, hogy leüljek

Nico mellé. Felém nyújtotta a kezét, én meg megfogtam, és hagytam, hogy

maga felé húzva ültessen le.

- Az utolsó csepp az volt, hogy te tudtál a diszlexiámról, ő meg nem – vont

vállat. – A fejemhez vágta, hogy tele van a szobám a cuccaiddal, meg hogy

képek vannak rólad a mobilomban, még az is zavarta, ha megnéztem a videóidat

a neten. Felajánlotta, hogy kibékülhetünk, de csak akkor, ha tartom tőled a

távolságot. Ja, és kicsit a szívére vette azt is, amikor párszor ránk nyitottál. –

Halvány mosoly jelent meg az arcán, én meg elvörösödve az ölembe bámultam.

- Ezért voltál olyan hideg velem utána? – kérdeztem végül. – Hogy kibékülhess

Carlával?

- Érdekelt is engem Carla, mikor végre úgy tűnt, végleg szakítasz Lucával! –

simította hátra a haját a homlokából. – Csak dühös voltam rád, amiért újra és

újra megbocsátasz neki. Nem értettem, hogy tudod annyira szeretni, és én hogy

tudok még mindig csak rád gondolni, amikor... Még csak eszembe sem jutott,

hogy talán te is gondolsz rám, főleg azután, hogy csókolóztál Cenzóval.

Jobb, hogy nem néztem fel. Ennek hallatán még kényelmetlenebbül éreztem

magam. Tudtam, hogy most jön majd a mi csókunk, ami mindent

megváltoztatott. Nico végigsimított a kezemen, majd az arcomon húzta végig az

ujjait, amíg rá nem néztem.

- Ha engem választasz, nem érdekel, Luca és Cenzo mit szól hozzá! Egész

életemben velük éltem, de most már csak hetente egyszer kell látnom a képüket.

Elköltöztem, és nem igazán zavarna, ha azon az egy, maximum két napon

rondán néznének rám, csak mert azzal a lánnyal vagyok, akit már három éve

szeretek!

Kimondta, hogy szeret, mégis, valami nem stimmelt az egészben, megfogtam a

kezét, és elvettem az arcomról, de nem engedtem el, csak az ölembe eresztettem.

Lenéztem az összesimuló ujjainkra.

- De igazad volt, hogy túl bonyolult lenne. Nem értem, miért gondoltad meg

magad. Semmi nem változott.

- Dehogynem, Rissa, nézz rám! – kérte olyan hangon, aminek nem tudtam

ellenállni. Belenéztem a szemébe, és rögtön megcsapott az érzés, mennyire

szeretem. Nem olyan szerelem volt ez, mint amilyeneket eddig éreztem.

Megijesztett az intenzitása, levegőt venni is alig bírtam. Nico volt, aki néhány

szóval képes lenne romba dönteni engem, és ő volt az is, aki miatt képes vagyok

félretenni minden józan észt. Az ilyen perceként, mint ezek. – Amikor

meghallottam, hogy szerelmes dalszöveget írtál Lucának, csak arra tudtam

gondolni, hogy bárcsak azzal végződne, mennyire megutáltad, ehelyett azt

kellett hallanom, hogy még mindig tart!

- De hát...

- Tudom! – súgta a számra. – Csak voltam olyan barom, hogy nem gondoltam

át. Az eleje szólt csak Lucának, ugye? A közepe Cenzónak és a vége nekem?

- Azt hittem, hogy ez egyértelmű – suttogtam vissza.

Annyira el akartam mondani, hogy az már fájt, de féltem, és emiatt hezitáltam.

Mégis, ahogy a szemébe néztem, tudtam, hogy örökké bánnám, ha most nem

mondanám el. Ő elmesélte az egészet, most én jövök.

- Téged szeretlek, Nico! Minden alkalommal, amikor nem vetted észre, amikor

megláttalak Carlával, amikor ellöktél magadtól, vagy mikor megcsókoltál és

utána úgy tettél, mintha semmit nem jelentett volna, egy kicsikét belehaltam!

Ugye most nem csak játszol velem?

Szavak helyett csak megcsókolt, és az válasz volt a kérdésre. Az egész testemet

tűz öntötte el Nico gyengéd csókjától, és ahogy lassan magához szorított, az is

tudtam, hogy ez kettőnk között most nem játék, nem egy előre kigondolt terv

apró részlete, hanem valóságos. Vagyis oké, Nico kigondolta ezt valahogy, de

nem azért, hogy hírnevet vagy beépített embereket szerezzen, egyszerűen engem

akart. És én is őt, még többet és többet akartam belőle!

Épp mikor a lehető legközelebb akartam húzódni hozzá, megállított.

- Akkor ez most egy igen? – kérdezte.

- Fel sem tetted a kérdést – emlékeztettem, majd újra megcsókoltam, mert

őszintén, ezek után már nem volt szükség még több szóra.

Boldog voltam abban a pillanatban, és azt akartam, hogy ez ne mostanában

múljon el, ehhez pedig az kellett, hogy Nico velem legyen, a többi dologgal

ráértünk később törődni. Például akkor, amikor a bátyáim ránk törték az ajtót.

*

„Cause there's gonna be a day

When you standing in the hall of fame

And the world's gonna know your name

Cause you burn with the brightest flame

And the world's gonna know your name

And you'll be on the walls of the hall of fame”

- The Script ft. Will.I.Am: Hall of Fame

Luca

A fenébe is, megcsináltuk!

Öt hónapja, amikor Lori nővére diszkréten odasúgta nekem, hogy van valami,

ami nagyon érdekelne engem, azt gondoltam, olyasmiről van szó, ami tőle nem

kellett, de hamar kiderült, néha az igazán nagy dolgok onnan jönnek, ahonnét a

franc sem várná őket.

Körbenéztem a bandámon, és arra gondoltam, mennyire rohadtul imádom ezt.

Kedvem lett volna lesmárolni Flort, nyálas ölelésbe vonni Cenzót és Sage-et,

vagy akár bőgni, ahogy Rissa tette, de egyelőre csak a hitetlenkedő vigyorgásra

futotta. Nyertünk, és ezzel kinyíltak a kapuk, ezt most már senki nem veheti el

tőlünk, és be kellett látnom, igazából nem is próbálta senki.

Hagytam Flornak, hogy énekeljen mintegy cserébe azért, hogy Rissa meg

minket hagyott győzni, és ez az én szememben kiegyenlítette a számlát, főleg

azután a dal után. Szóval ez a helyzet, Rissának a bátyánk kell, aki egy ilyen

szerelmi vallomás után nincsen mellette. Ezt nem nagyon vágtam, de nem is

akartam törődni vele, ideje volt, hogy kiélvezzem a megfeszített munkám

eredményét.

Különben is, az orrom előtt zajlott le, hogy valamit már jól megcsináltam. Lori

futólépésben rohant Sage felé, aki felderült képpel nézett rá.

- Na? – kérdezte a csajtól.

- Szakítottam vele – felelte Lori.

- És mit szólt?

- Nem igazán örült, de nem tartott vissza – sóhajtotta Lori. – Most biztos utál.

Sage-ről lerítt, hogy magasról tesz rá, mint gondol Karl, elkapta a csajt, és

smárolni kezdtek az orrom előtt. Eltekintettem attól a ténytől, hogy egyiküknek

sem jutott eszébe, hogy megköszönje nekem a lehetőséget, úgy csináltak, mintha

maguktól találkoztak volna össze, és nekem közöm se lenne hozzá. De mondom,

mindegy, Sage megérdemelte azt az idióta vigyort a képére.

Mikor Mr. Szalay elhívott minket megbeszélni pár részletet, Sage és Lori úgy

tettek, mintha minimum egy évre külön kéne válniuk, de azért sikerült elrángatni

a hősszerelmest, hogy végre meghallgathassuk, hogyan tovább. Egész bíztató

dolgok derültek ki, például, hogy rajtunk kívül csak két másik csapat van, abból

az egyik három lányból, a másik két srácból és két lányból áll, Lori apja bíztatott

minket, hogy majd nézzük meg a videóikat, aztán belekezdett a hosszabb

szövegbe.

Egy óra múlva a bandával zúgó fejjel indultunk haza.

- Egyszerűen nem hiszem el! – ismételgette Flor. – Nem hiszem el!

Az ő baja, én már kezdtem tényleg elhinni, és az járt az agyamban, mennyi

mindent kell még megcsinálnom, hogy ez a banda tökéletes legyen. Egyik

gondolat jött a másik után, míg végül tisztára megszédült a fejem. Eldöntöttem,

hogy tényleg inkább egyszerűen élveznem kéne a sikerünket.

A buli Norwoodéknál volt, ahogy beléptünk hozzájuk, mindenki egyszerre

kezdett ordítani, Lori odarohant Sage-hez, hogy megint összeragadjanak –

kezdtek túlzásba esni – a többi Norwood srác meg Pedro addig veregetett hátba,

amíg sajogni nem kezdett a vállam meg a lapockám, anyám meg úgy ölelgetett

és puszilgatott, mintha tíz évet fiatalodtam volna. Észrevettem én, de igazán nem

akart érdekelni, hogy Rissa és Nico a szoba két végén vannak. Oldják meg a

problémáikat, a francba is!

Ehelyett nézhettem, ahogy Rissa fájdalmas pillantásokat vet Carlára,

akárhányszor csak a csaj hozzászólt a bátyámhoz. Szabályosan

megkönnyebbültem, amikor kidobtak minket a házból, és átmentünk hozzánk

folytatni a bulit, szerencsére Rissa nélkül. Ha nem jönnek össze, hát nem, ki a

fene törődik velük?

- Ezt nem vágom – jött oda végül Cenzo hozzám. – Mondtál valamit Rissának

vagy Nicónak?

- Én ugyan nem

- Mert még a számunk előtt láttam őket smárolni – lökte nekem, mintha én

hallani akartam volna. Elég volt az, amikor ő volt az, aki rányomult. – Most meg

Nico úgy viselkedik, mint egy seggfej, nem erről volt szó!

- Miért, pontosan miről volt szó? – bukkant fel Flor a hátam mögött.

- Ha az a baromarcú kell neki... – vonogatta a vállát Cenzo, és nézte Nicót,

amint elindul fel az emeletre.

Ki akartam hátrálni a beszélgetésből, de Flor megragadta a karomat, majd

Cenzóét is.

- Nem kérdezitek meg?

- Miért kéne, hogy érdekeljen? – mordultam fel türelmetlenül.

- Megnyerte nekünk a versenyt – mondott egy példát Flor. – És mert tudom,

hogy van szíved, Bádogember! Az a kettő totál odavan egymásért, miért ne

lehetne nekik is jó estéjük?

- És mert tudni akarom, mi van – vágta rá Cenzo, és elindult Nico után. Mivel

Flor belé volt kapaszkodva, vonszolta magával, a csaj meg húzott engem.

Nicót nem a saját szobájában találtuk, hanem Cenzóéban. Naná, hogy Rissa

ablakát leste, ahogy Cenzo szokta. Oké, meg, ahogy én is néha, belegondolva ez

már a zaklatás határát súrolja.

- Mi a frász, Nico? Lesmárolod, aztán meg seggfejkedsz vele? – vágta oda neki

Cenzo. – Nem tűnt fel, hogy ez már Lucánál sem jött be?

- Mi közöd van hozzá? – kérdezett vissza Nico, és elindult, gondolom a saját

szobájába.

- Várj már! – állította meg Flor. – Ugye nem a dalszöveg miatt akadtál ki? Gáz

lenne, ha én volnék a hunyó ebben...

- Ja, mert olyan borzalmas nagy égés, ha ennyi ember előtt vallanak szerelmet

neked! – húzta a száját Cenzo. – Ha nem akarod, akkor mondd meg neki! Egész

este azt nézte, mi bajod van!

- Tényleg a szöveg miatt? – hitetlenkedett Flor. – Azt hittem, hogy neked fog

tetszeni és ők akadnak ki – mutatott ránk. – De ha tényleg nem szereted, akkor

mondd meg neki! Jézusom, ez a csaj aztán jól megszívta veletek, ezt nem

hiszem el!

Flor legyintett ránk, mintha az mondaná, legyen ez a mi problémánk a

továbbiakban, aztán lelépett. Nico engem bámult, mintha én lennék a felelős az

egészért. Francokat!

- Mi van? Most nem nekem vallott szerelmet!

Ez a helyzet kísértetiesen emlékeztetett arra a pár hónappal ezelőtti estére, mikor

Rissa rám pályázott. Ha akkor nem mozdulok rá, mi lenne most velünk? Nem

értettem, mi a fenétt keresek itt a nyamvadt testvéreimmel, lent kellene lennem,

hogy magamat ünnepeltessem. Vállat vontam, és elindultam kifelé.

A folyosón Florba botlottam, aki Rissa mappáját cipelte magával.

- Mi a jó büdös életért van ez még nálad?! – förmedtem rá.

- Mit ordibálsz? Oda akarom adni a bátyádnak, hogy adja vissza Rissának! Meg

ha elolvassa ezeket, akkor talán látja, hogy...

- Add ide! – lökött félre Nico, és kivette Flor kezéből a mappát.

- Ne olvasd el! – mondtam Nicónak. – Nem akarná.

Ha valamiben, ebben biztos vagyok olyan titkolózós, mint Rissa, és ha valaki

olyan próbálná beledugni az arcát a félkész cuccaimba, akinek számít is a

véleménye, hát tutira nem hagynám neki. Nálam jó helyen lett volna a mappa,

amíg vissza nem kerül Rissához, de Nico más véleményen volt, és elrántotta

előlem, mikor nyúltam érte.

- Most meg hová mész? – kérdezte Flor, mikor a bátyám elindult a mappával

lefelé a lépcsőn.

Nico nem válaszolt, de nem is kellett. Nyilván a szomszédba. Volt egy olyan

érzésem, hogy nem fog túl jól elsülni ez a kis átruccanása, viszont igyekeztem

elhessegetni magamtól a gondolatot. Komolyan, mit törődöm én ezzel életem

egyik legjobb estéjén? Az a gáz, hogy Flort nem lehetett eltüntetni.

Visszamentem a partimra, a csaj meg jött a nyomomban.

- Szarul érzem magam, amiért bekavartam nekik – mondta nekem, és hiába

mentem arrébb, követett. – Annyira nem sajnálom, mert nyertünk, és ez a

lényeg, de azért nem ezt érdemelték. Bírom őket, tudod?

- Nem mondod! – igyekeztem úgy beszélni, hogy értse meg, le kéne kopnia

rólam, de csak folytatta.

- Nem is tudom, mit gondoltál, mikor kikezdtél vele! Egyértelmű, hogy bukásra

voltatok ítélve. De nem úgy ők, Rissa és Nico totál összeillenek. Le merném

fogadni, hogy most odaát smárolnak.

Flor pechére épp Norwood srácok mellett álltunk, akik úgy kapták fel a fejüket a

húguk neve és a smárolás szó hallatán, mint valami szimatot fogott

vadászkutyák. Nem meglepő módon jobb kedvem lett, miután elindultak

kideríteni, igaz-e, amit hallottak.

Megjegyzésem: mivel elfogyott az ötven dallehetőségem, elvileg vége van a

sztorinak, gyakorlatilag még hátravan egy kicsi. Gondolkodom, mikor tegyem

fel, eddig a hétfő szimpatikusnak tűnik, remélem, hogy nektek is megfelel :)

Epilógus – Egy évvel később...

„Őrült egy terv volt, ezen kár már sírni

Elfogadtam azt is, amit nem akart adni

Visszaadtam volna, de egy kis gondom akadt

Mert a szerelmem, ha el is hagyta, visszament, és maradt.”

- Saluce: Őrült terv

Lori

A templomban túl nagy volt a csend. Nehéz illatú virágok aromája töltötte meg a

levegőt, amit beszívtunk, és ez elbódított egy kicsit. Nem tudtam szabadulni a

gondolattól, hogy ez túl gyors, túl hirtelen, egyáltalán nem kellene itt lennünk...

Mellettem Sage egy fekete szmokingban, közömbös arccal nézett maga elé,

mintha kicsit őt is elkábult volna a virágoktól, de ahogy jobban megnéztem, úgy

tűnt, a papot bámulja. Követtem a pillantását a meglepően fiatal (és elég jóképű)

atya felé, és az jutott az eszembe, hogy ez nagyon nem illendő. Ki a fene választ

egy ilyen kinézetű papot egy ilyen alkalomra? Megszorítottam Sage kezét, mire

egy kicsit közelebb lépett hozzám, hogy még jobban összeérjünk.

Tőlem balra Rissa állt olyan arccal, mint aki mindjárt elsírja magát. Nico

mellette finoman simogatta a hátát, úgy tűnt, beletörődött, hogy a barátnője sírni

fog. Igazából az volt a baj, hogy én nem sírtam, még csak nem is akartam, ahhoz

túl dühös voltam. Most Sage szorította meg az én kezem. Ránéztem, mire azt

tátogta, jól vagyok-e. Biccentettem egyet, habár ezt nekem kellett volna

kérdeznem.

Lerítt róla, hogy nincs valami jól, a válla meggörnyedt, az arca sápadt volt, a

szeme alatt pedig karikák sötétlettek. Két hete már, hogy nem tudja rendesen

kipihenni magát. Vigasztalt a gondolat, hogy ezután majd szépen hazamegyünk,

és ágyba dugom.

Haza. Az jutott az eszembe, ki gondolta volna egy évvel ezelőtt, hogy mostanra

gyakorlatilag együtt fogunk élni? Elvileg Rissával laktam, de Sage is elég

gyakran járt hozzánk ahhoz, hogy azt lehessen mondani a lakótársunk. Nicót

meg inkább nem is említem. Nem emlékszem mostanában olyan estére, mikor

ne aludt volna Rissával. Nem, mintha zavart volna, kedveltem Nicót, csak

igazságtalan volt egy kicsit, hogy sokkal több időt tölthet Rissával, mint

amennyit én töltök Sage-dzsel. De komolyan, ki gondolta volna, hogy én

egyszer ennyire szoros viszonyban leszek velük?

Oké, egy éve még azt sem nagyon tudtam elképzelni, hogy egyszer majd

komoly, tartós kapcsolatom lesz egy igazi hírességgel, pedig Sage-et, illetve

Sage Norwoodot, a Saluce dobosát simán bele lehetett tuszkolni a kategóriába.

Igaz, nem volt Luca Mangini, a Saluce frontembere, de attól ki is akadtam

volna. Az én pasimért csak ne rajongjanak lányok százezrei, elég az a párszáz is,

akik ugyanúgy gondolkodnak, mint én. Mármint, hogy a dobos cukibb, mint az a

pimasz vigyorú, szívtörő gitáros. Naná, hogy az!

Kis híján elmosolyodtam, de aztán mégsem, nem illett az alkalomhoz.

Hallottam, hogy Rissa felszipog. Rásandítva láttam, hogy könnyek futnak le az

arcán. Ugye komolyan nem kéne nekem is sírnom? Képtelen lettem volna rá.

A pap végre úgy ítélte, megtöri majd’ húsz másodperces csendet, tisztán

hallhatóan nagy levegőt vett, és belekezdett.

- Azért gyűltünk ma itt össze, hogy tanúi lehessünk, amint e két ifjú...

Majdnem felhorkantottam, de akármennyire is elleneztem, nem rondíthattam

bele a nővérem esküvőjébe. Egyszerűen csak nem tudtam elhinni, hogy tényleg

hozzámegy ahhoz a pasashoz, akivel az utóbbi évben csak két hónapot töltött

együtt. Még csak nem is ismertem igazán ezt a Darylt, erre most Mrs.

Bengsstont (ami egy svéd név, utánanéztem, de nem találtam ilyen nevű

bűnözőket, bár ki tudja, miért hagyta el Daryl nagyapja Svédországot) csinál a

nővéremből. Anyu persze örült neki, sőt, mikor megemlítettem a kétségeimet,

azt mondta, inkább örvendeznem kéne, hogy Alicia is révbe ért, mint én. Ez

nagyjából igaz, egész jól néz ki a jövőm, de én nem mentem férjhez egy kvázi

idegenhez. Még Sage-hez sem mennék hozzá, bár neki legalább van annyi esze,

hogy ne is kérjen meg. Legalábbis még minimum öt-hat évig. Ha annyit

kihúzunk együtt, örömmel hozzámegyek, még akkor is, ha addigra igazi sztár

lesz belőle.

De az biztos, hogy az én esküvőmet nem három hét alatt dobom majd össze, és

nem kérek fel ilyen fiatal papot, akit Alicia tuti nem a szuper beszédképességei

miatt választott. Az is száz százalék, hogy nem költök ennyi felesleges dologra,

nővérem biztos talált volna olyan ruhát magának, ami nem kerül a mi egész éves

lakbérünkbe, amit Rissával megosztva (és kis szülői segítséggel) fizettünk ki. És

ha már ilyet választott, nem volt olyan, ami több anyagból készült? Nővérem

hófehér ruhájának nem volt háta, viszont a derekától kiszélesedett, és terebélyes

uszályban végződött, amit Daryl két hat év körüli unokahúga cipelt, akiket két

cuki hasonló korú miniatűr öltönybe öltöztetett kisfiú kísért, szintén Daryl

rokonai. Ha elölről néztük a ruhát, akkor nővérem melleit és combjait láttuk

valami csipkefűző szerű selyemizébe préselve. Elölről az alsó rész olyan rövid

volt, hogy mikor Alicia fellépkedett az emelvényre, kilátszott a harisnyakötője.

Reméltem, az a neves fényképész, akit apa szerződtetett, nem készített fotót

róla.

Oké, lehet egy kicsit azért is haragudtam Aliciára, mert nem kért fel

koszorúslánynak vagy tanújának, de nagyobbrészt tényleg nem tartottam jó

ötletnek ezt az esküvőt. És az is biztos, hogy az én esküvőmön neki sem lesz

semmi különlegesebb szerepe!

Különben az egész esküvő elég puccos volt, és olyan hirtelen, hogy Alicia egy

csomó embert elfelejtett meghívni, viszont jelen voltak olyanok, akiknek nem

sok keresnivalójuk van. Mert oké, én elhívtam magammal Sage-et kísérőnek, de

Rissa miért kapott meghívót? Még csak nem is ismerik egymást annyira

Aliciával, talán nővérem azt remélte, hogy Lucát hozza magával? Mindegy,

végül is ennek csak örülhettem, mert a vacsorán majd ülhetek egy asztalhoz a

barátaimmal, ugyanis a főasztalnál sem kaptam helyet, a szüleimen, Daryl

szülein és Daryl nagydarab bátyján kívül– aki a vőlegény tanúja is volt – nem

fért oda más. Mármint az ifjú páron túl.

Sajnos annál a résznél, ahol a fiatal pap megkérdezte, van-e valaki, aki ellenzi a

házasságot, senki nem rohant be, hogy közölje, a vőlegénynek már van felesége,

mint a Jane Eyre-ben, így a nővéremből egyszerűen Mrs. Bengsston lett.

Csókolóztak, aminek az emberek megörültek, és végre nem volt annyira nagy a

csend.

- Túlélted – nézett rám Sage elégedetten. – Megmondtam, hogy menni fog.

- Nem sok híja volt, hogy odarohanjak tiltakozni – vallottam be neki.

- Ne menjünk oda boldog életet meg ilyesmit kívánni nekik? – vigyorgott rám.

Ja, boldog élet, az végül is elkél, bár úgy tűnt, van is.

Alicia nagyon szerelmesen és boldogan puszilgatott mindenkit, míg Daryl

mosolyogva fogott kezet egy csomó pasassal, aki szintén tengerészgyalogosnak

tűntek. Újdonsült sógorom büszkén feszített a díszegyenruhájában és birtokló

pillantásokat vetett a feleségére. Miután Alicia megpuszilt, hozzá is odaléptem.

Egy baráti kézfogást terveztem vele, de ő szabályosan rám ugrott, és szorosan

megölelt.

- Lori, mindig is akartam egy húgocskát! – örvendezett. – Aztán szóljál csak

nekem, ha ez a te barátod rosszul bánik veled.!

- Öhm... oké, kösz – mormoltam Sage-re sandítva, aki hallotta és kissé

megszeppent arcot vágott, mintha elképzelné, hogy beárulom valamiért, és

Daryl beveri a képét. Vajon nem tudja, hogy a képe többet jelent nekem, mint

hogy ilyesmivel veszélyeztessem? Ráadásul már két hete nem is találkoztunk,

nem volt semmi, amivel felhúzhatott volna, ahhoz túlságosan hiányzott. – És

gratulálok! – motyogtam még Darylnek, és elléptem, hogy helyet adjak

másoknak. Kicsit bántam, hogy nem mondtam meg neki, hogy ezentúl ő a

felelős Aliciáért, de úgy tűnt, tudja.

- Szerencse, hogy annyira nem bánok rosszul veled – húzott magával Sage egy

csendesebb sarokba.

- Nem is tudom, két hétig nem láttalak, az elég rossz volt – tettettem a durcást.

- De minden nap hívtalak – vágta rá. – És ma este bőven bepótolom a

hiányzásomat.

- Mit tervezel? – kérdeztem.

- Uh... lássuk csak, előbb eszünk valamit – kezdte átkarolva a derekam. Naná,

hogy a kaja az első! – Aztán táncolunk, amennyit csak akarsz, és ha minden jól

megy, a legvégén hazamegyünk, és ágyba bújunk. Onnan indul a terv második

szakasza – nyomott egy csókot a számra.

Jól hangzott, így rábiccentettem. Olivia sírása riasztott az elálmodozásból.

Megkerestem a szememmel Meredith-et, és láttam, hogy megpróbálja

lenyugtatni a nyűgös húgomat, de persze apa, aki két méterre sem állt tőle, rá

sem bagózik. Odasiettem, és átvettem Olive-ot.

- Majd én elintézem – mondtam Meredith-nek, aki hálásan bólintott, majd

elindult, hogy ő is gratuláljon Aliciának. – Na, mi a baj, Olive?

Nem vagyok az a babáknak gügyögő fajta, abban anya és Alicia a menő, én

szeretem értelmes embernek kezelni, mert az is. Ugyan még nem beszél, de

szuperokos, nyilvánvaló, hogy valami professzor lesz belőle, ha felnő. Ráadásul

gyönyörű is a pelyhes, szőke hajával meg a nagy, kék szemeivel, bár a rózsaszín

mini-báliruhácskát, ami rajta volt, legszívesebben elégettem volna. Úgy festett

benne, mint azoknak a borzalmas babaszépségversenyeknek a szereplői, akiket

már két évesen elkezdenek barnítani és sminkelni. Eldöntöttem, hogy majd én

megtanítom neki, hogy bár a szépség okés, csak akkor tudja kihasználni, ha elég

okos.

Félpercnyi társalgás után Olive megvigasztalódott, kiszúrta a csatokat a

hajamban, és elhatározta, hogy mindenképp szerez egyet. Pechemre elég

alaposan voltak a hajamhoz rögzítve, Sage-nek kellett megmentenie. Okosan

elterelte Olive figyelmét egy plüss kulcstartóval. Ahogy elnéztem őket, eláradt

bennem az a rengeteg érzés, ami miatt mostanában olyan jó volt az életem, hogy

a legnagyobb problémám a nővérem túl korai esküvője, és hogy tizennégy napot

kellett kihúznom Sage nélkül (igaz, tényleg minden nap telefonált). Hirtelen

nem is tudtam eldönteni, hogy az imádnivaló, zseni babahúgomat vagy az én

híres hősömet szeretem-e jobban.

*

„Előtted csak annyit akartam, mint mindenki más

A lelkem szürke volt, a szívverésem lassú dobogás

Forró ritmust neki a te édes lényed adott

Mert csak te szeretsz úgy, ahogy vagyok

Imádj hát, csókolj, egész éjjel táncolj velem

Nélküled csak unalmasan ver a szívem.”

- Saluce: Szívverés

Sage

Ülve száz, hogy elaludtam volna, így inkább Lorival lassúztam. Túl voltunk a

kajáláson – dugig zabáltam magam –, már csak pár szám erejéig kellett

kitartanom, hogy hazamehessünk végre. Két hete nem aludtam ki magam, ami

már nagyon kezdett az agyamra menni, de ez van, az első lemezünkért sokat

kellett hajtani, és még mindig nem voltam annyira ki, mint Luca, aki sanszos,

hogy egy hete egyáltalán nem aludt.

Megelőzve, hogy állva elaludjak, inkább be se csuktam a szemem, csak Lori

bozontos haját nézegettem, ami finoman szólva sem nézett ki valami jól. Miután

a húga megtépkedte, kábé mintha egy félőrülttel táncoltam volna, ezt a képzetet

csak megerősítette, amikor hirtelen felemelte a fejét a vállamról.

- Gondoltál már rá, hogy megkéred a kezem? – kérdezte. Ja, ennyi erővel a

nyakkendőmnél fogva is elkezdhetett volna fojtogatni.

- Uh... nem nagyon. – Nagyon nem, még csak tizennyolc múltam! – Miért...

össze akarsz házasodni velem?

- Ja, dehogyis – ütögette meg a vállam, mintha valami jó viccet mondtam volna,

és nevetett hozzá. – Örülök, hogy nem vagy olyan idióta, hogy esküvőkről

fantáziálj, nyugi!

Visszahajtotta a fejét a vállamra, hogy táncoljunk csak tovább nyugodtan, de

megtorpantam.

- Szóval, ha most kivenném a gyűrűt a zsebemből, és megkérnélek vele, nemet

mondanál?

- Persze, te buta – puszilta meg az arcom. – Miért, azt hiszed, hogy hozzád

mennék?

- Igen – mondtam ki őszintén. – Eddig abban voltam, hogy hozzám jönnél, ha

megkérnélek. Miért ne jönnél?

Lori megint nevetett.

- Hú, igen! El is képzelem, milyen lenne mesélni magamról. – Elváltoztatta a

hangját, úgy folytatta. – Ő itt a férjem, Sage. Ne tévesszen meg a fiatalos

külseje, már elmúlott tizennyolc. Á, nem, egy kis albérletben lakunk a húgával.

Hogy miből élünk? Ja, mindketten tanulunk még, de megvagyunk, a köztünk

lévő szerelem elég táplálék mindkettőnk lelkének.

- Miért, nem az? – kötöttem bele a gúnyos szavaiba. – Különben, ha elvennélek,

el is tartanálak!

- Miből? – vigyorgott Lori.

- Ha sikeres lesz a lemez, akkor lesz egy rakás pénzem! De ha nem, akkor

elmennék dolgozni, nem kellene a szerelmünkön fenntartanod magad!

- Te most komolyan dühös vagy? – komorodott el. – Nem értelek, mégis el

akartál venni, vagy mi? Ugye nem rejtegetsz gyűrűt a zsebedben? – nézett le a

zakómra.

Most már elkönyvelhettem, hogy valóban egy őrült csajjal járok, becsúsztatta a

kezeit a zsebeimbe, és ellenőrizte, nem rejtegetek-e eljegyzési gyűrűt magamnál.

Fülig érő szájjal hagytam neki, és még az sem érdekelt, hogy a körülöttünk állók

fura pillantásokat vetnek ránk. Lori már teljesen kivörösödött, mire végzett az

összes zsebbel.

- A hátsót nem nézed meg? – kérdeztem kajánul, aminek be is ugrott, már nyúlt

volna, hogy kikutassa, amikor leesett neki.

- Nincs is hátsó zsebed! – Magamhoz húztam, és megcsókoltam, közben meg

próbáltam kicsit lesimítani a haját, hátha úgy marad. Ha lehet, még őrültebben

nézett ki, de elhatároztam, hogy azért sem szólok neki, csak kényelmetlenül

érezné magát, nekem meg megfelel így is. Rég megszoktam, hogy mások nem

látják annyira jó nőnek, mint én, az ő bajuk. – Jó, nincs nálad gyűrű, de akkor mi

volt ez az elvennélek szöveg?

- Az, hogy elvennélek, mondjuk, ha.... uh, teherbe esnél? – mondtam egy példát.

- A teherbe esnék? Jézusom, ennél azért okosabb vagyok! De ha terhes is

lennék, már miért kellene elvenned? Ez már a huszonegyedik század, létezik

gyerektartás meg láthatási idő...

- Szóval most már kinézed belőlem, hogy magadra hagylak a gyerekkel és csak

hétvégén jövök meglátogatni? Kösz szépen!

- Sage, mi a fene bajod van? – Ez egy jó kérdés. Fáradt voltam, de belegondolva

zavart is ez a házasság dolog.

- Miért nem akarsz a feleségem lenni? Nem akartalak megkérni, de most már

kíváncsi vagyok, miért nem – magyaráztam. – Annyira gáz férj lennék? Olyan

ciki lenne bemutatni a barátaidnak, akikkel azon az előbbi hangon szoktál

beszélgetni? Mi bajod van velem?

Lori elképedten bámult rám, aztán elmosolyodott.

- Olyan édes vagy! – Kezdett idegesíteni ez az édesezés, mindenki ezzel jött,

még az újságírók is rám aggatták az édes, szégyenlős srác szerepét, mintha az,

hogy nem szeretek dumálni azt jelentené, hogy szégyenlős vagyok! Az édes meg

kábé a balek szinonimája.

- Ezért nem jössz hozzám még elméletben sem? Mert túl édes vagyok?

Meg őszintén, nem valami nagy szám Lorihoz képest, aki igazán rágyúrt a

karrierjére, és olyan zsúfolt az órarendje, mintha a létező összes kurzust felvette

volna, míg az enyém annyira szellős, hogy két előadás között lefekhetek aludni

is. Ráadásul még azt sem tudom, mit akarok, csak járok arra, ami tetszik, míg

Lori már a diplomaosztójáról álmodozik. Pár év múlva mindenféle

betűkombinációk lesznek a neve előtt, én meg talán egy egykor sikeres banda

lecsúszott dobosaként szégyent hozok rá. Majd rejtegetnie kell az intelligens

barátai elől, amíg nem talál magának valami PhD-s majmot, aki sokkal jobban

illik hozzá...

- Jól van, nyertél! – karolta át a nyakam Lori. – Ha beveted a szenvedős arcot,

nem tudok neked nemet mondani. Ha megkérsz, hozzád megyek.

- Tényleg? – vidultam fel feledve a PhD-s ürgét.

- Persze. – Finoman megpuszilta a szám. – De nem fogsz megkérni még jópár

évig, ugye?

- Nem terveztem – gondoltam át.

- Akkor jó. – Ezt megbeszéltük. Amikor véget ért a szám, Lori elhúzódott, és

körülnézett. – Lassan menni kéne, nem? Keressük meg Rissáékat?

- Oké, úgyis fáradt vagyok – biccentettem, úgyhogy nekiálltunk átfésülni a

tömeget.

Rissára és Nicóra odakint a romantikus fényekkel kivilágított erkélyen találtunk

rá, épp lassúztak, úgyhogy Lori elolvadt arccal kényszerített rá, várjuk meg a

szám végét vagy azt, hogy észrevegyenek minket. Az volt a gáz Nicóban, hogy

nem lehetett nyugodt szívvel utálni, meg biztosítani róla, hogy ha megbántja

Rissát, akkor majd jól szétverem a fejét. Most, hogy csak ketten voltunk

Rissával, nekem kellett volna fenyegetőznöm, meg kidülleszteni a mellkasom,

hogy ez, meg az lesz, ha csak a haja szála is meggörbül, de Nicóról lerítt, előbb

fojtaná magát egy pohár vízbe, minthogy megkockáztassa, hogy Rissa kidobja.

Az volt a szerencsém, hogy Nico és én nem voltunk olyan nagy haverok

korábban, mint a másik két Manginival, simán megtarthattam az oké-hogy-a-

húgommal-vagy-de-bármikor-szétrúgom-a-segged-ha-úgy-látom-jónak

távolságot. Ez meg király volt, főleg, mert nem kellett törnöm magam, nem

másztak egymás szájába előttem, arra meg, hogy mit csinálnak Rissa szobájában

még csak gondolni sem szoktam.

Még az összebújós tánc is elment, főleg, hogy hajlandóságot mutattak

hazaindulni.

- Nekem azért tetszett – szólalt meg Rissa óvatosan, miközben kifelé indultunk.

– Nézd, milyen boldognak tűnnek!

Lori sötéten odasandította a nővérére meg a férjére, akik összeborulva

forgolódtak, és úgy tűnt, nagyban tesznek mindenki másra.

- Ja, most igen – ismerte el nem túl boldogan. Uh, pedig azt hittem, túl vagyunk

a rosszkedvén – Csak remélni merem, hogy így is marad.

- Nem kellene elköszönnünk? – vetettem fel.

- Nem! – vágta rá Lori. – Holnap úgyis találkozunk még azzal, aki fontos.

Apával ebédelünk, emlékszel? Akkor akarja odaadni Aliciának a repülőjegyeket

a meglepetésnászútra...

- Hová is mennek? – kérdezte Nico.

- Rio de Janeiróba.

- Az szép. – Szemmel láthatóan Lori nem gondolta annak, de volt annyi eszünk,

hogy ne firtassuk. Túl későre járt, ahhoz, hogy végighallgassuk a fejtegetését,

hogyan mehetett hozzá Alicia egy idegenhez.

Mivel éjszaka lévén nem volt túl nagy forgalom, háromnegyed óra alatt haza is

értünk a lakásunkba, ami csak egy kétszer félszobás lyuk volt konyhával és

akkora fürdőszobával, hogy ha klotyón nem figyelsz oda, könnyedén a

zuhanyfülkében találod magad (hosszú és béna történet). Mégis a két lány egész

barátságossá tette a mindig teli hűtővel és a jó szagú füstölőkkel, amikkel

egyszer felgyújtják az egész kócerájt.

- Stipstop a zuhanyzó! – kiáltott fel Rissa, ahogy beléptünk, majd máris berohant

és magára zárta az ajtót.

Fél szemmel figyeltem Nicót, aki Rissa szobájába lépett, kihozott egy nagy

törölközőt, majd a fürdőbe indult Rissa után. Ő persze beengedte. Uh, ez is egy

olyan dolog volt, amibe nem akartam belegondolni.

- Gyere, segíts lehúzni ennek a hülye ruhának a cipzárját! – hívott Lori, úgyhogy

muszáj volt sietnem. Épp a kistükre elé lépett, mikor odaértem mögé, így

elkaphattam a szörnyülködő felszisszenését. – Úristen, hogy néz ki a hajam?

Mintha... a fenébe, Olive! Azt ne mondd, hogy ilyen volt egész éjjel! – fordult

felém reménykedve.

- Nem olyan gáz – fordítottam vissza, és lassan lehúztam a cipzárt egészen Lori

derekáig, majd végighúztam a számat is hátán, aztán hagytam csak leesni a ruhát

a földre. Jó trükk volt.

- Miért nem szóltál? Mégis hogy fogok kinézni az esküvői képeken?

Hátrafelé lépett ki a cuccból, én meg nem haboztam hozzásimulni. Fél karral

átöleltem, a másik kezemmel meg félresimítottam azt az őrülten kinéző haját a

nyakáról, és ott is megcsókoltam.

- Nekem tetszett – mormoltam a vállára, mielőtt a bőréhez ért a szám.

Megborzongott, és elfojtott egy nyögést, ami elég volt ahhoz, hogy végképp

beinduljak rá. Egy gyors mozdulattal kikapcsoltam a melltartóját is. – Nagyon

hiányoztál!

Mielőtt bármi mással próbálkozhattam volna, előrébb lépett, és úgy fordult meg,

hogy a tenyerével eltakarja a melleit. Nem tudtam, azért csinálja-e, mert le akar

állítani, de ha igen, nem jött be, őrülten szexi póz volt.

- Nem azt mondtad, hogy fáradt vagy? – kérdezte enyhe éllel a hangjában, mire

leesett a dolog.

- Azért lettél morcos, mert azt hitted, hogy nem lesz ma szex? – Nemcsak azt

bírtam, hogy még ennyi idő után is képes takargatni magát előttem, hanem, hogy

el is vörösödik, mintha nem ismernénk egymást tetőtől talpig.

- Jó, hogy ilyen szépen megfogalmaztad, de nem, nem azért vagyok morcos!

Sőt, nem is vagyok morcos!

- Tényleg nem? – vigyorodtam el, és néztem, ahogy nagyon méltóságteljesnek

akar látszani az egy szál bugyijában.

- Képzeld, hogy nem! De meglehet, hogy egy kicsit csalódott lettem, és ezt

vetted észre rajtam.

Elfojtottam a röhögést, és odaléptem, hogy jó alaposan megcsókoljam, mielőtt

leveszem a lábáról.

- Megmondtam, hogy a terv második szakasza még csak most jön, nem?

A számba mosolygott, mire felkaptam, és az ágyra hajítottam, amitől kis nevetős

nyikkanás tört ki belőle, ami megint elég nagy poén lett volna, ha nem abban az

egy bugyiban terül el a takarón, és nem néz rám úgy, ahogyan csak ő tud, és

aminek láttán naná, hogy nem a nevetés az, ami eszembe jut.

*

„Egyszer majd érted jövök

Egy olyan helyre viszlek el

Ahol csak magunk vagyunk

És nem lesz fontos, mit csesztem el

Egyszer enyém lesz a szíved

És nem is lesz majd kétség

Hogy szeretsz újra, meg hogy

Téged elengedni volt a legnagyobb vétség”

- Saluce: Egyszer...

Luca

A taxiajtó csapódása visszhangzott a környéken. Hajnali négy körül járhatott,

bár nem néztem az órára, ahhoz túl felspannolt voltam, és igazából nem is

érdekelt, mennyi az idő. A lényeg, hogy elég korán volt, még erős zajnak

számított, ha bevágom az ajtót. Felnéztem a tömbházra, és elfintorodtam. Nem

igazán erre számítottam, de azért elindultam a kapu irányába. Még csak zárva

sem volt, így könnyedén felsétálhattam a másodikra, hogy bedörömböljek a 24-

es ajtón.

Mivel nem hallottam semmit odabentről, már épp készültem egy második

kopogássorozatra, amikor mégis megütötte a fülem a csoszogó léptek zaja, és

pár másodperc múlva kitárult az ajtó.

- Luca? – pislogott rám Rissa álmosan. A szőke haja kuszán lógott az arcába, és

csak valami világos hálóinget viselt, amin átsejlett a bugyijának sötét körvonala.

Meglehetősen szexi volt látványnak így kora reggel. – Gyere be!

Félreállt, úgyhogy kettőt léptem előre, aztán vége is volt a lakásnak. Hihetetlen,

hogy ebben a lukban ketten is laknak! Az egyik oldalon konyha gyanánt egy

mikró, főzőlap meg egy apró mosogató volt, míg egy másik felet egy

minikanapé foglalta el, ami előtt asztal állt, az mellett két párna a földön, úgy

tippeltem, azok is ülésre szolgálnak. Kész katasztrófa volt a hely.

- Nem olyan nagy, de kényelmes – suttogta Rissa követve a tekintetem. A füle

mögé tűrt egy tincset, ami rögtön vissza is ugrott az arca elé.

- Jól megnőtt a hajad – mondtam, mint valami idióta. Nem épp erre gondoltam,

de mégsem kezdhettem flörtölésbe a bátyám barátnőjével. Már ha még az. Elég

rég találkoztunk, az is lehet, hogy azóta szakítottak. Rávigyorogtam. – Találd ki,

mit hoztam neked?

- Kávét? – tippelt, és a szája elé kapta a kezét, hogy abba ásítson. A mozdulattól

a hálóing felcsúszott egészen a combja felső részéig, de úgy tűnt, nincs

tudatában annak, hogy épp miatta gyűlt össze a nyál a számban. Elég elcseszett

helyzet volt. – Bocs, csak tegnap volt Lori nővérének esküvője, tudod? Pár órája

értünk haza, és alig aludtam valamit. Főzök kávét, és ígérem, normálisan

felébredek. Kérsz? – hadarta hirtelen.

- Kösz – biccentettem, mert egy kávé nekem is jól jött. Leültem, amíg ő nekiállt

kávét főzni, és vártam az alkalmas pillanatot, hogy közöljem vele, miért jöttem.

– Szóval hogy vagy?

- Megvagyok, még csak most kezdek beleszokni az itteni életbe, de gondolom,

ez a te dolgaidhoz képest unalmas – villantott rám egy mosolyt.

Igaz, ami igaz, mióta hatodikként kiestünk a versenyből, élni is alig van időm,

eljártunk mindenféle tévés műsorokba, a nyarat végigkoncerteztük, elkezdtünk

dolgozni az első nagylemezünkön... enyhén izgalmasabb, mint Rissa átlagélete,

de ezt ganéság lett volna a képébe vágni.

- És Nicóval is megvagytok még? – kérdeztem köznapi hangon. Rissa két

bögrével babrált.

- Persze, ő is jól van – mondta hasonló hangszínen, ami miatt azon kezdtem

gondolkodni, miért nem a kérdésemre adott konkrét választ. Lehet, hogy már

tényleg nincsenek együtt? Nem sajnáltam volna a dolgot, sőt! Amikor legutóbb

együtt láttam őket, olyan boldognak tűntek, hogy attól már hányingert kapott az

ember.

Végül megkaptam a kávémat, és Rissa is belebújt egy köntösbe, így előjöhettem

azzal, amit akartam.

- Ezt hoztam neked – nyúltam a zsebembe, és elővettem A Lemezt.

Rissa szeme elkerekedett, hangos koppanással ejtette vissza bögréjét az asztalra,

amiből ki is loccsant a kávé, de nem érdekelte, kikapta a kezemből a CD-t.

- Ez az, amire gondolok? – kérdezte rekedten. Végre azt a csillogást láttam a

tekintetén, amit azóta akartam, hogy beléptem ide.

- Még kell finomítani rajta, de ez már a végleges verzió – bólintottam, mire

felugrott, és egy, a bejárati ajtóra felakasztott táskából kirántotta a laptopját,

menet közben bekapcsolta, és a szupermini fürdőszobába lépve letette a klotyó

ülőkéjére.

- Mi a fenét művelsz? – vigyorogtam, nézve, ahogy beteszi a CD-t.

- Meghallgatom, de nem akarok mindenkit felébreszteni. Na, gyere be, vagy

maradj kinn! – intett, mire felkaptam a bögrém, és bementem mellé a fürdőbe.

Átlépve a guggoló Rissán, elértem a falat. A fejem súrolt egy halom száradó

bugyit és melltartót, amik három kifüggesztett zsinóron sorjáztak.

- Végül is mi lett a címe? – kérdezte Rissa idegesen kattintgatva ide-oda, hogy a

gépe reagáljon, és indítsa az első számot.

- Szerelemfoszlány – mondtam pont, mikor beindult a zeném.

Rissa elégedetten leült törökülésbe, és behunyta a szemét. Leguggoltam mellé,

és néztem, ahogy átszellemülten hallgatja a hangomat. A fejét finoman mozgatta

a ritmusra, a száját lazán tartotta, mintha csak arra várna, hogy velem együtt

énekelhessen. Néha nagyon akartam ezt, Rissát magam mellett, amint segít

dalszöveget írni, velem együtt dúdol vagy épp csak ott van a közelben. Persze

azok az idők már elmúltak.

Az a tincs, ami annyira zavart, még mindig belelógott az arcába, de ő most észre

sem vette, így én nyúltam oda, hogy eltűrjem. Megrezzent, és kinyitotta a

szemét, de csak egy pillanatig tűnt zavartnak, azután rögtön rám mosolygott.

- Ez fantasztikus, Luca!

Vigyorogva leültem mellé, és tovább néztem, ahogy beleéli magát. Rájöttem,

hogy ezért az élményért érte meg a sok álmatlan éjszaka meg dühöngés, amikor

valami nem úgy jött össze, ahogy én akartam. Rissa arcáról tisztán le lehetett

olvasni az őszinte elragadtatást, bár ez annyira nem is csodálkozni való. Mi

másért ücsörögtem volna egy apró fürdőszoba padlóján a hajnali órákban?

Rissával valahogy olyan volt, mint régen, még azelőtt, hogy megnyertük az

iskolai versenyt, bármennyire is megváltozott minden, ez közöttünk nem. Ő az,

aki mindig is szerette, és megértette a zenémet, ezért kellett, hogy ő legyen az

első, aki meghallgatja a lemezt, még az sem érdekelt, hogy ezzel elvileg

megszegtem a szerződést, amiért pedig egész életemben gürcöltem. Simán

megérte.

- Hallgassuk meg még egyszer! – lelkesedett, ahogy lement mind a tizenkét

szám. – El akarom dönteni, melyik a kedvencem. A hatosban Cenzó is énekelt,

ugye?

- Csak a háttérben – legyintettem, remélve, hogy sem róla, sem Florról nem kell

beszélnünk.

- Tényleg, Savanna még mindig azzal a rapperrel jár? – Na, tessék, mintha nem

csak azért nyomulna vele, hogy felénk lopja tőle az érdeklődést.

- Ja, még mindig.

- És Ethan?

- Ő meg vagy harminc csajjal – vontam vállat. – Cenzo és én épp senkivel, ha

erre is kíváncsi vagy.

Ezt azért löktem oda, hogy lássam kíváncsi-e. Hezitált, mielőtt válaszolt volna.

- Ez érthető, keményen dolgoztok, nincs időtök ismerkedni.

- Valahogy úgy – mondtam, és nem vettem le a szemem az arcáról. Zavartnak

tűnt, mint mindig azóta, hogy megtudtuk, összejött Nicóval.

Pedig még balhé sem volt, Cenzo úgy tett, mintha rendben lenne, nekem meg

nagyjából rendben is volt. Mármint egyelőre. Ki gondolta volna, hogy így

összenőnek? De legalább alsógatya nem lóg egyik szárítókötélen sem.

- Mit csinálsz ma? Mert én ráérek egész délelőtt, elmehetnénk reggelizni, utána

meg lóghatnánk együtt egy kicsit. – Ez kijött, mielőtt végiggondoltam volna.

Rissa az ajkába harapott.

- Igazából más dolgom van, de talán...

- A bátyámmal randizol vagy mi? – vágtam közbe.

- Zárthelyit írok holnap, arra kellene tanulnom – mondta nekem nyugodtan. – De

ha érdekel, Nico...

- Nem érdekel! – Összeszorította a száját, én meg rájöttem, hogy úgy

viselkedem, mint egy komplett seggfej. – Riss, én...

Akármit is akartam mondani, félbeszakított a nyíló ajtó és a bátyám látványa,

aki a ruházatából ítélve itt töltötte az éjszakát. Hirtelen Rissa összekuszált haja

már nem is tűnt annyira szexinek, az ottlétem a fürdőszoba padlóján totál égéssé

vált, de legjobban Rissa aggódó hangja vette el a kedvem.

- Ugye nem voltunk túl hangosak? A zenére ébredtél fel? – Azzal becsukta a

laptopot elhallgattatva a zenémet.

*

„Hozzá menekülök, őt mindentől védem

Nem tudja, hogy néha csak ő tart engem épen

Hogy rá gondolok, ha gyötör a lázálom

Ölelő karja nekem zavartalan oltalom

Értelmet a létemnek csak ő ad, más senki

Ha átölelem, nevet, még csak nem is érti...”

- Saluce: És nem is érti...

Rissa

Luca betoppanása nagy meglepetés volt, még örültem is neki, amíg Nico fel nem

ébredt, és világossá nem vált, hogy ugyanolyan kellemetlen lesz a hangulat, mint

egy éve mindig, ha mindhárman, esetleg Cenzóval együtt négyen egy helyen

tartózkodunk. Nyilvánvaló, hogy én vagyok a katalizátor, és emiatt utáltam

magam. Ha egy éve tartom magam az elhatározásomhoz, és egy Manginit sem

engedek túl mélyre az életembe... De Nico nem volt csak egy Mangini, mármint

persze, hogy az volt, de ő mindig is sokkal, sokkal többet jelentett nekem. Talán

akkor még képes lettem volna távol maradni tőle, viszont most már nem.

Nico mellettem volt anya betegségének nehéz szakaszainál, amíg az NHL

tünetmentessé nem vált, amikor ingerült, letargikus vagy kétségbeesett voltam

nem vette magára a hangulataimat, még akkor sem hagyott ott, ha elküldtem a

francba. Az ő csókjába és ölelésébe akármilyen nyálasan hangzik is ez, mindig

tudtam menekülni. Igazán szerettük egymást, és mostanra úgy voltam vele, hogy

ezt nem cserélném el semmire, még a Mangini srácok közötti tökéletes békére

sem.

De ez persze nem jelenti azt, hogy nem is próbálkoztam összehozni.

- Van itt a közelben egy jó kis hely, ahol isteni a palacsinta – mondtam Lucának,

miután kijöttünk a fürdőszobából. Kerültem Nico tekintetét, mert látszott rajta,

hogy nem tetszik neki, hogy Lucával voltam, de nem is védekeztem semmivel,

ugyanis egyszerűen zenét hallgattunk. Azt csak szabad, nem? Viszont, ha leállok

ezen vitatkozni vele, akkor még kényelmetlenebb lett volna a helyzet, mint

eleve.

- Nem vagyok éhes – felelte Luca, mintha nem is ő lett volna, aki a közös

reggelit javasolta.

- És ha csinálnék rántottát? – kérdeztem, majd mivel láttam, hogy nemet

mondana, gyorsan hozzátettem. – Nem mehetsz el anélkül, hogy ne ennél velünk

valamit! – És legalább egy kicsit megerőltetnéd magad, és szóba állnál a

bátyáddal! Kelletlenül bólintott, mire elmosolyodtam. – Akkor dumáljatok egy

kicsit, addig is felöltözöm!

Azzal otthagytam őket, és bevetettem magam a szobámba. Nico előző esti

cuccainak és az összegyűrt ágyneműnek a látványa boldogsággal töltött el.

Imádtam az ilyen éjszakákat, és az utána következő reggeleket. Elnyúltam az

ágyamon, és azon tűnődtem, miért is ilyen imádnivaló Nico. Annyira

belezsongtam, hogy a bátyáim már egyetlen rossz szót sem mernek szólni rá.

Bár az is érdekes volt, ahogy a kapcsolatunkat fogadták. Amikor hazaértek az

ünneplésből, és ott találták Nicót a húguk száján, csak bámultak.

- Ez meg mi? – kérdezte Storm.

Épp elég eufórikus hangulatba kerültem ahhoz, hogy ne aggódjak Nico testi

épsége miatt, így csak kiböktem az igazat.

- Szeretem őt! Összejöttünk!

Nico rám bámult (később elmondta, hogy azért, mert diadalt hallott ki a

hangomból, és ez meglepte), majd bólintott.

- Úgy van, ahogy mondja.

- Király! – döntötte el Tony, és elment a dolgára. Storm utána bámult, majd

biccentett.

- Oké, de csak ésszel!

Még Bradley és Dylan is bedugta a fejét, hogy megbámuljanak, aztán kettesben

hagytak Nicóval. Jóval sötétedés után, egy sráccal a hálószobámban! Ez

hihetetlennek tűnt, ahogy azóta is az. Sosem gondoltam volna, hogy a megfelelő

sráccal járni ilyen is lehet.

Belevigyorogtam a párnába, amin érződött Nico arcszeszének illata.

- Még fel sem öltöztél? – Felkaptam a fejem, és az épp belépő pasimra

villantottam egy mosolyt.

- Most lebuktam, mi? – Rajta nyoma sem volt a jókedvnek.

- Miért bujkálsz itt? – kérdezte komolyan.

- Mert gondoltam, hátha kibékültök nélkülem – magyaráztam halkan, miközben

felültem. – Utálom, hogy ilyen ellenségesek vagytok egymással miattam.

- Talán mondhattad volna neki, hogy amíg ti a fürdőszobában buliztok, én itt

alszom a szobában! – vágta rá mogorván.

Hitetlenkedve pislogtam.

- Csak zenét hallgattunk, és nem akartalak felébreszteni titeket! Féltékeny vagy,

vagy mi? – suttogtam.

- Igen! – Elnevettem magam.

- Oké, de ettől még nem kell bunkónak lenni vele.

Láttam rajta, hogy olyat mondtam, amit nem kellett volna, sőt, talán a nevetéssel

is túl messzire mentem. Mi a fene van vele?

- Ha akarod, akkor akár el is mehetek, hogy kettesben maradhassatok – ajánlotta

olyan köznapi hangon, ami szabályosan fájt.

- Most meg mi bajod? – értetlenkedtem.

- Semmi! Csak megadom neked a lehetőséget, hogy őt válaszd. – Eltátottam a

szám. – Ne aggódj, még biztos nem késő! – Azzal kiment a szobából.

Ennyit a jó reggelről. Nem tudtam elhinni, hogy képes azt gondolni, érzéseim

vannak Luca iránt. Hiszen az utóbbi időben teljesen eltávolodtunk egymástól,

már semmi nem ugyanaz, mint volt, és soha nem is lesz! Nico ebbe hogy a

fenébe tud valami romantikusat képzelni?

Úgy döntöttem, hanyagolom a tervemet, gyorsan felöltöztem, és kimentem

megnézni, hogy megfojtották-e egymást. Nem, bár a hangulat nem volt topon,

Luca csak ücsörgött, míg Nico gombát és hagymát aprított. Láttam, hogy egy

tálba már minimum egy tucat tojást felvert. Többek közt ezt is imádtam benne,

más pasik, mint a tesóm is, csak nézik, ahogy a nők ügyködnek a konyhában,

míg Nico simán megerőlteti magát, és meglep ilyesmivel. Nem egyszer kaptam

már ágyba is a reggelit tőle.

- Azt hittem, báli ruhában bukkansz majd elő – villantott rám egy félmosolyt

Luca, jelezve, hogy neki is feltűnt a késlekedésem. Vállat vontam.

- Azért akkora híresség még nem vagy! – A mellkasára szorította a kezét, mintha

halálos sebet kapott volna.

- Sokan nem ezt mondanák – jegyezte meg kaján hangon. Hah, mintha nem

tudnánk, mennyi csaj rajong érte, Sage mesélt történeteket. Nem akartam most

ebbe belemenni.

- Megtarthatom a CD-t? – kérdeztem inkább. – Mikor jön ki hivatalosan?

Elbeszélgettünk, miközben Nico csinálta a reggelit. Egyszer sem szólalt meg, és

mivel ő így, hát én sem vettem tudomást róla. Megreggeliztünk, közben egy

csomó mindent megtudtam arról, milyen is most Luca élete, és nagyon örültem

neki, mert ahogy mesélt róla, sütött a képéről az elégedettség. Megkapta, amit

mindig is akart, és bár igyekezett nem mutatni, nem értette, mi hogyan vagyunk

képesek egyetemre járni és kicsi lakásban lakni, ahol négy ember nem is tud egy

asztalhoz ülni. Csak mosolyogtam, de nem álltam le magyarázni, hogy nekem

most ez a normális.

Kicsivel később Lori is felébredt, és valahogy kiderült, hogy egy albumba

gyűjtöttük a Saluce összes megjelent sajtóját, ezért Luca azzal az ígérettel

távozott, hogy Lori meg én kapjuk az első fanpólókat, a nagykoncertre első

sorba szóló jegyünk lesz, sőt hivatalosak vagyunk az összes színpad mögötti

bulira is.

- Mibe, hogy most hónapokig nem látjuk újra? – kérdeztem Lorit, miközben az

ablakon keresztül néztem, ahogy Luca beszáll egy taxiba. – Totál nem lesz ideje

ránk.

- Ne aggódj, elég behatóan ismerem a dobost! – mondta nevetve. – Szerintem

meg tudja szerezni nekünk a fanpólókat.

- Komolyan ismered? – tettettem egy valamirevaló fanlány izgatottságát. –

Annyira szerencsés vagy!

- Tudom – somolygott Lori, és visszavonult a szobájukba.

Nico a használt tányérokkal ügyködött. Mivel ő csinálta a reggelit, még a

féltékenykedős jelenet után is igazságtalannak éreztem hagyni, hogy ő

mosogasson. Odaléptem mellé, de nem mozdult, hogy odaengedjen a

mosogatóhoz.

- Majd én megcsinálom – mondtam végül tömören, és odahajolva megnyitottam

a meleg vizet. Nico arrébb lépett, és feltűnően engem kezdett bámulni, de nem

törődtem vele, mosogatószert öntöttem a szivacsra, és kicsit felhabosítottam.

- Érzel valamit Luca iránt? – A szivacs toccsanó hang kíséretében zuhant a

mosogató aljára, ahogy dühösen Nico felé fordultam.

- Igen! – Láttam, hogy totál ledöbben ettől, így folytattam. – Nagyon sajnálom,

amiért ilyen fafejű bátyja van!

Lefegyverzően elmosolyodott, de most nem akartam magam megadni, amikor

odalépett elém, a kezem a mellkasára téve állítottam meg. Meglepetten lenézett

a tenyeremre, ami habos-nedves nyomot hagyott a pólóján, és elnevette magát.

- Illene bocsánatot kérnem, amiért ilyen fafejű vagyok? – kérdezte.

- Nem, inkább azért, mert nem bízol bennem. Mit gondoltál, mit csinálok

Lucával a fürdőben?

- Nem gondoltam semmit. Csak beleképzeltem magam a helyébe, és tudod, hogy

mi csináltunk ezt-azt tegnap abban a fürdőszobában – védekezett, de nem a

legjobb módszerrel.

- Olyasmit csak veled csinálok!

- Ami már eleve meglepő, Rissa! Bízom benned, amikor engem választottál az...

- Akkor elmondom úgy, hogy megértsd! – vágtam közbe. – Én nem

választottalak téged! Csak vártam, hogy végre vegyél észre és te válassz engem!

Még csak nem is kezdtem volna járni Lucával, ha tudom, hogy az téged zavar!

- Tényleg? – kérdezte végiggondolva.

- Tényleg – ismertem el. – Fogalmad sincs, hogy éreztem magam, amikor utáltál

Cenzo miatt, és az még ezelőtt volt – mutattam rá, majd magamra. – Minden

előtted volt, mikor hiszed már el? Azt ígérted, nem fog érdekelni, mit szólnak a

testvéreid! Erre meg gyanúsítgatsz, és azt mondod, lemondanál rólam...

Igazságtalan, hogy én sokkal jobban szeretlek, mint amennyire te szeretsz

engem!

- Ez nem igaz – vetette ellen halkan. – Rohadt nehéz volna, de boldogabb lennél

Lu... valaki mással, akkor elengednélek.

- Hát én meg kinyírnám a csajt, akivel boldogabb akarnál lenni! Az meg rohadt

könnyű volna!

- Nincs senki más – vont vállat.

- Ajánlom is, hogy ne legyen!

Nico nevetett, majd átölelt, amit hagytam, mert végül is megértette azt hiszem.

Mikor elengedett, fogott egy száraz konyharuhát, és mellém lépett. Minden

további szó nélkül fejeztük be a mosogatást.

Vége

Megjegyzésem: szóval ezzel tényleg vége! Nagyon szépen köszönöm, hogy itt

voltatok, olvastátok és véleményeztétek a sztorit! Rengetegszer adott löketet,

hogy tudtam, várjátok a folytatást, imádtam, amikor előálltatok az

elméleteitekkel és még az is jó volt, ha leírtátok, amikor valami nem tetszett,

mindezekért nagyon hálás vagyok. Egyszerűen köszönöm, hogy vagytok!

Nagyon örülnék, ha leírnátok mit szeretettek a legjobban, és mit utáltatok a

sztoriban, kíváncsi lennék rá, cserébe pedig lebombázlak Benneteket némi

infóval.

Tehát többen kérdeztétek, mi lesz a következő történet, amire a válaszom, hogy

valami paranormális/fantasys dolog, a címét még nem tudom, és azt sem nagyon

szeretném elárulni, hogy mi lesz benne, de ilyen rejtélyes és akciódúsabb

sztorira gondoltam. A főszereplő beleszeret valami lénybe, akivel

tiltott/lehetetlen a kapcsolata, és emiatt szenvednek végig 3-4-5-6 kötetnyi

drámát, na ilyesmit nem szeretnék (bár tudom, az alap megért már jó sokféle

véget, és volt köztük emlékezetes is), inkább olyasmit hoznék, ami még nem

volt, vagy ha volt is, hát másféle lesz, mint azok. Hát, ezt most jól megmondtam,

de majd meglátjátok, hogy gondoltam. Megpróbálom még ebben az évben

elkezdeni.

A másik dolog, amit mondani szeretnék, hogy azért is haladtam olyan lassan

ezzel a sztorival, mert közben megírtam egy kéziratot (ami szintén

természetfelettis), amivel szeretnék indulni pályázaton is, és talán még

felkeresni vele kiadókat, ehhez örömmel fogadom a szurkolást meg a pozitív

energiákat, előre is köszi minden ilyesmiért.

Ha végigolvastátok ezt a sok szöveget, akkor már csak a búcsúdal van vissza,

ami már címében is annyira passzol a sztorihoz, hogy sajnálom, amiért nem

használhattam fel, viszont elköszönésként most megteszi.

Búcsúszám

Hamarosan jövök az új sztorival, addig is minden jót és köszönök mindent!