Alan O'Connor Siró fém.pdf

8/9/2019 Alan O'Connor Siró fém.pdf

http://slidepdf.com/reader/full/alan-oconnor-siro-fempdf 1/108



Alan O'Connor

Síró fém



PRO PRIMO

Álmodó kövek

1.

MONDTAM, HOGY HÚZD LE A FEJED – Csettintett feddn a hunyt szem, pocakos férfi. Amegszólított – széles vállú, nyúlánk ifjú – összepréselt ajkakkal törölte le a homlokáról a vért. Ökölbe szorítottkézzel egyenesedett fel; ekkor látszott igazán, milyen termetesre szabták az istenek. A füstös kép , pohos mester fél szemét kinyitva tanítványára sandított, majd rosszallón vonta fel szemöldökét. – Jobb, ha visszaülsz. – Ez nem tanács volt. Az szül, nagybajszú férfi leeresztette az ölében tartott asziszhosszúkobzot, és feljebb tolta homlokán malomkeréknyi karimájú kalapját. – Nem a te városod, nem a teverekedésed.

A fiú lesöpörte asztalukról a szétcsattant korsó agyagcserepeit. Keskeny ajka dacosan legörbült.Egyetlen szó nélkül támasztotta combjára a tizenkét húrú ilanori lantot. – Vedd fel a ritmust – utasította az aszisz mesterdalnok. Az ivót betölt hangzavarral mit sem tör dvehátravetette felöltként viselt, harsány mintázatú takaróját, és játszani kezdett. Tömpe, gyászkeretes körm ujjaikönnyed táncot jártak a koboz nyakán. A dallam er teljes volt, olyan karcos felhangokkal, melyeket a hollóhajútanítvány ki sem nézett egy egyszer kobozból. Ez azonban nem a hit ideje volt: egy szempillantás alatt felvette

mestere lüktet vezérszólamát. Behunyt szemmel, acélhúrokon vibráló ujjakkal, egyetlen gondolat nélkül simulta dallamhoz, és fokozatosan, szinte észrevétlenül tovább gyorsult. Most.

A márványos mintájú ilanori lant dallama utolérte a koboz ritmusát. A tanítvány csúszó-perg gorvikihetes szólamokkal övezte az aszisz dallamot, s körötte csapongva már-már elébe vágott…Amíg el nem hibázta.

A falon szétcsattanó második korsó félig tele volt: a tanítvány arcába savanyú szagú lre freccsent. Afiú türelmetlenül a húrokra tenyerelt. Különös metszés, sötét szemeiben a felingerelt ragadozók dühe villant. – Nos? – a mesterdalnok ezúttal szemét sem nyitotta ki. – Ez nem egy hangterem… a rajongókról nem is beszélve. – a tanítvány dzsenn uralkodóportrékat idéz vonásaitharag torzította el. A mester dús bajszával babrált, ami nála annyit jelentett: fütyül a másik kifogásaira. – Kell-e a hívnek templom, ha meg akarja szólítani istenét? Egy valódi dalnok ott játszik, ahol akar, fiam: bárhol megteremti magának az erre alkalmas helyet. Ez a füstös, zsúfolt ivó éppúgy a tiéd, mint az egek

végtelenje, ha csak a nyolc húrra figyelsz. Általuk uralod az ezerfej, ezerszájú tömeget… a csatamezkr l és ai hálószobákról nem is beszélve. – A pocakos aszisz elvigyorodott, kivillantva egészséges, fehér fogait. BramBoreillo, Abaszisz koszorús mesterdalnoka egykor a legirigyeltebb szívtipró volt a Quiron-tenger mellékéri.Zömök termetével és füstös brével nem számított férfiszépségnek, hírneve azonban messze eltte járt. A férfiak a helyébe, a nk az ágyába kívánkoztak. Haszontalan emlékek, kedves kacatok … A mesterdalnok mélázva pödörgette dús bajszát. Az alacsony mennyezet, zsúfolt kocsmában dühödt bdülés harsant. Tucatnyi torokból böffent válaszul a röhej. A tanítvány a fogát csikorgatta. – A bugrisok megtörik a csendet – folytatta a mester. – Képesnek kell lenned arra, hogy ebb l a káoszból is harmóniát hozz létre. Bármilyen hangot játszhatsz, akár egy egész kocsmával szemben, ha elég eltökélt vagy. Mit gondolsz, miért itt, miért most gyakorolunk? Aharmónia megteremtése mindig több er t követel, mint együtt tombolni a zrzavarral. De ha nem tudodmegteremteni a bels csendet, sosem leszel mester.

Az ivóban ekkor már csak k ültek. A határvidéki kisváros, Daroveen férfinépe – mindazok, akiket

sorsuk a Birkapásztorhoz címzett kocsmába vetett ezen a forró délutánon – nyakát behúzva oldalgott az ajtó felé.



Nem maradt más, csak tucatnyi mocskos arcú, sunyi tekintet alak, akik káromkodva próbáltak legyrni egytarkopasz, borotvált arcú törpét.

Hasztalan.Az asztaloknál alig magasabb, csupa izom fickó mély, vadállati hangon üvöltött. A söntésnek vetve

hátát, mindkét kezében egy-egy széklábat forgatva eszeveszett dobszólót vert a közelebb merészkedk térdén-homlokán. Olykor felhördült, zsigerekbl dübörg, embertelenül mély hangon, akár a zsákmányukat félt

nagymacskák. Amikor egy pillanatra leveghöz jutott, megtorpant és felnézett. A halálmegvet bátorság és ahiggadt, számító tekintet, mellyel végigmérte támadóit, gladiátorra – de legalábbis kalandozóra – vallott.A söntésnek szorított törpét tucatnyi zsíros hajú, mocskos ruhájú férfi kerülgette a hiénák óvatosságával. Számítógyilkos voltukról szegekkel kivert bunkók és vérrozsdás pengéj kések árulkodtak. A széklábakkal védekeztörpe egyedül volt… és mind hátrébb szorult az ütések záporában. – Mawtoooor! – üvöltötte.

A támadók felröhögtek: istenéhez kiált a nyomorult! Szkítették a kört. Puszta tömegük már-már legyrte a magányos harcost, mikor a legközelebbi ablakkeretet sziklányi, szrös test szakította be: Mawtor megérkezett. – Hatásos – dünnyögte Boreillo, aztán idegesen nyelt egyet: a berobbanó ablakkeretben újabb, rongyokba burkolózó, görnyedt alak bukkant fel. A ragyaverte arcú, púpos mintha a torkát köszörülte volna. A foghíjasajkak érthetetlen, torokhangú szavakat sziszegtek. Még egy boszorkánymester is? A dalnok ezt már nem vettefélvállról: hátát a falnak vetve maga is az ajtó felé araszolt.

A Mawtornak nevezett ekkor már ezerkarmú, ezeragyarú viharként tombolt az ivó közepén. Letépte azeleven húst az ínról, agyarai közt csont ropogott-hasadt. Hatalmas volt, de követhetetlen gyorsasággal mozgott;valódi mivoltát csak szaga árulta el.

Ork!Pyarron tudósai úgy okoskodnak, hogy az ember majomféle, gyáva állatoktól származik, amely

világéletében rettegte a farkasok fajtáját. Nincs ez másképp utódaikkal sem… amikor pedig egy véres pofávalacsargó ork az ember-fajzat fölé tornyosul, a zsigerekben sivalkodó majoms legels gondolata mindig ugyanaz:menekülni!

A mester már a fogadó udvarán járt, mire odabent felharsant az els rémült üvöltés. Tompa dübbenések,sivítás, lángok ropogása a kifelé robbanó, füstölg ablakkeretekben: az orkkal együtt érkez púpos gazember csakugyan boszorkánymester volt.

A tanítvány megtorpant a küszöbön, hosszú hollóhaját arcába vágta a huzat. Amikor visszafordulsz egyúton, az olyan, akárha új ösvényen indulnál el: sosem folytathatod a régit. Az ifjú nem ismerte ezt az ilanori

mondást; az ösztönére hallgatott, mikor megperdült a sarkán. Nagyorrú, hegyes bajszú alak emelkedett fel a kárment mögül odabent. A mennyezetr l lángolódeszkák záporoztak, a kocsma három sarka okádta már a füstöt, a nagyorrú mégsem mozdult… és mikor atomboló ork hátat fordított neki, felcsörlzött, nehéz számszeríjat kapott fel a pult mögül.

Szemfényveszt gyorsasággal emelte az arcához a páncéltör fegyvert. Egy pillanat volt a célzás aszéles tarkóra; már csak egy következ pillanat hiányzott, hogy megfeszüljön az ujj a kioldószegen… az a pillanat, ami sohasem jött el.

Fém villant a füstön át: keskeny pengéj, erioni dobótr szegezte a gazfickó orrát a fegyver tusához. Ahollóhajú tanítvány dühösen vágta be maga mögött a fogadó ajtaját. A bentr l harsanó, hátborzongató férfisikolyhallatán torz mosoly suhant át éles vonásain.

Sianis Ramraquo világéletében rühellte az orvlövészeket.

2.

AZ ÉSZAKI SZÖVETSÉG embernépei sokat köszönhetnek az Ötödkor leghatalmasabb birodalmának,a tizenhét évezreden át virágzó Kyriának.

Az si császárság hagyta örökül az Unióra a napok és órák neveit csakúgy, mint az acsarkodó, korcsutódot, Toront. A csaknem húszezer évig létezett óriás birodalom masszív templomokat, lélegzetelállítóan kecses palotákat, sötét rítusokat és eónokon átível tudományt örökített Északfölde gyorsan tanuló embernépeire.És romokat. Romokat számolatlanul.

Eren nyugati határvidékén, Daroveentl kétórányi járásra, egy folyó elhagyatott szigetén söregsziklafalak dacoltak az idvel. Sáncuk mögött Quiphann halott városának Sogron-temploma omladozott. Aharcra, melyben a város és toronyforma épület meghatározó szerepet játszott, csak homályos legendák emlékeztettek: Kyria isteneinek máig példátlan összecsapása óta jó háromezer esztend telt el.

A Godorai Függkertben testet öltött halhatatlanok küzdelme a Tharr – Sogron – Morgena triumvirátus

gyzelmét hozta. A Háromfej Toron f istenévé magasztosult, két társa azonban hiába számított hálájára. Azkobra megtrt vetélytárssá alacsonyodott, az Árnyékúrn templomait pedig feldúlták, híveit módszeresen



kiirtották a szörnyisten papjai. Szentségei elpusztultak vagy elvesztek, rítusait kultuszával együtt nyelte el afeledés pora…

Csaknem véglegesen.

3.

AZTÁN MIT VÁRNAK attú' a bzhött kúttú'? – Az öreg révész lehajtott fejjel motyogott. – Mindenik csak megy, vakon és bolondú', mintha az örök életet szagóná’ benne…

Öten várakoztak az Alsórévnél. Sianis és pocakos mestere az utolsókat igazította a széles dereglyerögzítszíjain, harmadik társuk – er s csontú, dús szemöldök suhanc – a vén csónakost fürkészte.Valamennyien szélirányban álltak, hogy ne érezzék az aggastyán pállott verejtékszagát. – … aztán meg jönnek vissza, fennakadt szemekkel – folytatta a vízbe sercintve amaz. – Ostobaságokatsuttognak, mintha értenék.

Az utazók összenéztek. – Biztos vagy benne, hogy van értelme felkeresni a Révület Kútját? – fordult Boreillóhoz a suhanc. Durváncserzett brruháján, széles állán óvó jelek feketélltek, avarszín varkocsaiba tollakat f zött. Fejjel alacsonyabbvolt a hollóhajú tanítványnál, de széles vállai még zömökebbnek mutatták. Lassan, er lködve beszélte a közösnyelvet, dallamos, énekl kiejtése, lüktet beszédtempója ilanori születést sejtetett. A neve – Vairo, vagyis

Konok – nem férfinév volt, noha ebben a korban Ilanor fiai rendszerint már megküzdenek férfinevükért. Asámántanítványok útja azonban mindig hosszabb… különösen, ha elveszítik mesterüket. – Azt mondják, a kút álmokat bocsát a kérdezkre. Igazálmokat. – Az aszisz mesterdalnok kalapját leemelveritkuló hajába túrt. – Igazálmokat? – Sianis kicsavarta a gyolcsot, és letörölte az ivóban szerzett sérülés száradó vérnyomait. – Jövlátó, tévedhetetlen látomásokat. Potom egy aranyért. – A dalnok bizonytalanul gyrögette kalapjaszegélyét. – Csalásnak hangzik – húzta el a száját Sianis. – Ez az egyetlen szerencsénk. És a kutat rz papok szerencséje. – Hogyhogy? – Daroveen Eren nyugati határvárosa. Istenek háta mögötti porfészek volt a maga mocsarával és bozótos-romosszigetével, egész a legutóbbi idkig. A daroveeniek persze mindig is tudták, hogy egy régi templomféleomladozik a mocsárban. Suttogtak a városról is, a toronytemplomon túl, mely évezredek óta alussza id tlen

álmát a szigeten… de jó okkal kerülték. Saját brükön tapasztalták, hogy a halál lakik ott. Persze mindig akadtak egyesek – az aszisz megvakarta tekintélyes pocakját – akiket a mohóság kincsásásra csábított. Ok mindenmegfontolás ellenére odamerészkedtek… – És? – Egy sem tért vissza – sandított a dalnok a távoli mocsár felé. – Akkor mit keresnek ott a papok? – Beszélik, hogy két éve valami habókos evezett át a szigetre. Az istenek a kegyükbe fogadták: nem csak, hogyép brrel tért meg, de társakat is toborzott. Utóbb kiderült, hogy Noirt, az Almok Úrn jét szolgálja.Jövendölésekr l és igazálmokról prédikált, melyeket a romok között, egy si kút tövében látott. – Honnan kerülnek el mindig az effélék? – csóválta fejét Sianis. – Ha felüti a fejét egy ilyen prófétaféle, tucatnyian bukkannak fel a fajtájából, mint a gombák es után. Ahabókos is féltucatnyi hasonsz hittársát csábította magával a toronytemplom szigetére. – Túlélték k is?

– De még mennyire. A daroveeniek pedig kelletlenül vették tudomásul, hogy városuktól alig néhány órányira, amocsár mélyén újabb Noir-zarándokhely született. Az álompapok jósolni kezdtek az arra merészkedknek… és jóslataik mindig beváltak. A daroveeni kelletlenségbl így lett elégedettség: a templomrom kútjához járulótömegek jócskán fellendítették a kis porfészek forgalmát. – Az ilyen próféták nem hosszú életek. Elég egyetlen tévedés… – Ezek nem tévednek. A zarándokok meg csak jönnek, jönnek számolatlanul. Az igazságot keresik, jöv jüketfürkészik a Kút pokolsötétjében. – És? – ismételte meg Sianis gunyorosan. – Senki nem távozik válasz nélkül. A jóslatok néha értelmezhetetlenek persze… és ami még furcsább: a válaszértfohászkodók gyakorta mormolnak hosszú, idegen nyelv verseket. – Valaki jön – vágott, közbe a borotvaéles hallású suhanc. Mindhárman a part felé fordultak. Féloldalasan,leeresztett súlyponttal, ugrásra készen. Kalandozó rutin.

Hárman közeledtek a daroveeni úton. Testtartásuk, egymást lopva fürkész tekintetük és a gondosan

tartott kétlépésnyi távolság elárulta: legfeljebb pár órája ismerik egymást. Zarándokok?



Egy vékonydongájú, sápadt, cifra ruhás ficsúr és egy csinos, ruganyos test, fiatal barna lány. Els pillantásra lehettek volna akár szerelmesek is… ám a szórakozott tekintet, mellyel a férfi a lányt végigmérte, aficsúr gondosan ápolt, messzir l illatozó haja, festékkel vastagon kihúzott szeme és a csuklóin-bokáin zörg karperecek láttán Sianisban felmerült a gyanú, hogy a piperk cöt aligha érdekli komolyan a n. A halkan beszélget páros mögött zött tekintet, koromfekete zarándokcsuhát visel fiatalember botorkált. A gyanakvónvizslató zarándokféle arcára mély ráncokat vésett a fáradtság és a nélkülözés.

Az érkezk kurtán üdvözölték a csoportot, és szó nélkül leszurkolták a borsos viteldíjat. Sianis a szemesarkából méregette a vándorokat. A szigetre tartanak, valamennyien. A ficsúr kereskedfélének látszott, a lány a papnövendékek hagyományos fehér gyolcsruháját viselte. Az Alomúrn leend papn je?

A révész esetlen mozdulatokkal eloldotta a kompot és lomhán matatott a tolórúddal. Sianis a fejétcsóválta. Ennyire vén volna… vagy egy élet is kevés volt, hogy megtanuljon csáklyázni, a fenébe is?

A lusta, vén folyó megbocsátón locsogott. A formás, áhítatosan csillogó szem leány a dereglye orrábanállt. Válla felett a ficsúrra tekintett, szélfútta haja fátyolként keretezte vonásait. – Azt hallani, a sziget papjai a leghomályosabb álmokat is megfejtik. Beszélik azt is, hogy a visszatér k némelyike… elfeledett nyelveken szólal meg. – Az si Kyria nyelvén – bólintott szórakozottan a ficsúr.

Az si Kyria.A dereglye felett megfeszült a csend. A mesterdalnok a fejét csóválta, az ilanori vadóc nyugtalanul

babrált a hajába font tollakkal, a leány elkerekedett szemekkel, néma ó-t formázó szájjal meredt a piperk cre. Az

éber nomád figyelmét nem kerülte el, hogy még a révész kezében is megcsúszott a csáklya. Kyria egészvilágkorszakon át, tizenhét évezreden keresztül létezett. Háromezer esztendeje immár, hogy fel rölte a konok id, árnya azonban tovább kísértett a kontinens hétköznapjaiban… és korcs utódját, Toront sem tegnap ótarettegték már a hetedkori Észak népei. ? – Kötve hiszem – a pocakos dalnok rosszallón fújta ki a leveg t – hogya pyarroni istenvilág álomúrn je egy idegen, elfeledett nép nyelvén jövendöl. – Akik hallották, esküsznek rá, hogy a zarándokok kyr szavakat suttognak a Révület Kútjánál. Talán a kyr városmiatt, ami a sziget déli végében romladozik. – Mesebeszéd – dünnyögte Sianis. – Lidorien, a félelf énekes háromszor is járt az si Quiphann utcáin. Els visszatérésekor megváltozott: keskenyónixutakról dalolt, melyek sötét szépséggel tündökölnek a városra boruló örök alkonyatban. Megénekelte amárványívekkel szegett égboltú, fekete pillérekkel övezett tereket, ahol embereltti lények kúpos fej, elevennek látszó szobrai magasodnak. Bélletes kapukról és vésett erkélyekr l dalolt; kristálylapos ablakteraszokról és… – Nem lehetne gyorsabban, révész? – vágott közbe a zarándokcsuhás, elcsigázottnak látszó idegen. Amikor

megszólalt, szokatlan hvösség borzongatta végig a dereglye utasait. Hangja akár a távolban nyíló kriptaajtók.Penészszagú, fekete köpönyege meg sem lebbent a folyó felett fúvó szélben. Felé kapták a fejüket, de egyikük sem állta a mélyen árkolt, véreres szemek pillantását. – Hol él ez az énekes? – kérdezte Sianis. – Már sehol. – A mesterdalnok ajka megrándult, szemébe szokatlan, fájdalmas kifejezés költözött. – Negyedszer is felkereste az álmodó várost… és sosem tért vissza.A révész ismét megragadta a csáklyát, mikor újabb kiáltás csattant a dombtetn. – Ne merészelj nélkülünk indulni, vénember!

Sianis bosszúsan fordult hátra… és elkerekedett szemekkel hátrált egy lépést. Karót nyelt tartású, vörösköpönyeges páros közeledett az alsórévi úton. Lángszín köpenyük mintái hivalkodón hirdették visel jük rangját. – Tzvarázslók. – Boreillo a vízbe sercintett. – Ordan városából – pontosított a köpenyek szegélyére rótt rúnák láttán.

A kalandozók elképedten meredtek egymásra.

– Mit keresnek itt, a világ túlsó végén? – suttogta Sianis.A két tzvarázslónak természetfelettien éles hallása lehetett, vagy hozzászokhattak az effélekérdésekhez, mert a dereglyére lépve így feleltek: – A várost Morgenának ajánlották az Ötödkorban, de a templom Sogroné lesz! Mindörökké. Az idsebbzmágus elnézett a révész feje felett aki ügyetlenül tartotta markát a viteldíjért. A fiatalabbik – szépszem, kissékegyetlen tekintet ordani – olyan pillantást lövellt felé, hogy jobbnak látta visszakotródni a csáklyához. Remélem, ezzel vége a kellemetlen meglepetéseknek , gondolta Sianis.Kalandozóként tudhatta volna: hiába reménykedik.

4.

A TROQUOL – ahogy az ifjabb népek nevezték, a Kövecses – a folyók örök békéjével ringatta adereglyét, az ifjúsámán mégis öklendezett: a vén révész ázottpatkány-szaga feküdte meg a gyomrát. Az



aggastyán olyan ügyetlenül dolgozott a csáklyával, hogy Sianis és Vairo össze-összenézett a háta mögött. Asodrás lomhán vitte ket a romváros távoli szigete felé. A csendet ismét a leány törte meg: – Azt beszélik, múlttélen a papok nagyon megváltoztak. Kelletlenül fogadják a zarándokokat, és nem szívesen magyaráznak nekik;ha tehetnék, talán meg is tagadnák az álomfejtést. Igaz ez?

Senki nem válaszolt, csak a zarándokcsuhás férfi ajka rándult különös, riasztó mosolyra. Egy villanásvolt mindössze, s csupán az örökéber nomádnak tnt fel.

A folyó felett a koraszi délután békéje susogott: túl szép volt ahhoz, hogy sokáig tartson. – Gyorsabban! így sosem érünk oda! – sziszegte az egyik tzvarázsló. A vénség úgy megrettent, hogy majd'elejtette a csáklyát…

…az istenek pedig felnevettek .Feketén szisszent a lég, kurta, recés hegy nyilak villantak az alkonyi fényben. Legtöbbjük eleven húst

ért: a dereglye kilenc utasa védtelen volt parti bozótosból rájuk zúduló acélzápor ellen. – Csapda! – ordította a mesterdalnok, és habozás nélkül a vízbe vetette magát. Tanítványa a durva deszkákrasimult. Néhány vessz végighasította a brét, de alig fakasztott vért. Sianis morgott, fojtott dühvel, akár valaminagyragadozó. Amikor felnézett, tekintete találkozott a szemben hasaló nomádéval. Ugyanaz volt a következ gondolatuk:

A lány!Akkorra megérkezett is: villámsújtotta farönk módjára, mereven zuhant közéjük. Nedvesen köhögött,

minden sípoló légvételével habos vért köpve fel.

Tüd lövés. Meg fog halni.Sianis lábára nehéz test omlott. A szeme sarkából felismerte a fekete köpönyeges zarándokot. A férfisem mozdult: a nyakából meredez féltucat nyílvessz szemernyi kétséget sem hagyott végzete fell. Sianis balján a vén révész kushadt le számtalan sebbl vérezve, korát meghazudtoló fürgeséggel.

A csapda tökéletes volt. Kitérésre és rejtzködésre nem adott esélyt, a bokrok mindkét partról köpték ahalált. Senki sem menekülhetett… az orvtámadók azonban nem számoltak a két ordanival.

Ordított a két vörös köpenyes, ahogy a torkán kifért. Bömbölésüktl megreszketett párás alkonyat. Azidsebb mágus szemeiben alkonyr t fény lobbant, tekintete ezer nap hevével söpört végig a jobb part bozótosán – nyomában elhamvadtak még a csontok is.

Szép arcú társa tíz tetovált ujját kimeresztve, eszelsként rikoltott. A tíz ujj mindegyike éhes,szemfájdítóan ragyogó lángkígyót fialt, melyek szisszenve villantak át a nyíllövésnyi távon. Fekete füst szállt fel,ahol a bozótba martak. Megtalálták összes célpontjukat, tévedhetetlenül.

Az emészt lángok közt sikolyok harsantak. A nyílzápor abbamaradt – nem maradt más, csak

lábdobogás, távolodó ordítások – és egy kerek, prüszköl fej a dereglye végében. – Sosem hittem volna, hogy egyszer örülni fogok két ilyen nyavalyásnak… – Boreillo szuszogva kecmergettvissza a fedélzetre. Az ordaniak nem néztek feléje, ahogy nem tör dtek az átfúrt tüdejü lánnyal és a halottzarándokkal sem. – Nem üldözzük ket? – dugta ki fejét a piperk c a zarándok vérmocskos teteme alól. Er ltetett hetykeségétmeghazudtolta remeg hangja és halotti sápadtsága. – Ekkora ostobaságot rég hallottam – húzta el a száját Sianis. A nomád nem felelt. Ölében a lány fejét ringatta,arca különös, sötét maszkká dermedt. – Olyan fiatal… olyan fiatal… – Nem tehetnél érte valamit? – kockáztatta meg Sianis. – Ifjúsámánként talán…

Vairo felszegte fejét, fekete szemében vészjósló fény villant; az értelmetlen halálnál csak a tehetetlenségfájt jobban, melyre az erioni ráébresztette. – Lehettem volna sámán – kezdte lassan. – De néhány hónappal ezeltt két kalandozó rontott az életembe.

Emlékszel, erioni? Akkor veszítettem el mesteremet. – Sianis tudta, hogy sosem nem fogja elfelejteni a pillantását. – Ilanor utolsó öregsámánja érted adta az életét! Emlékszel, erioni? – Bocsáss meg – hajtotta le a fejét Sianis. – Tudod, hogy nem fogok. – Vairo magához szorította a kín torzította arcot, és úgy hallgatta a szép arcú,ismeretlen lány fuldokló légzését, mintha ezzel megóvhatná az elkerülhetetlentl. – Azért keressük fel a Kutat, hogy új mestert kerítsünk neked. Egyet az utolsó szellemhívó vének közül.Emlékszel, ilanori? – vágott vissza tehetetlen dühében Sianis. – Ha a Kút tényleg Igazálmot ad, neked is segíthetmegtalálni a sámánmestereket. Ha léteznek még egyáltalán.

5.

PERENNEL DOMARRO, a ficsúr a dereglye közepére hengerítette a zarándok tetemét, és döbbentenkiáltott fel. A hosszú fekete csuha alól gyönyör , keskeny pengéj, másfélkezes kard koppant a nedves



deszkákra. A hosszú markolat mestermunka volt, a kardhüvelyen csuklyás nalakot formázó dombormcsillogott, mely a mellek felett keresztbe fonta karjait. Sianis kíváncsian kivonta a fegyvert, és…

A folyó felett újra megssödött a csend. Az óidk tökéletessége mindenkit megérintett: aleggyönyör bb fegyver volt, amit valaha láttak.

Karcsú volt, és olyan hihetetlenül könny, hogy az erioni két kézre fogta a hosszú markolatot, minthaattól tartana, hogy a halványkék penge elröppen a kezébl. A keskeny ötvözet tükörként verte vissza az alkonyat

bíborát, de mikor a kalandozó a penge lapját; fürkészte, nem látta az arcát. Efféle varázslatról csak a vének meséiben hallott, a törpék eleven fémr l szóló legendáiban. A kardhüvely túloldalán felszikráztak a vésetek… – Scha daqhoirn ta tuomo derrum – suttogta a ficsúr Sianis háta mögött. Az erioni félvér ezeket a szavakathallotta utoljára, de már nem látott semmit, mert… Mert zuhant.

A magasból büszke, alabástromfalú, kilencszöglet templomépületet látott. A vörös-fekete kövekb l rótt,száz lábnál is magasabb toronytemplom eleven, égre lobbanó lángot formázott. Ezüstfehér hajú, kékszem

férfiak álltak odalent, a szörny ségesen szép falak el tt. Kinyújtották karjukat és az égre üvöltöttek. Köpönyegük lángvörösen lobogott, hangjuk a valóság zsigereibe markolt. A fiú összerándult, mikor idegein végigperzselt a parázsforró kín… Az erioni kifordult szemekkel, habzó szájjal hanyatlott a zarándok tetemére.

…és lezuhant, a szörny séges, gyönyör kígyótemplom márványlapjaira, de már nem érezte a sziklák hidegét. Nem érzett semmit sem. Valahonnan távolról és felülr l hallotta a vörösköpenyesek kántálását.Távolodtak. Azután csend. Semmi más.

Béklyók hideg szorítása a csuklón és a bokán. Ezredéves reménytelenség, ahol egyetlen társ a konok,

ellenséges és könyörtelen id . És egy kard álma. Hosszú markolatú, keskeny pengéj . A bilincsekre sújt, éscsapása alatt szikrákat vetve felsír a fém. Látta még a keskeny penge nyomán ibolyaszínben felizzó rúnákat,amikor… – Most már jobban lesz!

Rekedtes hang, dióban pácolt dohány illata és egy akkora pofon, hogy Sianis csillagokat látott.Méltatlankodva próbált felülni, mikor vödörnyi hideg víz zúdult az arcába. – Elég! – Sianis ordítani akart, de csak valami harákoló nyekergésre futotta az erejébl. – Megmarad – biccentett a dalnok és a vödröt felfordítva leült. – Néhány felszínes horzsolás csupán. De mérgezett nyíllal – emelte fel a ficsúr az orvtámadók egyik nyilát. Arozsdásodó hegyen még jócskán maradt a fekete-vörös maszatból. – De miért? – suttogta rekedten az ilanori nomád. Ölében még mindig a haldokló leány fejét nyugtatta, mint akiképtelen beletör dni a megváltoztathatatlanba. – Úgy hallottam, ma délben néhány kalandozó szétverte és felgyújtotta Daroveen egyik kocsmáját – jegyezte

meg a piperk c álságos szemforgatással. – Nincs közünk hozzá – vágott szavába a dalnokmester vasvillatekintettel. A ficsúr ezután az orrban állózmágusokat vizslatta gyanakvón, de amazok szóra sem méltatták. Tetovált alkarjukat keresztbe fonták mellükön és halkan suttogva, ég tekintettel fürkészték a parti bozótot. – A kard? – kérdezte Sianis nehezen forgó nyelvvel. – Jó helyen – biccentett a ficsúr és hüvelykjével az összegöngyölt sátorlapok halmára bökött. – Igazi kyr kovácsmunkának látszik. Vagy még annál is régebbi – suttogta a dalnok tdve – Ami azt jelenti,hogy si b bájosság óvja, különben elrozsdállta volna az utóbbi háromezer év. Legszívesebben megszabadulnék le de… hm, a poklokra, bármely piacon, alsó hangon is megér vagy félezer aranyat! – A dalnok hirtelenelharapta szavát és szemével az orrban álló ordaniak felé vágott. Az arcára volt írva a ki nem mondott kérdés:

Mit keresnek ezek itt Északon?Ordan irdatlanul messzi volt, a Délvidék égbenyúló hegyláncain túl. Az ordani hágó hírhedten

veszedelmes tzvarázslói pedig semmit nem tettek ok vagy cél nélkül.

Félezer arany! Sianis megszédült. Ezért volt hát a támadás? – fürkészte töprengve a közelg alkony bíborában csillanó hullámokat, de a lustán kanyargó folyó nem felelt. Jó félórányit sodródtak néma csendben. Akalandozók a gyalulatlan deszkákra hasaltak, rettegve a pillanattól, mely újabb nyílzáport zúdít a folyópartotszegélyez sl, de az orvtámadók nem jelentkeztek többé.

Megrémültek, vagy dolguk végeztével távoztak? lett volna a célpont? Sianis émelyegve meredt a penészfekete köpeny idegen tetemére – a tisztesség azt kívánta, hogy méltó temetést kapjon. Majd a szigeten. Noir, az álomúrn papjai ugyan nem halotti szertartásaikról híresültek el, de jobb híján…

Amikor a sziget kibontakozott a mocsár párás ölelésébl, az els, amit megpillantottak a hírhedttoronytemplom volt. Sogron temploma, ha a pökhendi ordaniaknak hinni lehet. A kilencszöglet tornyotészakról köves part, délnyugatról a közmondásosán szívós erv kúszóbozót határolta. Keletr l hordalékos,uszadékfával borított partszakasz, a fövenyen zarándokok és látogatók csónakjai, tucatszám. Amikor közelebbértek, megpillantották a torony templom falán ásító egyetlen, déli kapunyílást is. A déli falnak zarándokok sátraitámaszkodtak, mintha az söreg büszke toronytól remélnének menedéket. Sianis meglepett torokhangot hallatott.

– Éppen olyan, mint az el bb, álmomban! – dadogott, olajbarna bre fakóra sápadt.



– Álmodban? – az aszisz dalnok szeme összeszkült. Úgy méregette tanítványát, mintha most látná elször.Gyors oldalpillantást vetett a vörös köpenyes tzvarázslókra és végül jobbnak látta lenyelni a nyelve hegyéretoluló kérdéseket.

A széles vállú, izmos nomád átnyalábolta a hamuszürke leányt és meg sem várta, míg a dereglye a partra döccen. A parttól jó ugrásnyira már átlépett az alacsony palánkon és a sekélyesben gázolva tört atoronytemplom felé. Vagy féltucatnyi zarándok és jövfürkész szaladt a dereglye fogadására: ingyenélk és

kérges tenyer gazdák, koldusok és vagyonosak egyaránt. Egyetlen pillantást vetettek csupán az ilanori nomádarcára és elakadt a szavuk. Vairo úgy vágott át a zarándokhadon, akár Toron acélsarkantyús felderítgályái azészaki Fehér Tenger jegén.

Azonnal felismerte a Noir-papokat. Az Alomúrn hívei kerülték a fényt: ezek is csuklya árnyékábarejtették arcukat. Noir-szimbólumokkal ékes köpönyegükr l lerítt, hogy valószínleg le sem vették, mióta aszigetre tették a lábukat – vagyis jó két esztendeje.Magas, csapott vállú férfialak tornyosult a zömök nomád fölé. Vairo nem kertelt. – Gyógyítsd meg! – mondta rekedten és a pap felé emelte a törékeny testet – azért jött, hogy beavatást nyerjen arendbe! – Tedd csak le, majd foglalkozunk vele – Fakószürke szemek villantak a csuklya alatt. Az szül, körszakállasférfi pattogó mássalhangzókkal, elharapott szóvégekkel beszélte Eren nyelvét. Öt újabb szálas termet, Noir-csuklyás pap érkezett a toronyból. A halkan hörg lányra ügyet sem vetve elnéztek a nomád feje felett. Adereglyét fürkészték valamennyien, ahol Sianis és a dalnok éppen a fekete csuhás zarándok tetemét vonszolták a

partra. A csapott vállú, szakállas pap hirtelen felkiáltott, és a gyülekezket félretaszítva, a partra sietett. – Álompapok! – Az ilanori csalódott dühvel fordult a csuklyások után. Ennyit ér nektek egy hívetek?A szakállas pap ekkor már a fövenyen térdelt, a fekete csuhás zarándok teteme mellett. Kezei, szemei

gyakorlottan kutattak az életjelek után. Hasztalan. – A zarándok… volt nála egy kard is? – A férfi suttogott, mégis meghallották mindannyian. Az asziszkényelmetlenül feszengve nézett a ficsúrra, aki nemet intett a fejével. – Nem volt? – kérdezte ismét a szakállas pap, szeme fakószürkén villant. Nem kapott választ.

Lángszín, kígyómintás köpeny csapott az arcába. Füst és parázs mindent átható, fojtó szaga kaparta atorkát. Az idsebbik tzvarázsló magasodott fölé. – A Tz Örökkön Izzó Kelyhét, a legnagyobb hatalmú Sogron toronytemplomát a mai napon, az építk jogán azOrdani Tzvarázsló Rend tulajdonává nyilvánítjuk! – Hogyan? – kezdte a szakállas Noir-pap, de az ordani belé fojtotta a szót. – Felszólítjuk a szigeten tartózkodó máshiteket a birtok átadására! A távozásra egyetlen nap áll

rendelkezésükre. A távozók a Tzkobra papjainak minden, a szigeten talált és található értékkel elszámolássaltartoznak! – Mit merészelsz? – a fakó szem pap sziszegett a dühtl. – Napkeltével átvesszük az uralmat a szigeten! Akkor az itt tartózkodó máshitek fogságba vettetnek, felettük azkobra Rendje ítél! – Nem fenyegethetsz a saját szigetemen. – mondta halkan a pap, hangja mégis baljós élt kapott a hangsúlyozásteljes hiányától. – De igen, éppen azt teszem – az ordani sem emelte meg a hangját – Quiphann szigete Sogroné volt és Sogronéma is. Kifüstöljük a bitorlókat, ha kell. Holnap, napnyugtakor, álomkerget…

Nem fejezte be a mondatot. Hátat fordított, b köpönyege vörösen libbent. Lassú, kimért léptekkel mentvissza a dereglyéhez, vissza sem pillantva, mint aki tudatában van hatalmának. – Értettem – a magas, csapott vállú pap mer n nézett az ordaniak után. Azután felegyenesedett és a partongyülekez zarándokokhoz fordult.

– Távozzatok. Nincs több jóslat ma már. Holnap pedig… forró napunk lesz. – pusmogás kélt a tömegben. Azordani tzvarázslók baljós híre az északi szövetség városaiba is eljutott. – Aki felajánlja kardját, elfogadjuk. Nem kérjük viszonzatlanul. – a szakállas várakozón nézett végig a tömegen.Senki nem mozdult. Leszegett fejek, tétova toporgás. A folyóparti alkonyatban csak a hullámok csobbanásahallatszott. – Gyerünk – Bram Boreillo intett és a két fiú sarkon fordult. Már a parti fövenyen jártak, mikor karcsú,fakószke hajadon perdült Sianis elé. A lány szív alakú, szép arca festetlen volt, szeme szürkén csillant. Azerioni meglepve ismerte fel köpönyegén a Noir-szimbólumokat. Egy papn? Ilyen fiatalon? – Szükségünk van rátok! – suttogta a lány, aggódó pillantást vetve a csapott vállú f pap felé. A fiú felnézett,Bram Boreillot kereste a tömegben. A dalnokmester megrázta a fejét és Sianis engedelmesen kikerülte a lányt. A papn dühösen toppantott és fojtottan kifakadt a háta mögött. Az erioni egy szót sem értett: a suttogást elnyomtaa csónakok felé tóduló zarándokhad moraja. Nem maradt senki sem.

Az sz pap megvonta a vállát.

– Nos, így is jó. Most pedig távozzon, aki élni akar.



6.

HAT HÓNAPOS ÚT, lóhalálában: Mindezt, semmiért? – a nomád fojtott hangja haragtól izzott. Sianisis kérdn fürkészte az szül dalnokot. Félesztends rohanás állt mögöttük, át az egész Unión, hogy feloldják aSzellemek Atkát, mely az ifjúsámánt gyötörte. Ilanorban úgy tartják, sámán csak az lehet, akinek sámán volt az

sei között, vagy akit kiválasztanak a szellemek. Vairo sorsa pedig már anyja méhében megpecsétel dött.Mondják, a kiválasztottak anyját a vérségi apa mellett egy betegségszellem vagy állatos is megtermékenyítiálmában és ennek jelét adják már a születés pillanatában. Vairo, az ilanori ifjúsámán burokban jött a világra.Foggal született, és hat ujjal, mindkét lábán.

Megjelölt ember volt. Er ben gyorsabban gyarapodott, mint társai, mégis magába forduló lett, merengtekintet, mintha valami olyat nézne mindig, amit más nem láthat. A sámánbetegség három évesen kereste felelször; mondják, akit ilyen fiatalon kiválasztanak a szellemek, abban er s az udkha hatalma. Mire elérte aserdülkort, a szellemek hívása egyre er sebb lett: gyakorta megreszketett, görcs rázta, vagy addig forgott atengelye körül, míg össze nem esett. Félénk lett azon túl, és közömbös a mindennapi dolgok iránt. Keveset evettés kedvetlenül, a kérdésekre nem válaszolt, a nappalt gyakorta átaludta. Ilanor népe nem neheztelt rá: tudták sötét helyekre vezetik ilyenkor a szellemek: víz alá nyomják és tzbe vetik.

Vairo tizenhat évesen fogadta el a Hívást.Szülei, akik a Szépmez népéhez hasonlatosan maguk is a pyarroni újistenek vallására tértek,

rosszallták ugyan, de elfogadták, hogy fiuk visszatér a Régi Hithez. Tudták, hogy nem hadakozhat a szellemek hatalma ellen, hiszen aki megtette, fiatalon halt. Vairo így szegdött Demerron, az utolsó ilanori fehér sámánszolgálatába.

A kiválasztottakat gyötr sámánbetegség ekkor elhagyta. Vissza sem tért egészen addig, míg Demerronfel nem áldozta magát egy összecsapásban, és az ifjúsámán egyedül nem maradt. A mesterét veszít ilanorit már aznap éjjel felkeresték a Szellemurak. Fojtó, verejtékes álmokkal, hideg lázzal és étvágytalansággal gyötörték.

Tovább kellett haladnia az udkha útján – egy olyan világban, ahol kivesz ben voltak az utolsósámánmesterek is. Ekkor jöttek a Révület Kútját hírlel álmok. Képeket látott a daroveeni igazjósló kútról, melytudja mindenre a választ.

Fél esztendeig tartott az út. Most pedig hátat fordítunk a Révület Kútjának, lemondva a sámánokhozvezet válaszokról?

Vairo türelmetlenül rántotta meg a dalnok köpenyét, de Bram rá sem hederített. Daroveen magas,düledez házait csodálta inkább, melyek úgy hajoltak össze a ssöd alkonyatban, akár az egymást óvó,

megvénült szerelmesek. A zsindelytetk, mint fejükbe csapott kalapok, melyek tollát girbegurba kémények, bokrétáját a ritkás füst alkotja. A korai árnyékok messzire nyúltak a keskeny utcákon, a város mélyülhomályába már csak elvétve tévedt egy-egy utolsó, vérszín fénysugár. – Feleslegesen csak az ostobák és a vakmer k kockáztatják az életüket. Egyik sem túlél fajta. – a dalnok a fejétcsóválta – Pyarronban úgy tartják, a legügyesebb tábornok az, akinek sosem kell háborúznia. Miért ontanánk avérünket? A Noir-hit segítséget kért tlünk. Megkapja. – Akkor hogyan… ? – Daroveen bárójától. Ha védelmébe veszi a papokat, a két ordani aligha száll szembe vele és a daroveenihelyrséggel. – A kocsmában mintha arról beszéltek volna, hogy a báró gylöli a sziget papjait. Akkor miért segítene? – Pénz. Amikor az Alomúrn els papja megalapította a romok szigetén az új Noir-zarándokhelyet, aligha örültneki bárki is Daroveenben. A jóslatokért érkez ezrek azonban esznek és alszanak valahol. Jól cseng ereniarannyal fizetnek a városban, hiszen vagyonosak valamennyien. A pórnép nem engedhet meg magának egy

ekkora utazást és egy egész aranyat holmi ködös jóslatért. – Te nem hiszel benne? – pillantott Sianis a pocakos mesterre. Bram Boreillo elhúzta a száját. – Fél éves utazás, át az egész Északi Unión. Magammal hurcoltam volna ezt a vadócot, ha nem hinnék? De nemrohanhatunk ajtóstul a házba. Gyanús történetekr l suttog a városnép. A fohászkodók sokszor fennakadószemekkel, idegen szavakat mormolva tántorognak visszafelé a Révület Kútjától. A tudósnép úgy véli, Kyrianyelvén szólalnak meg. Az elfeledett, ellenséges birodalom szavait ismételgetik konok állhatatossággal, amialigha tetszik az új, pyarroni istencsaládnak. Az Alomúrnnek, Noirnak biztosan nem. Ezek után kötve hiszem,hogy a Kút Noir jóslatait közvetítené. – Volt a kyreknek is valami jósistenn jük? – vonta fel a szemöldökét Sianis. A mesterdalnok elégedettenhunyorított. Használja az eszét a fiú! – Morgenának hívták – bólintott – A hószín hajú, jégkék szem kyrek az álmok és jóslatok úrn jeként tisztelték,míg Tharr, az utódbirodalom háromfej szörnyistene meg nem er södött. Azóta Tharr papjai kiirtották Morgenavetélytárs kultuszát, a többivel együtt.

– Ez a Morgena istenn tehát a Kútba menekült? – értetlenkedett a nomád. A másik kett vigyora elárulta, hogyritka nagy ostobaságot kérdezett. Gyorsan másra terelte a szót.



– Szükségünk van a jóslatokra, mégsem ajánlottad fel nekik a kardunkat. Mibl gondolod, hogy a báró avédelmükre mer kelni? – Egy leend dalnoknak – gyors oldalpillantás Sianis felé – meg kell tanulnia szót érteni bármifélehatalmassággal. Minden szívet tudnia kell maga felé hajlítani. Mi a dalnok negyedik mvészete? – A szavak forgatása: a szónoklástan és diplomácia – vágta rá ösztönösen az erioni. – A tárgyalás mvészete azonban számodra is hasznos lehet, Vairo. Csak figyeljetek!

7.

MERGHON CWA TISSAR, Daroveen bárója testes férfi volt, gondosan ápolt szakálla, er s orraegykor jókép férfit sejtetett. A báró ezúttal dühösen babrált köpenye díszes rojtjaival, s szemöldöke alattharagvón villogott savószín szeme. – Senkit nem fogadok! – Valóban, nincs a városban nyomorult, aki joggal háboríthatná nagyuram nyugalmát! – bólintott az asziszdalnok, szavát sem vesztve. Felszegett fejjel, a bennfentesek magabiztosságával törtek be a bárói palotába. BramBoreillo csalhatatlan ösztönnel érezte meg, melyik kaput nyitja pénz, melyiket fenyegetés, avagy gátlástalanhazudozás. Fertályóra alatt a bejutottak a báró fogadótermébe, ahol… – Kifelé! – a cwa Tissar felpattant, kis híján felborítva a vörös bársonnyal bevont karosszéket.

– Pénz, nagyuram. Kincsek és igazságok. Rejtett, veszedelmes igazságok. – a dalnok tapodtat sem hátrált.Alázatosan leszegett fejjel, mégis értheten beszélt. A tárgyalás harmadik alapszabálya: ne vedd figyelembe afalakat. Jó nyitás – bólintott Sianis. Bram Boreillo mindig kerülte az elméletet: saját példájával tanított, hacsak tehette. A kapzsiság és a kíváncsiság felkeltése olyan, akár a nyíló ajtóban megvetett láb. – Nem mondom még egyszer! – a báró rendíthetetlennek tnt. Széles mozdulattal az ajtó felé mutatott. – Elmegyünk, persze. A magunkfajta kalandozó mindenütt talál munkát – mondta halkan a dalnok. Összefoglaljaa legrosszabb lehet séget, hogy a másik is lássa, mi mit veszíthetünk. A tárgyalás els szabálya: tisztázd azérdekeket és a kudarc lehetségeit. Sianis mesterére pillantott, aki továbbra sem mozdult. Várt, bízva a csenderejében és a másik kíváncsiságában. A báró végül bekapta a horgot. – Ha nem akartál volna valamit, nem lennél itt, dagadt, vén ripacs. – szrte a szót a fogai között a cwa Tissar.Bram tekintete meg sem rebbent, csak a jobb szemöldöke szaladt feljebb. Sianis ismerte ezt a tekintetét. Amikor legutóbb így nézett az szül dalnok, annak rossz vége lett. Ha a másik fölényben érzi magát, vagy nem akar tárgyalni veled, megpróbál megsérteni. Harmadik szabály: légy tisztában saját sebezhet pontjaiddal és hagyd

figyelmen kívül a támadásokat. Ha fel sem veszed, abbahagyja. Folytathatod az alkudozást, míg nem gy zöl. Desemmit ne felejts el, és ne bocsáss meg neki! A dalnok ötödik mvészete: uralom a látszat és az akarat felett, amiugyanúgy jelentette a színészkedést, mint a fénnyel zött megtévesztéseket. – A romsziget papjairól van szó. – A kobzos nem nyilvánított véleményt. Leszegett fejjel meredt maga elé, asöd homályba. – Semmirekellk. Gylölöm azokat a csalókat. – a báró lapos pillantással mérte végig a mesterdalnokot, de amazmegérezte hangjában a félelem zöngéit. – Jól értem, hogy nagyuram kételkedik a Kút jóslataiban? – Bram továbbra is alázatosan, mégis a vadászó kígyóóvatosságával cserkészte be a cwa Tissart, aki észre sem vette, hogy visszaült díszes karosszékbe. – Az én hitemnek ehhez nincs köze, aszisz. Ha maga Noir nyilatkozna meg a Kút mélyén, nem ókyrül tenné. Nem tudom, mi folyik ott, de a szélhámosok, akik a Kutat körülveszik, aligha az Álomúrn hívei. Ahiszékenység vámszedi csupán. Mi dolgod velük? – Szélhámosok? – az aszisz, gyakorlott tárgyaló módjára óvakodott, hogy nyíltan meghazudtolja a másikat – Jól

tudom, hogy ezek a hm, szélhámosok minden hónapban dúsgazdag zarándokok százait vonzzák Daroveenhatárvidéki városába? A zarándoksereg útvámja, a piacok és fogadók adója pedig a bárói kincstárat er síti, a cwaTissarok nagyobb dicsségére?

Szégyentelenül hízeleg és közben tisztázza a másik érdekeit. Ha a báró egy kicsit is ravaszabb… – Sianisa homlokát ráncolta. – Igen, így van. Mit akarsz? – vágott szavába Merghon cwa Tissar szárazon. A fáklyafényben éberen villanószemei azonban elárulták érdekldését. – Mit fecseg ennyit? – fészkeldött a nomád Sianis mögött. Kényelmetlenül érezte magát a gazdagon aranyozottteremben, a nehéz, hosszú brokátfüggönyök mélyül sötétjében. Zavarta a mozdulatlan, alabárdos rök merev,vizslató tekintete is, de a legrosszabb a báró szaga volt. Az ilanori vadóc igyekezett meggyzni magát, hogy csak képzeldik. Ha behunyta a szemét, sokkal er sebben érezte a bzt, ami leginkább egy nyirkos bundájú patkányszagára emlékeztette. Brrr! Sianis suttogására rezzent fel. – Látod-e, látszólag a báró oldalára áll. Gy jti az igeneket, mert így sokkal nehezebben mond majd amaz nemet,

ha eláll a valódi kérésével. A tárgyalás negyedik szabálya. – Szófacsarás – Vairo ajka lebiggyedt.



– Ma délután két hm, tzvarázsló érkezett a szigetre. Ki akarják sajátítani a Kutat, a toronytemplomot, és a délenmegbúvó, si várost is – a dalnok alázatos hangja akár a pergetett méz. – Hallottam róluk. Az a toronytemplom Sogroné volt egykoron. Az ordaniak joggal bírnak felette. – Ezek azonban nem Ordanból jöttek. Egy ordani tzvarázsló sohasem tetoválja az alkarját, hiszen hitük szerintaz alkarok olyanok, mint a megelevenedett lángnyelvek, amit nem rútíthat el mocsok vagy torzulás. Ezek avörösköpenyesek tehát valószínleg szintén… – Bram hagyta, hogy a báró mondja ki az utolsó szót. Az embert

hamarabb meggyzik az érvek, melyekre maguktól jönnek rá, mint amit másoktól hallanak. – Szélhámosok – mordult meglepetten a cwa Tissar. – A város és a kincstár érdekében tehát… – a dalnok látszólag komolyan töprengett, Sianis azonban tudta, hogymár régen kész a megoldással – érdemes akkor megállítani ezeket az újabb szélhámosokat ?

Sianis nyelt egyet. A mesterdalnok mintha csak tanítana, úgy mutatta be a tárgyalás ötödik alapszabályát: építs aranyhidat a másiknak az igen felé. Ha érzi, hogy az ötletei, az érdeke, hogy igentmondjon, és belátja, hogy nemleges válaszával vagyont vagy hírnevet veszít… akkor már csak arra kellvigyázni, nehogy túl gyorsan, túl sokat akarj elérni. Hiszen senki sem szereti érezni, hogy az orránál fogvavezetik. – A szélhámos papoknak nem segítek. Védjék meg magukat! – az er tlen ellenvetést a pillanat szülte. – Képtelenek rá. A két renegát tzbvöl végez velük. De a vörösköpenyes csalók csak kifosztják a tornyot ésodább állnak. Aligha tör dnek a város és a kincstár hasznával. Valóban jobb lesz, ha elapad a zarándoksereg és ahavonként befolyó sok száz arany? A daroveeniek pedig még azt is gondolhatják majd, hogy nagyuram nem

mert cselekedni a két szélhámos ellen. Az ostoba nép már csak ilyen. Valóban nagyuram érdekeit szolgálja, hakétségbe vonják báróságod hatalmát? Azt a hatalmat, mely szempillantás alatt elsöpörhetné a két imposztort?A simabeszéd kobzos úgy forgatta a szót, hogy a báró belássa, hogy jobb, ha az érdekeihez

ragaszkodik, semmint az elveihez. Egyenesen derékkal állta a báró tekintetét, körötte szinte tapinthatóvá sürült asötét. – Menjünk már! – harapott ajkába Vairo. A nyirkos bz émelyítvé vált, és az ilanori kedvét cseppet semderítette fel, mikor rádöbbent, hogy a szagot nem az orrában, hanem a fejében érzi. A báró bzlött, akár valamiázott patkány. Az ifjúsámán megtanulta, hogy figyeljen a megérzéseire.A mesterdalnok befejezte az alkudozást. Az ajtó felé hátrált, ismét alázatosan, lehajtott fejjel. – A holnapi napon a szigeten akad dolgunk, báró úr. Valóban harminc lándzsást és ugyanannyi íjászt ígérhetek a papoknak, méltóságod? Örömmel látom újabb bizonyságát a cwa Tissarok legendás nagylelk ségének! A Noir-hitek hálája aranyban mérhet, ezért kezeskedem: magam helyezem majd nagyuram lábai elé – fuvolázta adalnok, szemrebbenés nélkül átsuhanva a pillanatnyi képzavar felett.

A báró bólintott és türelmetlenül, elbocsátón intett. A sötét szemek mélyén egyedül a nomád vette észrea nyugtalanító, ezüstös felvillanást.

8.

AZ ELS ÚTJUKBA AKADÓ fogadó felett a beszédes „Gazduram” tábla díszelgett, alatta a cseppetsem bizalomgerjeszt, kusza betkkel: „Ha nem ebédelsz nálam, mindketten éhezünk!” A kocsmáros – sörtehajú, veres arcú, húsos kép, harcsabajszú behemót – méla vigyorral fogadta a belépket. Véreres szeme, borvirágos orra elárulta, hogy maga is gyakorta néz a pohár fenekére. – Azt mondták, a koszt itt a legjobb. Kidobóember nincs: a vendégek maguk taszigálják ki a nagyhangúakat – jegyezte meg Bram Boreillo, csekély meggydéssel. Vörösen patakzó boron csillogott a fáklyafény,

zsírjában sül kolbász sercegett. Sianis nem felelt. Megpróbálta dalnok módjára érezni a fogadó hangulatát,ahogy mestere tanította. Barátságos, bocskoros-hujjogatós hely. Amolyan parasztoktól, lókupecektl nyüzsgtaverna, amely részeg danászástól zeng a nap minden szakában. – Nem vagyok éhes. – Az ilanori nomád undorodva szimatolt a s leveg be. A sarokban csimbókos hajú,mosdatlan fickó öklendezett. A dalnok végigmérte a két utálkozó fiút és vállat vonva, szó nélkül kifordult azajtón. A széles utca túloldalán Daroveen legnagyobb fogadója, az „Állj meg Vándor” magasodott. Átutazóvándorok, katonák, és városrök törzshelyeként ismerték. Odabenn csaknem tucatnyi, mérsékelten bájosmarkotányosn sürgöldött. Bram Boreillo hallomásból ismerte a helyet: a kocsmáros – elpuhult arcú, ritkulóhajú férfiú – egykor kalandozó volt. Nagyotmondó és szószátyár fickóként vált hírhedté, aki túl gyávának bizonyult az emberpróbáló kalandor-életmódhoz és kihasználva az els lehetséget, jó családba nsült. A derék csapos híres volt arról, hogy négyéves kalandozómúltjáról tizenkét éve mesél nap, mint nap és sosem ismétliönmagát.

Emeleti szobát kaptak, az utcára nyíló ablakkal.

– Elször is egy jó forró fürd – a Bram Boreillo nehézkesen szuszogva húzta le magas szárú csizmáit. Sianiselmosolyodott. Vannak dolgok, amik sohasem változnak. Az aszisz dalnok egyik legvidámabb dala „A dézsa



filozófiája” címmel vált közismertté a két hold alatt. A kellemes ritmusú dalocskában arról elmélkedett a pocakos mester, hogy a dézsában üldögélve merész kalandokról ábrándozik az ember, ám amikor végremegadatnak neki a férfipróbáló viszontagságok, sokat nem adna egy dézsányi nyugodt, forró fürdért. A csacskaéneket tízezrek énekelték azóta, annak jeleként, hogy számosan érezték találva magukat. – Végre! Holnap vége! – nyújtózott az ifjúsámán, majd fáradtan végignyúlt az ágyon. Noha kemény fábólfaragták, mint általában az ilanoriakat, a félesztends, inaszakasztó iramú utazás felrölte az erejét. Mérföldek

ezreit tették meg Tiadlan gyepüitl Eren nyugati határvidékéig, lovon, hintón – és nem egyszer gyalogosan.Mindezt egy álom miatt. Fél esztendeje, hogy Vairo elveszítette mesterét, Ilanor utolsó fehér sámánját. Akitazonban a szellemek kiválasztottak, akik az udkha, a sámánhatalom jelét hordozzák, azok számára nincsvisszaút.

Vairo tudta ezt.Még aznap éjjel révületbe esett. A Szellemsök álmot küldtek. Mocsaras, szúnyogjárta szigetet látott. Almában csónakok tucatjai kötöttek ki a parti fövenyen. Áhítatos

arcú férfiak és n k özönlöttek a sziget északi csúcsában omladozó, kilencszöglet toronyrom felé. Beléptek,valamennyien. Vairo felülr l látta, amint egymás után egy nagy, sötéten b zl kútkáva fölé hajolnak.Sokáig maradtak úgy.

Azután felhördültek, egyt l egyig. Szemeik kifordultak és tántorogva, érthetetlen szavakat motyogvatértek vissza a parton hever csónakokhoz. A torony körül várakozó tömeg némán nyílt szét el ttük: azembereknek szavát vette az áhítat.

Egyedül Vairo hallotta a kút mélyéb l felhangzó száraz, elégedett kacagást.Az álom pedig visszatért. Minden éjjel, fél esztendn át.Amikor hat hónappal ezeltt, elször beszélt a mesterdalnoknak különös látomásáról, az szül aszisz

akkor olyat káromkodott, hogy a közeli udvarház tetejér l rémülten rebbentek fel a verebek. – Kút egy szigeten? Toronyrom, ahova emberek százai zarándokolnak? Tharr szentséges piszkára, fiam! Tudodhol van az a kút? Eren nyugati határán. A lakott világ túlsó felén. A Révület Kútja, Daroveenben, de az… – Megesküdtél, hogy megtalálod az új mesteremet. – vágott szavába Vairo kurtán és a pocakos asziszelkeseredetten bólintott. Ez a beleegyezés fél éves utazást jelentett az Unió államain át.

Irgalmatlanul hosszú hat hónap volt.Rémálmokkal, lidércnyomásos éjszakákkal terhes hat hónap. De végül, átszelve a fél kontinenst,

megérkeztek az emberlakta vidékek peremére, Eren legnyugatibb határvárosába. – Ha holnap tényleg visszatérünk az álompapokhoz, jobb ha most eltesszük magunkat – Sianis a gyakorlat szülteóvatossággal reteszelte be az ablaktáblákat. Zsákjából faéket kerített és az ajtó alatti résbe nyomta. Az ilanori

eközben sámánszokás szerint, végigfürkészte a szobát. Vérszívó rovarokat észlelt csak és patkányokat a gyáva,elhízott, alattomos fajtából. Nem szövetségesek. Vairo fejére húzta a takarót. – Hatvan városr csak elég lesz, hogy eltántorítsa a renegát tzvarázslókat a papok, ehm, kifüstölésétl – szuszogott a csizmahúzással bajlódó pocakos dalnok – de ha nem… majd holnap megbeszéljük. – Ne bízz a báróban! Nem jó szaga van…- mormolta Vairo félálomban. Sianis és Bram összenézett, majd atanítvány elmosolyodott. – Tudtam, hogy nem maradunk ki belle. – Csak rajta ne veszítsünk. Az a város a szigeten… az utóbbi években több kalandozót nyelt el, mint Ediomadsötét tárnái. Tudtad, hogy Doranban a tiltott vidékek listájára került? Túl kevesen jöttek vissza, és visszatér k közül még kevesebben beszéltek. Lidorien, a félvér elf háromszor is járt az si falak között. – Ki az a Lidorien? – kérdezte Vairo álmosan. A mesterdalnok elmosolyodott. Félszeg, különös mosollyal,amelyhez foghatót a nomád sosem látott. – A kedvesem volt egykor. A legszebb énekes, akit valaha láttam… és szerettem.

– Mi lett vele? – Tíz év után… kiöregedtem mellle. A lány sei tündérvérét örökölte. Semmit nem változott egy évtized alatt.Azután új szerelmet talált, mely vénebb volt még nálam is. Quiphann volt a neve. Kilenc dalt küldött nekem avárosról, amit örök-fényl, egybefügg felhkupola borít. Az Örök Alkony Városaként énekelte meg a legalábbháromezer éves romokat, mert a felhtakaró Quiphann felett nappal vörhenyes fényben csillámlik, éjszaka pedighidegen, csillagtalanul foszforeszkál. – A mesterdalnok elmerengett. Az árnyékok körülölelték, meglágyították az öreged aszisz durva vonásait. – Romokat mondtam, fiú? A daroveeniek esküdöznek, hogy álmaikban ott járnak az egykori Quiphannaranycsúcsokkal ékes, erezett elefántcsont-oszlopú palotái között. Almaikban nincs örökös felhtakaró a városfelett: a márványerezet szobrok élni látszanak a holdak fehér fényében. Heliodorkristállyal kirakott, sárgánragyogó rakpartokról, oszlopos sétányokról álmodnak a daroveeniek és bazaltmedr , hs tavakról, melyek csendben hallgatnak az ikerholdas éjszakában. – Nos, én nem szeretnék semmi effélér l álmodni – dünnyögte Sianis. A csodálatos, kékpengéj si kardra

gondolt, amely most brökbe csavarva hevert az ágya alatt. Meg kéne tartani.



– Lidorien megismerte a daroveeniek titkait: a különös, másik idkbl felhorgadó gondolatokat, melyet azidegen bárdok gyakran félreértettek. Daroveen népe gyakran elhallgatja ezért az álmait, ugyanakkor… néhaönkéntelenül is felcsendül ajkukon egy-egy érthetetlen, si dal. A háromezer éve halott Kyria dalai. De haértheten énekelnek, abban sincs köszönet, fiam: énekeik távoli és páratlan helyekr l szólnak. Szörnyistenekr l,és hószín hajú hsökr l, kiknek nevét már rég feledte a közönyös id. – Igazán? – az erioni fiú már nem fogta fel mestere szavait. Csodálatos kard.

– Máskor kísérteties dalokat dúdoltak, melytl hideg futkározott Lidorien hátán… Tudtad-e hogy az itteniek mégmindig rettegnek Quiphann si démonurainak bosszújától? Érthetetlen, ezredévek óta feledett rítusokat tanulnak álmukban. Valamennyien. Olykor össze-összegyülnek és áldoznak az elfeledett, leigázott isteneknek. Alegcsekélyebb mértékben sem mernek csorbítani az si szertartásokon, mert úgy vélik, az életük, Daroveenfennmaradása múlik rajta. Cirkontrónuson uralkodó démoncsászárról regélnek és… – Hmm – Sianis a fal felé fordult. – Látnom kell azt a romvárost! – suttogta az aszisz dalnok rekedten.

9.

SIANIS ÁLMODOTT. Eszeveszetten örvényl, fojtó füstködben zuhant, torkára forró, hangtalan

sikollyal. Ezüstös fények ölelték át és kúsztak le a torkán, felforrósítva a mellkasát, majd a zsigereit. Azutánmegsznt a zuhanás, a fény megfakult, a hangok sustorgássá szelídültek.Egyedül lebegett a semmi közepén. De nem sokáig. Hatalmas termet , csuklyás köpönyeget visel , páncélos alak közeledett a fehér ürességben. A

mosolytalan, si vonású idegen valahogy ismer snek t nt. Tompafény köd örvénylett körötte, súlyos köpönyegemeg-meglebbent minden lépésére. Az óriás termet harcos beszélt hozzá, de a Sianis egyetlen szót sem értett atávoli, fojtott mormolásból. A fiú fülében forrón dübörgött a vér, szája néma sikolyra nyílt. A hatalmas idegenegyre közelebb ért. Jobbját hosszú kardjának markolatára tette, amikor…

Megreccsent az ajtó.Elfúló, rekedt hördülés. Hagymázas, verejtékes eszmélés a sötét szobában.Második reccsenés. A kemény faék kitartott. Harmadik nem volt.A három kalandozó addigra fegyverrel a kézben, a falhoz lapulva várta a támadást. Az ajtó túloldalán

csend, fojtott suttogás. Azután három, határozott koppantás.

– Sianis! – suttogta a dalnokmester és a tanítvány szótlanul engedelmeskedett.Félrerúgta a faéket és egy mozdulattal feltépte a kilincset. A másikkal berántotta a küszöbön várakozósovány fickót. Ugyanazzal a lendülettel hajította a földre, és mire a mellére térdelt, Vairo már be is csaptamögötte az ajtót. – Meghalsz, ha kiáltasz – lehelte Sianis az idegen fülébe. – Követként jöttem – nyögte a vékonycsontú, szakállas fickó. Kiejtése helybelire vallott. – A legjobbkor – morogta Bram Boreillo fanyarul. Ásítva dörgölte a szemét. – Küldd el a társadat, vagymeghaltok mindketten! – mondta azután fennhangon.Távolodó léptek odakint. – Ötven arany – bökte ki a daroveeni egyszuszra. – Éspedig? – A dalnok úgy állt, hogy egy esetleges támadásnál ne kerüljön lvonalba. Vairo ezalatt óvatosankilesett. – A papok a szigeten. Végezni kell velük. Vagyunk már egypáran. A ti részetek ötven arany és minden, amit

magatokkal tudtok vinni. – Csinos summa. Ki a megbízó? – Bram gyertyát gyújtott és a fickó arcába világított. A daroveenimegpróbálkozott egy gúnyos vigyorral, de torkán egy rövidkard pengéjével aligha volt szinte a mosolya. – Talán két vörösköpenyes varázsló? – próbálkozott ismét Bram Boreillo, de a másik értetlenül nézett vissza rá. – Dehogy. Egy fekete kámzsás férfi – szaladt ki a száján. Hirtelen elharapta szavát, mint aki túl sokat mondott. Amesterdalnok azonban kiten értett az emberi lélekhez: felsegítette az idegent, hellyel és borral kínálta. – Ez már beszéd. Megbízhatunk egymásban, barátom – a pocakos aszisz maga volt a megtestesült ártatlanság.Vairo rosszallón vonta össze a szemöldökét. – Az egyik útonálló a fogadóból. Megismerem – szólalt meg hirtelen ilanoriul. – Sejtettem – válaszolt Bram szintén a Szépmez nyelvén. A villás szakállú daroveeni gyanakvón nézett egyikr la másikra. A mesterdalnok azonban olyan mohó, alázatos mosollyal fordult felé, amely akár szinte is lehetett. – Ötven arany, az egy vagyon! Megtiszteltetés hogy éppen ránk gondoltál! Miért? – Kalandozók vagytok, nem? – kérdezett vissza a másik, mintha ez mindent megmagyarázna. Bram beleegyezn

bólintott. Széket húzott magának is és újból töltött a villás szakállú poharába. – A legjobb helyre jöttél. Aztán mi lenne a dolgunk?



– Holnap alkonyatkor. Ti ott meghúzódtok a szigeten, a zarándoksátrakban. Mikor jelzünk, megtámadjátok a papokat. Mi pedig a másik oldalról… – Ravasz terv! És mi lesz a jel? – Két hosszú sípszó. – Ott leszünk a sátrakban. Várjuk a parancsokat. És az ötven arany? – Az aszisz olyan hitelesen játszotta amindenre kapható gazembert, hogy a Sianis és Vairo hüledezve nézett össze a háta mögött.

– Ha elvégeztétek a munkát, várjatok Daroveenben, a Próféta Terén, a szobornál! – Horozin szobránál? – kérdezett vissza az aszisz. A város kevésszámú nevezetességeinek egyike volt Horozin, ahíres próféta háromszoros életnagyságú emlékmve. A kétszáz évvel korábban tanító Dreina-hit, puritánaszkéta dogmái ma is elevenen éltek a városban – neki tulajdonították, hogy a peremvidéki Daroveen leányaiEren-szerte kétes hírnevet vívtak ki közmondásos szemérmetességükkel. Rossz nyelvek a várost az erénycsszök és a pártában maradt vénlányok városaként is emlegették. – A szobor lábánál legyetek, és alkonyatkor magam hozom a pénzt! – húzta ki magát a villásszakállú, de azérzékeny fül dalnok meghallotta beszédében a hamis felhangokat. A másik hirtelen elkomorodott: – De ne is próbáljatok becsapni vagy elárulni! Nem szívesen szembesítelek titeket a város mestertolvajainak valódi hatalmával! Daroveen a daroveenieké! – Ó persze! – bólintott Bram Boreillo. – Tudjuk, hogy a magatokfajtának mindenhol akadnak bosszúszomjas barátai, de ha megpróbáltok becsapni…ellenségként bukkanunk fel a hátatokban, amikor legkevésbé számítotok rá! – A villás szakállú gazfickó

méltóságteljesnek szánt mozdulattal állt fel és kihúzta magát. Biccentett és peckes léptekkel kisétált az ajtón. Akalandozók bereteszelték a szobát és percekig nézték egymást némán. – Micsoda hólyag! – fújt végül Vairo. – Az – Bram gondterhelten biccentett. Hosszú lesz ez az éjszaka.

10.

ÉJKÖZÉP FELÉ járt az id. Sianis kimerülten nyúlt el az ágyon és álomtalan alvásba zuhant. Nemsokáig, mert… az óriás álomalak visszatért. Jobbjában másfélkezes karddal, baljában széles pengéj t rrelközeledett. Tisztelgett: egy ezredévek óta halott kultúra rítusával nyitotta meg a párbajt. Mert a mozdulataiegyértelm en jelezték: párviadalra készül. Fojtottan sziszegtek a ködös ürességben kígyózó, fojtó, szürke-fehér fények.

(Ó ne…! Az erioni arcára sötét árnyék vetült. A fiú nyöszörögve markolta meg a takarót és…)Sianis keze ökölbe szorult – és jobbja a hosszú markolatra kulcsolódott. Egy pillanatra elviselhetetlennésúlyosodott a csend, aztán…

A nehéz mellvértet visel, köpönyeges kyr hatalmas termetét meghazudtoló gyorsasággal zúdult Sianisfelé. A felhkbl vágódó mennyk villanásával sújtott a fiúra, aki kitért és döfött… de a harcos széles pengéj , balkezes hárítótre megakasztotta a riposztot. Ugyanazzal a lendülettel vissza is támadott. Az elemi er velfelrántott, másfélkezes pallos ragyogó félkörívet írt le fejmagasságban, hajszál híján lefejezve a hanyatt vet erionit… (a hollóhajú fiú teste ívbe feszült az ágyon).

Sianis hátrált, de a kyr hatalmas léptekkel zárta a távolságot. Csapása védhetetlen volt, akár a leomló görgeteg… a fiú nem is próbálta pengéjével megállítani. Erion kocsmáiban tanult csellel lapult a földre, akár a szélben meghajló nád… és megperdült a sarkán, az utolsó el tti pillanatban fordulva ki a lesújtó pallos el l…

(a dalnok aggódva nézte az ágyon hánykolódó, hörg tanítványt. A fiú felett hvös hullámokban suhanttova a szoba sarkaiból áradó, megelevened sötétség)

… túlfordulva azonban elsodorta az egyik csizmás lábat….Az óriás megingott, de nem esett el,…és kígyóként felszökkenve támadott…Mieltt a kyr harcos visszanyerte volna az egyensúlyát, kék pengéj, könny kard döfött a sisakja alá.

Oda, ahol a nyakkal találkozik.Szemfájdító, kék villanás. Hosszú, fojtóan süket, ködfehér csend.Azután ismét, az álomvilág fényl végtelene, és a közepén a csuklyás idegen. Sértetlenül. Tisztelgésre

emeli pallosát – Yeorach!

Eszels harci kiáltása még sokáig visszhangzott az ágyon ordítva felül fiú fülében. – A poklokra, fiam! Mi volt ez már megint? – Nem tudom. – motyogta Sianis rosszkedven. Száját összetapasztotta a nyál, fázott és hosszú pillanatokigfogalma sem volt, hol az ördögben van egyáltalán. És olyan sötét volt körötte minden, nagyon sötét.

– Nem szeretem az álmaidat. – dünnyögte Bram Boreillo fejcsóválva – Amikor ilyeneket álmodsz…



– Akkor meghal valaki – bólintott a tanítvány. Az emlékek komisz dolgok. Sokáig hallgattak, majd Sianisvisszakérdezett: – Te nem aludtál? – Nem hagy nyugodni, ki lehetett a tolvajok csuklyás megbízója. Miért gylölheti annyira Noir papjait? Kíváncsivagyok, mihez kezd, ha kiderül, hogy éppen mi szerzdtettük a városi gárdát az álompapok védelmére;

Megtudták. Túlságosan is hamar.A hasadó fa olyan hangot adott, mint a sorozatosan megroppanó bordák: egyszerre szakadt be mindkét

ablaktábla. Faforgácsok és zsírozott disznóhólyag foszlányai záporoztak a hvös éjszakai szélben. Három…négy macskamozgású, brvértes alak érkezett puhán. Baljuk még a sodorkötelet markolta melyen belendültek,de jobbjukban már célra tartott a könny számszeríj.

Mire a dalnokmester hanyatt vetette magát az ágyon, Sianis már a padlón hasalt. Vairo torz, kurtavakkantást hallatott, mint a pusztai vadkutya, mikor zsákmányt szimatol. Fel sem egyenesedett, ahogy a tengelyekörül megperdülve maga köré csavarta a dohos pokrócot. A nyilak félresiklottak a sodródó kelmén, a fiú mégiselrezuhant, mint akit találat ért.

Az árnyékok elnyelték az ilanorit, óvó fekete lepelbe vonták. Az orvlövészek hasztalan kémlelték asötétet. Mi a pokol? Amikor kikerült a támadók látómezejébl, Vairo rugóként vetdött tovább. Egész testévelelcsavarodott a padlón és a támadók térdének vágódott. Kettt le is vert a lábáról – fojtott kiáltások szaggatták azéjszaka csendjét, sziszeg nyilak fúródtak a mestergerendába. Az elvágódó orgyilkosok trt rántottak, éskáromkodva vetették magukat a homályban lapuló, acsargó ilanorira. Ketten, két oldalról támadták az elevensötétséggel együtt kúszó alakot.

Reccsent az aszisz dalnok ágya, de az elre szökken kettnek nem maradt ideje, hogy felnézzen – sohatöbbé. Egyikük sem látta már a fejük felett ikerszárnyként libben, páros rövidkardot.A kurta pengék egészen az állcsontig hasították a két koponyát.A harmadik támadó vaktában ltt a lesújtó mesterdalnokra – nem is láthatta célpontját a párnától,

melyet Sianis hajított az arcába. A párnát a mécses követte és… az erioni vaktában tapogatózott a következ mozdítható tárgy után.

A negyedik számszeríjász egy pillanatig habozott, hogy a földön lapuló, acsargó nomádba, vagy a pároskardot forgató aszisz dalnokba repítse vesszejét.

Sianis ujjai a hosszú kyr markolatra fonódtak. Arcán árnyék suhant végig. Háromezer éves árnyék. – Yeorach!

si, eónok óta feledett csatakiáltás visszhangzott a Szellemsíkon.A pocakos aszisz három lépésnyire volt a lövésztl.Áthidalhatatlan távolság egy rövidkard számára. Szemvillanásnyi halál, ha számszeríjat szegeznek az

emberre. Erre a három lépésnyire szkült be Bram Boreillo világa és arra a szívdobbanásnyi idre, míg pattant ahúr… Nehéz, bíbor köpönyeg libbent. Ezüstfehér fények sikoltottak egy másik valóságban. A Szellemvilág zord álomharcosa és az erioni kalandozó egyszerre vet dött…

és a nyílvessz átszisszent az éjszakán…a negyedik gyilkos számszeríja elé.Késn? Kéken ragyogott a keskeny penge amint felfelé vágott az ég felé, és csavarodott…Fémen sikoltó fém. Acélforgácsok. És egy hasznavehetetlenné hasadt fapálca. Nem látta egyikük sem a nyilat, melyet pengéjével védett ki az si kard – valamennyiüket elvakította a

villanás, amely hosszában kettészelte a daroveeni gyilkost. A következ ezüstkörív az ablaknál lapuló, negyedik orvlövész felé villant… a fej kifelé esett, az utcára. – Mi… – hkölt vissza tátogva a mesterdalnok, aki még mindig nem fogta fel, hogy ezúttal megkímélték életétaz istenek.Vagy valaki más?

– Sianis? – hunyorgott az ifjúsámán is. Az erioni nem válaszolt, pedig üvölteni tudott volna a kíntól. Csontjai,izmai ég fájdalommal tiltakoztak az idegen er ellen, mely az id törvényeivel dacolva átrántotta a törékenytestet a három lépésnyi távon.

Egy szívdobbanás századrésze alatt.Sianis úgy érezte, mintha minden porcikája felfúvódott volna. Forrón zuborgó buborékok pattantak szét

ereiben és még csak nem is ordíthatott a fájdalomtól. Hiszen nem kapott levegt. Az álomharcosnak azonbannem volt szüksége levegre. Megperdítette az idegen embertestet és az ajtónak rontott.

Nem veszdött a zárral.A kifelé robbanó ajtó forgácsain túl még négyen lapultak. Villámló nyolcast írt le a penge. Azután már

csak ketten. – Sianis! – kiáltott utána a dalnokmester.

De a tanítvány már nem hallgatott rá. Az orgyilkosok után eredt. Együtt robajlott a sötétséggel: hosszú,döng léptei alatt felsírtak a padlódeszkák. Utolérte a másik kettt is. Sikoltani sem maradt idejük.

A szomszéd szobákban alvó vendégek még fel sem ocsúdhattak, és már vége is volt. Egy pillanatra, baljóslatú csend ülte meg a fogadót, és mintha nehéz köpönyeg libbent volna suhogva valahol…



Bram Boreillo és a nomád szorongva néztek össze. Az ajtón a nyurga erioni rohant ki, ám a folyosónközeled mázsás léptek szálfatermet harcost sejtettek, súlyos vértekkel a vállán. Nem áltatták magukat.

Az ajtóban Sianis állt. Mintha megntt, megöregedett volna és… a másik kett úgy meredt rá, mint akikísértetet lát. Az arc az erioni ifjúé volt – és mégsem. Az éles, idegen vonásokra egy kyr harcos diadalmosolyavetett árnyékot.

Még egy lépés.

Sianis kezébl kihullott a kard és átzuhant a küszöbön.

11.

NINCS SEMMI BAJA – az alacsony, vaksi pap zavartan rázta a fejét. – Akkor gyógyítsd meg, hogymagához térjen! – morogta Vairo tiszteletlenül. Az ifjúsámán sosem félte igazán Észak új isteneit. A hunyorgó,vén Dreina-pap pedig kifejezetten bosszantotta. Egyedül álltak a poros, ürességtl kongó templomban. Daroveen polgáraiból szemlátomást hiányzott a hitbuzgóság és a töredelem, amit csak hangsúlyozott a tény, hogy avárosban ez volt az egyetlen mköd templom.

Az egyetlen, még él pappal. Toberlan, a vén templomszolga betegesen félt a nyílt terektl és atömegtl. Esztendk óta nem merészkedett ki a Dreina-templom masszív falai közül. Talán ezért maradt életben,mikor a városban kezdtek eltünedezni a papok. Utána a varázstudók.

– Mondom, nem tehetek érte semmit – a vénember hátat fordított. – Hova vigyük akkor? – Sehova – vont vállat az öreg. – Nincs más pap vagy vajákos ebben az elátkozott városban. Négy hónapja tán.Mióta a gróf megzavarodott és lefogatott egy átutazó Arel-papot. Utána pedig az összes varázstudót, aki idejébenel nem menekült… Senki sem maradt, az istenek szolgái közül. Mondják ugyan, hogy új, nyugodtabb vidékekenütötték fel a sátorfájukat, de én ebben nem hiszek. Senki nem látott azóta egyetlen papot vagy b bájost sem, akielhagyta volna a várost. Hacsak nem a folyón lefelé, hidegen és mereven… ahogy az szokás, ha valaki órák ótahalott. – No és a sziget papjai? – kockáztatta meg Bram. A vaksi vén rekedten felkacagott. Hangja messzirevisszhangzott a szögletes, masszív oszlopok sötétjében. – Azok a csirkefogók? Az els évben, mikor még csak féltucatnyian voltak, még örültek a zarándokhadnak ésmegfejtették az álmokat, de azóta…hm. Mióta úgy megszaporodtak, mintha nem érdekelné ket az egész. Arraugyan rájöttek, hogy a jóslatok kyr nyelven hangzanak e – mit is várna az ember egy régi kyr templomban – de

nem f lik a foguk a régi szavak értelmezéséhez. Kelletlenül válaszolnak a kíváncsiskodóknak és rejtznek anapvilág ell. Csak éjszaka merészkednek ki a toronyból. Akkor persze nyüzsögnek, mint a bogarak. – Hogyan? – a mesterdalnok nyelt egyet. Az oszlopok között, mintha megnyúltak volna az árnyak. Megnyúltak Ós lassú, monoton táncba kezdtek… eh, ostobaság. – A szigetre érkez zarándokok közül nem egy a torony tövében ütötte fel a sátrát. – a vénemberbl ömlött a szó,mint általában azokból, akik régóta nem beszéltek senkivel. – Esküvel tanúsítják, hogy azok a hm, papok éjszakánként fáklyával kezükben kóborolnak fel-alá a szigeten.Mondják, nem egyszer bemerészkedtek az Alkonyat Városába is. Elásott kincs után kutakodnak, mérget vehetszrá! Miféle pap az ilyen? – Hogy érted azt, hogy a báró megzavarodott? – kérdezte az ilanori összeszkült szemmel. Sámánösztöneveszélyt jelzett a kihalt templomban. A fény mintha erejét vesztette volna a sötét, hvös falak között. És azárnyékok… az árnyékok egyáltalán nem ott voltak, ahol lenniük kellett volna. – Elbocsátotta az udvari mágusát, aki másnap eltnt, nyomtalanul. Akkor az összes varázstudó és méregkever

elhagyta a várost, búcsúszó nélkül, egyetlen éjszaka alatt. Sürgs dolguk akadt másfelé, azt rebesgetik. Te eztelhinnéd, fiam? Azóta rossz véget érnek a betéved vajákosok és a… no igen, a kalandozók is – a vénségsokatmondó pillantást vetett az erioni tanítvány merev testére. Sianis alig láthatóan lélegzett, arca hidegenverejtékezett. – Akkor mi legyen? – kérdezte Vairo tanácstalanul. – Itt nem maradhattok. A tolvajklán utánatok jön. – Azt mondtad, hogy Eren a legbiztonságosabb ország az Unióban! – sziszegte Vairo összepréselt ajkakkal.Végigsimított az erioni fiú hideg, csatakos haján. Egy újabb, értelmetlen halál? – Csúf dologba tenyereltünk itt alighanem, de sose feledd fiam, ez a peremvidék. Egész Észak a Zászlóháborúlángjaiban izzik. Az Unió élethalálharcot vív a Birodalom ellen. Ki tör dik ilyenkor egy távoli porfészek fosztogatóival? – Azóta ilyen bátrak, mióta a báró megzavarodott. Cégéres gazemberek tntek el akkor a városi tömlöcbl.Utóbb felbukkantak a rablóhad élén. A báró pedig nem tett semmit, st rebesgetik, köze van a dologhoz…

– Láttunk egy másik kalandozócsapatot is a városban. Talán van velük pap… – kockáztatta meg Vairo. Amesterdalnok úgy kapta fel a fejét, mintha az ilanori valami ocsmányságot mondott volna.



– Meg se próbáld! Van ugyan papjuk… – a dalnok kis híján kiköpött, de a vén Dreina-papra pillantvameggondolta magát – a vezér. Egy csavargó, gorviki Ranagol-pap, Chaladys a neve. Felismertem a boszorkánymesterüket is, mikor felgyújtották a fogadót. Az Abbit Kosok bandájától egy rézkanalat semfogadhatsz el az életed kockáztatása nélkül! A fejükre kitzött vérdíj meghaladja a város éves bevételét. Az Unióembervadászai tizenegy éve próbálják bitóra juttatni ket. És most itt vannak. – Kincset keresnek, biztosan. A magatokfajta mi másért vetdne ide, a világ végére? A zarándokok közül is

sokan megpróbálkoznak a déli romvárossal. Mondják eggyikük másikuk mesés kinccsel tér haza otthonába, mely busásan fedezi az utazást és a jóslat költségeit. – Láttál már ilyet? – Hm. – a vénség ajkát biggyesztette – Láttam visszatérni Daroveen leger sebb emberét, Gobusert azsoldoskapitányt. Azt mondják, egy álmot követett, mikor vagy tucatnyi forróvér ifjonccal együtt az Örök Alkony Városába merészkedett. Aranyszl roskadozó lugasokról beszélt, melyekben szivárványszínmadarak dalolnak, és borral teli, holdezüst urnákról, meg mithrill háromlábakról, melyeken sosem alszik ki a tz.Álmában szök kutakat látott és mesterséges, csillagforma tavakat, melyek visszatükrözik a háromlábakbanvillódzó vörös és kék lángokat. Hószín hajú, ragyogó szem nép között sétált üveglapos medencék partjain,melyekben szegletes, tüskés, világító halak lapultak. Olyasfélék, melyeket Toron vízvarázslói hoznak fel alegsötétebb mélységekbl. Sokan hittek a zsoldoskapitánynak és követték… Gobuser mégis egyedül tért vissza,galambszen, bevérzett szemekkel. Sikoltozott, míg a torka bírta és nyáladzott, akár a veszett kutya. A városiak nem merték megérinteni sem, mert brén gennyes fekélyek nyíltak, mint ezernyi éhesen tátogó száj. Reggelre

felakasztotta magát. – A vénember már suttogott és rettegve kémlelte a templomban ssöd árnyékokat. – Nincs idnk erre – morgott Vairo türelmetlenül – Sianis meghal, ha nem kap segítséget! Ha te sem tudsz, akkor ki… – Majd én. – Az árkádos boltívek alatt fakószke, fiatal n állt a Noir-papok köntösében. A karcsú alakot szinteeleven lények módjára ölelték a hvös falakról alászüreml árnyak. Vairo nagyot nyelt. A papn a romszigetr l!

12.

Jobban vagy már? – kérdezte a nomád. Sianis felült a csónakban. A keskeny, lapos vízijárm ebben a pillanatban fordult ki a város egyetlen kiköt jébl. A csáklyát egy zömök, Noir-köpönyeges férfi forgatta,meglep szakértelemmel. Az orrban a templomban látott magas f papféle ült. – Úgy érzem magam, mint a lant, melynek minden húrja elpattant – mormogta Sianis. A magas, csapott vállú

pap felemelte a fejét, de nem szólt. – Hogyan találtatok ránk? – méregette az erioni a szálas Noir-papot és a lányt, de azok nem válaszoltak. Vairo istanácstalanul vonogatta a vállát és a lány felé biccentett.

Az ifjúsámán csak a szeme sarkából mert a karcsú papnre pillantani. Ralia… zavarba ejtentökéletesnek tnt. Az ilanori nomádnak ezidáig nem sok dolga akadt asszonynéppel, ilyen gyönyör vel pedigsohasem. A Szépmez pusztáin a sámántanítványok keserves próbatételei, a fél esztends utazás alatt amesterdalnok rosszallása tartotta vissza, hogy közelebbi ismeretséget kössön a szebbik nemmel. Bram Boreillonem tiltotta ugyan ket fogadók és utcák könnyvér leányaitól, ám dalnokhoz méltatlannak ítélte a pénzen vettölelést. „Amíg fizetned kell a gyönyörért, amit egy nl kapsz, addig csak áltatod magad, hogy igazi férfi vagy” – mondta néhanapján, és a fiúk nagyon is jól tudták, mire gondol. A mesterdalnok tagadhatatlanul szült már,alacsony volt, pocakos és füstösbarna b, mégis olyan rejtett, megmagyarázhatatlan kisugárzással bírt, hogymindenütt felfigyelt rá a fehérnép. Bram Boreillo pedig, amikor egyszer ágyába vitt egy nt, mvészhezméltatlannak ítélte volna, hogy csalódást okozzon. Az aszisz dalnok ihletett volt, és lelkiismeretes a szerelem

titkos tudományában: tehetségér l sajátos, olykor hihetetlen legendák keringtek a Sheral mindkét oldalán. Vairosokért nem adta volna, ha csak egy töredékével rendelkezik a tudásnak, ami a vén dalnok számára olyantermészetes volt, mint a járás vagy a lélegzés. Az ilanori lopott pillantást vetett a lányra.

Ostobaság. Nem vagyok hozzá méltó.Mikor kényelmetlenné vált a csend, Sianis megköszörülte a torkát és a csuklyás Noir-f paphoz fordult.

– Hm, köszönöm. – A csapott vállú, magas férfi megrázta a fejét. – Raliának köszönd! Egyenesen a templomhoz vezetett. Már akkor tudott rólatok, mieltt a szigetre tettétek alábatokat. Álmodott felled, fiam. És a kardról is – jegyezte meg, szinte mellékesen. Sianis csak ekkor vetteészre a hosszúmarkolatú kyr kardot a pap ölében. – Ezért jöttetek utánunk? – hüledezett az erioni. – Szükségünk van egymásra. A sziget nyugalma most, a Kitekintés Éjjele eltt különösen fontos. Nemengedhetjük át az álomszentélyt semmiféle idegennek egy ilyen éjszaka eltt. Két nap és két éjszaka biztonságátkérjük, kalandorok. A díj a hírnevetekhez méltó.

– Vagyis? – vágott közbe a gyakorlatias aszisz. – Fejenként tíz arany és egy-egy igazálom a Révület Rútjából. Meg is fejtjük, valamennyit.



– És ha nem jóslatért jöttünk? – a pap nem válaszolt, és az erioni kissé ostobának érezte magát. Hát persze.Mindenki azért jön. – Ha híre megy, hogy neves kalandozókat fogadtunk a templom védelmére, egyetlen gazfickó sem merészeliháborítani a Kitekintés Éjjelének rítusát! – a fakószke lány felszegte fejét. Pisze orrának éles vonala, a keskenyáll íve kirajzolódott a holdfényben. – Erre azért nem fogadnék nagy összegben – a mesterdalnok tanácstalanul morzsolgatta a kalapja szegélyét.

– Valami rítus lesz? – kérdezte az ifjúsámán gyanakodva. – A Kitekintés Éjjelét a Valós Álmok Éjszakájának is nevezték a kyrek idején. Mondják, különös dolgokranyílhat ilyenkor az álmodó szem, hiszen ezen az éjjelen a legvékonyabb a határ az Antiss álomvilága és aromlandó hús valósága között. – Noir papn je halkan, habozva beszélt, mint aki nem tudja, mennyit árulhat el.Az ilanori sámán elgyönyörködött a különös csengés szavak muzsikájában. Nem mert a lányra nézni: ahhoz túlszép volt. Szép? Vairo fakónak és er tlennek érezte a szót, ha a papnre gondolt. Tökéletesen metszett, szívalakú arc, nagy tiszta szemekkel. Vairo sosem látott még hozzá foghatót és most megsajdult benne valami éles,érthetetlen fájdalom. Mintha elvesztett volna valamit, ami sosem volt az övé. Nyelt egyet és nagyot sóhajtott, deott legbelül nem könnyebbült meg, szemernyit sem.

Gyökeret eresztett benne az új, fájó éhség. Vágyott a lányra, boldogan átölelte volna vagy akárcsak ültvolna mellette, elmerülve a rejtett, bels ragyogásban, ami ebbl a fakószke, karcsú szépségbl áradt.Ugyanakkor tudta, hogy túl gyenge még ahhoz is, hogy állja a tekintetét: azokat a végtelen-mély, szürkeszemeket.

Vairo a vízbe merítette a kezét. Megnyugtatta a hs, eleven folyó. A nedves föveny és folyami hínár ismer s szaga az ilanori gázlókat juttatta eszébe. Hunyt szemmel fürkészte a folyó éjszakai életét. Vairo szerettea folyókat. Lebírhatatlan er és végtelen, örök nyugalom. Ostoba, mulandó rejtélyek és a szív kínzó kérdéseinélkül. Ralia álmodott az erioniról. Csak róla? Rólam nem? A távolban bagoly sírt, csobbanva fürdött a hal,karnyújtásnyira csapongott egy-egy denevér. – Valóban álmodtál fellem? – fordult hirtelen a lányhoz Sianis. Ralia kurtán bólintott. – így találtunk rád. Tudtam, hol leszel. – Mit álmodtál, ha nem titok? – firtatta tovább az erioni. A papn hátravetette csuklyáját, és ahogy Sianisszemébe nézett, az arcuk csaknem összeért. Hihetetlenül nagy, szürkén ragyogó szeme volt. Hangja alig volthallható, mégis mély zengzetekkel árnyalt, akár az uscayhafák lombját simító szél Oilan legendás erdejében. – Azt álmodtam, hogy harcolsz értem, kalandozó. És én szeretni foglak, amíg csak élek.

13.

A TORONYTEMPLOM SZIGETÉT a Kövecses folyó jó tíz mérföld hosszan lerakódott hordalékaformálta. A mocsársziget méretét többnyire csak becsülték: nemigen merészkedett a Fojtómocsárba az egyszer daroveeni nép. Hordalékát lerakva a széles határfolyó ugyanis hatalmas kanyart vetett és végtelennek tlápvidéket táplált Eren peremvidékén. A Fojtómocsárként emlegetett ingovány valószínleg dögletes bzér lkapta nevét, mások szerint a szó eredete a nyaranta fullasztó mennyiségben rohamozó szúnyoghadra vezethetvissza. A láp mélyére merészkedk esküvel vallották, hogy a sok helyütt még fellelhetk az évezredekkelkorábban elmerült kyr városok maradványai. Olykor, mikor sokáig elmaradtak az esk, egyesek látni vélték avízbe fúlt városok romjait és az irdatlan, omladozó oszlopok között hemzseg, torz, söreg árnyakat a mélyben.

A dorani krónikások azonban azt is feljegyezték, hogy a szigeten idtlen álmát alussza egy érintetlenváros, melyet hajdan Quiphann néven ismertek a kyr hódítók. Néhány kalandor esküvel bizonygatta, hogy amerészen égbeszök , shuluri stílusban épült épületek, a kincsek éppen olyan érintetlenek, mint a város bukása

idején – vagyis úgy háromezer évvel ezeltt.Megint mások arról beszéltek, hogy a perverz, rualani stílusban emelt falak csaknem teljesen beomlottak a múltba vesz eónok alatt és a romok közt kutakodó vakmer k kóbor lidérceket zavarhatnak felcsupán. Sokan azt is tudni vélték, hogy a kincsek, amit mégis elhoznak a városból, azonnal porrá omlanak, haelhagyják a szigetet. Ez utóbbi híresztelés kézzelfogható cáfolatát egy felbecsülhetetlen érték kyr amfora jelentette. Az embermagas edényt Haonwell leghíresebb múzeumának kurátorai vásárolták jó évtizede, néhányfelten szófukar kalandozótól. A gyönyör en megmunkált darabot enravelli stílusú, kecses épületek képeiékesítették, felettük egyértelmen olvasható, ókyr „Quiphann” felirattal… Doran és Lar-dor tudós elméi, nagyhatalmú varázslók és papok tucatjai szálltak akkor partra a szigeten, hogy megválaszolják a talányt – hasztalan.A maroknyi visszatér pedig sosem beszélt az alkonyfény csodaváros titkáról.

Idvel meg is feledkeztek róla.A sziget Daroveen felé es csúcsában emelked, tizenöt láb magas, vörösfekete toronytemplom

magának követelt minden figyelmet. Jóslatokról érkeztek hírek és a kút mélyén látott álmokról, amelyek minden

alkalommal valóra válnak. Könyörtelen szenvtelenséggel, akár a végzet. A lángot formázó toronyóriást emberek



ezrei keresték fel az utóbbi két esztend ben. Fohászkodók és zarándokok sátortábora várakozott áhítatosan a napminden órájában. Jóslatért jöttek.

A Révület Kútját keresték valamennyien: a templomrom elhajójának derékmagasságú, durvasziklatömbökbl rótt, ismeretlen rúnákkal gazdag k gy jét. A jóslatok forrása sötét volt és fenyeget, akár valami alsó poklokra nyíló, feneketlen torok. Falai csúszósak voltak a mélybl felszálló kipárolgásoktól; Noir papjai senkit nem engedtek egyedül a közelébe. „Életveszélyes” – mondták, és valóban: néha mintha morajlott

volna valami odalent. A Kút – az engedélyezett tízlábnyi távolságról szemlélve – csendesnek, ártalmatlannak nt. Sötét volt és büdös. Sianis mégsem mert közelebb menni: a k gy félelmetesen emlékeztetett egy másik ,hasonló sziklatorokra, amely hajdan egy démoni szörnyet okádott a világra és magának követelte mesterét.

Az els mesterét, Anquolt.Tizenegy csuklyás idegen várakozott a k torony eltt, a hajnali szürkületben. Álom-papok. Vairo

megszólította a legközelebbit. – A lány akit hoztunk? Meggyógyítottátok?

Senki nem válaszolt. A csuklyás alakok továbbra sem emelték fel a fejüket. – A hívetek volt! Beavatásért jött! – kiáltotta Vairo vádlón. – A hívünk? Valóban? Fojtóhurokkal a ruhaujjban és egy fejvadászklán tetoválásával a combján? – sziszegte azegyik akolita ökölbe szoruló kézzel. Bram nem tudta mire vélni az indulatkitörést. A csapott vállú, magas f papgondterhelten sóhajtott. – Szaglásznak utánunk. Néhány napja eltnt egy testvérünk. Ma éjszaka pedig két másik veszett oda, a

felfogadott rökkel együtt. Csak a testeket találtuk meg: a fejek eltntek. Szükségünk lesz így mindenvédelemre. – a f pap lehajtotta a fejét és a dalnoknak az volt az érzése, hogy titkol valamit – Valami vadászik azéjszakában. – Azokat a fejeket azóta Toron ocsmány boszorkánymesterei vallatják. Ami azt jelenti, hogy látogatókat kaptok.Hamarosan. – a mesterdalnok olyan higgadtan beszélt, mintha csak az id járásról esne szó. – Két éjszakáról van szó csupán. A fizetség fejenként tíz arany és a Kút jóslata, ahogy ígértem. – A magunkfajták, a kalandozók között van egy gyakori szólás – az aszisz hátratolta kalapját és megvakartatarkóját. – Hmm. Röviden ennyi: majd amikor. – Ezt hogy érted? – nézett rá a pap megütközve. – Majd amikor visszatértünk a déli romvárosból. Akkor szerzdünk. Abasziszban úgy is mondanák, ne hoppázzelre, csak ha már ugrottál! – a dalnok cinkosán hunyorított. – És a jóslat? – Ráér. A Kút két éve jövendöl. Eltte pedig évezredekig rizgette jóslatait. Egy pár órát igazán várhat még – az

aszisz már vigyorgott. Az ifjúsámán elsápadt a haragtól, mindkét keze ökölbe szorult. Mégsem mertemeghazudtolni a dalnokmestert. A csuklyák alig lebbentek, ahogy az álompapok egymásra néztek. A toronyracsend telepedett, melyet csak az ébredez láp neszei háborítottak. És valami fojtott, ziháló nyöszörgés atoronyrom mélyér l. – Ki van ott? – kérdezte az aszisz, mintegy mellékesen. – Egy zarándok. A díszes ruhájú ficsúr, aki veletek jött. Mikor a többiek elmenekültek, megpróbált elrejtzni aszigeten – a f pap elnézett az aszisz feje felett. – Mit csináltatok vele? – a dalnok hangja fenyegeten színtelen volt. – Mi semmit. Odakint lapult az éjjel és valami elkapta. Csupa vér lett és lesántult. – az álompap vállrándítással jelezte, hogy részér l lezártnak tekinti a vitát. Bram

Boreillo intett és hátat fordított a k toronynak. A két fiú engedelmesen követte.Er tlen, kétségbeesett kiáltás harsant a hátuk mögött.

– Ne hagyjatok itt! – a csuklyás papok egy emberként fordultak a toronyrom felé. Az omladozó kapuban a

dereglyér l ismert ficsúr állt. Perennel Domarro, idézte fel a nevét Sianis. A piperk c ruhája szakadozott volt,kéregként borította a rászáradt sár és vér. Gyit, karpereceit elhagyhatta valahol, a festék elmázolódott lányosvonásain. Bal szeme alatt sötét véraláfutás éktelenkedett, járomcsontjain zúzódások. – Látnom kell azt a várost! Azért jöttem…! – a ficsúr könyörgre fogta a dolgot. Bram Boreillo fojtottanszitkozódott és tünteten hátat fordított. – Csak terhünkre leszel. – Nem hagyhattok itt! Tudok járni! – rimánkodott Perennel és egy sebtében felkapott botra támaszkodva utánuk eredt. Az egyik csuklyás alak megindult felé, de a f pap egy intéssel megállította. A fiúk a dalnokmesterrenéztek. Bram Boreillo vissza sem fordult: nyelt egyet és egy vállrándítással jelezte, hogy fel le akár jöhet is a piperk c.

Sianis fáradt volt és bosszús. Minden porcikája pihenésért, alvásért könyörgött, ugyanakkor borzadt agondolattól, hogy lehunyja a szemét. Még mindig a fülében zengett a kyr álomharcos eszels csatakiáltása,csontjaiban még parázslott a húzó fájdalom.

Átvágtak a hajnali szélben csattogó sátorlapok között, de az álompapok nem szóltak utánuk. A tisztásszéléhez értek, mikor a fiú elé toppant a fakószke, sudár termet papn. Az erioni fáradtan végigmérte a dúlt



arcú szépséget. Harcolsz értem, kalandozó. És szeretni foglak, amíg csak élek . Hm. Hmm. Sianis szó nélkülmegkerülte a lányt. Egyszer az álmok is tévedhetnek.

Vairo azonban egy pillanatra megtorpant. Fogva tartották azok a nagy, szürke szemek. – Te is megszöksz? – Ralia lapos pillantással mérte végig az ilanorit. – Nem… nem hiszem, hogy… okot adtam volna efféle feltételezésre – dadogott a nomád – De hozzájuk tartozom, és követnem kell ket amíg… – elharapta a szavát

– Miért mentegetzöl? – vágott közbe a lány csúfondárosan. Vairo rákvörösen, megsemmisülten hallgatott. – Mert mintha szemrehányást tettél volna – vágott közbe Sianis és könyéken ragadta az ifjúsámánt. Hosszú leszez a nap. A mocsáron átvezet egyetlen út is csaknem járhatatlan volt. Legalább két óra gyaloglás: nemvesztegethetik idejüket, ha estére vissza akarnak érni. Még az ordaniak felbukkanása eltt.

rültség. Sianis azonban nem szólt. Összeszorított fogakkal, némán követte a szuszogó asziszt.Megtanulta, hogy az öreg kalandozó semmit nem tesz ok nélkül, és hogy mindennél jobban gylöli a halogatást.

A tisztás szélétl három láb széles si, simára koptatott kövekbl rakott út kanyargott dél felé, mely pár lépés után eltnt a kétembernyi magas bozótosban. A zarándokok Sogron Útjának nevezték, az álompapok nemkis bosszúságára. Az álomvároshoz hasonlóan ez a kyr örökség is dacolt a felette elmúló évezredekkel: akétoldalt buján tenyész kúszócserje, és a kövek fölé magasodó faóriások gyökérzete nem kezdte ki az siköveket. Az utat szegélyz épületek azonban nem kerülték el sorsukat: éppen olyanok voltak, amilyennek egyháromezer éve omladozó romhalmazt képzel az ember.

A bozótost hamarosan nyálkás, gyökerek hasogatta falak, és törött, foghíjas oszlopok sora váltotta fel,

aztán fokozatosan zsombékossá vált a talaj, a közeli, rossz hír Fojtómocsár elhírnökeként.Jó félóra után hideg, árnyékba merül kísértet-erds völgybe értek, hol a nyirkos horpadásokban sötétvizek csörgedeztek az út mentén tekerg, puffadt, fekete gyökerek alatt. Zavarba ejten szabályos formájú,zuzmókabátos sziklák ágaskodtak a halovány fényben. A völgy legmélyén összeborultak a fák: a kora reggeli óradacára csaknem éjszakai sötétség borult a mocsárerdre.

Egyikük sem szólt. Olykor gigászi fatörzsek dereng sorai között gázoltak, máskor fenyegetenduzzadó, négyembernyi gombaóriások alatt lopakodtak a mohos, süppedékeny földön. Inggallérjukba finomspóra szitált. A lélegzetüket is visszafojtották, csak a ficsúr zihálása törte meg idnként a csendet – Sokan otthagyták már a fogukat a halott városban. Lehet, hogy én sem jövök vissza – szólalt meg váratlanul.Lányos vonásait vénebbé, élesebbé faragta a mocsok és a fájdalom. – Az meglehet – vont vállat a dalnok. Pocsék egy talaj és már a csizmám is beázott. – Van egy titkom, amit nem vihetek magammal a sírba – lihegett a fiatal férfi elkínzottan. – A titok olyan, mint a fogfájás. Mindenkinek lesz el bb-utóbb, és persze mind szabadulni akar tle. – Bram

Boreillo továbbra sem mutatott nagy érdekldést. Meg sem fordult, mikor a piperk c botja megcsúszott és a férfielzuhant a sárban. – Ez a titok hozott a szigetre, ugye? – Vairo jobbját nyújtotta a ficsúrnak. A másik elfogadta a kezet és afeltápászkodva a nomád szemébe nézett. – Még nem érett meg az id, hogy elmondjam. Az életeteket kockáztatva fürkészitek a múltat, vagy faggatjátok a jöv titkait. Csak a jelennel nem tör dtök, sohasem.

A mesterdalnok megállt és válla felett visszafordulva hátravakkantott. – Te ficsúr! Ne mondj olyasmit amit titkolnod kell, de akkor ne is célozgass rá! – hegyeset köpött, jelezve, hogyrészér l lezártnak tekinti a beszélgetést. Mindannyiukat egyre jobban nyugtalanította a kora reggeli óra dacáraéjszakaivá mélyül sötétség. A leveg ben vibráló lidérc-fények és zöldesen felbuggyanó, bzös ködök derengtek csupán a buján tenyész, tarjagos penész felett. Vairo émelygett. Torz, tisztátalan élettl nyüzsgött a vidék. Azóidk, lebírhatatlanul er s varázslata uralta a szigetet és az ifjúsámán megérezte a természet szenvedését. Ahalott fák és nyomasztóan vaskos gombák félhomályában idnként felizzott egy-egy sárgászöld szempár. A

lápvidék egy pillanatra elhallgatott, mintha visszafogta volna lélegzetét azután… fakó b, nyúlós, hidegszerzetek emelkedtek ki az utat szegélyez ködös ingoványból. Rémületesen sokan voltak. És éhesek. Egyszerrenyíltak a torz, mély torkú bestiaállkapcsok és elnyújtott, nyög-jajongó üvöltés kélt a mocsárvölgy felett. – Ne térjetek le! Húzódjunk egymáshoz közelebb? – parancsolta a dalnokmester. Lefejtette a briszákot ahosszúnyakú kobozról és messzire rúgott egy foghíjas vicsorú, hasadt koponyát. A hangszert csíp jén szilárdanmegtámasztva Sianis felé biccentett. – A második mvészet. Az erioni engedelmesen bólintott és leakasztottaválláról a tizenkét húrú, márványozott fájú lantot. – A hangok misztériuma: hangszer és varázslás – felelte kurtán a nomád kérd pillantására. – Csak nem gondoljátok, hogy pusztán hangokkal visszatarthatjátok ezeket ? – zihálta a zarándok. A másfélember magas, görnyedt, púpos fajzatok szemhéjtalan tekintete gennysárgán derengett, ahogy egyre közelebb ésközelebb kúsztak. – A helyedben… – a dalnokmester ujjai gyors futamokat kezdtek a lanton, arcára különös, új ráncokat vésett azösszpontosítás – inkább befognám a pofámat.

A harmónia er . Az él testekben zsongó élet mind egyfajta saját dallammal bír. Olykor sajátos, idegena ritmus, de mégis; az élet forrón, vagy hvös-csendesen, ott lüktet az eleven húsban, az erekben surranva



zuborgó vérben, míg a testet fagyossá nem dermeszti a halál. Az élet misztériuma: a harmónia örök, soha nemnyugvó ereje… az élk pedig engedelmeskednek a bels hatalomnak.

Mindig.A koboz húrjain pendül hangok egy pillanatra megdermesztették a nomád ereiben a vért. Azután

érezte, hogy valami megmarkolja, legbelül, ahol a szív dobog és ahol a zsigerek vonaglanak lassú, sosem nyugvótáncban. A mesterdalnok dúdolni kezdett: mély, dallamtalan, mordulásokkal szaggatott éneke sibb lehetett,

mint maga a beszéd. Hideg félelmet lopott a szívbe, és ahogy a hangok egyre mélyültek, egyre lassúbbodtak,Vairo döbbenten tapasztalta, hogy képtelen mozdítani ólomnehézzé dermed tagjait. Karjai lehullottak, térdeimegrogytak amint elrabolta erejét a különös, idtlen dallam. A világba valami fekete, fagyos köd szivárgott,belülr l és a nomád látta ugyan a mocsár szélén megdermed torz árnyakat, de már nem tudott örülni agyzelemnek. Hiszen nem számított már, semmi sem.

Sianis is úgy érezte, mintha a süpped föld elszívná maradék erejét is. Szeme sarkából észre vette, hogyaz ilanori ifjúsámán arcából is kifut a vér és tántorogni kezd. Az erioni tétován tapogatózott lantja után. Játszanikellene… most rögtön, miel tt én is…! De mit? Nem mindegy? Mintha évszázadokkal ezeltt hallotta volna azöreg aszisztól.

El ször csináld, azután javíts! A megoldás mindig cselekvés és sohasem szavak… Egy éles, gyors futama húrokon. Sianis elképzelte amint a dallamok úgy áramlanak át a hangszeren, mint a lombok között átszüremlfény. Tompán pendül húr, pillanatnyi megingás. Jó lesz ez?

A pokolba! Ha az ösztönök azt mondják, hogy jó, akkor valóban az! Sianis egy pillanatra behunyta a

szemét, és teljes szívével akarta, hogy a mesterlant fényl hangjai valóban az égig ragyogjanak, a holdakon istúl, a jegesen süvölt éjszakán is túl… még gyorsabban! Ha kell, játssz akár olyan gyorsan, hogy egy legyen agondolat és a tett!

Az ilanori nomád lassan dlt el mellette, mint a szélfútta nád. – Gyerünk! Gyerünk már! – sziszegte az erioni tanítvány fogcsikorgatva. A márványos rajzú lant vibráló, élescrescendóval ellenpontozta az aszisz koboz béklyóba ver dallamát. Az új, bántóan magas hangok fájtak már, dekizökkentették az ifjúsámánt a fagyos, halálos közönybl. Vairo felemelte fejét, felkönyökölt és a világ lassankitisztult.

Még mindig sötét, ködös és kövült volt minden, még mindig az a korokkal ezeltti, si morduló ének, adallamtalanul mörmöl aszisz hosszúkoboz parancsolt halálos dermedést a világra… (az si utat szürke,formátlan k tömbök gyanánt szegélyezték a mozdulatlanná dermed mocsárfajzatok. A cifra ruhás zarándok keresztbe feküdt eltte, a sárban)

… de az erioni lantja az emberfajzatban lüktet makacs ritmussal, az élni akarás mohó, forró dallamával

törte meg a bvöletet. Az ifjúsámán ismét hallani vélte a mesterdalnok szavait, melyekkel Sianist tanította: „Alényeg, hogy egyszer eljátszd a dalt, mely születésedt l fogva benned van – emberléted dalát. Tudni fogod, mikor és tudni fogod, hogy képes vagy rá. Ez a zene mindenkiben arra vár, hogy megszólalhasson: ez a benned lüktet ,isteni teremtés visszhangja. Mint a gyereksírás vagy a farkasüvöltés, túl van nyelven és kultúrán; mégis ezirányítja az élet táncát. Gyakorolj! És amikor eljön az id , vedd fel a lantodat és játssz, olyan szinte akarattal,mintha az életed lenne a tét! Mert akkor úgy is lesz!”

Igen. Az ifjúsámán összeszorította a fogát: nyakán kidagadtak az erek, ahogy széles vállaira kapta aficsúr dermedt testét. Követlek, erioni. Résnyire húzott szemein át ködösen látta csak Sianis szálas alakját, deösszepréselt ajkakkal, meg-megránduló lábakkal követte. Vairo volt , a Konok, aki nem hátrál meg és sosemadja fel. – Gyerünk! – vicsorogta is, fojtottan.

Talán fertályórányi volt még az út, a sötétség völgyén át, de az ilanori számára sokkal hosszabbnak tnt.Talpa alatt csontok ropogtak, máskor rozsdálló vasakra lépett, de nem nézett le: vakon követte az erioni

tanítvány fájdalmasan gyors, éles dallamát, hogy ne kelljen hallania a háta mögött jajongó-morgó si, halálhozóéneket. Félig sem volt eleven, mikor végre kijutottak a völgybl. Egy földhányásra hajította Perennel Domarrotestét.

A ficsúr fojtott kiáltással eszmélt. Zavartan nézett körül, majd sziszegve kapott a térdéhez. – Mondtam, hogy csak a terhünkre lesz – Bram Boreillo meg sem állt. Vairo kezét nyújtotta a zarándoknak, akizokszó nélkül talpra kászálódott. Egy pillantást vetett hátra, a sötétbe merül völgyre és megborzongott. – Megmentetted az életemet – suttogta kezét arcába temetve. Vairo sarkon fordult: Ilanorban sosem vesztegetteeffélére a szót. A zarándok ügyetlenül sántítva követte. Jó félóráig nem szólt egyikük sem. – Nincs okod félelemre. Tegnap új álmot láttál a Kút álmai helyett. De nem a halálodról álmodtál. Még nem. – szólalt meg váratlanul Perennel Domarro. – Mit beszélsz? – Vairo megtorpant. Szája elkerekedett a meglepetéstl akár egy kisgyereké. Az ilanori már-már beletör dött, hogy együtt kell élnie a kiválasztottakat gyötr , visszatér lidércnyomásokkal. Az emberéletszenvedéssel, betegséggel és fájdalommal teli. A sámán ezért sokszor veszélyes és sötét utakra téved. Meg kell

er södnie, mieltt felveszi a terhet. Az udkhát , a sámáner t nem könny megkapni és gyakran nagy árat kellfizetni érte.



– Tudom, hogy egy álom gyötört, tegnap éjjel is. Emlékszel? Szk folyosón rohansz, fejedet felsérti az alacsonymennyezet. Lihegés, vérszomjas morgás üldöz, de nem mersz hátrafordulni. Mert ha hátrafordulsz, utolér… ésakkor meghalsz. – Hogyan… ? – vágott szavába a nomád reszketve. Vairo elfogadta a lidércálmok megmérettetéseit. Tudta, hogyaddig kínozzák csak, míg a Szellemurak be nem fogadják, teljes jogú sámánként. De ez az idegen honnan… Aficsúrforma zarándok folytatta:

– Egyre gyengülsz, sziklanehéz lábaid alig engedelmeskednek, és zihálsz már, lihegsz te is, amikor tz csap ki afalból és hajad lángra lobban. Lerohansz egy lépcsn, éget a kín, mikor k lap zuhan le eltted és a falakonhatalmas üregek nyílnak. Harsogva ontani kezdik a jeges, szennyes vízáradatot, amely eloltja a hajadat, aruháidat perzsel lángokat, megszabadítva az elevenen égés kínjaitól – örökre. A tüddet elárasztó víz az utolsóemléked és akkor… csak akkor ébredsz fel. – Honnan tudod… – nyögte a nomád halottsápadtan. A cifra ruhás idegen az utolsó emlékfoszlányig leírta a múltéjszaka gyötrelmeit. A másik nem válaszolt rögtön: szemébe valami új, kemény kifejezés költözött. A kifestett, puhány piperk c eltnt, mintha nem lett volna több eldobható álcánál – mint ahogy az is volt. A férfi még háromlépést tett, és a halom tetejére érve megvetette a lábát. Nem szólt, csak intett az ilanorinak, aki követte. Percekigmeredtek némán a túloldalon feltáruló látványra.

Odalent felkomorlottak a romváros falai és a ferde, vérszínben lehanyatló napfényben megpillantották Quiphann hatalmas tornyait. Perennel Domarro közelebb hajolt a nomádhoz és a fülébe suttogott halkan, hogy nehallja más.

– Ez a hivatásom, ilanori. Amikor láttam az álmodat, ott voltam veled. Lélek r vagyok, Noir papjai között.

14.

A BELEEGYEZÉS gyilkolást jelent. Ölni kell: sokat és habozás nélkül. – a hang tompán szdött ki afekete kámzsa alól. Az érkez tetl talpig leomló, ódivatú, fekete haquitessbe burkolózott. Arcát egybeszabottkámzsa, kezeit hosszú szárú kesztyk rejtették. Egyetlen körömnyi hús sem villant el, de Chaladys nemzavartatta magát: hozzászokott az efféle megbízókhoz. – Ranagol felmenti híveit a gyermeteg lidércnyomás alól, amit az együgyek lelkiismeretnek neveznek – Akalandor pap hátrarúgta a székét és hosszú, ráér s léptekkel sétálni kezdett a szobában. Gorviki létéredöbbenetesen er teljes alkatú volt és az olyan ember könnyedségével mozgott, aki tisztában van azzal, hogy bár vannak korlátai, még nem érte el ket.

El bb tudnom kell, mennyit árulhatok el – mondta az idegen fojtottan. Ezüstös szemek villantak gyanakvón afekete kámzsa alatt. – Ember, az Abbit Kosok vezérével beszélsz – jegyezte meg a kalandozó közönyösen. A hegyes szakállú,olajbarna b férfi borotvált fején egyetlen, ujjnyi vastag fekete tincs tekergett, a fonatban élesólomsulymokkal. Noha külseje inkább harcosra vallott, Chaladys született diplomata volt. Mesteri intrikusnak tartották, aki mindig a gyztes oldalára áll, és mindenbl a lehet legnagyobb hasznot húzza. Kettejük közöttmegsrült a csend, de a kalandor pap többet nem mondott. Tartotta magát a gorviki mondáshoz, mely szerint azöndicsér olyan, mint a magát szoptató kecske. Ritkán volt szükség további beszédre: hozzáértk számára acsapat puszta neve is elég volt az Északi Unióban. – A toronytemplom papjai… hmm. Az egész még évezredekkel ezeltt kezddött. A kyr istenek háborújával. – Hallottam a dologról – jegyezte meg a gorviki gunyorosan. – Az évszázados harc egyik fontos lépése volt Shar'all bebörtönzése. – Shar'all? – ismételte meg a Ranagol-pap színtelenül.

– Morgena istenn egyik halhatatlan szolgája. Sogron tzpapjai trbe csalták és rúnabéklyóba vetették. Egy pokolkútba zárták, ahogyan a másik világokból megidézett rémekkel bántak, azokban az idkben – a kámzsásidegen határozatlanul intett a mocsársziget felé. – Hm – a pap szemében érdekldés csillant. – A kút Sogron egyik toronytemplomának mélyén rejtzik. A Tzkobra hívei századokon át rizték a titkot. Ahalhatatlan fogoly pedig várakozott türelmesen, tudván, hogy egyszer eljön az ideje is. Tévedett, persze. – Ez a kút a… ? – Chaladys jelentségteljesen. biccentett. – Igen – suttogta a kámzsás idegen – a Révület Kútja, Sogron torony templomában.

15.

A FOJTÓMOCSÁR GÖCSÖRTÖS, fekete fái egészen a magas falakig kúsztak A hatalmas városkapu

szárnyai rég elvástak már; a halom tetejér l messzire beláthattak az örök-néma utcákra. Egybefügg,skarlátfény égbolt derengett Quiphann felett: az örök naplemente arany-bíborában lángoltak a falak, a



messzeségbe futó, márványos oszlopcsarnokok. Hagymakupolák és lépcss piramisok aranyteteje tündökölt akarcsú, tforma tornyok erdejében. Idtlen bvölet uralkodott a csúcsos-oromzatos, sisaktets toronysorok, arézszínben szikrázó tetk k rengetege felett. Mintha fakóbb lett volna a fény, tompábbak a hangok… de avárosba toppanok sosem tör dtek efféle potomságokkal, mikor a legalább háromezer éves, kyr épületóriásokatmegpillantották.

Eredeti pompájukban.

– Lidorien az elfeledett álmok hónaként, a beteljesült gyönyörök városaként énekelte meg Quiphannt. Igazavolt… – suttogta a dalnokmester kiszáradt torokkal. – Jól figyelj fiam, mert ezek a régi kyrek tudtak valamit. Nézd, érezd ezt a várost! Tanulj tle, hiszen a dalnok tehetsége is csak afféle mag, mely a munkából csírázik ki.Tanulj az óidk nagyságából, hiszen tanulhatsz mindig, mindenütt, mindenkitl! Nemcsak magamfajtadalnokoktól tanulhatod meg a másképp látást, de festktl, a szobrászoktól, historikusoktól és színjátszóktól is.Igen, ettl a várostól is, hiszen az építészet sem más, mint k vé vált zene – Az ihlet és bvölet pillanatát azonbana gyanakvásé követte, hiszen huszonöt év kalandozás nem kevés józanságot követel a túlélktl. Bram válláravetette kobzát és kivonta mindkét kardját. – Gyerünk!

Sianis és a sánta pap engedelmesen követte. Vairo nyugtalanul pislogott a háta mögé. - A mocsár fortéiméitól nem kell tartanod. Nem merészkednek a városba – mondta Perennel Domarro, kitalálva az ilanorigondolatát. – Hogyhogy? – kérdezte Sianis. – Rettegnek a lidércektl – vont vállat Noir papja és maga is trt rántott. – a Hatodkorban a város csúf véget ért:

a feljegyzések szerint démonlovasok hordái dúlták fel. Az efféle káoszkori katasztrófák pedig rút nyomokat ésörökkön nyughatatlan ehm, túlél ket hagynak maguk után. – Én nem úgy látom – dünnyögte Sianis elképedve. Amerre nézett meghökkent formájú hermák és cseppüvegablakú kápolnák álmodták ezredéves, néma álmukat; a kristályablakok szilánkjai is vagyont jelentettek az Unióvárosaiban. Sárgászöld amazonk vel csempézett ösvények és faragott lépcsk kanyarogtak az embermagas,hasas urnák, és az alabástromfehér, tforma tornyok között. A hótiszta falakról faragott, könyörtelen istenarcok meredtek rájuk, szemük üregében fenyeget ürességgel. – Ez… gyönyör – sóhajtotta Perennel Domarro. Valóban: csoda és idegenség lebegett a százablakú, magasházak felett. Idtlen álomban szunnyadt a város mozdulatlanná dermed arany indáival, karneol arabeszkes,törtfehér k falaival. Az épületek a Birodalom békés korként megénekelt építészeti korszakából származtak:domináltak a hatalmas bels terek, könnyed ívek, rugalmas, állandó mozgást idéz formák. – Miféle varázslat…? – mormolta a nomád is, de a magas falak nem feleltek. Várakozón hallgatott köröttük azsi, kyr város, mely makulátlanul vészelte át az eónok álmát.

– Olyan tiszta és… száraz a leveg – szimatolt a nomád. – A növények miatt – hajolt le Perennel Domarro a lábánál burjánzó szürkéskék gombaféléhez. – Kéksavgomba, ha igaz. – rugdalta meg Bram a jellegtelen, taplóforma telepeket. – Fanyar szaguk miatt seholsem kedvelik, pedig Quironeia legjobb tisztítószerét termeli. A vajákosok szerint a nedve halványkék és elpusztítminden brön át terjed rontást és fertzést. Belsleg persze nem alkalmazható: már gysznyi adagja is halálosméreg. – Kéksavgomba… – hümmögött Perennel Domarro, majd a falakon kúszó hatalmas, bíborszín levelnövényekre sandított – és bíborfolyondár. Ettl ilyen száraz a város: a széles levelek minden nedvességetfelszívnak. – a tölcsérforma kelyhekre mutatott – Éjszaka nyílik, sötétben. A tányérnyi, fekete virágok balzsamos, bódító illata pedig… – Enyhe idegméreg – fejezte be a gyanakvón szimatoló aszisz – Jobb, ha nem maradunk sokáig. Ha a kábaáldozat a folyondárok közé zuhan, ezek a levelek tövében sarjadó, hegyes vég indák nem hagyják felállni. Azüreges tüskék érzéstompító és véralvadást akadályozó mérget fecskendeznek a bódult áldozatba… és reggelre az

utolsó csepp folyadékot is kiszívják. – Akár valami pók – Sianis megborzongott – Sehol nem láttam még efféle növényeket. – Nem csoda. Morgena szent növényei voltak. Az istenn bukásával Sogron papjai kíméletlenül felperzselték,még a nyomukat is. Talán még kékplatánokat is találunk a közelben. – Most már megértem Lidorient – sóhajtott a mesterdalnok. Kivont kardjait leeresztve, elragadtatottan sétált akeskeny, korundkristályokkal felszórt utcákon, melyek kígyóként kanyarogtak az égnek mered toronyerdtövében. Márványvirágokkal ékes, vízköpkkel szegélyezett korlátok íveltek a fejük felett, szigorú vonású,faragott arcok meredtek rájuk mindenfell. Sianis émelygett: az arcok döbbenetesen hasonlítottak rémálmai óriástermet, köpönyeges kardforgatójára. – Teljesen kihalt – jegyezte meg az erioni. Hangja tompán kongott. Lépteik messzire visszhangoztak az élettelenutcákon. – A várost megjáró kalandorok és tudós f k lidércekr l beszéltek. Az efféle fajzatok viszont kerülik a fényt.Amíg világos van odafent – biccentett a dalnok – addig biztonságban vagyunk.

– Vagy nem – jegyezte meg a botjára támaszkodó Lélek r lakonikusan. Az ifjúsámánt is baljós elérzet gyötörte:a régi, ismer s, tompa nyomás a gyomorban. Gyanakodva kémlelt körül, de az alabástrom falak hallgattak, a



hószín köveken kúszó bíborfolyondár éles perem levelei meg sem rezdültek. Az Örök Alkony Városában sosemfújt a szél. Az a nyomasztó, kellemetlen érzés azonban csak nem akart sznni. Valaki figyel. Éhesen, ölnivágyón.

Quiphann szívében járhattak már, mikor a fény rohamosan gyengülni kezdett. A várost kupolaként borító, vörös-narancsszín felhkupola egyre szürkült. Ijeszt, feketén kígyózó rajzolatok íródtak amennyboltozatra, akár valami elfeledett kor si rúnajelei. Ellentétes égtájak fell besz, meghökkent szín

fénypászmák hullottak alá a fakuló égbl. A falak felett beszivárgó bágyadt, halódó világosságban alig tudták megkülönböztetni a színeket. Minden a szürke különböz árnyalatába olvadt. Viharsebesen közeledett egyfajtatermészetellenes éjszaka. – Ennyit az örök alkonyatról – hümmögött Sianis. – Valami jön – szólt halkan az ilanori nomád. Noha szélcsend volt, mégis úgy érezték, fagyos lehelet simít végigarcukon. A falak közül lassan elszivárgott az utolsó fénysugár is, és a kora déli óra dacára a sikátorokon át hideghullámokban áradt feléjük a megelevenedett sötétség.

A sötétség szívében pedig valami mozdult. – Hó! Ocsmány fajzatok a lucifugum genus fajtájából – sápadt el Bram Boreillo. Leakasztotta válláról a viharvertkobozt. Gyors, nyugtalanítóan halk futamot pendített. Egyszer, kétszer, háromszor is, mire a hangszeren életrekelt a fény. A villódzó dallamok kévékben oldódtak le az aszisz hosszúkoboz húrjairól. Szivárványragyogású,eleven kígyók módjára kúsztak végig a széles utcán és felágaskodva a kavargó homályra támadtak – amelyelnyelte valamennyit. Nyomtalanul.

Ennyi?Vairo behunyta a szemét és sámán módjára próbálta érezni a sötétség mélyén közeled fenyegetést.Hasztalan.

– Abban az éjszakában… semmi nem él – suttogta rekedten az ifjúsámán. A mesterdalnok habozás nélküldöntött: – Futás!

De merre? Bram Boreillo megperdült a sarkán. A jobb kéz felé es, porlepte lépcssor egy óriási,csonka hídban folytatódott, mely teljesen értelmetlenül tört a magasba Quiphann arabeszkes tetrengetegében.Az aszisz szemöldöke magasba szaladt. Csak egy rült nép épít hidat saját városa felett!

Balra, a város szívében, a hosszú egyenes utak metszéspontjában kiugró, szegletes tömb komorlott.A pentagramma alapú épület faragott kupolájával, tforma csúcsos tornyaival templom lehetett egykor.

A templom: menedék – tartja az si mondás, de a mesterdalnok más okból döntött a sziklaforma tömb mellett; ezvolt az egyetlen megvilágított hely a gyorsan sötéted városban.

Máskor talán eltöprengtek volna, miért ez az egyetlen épület, melynek ablakaiból fehéren ömlik a fény,éles, kíméletlen árnyékokat vetve az éjbe boruló utcákra… de ezúttal nem volt id gondolkodásra. Amesterdalnok nekiiramodott és rohant, nem látva mást, csak az egyetlen fényforrást, akár valami potrohos, bódult éji rovar.

A másik három nem volt ilyen szerencsés.A kavargó éjszaka utolérte és körülfolyta ket… azután átcsapott felettük, mint egy irdatlan, jeges

hullám. Fakószürke derengés örvénylett a csontok között: fagyos volt és elviselhetetlenül fájdalmas, akár alyukas fogba szaladó hideg fém. – Aiiiiaaa! – Sianis felsikoltott a kíntól, mely jégvirágként futott szét bordáin. Elzuhant. Ködl árnyak vetették magukat mohón a prédára – az eleven, forró, sebezhet , felfalható lélekre – amikor ketten csaptak le egyszerre arángó testre: egy könnyes szemmel szköl-acsargó ilanori ifjúsámán… és Perennel Domarro, akiben rá semlehetett ismerni az egykori piperk cre. Úgy rántották talpra, mintha nem volna több a tavaszünnepek cifraszalmabábujánál.

– Hszá deun sía thóradann! – dörögte a Lélek r lábát megvetve, és a sötétség meghátrált. De csak egy pillanatra.Többre persze nem is volt szükség: rohantak, lélegzetvisszafojtva, egymásba kapaszkodva, az iszonyat hidegverejtékétl csatakosan rohantak a végtelen távolinak t, fakófehér ragyogású kapu felé.Mögöttük éhesen, eleven falként hullámzott a sötétség de az emberfajta túlélésre termett fajzat. Nagyon, nagyonfürge, ha az életéért fut.

16.

MIELTT FELKONCOLJUK KET, szólj néhány szót azokról a jövendmondókról, ott atoronytemplomban. Meg a mocsárszigetr l is. – mondta a Ranagol – pap színtelenül. Leeresztett pillái mögülnézett a kámzsás megbízóra, jobbja a hajtincsébe f zött ólomsulymokkal babrált. – A legendák szerint a Káoszkor idején Ryek démonlovasai megostromolták a szigetvárost. Akkor estek el a

Sogron-templom rei is, az utolsó szálig. Pokolrégiók ocsmány szörnyei dúlták akkortájt Quiphann utcáit, uraik parancsának engedelmeskedve. Mikor a sötét horda elvonult, egy lélek sem maradt. A város sohasem népesült be



újra. Mire elcsitultak a Hatodkor vérszennyes viharai, Quiphann feledésbe merült. Kyria és a kyrek csillagaleáldozott. Talán örökre – ezüstös szemek villantak a sötét kámzsa alatt. – Vesztesek – vont vállat a pap. Ranagol könyörtelen úr: sosem bocsát meg a veszteseknek. – A Hetedkor új urai, az emberek pedig új isteneket találtak maguknak – folytatta a kámzsás idegen, hangjamintha egy pillanatra elfúlt volna a sötét posztó alatt – A Kút mélyén raboskodó halhatatlan pedig újabbévezredeken át várakozott. Bízott benne, hogy egyszer valóban eljön az ideje…

– Aha – a pap trt vett el és tüntetn piszkálni kezdte a körmeit. – A Troquol folyó napsütötte lankái, dús füv legeli persze ugyanúgy vonzották az embereket is, mint hajdan ahószín hajú hódítókat. A Sogron toronytemplomát, és az ezredéveken át szunnyadó, romlással dacoló várost,Quiphannt azonban messzir l kerülték. A halál lakott a néma romok között. Mindig akadtak persze kalandozók,akiket a mohóság vagy a kíváncsiság az álmodó kövek közé csábított és felkeresték a magas, hószín falakat. Nos,egy sem tért vissza. – Ami engem illet, sokért nem adnám, ha ismerném Quiphann titkát. Hogyan gyzhette le a romboló idt? – mormolta a kalandor pap félhangosan. Unottan leeresztett pillái alól mer n fürkészte az idegent. – Talán a ködtakaró az oka. Valami történt a várossal, még a Hatodkorban. Akkoriban a nap minden reggelalacsonyabban kelt és a pára egyre csak sit Quiphann felett. Utóbb összezárult az alacsony felhkupola.Azóta nappal szürkületi derengésben csillámlik, éjszaka pedig hidegen, csillagtalanul foszforeszkál a ködburok aromolhatatlan város felett. Senki nem tudja az okát. – az idegen lassan, zöngétlenül beszélt. Chaladys meg mertvolna rá esküdni, hogy hazudik.

– A baj akkor kezddött, mikor az a habókos felfedezte a Révület Kútját. Sogron egykori toronytemplomábana kámzsás ismeretlen beszéde felgyorsult – özönleni kezdtek a zarándokok, számolatlanul. Ezrek keresték azigazságot, ezrek fürkészték jöv jüket a Kút pokolsötétjébe meredve. És a Révület Kútja sosem okozott csalódást.A jóslatok persze gyakran értelmezhetetlenek voltak. A válasszal távozók nemritkán hosszú, érthetetlenmondatokat mormoltak, újra meg újra. – A Kút mélyére börtönzött kyr halhatatlan üzent, vágta rá a Ranagol pap és trét elrakva érdekldveméregette a kámzsás megbízót. A másik bólintott. – Voltak, akik ezeket az értelmetlennek t, idegen hangzású mondatokat lejegyezték. Megint mások felfigyeltek rájuk. És megtették a szükséges lépéseket.

17.

A FAKÓ, FEHÉR FÉNYKÉVE kíméletlen élességgel hasított a városra hulló szuroks éjszakába.Bram Boreillo könnyezett az er s fénytl és ugyanígy könnyezett a hörögve-zihálva érkez hármas is. Nemléphettek beljebb: a bélletes kapuban magas, fejedelmi tartású férfialak állt. – Ea chíron shatorra! – csikorgó mássalhangzók, torokhang. Bram Boreillo féltucat nyelvet beszélt folyékonyanés kétannyit is megértett, ezúttal mégis hasztalan kutatott emlékei között. Szeme fokozatosan alkalmazkodott a bántó, fehér ragyogáshoz… és meghlt benne a vér.

Vállig omló, ezüstös haj, magas járomcsontok, ékk sárgán ragyogó, keskeny szemek. Bre akár azóarany, melyet nemessé fakított az id. Oldalán sytchan, a hajlított pengéj rituális sarlókard, amit az asziszódon kódexek tábláiról ismert csupán. De felismerte, és megtántorodott, kezét gyomorszájára szorítva: úgyérezte, mintha jégtömb zuhant volna a gyomrába. Egy kyr nagyúr, a legnemesebbek közül!

Háromezer éves?Ó nem.A mesterdalnok hallott már efféle szerzetr l. Hatysa: az óidk kísértet-mágusa, aki nem tör dött bele

önnön végzetébe. Sötét tudományok ismer je, aki a halállal dacolva inkább ragaszkodik a testetlenlátszatélethez, csak hogy véghezvihesse célját. Bram két balladát is ismert a hatysák ról, az si Kyria szellem-varázslóiról. Hátborzongató balladákat. Mindkett ben az óidk lidércei kerekedtek felül.

Végzetük ezek után olyan bizonyosnak látszott, hogy a mesterdalnok még megrémülni sem volt képes.Ami azonban ezután következett, arra egyáltalán nem lehetett felkészülve. – Sahatín. Théan Ruenach! – ugyanolyan csikorgó,torokhangú válasz. Bram Boreillo k vé meredve bámult tanítványára. Szinte meg sem lepdött, mikor megpillantotta mögötte az árnyékát.

Egy csuklyás-köpönyeges, óriási harcos sziluettjét.



18.

AZ EZÜSTHAJÚ LIDÉRC mögött gyorsan fakult a fehér ragyogás. Hvössé dermedtek körötte azárnyak. A kísértetmágus megfordult, noha nem látszott, hogy lépne. Elnyelte a pentagramma alapú, faragottkupolájú templomóriás. Hátuk mögött a sötétség egyre közelebb nyomult, a mélyén száraz zizegés kélt.

Sietve követték az egykorvolt kyr varázslót: néha már az is adomány, ha az ember maga választhatjameg a halálát.A mesterdalnok nagyokat nyeldekelve bámulta az életre kelt rémálmot. Hatysa: halhatatlan

kísértetfajzat. Akár egy lidércnyomás… csoda, hogy még élünk. Mindent láthatott, ami a városban történt – azutóbbi háromezer évben. Talán tudja mi történt Lidoriennel, mikor utoljára járt itt… – aztán Bram Boreillofelidézte az elsötétül eget, az utcák mélyér l elkavargó homályt és rádöbbent, hogy már nem is akarja tudni aválaszt. A dalnokmester mellett Sianis botorkált, arcán valami álomszer , zavarodott kifejezéssel. Bram érezte, jobb, ha most nem szól tanítványához. A fiú szemében olyan távoli, idegen fájdalom honolt, hogy a többiek nemis mertek nyíltan rápillantani. A templom amúgy sem fukarkodott látnivalóval. A hat emelet magas katedráliskarcsú ívei különös szögekben hajló falai, a tágas bels tér oszlopcsarnoka egy hajdan er s, letnt kor hatalmátidézték. A falakat díszít freskók megfakultak már, de a dombormveken és a néhány csodálatos módonépségben megmaradt rózsaüveg ablakon megdöbbent képek tárultak elébük.

Bram Boreillo felismerte Morgenát, a kyrek Sötét Asszonyát, amint lobogó köpennyel tipor a

szörnyisten, Háromfej Tharr nyakán… A dalnokmester elhúzta a száját. A valóságban persze minden másképpalakult. A Háromfejt azóta egy egész birodalom imádta uralkodó egyistenként míg vetélytársai szolgasorbavettettek vagy elpusztultak.

Morgena, a Homályúrn sem kerülte el a sorsát.Ugyanakkor…Az aszisznak váratlanul eszébe ötlött a Révület Kútja és nyomasztó érzése támadt. Mieltt szavakba

önthette volna kétségeit, a templom f hajójába értek. A sokszöglet oltár körül sugár alakzatban helyezkedtek ela márványtömbök, melyek a hajdani padokat tartották. A bels falak nélküli, hatalmas bels tér ellenére atemplomhajó egyetlen óriási oszloperdnek tnt – Kyria békés korának második felében pazarolták így azoszlopokat, inkább esztétikai okokból, mintsem statikai szükségességbl. Az oszlopokat díszít növény- ésállatábrázolások láttán a kalandozók nagyot nyeltek. Holdkesely és ködleopárd; a kyr uralkodók olyannyirakedvelt állatai. A Hetedkorra utolsó hírmondójuk is kipusztult északon. – Hm? – bökött Perennel Domarro az oltáron ragyogó kilencágú, színarany gyertyatartó felé. Az oltár körül

szanaszét hever csontok óvatosságra intették. Vairo nem követte a pillantását. Émelygett. A katedrálisláthatatlan lelkektl nyüzsgött. Pórul járt próbálkozók tucatjai kerengtek az asztrálvilágban: testük az enyészetélett, fakó lelküket csapdába vetették a falak megköt rúnái. Felriasztott madárrajként rebbentek szét aszellemvarázsló eltt.

Rab reménytelenség, kiúttalan szomorúság.A hatysa megállt és a kivont sytchan pengéjével az elhajóban magasodó, serlegforma építményre

mutatott, amely egészen a katedrális kupolájáig emelkedett. Hajdan talán afféle páholy lehetett, egyháziméltóságok helye. Az óriási gránitserleg nyakán korlát nélküli, meredek csigalépcs kanyargott felfelé és tnt ela kupola magasságában. – Le fogok esni – jegyezte meg kimérten a dalnokmester, aki világéletében szédült a magasban. – Nem hiszem, hogy együtt érezne veled – sandított az ifjúsámán az ezüsthajú lidércre. A szellemvarázslóhangtalanul siklott felfelé a nyaktör en keskeny grádicsokon. Egyetlen mozdulattal intett csupán, hogy kövessék.A lépcsk melletti falat tucatnyi láb hosszan fonta be a bíborfolyondár annak jeléül, hogy a hely egykor tartósan

fényárban fürdött. Az elmúlt évezredek során. A kupolacsúcs karzatának padlózata nem is látszott a hüvelyknyivastag porréteg alatt. Talpuk alatt abbitötvözet brossok, vékony mithrillszálas homlokpántok, b bájjalfelruházott uscayha-koszorúk roppantak szárazon. Nem mertek lehajolni értük. Fejük felett a templom kvarcüvegkupolája feszült áttetszn.

Istenek az égben! Hússzor akkora, mint a haonvelli csillagda! Ekkora üvegboltozatot egyszer enképtelenség megcsinálni! – ámuldozott Bram Boreillo. A nomád is hitetlenkedve érdekldve tapogatta a fátyoloskvarckupolát.

Hideg volt és makulátlan. – Dó het'nur ankhadon – csikorogta a szellemvarázsló. – Séan. Núa szíddhar - suttogta önkéntelenül az erioni fiú, arcán egy idegen, egykorvolt nép fakó mosolyával.Bram Boreillo megütközve meredt tanítványára és rendkívül ügyefogyottnak érezte magát amikor… a kupolahirtelen áttetszvé vált. A következ pillanatban felfénylett és teljesen eltnt. Illetve…

Csak illúzió – gyzködte magát suttogva a mesterdalnok, de tudta, hogy az igazság más. Sokkal

borzongatóbb. Hajnalodott .



Kupolatemplom hatemeletnyi magasából messzire láthattak a váratlanul felszikrázó, vakító fényben.Lélegzetelállítóan kecses, alabástromfalú város emelkedett büszkén a gzölg mocsár fölé.

A korokkal ezeltti Quiphann?Illatos, sosem látott fákkal szegélyezett utcák kígyóztak alant, a keskeny, kapukkal át meg átlyuggatott

falak mentén. Odalent zsongott a tömeg: lágy dallamok, részegít illatok hömpölyögtek a kiugró ablakfülkékbl.Az aranysz lugasai között, a bronzurnák és a kék lángú háromlábak felett szivárványszín, sivító

madáróriások kergetztek önfeledten. Magas, hótiszta falú templomok hallgattak álmatagon a napvilágnál,mintha tudnák, hogy az éj eljöttével kiteljesedik a hatalmuk.Karcsú, merész ív árnyék vetült a városra.A kalandozók tekintetét azonnal megragadta a felhk háttere eltt kirajzolódó vörösmárvány híd.

Azokban az idkben még nem volt csonka rom: vakmer n ívelt az égre, mintha pillérei elbírnák akár a világot is,a láthatatlan, fenyegetn sodró, vak id árja felett. Ó Istenek! Bram Boreillo kiszáradt torokkal próbált nyelni.Egyedül ismerte fel az óidk csodáját.

A tornyok és kupolák felett magasba szökken márványívet a Végtelen Hídjaként énekelték meg azÖtödkor dalnokai. Érthetetlenné torzuló dalok foszlányai, egy eónok óta halott nép legendatöredékei rizték csupán a kecses, felhk felé ágaskodó márványív emlékét, melynek gerincén minden évben él áldozattalkedveskedtek Kyria rég feledett isteneinek. A híd quiphanni lábánál a számtalan dalban megörökített, tizenegymélyzöld krizolitlépcs és óriási, torokhoz hasonlatos kapu várta a vakmer t. A lépcst, és a sötéten tátongókapuívet szárnyas, vörösmárvány rituáloroszlánok rizték. Manasék.

Az ív túlsó végén ovális, tzszín fénykör ragyogott a magasban: a híd éppen a közepénél döfte át. Amárványút egy másik világban vezetett tova: kavargó felhk, óriás vízesések dübörögtek a túloldalon. AVégtelen Hídja izzó kapukon haladt át, kristálytiszta vizek felett ívelt kecsesen… egészen egy ködös, távolivárosig. A túlnani város titáni falai, szédít támpillérei kevély lendülettel törtek felfelé egy másik létsík felhkupolán túli, megfoghatatlan messzeségébe.

A mesterdalnok felsóhajtott.A quiphanni híd lábánál hószín hajú, sudár termet kyrek sétáltak felszegett fejjel a hajnalfényben

ragyogó tereken. Perg, énekl-torokhangú beszéd foszlányai szálltak fel korundkristállyal szegélyezett utcákról.Széles vállú, súlyos lépt férfiak és ezüst hajfonatú, nemes arcél, csodálatos asszonyok haladtak el alant, pillantásra sem méltatva a kvarckupolát, vagy a végtelenbe ível márványutat. – Csak mozaikokat látunk a képbl amelyet a kyrek anyrjai még tetszés szerint formálhattak – csóválta fejéthitetlenkedve a mesterdalnok. – Mondják, a Régi Birodalom máguspapjai uralták az idt, a teret és… a változást – suttogta Perennel Domarro.

– Legalábbis megpróbálták.Odalent élt a város, valami örök, lebírhatatlan, gyönyör lázzal. A széles sugárutak keresztezdésénélezüst szök kutak törtek a magasba, és permeteztek szivárványos fénnyel a kétholdas hajnalban. Az embermagasvázák, peremén túlcsordult a számtalan ritka, ékk ként csillogó virág; illatuk fátyolként borította be a városnyikertet. Úgy tnt, hogy a könyörtelenül morzsoló id le nem gyzi, meg nem fakíthatja soha ezt a élettl lüktet, boldog ragyogást.

Vagy mégis?A nap járása felgyorsulni látszott a kupola látomásában: a hajnalt fertályórán belül követte az alkonyat.

Mikor a szürkület leszállt, rejtelmes, ibolyaszínt öltöttek a hófehér falak és a buzogányforma tornyok csúcsainegymás után gyúlnak ki az isteneket köszönt meleg, vörös fények.

Azután… mély, dermeszten idegen hangon megkondult egy távoli, távoli harang.A tzoválon túli, idegen világból.Lassú mozgású, csuklyás, álarcos alakok olvadtak ki az utcák árnyékából. Kesztyfedte, kinyújtott

kezeik kristályokat emeltek a magasba és kelyheket, melyekben higanyfény gz gomolygott. A Végtelen Hídjafelé tartottak és egymás után tntek el a szárnyas oroszlánok sötét kapujában.Újabb kondulás.

A hatalmas, távoli torony harangjának baljós, nehéz zengése végigremegett a városon. Válaszul kürtök és hosszú, csavart trombiták mélabús dallama kélt. Quiphann szempillantás alatt elcsendesedett. A térdek meghajlottak, a hószín hajú nép szobormereven, lehajtott fejjel várt, míg az utolsó visszhang is el nem halt.Volt ebben a mozdulatlan dermedtségben valami végzetszer . Nem véletlenül.

A várost ölel, hatalmas mocsárfolyó megfordult a medrében. Eleven, vak óriások módjára ágaskodtak és csaptak össze a szennyessé sötétül hullámok. Azután iromba, sziklaforma árnyak tntek fel az alsófolyásirányban.

Lomha, sötét gályák úsztak felfelé a gennysárga habot vet vízen, három evezsoruk némán, egyszerremozdult. A riasztóan csendes hajóóriásokról fullasztó bz gomolygott, egészen a kupolatemplomig. Akísérteties, fekete hajók kikötöttek és felcsapódtak a fedélköz négyzetforma ajtói. Emberfelettien magas, csúcsos

fej, kámzsás idegenek léptek partra: szolgaként követte ket, lábuk körül engedelmesen kavargott a sötét. Vörösselyemálarcok alatt villantak ezüstös szemek.



A kúpos koponyájú csuklyások leplei meghökkent redket vetettek, ahogy felemelték hosszú,karósovány karjaikat. A mesterdalnok nem ismerte fel a köpenyekre rótt, higanyszín mintákat, mégis belereszketett, amikor a jelek felszikráztak a sötétben. Tompa fény, si véset jogarok villantak az éjszakában.A fekete csuklyás, selyemmaszkos alakok arcéle, homloka árnyékba borult, a csuklya alatt, tarkótájon azonbannéha mégis meg-megmozdult valami. Bram Boreillo gyomra idegesen megrándult.

A legrosszabb azonban csak ezután következett.

A sötét csuklyák meglebbentek és monoton, elnyújtott intonáció marta fel az éjszaka csendjét. Akántálás egyfajta ének volt – legalábbis olyasvalami, amit a halandó fül énekként próbál értelmezni. Hangok kórusa csatlakozott hozzá a sötét gályák fell: sikoltó hangok és gurgulázó, torz üvöltések, nem evilágból valók.És valami távoli, vészjósló moraj. Tompa dübögés, melynek forrása azon a másik helyen lehetett. Vagy talán avárost a Küls Sötétségektl elválasztó láthatatlan, hatalmas falakon túl.

A csontokban remeg zúgás, gyomorban visszhangzó dobolás végül félelmetes mennydörgéssé duzzadt.A térdel hóhajúak felkapták fejüket, szájuk néma üvöltésre nyílt. Visszazuhant, aki megpróbált talpra állni.Ellenállhatatlan lüktetés döngölte az élket elviselhetetlen er vel, és olyan ritmusban, melyet ember soha nemismert azeltt. Vér fakadt a szemekben, a gyötrelemmel sikoltó ajkakon… azután…

Azután sötétség.A kvarckupola fátyolos, matt hvössége.

19.

SÜKET, NEHÉZ CSEND. Az áttetsz kupolán kisvártatva átderengett a quiphanni örök alkonyat bíbora. A jáspisszem, ezüsthajú lidérc eltnt. Állkapcsukból nehezen oldódott a görcs, tagjaik még mindigólmosak voltak, mintha megrabolta volna erejüket a fényl látomás. – Mi volt ez? – ocsúdott elsként a mesterdalnok. – Emlék a múltból – mormolta Sianis különös, mély hangon. Maga elé révedt, arcán könny maszatolta Quiphann

évezredes porát. – Most már értem – csóválta a fejét holmokráncolva Perennel Domarro. Hosszan hallgatott. Összevontszemöldökkel, némán csücsörítve meredt a kupola kvarcüvegére. A mesterdalnoknál betelt a pohár. – Mit értesz, te kifestett bohóc? – fakadt ki szitkozódva. A Lélek r arca féloldalas mosolyba torzult, deszemében nyoma sem volt vidámságnak. – A historikusok tudni vélik, hogy, Ryek démonurai irtották ki Quiphann népét. Ostobaság. Miért tették volna?

A ryekiek kyrek voltak maguk is, ámbátor a legtorzabb, legrültebb fajtából – mégsem ontottak volna testvérivért. Nem. A démonlovasok azért dúlták fel a várost, hogy megtisztítsák a zha'tan áruló fajtájától. – A kúpos fej, kámzsás fajzatok…? – intett kérdn a nomád a homályos kvarckupola felé. Perennel Domarro bólintott. – Azok. A tzoválon túli világból. Egyezséget és együttmködést kínáltak, legalábbis a Noquaton Apokrif szerint. Azután hitszeg módon megszállták a várost, és ki tudja miképp alakult volna a Birodalom sorsa, ha arajtaütés hírére nem szállnak nyeregbe Ryek rült démonlovasai. k aztán elvégezték a piszkos munkát. Amaguk undorító módján, persze. A kúposfejüek írmagját is kiirtották Quiphannban. Mára legfeljebb maroknyi,rejtzköd zha'tan rontja E világ leveg jét. Varázstudó egy sem. Legalábbis forrón remélem. – Sosem hallottam efféle fajzatokról. – A zha'tan csupán egy szó, melyet önmaguk megnevezésére használtak. Már akkoriban sem tudta senki, mit jelent. A Régi Birodalomban ugyanis más szóval illették ket. Mivel tetszés szerint válthattak arcot vagy alakot,az si Kyriában lárvanép volt a nevük. Zauder .

Döbbenten szisszentek fel valamennyien. Zauderek! Hátborzongató történetek keringtek az alakváltófajzatoktól, melyek tetszés szerint másolják le bárkinek a külsejét; az utolsó kézelgombig. De nem csak a küls jegyeket; képesek elrabolni a gondolatokat is. Az áldozat ugyan legtöbbször belepusztul az emlékszipolyozásba,de az alakváltókat ez legkevésbé sem érdekli. Engesztelhetetlen gylölettel viseltettek az embernép iránt. Mostmár azt is sejtették, miért. – Keresked létedre ugyancsak sokat tudsz, ficsúr? – mesterdalnok lassan közeledett Perennel Domarro felé – Valamit titkolsz ellünk, és most jött el az ideje, hogy elmondd. – Bram Boreillo elvonta mindkét rövidkardját.Szemével intett a két fiúnak akik egy-egy lépéssel elzárták a menekülés útját. A Lélek r arcán nem látszottfélelem. Vállat vont és laposan végigmérte az álláig sem ér , pocakos asziszt. – Hosszú történet ez, dalnok uram. Várnék vele, míg elhagyjuk a várost. Addig be kell érned annyival, hogyegyetlen Noir-pap van csak a szigeten. És az én vagyok.



20.

VALAMIT ELHALLGAT a mi kámzsás megbízónk. Rablókat uszított a toronytemplomra, akik amegegyezés szerint ma alkonyatkor támadnak. Nélkülünk. Mi szükség van akkor ránk? – kérdezte Ranagol papjametszn. Az idegen hallgatott, mint aki nem érti a kérdést.

– Kalandozók vagyunk és nem ostobák – jegyezte meg Chaladys halkan, fenyegeten. A csuklyás még mindignem felelt. – Segítek gondolkodni – folytatta a pap. Egyetlen kézmozdulatára megrebbent a lég, és sötét alakokat fialt. Hús-vér kalandozókat. Elször egy sziklányi, szürke behemót sötétült ki a hidegen remeg levegl. A szaga – csíps orkszag – is csak ekkor tudatosult a visszahköl kámzsás idegenben. Itt volt mindvégig, vagy most völte ide?

Az ork eltt tetovált koponyájú, tarkopasz törpe vicsorgott. Az alacsony, csupaizom harcos bandzsított:tekintetében volt egyfajta szokatlan, természetellenes merevség. Az igazi fenyegetést persze nem a tekintete jelentette, hanem az a vérrozsdás, fényesre kopott markolatú fejszepár, amit lazán lóbált, csípmagasságban.Egyenként is megvolt húsz font, mindkett.

Vajon hányan lapulnak még, láthatatlanul? A kámzsás nyugtalanul kémlelt körbe a még mindigreszket leveg ben. A Ranagol-pap nem könnyítette meg a dolgát. – Daroveen útonállói rókák csupán ebben a peremvidéki csirkeólban, akiket egy magatokfajta ragadozó játszva

széttépne – ismerte be a megbízó. Hízelegni próbált, noha sötét szemeiben ezüsttel villant a harag – Ha mégissikerrel járnak, amit kétlek, a ti dolgotok lesz, hogy elhallgattassátok ket. Nem akarok szemtanúkat. – Ó igen. A város alvilága kis híján kiveszett az utóbbi években, mert a cwa Tissar hajdan vasszigorral tarttatta be Eligor herceg törvényeit. Tavaly azonban történhetett valami, a báróval. Egycsapásra hvössé, kegyetlennévált és attól fogva futni hagyta a gazembereket. Ráadásul holdhónap alatt kiürítette a városi börtönöket. A várostelözönlötték a tolvajok és rablók – és kiirtották Daroveenben az utolsó varázstudóit is. – Sokat tudsz róluk. Meg a városról – jegyezte meg a kámzsás óvatosan. Chaladys egy mozdulattal megállította aközbeszólót. – Aki keveset tud, hamar meghal. De most a hamis papokról beszélj, és társaikról, akiket ma hajnalban vérbefagyva találtak a szigeten – mondta kimérten. – Nem a daroveeni tolvajok voltak. – közölte a kámzsás. – Nem hát. A Szárazszemek toroni klánja vadászott a romok között. Titkokat raboltak a Birodalomnak.Hajnalban hazaindultak uraikhoz, fejetlen torzókat hagyva maguk után. Néhány nyomorult álpap hamarosan a

toroni magitorok oltárain beszél. Illetve csak a fejük. – Minden kalandozó ilyen jól tájékozott ? – Tegnap nemcsak a Szárazszemek lapultak a toronytemplom éjszakájában. Mawtor és Hutorari is – folyatta aranagolita zavartalanul, az orkra és a törpére pillantva. Ajka megrándult, egy mosoly torzképeként – k semtávoztak üres kézzel: kettt is hoztak. Tochten, a boszorkánymesterünk azóta beszélt is a fejükkel. – Mit tudtatok meg? – a kámzsás szinte sziszegett – Ugyanazt, amit a toroni fejvadászok is megtudhatnak. Ha kiderítik a csaló papok titkát, hamarosan látogatókatkaptok a Birodalomból. Mestergyilkosokat küldenek majd Toronból, tucatnyit a legjobbak közül, akiknek aSzárazszemek a saruját sem méltók megoldani. – A csaló papok titkát? – visszhangozta a kámzsás színtelenül, de a sovány, kesztys kezek remegése rémületr lárulkodott. – Magad is tudod, hogy nem Noir papjai k. A habókos és társai talán valóban az Alomúrnt imádták… mielttezek itt leváltották ket.

21.

SZÓTLANUL, LESZEGETT FEJJEL hagyták maguk mögött a Végtelen Hídjának csonkját. Sianisszomorún csóválta a fejét: nem tudott szabadulni a kupolakristályban látott torokszorító, sajgó gyönyör ségtl,Quiphann egykorvolt csodájától.

Vajon hová – és miért – t nt el a kyr lidércvarázsló? Miért akarta így? A pusztulást túlél szárnyasoroszlánok néma gúnnyal vicsorogtak a krizolitkapu romjain. Az alabástromfalakon friss sebekként tátogtak a betört ablakok.

A szobrok között, a híd omladékai felett a félhomály susogott csak és a lassú, alattomosan kúszóárnyak. A kalandozók messzir l kerültek minden sötétbe merül szegletet.

A városkapu eltt nem sokkal a nomád úgy hkölt vissza, hogy Sianis a sarkára taposott. Ismer s szag

csapott az ifjúsámán orrába. Lucskos, gyomorkavaró förtelem: az ázott patkánybunda félreismerhetetlen bze. Nagyon közel volt. Jobbfell jött, egy keskeny, hvös mellékutcából.



– Mi van? – torpant meg Sianis. Vairo nem válaszolt: mintha valami bels parancsnak engedelmeskedne,összeszorított fogakkal vágott át néhány homályos keresztutcán. Végül megállt egy alagútforma, sötét sikátor eltt, amelybl hullámokban áradt a bz. – Megállj! – markolt Bram Boreillo a nomád vállába. A mesterdalnok rettenetesen szeretett volna valahol másuttlenni: dühbe fojtotta a rémületet, mellyel az idtlen város rendellenes, kúszó árnyai, halotti csendje borzolta azidegeket. Nagy levegt vett, hogy kiadhassa mérgét, mikor a sikátor mélyén megpillantott valami szokatlant.

Tompa fény szüremlett a korundkristályos kövezetr l. Mintha valami pénzérmén csillant volna odalent a fény – csakhogy a boltívekkel árnyalt, homályos utcába nem talált utat a fénysugár. Hatalmas, b zl rongycsomó heverta kövezeten. Szaga egy napok óta rothadó hulláé.

Az is volt.A tetem az álompapok köpönyegét viselte. A hasonlatosságnak ezzel vége is szakadt: a hulla – vagy

dög? – inkább olyan volt, akár egy rútabb lidércnyomás.Áttetsz b, s, vörös szrzet embernek tnt volna, ha… ha a feje helyén nem valami csipkereds,

kúpos kocsonyaféle remeg. Még az agytekervényeket is kivehették a vékony br alatt. És mindehhez a napok óta bomló hús kénes, gyomorkavaró bze, egybekeveredve a csapzott patkánybunda elviselhetetlenül töményszagával. A nomád öklendezett.

Perennel Domarro csizmájával a hátára hengerítette a tetemet: lucskos cuppanással hasadt a fekete vértfrecskel hús. Újabb bzhullámok törtek fel a bomló belsségekbl. Az idegen fajzat nagyon régóta heverhetettitt, vagy áttetsz húsa, zsírfény zsigerei valóban nem voltak többek egyfajta ocsmány kocsonyánál.

– Zha'tan – szisszent fel a Noir-pap döbbenten. – Zauder – vágta rá ugyanabban a pillanatban a dalnok.Sianis leküzdötte undorát és közelebb hajolt. Óvatosan vette ki a karmos ujjak közül az utcából szivárgó

halovány fény forrását: egy könny, alkarhosszú jogart. Mit keres ez itt? A jogar markolata egy ugró farkaselnyújtott testét formázta. A fejet egyetlen füstkvarc gömb alkotta, melyet a farkas az agyarai között tartott.Mestermunka volt. Ráadásul az ezerlapú, fakó kristály csúcsán egy madárféle állt. Felszállni készül holló? – Farkas és holló. Füstkvarc. Ez megmagyaráz néhány dolgot. Csak azt nem értem, mit keres itt az álompapok köntösében egy ilyen … – a Léiékor belerúgott a dögbe, de nyomban megbánta: csizmája bokáig mélyedt aloccsanó zajjal hasadó húsba. A bz szinte tapintható hullámokban fakadt fel az újabb, feketén szivárgó sebbl. – Tnjünk innen! – csattant fel Sianis és választ sem várva megindult a sikátor szája felé. Széles ívben lóbálta a jogart, mintha el akarná hessegetni a kúszó árnyhadat. A füstkvarc gömb fel-felparázslott. Zavarba ejten fakó,szürke fénye arasznyi pászmákat lövellt a sötétbe. – Most már értem, hogyan jutott át a mocsárvölgyön ez a… – köpött ki a dalnok, tarkójára tolva kalapját.

– De az is lehet, hogy itt találta. Mindegy. Ez a csudás játékszer nem óvta meg a városban kószáló árnyak,hekatorok meg a lucifugum genus szélesebb atyafiságának hordáitól. Minket sem fog – lódult Sianis után aLélek r is.

A városkapuig meg sem szólaltak: lélegzetüket felemésztette, hogy tartsák az iramot a hosszú lépterionival.

Amint maguk mögött hagyták a magas falakat, a mesterdalnok lihegve megtorpant és a Lélek rreförmedt. Nem is próbálta leplezni dühét. – Túl sok mindent tudsz! Ugyanakkor adós vagy még 1 néhány válasszal, ficsúr! – Tudod a nevem. Szólíts úgy! Noir, az Álomúrn papja vagyok. – vágott vissza rosszallón a Lélek r. Bevárta akobzost és a zavarodottan baktató nomádot. Lassan elindult a keskeny ösvényen, mely visszafelé kanyargott, atorony templomhoz. Szavait a lépteik ritmusához igazította, mint aki tudja, sokáig kell beszélnie – Noir papságára sok mindent összehordtak már, de azzal sosem vádoltak minket, hogy túlságosanösszetartanánk. A Befogadottak rendje és a Bálványtagadók szektája évek óta átkozza egymást. Mindketten az

Úrn hitét valljuk, mégis kölcsönös a gylölködés. Mi is tudtunk a hat Bálványtagadó fanatikusról, akik szentélyt alapítottak Daroveen közelében, de mivel nem a Befogadottak útját járták, rájuk sem hederítettünk. Aféltucat habókos persze idnként felbukkant egy-egy nagyobb álomrituálén, de mi sosem kerestük velük a szót.Pedig kellett volna.

A hír, hogy Quiphann az utóbbi háromezer évben mit sem változott az Antiss világában,mindannyiunkat gondolkodóba ejtett, de méltóságunkon aluli lett volna szóba állni a kiközösítettékkel. A hatBálványtagadó utóbb azzal büszkélkedett, hogy beléptek az álomváros óriási, faragott kapuin. Az Antisson islátták az si, karneolkupolákat és a lehetetlen ív tornyokat, melyek diadalmasan szöknek a magasba és párásreggeleken büszke arannyal ragyognak az alacsonyan megül mocsári ködök felett. Még akkor sem vettük ketkomolyan, mikor azzal hencegtek, hogy felmerészkedtek a Végtelen Hídjára is. A tzoválon túl megpillantották a kúposfejek császárvárosát a vérkvarcba metszett, üvegfény sziklák felett, és legbátrabbjuk farkasszemetnézett a zha'tanok cirkontrónuson uralkodó démonistenével. Persze, nem hittünk nekik.

Azután egyszercsak elmaradtak, mind a hatan. Egyik napról a másikra, nyomtalanul. Hónapokba telt,

míg felfigyeltünk az esetre. Ugyanennyi ideig tartott, míg a Lélek reink válaszlépésre szánták el magukat.



Hárman keresték fel Quiphannt, az álmok síkján át. A sziget városát persze fehér ködgomoly borította azAntisson is, de Lélek reinket ez nem rettentette vissza. Belemerültek a Quiphannt takaró felhkbe – ésmindannyiukat álombéli, gyilkos lángfergeteg nyelte el. Legalábbis úgy gondoljuk, hiszen a sikoltva, csontigégett hússal ébred Lélek rök nem beszéltek. Egyikük sem élte túl az álomkémkedést. Másodjára senki nem próbálkozott.

A toronytemplomot vizslató álomfürkészek sem jártak sikerrel: a Révület Kútját lángszörnyek és

zvarázslók hada övezte az Antisson. Sogron háromezer éve elzött rei nagyon is éberek voltak az álmok birodalmában. A hogyant és a miértet hiába kutattuk: miután a lélekidézk is kudarcot vallottak, újabb hónapok teltek el, míg kijelöltek valakit, aki személyesen keresi fel a szigetet. Megegyeztünk, hogy a kiválasztott jóslatértfohászkodó zarándokként érkezik a Révület Kútjához, hogy kifürkéssze, mi is történik valójában Eren távoli peremvidékén – Perennel Domarro vállat vont – Nos, itt vagyok. – Úgy vélitek, a lárvanép varázslata óvja a szigetet? – kérdezte a dalnok megenyhülve. A Lélek r a fejét rázta. – Aligha. Ez jóval nagyobb hatalomra vall. A híd leomlásával az ittrekedt zha'tanok túléli rohamosanfogyatkoztak. Varázstudójuk nem maradt, hála az isteneknek és Ryek eszel s démonlovasainak. Máskülönbengyanítom, efféle, idvel dacoló bvölethez csak az Örökkévalók bírnak elég er vel. De ez a hatalom nem Noirtólvaló. Akkor legalábbis tudnánk róla. A sziget antissi megfelel je gyakorlatilag megközelíthetetlen Noir álomsíkja fell.

Holló és farkas: egy elzött, istenn szent állatai. Ugyanazon úrné, akinek egy másik faj hajdan azálmok és jövendölések városát szentelte.

– Morgena, az Árnyékasszony – bólintott a mesterdalnok.

22.

MEGEGYEZTÜNK – mondta szárazon Ranagol papja, de nem nyújtott kezet. – Ha a tzvarázslók és amartalócok rajtavesztenek, még az éjjel üzenek értetek a fogadóssal. Azonnal meg kell indítani az újabbtámadást, míg a sebeiket nyalogatják.

De sürg s, gondolta a ranagolita, de hangosan csak ennyit mondott. – Ha viszont mégis kifüstölik a csaló papokat, akkor a szemtanúk eltakarítása lesz a feladatunk. – Egyetlen túlél sem maradhat. – Nem fog – mondta a pap közönyösen. Gyermekkora óta hideg fejjel ölt, vallva, hogy a törvények csak azokravonatkoznak, akik betartják ket. Eltette az elleget, melyért az ereniek legtöbbje egy életen át hiába dolgozott

volna, azután a törpe és az ork kíséretében kihátrált a szobából. Nem vesztegette udvariaskodásra az id t.Számos kérdése lett volna ugyan a szürke kámzsás, csontsovány idegenhez, de megtanulta, hogy egy magafajtakalandozó számára csak három helyénvaló kérdés létezik. Mit? Mikor? Mennyiért?

23.

ALKONYODOTT. Mesdan Sedechan, a Révület Kútjának csapott vállú, hórihorgas f papja ezredszer pillantott a déli halom felé, mely mögött lekanyarodott a quiphanni út. Amerre a kalandozók tntek el. Majd amikor visszatértünk, akkor szerz dünk. A f pap állkapcsán megfeszült egy izom.

Persze, hogy nem tértek vissza.A tzvarázslók viszont… Mesdan Sedechan nem áltatta magát. Jönni fognak. Nem tudják, mit riz a

Kút, nem ismerik a város titkát sem. De kincseket remélnek az ostobák, talán si tudást. A férfi hallott róla, hogy

az el napon lángba borították a Kövecses mindkét partját. Az szül f pap azóta is azon tdött, vajonerejük megcsappanása, vagy a tucatszám nyüzsg zarándokok tartották vissza ket, hogy már akkor nekilássanak a „bitorlók kifüstölésének”.

Kifüstölés, hm. Bitorlók… hmmm.A férfi mélyen ül, szürke szemeibe fakó szomorúság költözött. A Révület Kútját rz számkivetettek

vezére egykor pietor volt az elhagyott Birodalomban. A nagymúltú Harresynek testrkapitányaként szolgált aToroni Császárságban. A nemes vér famor család utóbb a névtelenségbe taszíttatott egy kisebbfajtavallásháború során – nem volt ez ritkaság a Birodalomban. Mesdan a családját és a barátait veszítette a túlélésértvívott harcban. Viszonzásul egyetlen dolgot nyert csupán: olthatatlan gylöletet a Háromfej Tharr és mindenhíve iránt. A Császárságban vérdíjat tztek ki a fejére, és fejvadászok tucatjai indultak el a nyomán – mégis azÁrnyék Asszonya talált rá elször.

Morgena álmokat küldött. Az éjidn megjelen hatalmas, komor álomharcosban Sedechan felismerte asuttogva terjed legendák Hírnökét. A F'hyanrát, aki megelzi az Árnyékúrn visszatérését. A Harresynek

elbuktak ugyan, de a testrkapitány akkor sei csontjának tett esküt, hogy egész életét Morgenának, és a



háromfej szörnyisten elleni harcnak szenteli. Az istenn még aznap éjjel megajándékozta szent jelével – Mesdan Sedechan legdrágább kincsének tekintette a bal vállon kisötéted hollóábrázolást.

Az álmok hírnöke tovább vezette Sedechant a régi-új vallás maroknyi, rejt hívéhez. A Háromfej papjai persze megneszeltek valamit – az utolsó pillanatban tudtak kimenekülni a birodalomból. A F'hyanramutatta útjukat az idegen földön – egészen a pokolkútig, mely körül már egy idegen, ostoba vallás fanatikusai buzgólkodtak: valami pyarron újistenn hitét követ álomkórosok. Az egykori testrkapitány toroni módra

döntött. A tetemeket még aznap éjjel a mocsárba dobták. Még hogy bitorlók.A föld, mely felett most Eren hercegi lobogója lengett, egykor Kyria része volt, tizenhét évezreden át.Quiphannt, Morgena szent városaként ismerték az Ötödkorban – a lángot formázó toronytemplomban pedigSogront tisztelték, mióta világ a világ. Ráadásul a templom akkoriban hírhedt börtönlabirintust rejtett, ahova azkobra ellenségeit vetették. Hogyan is hagyhatták rizetlenül? – Visszajönnek. – Sedechan meg sem fordult. Tudta, hogy Ralia áll mögötte. A lány hangtalanul járt és úgylépett ki a homályból, mintha az árnyék szülte volna. Közrend családból származott a Birodalomban, de azidegenbe szakadt közösség számára felbecsülhetetlen értéket jelentett. Az egyetlen volt, aki a hittel együtt némihatalmat is kapott az Árnyak Asszonyától. – Ne bízz bennük. A zarándok, aki kereskednek hazudta magát, utánunk szaglászik. – Toronból? – a f pap szíve hatalmasat dobbant. Megperdült a sarkán, és egy pillanatra ismét mellbevágta a lánytökéletes, fájdalmasan szabályos szépsége. Az Istenekre! Az Árnyékúrn maga lehet ily gyönyör ! – Dehogy Toronból. Kérdeztem felle a Kutat. A hat álomkerget hitsorsosa. Az új, pyarroni istennt imádja

is, aki a képzeletbl és bódulatból építi birodalmát. A társai után keresgél. – Tudja már? – kérdezte a f pap és egy pillanatra felrémlett eltte az az éjszaka. A hat trdöfés és utána atetemek lomha csobbanása a mocsárban. – És visszatér majd a városból – A lány bólintott. Az uralkodói arcél, mely a legtisztább vér birodalmicsaládokban is elkel helyet biztosíthatott volna számára, határozottan rajzolódott ki a vörösl láthatár eltt. – Fogadd felkészülten! – mondta hirtelen. Szólásra nyitotta száját, mintha mondani akarna valamit, aztán hirtelensarkon fordult és lesietett a toronyból. A f pap nehéz sóhajjal fordult vissza a déli út felé, amerr l akalandozókat várta. Ha egyszer a Kút jövendölte, jönni fognak. Csak ne túl késn.Éles kiáltás. Léptek dobogása, kurta parancsszavak. – Csónakok, messire – Nachír, a karvalyorrú, elszánt Nachír hozta a hírt. Vajon hányan jönnek? Ralia tegnapháromról beszélt. – Három? – kérdezett vissza a válla felett, szórakozottan nyugtázva a másik döbbent bólintását. A kalandozódalnok és a két fiú pedig sehol. A toroni csalódottan kiköpött.

Nem is csónakok voltak; inkább hosszú, masszív dereglyék. Árnyékaik messzire vetültek a lustánhömpölyg vízen. Az északnyugatról támadó hajót csakhamar eltakarta a bozótos. Az északkeleti dereglye akompkiköt felé oldalazott. Az egyenesen támadó, északi hajón voltak a legtöbben – mindkét oldalon tucatnyilapát merült a vízbe, és a dereglye hatalmas reccsenéssel, éhes ragadozóként rohant a parti fövenynek. Azútonállók, mint vadászó farkashorda, rohantak felfelé a homokos meredélyen. Torzonborz, zsíros arcok, foghíjasvicsorok, szrös öklökben csapásra lendül buzogányok. És a rekedt ordítozás. Eren összes gazembere eljött?Mesdan sejtette, hogy mivel bírták csatlakozásra a martalócokat: Daroveen városában legendák keringtek atoronytemplom kincseir l. Két tzvarázslóval a hátuk mögött pedig igazán biztonságban ; érezhették magukat. – Senki ne hagyja el a tornyot! Csak a nyílt terepen támadókra l jetek! – mondta halkan az egykoritestrkapitány. Az a fajta volt, akinek nem kell kiereszteni a hangját, ha parancsolni akar.

Rövid íjak pendültek magasan, könny számszeríjak oldottak ki kurta csattanással a toronytemplomhevenyészett lréseiben; nyílzápor vert végig a fövenyen rohanó gyilkosokon. Néhány vessz magasan amartalócok feje felett szállt el, vagy ellenkezleg, a lábuk eltt fúródott a földbe. De a zömük célba talált. A

rvértek, ócska sisakok néhányat felfogtak – de a legtöbbet nem. A nehéz lépt, tagbaszakadt útonállók ordítvakerestek menedéket, páran visszamenekültek a dereglye fedezékébe. A toroni számzöttek azonban nem áltatták magukat. Északnyugatról, a bozótoson át és az ellenkez oldalról, a kiköt sátrainak fedezékében támadók egyetlen f veszteség nélkül jutnak majd a toronyig.

A kapu pedig nem volt igazán er s.A veszett rohamban senki nem figyelt fel a bokrok takarásában közelebb merészked tzvarázslóra.

Hiba volt. Arra eszméltek csupán, hogy odafent, a toronycsúcsban tompa, sustorgó moraj kél – azután mélydübbenés. Három egymás után. Sikolyok, ordítások, ég hús bze hasogatta az alkonyatot. A kifelé robbanóréseken téglák és végtagok záporoztak. Valaki zokogott.

A banditák felordítottak a gyönyör ségtl és újult er vel rohamoztak a kapu felé. Sedechan kardot vontés lesandított a sátorlapok fedezékében közeled cscselékre. Vajon meddig tart ki a kapu, ha íjászok biztosítják? Tíz percig?

Elnyújtott, morgó kántálás hallatszott, ezúttal a kiköt fell. Az idsebbik tzvarázsló. A következ

pillanatban haragosan szisszent a lég, és eleven, izzó fenevadat okádott a kiköt fövenyére. Tekergett, duhogott,



sistergett az éhesen fényl, féregforma lobogás. zszolga? A lánglény láttán Sedechan helyesbített. Legfeljebbegy percig.

Vagy még addig sem. A narancsizzású fergeteg végigrohant a sátorlapok között, útjában lángralobbantva mindent. Forrón fényl csiganyálat húzott az üveggé olvasztott homokon. Azután becsapódott. Felsírta fém vasalás, amikor a tzszolga egyetlen hersenéssel bekebelezte a csuklóvastag kapugerendákat. Fullasztófüst, korom és sikolyok odalentr l. És ismét a kétségbeesett, rémült üvöltés.

Éles, cseng kiáltás. Ralia! Morgena egyetlen papn je, aki megáldatott némi valódi hatalommal.Sisterg hang, akár a vízzel leöntött, izzó parázsé. Nocsak . Sziszegés, távolodó moraj. El zte a lánglényt? – hitetlenkedett a toroni. Nem maradt ideje örülni.

Lábdobogás, ordítások, acélon csendül acél.A martalócok bejutottak.

Átkozott kalandozók! – csikorgatta fogát az egykori kapitány. Még mindig nehezen hitte el, hogycserbenhagyták. Lerohant a lépcsn és mikor egy lrésen megpillantotta a déli utat, balja ökölbe szorult.

És elállt a lélegzete.A quiphanni úton hatalmas termet, széles vállú harcos alakja rajzolódott ki a vérszín alkony hátterében.

Eltéveszthetetlenül. Az álmait meglátogató, legendás árnyharcos! A f pap szíve hatalmasat dobbant. A Hírnök! – F'hyanra! – suttogta rekedten. Morgena halhatatlan szolgája! A toroni pislogott, mint akinek a szeme káprázik.Azután jött a keser kiábrándulás. A magas férfialak nem a Hírnök volt. Csak a fiatal, nyúlánk kalandozó, azerioni. Kezében pedig nem a legendás pallost tartotta…

Csak egy jogart. Jogart? – Chítran aún zhóaran! – kiáltott a fiú hátborzongatóan mély hangon.Csaknem nyíllövésnyire állt, a f pap mégis úgy érezte, mintha a fülébe üvöltött volna. A kiáltás fagyos,

homályt hozó szélként sepert végig az idegeken. A f pap megdermedt. Azután, amikor megértette az siszavakat, diadalmasan, teli torokból visszhangozta a hívó szót. – Chítran aún zhóaran!

Hollók és farkasok.Fertályórányira sem volt már az éjszaka. Nagyon hosszúra nyúltak már az árnyak. Néhol még hosszabbra is,mint ilyenkor természetes. Megnyúltak, megszilárdultak… és támadtak.

Hollók és farkasok.Az els martalóc soha nem tudta meg, miféle fenevad harapta át a nyakszirtjét. Az árnyvadak hidegek

voltak és áttetszk – de a torkok felett összecsattanó agyarak, az arcba tép csrök, a szemvájó karmok nagyonis valóságosak. Borotvaélesek. Sötét, koromcsíkozta szélvészként suhantak a döbbent gyilkosok között. Az

erioni erejük teljében szólította ket – a legmélyebb alkonyatkor, mikor a leghosszabbak, leghidegebbek azárnyak.Amikor a legkönyörtelenebbek.

24.

CSEND. FÜST ÉS ÁRNYÉK. Ikerholdas homály. Négy árnyalak a quiphanni úton. A f pap tudta, amegalázkodás és a köszönet ideje ez, mégsem találtak el hozzá a szavak. De minek is? Néha túl nagy jelentséget tulajdonítunk a szavaknak. A kereskedk ruháját visel, sánta zarándok kivált társai közül:testtartása, szemének villanása elárulta, hogy nincs hely és nincs id a magyarázkodásra. Elre lépett hát acsapott vállú f pap is.

Csaknem egyenl magasak voltak: a pyarroni Alomúrn dacos mosolyú Lélek re és a kyr Hollóasszony

hitét valló toroni kapitány. Mesdan Sedechan hátravetette csuklyáját, fakószürke haját szétterítette vállán azalkonyati szél. Nem volt már helye színlelésnek. – Tartozunk nektek – ismerte be végül a toroni számzött.A Lélek r biccentett. – Hat Noir-hiv halálával.

Az egykori testrkapitány lassan kieresztette a levegt, és közben ösztönösen körülpillantott. Nyolcanvoltak a négy a kalandozó ellen, de a puszta számok mit sem jelentenek, a magukfajtákkal szemben. AzÁrnyékjogar pedig, az erioni jobbjában óvatosságra intett. És tiszteletre. – Két éjszakáról van szó csupán. A fizetség fejenként tíz arany és a Kút jóslata, ahogy ígértem. – ismételte megaz ajánlatát, mintha mi sem történt volna. Utána váratlanul hozzátette: – a sziget utána a tiétek. Elmegyünk,örökre.

Noir Lélek re bólintott. – Miért olyan fontos ez a két éjszaka? – törte meg a csendet Vairo.

– Adron negyedik kvartjának leghíresebb éjszakája. A Kitekintés Ünnepének éjjele – mondta halkan adalnokmester – a kyr Árnyékúrn idején, ugyanazon a napon ünnepelték az Intések Éjjelét. A pyarroni vallás



csak átszabta a Morgena-hitek ünnepét, akár valami örökölt gúnyát. Ezen az éjszakán a múlt, a jelen és a jöv összemosódik. Különös álmokat látnak ilyenkor az emberek: eseményeket a jövl és a mérhetetlenül távolisidkbl. Veszedelmes álmokat. – Különösen egy ilyen kút mellett – vágott közbe a Lélek r élesen. A toroni kapitány szárazon elmosolyodott. – Akarjátok látni?

Perennel Domarro nem felelt: a toroni kiolvasta szemébl a választ. Azonban még mieltt mozdulhatott

volna, Vairo, a Konok kettejük közé toppant. – Ezért vágtunk át egészÉszakon.Hármasban léptek be a toronytemplom füstölg kapuján. Az elhajóban derékmagasságú, durva

sziklatömbökbl rótt k gy sötétlett. Vairo megborzongott. Ugyanezt a kutat látta makacsul visszatér rémálmaiban. Almában papok terelgettek egy-egy zarándokot a sziklatorokhoz, eltte persze gondosan beszedveaz adományokat. Újra meg újra látta álmában, miként tartják a kíváncsi zarándokokat, míg azok aranyathajítanak a kútba. Azután jött a révület. Tíz-tizenöt szívdobbanásnyi id múltán a mereven bámuló zarándokok arca elfelhsödött, szemük fennakadt és tompán hörögni kezdtek. El is zuhantak volna, ha a papok nemmarkolják szorosan ket. Tántorogva vezették tova és a fal tövébe ültették valamennyit.

De az egy visszatér rémálom volt – ez pedig itt maga a nyirokhideg, sötét valóság. És meglepen zös. Vairot mágnesként vonzotta a sötét torok: megfeledkezett társairól, csak nézte a mélyben kavargóhomályt, mígnem az egész világot betöltötte az örvényl feketeség. Szinte zuhant a mélybe, néma, zsigerekbenreked sikollyal…

Azután az éjszín kavargásból egy kortalan férfiarc rajzolódott ki. Haja ezüstfehéren omlott vállaira, pengeéles vonásai, túlságosan, tökéletes, nem emberi arcéle valami idtlen, nyugodt fels bbrendséget sugallt.Beszélt az ifjúsámánhoz, de Vairo egy szót sem értett.

Valahonnan a távolból hallotta a toroni suttogását. – Most a kérdést, amiért jöttél! – A Hetedkor legnagyobb él sámánját keresem, hogy tanulhassak! – küszködte fel Vairo a szavakat. – Sorsomatkeresem a Szellemek Útján!

És a kút válaszolt.Az idegen, kortalanul tökéletes arc homállyá oszlott. Széles, sötét ábrázat tnt fel a mély feketeségben:

ocsmány orkpofa! Vadállati mordulás, korbács szisszenése. Éjsötét, konok haraggal villanó orkszemek.Ragadozóvicsor.És egy szó: Yankar.

25.

AZ ÉGRE KÍGYÓZÓ lánghoz hasonlatos toronytemplom csúcsán, olyan magasan ahol már csak amadarak szárnyalnak, szabálytalan ovál alakú teraszt rejtett a keskeny mellvéd. A terasz közepén egyetlenobszidiántömbböl faragott oltár izzott örök, csendes hvel, hirdetve a Tzkobra dicsségét. Mondják, a hatalmas Sogron ajándéka volt: a föld méhe vetette ki magából még a legendák idejében, mikor még az istenek lábatapodta a földet. Misztikus, bels tz hevítette: kellemes meleget sugárzott a nap minden órájában.

Sianis két napja nem hunyta le a szemét; eljutott a fáradtság olyan fokára, mikor már fáj mindenmozdulat. A toroniak felajánlották, háljanak a toronytemplom hátsó szárnyában, mert úgymond, éjszakánkéntkülönös dolgok történnek a szigeten, de a tanítvány mégsem mert aludni: már az alvás gondolatára is riadt borzongással reagáltak az ösztönei. Önként jelentkezett rségre, vállalva az újabb virrasztást, mert minden porcikája tiltakozott az elalvás ellen. Hiszen álmodni veszélyes.

A félszáz láb magas toronycsúcsban virrasztva egyedül maradt a csillagokkal. Vagy mégsem? Bagolyrikoltott a holdban. – Tudtam hogy visszatérsz. – Ralia szemei szürkén csillantak az éjszakává mélyül alkonyatban. A lány egyetlenhang nélkül vált ki a mélybe kanyargó csigalépcs árnyékából. – Az istenekre! – rezzent össze Sianis – hogy a pokolba csinálod ezt, te lány? – Van némi hatalmam – Ralia elmosolyodott és egy pillanatra mintha meghátrált volna az éjszaka. – Nem annyi,amennyit szeretnék, de mégiscsak hatalom. – Boszorkány vagy? – gyanakodott az erioni. A lány a fejét csóválta. – Morgena kiválasztott – a fiú árnyékára pillantott, és halkan hozzátette – és úgy látom téged is. – Mit keresel itt? – kérdezte Sianis rekedten. – Hoztam neked valamit – a lány hosszú köpenye kardot rejtett. Az si Kyria fegyverét. A karcsú, hosszúmarkolatú kard láttán Sianis szíve a torkába ugrott. – A kard téged választott – Fejét felszegve olyan végtelen, hálatelt bizalommal nézett fel a magas tanítványra,

hogy Sianis sokáig szólni sem tudott. – Túlbecsülsz – nyögte ki végül.



– Aligha – mosolyodott el a lány és ismét a fiú mögé nézett. A karcsú erioni mögött széles vállú, robusztusharcos árnya feketéik. A Hírnök. Sianis nem követte e pillantását: elmerült az ezüstös sziporkájú szemek völetében. Nem tudta még, hogy veszített. A férfihímet a teremtéssel egyids, isteni vágy hajszolja atökéletesség álma után – persze nem találja meg, sohasem. De ha csak visszfényét is megpillantja egy ni arcon,elveszett akkor, visszavonhatatlanul. Feladja magát, mindent feláldoz a pusztító vágy hevében. Önemésztfáklyalobogása néha viszonzásra talál. De a legtöbbször nem.

– A tiéd – nyújtotta a kardot Ralia. Sianis félve nyúlt utána. Tudta, hogy nem volna szabad, hogy az si kyr fegyver er sebb nála, mégis gyzött a kíváncsiság.Összezárultak ujjai a markolaton és……nem látott azután semmit. A rázkódást érezte legelször, amikor megvonaglott alatta a föld. Forró,

száraz szél vágott az arcába. Amikor leveg után kapott, a forróság kíméletlenül furakodott a torkáig, elevenzként perzselve fel a légcsövét.

Parázsforró kín.Könnyáztatta arcát égnek emelte, ahol a mennybolt, akár valami óriás száj, üvöltésre tárult. Az

agyarforma felhk között kirajzolódott egy alak.Egy istenn vonásaival.Egyetlen ép szeme volt csak, félig lehunyva, mégis óriási hatalom sugárzott belle. Törékeny nnek

nt csupán. A vékony csontokat fed lepleket egy másik, iszonyatos világ jeges szelei tépték vak dühvel.Magányosnak látszott, de a felhtakarón túl felragyogó, ezerfény világ elevenen lélegzett körülötte. Az álmosan

lehunyt szem megrebbent és a mindenség beleremegett a törékeny n néhány szavába: – Hírnök, idd betelt. Visszaveszem, ami az enyém! Azután a karcsú, lobogó ruhás n dalolni kezdett és ismétmegrázkódott a föld. Sianis (ha volt egyáltalán) védekezn emelte magad elé karját – és rémülten tapasztalta,hogy mindkettn bilincs feszül.

Az ének egyre fájdalmasabbá vált és Sianis ordított, hogy elhallgattassa a dalt, mely fényl repedésekethasított a brbe. Kínvakon, vergdve üvöltött, amikor kezébe akadt egy kard. Az a kard.

Pengéje keskeny volt, finom kidolgozású – az óidk legjobb kovácsainak remeke. Megragadta a díszesmarkolatot és lesújtott a gonoszul csillogó béklyókra. Hétszer. Yeorach! A fém felsikoltott és a láncok tompánzörögve hullottak le, a homályba.

Sianis magasra emelte az si pengét és a dal elhallgatott odafenn. A félszem n bólintott, arcán minthamosoly villant volna át. Tdve biccentett és suttogva búcsúzott: – Legyen hát…

…és a felh agyarak összezárultak. Sianis pedig zuhant, vissza a sötétségbe, de valami vak, idegen a

reménnyel: valami elkezd dött.Zuhant… és kemény fájdalommal csapódott az ónixoltárnak. – Sianis!

Illatosak voltak a karok, és végtelenül felkavaró, forrástiszta a lehelet, amikor a lány fölé hajolt. Sianisérezte, hogy nem tudna ellenállni – de nem is akart igazán. Számosan képzelik, hogy a kalandozóélet csupánvéres vasak, cseng aranyak és luxusbordélyok feledhet szajháinak ölelése – és legyzetnek mind, mikor szívükben lobot vet a szerelem; az érzés, amely szenvedélyesen megfeledkezik mindenr l, ami rajta kívül van.Sianis a leomló, fakóarany hajzuhatagba futtatta ujjait, magához vonva a gyönyör , gyönyör arcot. Forró volt alány ajka és száraz. Megsznt akkor az id. Megsznt minden. Örökre?

Ó nem. Az istenek könyörtelenek, az Id pedig…? Az Id nem tör dik semmivel. – Szeress, kiválasztott! – mormolta Ralia. Miután szétváltak, a lány az erioni széles mellkasába fúrta az arcát.Sianis érezte, hogy a papn sír. – Hiszen nincs sok idnk – suttogta a fiú gyolcsingébe. Azután hirtelen elfordult, és karcsú keze eltnt a

köpönyeg mély zsebeiben. Lépett elre egy hosszút és elnyelte az árnyék. – Arelre… – dörmögte a tanítvány és határozatlanul megindult a lány után, a lépcslejáró homályába. – A Kitekintés Éjjele eltti napon … – szólalt meg mögötte Ralia és Sianis összerezzent. A hátam mögött? Hogya pokolba csinálja ezt? – Kyiában szent ünnepet ültek ezen a napon. Étel és italáldozatot mutattak be az örökkévalóknak a KitekintésÉjjele eltt – A papn jobbjában akkora serleget tartott, mint egy kisebb mosdótál – Ez a Kehely Akarata. Tedd akövet a serlegbe, és kívánj valamit!

Az erioni önkéntelenül is hátrált egyet. Világéletében borzongott az idegen rítusoktól. A ceremóniáktólegyáltalán. Ezer és egy okot tudott volna felsorolni, hogy megtagadja a kyr tradíciót, de elég volt a lány komoly,szomorú szemeibe néznie és elolvadt minden tiltakozása. Míg tele vagy a saját gondolataiddal, hogyantanulhatsz bármit is, ha ki nem üríted magad? – idézte fel mestere szavát. Tehát üresség. Alázat – és fohász.

Ó istenek, Arel, Noir, Morgena vagy akármelyik odafenn, amely méltónak vél, hogy meghallgasson!Segítsetek nekem, hogy adhassak, hogy megadhassak mindent, amit ez a lány kíván… és megérdemel!



Sianis a borba ejtette az öklömnyi, rúnadíszes követ és magasba emelte a kelyhet. Noha mindig híjánvolt a buzgó töredelemnek – a vakhit megfakul, ha az ember túl sokat lát a világból – nem adta fel a reményt,hogy valamelyik örökkévaló csak meghallgatja fohászát. Behunyta szemét és felhajtotta a rubinszín bort.

Üresség. Alázat. És.,.Talán a szent ital tette, talán valami más. A hunyt szem erioni látni kezdett, úgy, ahogy másnak nem

adatott látni. Szemhéjai mögött is tisztán érzékelte a lányt, egy másik szemmel: ha akarta, kivehette a br és a

hús mélyén kúszó, titkos örvényeket: az élet áramlatait. Látta a testben megreked fájdalmakat; az izmok görcseit és a titkos szomorúságok állóvizét. Nem volt már kérdés: tudta mit kell tennie. Hiszen a lant útját jártaés hitt abban, hogy az ember egy dologból megismerhet tízezer másikat. Amikor a dalnok a zenében rátalál aharmóniára, ez kihat minderre, amit azután tesz – tanította egykor a pocakos aszisz és Sianis ezúttalönkéntelenül is bólintott. Ráhangolódni egy hangszerre nem több, mint fogékonynak lenni a rá jellemz dalokra. Nincs ez másképp a ni testtel sem.

Ralia hanyatt feküdt a fekete ónixoltáron. Halkan mormolt, talán valami si Morgena-imát.Csillagcirmos szemeiben a vágy messzire nyúló rejtélyes, óriás macskái aludtak: doromboló, aranyszmanasék – de suttogó fohászával már az éhesen lapuló gyönyör elfojtott sikolyai súgtak. Sianis megadta magát:történjék minden szavaid szerint. Megkerülte a sziklaovált, és tenyerét a papn homlokára tette, hüvelykujjaivala szemöldök széléig simítva-kísérve a gond redit. – A sok gondolat – mormolta a halkan – néha felesleges teher.

A körök mind szélesebbek lettek – és Ralia úgy érezte, homloka mögött feltárul a Végtelen. Mi történik

velem? A mozdulatok ezután a bels szemzugból indultak, a halánték felé, miközben a mutatóujjak a toronidámákhoz méltó, magas járomívek felé simították a hús és a br kötöttségét.Ralia sejtette, hogy mi az erioni célja. Már alig várta.Sianis azonban nem sietett. A lant mesterének mentesnek kell lenni a türelmetlenség vagy csalódottság

bels zajaitól, különben a dallam hamis lesz és méltatlan. pedig harmóniát akart adni a lánynak. Az áll bréthúzták-simították már a konokul ismétl körök, mikor Ralia tétován bontotta ki köntöse legfels kapcsát – amásodikra nem maradt ideje. Sianis a halcsont keresztkapcsokra tenyerelt és egy perc alatt megoldottavalamennyit. A halovány selyemköntös szétterült a fekete ónixlapon, akár a pillangó szárnya.

Alatta nem viselt semmit.Csak egy pillanat volt a gyönyörteli megdöbbenés – azután tenyér már a bordák felett siklott és az ujjak

bele-belekaptak a lágy brbe. A lány tökéletes, kerek izmai mindennapok kemény er feszítéseir l árulkodtak.Olyan volt a fiatal test, akárha az istenek szobrászai faragták volna. Sianis a kontúrok harmonikus ívébenmegérezte az akaratot, mely szabályos, harcos izmok létrehozásához kellett: a gondosságot, az állhatatosságot, a

részletek iránti figyelmet. Az erioni tanítvány pedig megtanulta felismerni az értéket. Mestere úgy tanította, hogy becsülje meg az igényességet, bárhol is talál rá. Megérdemli, persze hogy megérdemli a halhatatlanok gyönyörét,gondolta a fiú. Finoman, de határozottan vonta fel és hátra, a hónaljak felé a húst, mely egyre jobban ellazult alány mély kilégzése nyomán. Majd az alsó bordák, a derék és a csíp következtek – kedvesen, konokul húzta azizmokat, mintha magával akarná ragadni Ralia minden elfojtott bánatát. A lányt megdöbbentette az erionihatározottsága, de ráhagyta. Biztosan tudja mint csinál. És az els mély kilégzések után, már érezte is.

Teljesen természetesnek tnt, ahogy a fiú keze a mellkasára simult. Kér n nyúlt felé és mikor az ujjak találkoztak, Sianis tenyerébe fogta a karcsú kezet, lassan, szeretn végigsimítva az ujjhátakat. Magától értetvolt a mozdulat, mellyel kibontotta a halovány karokat a hosszú köntösbl. Jobbjával a hüvelyk felett fogvamegtartotta a lány kezét, miközben az ujjak begye egészen a hónaljig siklott, majd lassú, ráér s kört írva le,visszatért a váll és karok küls felszínén. A kicsi dolgok fontossága – bólintott a fiú magában, felidézve mestereszavait. Olyan szeret természetességgel nyúlt a hónalj csomókba görcsösöd izmai felé, mint az elf erd járó,mikor vadat szabadít ki az ember vetette hurokból. A tenyerekben és alkarokban felszabadított érzés így

akadálytalanul talál utat a szívig… és tovább.A lány örömmel nyújtotta a másik karját is. Leeresztett pillái alatt jóles gyönyörrel fürkészte aholdfényben kirajzolódó, különös vonásokat. Az erioni arcában volt valami, ami nem emberi sökre vallott.Talán a magas homlok, az éles ív, mégis tökéletes orr, vagy a magas járomívekkel, határozott szögben megtör arcél? Azután Sianis haja válláról az arcába omlott és Ralia behunyta szemét. Nem számít. Hiszen nem is akartlátni, semmit. Csak érezni.

Az apró köröket akarta érezni, melyek szelíden, határozottan siklottak a has felé a felmeredmellbimbók között… és mikor a fiú tenyerébl mintha valami meleg, vidám öröm áramlott volna a szívébe,elmosolyodott, kis híján elkacagta magát. Mi történik velem? Keblére tudta volna ölelni a világot, de ezt anyurga, széparcú fiút különösen. – Szeretlek – suttogta ösztönösen. Vallomása szentségtöréssel ért volna fel Toronban, a vér tisztaságátkönyörtelenül rz Császárságban. De Ralia érezte, hogy azok az idk, Tharr ideje elmúlik, hamar. Új idk jönnek, hamarosan.

– Tudom – dünnyögte Sianis és az oltárk peremére ült.; Hosszú ujjai ezúttal egymással ellenkez irányban, pár-'huzamosan csusszantak a makulátlan, fakóarany brön. A mozdulat megtörte a test függleges energiaáramait,



újabb lassú, gyönyörteli örvényeket keltve. Mire kedvesen, végtelenül lassan az alhashoz ért, a lány izmai szintereszkettek a felébresztett, mégis visszafojtott er ktl.

Ralia sóhajtott. Úgy érezte, mintha az erioni finom mozdulatai, kedves lassúsága egy kohót lobbantottvolna a köldöke alatt. Megértette már, mit is jelent a költk megénekelte perzsel vágy. Fels testevalószíntlenül könnyvé vált, alhasa azonban izzott már és kívánta a fiút olyan rémiszt, gyönyör er vel,ahogyan nem kívánt még semmit, sohasem.

Sianis nem tör dött vele.Tenyere csak egy rövid ideig pihent a köldök alatt, ujjnyira az aranyszín sz rzettl – Ralia sosem tudtameg, mekkora próbát állt ki ekkor a fiú önuralma. Azután elindult visszafelé, lassú, egyre nagyobb körökkel,egyik kezével a másikat követve.

Sokáig tartott. De a lány szerint nem elég sokáig.Amikor a lusta tenyerek egy darabig ismét elidztek a két mell tökéletesen hajló völgyében, Ralia

szívesen köszönetet mondott volna… de a szíve fel l felszabaduló, forró boldogság már rég nem találta aszavakat.

Nem mintha a fiúnak szüksége lett volna rá. Ökölbe szorított kézzel, lazán dörömbölt a papnmellkasán, mintha csak bebocsátást kérne, a szívébe.

És a szív válaszolt.Mondják, a szerelem az élet egyedüli menedéke a halál ellen. Ralia sosem hitte volna, hogy egyszer ,

lassú mozdulatok után, ilyen elemi érzések szabadulhatnak fel: döbbenten tapasztalta, hogy emlékek tolulnak fel

benne, a szív elfüggönyözött titkai: elfojtott zokogások és büszke, dacba temetett jajszavak.Az erioni megállt. A lány fölé hajolt és átkarolta. Hagyta, hogy kisírja magát, könnyeivel mosva eltizennyolc keserves év titkolt szomorúságát.

Sokáig feküdtek ketten, a két hold alatt.

26.

NEKTEK RENGETEG mondanivalótok van. Nekem viszont nagyon kevés idm. – Vairo közelebblépett a megkötözött foglyokhoz. A támadók sebesültjei a toronytemplom oldalhajójában hevertek. Féltucatnyiansem éltek már: az árnyvadak villámsebesen öltek és számolatlanul, míg az erioni vissza nem parancsolta ket.Vairo néhány vödör vízzel fellocsolta és azonnal vallatóra fogta a sebesülteket, tartva magát az asziszhalászmondáshoz: halad ha van, süsd meg tüstént!

– Egyszer hazudhattok – közölte a nomád. Széles pengéj, ilanori nyúzókést vont el az övébl és ráér senhozzátette – de az lesz az utolsó. – Mi ereni polgárok vagyunk! – tört ki az egyik fogoly. Vairo felismerte: a vékony csontú, villás szakállúgazfickó volt, aki megpróbálta felfogadni ket a daroveeni fogadóban. – Közönséges rablógyilkos vagy és ekként is fogok bánni veled – mondta egyszer en az ilanori és ez rosszabbvolt bármilyen fenyegetésnél. – Nem ismerjük a megbízót! – a férfi hangja már remegett. – Ti talán nem, de… – az ifjúsámán lassan a két tzvarázslóra nézett. Az idsebbik alig mutatta élet jeleit, de a puszták gyermeke nem tör dött vele: hozzászokott a halálhoz. A fiatalabbik is súlyos sebeket szenvedett deszemlátomást nagyon szeretett volna még élni. – Szabadon engedsz, ha válaszolunk? – suttogta rekedten. Vairo végigmérte a sima állú tzvarázslót: rövid, er s,lángvörös haj, lányosan pisze orr, lágy arcél. Vairo csak most döbbent rá, hogy a másik mennyire fiatal.Egykorúak lehettek mindketten, a tízes éveik végén.

Tanítvány még csak, maga is. Ráadásul… bármenynyire is igyekezett, a sötét, komor arcfestés, avastag köpeny sem rejthette, hogy… ó, a Szellem sökre! Ez valóban egy n ! Mihez kezdjek vele? A nomádhátrasandított a pocakos aszisz és a Noir-pap felé. A háttérben a toroni szám zöttek mormogtak. – Perennel? – kérdezte végül a Noir-papot. A Lélek r nem válaszolt. Riasztóan hallgatag volt, mióta maga ismegszólította a Kutat. Vairo nem látta az esetet, de hallott róla, hogy Noir papja maga is az Igazálom Kútjához járult. Az ellenség-istenn, Morgena kútjához. Egyetlen kérdést tett fel, és a kút válaszolt… Noir papja pedigmeg sem szólalt azóta. Hajába tenyérnyi sávot fehérített az új tudás, szemébe pedig valami döbbenetes, idegenszomorúság fészkelte magát. Leszegett fejjel járt azóta; az olyan ember tekintetével, aki többet látott annál, mintamit elviselni képes. Nem szólt ezúttal sem, csak bólintott, fáradtan.' Vairo visszafordult a lányhoz. – Ha igazat szólsz, szabadon távozol a következ éjszaka után. A saját fejemre esküszöm. – tette hozzáünnepélyesen a nomádok fogadalomszavát. A másik földre sütött szemekkel beszélni kezdett: halkan, mint akiszégyenét vallja, és hadarva, mint aki attól fél, hogy meggondolja magát. – A nevem Kirsten. Mindketten az Aschaonhoz tartozunk.

– A Quiron Pentád legdélibb városának renegát tzmesterei – vetette közbe az aszisz, látva a többiek értetlenségét. Habozva tette hozzá – Hatalmuk meg sem közelíti az ordaniakét: Sogron hívei nem veszik ket



varázslószámba. Ordantól túl messzire vannak, a Császárságban pedig létüket is tagadják. Nem csoda: Toronnagyurai nem ismerik el a Pentádot, a toroni számzöttek városait sem – márpedig hogyan harcolhatnának egymágusszekta ellen, ami hivatalosan nem is létezik? – Azért jöttünk, mert hallottunk róla, hogy a torony-templomban hajdan Sogront imádták. A toronytemplomhoztartozó Próbák Csarnokait pedig Kyria szerte ismerték az Ötödkorban. – Próbák Csarnokait? – kérdezett vissza a nomád értetlenül.

– A felavatásra váró tzvarázslónak végig kellett haladniuk a templom rejtett folyosórendszerén. Azéletveszélyes próbatételek legyzésével váltak méltóvá Sogron hatalmára. A Hatodkor eltt nem sokkal már börtönként és kincstárként használták a veszedelmes csarnokokat. Amikor megtudtuk, hogy a toronytemplomsértetlenül vészelte át az évezredeket, reménykedtünk, hogy találunk valamit – leszámítva persze a Kút körülnyüzsg papokat és zarándokokat. – Csak úgy, kerestetek valamit? – csóválta a fejét Bram Boreillo kétkedn. – A Láng tudásáért jöttünk. A ggös Toron lángpapjai, és Ordan könyörtelen mágusai megtagadják a tudást azAschaon szabad tzmestereitl. Nyíltan ugyan nem ismerik el létezésünket, de veszett dühvel vadásznak ránk, haelhagyjuk a Pentádot. Amikor megtudtuk, hogy még nincsenek itt, hálát adtunk az isteneknek, hogy els kéntérkeztünk. – Próbák Csarnokai? – ingatta fejét az aszisz. Hiszen egyetlen épület sem maradt itt épen a toronytemplomonkívül! Csak nem odaát, a városban…? – intett Quiphann felé. – Itt van. A Révület Kútja alatt – suttogta az aschaoni lány. A toroniak rosszallón morajlottak fel a dalnok háta

mögött. A Lélek r arcán rángás futott végig. – No és tudjátok, kinek dolgoznak ezek? – rúgott egyetBram a villás szakállú gazfickóba. A tzmester értetlenül nézett vissza rá.

– Azt hittem, rájöttetek már. ket is, minket is ugyanaz fogadott fel: báró Merghon cwa Tissar.

27.

A KESKENY ORRÚ, alacsony merülés dereglye egy ragadozó hal alattomos némaságával siklott asötét vízen. Nem szóltak az utasok, a hét köpönyegbe burkolózó, sötét árnyék sem.

Az evez padoknál ül hat tudta – és tette – a dolgát, az orrban kuporgó hetedik… nos, a hetedik nemtartozott közéjük.

Chaladys lassan végigmérte a társait. Komolyabb összecsapás eltt sosem mulasztotta el a számvetést.

Márpedig az éjszakai harc irgalmatlanul keménynek ígérkezett; hiszen minden kalandozó legveszedelmesebbellenfele egy másik kalandozó. A Ranagol-pap azonban nem aggódott. Az Abbit Kosok még nem veszítettek,sohasem. Az életösztön egy határon túl a vérbe ivódik, azzal a hideg, gyilkos könyörtelenséggel együtt, melyetannyira csodálnak az ostobák. Nem az a kalandozó, akik keresi a kalandokat – hanem aki túléli.

A csónakban leghátul Tochten kushadt az evezvilla fölé – nem mintha evezett volna: a púpos, gorviki boszorkánymester világéletében rühellte az izmok er lködését. A sebhelyekkel szabdalt arc kivillant a mocskosrongyok alól, ahogy a folyó fuvallata belekapott a vállig ér , tetvektl nyüzsg, csimbókos hajfészekbe. Tochtenmosdatlan volt és mocskos szájú. A foghíjas, bzös száj azonban gyilkos er knek parancsolt. Legalább félezrentanúsíthatták volna ezt – ha nem lettek volna halottak, valamennnyien. A Ranagol-pap azonban ismerte a gorvikivajákos gyengéit is: betegesen rettegett a nktl és hihetetlenül féltette a mocskos brét.

A gorviki gyávasága azonban gyakran kapóra jött: sosem támadott úgy, hogy körül ne fürkészett volnaláthatatlan támadók után. No és persze mérgezte minden fegyverét.

A bzös gorviki jobbján Vaintar ült, a boszorkány. Az alacsony, fekete, gömbölyded húsú, bögyös-

faros, könny mosolyú nszemély els látásra afféle kívánatos fehérecselédnek tnt, esetlen, buta libának. Sokanalábecsülték, és persze kevesen élték túl tévedésüket. Chaladys tudta egyedül, hogy Vaintart nagyasszonyirangban tiszteli a Livinai Gyülekezet. Vaintar volt a háttérbl irányító hatalom az Abbit Kosok veszett hír csapatában. Chaladys is sejtette, hogy a boszorkány hatalma sokkal nagyobb, mint azt valaha is mutatta: egykalandozócsapatban mindig az a túlél, az utolsó utáni pillanatban is rejteget valami kellemetlen meglepetést.A kerekded n szunyókálni látszott., de a papot nem tévesztette meg: a n ilyenkor familiárisait faggatta. Akoromszín, acélizmú macska és a hatalmas, éles cs erdei bagoly már a szigeten kémkedett.

Napok óta.A másik három nyílfogó volt csupán, alkalmi szerszámok, hogy ne mocskolják be a kezüket. Halálosan

veszedelmes szerszámok voltak ugyan, de mégiscsak eszközök. Társak? Sohasem.A legveszettebb tán a fejre simuló sisakot, horpadt gladiátorpáncélt visel, kétfejszés törpe lehetett.

Hutoran, a borotvált arcú, tarkopasz harcos Erion küzdvermeiben látta meg a napvilágot és már kölyökfejjelmegértette, hogy a felemelkedést az aréna jelenti számára. Az emberforma izomcsomó attól fogva létének

egyetlen, minden szívdobbanását betölt céljává tette, hogy a legveszedelmesebb fejszeforgatóvá váljon a Nap ésa holdak alatt.



Chaladys azonban jobban ismerte a törpe gladiátort, mint az önmagát. A rabszolga már kölyökkorábanletért a törpék Egyenes Útjáról. Hallgatott a lelke mélyén suttogó Homálytestvérre, mely elhitette vele, hogyszükséges a számtalan halál, mások halála a felemelkedéshez. Mindig. Hírhedt volt arról, hogy minden áldozatátmegölte a küzdvermekben, ha kellett, ha nem. A könyörtelen törpe végül a lehet legprózaibban nyerte elszabadságát: az arénában kapott ajándékokat pénzzé téve egyszer en kivásárolta magát.

A legjobb lett a legjobbak között – egyetlen harcot veszített el csupán: melyet önmaga ellen vívott.

Homálytestvére egyre vadabb, egyre gonoszabb kihívásokba hajszolta. Híre messze megelzte már: mindnevesebb kalandozócsapatoktól kapott meghívást, mind veszedelmesebb küldetésekre. A többiekt l eltér en, aszívós, életéhez makacsul ragaszkodó fejszeforgató a leggyilkosabb megbízatásokból is visszatért. Így figyelt felrá Ranagol papja – és a boszorkány. Vaintar cseppet sem idegenkedett a tarkopasz, borotvált arcú izomcsomótól – gyereklányként, mikor a testével kereste meg a vacsorára valót sokkal rútabbal is hált – és társai ízetlentréfáival mit sem tör dve, boszorkányb báj alá vonta a gladiátort. Az igézet megfogant és az elmúlt hónapok bebizonyították, hogy jobb testrt keresve sem találhatott volna a halálosan szerelmes törpénél. A megigézettHutoran a boszorkányúrn els szavára ugrott és életét nem kímélve, bömbölve vetette magát a legvadabbantomboló vérzivatarba is. Chaladys azonban élt a gyanúperrel, hogy ha bárki is megtöri a b bájt, a hosszúemlékezet, haragtartó gladiátornak új életcélja lesz.

A bosszú.A törpe balján Mawtor, az udvari ork forgatta a lapátokat. Chaladys szája legörbült. Mawtor, akinek

semmi sem sikerül. Jószándékú, ostoba barom. El gazdája, egy nagyszájú aszisz elesett valami ostoba

összecsapásban, és azóta az Abbit Kosok tették lóvá a hiszékeny emberállatot. Mawtor els szóra elhitte, hogy asziget papjai emberáldozatokat mutatnak be a Kút felett, és az „nemes” feladatuk ezúttal a megtorlás. Chaladysmindig is két lábon járó nyílfogóként tekintett rá – meglepen szívósnak bizonyult ugyan, de mégiscsak nyílfogómaradt.

A harmadik volt a legveszedelmesebb. Dísedis ugyanis gondolkodott. Ah, a sovány, fakó hajú, fakószem, fakó b, félelf lány. A jellegtelen külsej, mégis nagyra tör Dísedis. Alig holdhónapja szegdött azAbbit Kosokhoz. Chaladys nem sokat tudott róla, de éppen eleget. Az erioni szajha elárvuló lányára az utca, a„legsibb mesterség” várt volna, ám a dacos Dísedist keményebb fából faragták. Valahonnan kisebb vagyontkerített (beszéltek ugyan potrohos kereskedkr l, olcsó hálószobákról és véres késekr l, de hát az emberek mindent összehordanak) és jelentkezett Erion ni testrgárdájának kiképziskolájába. Az erioni nemesasszonyok legközelebbi testrei ugyanis többnyire nk voltak, ami több, mint logikus döntés volt a féltékeny férjek szemszögébl. Dísedis elhatározta, hogy lesz valaki, mire visszavonul. Az éles szem, gyors kez lányt jószerével ingyen tanították, és mikor a taníttatás fejében kötelez öt évet is leszolgálta, még mindig csak

huszonöt éves volt.Szinte gyermekkor egy félelf számára.Dísedis így választotta a kalandozók hivatását és mindig magasan szabta meg szolgálatai árát. Az Abbit

Kosok szolgálatában a havi zsoldja – húsz arany – azonban olyan mellbevágó összeg volt, hogy habozás nélkülelfogadta Chaladys feltételeit: sosem kérdezsködni, azonnal engedelmeskedni és bárkit az els szóra torkonni, akit az Abbit Kosok hármasa halálra ítél.

A lány mozdulatai, hanghordozása elárulták, hogy megtisztelve érzi magát a veszedelmes hír csapatban. Talán úgy vélte, a kalandok százait túlél veteránok maguk jelentik a biztosítékot a sikerre. ARanagol-pap szárazon elvigyorodott.

Ostoba tyúk. Arra nem gondol, hogy miért csak hárman éltük túl azokat a kalandokat…

28.

HÍTH NERIEN MADUAS DICH'ARAN? – suttogta Ralia a szavakat, melyeket évtízezredek óta nemhallott ez az új, elmostohult világ. Kyria szüzeinek hagyományos fohásza volt ez – négy évezreddel korábban. Kimossa le rólam a tisztaságot? Felkönyökölt az oltáron, hátának homorulata úgy ívelt a holdfényes éjszakában,mint az ugrásra készül macskáké.

Az erioni nem felelt. Fejét leszegve dúdolni kezdett egy régi, haonwelli szerelmes dalt.

… mert a mezítelenül összefonódók sérthetetlenül lépnek az id n át,

dacosan térve meg a kezdetekhez,

mosollyal tagadva önzést és halált hogy ne legyen már te, se én, se tegnap, se ma

ne legyen id ne legyen félelem…



Az ónixlapon felkönyökl lánnyal szemben megállva Sianis szelíd er szakkal vonta szét az izmos,mégis macskamód kecses karokat. Amikor Ralia ismét hason feküdt a belst ht sugárzó oltárkövön, a fiú ujjaimegkezdték útjukat a tarkón lefelé, a csigolyasor két oldalán. Elre-hátra csusszanva, lassan haladt egészen aderék határáig. Az erioni ösztönösen cselekedett, hiszen csak akarnia kellett és látta az élet szüntelenül kavargó,meg-megreked, villódzó narancsfény áramait a bársonypuha br alatt, a feszes, kerek izmok között. A kezek

tör játéka nyomán azonban az áramlások felgyorsultak és ragyogással, er vel teltek meg…De Sianis látta a tulajdon kezét is: heves, belülr l lüktet izzás kélt a tenyerében és ezt az izzást teljesentermészetes mozdulattal adta át a lány ágyéka mélyén felparázsló kohónak: lassan, kilélegezve lefelé nyomta ahasaló Ralia csíp jét és hunyt szempillái mögött, bels látásával gyönyörködött a másik testben felizzóragyogásban. Az életfényt azután felfelé lökte a csigolyák íve mellett, óvatos, biztos ujjmozdulatokkal, minthacsak apró csontgolyókkal játszott volna egy erioni pincelakás hátsó udvarán. Mikor is? Tizenkét évvel ezeltt.

Titkos, korábbam sosem tapasztalt zsongások indultak felfelé a lány testében. Ralia szédült: a melegónixlapba markolt, hogy fel ne kuncogjon a váratlan gyönyörtl. Amikor a fiú tenyerei már felfelé siklottak acsigolyák dudorain, a papn érezte a tüzet, életereje bels lángolását, amit felfelé toltak és szétszórtak a forró,végtelenül határozott tenyerek.

Sianis egy pillanatra kinyitotta a szemét és ajka megrándult, mikor észrevette a lágyan dereng brrevetül sötétséget. Egy páncélos, kyr harcos sötét sziluettjét. Tulajdon árnyékát.

Azután vállat vont és tette a dolgát, tovább. Megkerülte a lányt és ujjaival lassú, a keresztcsontig

vándorló köröket írt le a fej fell, visszaívelve a test két oldalán, bels fényárba borítva az egész felstestet.Közömbösen nyugtázta, amint a lány szárazon nyel egyet, annak jeleként, hogy már kész a végs gyönyörre.Annak persze még nem jött el az ideje, hiszen a vágy magasba csapó hullámveréseit hullámvölgyek követik mindig. Egészen a mindent magával sodró, legutolsóig.

De annak még nem jött el az ideje.Laza csuklóval dörömbölt a háton, hogy majd páros tenyerével simított végig, a vesék felé hogy

eloszlassa kissé a forró sóvárgást, mieltt tovább hevíti, az elviselhetetlenségig. Mert visszatértek az er ésgyönyör ség körei: lefelé a gerincoszlop mentén, lebuktak a combok völgyeibe és onnan fordultak vissza a testkét oldalán – egyre gyorsabban, egyre tüzesebben.

A lány az ajkába harapva fogta vissza a legbens bb, legsibb önvalójából feltör , már-már állati módonkéjes nyögést. Meddig még? Mikor az erioni szelíden széthúzta, bokáit és er s kezei szeretetteljesaprólékossággal simultak a talpára, feloldva az utolsó kis csomót is, Ralia érezte, nincs messze már…És ismét a körök… a bokáktól a gát rejtett rediig, utána vissza le, a csípn, majd a combok küls vonalán… és

minden körrel egyre sit a forró – hasonlíthatatlan zsongás az ágyékban. Nem bírom már! Egyre feljebb, egyrekisebb ív körök…és amikor már csak egyetlen hüvelyk rótta konok, gyengéd köreit a gát izmain, a lány érezte,hogy elveszett, hogy nincs már visszaút, hiszen nincsen már határ…

Hiszen nincsen semmi sem!Csak a robbanva táguló, holdsikoltó végtelen.

29.

A K ÉRDES HIDEGE szinte sütötte a feleszmél nomád arcát. A Kút tornyában hevert, körötte halk,félénk árnyak bolyongtak a vénséges sziklafal hajlataiban. Vairo felkönyökölt, de hosszú percekig tartott, mígfelismerte a holdfényben kirajzolódó arcot. A Lélek r hihetetlen változáson ment át: ezüsthomály faragta, élesvonásai már nem is emlékeztettek a festett arcú, illatfelh be burkolózó ficsúrra, aki alig két napja a dereglyére

lépett. Mióta beszélt a Kúttal, akárha teljesen kifordították volna. Vállai megereszkedtek, mint aki nagyobbterhet kapott a sorstól, mint amit viselni képes. – Vannak kérdések, melyekre jobb, ha nem kapunk választ – suttogta a Lélek r maga elé meredve. – Hogyan? – Két neve egy hatalomnak! – ingatta a fejét Noir papja elgyötörten. – Sosem tettük fel a kérdést: vajon aHomályúrn és az Almok Asszonya miért nem küzd egymással az Antiss uralmáért? Hiszen nem is találkoztak egymással az álmok birodalmában! Miért is nem? – A Lélek r sóhajtott és hosszú percek múltán megismételte. – Két neve egy hatalomnak. És miatta mennyi felesleges halál – szeme sarkából a fiúra pillantott. – Temegkaptad a válaszodat? – Yankar, ezt a szót mondta a kút – köszörülte torkát az ifjúsámán tanácstalanul. A Lélek r arca megrándult. – A kitaszított toroniak városa? – Perennel Domarro halkan, öregesen kuncogott. – Mehetsz vissza, Keletre. Deezúttal a déli parton.

Vairo nem felelt. Befelé figyelt. Hunyt szemmel, sámán módra érezte a tornyot, a szigetet maga körül.

A sarokban bóbiskoló asziszt, a kötelékeiben hever tzmester lányt és Toron nyugtalan álmú számzöttjeit ésodafenn, a toronytemplom csúcsán… a másik kett parttalan gyönyörét!



Ó istenek! – A szerelem feneketlen óceán, partok nélkül. Ha bölcs vagy, nem úszol benne – hallotta maga mögött a Lélek r suttogását.

Vairo torka keser lett, a szíve nehéz. Veszített, végérvényesen, noha tudta, lehetsége sem volt agyzelemre. Hiszen az a tökéletes, gyönyör lány észre sem vette a kurta lábú, zömök nomádot a nyúlánk, vállaskalandozó árnyékában. Sianis, a jóvágású erioni kalandor gyzött, az egyszer beszéd, egyszer ruhájú ilanori

felett, mieltt akárcsak a kisujját mozdította volna – és mindennek tetejébe t választotta az si kard angyala is!Az ilanori nomád nem feledte a rajongást, amelyet Ralia szemében látott, mikor el ször pillantott Sianisra.Vereségre ítéltettem, az els pillanattól. A rút és együgy . Az ostoba, cserzett borszagú, kurtalábú nomád. Nemvagyok más. Soha nem is lehetett volna az enyém. Vairo meg akart halni: nem fájt még így soha, semmi sem.

Meghalni… igen az jó volna.Ekkor azonban hirtelen megérzett valami mást is.

– Valaki van a kútban – szaladt ki a száján – valami szellem, vagy… istenféle. – Hát fiam, evilági jószág nem is lehet, ha legalább háromezer éven át megrizte romlatlanul Morgena városát. – Egy bebörtönzött halhatatlan? Messzi terek lakója? – suttogott a nomád hatalmasra táguló szemekkel. – Vagyakár… egy a Küls Sötétség Urai közül?

Új, vad gondolat fogamzott meg a konok ilanori kemény fejében. Meghalni? Ostobaság. Elindulniinkább új, férfi-úton, ahonnan nincs visszatérés. Talpra állt és lassan a holdfényben ásító kútgyhöz botorkált.

Ha egyszer már úgyis minden mindegy.

– Kút istene, akárki vagy ott! Vairo szól most, a Konok! Szólítalak téged, hogy megnyisd az Alsó Világok ösvényeit! Szólítalak téged, hogy megtaláljam rszellememet, vagy teljesedjék be sorsom! – Te rült… – suttogta a Lélek r, de nem merészkedett közelebb. A sziklagy felmorajlott és nehéz, szürkeködöt öklendezett.

Vairo ismét kiáltott. Nem remélte, hogy könny lesz: Ilanorban a szellemek vadul lerohanták a kiválasztottat, tökéletesen

megsemmisítve a személyiségét. Ezután építették fel újra, hogy új képességei ne csupán küls segítségblfakadjanak, hanem életre keljen benne a bels, új világ ereje is. Mert az igazi utak nem taníthatók, csak járhatók.Az ifjúsámán tudta, hogy saját, halandó természetét lerombolva meg kell majd tapasztalnia a fájdalmat és a betegséget, de nem félt. Hiszen Vairo volt , a Konok.

Megállt a válaszok kútja eltt. Letérdelt, megtámaszkodott a keskeny káván és onnan hajolt a süvítmélység fölé. Amikor kiáltott, a hang már nemcsak az hangja volt, hanem valami mérhetetlenül több is.Ezernyi se kiáltott vele, hívó szóval.

– Hol vagytok Betegségszellemek? Hol vagytok Szél, Víz, Föld és Tz szellemei? Köd szállt fel a kútból.Fénytelen, mindent vastagon befed, látomásos gomoly. Vairo felismerte a szürke, végtelenbe sodrókavargást, ajkai önkéntelenül formálták a mesterétl, Ilanor utolsó fehér sámánjától tanult igézést.

Végtelenbe nyúló szürke sík Ködös, homályos látomás

Mossa el a valóság határait Egy más világ, egészen más

Befedte a köd és vitte, vitte magával… az ifjúsámán elhanyatlott, de teste már nem csapódott atoronytemplom hideg k lapjának. Nem volt már ott.

Köd: szürke, süket és üres.Sokáig üres. Órákig, napokig talán?

Ki mondhatná meg egy olyan világban, mely nem ismeri az idt?Amikor felszállt a homály, a felkönyökl Vairo akkorát ordított, hogy a gyomra is beleremegett arémületbe. Egy szemhatárig nyúló, fakó pusztaságban állt a végtelen, alacsony, ólomszín ég alatt.

A semmi közepén. Merre? Sikoltott rettegve a magány.Fuss! Jajongtak az ösztönök.És Vairo rohant, rohant, rohant órákon át. És nem változott semmi sem. Elzuhant, és feltápászkodott,

kezdte elölr l újra, meg újra a cserjétlen, puszta földön – hasztalan. Nem ezt akartam! És eljött a pillanat, mikor elveszítette minden hitét és elcsigázottan, zokogva lerogyott. Sírt, sokáig, fojtva, könnytelenül. Nagyon sokáig.

Méltatlan vagyok?Egyetlen szürke árnyék tnt fel a láthatár peremén. Quadól. A pusztaságok karcsú, gyors vadkutyája.Vairo nem szólt. Hiszen az Alsó Világokban feleslegesek a szavak. Követte a hamuszín kopárság felett

suhanó szellemvadat, nem kérdezve semmit. Halálosan kimerült volt már, de úrrá lett akaratán és futott a karcsú

ragadozó nyomában. Pórul járt eldök csontjai szegélyezték az útját. Nem kérdezett akkor sem, mikor elérték a



A hosszú, sötét dereglye hangtalanul siklott a partra, mert utasai így akarták. A kámzsás idegen elskéntszökkent a fövényre. A közelg hajnal homályában még magasabbnak, még fenyeget bbnek tnt.

A félelf lány, a törpe gladiátor és az ork számszeríjász követte csupán. Az Abbit Kosok hármasa acsónakban maradt. A terv els része végtelenül egyszer volt: amíg Hutoran elre ront, az ork számszeríjász ésDísedis nyilakat szór az elmerészkedkre. Kiten lttek és mindenkinél jobban láttak a sötétben. A boszorkánymester pedig gondoskodott róla, hogy a nyílhegyeket a daroveeni álomméreggel preparálja. Az is

elalszik majd, aki nem akar – és nem ébred majd fel, soha többé.Amikor beleolvadtak a sötétbe, Vaintar, a boszorkány a Ranagol-paphoz fordult. – Biztos, hogy jól tesszük, ha engedelmeskedünk ennek a csuklyás sakálnak? – Elfogadtuk a pénzt – vágott közbe Chaladys lakonikusan. Az egyezség megszegése a létüket kérd jeleztevolna meg. Ha egyszer felvették a pénzt egy megbízatásért, nem mondhattak nemet. A kalandozók kétes hír ,vegyes társasága ugyan mentes volt minden erkölcsi gátlástól, mégis kivetette maga közül a szerzdésszegket.Rosszallásának pedig legtöbbször nehéz, éles vasakkal adott kifejezést. Nem léphettek vissza, már csak ahírnevük miatt sem. – Gyerünk – vont vállat a boszorkány.

A toronytemplom körül ekkor harsantak fel az els kiáltások. A törpe magára vonta a figyelmet, Dísadisés Mawtor pedig szemrebbenés nélkül nyilazták le a felbukkanó íjászokat. Sokkal jobban céloztak, mint atoronytemplom papjai. Ami a kámzsás megbízót illeti… nos, eltnt a hajnallal híguló sötétségben. Chaladysvállat vont. Ha lelövik, az az halála lesz, az Abbit Kosok akkor is véghezviszik, amiért felvették a pénzt.

Kalandozóbecsület.Az évtizedeken át csiszolt taktika ezúttal is bevált: a Ranagol-pap úgy jutott a torony lábáig, hogy mégcsak felé sem lttek. – Sha – herhao taún! Hraodan! – halk volt a kántálás és morgó, de többre nem is volt szükség. Gonoszulszisszent a lég, ahogy a semmibl feltámadt a hajnali vihar: elször csak a vékonyabb ágak kezdtek el csapkodni,egy fuldokló kétségbeesésével, elszórva levélujjaikat, azután a kibomló fergeteg felmarkolta az iszapot és akorhadékot is. És üvöltött. Bzös mocskot okádott a lrésekbe, felkapta és messzire szórta a kiltt nyilakat,elsodorta a döbbent kiáltásokat, kapkodva kiadott parancsszavakat is.

Azután, amilyen gyorsan jött, el is halt.A vihar leple alatt azonban a boszorkány éppen olyan közel jutott a toronytemplomhoz, hogy

megkezdhesse a ködhívó kántálást. Halkan suttogott, mint aki felemelni sem meri a hangját. A Sötét Anyaszektájának si igéi átláthatatlan, villódzó gomolyt fakasztottak a mocsár dögletes páráiból, amely eleven lénymódjára hömpölygött a templomkapu felé.

Toron számzöttjei pengekeskeny ajkakkal, villogó szemekkel figyelték a közelg rontást. Noha szónem esett köztük, mindannyian el voltak szánva a végskre. – Vajon hányan rejtzhetnek a mélyén? – fordult Mesdan Sedechan a Lélek rhöz. Noir papja nem idegenkedettmár a toronitól. Az aszisz dalnok a fejét ingatva figyelte a búskomor álompap köpönyegfordítását. Megbocsátotta volna hat hitsorsosa halálát vagy csak a közös ellenség kényszerittette a toroniak oldalára? Vagymegtudott valamit? – Akár tucatnyian is jöhetnek – vont vállat Perennel Domarro. Szemében ott kuporgott a fakó szomorúság,amely el nem hagyta, mióta megértette a Kút válaszát. Az üszkös boltívekre sandított, a foghíjas kapugerendák szenes csonkjaira. Az aschaoniak tzszolgája átkozottul jó munkát végzett. – Nem engedhetjük be a kapun!

A toroni testrkapitány bólintott és újabb parancsszavakat vakkantott szülhazája kemény, pattogónyelvén. Hárman váltak el a faltól: középkorú, komor férfiak. Alkarhosszú t röket markolva, egyetlen szó nélkülvetették magukat a gyorsan közeled ködgomoly felé. A hetedik lépés után elnyelte ket a mohó kavargás.Kurta, pattanó neszek, nyilak szisszenése, a fájdalom toroni jajszavai: a felh mélyén az ork számszeríjász és a

félelf íjászlány rejtzött. A ködgomoly tovább hömpölygött. Mesdan intett a fejével és még hárman vetették magukat a közelg örvénylésbe.Vesztükre.Amikor a második hármas is eltnt a fenyegeten kúszó szürkeségben, a ranagolita perg kántálása

harsant a közelbl – és a sziget megvonaglott, mint a megszigonyozott leviatán.Hasadék!A füstködbe toppanó toroniak lába alatt sebzetten bdült a föld. Óriás torkát tátotta a sziget, hogy

elnyelje a hátára merészkedket. Az íjászlány az utolsó pillanatban vetdött félre, az ork azonban elkésett.Bezuhant a hosszú, mély verembe – a hat toroni közé. Jajszavak, hörg-morgó acsargás, kaffogó haláltusahangjai hasogatták a hasadék vak, fullasztó sötétjét. – Most rájuk a savfelht! – mondta Chaladys higgadtan. Tudta, hogy a lány és az ork még a ködgomolybanküzd, de az Abbit Kosok mindig számoltak az ilyenkor szokásos veszteségekkel. Mások veszteségeivel.

Heten küszködtek a mély földtorokban, mikor a foghíjas boszorkánymester felvijjogott – és záporozni

kezdett sisterg, éget sav. A verembe szoruló ork bömbölt kínjában: ujjnyi karmokkal tépett mindenkibe, akitért – a hasadékban csakhamar mindenki mély, marcangolt sebekt l vérzett.



Amelyeket azonnal felmart a sav.A verem fenekén pedig nem is reménykedhettek a megváltó szélfuvallatban.

Mesdan Sedechan a fogát csikorgatta. Gyors pillantást vetett hátra: ötödmagával maradt a toronyban, nemszámítva a három kalandozót és a fattyú pyarroni álomistenn papját. Az ötbl három n – és mind jük közülegyetlen varázstudó. Ralia! Hol az a lány?

És hol marad megint az a nyomorult, erioni fattyú?

A kapun, a lréseken át akadálytalanul szüremlett be a hold ragyogása, ezüstös pászmákat vetve a kútkörnyékére. Mesdan Sedechan úgy érezte, egy pillanatra kihagy a szívverése, homlokán a rémület hidegverejtéke ütött ki: kötéllétra vashorgát pillantotta meg a sziklakáván.

Lemerészkedtek a Kútba! Nem! Oda soha! Azt nem!Az ostromlókra ügyet sem vetve, megindult a holdfény pásztázta gránitgy felé. Az Abbit Kosok

azonban nem hagyták, hogy megfeledkezzen róluk.Valami rezdült a sziklakáva körül szitáló, ezüstös porban.Árnyék mozdult a fakó fényben. A testrkapitány rosszat sejtve vetette magát a semmibl hirtelen

kirajzolódó, alacsony nalakra – a boszorkány! – de érezte, hogy elkésett. Egyetlen sisterg sikoly volt csak a vige, mellyel a n megidézte a livinai boszorkányok hírhedt tzgy jét. Ibolyakéken, vérpirosán, aranytisztánrobbant a három láng. A hírhedt, háromszín Livinai Tzkör.

Gyket vetett, mint a vízbe hajított kavics. Embermagas, húst pörköl, brt szenesít, hajat forrón

felfaló, perzsel fájdalomgyket. Morgena! – üvöltött a testrkapitány, nem tör dve sajgó légcsvel, felfakadó hólyagokkal és lángralobbanó köntössel. A lobogó kínban gázolva, három lépéssel a boszorkány mellett termett.

Aki eltnt egy villanásban.Ó istenek!A tzkörök a boszorkány távoztával hamar kihunytak, de a lángok felperzselték az elcsigázott toroniak

maradék erejét is.Ekkor toppant be a kétfejszés gladiátor. Nem állt akkor már talpon, csak az óvatos dalnok és Noir búskomor Lélek re. Az aszisz meghúzta

magát, ameddig csak lehetett. A temet k tele vannak együgy ekkel, akik fegyvert ragadtak, mert elhitték, hogy a jó mindig gy z. De egyszer mindig eljön a pillanat, amikor az ember csak elre hátrálhat. Bram Boreillo lassankifújta a levegt és felmérte a helyzetet.

Vérz, verg nk és férfiak, akik készek életüket áldozni egy veszett ügyért. És a kapuban egy

veremharcos, borotvaéles, széles pofájú ikerfejszével – kézitusában egy pillanatig sem húznám – kifelé bandzsítószemeiben egy megszállott pusztító dühével.Megszállott? Hmm? Az aszisz nagy levegt vett. Az egyetlen esély.

– Deat' un híaran – sziszegte Bram az ereni szót és a túlsó falnál álló Perennel Domarro rábólintott.Lélekbéklyó. A boszorkányok szerelembilincse. Engedelmes fegyverré alázza az áldozatot, de csak addig, amíga lélek kötései szilárdak. Csak addig.

A törpe szemmel tartotta mindkettt. Az egyik finom arcú, sovány, egyetlen szál trrel. Nem igaziellenfél. A másik, a zömök, pocakos, de két kardot forgat. Elször t.

De miért teszi el a kardját?És most? Zenél! Zenél?Zenél… A gladiátort évtizedek tapasztalata tanította, hogy megérezze a támadó szándékot: a zsigerek

csapás eltti, könyörtelen összeszkülését, vagy a varázstudók alattomos fondorkodását – de olyat még sosemlátott, hogy valaki zenélni kezd, szelíd eltökéltséggel, mikor fegyvert emelnek rá! No igen. Az arcátlanság egy

határon túl bénítóan hat a környezetre. A dal pedig gyönyör volt… megnyugtató. – Hutoran kedves…végeztél már velük? – váratlan volt az üzenet, az Imádat Asszonyától. Vaintar arcarajzolódott ki kristályélesen a gondolatok zrzavarában. A gladiátor megrázta a fejét, pislogott. Bütykeikifehéredtek a fejszemarkolatokon. – Azonnal, úrnm – suttogta, és közelebb lépett.

31.

NE FÉLJ, HAVONTA JÁROK ITT – nyugtatta Ralia a kötéllétrán ereszked erionit. – Valakinek csak össze kell szednie a kútba dobált aranyakat, és én voltam a legfiatalabb. Mit gondolsz, honnan van a vagyonunk? – Végig száraz? – hitetlenkedett Sianis. – A Révület Kútja az Ötödkorban sem szolgált világi célokat, víz pedig sosem volt benne. Kyria fénykorában

Sogron papjainak utolsó próbatételét tartották itt. – suttogta legfelül mászó aschaoni lány. Ralia úgy döntött,hogy hasznát vehetik a tzmester tudásának és a csata zrzavarában kiszabadította a gúzsba kötött foglyot. Az



idsebb aschaoni addigra kiszenvedett, de Kirsten igyekezett meghálálni a bizalmat – Az egész birodalomból jöttek ide, a Próbák Csarnokaihoz a Tzkobra leend papjai, hogy a Kútba leszállva átessenek Sogron KilencPróbáján. Mondják, akik ismerték és megfogadták a Tzkobra tanításait, itt bizonyították rátermettségüket. Akudarcot vallók maradványait el sem takarították. – Lenygöz kilátások – sziszegte Sianis, majd homlokába hulló haját félresimítva a fölötte mászó Raliáhozfordult – és azt elárulnád végre, mi mi a fenét keresünk itt? Merthogy tzmágus nem akarok lenni, azt már most

tudom! – Csak tapogasd a falat! Itt kell lennie! – vágott vissza kurtán a lány. Sianis, bár nem vallotta be, egyre jobbanfélt. Próbák Csarnokai, amely kincstár volt a Hatodkorban, és… börtön. Na nem! Ha valami pokolférget zártak ide, azt megkeserülik! – ujjai ebben a pillanatban fél ember magas, kerek nyílást tapintottak ki a sima kútfalnak látszó területen. Az álcázott üreg egy alacsony folyosóra vezetett. A folyosót néhány lépés után jellegtelen,tömör acélötvözet zárta el. – Betörni lehetetlen. Az ajtószárnyak darabja megvan kétszáz font súlyú – csóválta a fejét az erioni.

Zár nem volt. Ralia közelebb tartotta a lámpást a tömör fémtömbhöz. – Írás – suttogta, aztán pontosított – ókyrül. Közös nyelven így hangzik:

Sogron várja h szolgáját, Mondd fennhangon a nyitás szavát!

– Ezek nem minket várnak – húzta el a száját Sianis. – ráadásul fogalmam sincs, miféle szó nyithatja ezeket azódon zárakat. – Az els akadály – villant az aschaoni lány szeme. – Azt mondják, kilenc próbatétel volt. Éberség,fegyelmezettség, szerénység, meg effélék. A Tzkobra hívei is rajongtak a misztikus számokért. – Kilenc?! – Ralia akkorát kiáltott, hogy a másik kett összerándult az ijedtségtl. Csúnyán nézhettek a papnre,mert az hadarva magyarázni kezdett. – Mióta a Kút mellett élünk, gyakran álmodom. Igazálmokat, mindig. Álmodtam egy verset is, nem is egyszer.Tán félszázszor is ébredtem már vele, úgyhogy tudom, betéve. A Hírnök küldte, biztosan. Most már azt is értem,miért. – Miféle hírnök? – mérte végig gyanakodva Sianis de Ralia nem felelt. Szavalni kezdett, elször kyrül, majdelmondta, közös nyelven is.

Egyszer vagyok – és ajtók nyílnak el ttem

Engedelmes vagyok – így találok saját utamrarzöm a csendet – és nincs ellenségem Lemondok, ha kell – és nem lelek akadályra

Éber vagyok – és felemelem tekintetemTalálékony vagyok – és életemet bízom a Lángra

Fegyelmezett vagyok – csak ha kell, akkor cselekszemFényem fogadja a Kobra Lángját

Alázattal veszem minden adományát

– Nagyszer – ingatta a fejét a kalandozó. És mi ez? – Sogron Kilencedik Tzzsoltára – felelt Kirsten a papn helyett. – A Zsoltárok néhány töredékét az Aschaonbanis rzik. – Ó! Segít rajtunk ez a klasszikus költemény? – vonta fel a szemöldökét Sianis.

– Azt neked kéne tudni – nézett rá laposan Ralia. – kalandozó fajtád mestere a rejtvényfejtésnek, meg az effélesötét helyeken kutakodásnak. – Ehm – Sianis már éppen valami csíps válaszon törte a fejét, mikor eszébe ötlött valami. – Hogyan mondják ókyrül azt, hogy: nyitás? – Outhar – suttogta a lány. – Fennhangon, hiszen ez volt oda írva, nem? – biccentett a fiú vigyorogva. Értn villantak a szemek és akövetkez pillanatban egyszerre kiáltották: – Outhar!

A vasajtó csikorogva siklott félre. – Az egyszer ség próbája – mondta Kirsten rekedten.

32.

MESDAN SEDECHAN felkönyökölt a kút mellett. Tulajdon, megperzselt húsának bze fojtogatta, akín és a keser ség könnyei vakították el. Tapogatózó jobbja hirtelen hvös fémre fogott. Felismerte a hollós-



farkasos ereklyét: Morgena Árnyékjogarát. Itthagyták? Fogcsikorgatva hajolt át a sziklakáván. A kötéllétraüresen függött a mélybe. – Áruló – suttogta keser n a számzött kapitány. – Aligha. Itt hagyná nekünk az ereklyét, ha az volna? – krákogott mögötte az aszisz dalnok. – Inkább az az egyreer söd gyanúm, messire Sedechan, hogy te még mindig elhallgatsz valamit. Például, hogy miféle jószágotriztek itt, a kútban.

– Semmi közöd hozzá! – csikorogta a toroni. – Ha így folytatjuk, hamarosan neked sem lesz – sandított az aszisz a bejárat felé, ahol a törpe gladiátor és Noir papja moccanatlanul, összekapaszkodva hevert a küszöbön. Aludtak. Ólmosan mély, zsibbadt álmokkal. ALélek r az utolsó, legkétségbeesettebb megoldáshoz folyamodott, hogy megállítsa a vérszomjas fejszést: atámadó törpe mögé osont és egyszer en magával rántotta az Antiss álombirodalmába. Egy olyan szigeten,melynek álomsíkján nem Noir, hanem Morgena volt az úr.Számít ez? – Ketten maradtunk – a mereven hever pap láttán a mesterdalnok keserveset sóhajtott – így jár, aki livinai boszorkánnyal kezd. – Livinai boszorkány? – villant a toroni szeme, és úgy markolta az Árnyékjogart hogy öklein belefehéredtek a bütykök. Az aszisz bólintott, pillanatra sem véve le tekintetét az üresen tátongó kapuboltozatról. – A hírhedt Livinai Tzkör legalábbis erre vall. Tudtam, hogy az Abbit Kosok között van boszorkány is, de ezt aháromszín lángrobbanás sokat megmagyarázott. Csak a Livinai Gyülekezetben tanítják ezt a formát, a Sötét

Anya híveinek. – Akkor talán… – a hajdani kapitány átkarolta a dalnok nyakát – …na segíts talpra, míg nem kés!Már kés volt. Gúnyos kacaj karistolta fel a csendet. Mire a nyomorúságos páros megfordult, hárman

álltak a kormolva füstölg kapuban. Néhány pillanatot nyertek még az élettl: az Abbit Kosok mindigmegízlelték a másik rettegését, a végs csapás eltt.

Azután felemelkedtek a boszorkánymester csontos karjai, a Ranagol pap megvetette lábát és kezeit elrelökve kiáltani készült…

Halk, rekedten csikorgó, toroni szavak állították meg a mozdulatot. Az egykori testrkapitányleeresztette a hollós-farkasos jogart. Elfehérül ajkakkal morzsolta Morgena Hetedik Fekete Versének nyitóversszakát.

a féktelen, a mértéktelen, Míg az id t a szörnyisten uralja

Az Úrn egy jelben sincs jelen Árnyát sem veti falra

Szívdobbanásnyi, dermedt csend. Tétován lehanyatló karok, k hideg szemekben sötéten villanódöbbenet. Azután, válaszként a záróversszak, a livinai boszorkányasszony ajkáról:

De megrendülnek a hegyek És vacog majd a világ

S akkor fakó árnyak ködlenek Fagykormos romokon át

33.

A NEHÉZ FÉMAJTÓ hosszú folyosót rejtett. Alacsony, két ember széles, áporodott leveg vágatvezetett tovább a mélybe. Sianis gyanakodva szimatolt körül. Semmi.

Kirsten egyetlen szavával narancsszín, röpköd lángot fakasztott a sötétben, alig er sebbet egygyertyavilágnál. A melegfény, kósza ragyogás engedelmesen követte az aschaoni lány minden szemvillanását:áldás volt a fenyeget, hideg csarnokokban.

Óvatosan araszoltak, minden körömnyi felületet végig tapogatva a földön, falakon, mennyezetenegyaránt. Így bukkantak, jó húsz lépés után a jobb falon vésett, ezüsttel kirakott üzenetre. Kirsten közelebbküldte a fürkészlángot, Ralia pedig kibetzte a kyr írást.

Vegyétek le a ti lábbeliteket mind, akik ide beléptek.

– Nocsak – dünnyögte Sianis gyanakvón. – Ennyi?



– Képzelem. – Ralia az ajkát biggyesztette – Ha engedelmeskedsz, leég a talpad a forró talajon. – Vagy nem – ráncolta a homlokát a tzmester. Az egyszer ség próbáján túl vagyunk. Ha egyáltalán jólértelmezem ezt az egészet. Mit mond Sogron Tzzsoltára az engedelmességr l? – „Engedelmes vagyok, így találok saját utamra” – idézte Ralia, megoldva saruszíját. Vállára vetette a lábbelit éslassan, bizonytalanul megindult a folyosó fekete-vörös kockakövein. Semmi nem történt. – Nos? – fordult vissza a folyosó végébl. Az erioni is kézbe fogta bokacsizmáit és homlokráncolva, némán

követte. – Túl egyszer – dünnyögte töprengve. Az aschaoni lány árnyékként lépdelt a nyomában. A fekete-vöröslapokat elhagyva azonban az erioni megmakacsolt magát. – Az ember néha vakon követi a nket. Egy darabi” De ha most nem árulod el, mit keresünk itt, mehetsz továbbegyedül! De legalábbis nélkülem – sandított tzmesterre. – Kalandozó dalnokfi, gáncstalanság hercege – Kirsten gunyorosan szívott egyet az orrán – csak össze ne tojdmagad, amikor a történelem keze, egyszer életedben, könnyedén a válladra csap. – Ennek meg mi baja? – nézett a sarkon forduló lány után Sianis. Ralia sóhajtott. – Bízz bennünk! – Eszem ágában sincs. – Nos, hogy tudd: a kút igazálmai, a sziget épületóriásainak titka, melyeken nem fog az id… mindennek ugyanaz a forrása. Ugyanaz a hatalom. – kezdte lassan,, szavakkal küszködve a lány – Sogron papjai Morgenaistenn halhatatlan Hírnökét börtönözték ide, a Próbák Csarnokaiba.

Az erioni bizalmatlanul kémlelt körül, mint aki attól tart, hogy a következ pillanatban valamiszellemalak lép ki az éjsötét falakból. – Shar'all, az álomsík angyala úgy léphetett át a két hold világába, ha akadt egy kaputárgy, mely összeköti atestetlen szellemet a Hús Valóságával. – Kaputárgy? – Sianis rosszat sejtett. – Shar'all esetében ez egy keskenykard volt, melynek lélekkristályát évezredekkel igézték meg Odassyntartomány rúnakovácsai. Mesdan Sedechan szerint a kard még a Kyriát megel idkbl való. Állítja, hogyCranta mesterei kovácsolták, de én ezt nem hiszem. A fegyver a káoszkor dúlása során veszett el. Tudtuk persze,hogy, a mithrill-örökfém ötvözet el nem enyészhet. Félszázán indultak a felkutatására, mígnem Nerchientestvérünk sikerrel járt. Az utolsó pillanatig. – A sötét köpönyeges zarándok, akit lenyilaztak a folyón. – suttogta Sianis. Ralia bólintott. – Valaki tudja mire készülünk – és megtesz mindent, hogy megakadályozzon. Az els éjjel a fejvadászok, majd azvarázslók és a martalócok, most pedig az Abbit Kosok.

– Megakadályozzon? Miben? – A Csarnok végén az új idk Hírnöke vár. Ha kiszabadítjuk, elhozza a Hollóasszony idejét. Morgena pedigvéget vet a felkapaszkodott démonfattyú uralmának, akit ma Tharr néven retteg a Császári Birodalom!Sianis nagyot nyelt. Tharr, a Háromfej: a káosz és perverzió véres pofájú ragadozója. Az istenszörny, amelymancsai alá tiporta a Toron birodalmát. Sianis nem egyszer találkozott a híveivel: gyermekeket áldozófanatikusokkal, poklok kapuit feszeget eszels rültekkel… ha ez a Hollóasszony Tharr ellensége, akkor olyanrossz már nem lehet. A Hírnöke sem, akárki legyen. – Ha Morgena többi számzöttje is olyan, mint te… akkor jól választotta meg híveit.

A gyönyör papn nem felelt. Sarkon fordult és folytatta útját a sötét csarnokban: ismerte annyira aférfiszívet, hogy tudja, a kalandozó nem fog visszafordulni. Hiszen érzi, krónikaformáló, súlyos események sodrába került és egy valamirevaló férfi nem fordít ilyenkor hátat.

Jó húsz lépés múlva hengeressé vált a járat és meredeken süllyedni kezdett. Ralia a csendet intett és afalakra mutatott.

Zavarba ejten szabályos, sötét vonalak kanyarogtak a fürkészláng kósza narancsfényében. Egyikük sem látott még hasonlót: egymástól kétarasznyira, mély, ujjnyi széles árkok futottak spirál vonalban, végig ahengerszer járat padlóján, falain, mennyezetén. Csapdaszaga volt az egésznek, de a lányok hiába néztek Sianisra várakozón, a kalandozó csak a vállát vonogatta. Óvatosan simított végig a körkörös falakon, avájulatokban… és hosszú ujjai fémet tapintottak a keskeny árkok mélyén. Borotvaéleset. – A harmadik próba – suttogta Kirsten. Halk, sustorgó nesz hallatszott – rémülten hköltek vissza –, de nemtörtént semmi. Aztán Sianis gondolt egy merészet. Kivette szájából véres ujjait és határozottan megköszörülte atorkát. – Zajokra aktiválódik – jegyezte meg hangosan. Fémes csikordulás – és a következ pillanatban a vájulatok spirálpengéi egymásba csusszantak. Szívdobbanásnyi id alatt. – Egy légy sem fér át közöttük – nyögött fel Kirsten. – Jó tíz lépés hosszan – csóválta a fejét a papn is. – ehetetlen átjutni.

Némán meredtek az ördögi spirálpengékre. A csend megtette hatását: a fémlapok visszacsusszantak a

vájulatokba – ugyanolyan váratlan hirtelenséggel, ahogy elvágódtak. – Csendben – lehelte az erioni. – Elször én. Ti maradtok.



Ralia szemei hatalmasra tágultak a rémülettl: egyetlen nesz és a hengeralagútban kúszó vakmer tujjnyi szeletekre hasítják a támadó királykobra dühével kivágódó pengék.

Úrn m, add, hogy ne…Ajkai néma, ezredéves könyörgés szavait formálták. A csend pedig megssödött a lány körül és

mézsn csordulva hömpölygött az erioni után: a Homály Asszonya meghallgatta papn je fohászát. Sianistovább kúszott, lefelé a hengerfolyosón. Leheletkönnyen, hangtalanul – akár az árnyék.

34.

REASUS UNUS – mondta a boszorkány lassan, megfellebbezhetetlenül. – Megkíméljük az életüket.Reasus Unus. Az Egyetlen Ok: hétezer éves tradíció. A kérés, amit egy élet során csak egyetlen egyszer kérhetaz ember. Eredete a kyrek korába nyúlik vissza, de a hagyományt azóta csak a nemes vér ek és a kalandozók rizték már, hiszen hatalmas terhet rótt kér re és teljesítre egyaránt. Az Egyetlen Ok nevében szólított kötelesvolt vakon engedelmeskedni, tétovázás és visszakérdezés nélkül. Így szerzett jogot maga is egy feltétel nélkülteljesítend, viszontkérésre.

Így történt most is. A Ranagol-pap és a boszorkánymester dühös vicsorral eresztették le karjaikat. Sötét pillantásokkal méregették Vaintart, de nem tiltakoztak. Pedig lett volna rá okuk: épp az imént szegték megkalandozószerzdésüket a Reasus Unus okán. Ezért a két senkiháziért?

– Szabadok vagytok – közölte a boszorkány.Bram Boreillo még mindig nem mert hinni a fülének. – Mindezt egyetlen verssel érted el? Ennyi az egész? – fordult a támolygó toroni felé. – Nem akármilyen vers – szrte a szót fogai között Mesdan Sedechan. – Morgena Hetedik Fekete Verse. Szentköltemény. A Livinai Gyülekezet Berkanót, a Sötét Anyát tiszteli úrn jeként. Tudtuk, hogy a szekta titkosszavainak jórésze a kyr idkbe nyúlik vissza. Talán nem véletlenül. Kockáztattam és… nos, igazam lett. Egyúrnt szolgálunk. Berkano és Morgena… csupán két neve egy hatalomnak.

Bram Boreillo megtántorodott az ismer s szavakra. A fal mellett hever Noir-papra meredt. PerennelDomarro azonban még mindig az Antiss álomsíkján járt, foglyával a gladiátorral együtt. Bram szólni akart, de a boszorkány megelzte. – Hol vannak a többiek? – a másik kett nem felelt:; egyszerre fordultak a kút felé. – Mit riztek a Révület Rútjában? – kérdezte a boszorkány színtelenül. Szemének két sötét ürege azonban haláltígért a hazugoknak.

– Morgena, ahh, vagyis Berkano, a Sötét Anya Hírnökét – horgasztotta le a fejét Mesdan Sedechan. – A Hírnök? A halhatatlan, akir l hírlelték, hogy elemésztették a Hatodkor árnyai? – hitetlenkedett a boszorkányasszony. Megkeményedett az arca. – Ki akartátok szabadítani? – Akartuk? – A toroni lassan, habozva bólintott. Mindannyian követték a tekintetét:

A kötéllétra lassan himbálózott a mélybl felsziszeg léghuzatban.

35.

TÚLJUTOTTAK A CSAVARPENGÉK csarnokán is, de a folyosó még mindig nem emelkedett. Egytörpe feje búbja éppen súrolta volna a mennyezetet, a nyúlánk erioninak azonban kétrét kellett görnyednie. – Megállj! – suttogta a lány.

A Próbák Csarnokai hirtelen lefelé vezet, meredeken lejt lépcssorban folytatódtak. Sianis a

mennyezetre mutatott: az is lejteni kezdett, mégpedig szintén lépcszetesen. Hajszálpontosan úgy, hogy… azerioninak kényelmetlen érzése támadt. A függlegesen lezuhanó, lépcssen lejt mennyezet tökéletesenilleszkedett volna a mélybe vezet a lépcssor grádicsaira.

Meg sem lepdtek már, mikor a mennyezeten felcsillámlottak az ezüstös kyr rúnák. Ralia hunyorogva böngészte a keskeny rovásokat:

A bölcs nem áhítozik holt tárgyak varázslata után! Megelégszik a hatalommal amit a Láng Urától kap. Az er ket béklyóba ver , mágiát hideg anyagba börtönz önhitteket a Föld Er i pusztítják majdan el!

– Sogron szavai – suttogta az aschaoni lány. Majd magyarázatképp hozzáf zte: Ardae Magnus els könyve. – Pazar – Sianis megborzongott a mélybe vezet, szk járat láttán. Egy kép kísértette, amint a lezuhanó amennyezet grádicsai hajszálpontosan csattannak rá a lépcsk vájulatára. Leszámítva persze azt a hüvelyknyi rést,ahol egy péppé zúzott embertest akadályozza az illeszkedést.

– Ide nézzetek! – susogta Kirsten. Tompa fény, dereng rubinköves gyt emelt fel a padlóról. Raliafelkiáltott: tdve forgatott egy ismeretlen vesétekkel ékes nyakláncot, melyet szintén a földön talált.



Az álmélkodó toroni lány kisebb halomra lelt a folyosóhajlatban. A fiolák, brosst k és hajpántok rúnákkal megkötött varázslata szinte pezsgett a papn érzékeny ujjai alatt. Összenéztek a Csarnokok gyér gyertyavilágánál. – Érthet, nem? – bökte ki végül az erioni, majd a tzmester fürkészlángjára sandított. – Az elttünk járók jóokkal hagyták itt a varázsholmit. Nekünk is meg kell válnunk a mágikus fénybogaradtól. – „Lemondok, ha kell – és nem lelek akadályra” – idézte az aschaoni lány a Kilencedik Tzzsoltárt dacos

mosollyal. – Értettem kalandozó, a vándorfény marad. De ha te lemondasz a kardról és a kaputárgy nélkül jössztovább, hogyan akarod kiszabadítani a toroniak angyalát?Sianis sokáig hallgatott. Biztosan megvolt a szó, a jel, amely semlegesítheti a csapdát. Hiszen a kard egyszer már megjárta ezt

az utat: amikor a kaputárgyhoz kötött halhatatlant letépték, és bebörtönözték a Csarnok mélyére. Azután csak kihozták valahogy… – Menjetek elre – mondta végül rekedten.

A két n elindult lassan elindult lefelé, a hideg homályba.Az ötödik lépés után a körvonalakat elnyelte a sötét. Sianis hosszú percekig várakozott, nem hallva

mást, csak a távolodó talpak neszezését a lépcssor távolában és saját szíve dobogását a torkában. Amikor Raliamegszólalt hangja tompa, távoli volt és torz, mintha víz alól beszélne. – A lépcsk után egy folyosó van, aztán megint emelkedni kezd. Jöhetsz!

Hát jó.

Két kézzel ragadta meg az si kard hüvelyét – nem mert a markolatra fogni – és elindult lefelé alépcsn. Ha a Csarnok csapdarendszere valóban észleli a varázstárgyakat, akkor a biztos halálba sétál arúnafegyverrel. A megidéz kaputárgy nélkül viszont a halhatatlan Hírnök nem hagyhatja el börtönét. Néha csak rossz választásod lehet, fiam. A lépcsk keskenyek voltak és meredekek, mintha nem is emberi láb számáravájták volna ket. Még egy lépés. Még egy.

Torokban dobbanó szív.A huszonegyedik lépcsfok után vízszintes szakasz következett. Mintegy két lépésnyi, utána emelkedni

kezdtek a lépcsk.Sianis felsandított a fogazott mennyezetre. Minden egyes fog odafent beleilleszkedett az alsó grádicsok

egy-egy vájulatába. Olyan akár egy óriási ékforma fogsor, mely összezárulva szilánkká zúzza a közémerészkedt: nem tudott szabadulni a gondolattól.

Talpa alatt porfinommá zúzott csonttörmelék ropogott.És felüvöltött a zsigerek iszonyata.

Most!A mennyezet fülsiketít robajjal zuhant alá. Két szívdobbanás alatt.Az elsvel egyid ben az erioni keze összezárult a kyr ereklye markolatán.…sikoltó-sziszeg fehér örvénylés. Hatalmas, páncélosköpönyeges férfialak. Az arcát nem láthatta,

csak szemei parázslottak kéken. A Hírnök. – Indulj! Nincs sok idd!

Az erioni elmosódó, fakó homályként észlelte csupán a magasból lezuhanó sziklamennyezetet.Feltartóztathatatlanul közeledett a fölé boruló sötét gránitfal… de nem gyorsabban, mint a csorduló méz.

A lépcs k ezüstösen izzottak fel a talpa alatt. Hármasával vette a fokokat, de a besz kül folyosó így iskétrét görnyesztette, mire feljutott. A n k halovány vörös lobogásként látszottak csupán, ahogy átsuhant köztük. Még egy lépés…

…és elengedte a markolatot.Félezer tonna gránit zuhant le a sarkában.

A két n fülére tapasztotta kezét és térdre hullott a sziklákat renget robajban. Teli torokból sikoltoztak akkor is, mikor Sianis elébük toppant a semmibl felkavargó légörvénybl. A holtsápadt erioni fagyos hidegetárasztott, körötte fakószürkén rángott még a megsebzett id. Sianis a falhoz tántorgott és mikor felemelte a fejét,a hollószín hajzuhatag keretezte arc mintha öregebbnek tnt volna és valahogy olyan… távolinak. Idegennek.Percekig tartott, mire végre megszólalt, rekedten. – Ezt azért… ne próbáljátok utánam csinálni.

36.

LEMERÉSZKEDTEK A KÚTBA, hogy kiszabadítsák a Hírnököt. Hárman. – Mesdan Sedechanküszködött a szavakkal. Az aszisz folytatta helyette: gyors, szabatos leírást adott a sziget eseményeir l. Nem próbált hazudni – a boszorkánymester és a gorviki pap már így is a ragadozók éhes dühével méregette a

kalandozóriválist. Bram az aschaoni csalók támadásánál járt, mikor felmorajlott a föld és a mélybl feldübörg



rengés megrázta a Kút termét. A talpakon át egészen a szívig remegett Csarnokban leomló k fal robaja. AzAbbit Kosok szeme, összevillant az elcsukló aszisz felett. – Azok odalent… meghaltak? – kérdezte a dalnokmester rekedten. A boszorkány nemet intett, de alig figyeltrájuk: valahova a messzeségbe révedt, egy olyan helyre, ahova csak láthatott. Arcából kifutott a vér, azután,felocsúdva1 a toronihoz fordult – Vezess a toronyba!

– De nincs ott senki! – tiltakozott Mesdan Sedechan, ám a boszorkány belé fojtotta a szót. – Vendégeket kapunk. Nagyon harapós kedv vendégeket – hadarta kettesével véve a lépcsfokokat. A Ranagol- pap vicsorogva követte. – Mit beszélsz? – károgott a púpos boszorkánymester is. – A két aschaoni csaló – lihegett a boszorkány –, Ordan nevében követelte magának a szigetet. Végzetes hibavolt, különösen azután, hogy észak szerte híre ment Sogron toronytemplomának. Ahogy Gorvikban mondanák,a. hazugság messze eljuttathat… de vissza sohasem. És most, amice, nyakunkon egy teljes ordani Lángosztag.Valódiak mind a tizenöten… és pokoli dühösek.

37.

EZÜSTTEL VILLANT a harag a mélyen ül, sötét szemekben. A kámzsás idegen tudta, hogy jönni

fognak, hiszen Ordan és a Tzvarázsló Rend nevével nem lehet tartósan – és f leg büntetlenül – visszaélni. Deegy egész pusztító osztaggal? Nos, végülis egy legalább háromezer éves eredeti Sogron-templomról van szó. Meglehet Ordan

krónikásai – megkésve ugyan, de nem elkésve – megtalálták a quiphanni toronytemplomra vonatkozó utalásokat.Talán azt is sejtik már, miféle lényt börtönöztek eldeik a Próbák Csarnokai mélyére. Ha ez így van, alighaörülnének, ha Morgena veszedelmes – és minden bizonnyal haragtartó – Hírnöke kiszabadulna. Elkéstek?

A kámzsás megbízó felismerte az öltözékeket, a mozdulatokat. Volt már dolga ordaniakkal. Jómásfélszáz esztendeje tán, hogy hetedmagával keresztezte egy másik ordani pusztító egység útját. Fiatal voltmég akkor, de az emlék örökre emlékezetébe vésdött. Annál is inkább, mert azt a találkozást egymaga élte csak túl.

A fövenyen közeled Lángosztag az utolsó övcsatig ugyanolyan volt, mint az a másik: Ordan mindig isragaszkodott hagyományaihoz.

Öt Fnix: a támadó ék tzlovagjai. Komor, pikkelypáncélos harcosok, kígyózó pengéj lángpallossal.

Az ezüst ragyogás megfakult a kámzsa árnyékában, a mélyen ül szemeket félelem vonta homályba: öt lobogóaurával rohamozó, tzvörös páncélú, lángpallost forgató harcos látványnak sem utolsó, ellenségnek viszontegyenesen halálos.

A kámzsás idegen felismerte az ék bal szárnyán közelg másik ötöt is, a pikkelyvértes, fonottszakállúakat. Borotvált szemöldök , fekete varkocsú, festett homlokú hóhérai a lángnak. A r tköpenyes férfiakatszótlanságuk dacára elárulta a szemükben lobogó, pusztítani kész rület. Tzvarázslók.

A tzlovagok jobbján a harmadik ötös csoport. Sogron-papok: lángszín csuklyás, szikár alakok,nyakukban a Kobra parázsló, szent szimbólumával. A vezérek. A borotvált fej, sima arcú Tztáplálók kevesetszóltak torokhangú, sisterg nyelvükön, de a másik tíz némán figyelte minden szavukat.

Összesen tizenöt. Szerencsés szám.Már akinek.Mi állíthat meg egy ordani Lángosztagot? Nem tárgyalni jöttek: a támadó ék egyenletes, kimért léptekkel közeledett a lángnyelvet formázó

tesfekete toronytemplom felé. Nem számítottak ellenállásra. A meglepetés így az ordaniaké volt. – Chítran aún zhóaran! – csikordult a hívó szó a párás hajnalban. Az Árnyékjogar füstkvarc kristálya fakó pászmákat vetett odafent, a toronycsúcs mellvédje mögött. Fagyos szél kavargott fel a rejtett zugokban, ahonnaneleven árnyvadak; hollók és farkasok sötétedtek ki és vetették magukat a forró világosságban közeled prédára.A homály azonban rohamosan gyengült, ahogy erejét fénnyé szikkasztotta a horizonton felfelé kúszó napkorong.

Az öt Fnix egyszerre torpant meg: szétvetett lábakkal, magasra emelt, kitárt karokkal fordultak atorony felé, sustorgó parancsszavuk tépett a fényesed hajnalba. – Hata hszín! – és száz meg száz tüzes virág fakadt a leveg ben, forrón parázsló szirmaikkal felhasítva amagasból alázuhanó homálymadarak szárnyait. A borotvacs árnyhollók füstként illantak el, ahogy afényvirágok kibomlottak sötét testükben.

Az öt Fnix egyszerre toppantott ezután, és talpuk alatt sisteregve reszketett meg a föld. Robbanólánggyk' fakadtak a korommal csíkozott, tátott pofával rohamozó éjfarkasok eltt – szemvillanás alatt sistergfénnyé és forró légörvénnyé tépve Morgena acélagyarú ragadozóit.

A kámzsás idegen ezüstszemei óriásira tágultak a döbbenettl.



Három árnyékbestia kerülte el csupán a sorsát. lovagok között fekete viharként átsuhanva, a t zpapok mellére vetették magukat. A borotvált fej Tztáplálók döbbenten emelték fel fejüket, óriásira táruló torkukbólazonban nem rémület, hanem a düh pusztító, perzsel ordítása tört fel, olyan dübörgéssel, akár a vulkánok azElátkozott Vidék lávamezin. Vakító, vörös lángívek perzselték semmivé az utolsó homályvadakat.

Ekkor jött a nyílzápor.A kalandozók pokolian jól lttek: két Tzlovag zuhant hanyatt, a sisak szemrésében rezg vesszket

markolva. A következ pillanatban egy tzvarázsló nyögött fel, a gyomrába fúródó nyílvessz fölé görnyedve ésa meglepett sogroniták a legközelebbi fedezék felé oldalaztak.A torony eltt ásító, friss verem felé……és megrökönyödve hköltek vissza a hasadék peremén: véresre marcangolt holtak hevertek odalent

egymásra halmozva. Húsukat foltokban, egészen a csontig marta le a sav. A halom tetején pedig másfélembernyi, felismerhetetlenné torzult, szürkebundás bestia acsargott – és már ugrott is, akár valami óriás macska.Mawtor volt az, az Abbit Kosok udvari orkja.

A tzvarázslók szétrebbentek a közébük vágódó, sziklányi fenevad ell. Az emberállat vakon vetdött ahangok irányába: szemei helyén véres, kocsonyás üregek tátongtak. A sogroniták túl döbbentek voltak, hogysemvarázslatra gondoljanak; a kántálás amúgy sem egyszer , amikor felhként záporoznak a nyilak.

Az Abbit Kosok boszorkánymestere azonban csak most kezdett belelendülni. A kámzsás idegen fülesokkal élesebb volt, mint a kurta élet, ostoba emberfajzatoké: beleborzongott, amikor felismerte a púposTochten reszels, hadaró bvigéit.

Az ordaniaknak persze fel sem tnt ez a zrzavarban. Aztán az els tzvarázsló elzuhant és vonaglanikezdett a fájdalomtól.Az ezüstszem elvigyorodott: a támadók elméjét irdatlan pajzsok védték az elme láthatatlan

birodalmában – de mit ér az efféle óvatosság egy boszorkánymester rontó igéje ellen? Az átok ráadásul ragályosvolt: amikor az egyik varázsló fel akarta segíteni jajgatva fetreng társát, rá is átszállt a kínokkal gyötr téboly.

A savmarta sebektl félrült, hang után támadó, vak ork pedig bevégezte a többit. A sogronita varázslók lobogó köpennyel futamodtak meg – az a három, aki túlélte.

A három talpon maradó Fnix ezalatt zárta a sort, hogy testével védelmezze a lángpapokat.A borotvált fej Tztáplálók ugyanis tapodtat se, hátráltak: a nyilakkal szemben felemelt köpönyegükké

védték arcukat és egy emberként sisteregték a lángok táncát hatalmasra növel igéket,a toronytemplom körül az égig harapott a perzsel tomboláshogy egy alkalmas pillanatban óriás tzkobrát idézzenek a fényes-forró lobogásból!A tisztás felett egy pillanatra megfeszült a csend.

A csuklyás lánghüll azután mélyr l feltör , fülsért sziszegéssel egyenesedett fel – hatalmas volt, akár az söreg fák – és farkának egyetlen csapásával parázsló csonthalommá zúzta a vakon acsargó emberállatot. zkobra!A kámzsás belereszketett a másfélszázados emlékekbe. De nem akart emlékezni.Egyetlen szó hiányzott csupán: a parancs, amely a toronytemplom ellen küldi az izzó szem , lüktet

csuklyájú, napragyogású lángkígyót – hol voltak már a homály er tlen bestiái? – ám a parancs késlekedett.A Fnixek acélfala ugyanis megingott. Az ék csúcsán álló tzlovag ajkán vérfagyasztó csatakiáltás kélt

és pallosát egyetlen szisszenéssel kivonva lesújtott – tulajdon harcostársára.Utána a legközelebbi papra.A kámzsás fáradtan lehunyta szemét.Káoszigék. Mindig, mindig alábecsüljük a nyomorult kalandozókat - gondolta.Fojtott kiáltások és kígyóforma, lángoló pengék csengése kísérte az ordaniak fejvesztett

visszavonulását.

38.

A ZUHANÓ MENNYEZET lépcsk után a csarnok belmagassága drámaian megntt: jó két ember magasan ívelt a mennyezet. Némi habozás után Kirsten újabb fürkészlángot lobbantott, Sianis pedigmegkönnyebbülten nyújtóztatta ki tagjait. Úgy félszáz lépés után a folyosó hirtelen T-alakú elágazásba torkollt.Balra felfelé vezetett az út és kisvártatva hatalmas, kétszárnyú fémajtó zárta el. A kapuszárnyakon keresztbeegyetlen, tenyérnyi széles, alkarhosszú retesz feküdt. – Ráérünk megtudni mi van arrafelé – hümmögött a kalandozó. – Csapdára gyanakszol? – Kirsten rövid hajába túrt – a magadfajta mindig kiszagolja az ilyesmit.

Jobbfelé a csarnok meredeken lejtett, és úgy tucatnyi lépés után egy másik vasajtóban folytatódott,amely pontos mása volt a fentinek. A felfelé és lefelé vezet út egyaránt teknszer mélyedést alkotott.

– Ne tovább! – Sianis rosszat sejtett. Víz folyik itt le, vagy… ?



az örökkön változó, táncoló t z…

– Ez is Ardae Magnus – bólintott az aschaoni tzmester – a Füst Gondolatai ból. – Pazar. Ugyancsak kimveldünk Sogron tanaiban – ingatta a fejét Sianis. – De segít ez rajtunk?

Az újabb csarnok padlóján sötét és világos, négyzetes lapok váltogatták egymást. A k lapok asötétségbe vesztek. A sötétebb lapokon ezüstberakású kristályszimbólumok, a világosabb lapokon ugyanilyen,

ezüstös hullámvonalak csillantak a fürkészláng fényében. – A kristályos Föld és a hullámzó Víz – suttogta Kirsten. – No és az idézetben említett, táncoló tz? – Vajon mi lenne, ha rálépnénk valamelyik lapra? – óvakodott közelebb a tzmester. – Ne próbáld ki! – rántotta vissza keményen a toroni papn. – De ha nem bízhatunk a Föld és a Víz er iben… másfajta k lap nincs. – Sianis elhúzta a száját. – Hacsak nemrepülünk.

Önkéntelenül is felnézett… – és elakadt a lélegzete.A mennyezetet sárgás, rézacél ötvözetbl öntött, csavart lángnyelveket formázó domborm díszítette. A

lángnyelvek jó alkarnyira is kiemelkedtek az alacsony mennyezetbl és közülük nem egy visszahajlott, tökéletesfogódzót kínálva. – Találékony vagyok, és életemet bízom a Lángra… – tdött hangosan Ralia. – Csak beakasztjuk a kezet és a lábakat – mondta Sianis rekedten –, mert azt láttam, hogy másztok, mint a

macska. A mennyezetr l függeszkedve az erioni eltöprengett. A folyó közelsége azt jelentette, hogy tévesztésesetén ezt a csarnokot bizonyára víz árasztja el. El bb a lezúduló k golyó, a Föld hatalma, itt pedig Víz lenne agyilkos…

Az idrúnák persze biztosan gondoskodnak a csarnok kiürítésér l, valószínleg az alsó folyosókon át – mondjuk fél óra elmúltával. A legjobb erioni gyöngyhalász is tízszer megfullad addig.

Csak le ne essen valamelyik , fohászkodott a görcsösen függeszked fiú.

39.

A NÉMASÁG, amely a torony templom körül megülte a szigetet csak afféle vihareltti er gy jtés volt.Az ordaniak egy szikla mögé vonultak vissza. Nyíllövésnyi távon túl húzódtak meg a lángforma toronytól –

Dísedis, a félelf lány tucatszor is kipróbálta.Fertályórája tarthatott a füstölve kormozó csend, mikor fehér zászló jelent meg a torony derekán, egylövészablakban. A kiégett kapunyílásban kisvártatva felbukkant dalnokmester.

Mocsok és vér borította tetl talpig, széles karimájú, óriás kalapja cafatokban lógott. Ráadásul minthamegöregedett volna. Közönyös, fáradt léptekkel indult lefelé a fövenyen. Az ordaniak sziklája felé.

A toronytemplom csúcsában azonban hamar elültek a neszek. A kámzsás idegen szeme gyanakvónvillant. A dalnokmester eltnt a szikla mögött. A toronyban semmi mozgás. De a hangok – kövön csikordulófém, mélybe hulló törmelék – mindent elárultak az ezüstszemnek.

Eljött az id. Hátravetette a kámzsát, és az élesed fény egy szemvillanásra kirajzolta arcát: Merghoncwa Tissar, Daroveen bárójának elpuhult hörcsögképét, ritkás bajszát. De a következ pillanatban megfolytak azarcvonások, mint a tzbe vetett viasz. A fej hirtelen kúpforma, kocsonyás lázálommá torzult, aztán fokozatosanfelöltötte új formáját.

Bram Boreillo, a mesterdalnok ábrázatát.

Mire belépett a füstölg templomkapun, már a ruhája is szakasztott mása volt az asziszénak. Bennnéma, vérszagú csend.Elmentek!Szeme gyorsan hozzászokott a benti homályhoz. Jobbra ketten fekszenek, lélegzik mindkett: az

álomlátó pap és az ostoba fejszés. Az ezüstszem közelebb hajolt az álompaphoz, kivonta övébl a keskeny trt – titkok tudója, elmék orozva fürkész mestere, utad véget ért – és markolatig döfte a szívbe.

A pap meg sem rándult, csak az ajkán szaladt szét valami riasztó, boldog mosoly.Az ezüstszem megmarkolta a trt, hogy lesújtson vele a gladiátorra is, mikor a Kút túloldalán mély, szaggatottsóhaj kélt.

A zauder felszökött, mint a fészkén megzavart kígyó, de csak az ilanori nomád feje bukkant fel agránitgyür túloldalán. Kábán, üveges tekintettel méregette a dalnokmester képmásában közeled zha’tant .

Azután kitágult orrlyukakkal, mélyeket szippantott a levegl, arcán vad ragadozómosollyal – volt anomád mosolyában valami hideg, félelmetes. A zauder szeme ezüstösen szikrázott fel: ledöfni ezt is, addig, amíg

gyenge még…



– O, a Homály szívére! – mordult mögötte egy rekedt basszus, és a breváltó kis híján elejtette a trt.Fogcsikorgató haraggal ismerte be, hogy elkésett. Le kellett volna szúrni a törpét is!

No igen. A bandzsító, bamba gladiátor állt mögötte, markában két gonosz kinézet, szakállas fejszével.Felébredt. De ami azt illeti, ezúttal nem is tnt olyan bambának. Ráadásul egyáltalán nem bandzsított már. Egésztartásában volt valami… más. – Ne félj tlem. A papnak köszönhetem, aki mögém állt, mikor megtámadtalak, dalnok uram. Alompap volt.

Magával rántott akkor, abba a fényl, zöld birodalomba… – motyogta a törpe tdve, elfelhsöd homlokkal.A Lélek r tetemét méregette. – Sokat beszélt hozzám. Hinnem kellett neki. Azt is mondta, ha hiszek benne, éselég er s vagyok megtagadni az embernstényt, ébren is megszabadít a… láncaimtól! – üvöltötte az utolsó szót,gylölettl fröcsögve. – De a pap halott! Az a szuka! Biztos az ölte meg t is! – sziszegte az ezüstszem buzgón bólogatva. A véres tr már régen b köpenye ujjában lapult. – Ha megtalálom… – A gladiátor sápadtan verejtékezett, arca vadul rángott. Úgy fújtatott, mint aki sokáig futott,mázsányi teherrel a vállán.

Egyszerre néztek a sustorgó kút felé.A kötéllétra lassan lengedezett a felszálló léghuzatban. Hangok szálltak fel a mélybl: kiáltások, és

fojtott káromkodás. A fenti három egyetlen szemvillanással megértette egymást. – Elször én – hörögte a törpe. A nomád némán bólintott: ébredése óta arcára kövült egyfajta idegen, fenyeget kifejezés.

Félúton járhattak a kötéllétrán, mikor hirtelen szárnysuhogás hallatszott odafentr l, és a következ pillanatban hatalmas madár suhant el mellettük. – A baglya! – szitkozódott a törpe, akit er sen akadályoztak az övébe tzött fegyverek.

Amikor a kút oldalában tátongó rejtekajtóhoz értek, a nomád fáklyát gyújtott. Éber tekintetét nemkerülték el az ezüsttel felszikrázó szemek. Mégsem szólt.

Kisvártatva elérték a kétszín kövek csarnokát – és a földön kuporgó boszorkányasszonyt. A folyosóégett br és hús szagától bzlött. – Micsoda ostobaság! Végre! Ezek k lapok átégették a csizmámat, a húsommal együtt! – sziszegte összeszorítottszájjal Vaintar. Azután végimérte a fejszéit szorongató törpét, a gazda tekintetével. – Hutoran kedves! Lehajolnál, hogy a nyakadba üljek, amíg átjutunk a k lapok csarnokán? – Azonnal úrnm! – suttogta rekedten a megalázott gladiátor, bütykei kifehéredtek a fejszemarkolatokon.És lesújtott.

40.

A FOLYOSÓ PADLÓJÁN és a mennyezetén mély, feneketlen lyukak jelennek meg. A falakonegyszer fáklyatartókban egyszer fáklyacsonkok feketélltek. – El bb a Föld gördül sziklája, utána a Vízzel pusztító áradat. Most a levegre figyeljetek? – z éles eszerioninak egyre er sebb volt a gyanúja, hogy a Csarnokok építi mindent alaposan megterveztek, igazi sogronitaelrelátással.

A leveg ben enyhe füstszag érzdött. Hogyan? Egy évezredes romcsarnok mélyén? Mintha csak mostoltotta volna ki a fáklyákat az érkezésükkel betör léghuzat. Sianis végignézett a fáklyák során és tzszerszámután tapogatózott. – Várj! – suttogta Kirsten és a bal falon végigfutó ezüst rúnákra mutatott. Ralia már olvasta is a fürkészlánggyenge fényében:

Lehetsz könnyebb a Földnél, szeszélyesebb a Víznél. De ha csak annyira vagy könnyed mint a leveg , ha mégisragaszkodsz az anyaghoz és cselekvéshez, prédája vagy csupán a lobbanó Lángnak!

– Ez is, a Füst Gondolatai ból – tette hozzá Kirsten. Sianis már nem is szólt. Grimaszolt csak és továbbtapogatózott a kova és tapló után. Ralia gyengéden a karjára fogott. – Kedves, ragaszkodsz az anyaghoz és cselekvéshez? – Fegyelmezett vagyok, csak ha kell, akkor cselekszem – idézte Kirsten a Tzzsoltárt.

Sianis leeresztette a kezét. Nincs kellemetlenebb egy okoskodó n nél – hallotta valahonnan a múltból.Bram, a derék mester, ezúttal tévedett, állapította meg magában a fiú. Két okoskodó n sokkal rosszabb. – Gyerünk – mondta rekedten. Olyan egyszer . Sértetlenül sétáltak végig a hosszú csarnokon.

De azok a lyukak…Sianis hasztalan töprengett, akkor sem tudta megfejteni a rendeltetésüket, mikor már rég maguk mögött

hagyták a csarnokot.



Er södött a fény: meleg, aranyszín derengés kélt a folyosó végében. Az erioni már meg sem lepdött,mikor egy rövid szakasz után ismét lépcszetesen lejteni kezdett a csarnok és a mennyezet. A fehérmárványlépcsket a mennyezetr l spirálforma, fagyottnak t lángnyelvek nyaldosták, kísérteties lassúsággal. Azaranyló lángnyelvek fénye bevilágította az egész folyosószakaszt, de a csarnokok földmélyi hidege szemernyitsem enyhült. A lassú lángok csak fényt árasztottak, ht nem. A csuklóvastag, álomszer én lassú tzkárok egymástól kisarasznyi távolságban pásztázták a folyosót.

– A Tz próbatétele – vélte tudni az erioni. – Akkor sem férnénk át köztük, egy helyben állnának. – bökte ki Kirsten.Sianis egy rézgarast tapintott a zsebében. Mutató- és középs ujja közé fogta és egy gyors mozdulattal

az egyik tzkár útjába hajította. Haragos-vörösen villant a láng, és a fémkorong sírva szisszent párává. – Jó forró lehet – jegyezte meg az erioni teljesen feleslegesen. A két n nem felelt. A falak rúnáit böngészték.

Ha szellemed a t z, ha lelked a t zTestvéred akkor, s nem sebez a láng!

– Idézet a Második Tzzsoltárból – suttogta az aschaoni lány. – Mondtam már, hogy nem akarok Sogron hitére térni? – csattant fel Sianis. – Fényem fogadja a Kobra Lángját – mondta Kirsten áhítattal. – Az enyém aztán nem!

– A továbbjutás, erioni! A Zsoltárok elárulják a módját! – jegyezte meg Ralia csípsen és a fiú ismét csak bámulta két nre, akik félszavakból is értették egymást. – Vagyis? – Ha nem szakítod meg a fény útját, akkor a tzkárok elfogadnak maguk közül valónak, és nem lobbannak fel a perzsel lángok. – Fényvarázs – vágta rá Kirsten és fürkészlángja nyomban kiteljesedett. Máglyányi, aranyszín lobogássá ntt,noha ht továbbra sem adott. Kirsten egy ujjmozdulattal a földre parancsolta a kavargó ragyogást. – Mindenki a kúszó fénykörben marad! Egyenként jutunk át! – Sosem lesz ennek vége? – nyögött fel bosszúsan Sianis. A papn szeme dühös-szürkén villant. – Egyetlen próba maradt, erioni. És egyetlen verssor.

41.

MIÉRT MENJEK UTÁNUK? – kérdezte a törpe harciasan. – Semmi dolgom itt! – A gladiátor dühödten kiabált a pengék csarnoka eltt, de hangjából kihallották a rémületet. Valahányszor megtörte a csendet,a hengeres csarnokban mint az imára kulcsolt kéz ujjai, úgy csusszantak egymásba a spirális, borotvaéles pengék. Egy madár sem röppenhetett át a fennmaradó résen. – Menj – mondta szárazon a nomád – nekünk még van egy kis elintéznivalónk.

Az ezüstszemre sandított és a másik bólintott. – Ne feledd el levenni a csizmádat! – szólt utána az ilanori. A törpe egy vigyornak szánt vicsorral sarkon fordultés megindult visszafelé. Amikor léptei elhaltak a távolban, az ilanori hátrált egy lépést. Ketten maradtak az acélállkapcsaival csattogó, hosszú csarnokkal szemben. – El bb te… mester – mondta lassan a nomád – Addig én rzöm a csendet.

A másik, a nedves patkányirha-szagú, sokáig nézte mer n a nomádot. Nem kerülte el figyelmét a fiútartása: akár az ugrásra kész ragadozók. Vairo keze pedig, mintegy véletlenül, az alkarnyi nyúzókésen pihent.

Az ezüstszem végül bólintott. A mélyedésekbe visszacsusszanó pengékre nézett… és következ pillanatban, akár a megelevenedett árnyék, suhant a lapuló acélhalál folyosóján.Emberfeletti gyorsasággal. – Na most! – kiáltott a talpra szökken nomád. Háromtucat spirális penge szisszent el a hengeres üregvájulataiból, hogy véres cafatokká szeldelje a vakmer t, rohanó ezüstszem a csarnok utolsó negyedében jártmár, de elkésett az utolsó ugrással… ám a leveg ben úszva átalakult .

A borotvaéles acélagyarak összezárultak – éppen csak, annyi rést hagyva, hogy egy kígyóforma, szürkevalami tovább csusszanhasson a fogak híjadékán.

Az ilanori káromkodott. – Nem hagyom, hogy utolérd ket, te rohadék! – toppantott elkeseredetten.

Ekkor telepedett vállára a bagoly. – Segíteni jöttél, szárnyas testvér? – meredt a nomád a madárra, amely úrn jét veszítve, ugyanolyan tanácstalanvolt, mint az ilanori.

Bagoly?



Vairo ismerte a Bagoly Táncát. Ifjúsámánként elpróbálta minden lépését, ezerszer is. De az régen volt, aSzépmezn, ahol beavatás, valódi sámánhatalom nélkül: nem volt még udkha abban a táncban. Most azonban,hogy a szellemek felfalták és megemésztették, nem volt többé ifjúsámán, hanem er vel és hatalommal bíróomkhala wakha.

Bagoly. A sötétben látó, hangtalanul szárnyaló madár – igen, ez jó lesz. Mélyen a sárga, rezzenetlenszemekbe meredt. Sokáig. Bagoly testvér add er d, add ragyogó látásod, add tudásod, add… azután a baglyot

felreptetve, megkezdte a Táncot.

42.

A VEREJTÉKCSEPPEK jó félpercenként követték egymást az aszisz mesterdalnok halántékán. BramBoreillo minden mesterfogását bevetette a hülltekintet Sogron-papokkal szemben. Rezzenetlen arccal hazudottha kellett, máskor megtévesztn mímelte az szinte felháborodást vagy a hanyag fölényt – mvészi fokonvalósította meg a dalnokok Negyedik Mvészetét. Blöffölt és rágalmazott együgy mosollyal, a legtörékenyebb pillanatokban azonban bevetette a tárgyalás mestereinek legvédhetetlenebb, titkos fegyverét: a kendzetlenigazmondást.

A valóság persze ugyanolyan hihetetlen volt mint a legkörmönfontabb hazugság. Bram nem is próbáltamegértetni a sogronitával, hogy a Toronból menekül álpapok ellen a gyanús hirtelenséggel megváltozó álgróf

két ál-sogronita renegátot bérelt fel. Nos, ezek az ordaniak legalább valódiak . Sajnos. Állni látszott az id, pedigaz aszisz a percekért és pillanatokért játszott. Minden megnyert idmorzsa növelte az esélyt, hogy az az átkozott kölyök végigküzdi magát a Próbák Csarnokain. Ha az istenek is úgy akarják persze, és véghezviszi amit kell: aHírnök kiszabadítását. – Egy óra, nem több! – mondta végül a borotvált fej, koromszín arcú ordani. A dalnokmester hinni sem mert aszerencséjében; de nem lett volna kalmárnép fia, ha nem próbálkozik tovább. – A csapatunknak legalább két órára van szüksége, hogy mindent fenséges rendben visszaállítva, véglegesenelhagyhassuk a végtelen hatalmú Tzkobra quiphanni szentélyét! – Fél óra – tört fel a fanyar szagú füstfelh a sogronita fogai között.

A tárgyalás kezdett aggasztó irányt venni. A dalnokmester gyorsan bólintott és arcát továbbra is a földfelé fordítva, a búcsú és alázatos köszönet gesztusaival hátrálni kezdett.

43.

A TZKAROK meg sem pörkölték a fénygomolyban átóvakodó Sianist, aki újfent néma elismerésseladózott az Aschaon tzmestereinek. A Csarnok végében nyíló, lefelé kanyargó csigalépcs egyetlen csapdát semrejtett – mint azt az erioni fertályórányi, lélegzetvisszafojtó kutatás után kijelentette. A lépcskanyarulat végülegy hatalmas, kupolás mennyezet terembe torkollt.

A csarnokot jól megvilágította a középen magasodó, lépcss emelvény. A lépcsk különös,narancsszínben dereng kövekbl készültek, az emelvény tetején pedig… üres, obszidiánfekete trón. Támlájánmesszir l megcsillantak a kyr vésetek: Sogron. – Sogron trónja? – pillantott Raliára az erioni. Egy vadászó macska lépteivel indult meg a lépcsk felé; lépteitelnyelte a bokáig ér hamu.

Hamu…Pórul járt eldök hamvai? – Sianis úgy ugrott vissza, mint aki parázsra lépett, pedig csak Ralia

szisszent mögötte döbbenten: – Vers, a Füst Gondolataiból, ismét!Ezüstösen ragyognak a vésetek az üres, feketén csillogó falakon:

Lehetsz er s, lehetsz ravasz, lehetsz hatalmas Ha túlbecsülöd magad, utóbb kudarcot vallasz.

– Néha egészen gyakorlatias ez a ti tanításotok – ismerte el Sianis. – Alázattal veszem minden adományát – felelt Kirsten a Tzzsoltár utolsó sorával. – Az alázat próbája? – tdött hangosan Ralia is.

Sianis nem felelt. Tapintott és koppantott ismét, ahogyan Erionban tanulta, tíz esztendsen. Nem is olyrég… mocskos, nincstelen árva volt akkoriban, akit csak az apjától örökölt dac tartott vissza, hogy egyetlenörökségét, a huzatos pincelakást is feladva, elkeveredjen az erioni utcakölykök kérészélet tolvajbandáiban.

A dac – vagy a sors? – azonban más utakra vitte: éveken át csóró kutyatolvajként kereste meg a napi betevt. A szükség – és a Városok Városának csavargói – megtanították mindenre, ami a túléléshez kellett.



Kúszott a meredek tetkön, és úszott a bzös csatornákban, ám mégis tudott tárgyalni ha kellett, mint egy feln tt a házikedvencüket kétségbeesetten keres gazdákkal. Sohasem tudódott ki, hogy a bundás jószágok megtalálójaés elrablója egy és ugyanaz a személy.

Illetve egyszer kiderült – és az volt az utolsó fogás. Lóhalálában hagyta el akkor a Városok Városát – kalandozóvá azóta sem a vágy, inkább az ordas kényszer ség faragta.

Simítás… koppantás.

Az átellenes oldalon fekete szikla szögellik ki az obszidiánfalból. A kékesfekete tömb még a feketéncsillogó vulkáni üvegnél is sötétebb volt. Mint egy fagyos, cseppforma darab az éjszaka legsötétebb szívébl.Sianis riadtan kapta vissza a kezét, mikor megérezte, hogy a hideg tömb tompán lüktet . Kérdn nézett a

toroni papnre és Ralia bólintott. – Az Égi Szikla. A Homályk . Úgy mondják, a csillagok közül hullott alá, egy felhs éjszakán. Az Árnyak Úrn je szent ajándékának tartják. Azt már nem jegyezték fel, miként került a Kobra birtokába. – Ralia ajkamegvonaglott az undortól. – Az Aschaonban úgy tudják, hogy a k megérintése volt az utolsó próba. A Csarnokok csapdáin túljutó jelöltnek meg kellett érintenie a fekete tömböt, amelyet abban az id ben persze már Sogron Sziklájának neveztek. A Tzkobra jelet hagyott a tzvarázsló jobbján, meger sítve, hogy választottjai közé fogadta t.Legalábbis így mondják. De az írásos krónikák szerint a rabolt k története a balszerencse és rettegés históriája. – A sogroniták ugyancsak tartottak tle. Óvójele tucatjait rótták rá, lélekcsapdákat és megkötrúnákat. Amikor pedig a Hírnököt foglyul ejtették, a véd- és béklyórúnáktól hemzseg szikla szinte kínálta magát. Így lett az

rn ajándékából… sogronita börtön. – És most? – nézett vissza tanácstalanul a fiú. – Meg kell törni a rúnákat, amikor azok kinyilvánítják hatalmukat. A rajzolatok életre keltéséhez ki kell ejteni amegkötvarázs béklyóigéjét, amelyet a bebörtönzéshez használtak. Akkor felfénylenek a jelek. – Tudod a szót? – kérdezték egyszerre. Ralia sokáig nem válaszolt. – Fogalmam sincs – bökte ki végül. Aztán felszegte a fejét és az erionira meredt – Nekem nem árulta el.

Sianis elcsigázottan nyomogatta a szemeit. A kurta alvással szerzett pihenés kilúgozódott már csontjaiból. Fáradt volt és tanácstalan. Megpróbálta felidézni az álmot, a fehér semmiben közeled Hírnök óriási,csuklyás alakját,” az ajkán feldübörg szót, amit akkor csatakiáltásnak hitt… – Yeorach! – bökte ki akaratlanul.

Egy pillanatra, mintha felfakadt volna a hús, ezernyi forró szálcsában hasadva le a csontokról. Nehézzévált a leveg és fojtó, fémes íze lett – és hét ibolyaszín jel parázslott fel az éjfekete sziklán. A béklyóige. – Figyelj most nagyon, kedves… – suttogta Ralia kiszáradó torokkal – csak meg kell törnöd a hét rúnát, egymás

után de nagyon fontos, figyelj rám, tudnod kell, hogy… – Lenygöz! – hallatszott a hátuk mögött. Halk, reszels kacaj. Valamennyiüket megbénította a döbbenet.Sianis gyomrát szorította össze elször a hideg félsz: hallotta már ezt a cuppogó-harákoló, foghíjas beszédet.

Két lángoló alak lebegett a hamusznyeg felett. A közelebbi megrándult és sisteregve vetette lezalakját. Tochten volt az, a gorviki boszorkánymester. – Hogyan? – nyögött fel az erioni. Aztán a vajákos mögött lebeg másik lángforma láttán megértette:zalakban, sértetlenül suhantak át a Csarnokok valamennyi csapdáján. Mint Sogron valódi választottjai,egykoron. – Nem beszélsz! – vetette oda foghegyr l a púpos és a kyr ereklyére nézett: – a kardot! – Nem – mondta a kalandozó egyszer en. Azután lebénult.

Pedig a boszorkánymester nem tett mást, csak egy cirkalmas hurokformát írt a leveg be. A púposezután közelebb csoszogott. – A hölgyek… ehhhe, sem mozdulnak! Mindketten a fal felé fordulnak, felemelt kezekkel! Úgy ám! Különben

rájuk szabadítom ezt a másik, hiszékeny majmot! – sandított a lángalakba dermed ranagolitára. Chaladyslobogása mintha megfagyott volna az id ben: a kalandor pap arcára kövült a döbbenet. Arra láthatóan nemszámított, hogy egyszer t is kijátszhatja valaki – ráadásul tulajdon boszorkánymestere.

Tochten ezután leakasztotta a szobormerev erioni válláról a rúnakardot. Ért szemmel méregette ahosszú markolatot és a markolatgomb végében a kéken parázsló kristályt. – Még csak nem is kyr… valóban, sokkal sibb – mormolta félhangosan.

A narancsfényben dereng emelvény felé fordult. Sogron – betzte hunyorogva az ezüstös jeleket.Sogron trónja? – a boszorkánymester szárazon kuncogott. zkobra, no hiszen! Méghogy trón? Egy kígyólegfeljebb fedeles kosarat érdemel. – Te ott… – mutatott Kirstenre – Menj oda és tapogasd meg a trónt!

A tzmester lassan, némán engedelmeskedett. Semmi nem történt. – Takarodj vissza! – utasította ezután Tochten hanyagul.

Felhágott a lépcsfokokon. Fáradt volt, nagyon fáradt. Az éjszaka nem alhatott, a varázshatalmát

megújító italok pedig a végletekig kiszipolyozták. Az utolsó varázslat pedig, mellyel kettejüket lángalakbavonta, túlságosan hosszúra nyúlt… de megérte! Szárazon, fogatlanul felkuncogott ismét.



Chaladys, Ranagol ravasz papja, no hiszen! Ostoba ggjében, nem is képzelte, hogy valaha isrászedhetik! De a tét ezúttal nagyobb volt bárminél – a legendás, ötödkori kard, az utolsó fénytáncos fegyvere, ésegy félisteni hatalmú rabszolga. A Hírnök, no hiszen! Elszálltak felette az évezredek: ezekben az új idkbenaligha hírlelhet mást, mint megsemmisített istenn jének bukását. De a h szolga még mindig elképeszthatalommal bír a síkokon – egy egész várost megóvott az id rozsdájától!

Óriási erej halhatatlan, de mégiscsak szolgalélek. Tochten elhúzta a száját, ajka szegletén nyál

cseppent. Megfelel feltételekkel, a sziklából kiszabaduló angyalfajzat nekem esküszik majd h séget. Nem leszmás választása. Hát nem éri meg ez egy régi hm, barát feláldozását? – a lángalakba fagyott ranagolitáravigyorgott és a trónusra zöttyenve jólesn nyögött fel – Sogron trónja, kacagnom kell!

Ez volt az utolsó gondolata.Forrón vakító villanás, fojtó füst és finoman szállongó, lassan szétterül pernye a hamusznyegen. Egy

kard, amely csengve táncol lefelé, a narancsszínben dereng lépcskön.Tochten, Gorvik rettegett boszorkánymestere elbukott az alázat próbáján.

44.

SIANIS OCSÚDOTT ELSZÖR. A gorviki vajákos halálával feloldódott az izmokat görcsbe húzóátokvarázs. A felszökken fiú két hosszú lépéssel a trón lépcsihez ért. Az si kard a frissen felkavarodó

hamuban hevert. Az erioni gyors oldalpillantást vetett Chaladys lassan megrebben, lángba fagyott alakjára – még csak az hiányzik, hogy magához térjen – és nagy levegt véve, markolatánál megragadva, kivonta a pengét.Süvöltve tágult a fehér végtelen.A Hírnök leeresztett, kitárt karokkal várta a Szellembirodalomban. Noha meg sem moccant, ugrásra

kész tartása, másvilági szelek tépte köpönyegének vad lobogása feszült várakozást sejtetett – A rúnákat! – dübörögte.

Sianis bólintott. A csarnok falai, kupolaíve halovány, áttetsz vonalak voltak csupán ebben a másik,éteri világban – ám az éjfekete, égi k és az ibolyaszín rúnák könyörtelen kontúrjai valósággal szúrták a szemet.A fiú egyetlen villanással a Homályszikla eltt termett. Megemelte a keskeny pengét és lesújtott az els jelre.Villámszín robbanás.

A felszabaduló lökéshullám három lábnyit repítette vissza a kalandozót. Sianis hanyatt zuhant, a kardmesszire repült. – Nem hittem, hogy gyerekjáték lesz, de err l nem volt szó… – tápászkodott fel sajgó tagokkal. A két lány

riadtan meredt rá, de a kábán körülpillantó erioni nem tör dött velük. A gorviki pap továbbra is, akár a gyantábakövült rovar. Helyes. Sianis sose hitte volna, hogy egyszer még hálás lesz az Abbit Kosok rettegett boszorkánymesterének. Hol az a rohadt kard? A fegyvernek csak a markolata látszott ki a hamuból. Haegyenként, akkor egyenként – vont vállat az erioni és másodszor is megragadta az ereklyét.

Süvöltés. Izzó rúna. Mellkasra pörölyként sújtó, gyilkos robaj.Harmadjára is visszatámolygott, bevérzett szemekkel, cseng füllel, torokban dübörg szívvel, konokul. Negyedszer is, vérz orral, meglazuló fogakkal, homályló látással. Lássuk, ki bírja tovább! Tántorogva

vonszolta maga után a nemes fegyvert, széles terpeszben vetette meg lábát a Homályszikla eltt. Gyerünk! Fájónfényl rúna és ismét, vak dühvel lesújtó fém. Azúrkék mennyk csapás.

Az a másik, a lélekfaló óriás dög, persze egyb l kijött a maga rohadt kútjából! – ült fel vicsorogva,mankóként használva az si ereklyét. A sziklához érve – gyere már ki, te nyomorult! – lesújtott ötödször is,reszket kezében ismét felsírt a kard. A pecsétek mind gyilkosabb er ket szabadítottak el: a robbanás ezúttalfeltépte a brét és forró, villámkék fényférgekkel vájt a húsba. Ruhája kormozó ronggyá lett, erei felett

harmatcseppekként ütött ki a vér. Valahonnan, a távolból hallotta Ralia zokogását. – Tudnod kell kedves, hogy… – de nem tör dött a lány suttogásával. Zihálva, vért és verejtéket cseppentvevonszolta vissza magát a sziklához. Aki a világra szabadított egy szörnyeteget… ha már nem teheti jóváhibáját… szabadítson ki legalább… egy angyalt is! Hatodjára is lesújtott, Arel és az összes jóravaló istennevében, és a rúnák hatodszor is reá üvöltötték a fényl kínt… de azután felállni már nem tudott. Reszketett csak a hamuban, er tlenül. Széles csizma taposott a kard pengéjére. – Elég!

A felpillantó erioni egy bajuszos, pufók arcba meredt. Bram Boreillo! A lányok is tátott szájjal nézték ahirtelen felbukkanó asziszt. Megpörkölt hús és szr bze csapott az orrukba, noha a dalnokmesteren nem láttak sebet.

Egyedül jött át a Próbák Csarnokain? – hüledezett Sianis.Az aszisz pengéjénél fogva emelte fel a kardot. Nem merte érinteni a markolatot. Arca különös,

élettelen volt.



– Az utolsó pillanatban – mormolta. Tdve mérte végig a két lányt, szemében ezüsttel tükrözdött a legutolsó,azúrfénnyel lüktet béklyórúna. Azután, markában az ereklyével, villámgyorsan elindult, visszafelé.Ragadozómozgása nem is emlékeztetett a pocakos dalnok járására.

Mi folyik itt? – nézett utána a megrökönyödött erioni.Szárnysuhogás hallatszott a lépcssor magasában. A felfelé igyekv aszisz kis híján elejtette a kardot a

döbbenettl.

Egy bagoly?Megperzselt tollú, sárgán villogó szem madár verdesett fent, a lépcsk felett. Azután lezuhant, minthamegltték volna… esetlenül bukfencezett alá a grádicsokon, de közben viharosan növekedett .

Amikor pedig félúton járva felegyenesedett, az volt már, ami: acsargó ilanori nomád, széles pengéjnyúzókéssel a kezében. Ezüsttel villantak a másik szemei: mély, fenyeget torokhangot hallatott és egy lépésthátrálva, gyakorlott vívó módjára, két marokra fogta a kyr ereklyét.

A hosszú markolat végén azúrfénnyel izzott fel a lélek-kristály,…dühödt rikoltás dübörgött egy másik világban,…és az ezüstszem dalnok egy tökéletes, mesteri körívvel levágta saját fejét. Hogyan?Hosszúra nyúlt a döbbenet csendje. A messzire repül egyeneskard fényl ívet írt a Csarnok

félhomályába – és csendülve állapodott meg a toroni papn eltt.A lány egy pillanatig sem habozott. Amikor két ember a szíve mélyén egyesül, akaratuk megtöri a vas erejét, megtöri a halál fagyszorítását

is – futott át elméjén az si Kyria egybekel párjainak fogadalmi rítusa. Ralia a véresen reszket erionira nézett,aki már sosem lehet az övé és egy pillanatra lehunyta a szemét. Olyan jó lett volna. – Amit mondtam, kedves… – mondta rekedten és felragadta a kardot. – Néha nincs választásunk. A Kútnak igaza volt: szeretni foglak, amíg csak élek. Megállt a hetedik béklyórúna eltt. – Az utolsó rúna, kedves. A halál – suttogta elszoruló torokkal. – Mi most… ennyit kaptunk.

És lesújtott.Bömböl, kék láng rohant végig a pengén; dermeszt ragyogása csontjáig átfényesítette a papnt,

könnyes, fájó vakságra kárhoztatta a többieket.Amikor végre látni mertek, Ralia nem volt sehol. Csak a forró hamu volt magasabb a füstölg Égi

Szikla tövében. A csuklyás-álarcos, páncélos óriás lábai eltt.A F'hyanra.A Hírnök hátravetette köpönyegét, haja higanyfakón lángolt fel. A maszk ékk fény szemeiben egy

évezredes béklyóitól szabaduló halhatatlan hálája ragyogott. Mintha megritkult volna a lég: valamennyien leveg

után kapkodtak. Nyomasztóan kicsinek, és halandónak érezték magukat a komor óriás eltt. A F'hyanra azelméjükben szólalt meg, ünnepélyes, lassú hálaszóval. – Köszönöm. – Nekem ne köszönd! – nézett fel Sianis vicsorogva. „ Szeretni foglak amíg csak élek…” ó, rohadék istenek! Azerioni fogait csikorgatta, hogy fel ne törjön torkából a marcangoló, keser gyász. Kirsten hangosan zokogott.

Meghalni… vagy elindulni új, férfi-úton, ahonnan nincs visszatérés. Az ilanori nomád, k arccal, merev,öreges léptekkel botorkált a félisteni jelenés elé. Csak a szemében jajongott a fájdalom. Ralia, ó Ralia! Egyenesgerinccel kihúzta magát – az óriás mellkasáig sem ért –, megtört tekintete makacs dühvel villant, hangja ércesenkarmolt a Csarnok homályába. – Morgena halhatatlan szolgája! Vairo szólít téged, a Konok! Mestert ígértél a déli part városában, Yankarban!Hírnök! Én Vairo, a pusztai vadkutya sámánja, most elfogadom a háládat!

A kéken izzó szemek megrebbentek, és a nomádnak egy pillanatra az volt az érzése, a halhatatlanelmosolyodik a maszk mögött.

– Legyen! – dübörögte a F'hyanra, hogy beleremegett a csont is. Felemelte balját és fekete, tátongó üresség nyílta füstölg szikla eltt. – Árnyékkapu – nyögött fel Kirsten döbbenten. – Amikor elmegyek, a sziget elveszíti az er t, ami megóvta az idl. Átsöpörnek felette a gátjukvesztettévezredek. Hamarosan… – a halhatatlan egyikr l a másikra nézett. Valamennyien rnegértették a ki nem mondottfenyegetést. Sosem jutnak vissza a Csarnokokon, ha szemvillanás alatt visszahódítja magának az elmúlt…háromezer év.

Elsként a nomád… utolsóként az ajkát véresre harapó, ökölbe szorított kez erioni lépett azárnyékkapu hidegen süvít torkába.

A Hírnök egy hosszú pillanatig szótlanul méregette a lángformába dermed gorviki papot. Azután – mert többet tudott az id jöv be csírázó vak hajtásairól, és a sorsvonalak fojtogató hurkairól, mint amit a legtöbbhalandó ép elmével elviselne – egyetlen kézmozdulattal áthajította a homálykapun az Abbit Kosok utolsótúlél jét is.



45.

A HARMADIK, a révész arcát visel, az si városban járt ekkor. A templompapok álcáját felöltstény nyomát kutatta, aki az intelemmel dacolva az si tornyok erdejébe merészkedett. A nstény napokkalkorábban csapódott egy túlzottan mohó zarándokcsapathoz. Valami hollódíszes ereklyét kerestek a magas falak

között – és egyikük sem tért vissza a néma városból.A zha'tan macskalépte a port sem kavarta fel a százablakú, magas kupolák árnyékában. Közömbösenvágott át a karcsú függhidak alatt, hidegen hagyták a tforma tornyok oldaláról rámered, faragott istenarcok is.Azután megtorpant.

A fényre figyelt fel legelször. A változásra.Az alacsony, tornyokra hasaló felhk vörhenyes kupolaboltozatán hasadozó aranyfehér rianásokra. A

lélekdermeszt sziszegésre, mellyel az alkonyati várost egyik pillanatról a másikra elárasztotta az ezredévek ótaszámzött napfény.

Csak egy szívdobbanásig tartott a baljós sziszegés, mely egyszerre jött mindenhonnan. Mindenszegletbl és árnyékos zugból, de még a jajongva hasadozó égi boltozatról is. Csak egy szívdobbanásig tartott asziszegés, mely fehér, ragyogó szeleket fialt a semmibl – mert utána olyan tébolyult, égre-földre ordító robajkövette, hogy az alakváltónak földbe gyökerezett a lába.

A kövek üvöltöttek.

Mint a jégvirág, csikorgó fagy idején, hegszín, azonnal szürkül repedések pókhálója kúszott szét azalabástrom-falakon, könyörtelen gyorsasággal. Tündökl szelek villództak a halott utcákon, ahol végrediadaltáncát járta a gyzedelmes Id. Minden egyes szívdobbanásra toronyerdk omlottak, hidak tucatjaizuhantak alá dübörögve. Hószín diadalívek és aranyló kupolák hasadtak meg fényevesztetten a jajgatva reng,évezredekkel vajúdó föld kisebesed hátán. Quiphann alabástromszívét megmarkolta és fakó porrá morzsolta azenyészet.

A zha'tan rikoltott, ám kiáltása nem a rettegés, inkább az elragadtatás szava volt.Amikor végre – percek, vagy órák múltán, ki mondhatja meg? – minden elcsendesedett, az ezredéveken

át idtlenül szunnyadó város holtabbá, idegenebbé vált, mint valaha. Noha semmibe tnt a vörhenyes felhkupola, hiába ragyogott fennen a déli nap, a fény továbbra is

ellenséges maradt: riasztó szín fénypászmák szdtek be a romok között, egyszerre több különböz, egymássalellentétes égtáj fell. A düledez, törött oszlopok között egész sorok maradtak sértetlenül, valamimegfejthetetlen törvénynek engedelmesked, vészjósló er t sejtetve, amely úrrá lehet még a pusztító idn is. A

zauder nem is vágyott rá, hogy megértse ezeket a titkokat.Hosszú léptekkel vágott át a nyálkás, omladozó falak és foghíjas oszlopok között. Egy pillantásra semméltatta a hirtelen felkígyózó gyökerektl szabdalt, omlatag utcákat. A faragott istenarcok kivehetetlenrepedésekké torzultak a morzsalékos falakon, a formátlanná mart szobrok között immár az örök elmúlásrólsuttogott a sötét. A zauder szárazon kuncogott. Pusztulásról sziszegtek a beomló pincék mélyén a lassú,alattomosan kúszó árnyak is. Csak a katasztrófát túlél szárnyas márványoroszlánok vicsorogtak továbbra is vaddühvel a h romok felett.

A zauder visszavicsorgott rájuk, széles szájú, ezerfogú démonvicsorral. – Ti is elpusztultok hát – sziszegte, kárörvendn ejtve az ellenséges, si szavakat. – Sosem – suttogta a mögötte halódó homályból kibontakozó, karcsú alak.

Az alakváltó sarkon perdült. Még látta a vállig omló ezüstsörényt, az ékk sárgán ragyogó, keskenyszemeket a magas járomcsontok felett… aztán megvillant és dühödten lecsapott a sytchan, a hajlított pengéj,rituális sarlókard.

Mert az óidk kísértetei szívósabbak a morzsoló idnél – számukra Kyria valóban örök.



csuklyás vakarcs azonban ügyet sem vetett a magasban kisötéted alakokra. Népe emlékezete jóval messzebbnyúlt vissza az id ben, mint a felkapaszkodott hódítóké, mágiája sokkal sibb volt, mint az ezüstösen dereng,holdmárvány arcú varázstudók korcs hatalma.

Az eleven, hús-vér halandók fel sem figyeltek rá ezen a kései órán. A kéregszín vakarcs fajtája eónokatvészelt át a veszedelmesebb – és jóval rövidebb élet – fajok árnyékában, mert azok ügyet sem vetettek rájuk. Agnómot a legtöbben egyszer en észre sem vették. Aki mégis, csavargó utcagyereknek, valamely kölyökbanda

tagjának vélte csupán – és Rolfr, a Szakért számára ez így volt rendjén.A tágasabb utcákon azonban egyre szaporodtak a Huszonegy Család rjáratai és a nyíllövésnyiredereng Emléktárat megpillantva a gnóm is megértette, hogy ennél közelebb csak az élete kockáztatásával juthat.

Legalábbis gyalog.A könyvtár, a Liborion testesítette meg a déli parton a toroni birodalmi emlékezetet, még akkor is, ha a

császárságban ezt sokan kétségbe vonták. Nem rejtették véka alá, hogy az Asanga és a Carradol legjobbmagitorai felelnek a kisebb városnyi terület biztonságáért. Az si tudás háromezer éves szentélyébe csak YankariTanács pecsétjével felhatalmazott kiváltságosok tehették be a lábukat. A legkétesebb krónikák sem regéltek olyan behatolókról, akik falai közül élve, szabadon kijutottak volna.

Egy Szakért számára persze nincsenek megoldhatatlan, csak nehezebben megoldható feladatok.Terethal, a Yankari zsoldoslégió legifjabb claora, a gnómtól alig k hajításnyira, szintén Yankar utcáit

rótta. A Zöldlunír órája óta rködött negyedmagával a Liborion kerületében, csapatát két, szintén felavatásra

váró boszorkánymester biztosította. A yankari zsoldoslégió, a Yankaraon mindössze egyetlen queton-nalrjáratozott a városban – az elmúlt századok alatt bebizonyosodott, hogy többre nincs szükség.A Huszonegy Család palotái eltt a queton lassított. Az északról érkez, hóhajú követek biztonsága

most a legfontosabb, tudták mindannyian. Ünnepszámba ment minden alkalom, mikor a Császárság figyelméreméltatta a kitaszítottak városát. Minden ilyen látogatás reményt jelentett: a visszatérés lehetségét. Yankarbaegyetlen toroni Család sem érkezett önként – a számzetési parancs minden esetben százegy esztendre szólt. Ahuszonegy Család számára az utolsó esély volt a százegy esztend, hogy bizonyíthassanak: hek, toroniak maradnak egy emberölt múltán is. A legérdemesebb visszatérhetett, de a Huszonegy mindig huszonegy maradt:a számok törvénye mindenek felett állt, ráadásul mindig akadt újabb, kegyvesztett Család, melyet Yankarig zötta Császár haragja.

Terethal régi ismer sként üdvözölte a Carrhasur Házat. A homlokzatot díszít, onporimárványalabástromból faragott rituálszörnyek mindig megdobogtatták a szívét. A mágiával vésett szobrokonegyetlen hajszálnyi repedés sem jelezte a felettük elszálló könyörtelen évszázadokat.

A boltíves kapu felett ágaskodó szárnyas oroszlán Kyria idtlen hatalmát hirdette dölyfösen. A kapu kétoldalán a kitárt szárnyú, halálosan életh mantikorok láttán pedig nemegyszer fegyverükhöz kaptak az avatatlanszemlélk. Terethal azonban a csonkatorony balkonja felett lapuló, ugrásra kész quintarhát kedvelte leginkább.Az örökéber, meg nem alkuvó, villámsebes, ravasz szörnyet, mely az általa leginkább csodált erényekettestesítette meg. Közönséges fegyver nem sebzi, méreg, mentalista ármány nem fogja, élete az örökkévalóság,mérgezett karma és harapása maga a halál… a legtökéletesebb fenevad mind közül.

Kedvtelve méregette a csupa tüske szobrot, mikor megérezte a változást: mögötte mintha valamimoccant volna.

A boszorkánymesterek egyike elértette pillantását, és elméjét megnyitva, harmadik szemévelvégigpásztázta az épületet. Terethal feszülten meredt az elréved magitorra, míg a másik kisimuló arca, aprókézmozdulata nem jelezte: nincs ott semmi.

Az rjárat folytatta útját, de a szobor mögött lapuló Rolfr még jó ideig nem mert levegt venni. Amikor felegyenesedett, a csonkatoronyból kiten rálátott a nyíllövésnyire komorló Emléktárra. Még a vakmer

Szakért is tudta, hogy szinte lehetetlen bármit is kihozni a halványan dereng falak közül – a bejutásról nem is beszélve.Odabent rizték a Dawa birodalom utolsó elementalista nagymestere, Sersen Ghwaroyn Araddani Az

Távoli Síkok Lényeir l cím értekezésének egyetlen ismert másolatát – egy gnóm szakért szemében ez elégnyomós érv volt ahhoz, hogy átértékelje a „szinte lehetetlen” fogalmát.

A gnómok fajtáját kevesen ismerték a két hold fényében fürd városban… és a világon egyáltalán.Magának való, otthonül népként emlegették ket, akiknek a fémek titkon lüktet er vonalai és afurfangosabbnál furfangosabb szerkezetek jelentik az izgalom netovábbját. Kalandozó, világcsavargószerencsefia alig került ki közülük – mintha a vakarcsokat elkerülte volna a különös láz, mely emberek ésfélemberi fajok ezreit zi-hajszolja ezer veszélyen és nyomorúságon át, holmi pénzre alig váltható, mulandó és'mer ben megfoghatatlan dolgok nyomában, mint hírnév vagy hsiesség.

A gnómok sohasem akartak hsök lenni, az istenek azonban róluk sem feledkeztek meg. Nagyritkánkülönös rület szállta meg egyik-másik csöpp szerzetet. Felkerekedtek akkor, intelemmel és feddéssel dacolva,

hogy megismerjék a világot – avagy ket a világ: számukra ez a kett ugyanazt jelentette, hiszen egyazon hévvelgy jtötték és hintették szerte a tudás magvait. A két hold óriás kontinensének legszívósabb kutatói és a



legszószátyárabb eladómvészei a gnómok effajta megszállottjai közül kerültek ki. Nemes egyszer séggelszakértnek nevezték magukat – mintha ez feljogosította volna ket arra, hogy méretes orrukat mindenbe beleüssék.

Sokan azt mondták róluk, nem ismerik a félelmet, pedig csak a józan belátásnak voltak híján.A Legendák Kapujának tövében lopakodó szerzet fejére kitzött vérdíj meghaladta egy közepes

városállam éves jövedelmét. Az utóbbi félszáz évben könyvek százait emelte. el Észak és Dél legszigorúbban

rzött könyvesházaiból, mégis vérig sértdött volna, ha egyszer en letolvajozzák. Ez idáig minden példánytvisszavitt – egy másik könyvtárba persze, hisz az el ben, ahonnan többnyire sebtében, átkokkal és nyilakkal asarkában távozott, aligha látták volna szívesen. Az újabb könyvesházból Rolfr természetesen egy másik fóliánssal tért meg. Lelkiismeretesen elolvasta, és elképeszt méretre duzzadt útinaplójába, a CsatosRézkönyvbe másolta át valamennyit: ezt nevezte tudományos kutatásnak.

Szkebb baráti körben, némi égetett szesz hamari elfogyasztása után nagynéha variator librorum,vagyis könyvcserél címmel illette magát. Tisztes tevékenységnek vélte a saját kezleg bonyolított könytárközikölcsönzést, amiért csekély, ám méltó ellenszolgáltatásnak tartotta, hogy közben varázslatos ütemben bvülútinaplójába másolta át a megszerzett példányokat. Na de hogy tolvaj? Könyvtárak tolvaja? Ezekben a maifiatalokban nincs egy szemernyi tisztelet sem!

Rolfr sosem lopott könyvet másoknak.Mármint mostanáig.Ezúttal is az elkészítéssel kezdte, igazi Szakért módjára. Vérzett a szíve, mikor egy dzsad uzsoráson

keresztül megvételre kínálta az asziszoknak Abdul al Sahred egy alig ismert, négy tilalmi listán is szereplmunkája, a Táncoló Vér eredeti példányát – Gi-Elron a tudója, azt sem volt könny beszerezni Al Mugaffeemírjétl. A befektetés azonban megérte a kockázatot: az Ezüst Arcok Városának könyvtárosai ráharaptak acsalira. A felbecsülhetetlen érték fóliáns már a Liborionban pihent.

A horgony ki volt vetve.A gnóm – talán századszor – tágra nyitotta harmadik szemét. A könyvtár körül feszül mágikus

er vonalak s hálóját, a síkokon is fenyegeten dereng falak körül kering rizket fürkészte.A védelmet az Asanga és a Carradol boszorkánymesterei, az Aschaon renegát tzmesterei és a magas

mágia legjobb megvásárolható mvészei sztték. Rolfr azon sem csodálkozott volna, ha kiderül: a YankariTanács egyik-másik Tharr-papjának örökéber tekintete is a Liboriont vigyázza. A rejtzéssel, acéllal vagyhagyományos mágiával próbálkozók halálra voltak ítélve. A Szakért csak abban reménykedett, hogy tud újatmutatni Tharr veszett hír fattyainak is.

A varázs, amivel kísérletezett, már korokkal ezeltt is sinek számított, megbízhatatlansága miatt pedig

soha nem terjedhetett el. A gnómok között is inkább csak elméleti szinten maradt fent, mivel gyakorlása mindigis riasztóan magas halálozási aránnyal járt. A káoszlovasokként emlegetett mágusok a világok között örvényliformázatlan nyers káoszból merítették energiájukat, a kívánt hatás pedig a káoszlovas ihletétl, tapasztalatától és pillanatnyi szerencséjétl függött. A „nyers mágiát” gyakorlók szinte kivétel nélkül varázslás közben pusztultak el… az átmenetileg sikerrel járó vakmer k hatalma azonban a legnagyobb varázstudókéval vetekedhetett.A számzöttek városának szívében meglapuló, halkan kántáló Rolfr is az életével játszott, de mint igazi,eredményre összpontosító Szakértt, a mesterség gyakorlása közben felmerül kockázat másodlagosan érdekeltecsupán. Az évezredes formulák csak a káoszmély er ihez vezet utat könnyítették meg – a megszólított Er k birtokában a káoszlovas mindig saját magára volt utalva.

Tízembernyi mélység felett egyensúlyozva, a quintarha-szobor hátán kuporogva a gnóm a szürkéndereng falakra függesztette tekintetét, és elsuttogta a Hívás Formuláját: – Hívom a Szikla rendíthetetlenségét amely elvezet…

Lénye eggyé vált a századokkal dacoló, hvös onpori

gránittal ahogy átjárta a Föld Er inek fémes nyugalma, az Anyag kikezdhetetlen örökkévalósága. Lelassulva,elrévedve rebegte a következ sort: – …hívom az Örvény kavargását, amely elvezet…

Az Anyag sziklaszer merevsége engedett, a gnóm ereiben zubogó vér szavára a teremtett világ patakjai, folyói, tengerei és záporai, a Víz Er i válaszoltak. A gyorsan oldódó anyagi béklyók egyremegfoghatatlanabbak, egyre zabolázhatatlanabbak lettek, ahogy Rolfr hatalmas sóhajtással ejtette ki a következformulát; – …hívom a Vihar száguldását, amely elvezet…

A légcsövében fájdalmas süvöltéssé er södött a száguldó leveg hangja, összhangban a felhk közöttszáguldozó, erdket tarolva tomboló szelekkel, a Lég Er inek hatalmával. A lobogó köpeny, zavaros tekintetgnóm egy gyertyával meggyújtotta a tenyerébe öntött illatos olajat, és mikor a láng a húsába mart, fojtottsikollyal hívta a Láng Er it: – …hívom a Láng tombolását, amely elvezet…

zvészek, fáklyák és gyertyák, kandallótüzek és áldozati mécsesek, föld mélyén kúszó láva, A világlángoló vére, örök, kiolthatatlan izzás. Sogron leghívebb beavatottjai és az Aschaon t zmesterei százmérföldes



körzetben egyszerre rezzentek össze a Tz síkján felvillanó fájdalomra. Rolfr ugyanazzal a lélegzettel, lényeközéppontjára összpontosítva folytatta: – …hívom az Élet hatalmát, amely elvezet…

A láng fájdalma után mindig megváltásként érte az élkkel való összeolvadás. Tenyere szempillantásalatt behegedt, ahogy elmerült az Élk Világában, lénye az Életadó felé kúszott, mikor befejezte a formulát: – …elvezet a Káosz Forrásához!

A meghatározhatatlan szín, millió szólamú szivárványrobbanás, a megzabolázhatatlan, félelmetesenergiaörvény csaknem kioltotta élete pislákoló lángját, de a Hetedkor legtapasztaltabb káoszlovasa ezúttal isrésen volt. Az Idt magát is összeprésel áradat ell egy hullámtör mögé húzódott és auráját kiterjesztvemegragadta a Princípiumokat.

A Föld er i pajzsot vontak köré, a Víz eltérítette, a Szél elsodorta, a Tz elemésztette az életére tör zabolátlan káoszförgetet, az Életadó pedig felruházta a hatalommal, mellyel az idfolyamból kiemelkedve, aszempillantás töredéke alatt formázni kezdte káosz er it. Anyagtalanná vált, megsznt a létezés ismert síkjain – asikolyra felrezzen rjárat nem kis megdöbbenésére.

Bels tekintetét a szürkén dereng falakra függesztve villámlott át az Emléktár – Quironeia egyik legszigorúbban védett épülete – védelmén. Mágiája, lénye egyszer en nem létezett a hagyományosan formázottvarázslatok, a csapdák, rúnák, kirekeszt körök és a megidézett rizk számára.

Átjutott.Az álnok szivárványörvények azonban könnyen letérítették volna a helyes útról, ha nincs a korábban

bejuttatott fóliáns. Csak összpontosítania kellett a korábban a máguskönyvre és mellette termett, szempillantásalatt. Rolfr elmosódó foltokként észlelte környezetét: a varázscsapdákat és a többi, mágiától izzó könyvet. Arészletek pontosabb érzékelése nagyobb koncentrálást, nagyobb kockázatot és több idt jelentett volna… ezt pedig a káosz birodalmában lebegve egyetlen káoszlovas sem engedhette' meg magának. I

Most pedig azt a másikat…Mire végiggondolta, már rá is talált: nagy volt és tompa, karmazsinfénnyel derengett a

káoszbirodalmakban. Jelenlegi, nyers mágiaörvénybe zárt valójában a gnóm hozzá sem érhetett volna áhítottkönyvhöz… de nem is állt szándékában. A szivárványfényben vibráló lélekcsíra mások számára észrevehetetlen jelet hagyott a dawai mágus hírhedt mvén anélkül, hogy érintette volna.

A horgonyt kivetette.Egyetlen gondolata maradt csupán: a harmadik biztos fogódzó, a külvárosban várakozó sötét batár,

benne a jeladó rúnákkal ellátott Csatos Rézkönyv.Egy villanással szelte át a hat mérföldnyi távolságot.

Az érkezését kísér , vakító robbanás megrepesztette a kocsi méregdrága füstüveg ablaktábláit, de azülések között zihálva elnyúló, verejtékben úszó gnóm fel sem figyelt rá. Hozzászokott már.Mérföldekkel távolabb, a rohanva érkez rök feketén táguló pupillákkal meredtek a Carrhasur Házra.

Haragosvörös fények lobbantak a toroni vendégek ablakaiban. A zsoldoslégió boszorkánymesterei fürkészmágiátkántáltak a sötét utcákon, a harcosok számszeríjat feszítve pásztázták a falakat, de mindannyiukban ottmotoszkált a balsejtelem: lekéstek valamir l. – Ott!

Terethal elfúlva mutatott a századokkal dacoló, mágiával szilárdított márványalabástrom quintarhára.A szobor csonkig égett gyertyaként olvadt szét talapzatán.

3.

A TEMETÉSI BATÁR fertályórával korábban érkezett a Patkánynegyed peremére. A feketérelakkozott kocsi lebegni látszott a sötét utcákban hömpölyg, hajnali ködön. Kísérteties, tompa dübörgésselvágott át az ébredez nyomornegyeden. A Vascsizmáshoz címzett fogadó eltt állt meg – ez még Yankarban isszokatlannak számított egy feldíszített gyászhintótól.

A cégért helyettesít bádogcsizma felett ócska viharlámpás himbálódzott, er tlen fénnyel maszatolva afeketén csillogó halottaskocsit. A hajtó – magas, széles vállú férfi, talpig feketében – leugrott a bakról. Nagykarimájú, gyászszalagos kalapját le sem véve nyitott be a kései órán is zsongó ivóba.

A benti moraj pillanatra sem csitult, mikor belépett. Öltözéke alapján nem soroltatott sem a prédák, sema vadászok közé. A kalap a legközelebb szabad asztalra repült: a leszegett fej, átázott gyászhuszár kékesfeketéncsillogó haja, olajos, sötét bre nem keltett feltnést a számzöttek városában. Dzsad törkölyteát rendelt, és míga biceg, nagyorrú fogadós töltött, a hajtó háttal a söntésnek támaszkodott. Az arcába omló haj függönye mögöttvillogó, különös metszés szemei közönyösen pásztázták a kései – vagy épp túl korai – vendégekt l nyüzsgivót.

Tekintete végül a dalnokok emelvényén imbolygó, félrészeg kobzoson és basszusciszteres kísér jénállapodott meg. A kobzos dallamtalan, felteheten magaköltötte ódát gajdolt a Vascsizmásról. A gyászhuszár



összevonta sötét szemöldökét, orrát rosszallóan húzta fel. A Vascsizmás, a Tehysi Szövetség adószedinek fosztogatója, a városrök orgyilkosa afféle népi hsként élt a dalnokok ajkán. A rigmusok csapnivalóak voltak,de a gyászruhás jövevény sokáig türtztette magát. Amikor azonban a botladozó nyelv énekes a legnagyobbkalandozókhoz hasonlította az országutak fosztogatóját, a hórihorgas kocsihajtó nem bírta tovább és két hatalmaskorsó sört rendelt.

Vérbeli mvésznek vallotta magát és szívbl rühellte a kontárokat.

Mindkét kezében habzó korsókkal, ráér sen közeledett az önnön hangjától – és a potya söröktl – ugyancsak megrészegült muzsikus felé. Udvariasan tolta félre a tántorgó tömeget és az emelvényhez érve kéthatalmas lépéssel a deszkákon termett. Azután bal korsója pincehideg tartalmát a cseprágó fejére borította. – Htsd le magad! Hamisan játszol, ripacs. Hst ne faragj egy élsködl, kecskerímeidet a valódinagyságokhoz ne mérd – mondta hvösen.

A sörhabos muzsikus trrel a kezében pattant fel. A gyászhuszár visszakézbl ütötte le az üres kriglivel.A jobb korsó tartalmát a basszusciszteres képébe loccsantotta és a közönség felé fordulva, hangját fel sememelve folytatta: – Néhány útonálló levágja a valahol a városi rséget, és a ripacsok máris hsökr l dalolnak. Amikor egy másik banda kifosztja Ifin adószedit, ezek itt a nép bajnokait magasztalják… pedig a rablók miatt a nagykirálymásodszor is behajtja az adót, könyörtelenül. Semmi elttetek a földtúró, akinek kenyerét eszitek, borát isszátok,ám megéneklitek az élsködt, ha ölni és rabolni mer.

A fogadó két ver legénye egyszerre indult a fekete kalapos felé, aki ezúttal a kocsmároshoz intézte

szavait: – Adhatnál jobb nevet a helynek. – Keményen ágyékon rúgta közelebbi támadóját, és széttörte fején a korsót. – Ez a Vascsizmás is csak egy mocskos fosztogató volt, akibl csak a ripacsok faragtak valakit. – Orrbakönyökölte, majd hanyatt taszította a másik kidobólegényt. – A hsi halála pedig egy nagy… hm, itt hölgyek isvannak – sandított a két hervadt lotyóra, akik üdvözült mosollyal virultak ki a bók hallatán – Legyen elég annyi,hogy saját lova taposta halálra, mikor mesterem, Bram Boreillo lerántotta a nyeregbl. Tavaly, a Fahéjút dsidoniútelágazásánál.

Fény villant az éjszakában: a fogadó eltt vesztegl halottaskocsi ablaka füstüveg törmelékkelzáporozott a nyirkos utcakövekre.

A sötét szemöldök , széles vállú Sianis Ramraquo – aki ekkor már egyáltalán nem tnt jámbor gyászhuszárnak – felkapta fejét. Megérintette kalapja peremét, és pénzt hajított az asztalra. – Ideje mennem…

Vissza sem nézve távozott, mint aki tudja, úgysem merik követni.

4.

BAJBAN ISMERED meg az igazi barátot. Az igazi barát igazán nagy bajba kever , tdött a kisvitorlás kötélzetével bajlódó Kirsten. Nem mintha nem lett volna elég gondjuk: Quironeia a Tizennegyedik Zászlóháború csapásait nyögte, és kétséges volt, kiheveri-e ket valaha is. Ringó kalászok, mézesed sz és pezsegve erjed újbor helyett hollójárta csatamezkkel, nádtetk füstjével, dögvésszel és vérszaggal érkezett azsz. A délkeleti városállamokat az aszisz nagykirály toborzóbiztosai járták és katonaszökevényként bántak afegyverbíró, szabadon kószáló férfiakkal. Aki tehette, messze elkerülte a háborús lázban forrongó déli partvidéket… Morgena halhatatlan szolgájának homálykapuja azonban épp Yankar szívében, a város hírhedtzsoldoser djének árnyékában okádta vissza ket a hús valóságába.

A Kapu feketén ásító torka elnyelte a hangokat. Fagyosfehér köd volt, csillagtalan éjszaka és

gyomorban felsüvít, jeges iszonyat – ködébl tízezrektl nyüzsg látomásként bontakozott ki Yankar, az EzüstArcok Városa.Az utazók torkát marta a gyász, mellükön bánat ült. A mérföldezreket szívdobbanás alatt átível ugrás

szédületében fáradt közönnyel tekintettek körül – mire felocsúdtak, Ranagol álnok papját az ereklye-karddalegyütt nyelték el a kereskednegyed sikátorai.

A gyors számvetés nyomán kiderült, hogy a valóság legborúsabb elképzeléseiket is alulmúlja: maréknyirézpénzzel érkeztek Quironeia egyik legdrágább városába. Tudták, hogy nem maradhatnak, és azt is, mitkockáztatnak a távozással: Yankar falain kívül Sianis és Vairo egykettre az aszisz könnygyalogság„önkéntesei” közt találná magát.

Kirsten visszatérhetett volna Dsidonba, az Aschaon tzmesterei közé, de nehezen számolhatott volna elazzal, hogy temetetlenül hagyta a céh rangbéli varázslóját – a cserbenhagyásáról nem is szólva. A kisebbik rosszat választotta, együtt bujdosott a korgó gyomrú fiúkkal a kereskednegyed sikátoraiban, és velük együtt botlott a hadaró beszéd, szélesen gesztikuláló gnómba.



A lábnyi magas szerzetet – aki tüstént felismerte Sianisban erioni cimboráját – majd' felvetette a pénz.Jóvoltából még aznap fedél került a fejük fölé. A viszontszolgálat – egy batár végighajtása az ébredez városonkét nappal kés bb – azonban csak addig tnt ésszer nek, míg meg nem ismerték a részleteket.

Egy üres temetési batár a néptelen utcákon, hajnalok hajnalán: messzir l bzlött az egész.Kirsten élt a gyanúperrel, hogy a Szakért ismét lopni készül. A gnóm vakarcs – harmincfontnyi

színtiszta önbizalom – éppolyan rült volt, mint mindenki a fajtájából… vagy bárki azok közül, akik

szülhelyüket odahagyva egyedül vágnak a nagyvilágnak. Aggodalma csak fokozódott, mikor a Szakért egyerszényre való ezüstöt nyomott a kezébe azzal, hogy bérelje ki a legfürgébb dereglyét, amit a kiköt ben talál, ésvárjon rájuk a fedélzeten, az Öbölnegyed északi szegletében – a gnómot láthatóan hidegen hagyta, hogy hajnalravihart jósolnak Antoh papjai.

Közeledtét megérezték a csapszékek csúzos tengeri medvéi is, mégsem err l, st, nem is aZászlóháború eseményeir l szaporították a szót. Ezekben a napokban minden valamirevaló tengerjáró AntohKorbácsáról suttogott – bdületesebbnél bdületesebb ostobaságokat, ahogy vész idején szokás.

Pedig a tények magukért beszéltek. A Fohászok hava óta az aszisz és toroni flotta kéttucat hajójátnyelték el a Quiron-tenger hullámai – tízszer annyit, mint egy évvel korábban, a kereskedelmi útvonalakért dúlóküzdelem tet pontján.

A túlélk holmiféle szörnyeteget, egy száz (mások szerint ötszáz) láb hosszú bestiát emlegettek.Egyesek felzavart mélytengeri állatnak, óriásteknsnek vagy roppant tintahalnak, mások a Küls Vizek aquir korcsfajzatának vélték. A déli part hosszában számtalan leírás keringett róla és rémtetteir l. Némelyek tudni

vélték, hogy Toron boszorkánymesterei irányítják, pedig a legnagyobb veszteséget épp a császári hajóhadszenvedte el. A büszke karakkákat egymás után nyelte el a mélység; bordázatukat kiharapta, gerincüketmegroppantotta a tomboló leviatán.

A félelem nagy úr: a szóbeszédek nyomán rohamosan csökkent a hajóforgalom Toron és déli partvidék bérállamai között. A birodalom er inek javát az északi hadjárat kötötte le, a helyi hajósgazdák pedig saját jólmegfontolt érdekükben kerülték a kihajózást. Szárnyakon járt a vészhír: a szörnyeteg képében maga Antoh bünteti Quironeia népét. Antoh Korbácsaként emlegették a mélység óriását és a papok hiába prédikáltak azellenkez jér l – az ódon városok sokat látott lakói a vállukat vonogatták, és dús bajszuk alatt továbbfohászkodtak a Vizek Úrn jének irgalmáért.

Antoh Korbácsa kíméli a halászbárkákat. Csak nagyobb járm vekre csap le… mintha vetélytársat látnabennük, tdött a bérelt dereglye orrában álló Kirsten, és tovább fürkészte az elborult északi láthatárt.

Eget renget patacsattogásra és kiáltozásra rezzent fel. Feketére lakkozott, négylovas temetési batár robajlott át a kofák sátrai közt. Hajtója úgy pattogtatta az ostort, mintha a Végítélet Hóhérlovasai üldöznék –

útját összerogyó sátrak, felboruló asztalok és tejesköcsögök, szétguruló almák és a yankari kofák er teljestájszólásai kísérték.Kirsten szívott egyet az orrán, és eloldotta a vitorlást. Épp idejében: a nyaktör ívben forduló batár bal hátsókereke a kiköt bakkal együtt tört pozdorjává, az egész környéket beterítve szilánkjaival.

A batár mélyér l gyermeknyi árny szökkent el. Köpönyege szélvészként lobogott, amint átrepültnéhány esvizes hordó felett… azután tompán puffant kockaköveken.

A gnómot zömök, avarszín varkocsú alak követte. Vairo kezein átfordulva, egy macska lágyságával pattant fel, és megragadta az utcán keresztbe forduló kocsi rúdját. A lovak panaszos nyihogással, a megrokkantalkotmány gyászos nyikorgással tiltakozott akarata ellen. A bakról lebukfencez gyászhuszár – a széles vállú,éles vonású dzsenn származék – összeszorított szájjal porolgatta malomkeréknyi fekete kalapját. – Ki is mondta, hogy a halottaskocsi pompás álca lesz? – zihált az ilanori, míg kiszabadította a hámba szorultlovakat. – A temetési batárok azért errefelé sem száguldoznak így hajnaltájt… – A gnóm szédelegve tápászkodott fel, de

a tenger sós leheletétl hamar magához tért. Hátravetette csuklyáját. Piszkosfehér haja vadul lobogott az er södszélben, sötétkék szemei a dereglyét méregették. – Kicsi a tkesúlya. Hiába gyors, nagyobb hullámverésben menthetetlenül felborul. – Rolfr egy ugrással Kirstenmellett termett. – Sebaj lányom, legalább nem akad fenn a zátonyokon! – Miféle zátonyokon? – Három társa rosszat sejtve nézett össze. – Megszereztem a yankari fóliánst! A zátonysorokon túl adjuk át a megbízónak. Nem késhetünk el – hadarta agnóm. A többiek elsötétül tekintetét látva hozzátette: – Nem kell velem jönni. Maradhattok is, ha kedvetek tartja. – A batár körül gyülekez kofák sirámait el-elnyomta a rakparton végigdübörg jár r kiáltozása. A yankari zsoldoslégió! A nomád sámán és az erioni kalandor tétovaság nélkül ugrott a lélekveszt be.

A tengeristen rejt papjai és a csúzos tengeri medvék nem tévedtek: a mólók oltalmábólkimerészked dereglyét pillanatonként borulással fenyegették a háromszögvitorláját dagasztó szélrohamok. – Reffelj, Vairo! Kirsten, ne álld el a szelet! Sianis, beljebb azzal a búmmal! – rikoltozott a kormányrúdon

csüng gnóm. A dühtl sápadozó lány, a gyászruhás erioni és a lobogó varkocsú nomád – jobb híján – összeszorított szájjal engedelmeskedett. A vitorlás szinte repült a hullámok hátán.



– Alig ér vizet a kormánylapát! – toporzékolt a Szakért.Sianis ekkor vette fontolóra harmadszor, hogy a tengerbe hajítja. Nem mintha számított volna: mind

rig áztak, mire kiegyensúlyozták a dereglyét. Mire „szélbe álltak” nem maradt más, mint a kapaszkodás.A parti rség nem követte ket: aki olyan rült, hogy vihar idején Antoh szeszélyére bízza magát,

rászolgált a sorsra, amit a Vizek Úrn je tartogat neki.

5.

AYCHAS LUAN DANQUART már anyja méhében megbélyegezte a Káosz: férfinak született… ésnek is. Szülei – maguk is tisztavér famorok – Tharr kegyét látták a kétnem gyermekben és dajkája mellér lleválasztva a Szörnyisten papjaira bízták. Aychas férfi volt és n: kiismerhetetlen, torz és veszedelmes. Akárcsak istene, a rettegett Háromfej.

Mesterien gyilkolt szóval és méreggel egyaránt. Dacosan tört a csúcsra Tharr papi rendjének agyartörvény hierarchiájában – egészen a legutolsó, balvégzet orgyilkosságig. Rábizonyítani ugyan nemtudtak semmit, de a yankari megbízatás felért egy ítélettel. Az utóbbi háromezer év során az Udvar mindig így próbált szabadulni a terhessé, vagy épp túlontúl veszedelmessé vált bajkever ktl. Yankarból kevesen tértek vissza. Aychast messzire megelzte a híre – az Ezüst Arcok Városában a számzött Családok ugyancsak ódzkodtak a megtiszteltetéstl, hogy vendégül láthassák az alattomos, lobbanékony természet elendort .

Sorshúzás döntött végül a Noquaton, vagyis a Kilencedik Család pátriárkája mellett.Derhas dae Carrhasur megragadta a Vendégterem gazdagon aranyozott kilincsét. Egy utolsó pillantástvetett az ajtó melletti, egészalakos tükörbe, mieltt Tharr quessora elé járult volna. Úgy vizsgálta magát, mintakinek az élete múlik rajta – meglehet, igaza is volt. Rossz hír hozójaként nem sok jóra számíthatott.tisztelend Aychas ráadásul sajátos ízléssel bírt, és gyakorta jelezte kézzel foghatóan nemtetszését. Szemeketvájatott ki, ha a szolgák nem találták el a megfelel színárnyalatot, szakácsát tulajdon beleivel fojtotta meg, haelrontotta az ételt.

A félhomályos fogadóterembe lép Derhas fel sem mert nézni, míg gesztusaival kifejezte hódolatát. Nincs titkom el tted – letérdelt, kezeivel úgy tett, mintha ezüstmaszkját letépné arcáról és a gazdagon faragotttrón elé hajítaná. Életem a tiéd – kézélével torokmetszést utánzó mozdulatot tett és a földre hasalt. Semmi vagyok színed el tt – homlokát a vérfoltos, hússzín sznyegbe fúrta, reménykedve hogy a f pap elfogadja alázatát.

A teremben hideg volt. A féltucatnyi különféle áfium – a pátriárka méregdrága bódítószereket ismert fel – sem tudta elnyomni a Tharr-pap hatalmas testének fanyar kipárolgását. Derhas dae Carrhasur a f papnak csak

a kezét látta, feljebb nem merte emelni tekintetét. Aychas intett hogy beszéljen, de a kitaszított pátriárka aszavakat keresgélte még, mikor a kétnem f pap megszólalt. – Emeld fel arcodat!

A pátriárka engedelmeskedett, de szemeit továbbra is engedelmesen a földre szegezte. Életébe kerültvolna, ha a nagyúr arcába néz. Aychas Luan Danquart: a Császár vizsgálóbiztosaként érkezett. Ezüst szarvsapka, bíbor lepel és a quessorokat megillet jelvények: háromujjas gy és a teljhatalommal felruházó quessori pálca. – Az utolsó pillanatban eltnt a Kék Könyvtárba szánt fóliáns, amelyért jöttem? – a vizsgálóbiztos rekedteshangja olyan volt, mint a férfin maga: szeszélyesen ingadozó és nem kevéssé hisztérikus.

A Carrhasur ház feje – kortalan arcú férfi, akinek családja alig harminc esztendeje taszíttatott ki aBirodalomból – megrettenve bólintott. Szorongással töltötte el a gondolat, hogy a quessor kedve szerint olvas azelméjében. Aychas elnézte a félelem gyöngyöz cseppjét a másik homlokán. Hivatalosan valóban azért érkezett,hogy a császári Kék Könyvtárba kísérje a felbecsülhetetlen érték dawai fóliánst. Még ez a féreg is azt hiszi,holmi nyomorult futárrá süllyedtem, tdött a quessor, majd gondolatban vállat vont. Hadd higgye.

Még mindig jobb, mint az igazság: a Kígyópápa vizsgálóbiztosa a flotta hajószáznagyával vállvetve egy átkozotthalat hajkurász a déli partvidék mentén!Császári parancsra! Egy halat!Aychas némán vicsorított a tehetetlen dühtl, de mikor felpillantva észrevette a másik pupilláiban

feketén szköl iszonyatot, az ezüstös tincseket összetapasztó verejtéket, csaknem felnevetett.Szerette, ha félnek tle: a toroni családf rettegése pedig szinte volt.

– Megtaláljuk – legyintett nagyvonalún. Hajóstisztjéért küldetett és egy intéssel elbocsátotta a rémülettl kába pátriárkát.

6.

ÉSZAKKELET FELL házmagas hullámok támadták a könny hajót, a szél kárörvend süvöltéssel

korbácsolta maga eltt a haragvó, piszkosfehér tajtékot. A Sikolyok havában ritkán mutatkozott ennyire bsznek



Csatamágus. Istenek az égben Ez egy strateggior? Itt? A hajóstiszt írisze hatalmasra tágult.A csatamágusok szinte sosem hagyták el a Birodalmat – túl értékesek voltak, hogysem a határokon túl

kockáztassák elvesztésüket. Olyasmire pedig a Pentád három évezredes fennállása óta nem akadt példa, hogy aszámzöttek városában vessék be ket.

A hajószáznagy szája pengeélessé préseldött.

A császári udvar ezidáig csak büntetésbl taszított f rangút a Pentád kitaszítottjai közé – akkor viszontszázegy esztendt parancsolt a dictum. A famor kasztúak között a yankari számzetés a legnagyobb szégyenvolt, amit élre kiszabhattak.

A százegy esztends kitaszíttatás az idegen korcsnépek közé ékel, távoli szajhavárosba.Most pedig ezek, itt?A két toroni f rangot Yankarba parancsolva az Udvar a hírnevét kockáztatta. Toron óriási arcot

veszíthetett volna, ha kitudódik; egy megalázó beismeréssel ért volna fel a küldetés, mellyel a Császárság – háromezer év tagadás után – önnön részének vallja kitaszítottak városát. – N' iathi sanr, n'iathi dachass! – sziszegett mögötte a vizsgálóbiztos. Nem látsz, nem emlékezel! A hajóstisztengedelmesen bólintott, noha gyomrában hideg röggé ssödött a balsejtelem. Ez a kett aligha jár egyenesúton. Megbízatásuk pedig csak veszélyes lehet, ha Toron egy vérpapot és egy csatamágust parancsolt amegoldására.

Ráadásul a hajóstisztnek valami azt súgta, hogy maga sem maradhat ki belle. Nem is tévedett.

Noha az irdatlan termet csatamágus és a papok nem vesztegették szavakra az idt – maguk közöttrégen lemondtak már a hangok tékozlásáról – a kétnem f rang végül a hajóstiszthez fordult. – Flotta érkezik északkelet fell. Egyik hajójuk sérült, a Rabszolgazátonyoknál vetettek horgonyt: nem mernek így nekivágni a viharnak. Kifutunk eléjük, biztosítjuk az utat a kikötig. Egy órán belül vitorlát bontunk!

Odakinn villám tépte fel az istenek egét, a teremt káosz si, lebírhatatlan dühével. A kinti éjszakában,a fatáblákon doboló jégdiókból ítélve Quironeia felett éppen minden viharok öregapja tombolt. A hajószáznagyegy pillanatra behunyta szemét és némán bólintott. Egy órán belül vitorlát bontunk.

Az ember ritkán választhatja meg a halálát.A hivatásos harcosok végletekig gazdaságos mozdulataival meghajolt és kihátrált. Aychas éles

hüllvigyorát látta utoljára. A zömök hajótiszt csak a folyosón egyenesedett fel. Vadászat. A hajószáznagycsaknem megsajnálta leend zsákmányukat. A guttar ok rövidre szabják élete fonalát a halandónak, akire egyszer tisztelend Aychas Luan Danquar – egy ilyen csatamágussal és egy yankari vérpusztítóval az oldalán – vadászni kezd.

A halála pedig bizonyosan gyötrelmes lesz.

8.

A HIDEG VÍZ kijózanítóan hatott az ütközés sokkja után. A tajtékfehér kavargásból kisvártatva alakok váltak ki: sápadt, sovány, szakállas férfiak. A habokkal küszköd nomád megragadta a felé hajított kötelet, ámkis híján elengedte, mikor rádöbbent, hogy az idegenek a szürke fenevad hátán állnak – és t is a morgó bestiafelé húzzák. – Gyere! Barátok! – rikoltotta Rolfr torkaszakadtából. A fürge gnóm úszott, mint a hal és kisvártatva azacélszürke sziget tetején ugrándozott, hogy felmelegedjen.

A nomád pontosított: a fémes, halforma test egyfajta úszó háznak tnt. Félreismerjük, aggasztóan félreismerjük a hitvány városlakókat , gondolta Vairo megmarkolva az egyik tengerész felé nyújtott kezét. Szinte

meg sem lepdött, mikor azonnal hátracsavarták a karját és egy lucskos kendvel bekötötték a szemét.Egykedven trte, hogy valami kerek, szk lyukba taszigálják és nem szólt akkor sem, mikor sípcsontjaaz éles fémperemnek vágódott. Ezután fémlétrát tapintottak ujjai… és elemi er vel vágta mellbe a bz. Afémsziget mélyér l felszálló leveg nedves volt és fullasztó, a különféle szagok és kipárolgások miatt csaknemelviselhetetlen. A hetekig nem tisztálkodó, ruhát sem váltó emberek testszaga keveredett össze a hanyagul tárolt,rothadó élelmiszer szagával és valami átható, zsíros konyhabzzel. Vairo gyomra kétségbeesetten rángott, de anomád végül legyrte öklendezését. Azután levették a kendt.

Tágra nyílt szemmel nézett körül a vassziget mélyén. Félhomályos, fémfalakkal határolt alagútfélébentoporogtak. – Kahrei hidegfény-lámpások – ámuldozott a gnóm, majd fintorogva hozzátette: – Büdösebb van itt, mint egygörényodúban! – Ejha! Te aztán ugyancsak sokfelé megfordultál már, vakarcs! Megszokod majd – vont vállat az élen haladó,szakállas idegen, együtt himbálózva az úszó sziget mozgásával. Egy hirtelen zökkenést követen sereghajtóként

ácsorgó Sianis megcsúszott, és csattanva verte homlokát a falat alkotó acéllemezbe.



– Még szélcsendben is állandóan dülöngél – mentegetzött sovány, nyúzott arcú férfi. Láthatóan örült, hogyidegenekkel válthat szót. – Menet közben még rosszabb. A merül hajó a felszínen állandóan imbolyog, és forog, bukdácsol és emelkedik. Minden lépésnél fogódzkodni kell, nehogy elvágódjatok. Viharok idején pedig… – legyintett. – Merülhajó… – suttogta a gnóm áhítatosan. Kiszáradt szájjal ízlelgette az új szót. Vairo szeme riadtancikázott: szörny elérzet gyötörte. Az orrfacsaró testszagot már-már megszokta; nem úgy az alacsony, szk

folyosókat, talpa alatt remeg, fémesen csattanó padlót vagy a gyenge, hullazölden pislákoló lidércvilágítást. Akeskeny folyosó két oldaláról alacsony, félhomályos odúszer hálókamrák nyíltak. Vairo alacsony priccseketvett ki a sötétben: egyik-másikon fáradt szem, fiatal férfiak hevertek és kíváncsian bámultak vissza rájuk.Többségük riasztóan sápadt volt és olyan torzonborz szakállt viselt, amely tisztes aggastyánnak mutatta aharmincadik telüket tán még nem is látott idegeneket.

Ezeket a sz k lyukakat csakis valami kínzómester tervezhette, gondolta Vairo növekv döbbenettel.Kérdések özöne szorongatta a torkát, de lenyelte valamennyit, míg a folyosó végéhez nem érkeztek. – A Kapitány és a Mérnök várja már mindannyiukat… és a fóliánst – torpant meg váratlanul a szakállas vezetés egy benyílóra mutatott.

A többi helyiséggel ellentétben itt a bejárat eltt vastag posztófüggöny lengedezett, mely egyhangú,súrlódó hangot adva ide-oda csapódott a merülhajó szüntelen imbolygásától. A szk fülkében mindössze egy priccs, egy faliszekrény és egy rögzített, alacsony asztal szkölködött.

Ketten ültek az asztalnál, közöttük a kyr sakk, a morgeas silendum táblája. Elször a balfelli, széles

vállú, zavaros tekintet férfi nézett fel: hegekkel borított tar koponyáját jól-rosszul fed, mocskos kend jével,szül boglya-szakállával, még a többieknél is ápolatlanabbnak tnt. – Megvan a fóliáns? – reccsent rájuk a torzonborz behemót. Amikor rájuk villant a szeme, valamennyienhátráltak egy lépést: azokban a mélyen ül, sötét szemekben olyan elemi vadság acsargott, mely már a tébolytkísértette. A gnóm szaporán bólogatott, és a jobbfell ül, barátságosabb küllem férfi tekintetét kereste. Azfáradtan felállt, és kezet nyújtva bemutatkozott. – Elég, ha Mérnöknek szólítotok. Egykor kahrei tervez és hadimérnök voltam. Ma pedig ennek a khm, hajónak a Mérnöke. Legyetek üdvözölve a Korbács fedélzetén. – ritkuló hajú, szegletes állú férfi volt, becsületes arccalés rövid ujjú, kérges mesterember-tenyérrel. A zömök, izmos kahrei inkább tnt csatamezk veteránjának,semmint az Antoh Korbácsaként rettegett fémszörny urának. A másik három nem szólt, sokáig. Leveg utánkapkodva próbálták megemészteni a szavakat.

Hajó. Kahrei. Antoh Korbácsa. – Minél többet látok ebbl a khm, hajóból, annál inkább úgy tnik, hogy efféle úszó vasbarlang egyszer en nem

létezhet – csóválta fejét Sianis sápadtan, ajkát harapdálva. – Hát… nem is – tette hozzá a lángtetoválásos lány gondterhelten. Brén a kígyózó vörös lángrajzolatok feketének látszottak a zöldes kahrei lidércfénynél.

A Mérnök lassan egyikr l a másikra nézett, aztán megvonta a vállát. – Ugyanezt mondták Kahréban is. – Szavaiban leplezetlen keser ség csendült. – A vének mérhetetlenül büszkék gépszolgáikra, és füstokádó, kelepel vasmadaraira, de mikor bemutattam az els terveket a Tanács eltt,kinevettek. Kinevettek, fiam, pedig ez a pléhkoporsó itt sokkal egyszer bb Kahre századéves csodáinál. Egygépszolga, vagy a Kérdések Utcájában felállított, vasmagvú tekercsekkel táncoló szikravet ezerszer bonyolultabb, mint egy ilyen merülhajó! A Korbács nem több, mint néhány rézacél levegtartály és forró gz,meg vagy félszáz, jól elhelyezett rúna. A mérnökök városa mégsem hitte el, hogy legyen bármekkora is ez avashal, nem a méret számít! Keanorig zött a szégyen; sokan vannak, ott, magamfajta renegátok. A Pentád bányavárosában sem volt sokkal könnyebb dolgom. Szóba álltak ugyan velem és elláttak mindennel, de végülmégiscsak megtiltották!, hogy ott építsem meg a vashalat.

– Akkor hol? – vágott közbe a gnóm – A daerimi Kísértetöbölben. Daerim a Pentád legszabadabb városa, a Kísértetöbölbe pedig nem merészkedettutánam a babonás hajósnép. Több mint egy évtizede már, hogy az els lemezeket megrendeltük Keanor kovácsaitól. – Azt hitték, pajzsnak szánom a félezer, ovális pikkelyt, ami a Korbács testét borítja. Az emberek képtelenek felfogni, ha valami teljesen újjal találkoznak: megpróbálják inkább a már ismert fogalmakból kisütnia magyarázatot. – A Mérnök vállat vont – amikor a hajógerincet és döf orr tengelyét öntötték, sokan arrólsuttogtak, hogy a Daerimi' kormányzó fémoszlopot emeltet önnön dicsségére, mások irdatlan faltör kosról beszéltek. Az orruk eltt, darabonként szállítottuk a Korbácsot a Kísértetöbölbe. – Igazuk van Adron papjainak – bólogatott a Szakért – a halandók csak azt látják meg, amit meg akarnak látni.Amit nem értenek, arra egyszer en nincs szemük. – Éveken át építettük a hajót, amely egyáltalán nem hasonlított semmi olyasfélére, ahogyan Quironeia népe ahajókat elképzeli – vette vissza a szót a Mérnök, aki láthatóan örült, hogy a lenygözött jövevényekbenfigyelmes hallgatóságra lelt. – Ezért senkinek meg nem fordult a fejében, mi lesz, ha a Kísértetöblöt elzáró gát

megnyílik. Nem gondoltak bele, hogy amikor tenger visszafoglalja a kiszáradt öblöt, a döglött halként hever vasház megmozdul majd, és úszni kezd a vizek hátán.



– Ez a hajó… ehhm… hogyhogy úszik? – köszörülte a torkát a gnóm.A Mérnök felsóhajtott.

– No igen. Még a tulajdon legénységem sem hitte, hogy egy víznél nehezebb hajó nem fog baltaként süllyedni atenger mélyére. Pedig ha egy kahrei mérnök jól számol, a víz és a leveg törvényei engedelmeskednek – Szavaitsziszeg, sustorgó zaj szakította félbe és a hajótest szüntelen imbolygása mintha csökkent volna. – De mégis, mitl megy? – Rolfr szinte toporzékolt a kíváncsiságtól. A másik kett nem válaszolt.

Jelentségteljes pillantásokkal méregették a gnóm tarisznyáját. – Igen, elhoztam – kapott észbe a vakarcs és zsákját kibontva átnyújtotta a yankari Emléktárból lopott fóliánst. – Elementálok – bökte ki végül a heges fej behemót, és lapozgatni kezdett a dawai mágus könyvében. Egydarabig csak a lapok zizegése és a falakból áradó szüntelen sustorgás hallatszott. A mocskos férfi fel sem nézvefolytatta – Jó húsz éve kezddött, mikor néhány ilyen magatokfajta kalandor különös feljegyzésekkel bukkantfel. Kahréban árusították, ahol a legmagasabb árat remélték. Nem csalódtak: aranyak százaival gazdagodtak, desosem tudták meg, miféle értéket adtak ki a kezükbl. A feljegyzések között volt a Vadászháló Formula teljesleírása is: a lehet legveszedelmesebb praktika, amit Ryek és Dawa rültjei valaha is kitalálhattak. A Mérnök még Kahréban élt akkor, vette meg, a Tanács megbízásából.

A dörmög behemót elvigyorodott, megvillantva bagósárga, csorba fogsorát. – A formulával egy hálót szhetsz az er kbl, melyet aztán a Másik Világokba is kivethetsz. Akár valami halász.Amíg a háló kitart, egyre nagyobb ívben pásztázza a Köztes Tereket, míg valami elementál, káoszdög akármi bele nem akad, attól függen hova hajítottad éppen…

– Az effajta mesterkedést nemcsak az istenek törvénye tiltja: a dorani nagymesterek is elítélik – feszengettSianis.A torzonborz férfi tar koponyáján mintha megvonaglottak volna a hegek, ahogy hátravetette a fejét.

– Ahogy mondod, kalandozó. De talán elkerülte a figyelmedet, hogy odafenn a Zászlók újabb háborúja tombol: akezdetekbl ítélve a legalattomosabb és legvéresebb az utóbbi félezer évben. A Császárság tzveti egymás után borítják lángba és üszkbe a Hadurait veszít Unió országait. Tiadlan haldoklik és hacsak valami csoda nemtörténik, akkor a dwoonok végvárai sem állnak már soká. No és a Császárság uralja a tengert is. Észak védtelen:semmije nincs, amivel megállítsa ket. Hacsak nem a Quironeiát dúló rettegett szörnyeteg: Antoh Korbácsa. Eza hajó, kalandozó. – A heges koponyájú, torzonborz behemót véreres szemei résnyire sz kültek – Egy játszmában csalhatsz, vagy játszhatsz a regulák szerint, is fiam. De gyzni csak akkor fogsz, ha megérted annyiraa játékot, hogy átírhasd a szabályokat. – A gyzelem a legfontosabb – bólintott a gnóm. A Mérnök keser en csóválta a fejét. – Nem vakarcs, nem a legfontosabb. A gyzelem az egyetlen, ami fontos. Mi Kahréban mindig is az eredményre

helyeztük a hangsúlyt. Egyes kalandozó boszorkánymestereknek pedig még ennyi aggályuk sem volt – sandította behemótra, lassan összeérintve ujjait.A heges koponyájú óriás megvonta a vállát.

– Szólítsatok Kapitánynak! – mondta kurtán és ismét a lapokba mélyedt. – Még mindig nem értem, hogyan tudtad titokban felépíteni ezt az irdatlan hajót – csóválta fejét az erioni. – A Quiron Pentád harmadik városát, Keanort az eszelsök városaként is emlegetik. Mondják, itt gylik össze alakott világ álmodozóinak és habókosainak legalább fele. Nem szúrt szemet az én kilenc emberem sem, akikövetett, mikor el kellett hagynom Kahrét. Legtöbbjüket már rég kitaszította a Tanács. Megbuktak amestervizsgán, vagy épp… túl sikeresek voltak. – A Mérnök a száját biggyesztette. – Amikor az építésbefogtam, mindenki azt hitte, hogy valami vasházat építek a Kísértetöbölben. De ha egy kahrei jól számol és pontosan épít, a hideg fém engedelmeskedik. – A Mérnök legyintett. – Az elementálok nélkül mégiscsak egy halom döglött vas az egész – jegyezte meg a fóliánst lapozó behemót. Akahrei kényszeredetten bólintott.

– Elementálok? – ismételték egyszerre. – Egy kahrei, ha egyszer szert tesz valamire, azonnal használja is – biccentett a Mérnök. – A VadászhálóFormulával fogtuk be a hajó rabszolgáit. A merültartályokban az elemi Lég Síkjának fenevadjait börtönöztük.Ok mozgatják a levegt, hogy a hajó úgy mozogjon, ahogy kell. Ha felmerülünk, kifelé tolják a légtartályok rekeszfalait, és visszaengedik, ha ezt a parancsot kapják Az abbitfalú gzkamrában pedig egy tzelementál… – Hogyan irányítjátok ket? – vágott szavába a gnóm izgalomtól elfúló hangon. – Többnyire sehogy – sóhajtott a Mérnök gondterhelten – Nem jószántukból gyötr dnek a tartálybörtönökben.Persze vannak bizonyos… rúnák, amelyeknek engedelmeskednek. – Fájdalomrúnák – vágott közbe nyersen a Kapitány. Mondott még valamit, de nem értették a szavát, mert afalak sustorgása dübörgéssé er södött. Vairo homlokán kövér cseppekben ütött ki a rettegés verejtéke: úgyérezte, az alacsony szk falak a mellére telepednek és fojtogatják, torkán s, émelyít hullámokbannyomakodik lefelé a gyomorforgató bz és nem kap, nem kap levegt… – A Kapitány nem szívesen beszél a részletekr l – biccentett a kahrei.

– Ezért kellett hát a dawai értekezés az Elemi Lényekr l – jegyezte meg lassan Sianis.A Mérnök és a Kapitány összenézett.



– Gondjaink vannak velük – Ki akarok… menni innen! Mieltt megfulladok. – törte meg a csendet a nomád. Arca mészfehérre sápadt,kezét gyomorszájára szorította. A talpa alatt remeg acélpadló, a falakból áradó sziszegés-sustorgás, a halovány,hideg fény és a fáradt, bzös leveg kikezdte a tágas, szabad terekhez szokott ilanori önuralmát. – Nem lehet – vigyorgott a Kapitány. – Már vagy félszáz láb mélyen vagyunk a tenger színe alatt, és továbbmerülünk. Nem kell annyira mellre szívni…

A nomád összecsuklott.

9.

A HÁBORGÓ HULLÁMHEGYEKET csaknem érint felhkbl es és jég záporozott. A vihar egyembert lesodort a fedélzetr l. Az üvöltve tomboló szél és a csontig metsz hideg órái kikezdték a nyílt tengerenküszköd toroni legénység hangulatát. Szólni persze nem mertek; a fejükbe került volna.

Aychas Luan Danquar, Tharr vizsgálóbiztosa már amúgy is gyilkos kedvében volt… a szó szorosértelmében. Kettt már az árbocrúdon marcangolt a szél: megroppant nyakcsigolyával himbálództak, szilvakék ajkaik közt puffadó nyelvvel. A többiek lehajtott fejjel, osonva sunyítottak a süvölt fergetegben, mert tudták,napnyugta eltt harmadik áldozata is lesz a quessor dühének. Hiszen a kett szerencsétlen szám. Így gondolhattaa hajó lélekfürkésze is, aki az orrfedélzet kabinjában térdelt Aychas el tt. Halkan sztte a szót, épp csak annyi

er vel, hogy ne bszítse a nagyurat. Pedig legszívesebben leharapta volna a nyelvét is, mert amit mondaniakellett, aligha vált javára. – Arra távoztak, nagyuram. A Rabszolgazátonyok irányába, egyenesen a vihar szíve felé. Abba az iránybamentek uram, ahol a naftaszállító flotta vár ránk. Nagyon gyorsan haladtak.A vizsgálóbiztos nem felelt. Savós, sárgás szemei lassan a csatamágus felé mozdultak. – Elbírsz egy ilyen viharral?

Az irdatlan termet varázsló válaszul csak mordult egyet mély, zsigerekbl dübörg hangján. Nem voltínyére a tagolt beszéd, amin környezete nem is csodálkozott: a kétembernyi magas, mázsás lépt strateggior arcainkább emlékeztetett oroszlánpofára, semmint emberi ábrázatra. A csatamágus Yankarban született, jó harmincesztendeje, az oroszlán jegyében.

A Csillagnegyedben.A Csillagnegyed a város legzártabb része volt: azok a tisztavér famor családok lakták, melyeket

százegy esztendre taszított ki a Császár haragja. Mondják, az si városrészt a csillagjósok, a stelliriorok

számításai alapján emelték, hogy az egek harmóniáját tükrözze, az els alapk l az utolsó toronycsúcsig.Hízelgés és hódolat volt az építés minden szegletköve az egekben lakozó halhatatlanok felé – akik végülfelfigyeltek a csillagképek harmóniáját utánzó utcákra, a napkorong kerekségét mímel terekre, a k be vésett égirendre.

Döntöttek akkor a halhatatlanok – a maguk módján persze.A Csillagnegyed famor családf i között attól fogva kiváltságosszámba ment a férfi, akinek ágyékából

ép, egészséges gyermek fogant. A számzött Családok pedig évszázadokon át rejtették a szégyellt titkot: avérivó, hártyásszárnyú, szörnyarcú gyermekeket, melyek nemesi ágyékból sarjadtak, a Csillagnegyedelfüggönyözött hálószobáiban. Sosem tudódott ki, Yankar csillagjósai tévedtek-e az égi rendet mímel városrészépítésekor, vagy magasságok harmóniája valóban nem több undort fiadzó káosznál.

Az oroszlánarcú csatamágus is Yankarban fogant. Családja azon kevesek közé tartozott, melymegfogyva, megcsonkulva bár, de átvészelte a százegy éves számzetést és visszatérhetett Császári Udvar aranyló egei alá. A torzszülött ekkor tizenegy esztends volt csupán – de aurája már akkor, láthatatlanul is

szikrázott a megzabolázatlan er ktl. A shuluri csatamágus-rendek valósággal vetélkedtek a hatalmas termetgyermekért, aki forrás és fókusz volt egy személyben. Sistergett körötte a szellemvilág és rángtak a valóságotláthatatlanul átszöv er vonalak, amerre járt: varázslónak teremtették az istenek is.

Noha a közel hárommázsás, óriási test, a szögletes izomzat és a busa, feketén sörényes fej vadállatielmét sugallt a bestiapofa mélyen ül, hidegkék szemei zavarbaejt; metsz pillantással fürkészték és ítélték mega környez' világot. A torzszülött nemcsak egyfajta idegen, állatias intelligenciával bírt: ravasz és hidegfejstratéga is volt a maga módján.

Strateggior lett: egy a Birodalom féltett csatamágusai közül. – Legyen – bólintott végül Tharr quessora, és szeme sarkából a csatamágus felé lesett. – Ha tolvajok egyenesen behajóztak a viharba, utánuk megyünk. Meglovagoljuk a szelek dühét, és lesújtunk rájuk a förgeteg szívében.Utána csatlakozunk a flottához. – Gyorsabban kell mennünk. Képes vagy rá? – fordult a csatamágus felé.

A strateggior nem válaszolt: két hosszú lépéssel az ajtónál termett, majd a küszöböt átlépve megállt a

fedélzeten. A szél dühödten kapott fekete sörényébe, haragosan cibálta a felemelt karokon visszacsusszanó



incognót. A lobogó köpeny strateggior szétvetette fatörzsnyi lábait, horgas karmai a fedélzet deszkáiba martak.Magasba emelte karjait és három szót bömbölt csupán oroszlánéhoz hasonlatos hangján: – Híarr! Thadoh! Núhedar!

És megfakultak az egek a hajóorr fell: fehéren kezdtek örvényleni, akár egy alagút ásító torka. Aviharfelhk engedelmesen szétváltak az orrban és ólomszürkén vágtattak tova a fedélzet két oldalán – és tatmögött visszafordulva, ordítva rohantak a pattanásig feszül vitorláknak.

Az árbocok recsegve jajdultak fel, ahogy a vásznakkal birokra kel szelek valósággal szárnyukra kapták az ólomszín fergetegen felülkereked, hatalmas galeasszt, amelynek óriási, sötét tömbje úgy hasított aszürketajtékos vízhegyekbe, akár a pusztításra éhes Végzet.

10.

Vairo menekült. Torkában szárazon lüktet szívvel szökött fel a Hús Valóságából, a test fullasztó börtönébl – bárhova, csak el innen, el ebbl a sötét, levegtlen, süllyed vasbarlangból! A kihunyó eszmélettelazonban nem veszítette önmagát, hiszen sámán volt már: a pusztai kutya sámánja. Az er szellem pedigmegérezte érkezését.

Nem szilárdult még másik valósággá a fehéren gomolyló szellemvilág, mikor Vairo már hallotta aquadól hívását. Elnyújtott vadászkiáltás szállt a szellembirodalom távolában: a quadól, a puszták karcsú

vadkutyája hívta sámántestvérét. Vairo pedig válaszolt, magas, torokból felszakadó vonítással. Négy lábonszökellt a hang felé és……visszarándult, mintha láthatatlan pányva hurkolta volna csapdába.Mi ez?A szellemvilág gomolyló köde azonban még mindig nem tisztult fel.

– Ne reménykedj. Nem jutunk ki innen. Sohasem. Vairo összerezzent.Lángfény alak ragyogott jobbfell. Az ifjúsámán megperdült… és a következ pillanatban szíve

akkorát ütött, hogy kis híján megtántorodott.Egy lány térdelt eltte, alig pár lépésnyire. Nem alázkodón, nem is oly' szentes- mereven mint Shadon

templomjáró népe, csak úgy, természetesen, ahogy a tiadlaniak. Tartása nem a szobrok kimereved nyugalmavolt: az egymásnak fekv lábfejek, a visszasimuló combok, a homorú csíp, és a hát meg a karcsú nyak ívekígyóvonalú elevenséget sugallt. A lágyan leeresztett karok fonata között domborlón egymásra rímel keblek vonala csendes, megadó természetességet sugárzott, akár a mezk virágai. Arca oltalmas, páros tenyeret hívó

tökéletesen metszett szív-sziromarc. Dús, olvadtarany hajával a szellemvilág testtelen szelei játszottak, hátamögött hatalmasra tárt szárnyak – akár egy sólyom lángoló szárnyai. Angyal? – A rúnák miatt – folytatta a lány. A halántékvonalig futó, félighunyt szemek csillagzó íve lángoló tekintetetsejtetett és Vairoban serej, leküzdhetetlen vágy támadt, hogy végre megpillantsa a szeme színét. A nomád,mint a legtöbb ember, megszokta, hogy a halálos veszély valami szemre is visszataszító dologhoz kapcsolódik.Képtelen lett volna rosszindulatot feltételezni err l a karcsú, fiatal nl, akinek egész lényébl sütött a forróság,még a szellemvilágban is. A hosszú pillák árnyékot vettetek a fémesen ragyogó, finom metszés arcra.

Csak a szemét láthatnám, ó Szellemurak, a szemét! – Ki vagy te? – küszködte fel a szavakat rekedten. A lány felnézett. – Hamarosan megtudod. Túlságosan is hamar. – Szeme forróarany lángolás, árnyalata akár a tzhányók falánhömpölyg lávatengeré. A nomád hihetetlen színekkel találkozott azokban a szemekben, és torkába szinte belemarkolt a vágy. Soha nem tapasztalt, mélybl fakadó, lebírhatatlan sóvárgás volt, olyan gyötr , hogy Vairoegész testében beleremegett. Ellana papni tudják, hogy a szerelem csak ritkán hosszas együttlét vagy kitartó

udvarlás gyümölcse: szellemi-lelki rokonság gyermeke inkább, s ha egyetlen pillanat nem hozza létre ezt azösszetartozást, hosszú évek alatt sem születik meg, sohasem. De ha megszületik, egyfajta szent rület szökkenszárba a szívekben: vakon szomjas, lélekuraló lángolás, amit nem lehet megfejteni; tisztelni lehet csak rejtetttitkait. – Most menj! A tieid aggódnak az életedért – mondta a lány, hangja akár a kandallók parazsának sívó dala. – Visszajövök – dadogta az ilanori. A tztündér elmosolyodott. – Tudom.

11.

AZ ILANORI fertályóra múltán sem eszmélt fel. A gnóm hasztalan próbálta magához téríteni: azifjúsámán reszketve, forrón verejtékezve feküdt, légzése kihagyott, akár a haldoklóé.

– Elmenekült – nézett fel elkeseredetten a kicsi ember, homlokán függlegesbe gydtek a ráncok. – Aszelleme most a sámánvilágokban jár.



– Figyelünk, Kapitány. Tartjuk az irányt – jelentette suttogva, amint belépett a behemót.A sustorgás er södött: a hajó gyorsult és a Kapitány fejbl sorolta az irányváltoztatáshoz szükséges

adatokat. Irány, távolság, célsebesség. Egy vékonydongájú, döbbenetesen fiatalnak látszó keanori engedelmesenkövette az utasításokat: elfordított egy-egy tenyérnyi tárcsát, húzott egyet-egyet a falakból meredezacélkarokon. A háborgó tengeren csak merész manverekkel és a merülési mélység állandó változtatásávaltudták tartani az irányt. A torzonborz óriás hirtelen megperdült a sarkán.

– Ti mit kerestek itt? – reccsent rájuk, hatalmas teste fölébük görnyedt az alacsony folyosón. – Tzelementálok – mondta Kirsten kurtán. – Az Aschaon beavatottja vagyok. Látni akarom azt a tzlényt!Talán segíthetek.

A Kapitány mogorván végigmérte a lányt, azután teleszívta tüdejét és akkorát bdült, hogymindannyian összerezzentek a szk teremben. – Lángmester! – dübörgött hangja a fémfalak között. Hajlott hátú, vaksi vénember csoszogott el az egyik oldalfülkébl. Homlokán, alkarjain tetoválások: Kirsten azonnal felismerte a feketén sávozott, keselyszer arcotis. Dadogva hullt térdre: – Mester… – Felállhatsz – felelte az Aschaon tzmestere, akit a déli parton legnagyobbként tiszteltek a legnagyobbak között.A lány hunyt szemmel, hitetlenkedve rázta a fejét. Sinoquas, a céh rangbéli varázslója ezen a kárhozatosvashajón? volna a másik valthagorei? Kirsten gyomrában szorongó balsejtelem kélt: valami azt súgta neki,hogy még ennél is kellemetlenebb meglepetések várnak rá.

– Megnézhetik a tzkamrát – mordult a Kapitány és türelmetlenül intett, hogy tnjenek már el. A Lángmester ujjnyi hosszú acélkulcsot akasztott le az övér l. Vajon mi lehet egy hajón, amit még itt is zárni, rejteni kell? – töprengett a lány. – Akármit láttok is, ne feledkezzetek meg arról, hogy a gyzelemhez vezet ösvény könyörtelenséggel vankikövezve, és nem állhatunk meg soha, félúton – mondta az élen csoszogó öreg, végigvezetve Kirstent és agnómot az alacsony fedélközi szálláson.

Különös, idegen világba tévedtek. Orrfacsaró testszag, alacsony, szk folyosók, talpuk alatt szüntelenülremeg, fémesen csattanó padló, és mindenütt a gyenge, kahrei lidérc világítás. Jónéhány függágy kenyerekkel, burgonyás zsákokkal volt megrakva és az imbolygó terhek miatt sok helyütt csak derékig meghajolva lehetettközlekedni az amúgy is alacsony járatokban. A lány gyors fejszámolást végzett: egy ágyon itt ketten osztoznak,mint az aszisz flottánál: egyikük rendszeresen rségben van. Az élen haladó lány egyedül a torony alatt, amerülhajó központjának számító vezérlteremben tudott rendesen felegyenesedni. A sarkokban itt is zsákok,ivóvizes hordók és terjedelmes ládák. Hadizsákmány?

Ezután egy olyan keskeny folyosón görnyedtek, ahol oldalazva is csak alig fértek el. Kétoldalt morgottés dübörgött a hajó, mintha tízezer vihar dühe tombolt volna a rézacél falakon túl. Az orkánsüvöltés ésmennydörgés kakofóniájába olykor sziszeg ordítások, jajongó sivítás vegyült, mintha odaát poklok démonainyúznák egymást elevenen. – Rabok a Leveg síkjáról! – üvöltött a vénember a lány fülébe, közvetlen közelr l. – Hogyhogy nem szöknek meg? – próbálta túlkiabálni Kirsten a tartályok süvölt rabjait.

A tzmester csak akkor felelt, mikor maguk mögött hagyták a légkamrákat. A keskeny folyosónkétujjnyi vastag, kerek ajtó zárta el. Nem is hallották csattanását, mégis, mikor bezárult mögöttük, hirtelenfullasztóvá nehezedett a csend. – Hogyhogy nem szöknek meg? – ismételte meg Kirsten makacsul. A füle még mindig csengett. – Nincs hova – vont vállat a vén tzmester. Lélekcsapda rúnája köti ket a hajóhoz. Nincs menekvés számukrasem ebben a világban, sem trigramon át, a Leveg birodalom felé. – Miféle trigram? – a Szakért akkorát ugrott a meglepetéstl, hogy kis híján hanyatt esett.

– A trigram egy rúnákból formált alakzat, melyen át állandó rés nyitható a távoli világokra. Falakra vésték valaha, a rúnacsapdák részeként. A háromszög lyuk nem nagyobb egy fél gyerektenyérnél, de ha sérül a forma,egy hatalmas robbanással omlik össze az egész, felszabadítva a felrajzoláskor megkötött elem hatalmát. Gyilkoscsapdákat találtak ki az si Kyriában, nekem elhiheted.

Csonthamvasztó lángrobbanások, eleven húst leszaggató viharszárnyak, vagy acélt is átüt, ujjnyivízsugár, egyre megy. Amikor a két világot összeköt lyuk sérül, akkor egy szemvillanásnyi idre helyetcserélnek az idegen világok egymásnak feszül energiái. Persze kevesen élik túl a látványt. A Kapitány azonbanmásra használja a trigramot: a szülvilágukkal tartott állandó kapcsolat híján az elementálok hamar elpusztulnának. A légtartályokban kett, a tzkamrában egy rúnaháromszög van. – Összesen három lyuk az elemi birodalmakra – borzongott a gnóm. – Akár egy csordultig telt naftáshordó,olyan ez a hajó, és ti fáklyával hadonásztok rajta. rültek! – Azt mondod, hogy azok ott a tartályokban… lélekkel bíró lények? – Kirsten szeme óriásira tágult adöbbenettl.



– Máskülönben nem tarthatnánk ket fogva a Lélek-csapda rúnáival – bólogatott az öreg az utolsó ajtó zárjávalveszdve. Abbitötvözet volt; ára felért egy király váltságdíjával. A hajótatban, az abbitfalak mögött pedig ottlobogott a merülhajó lelke, a haragvó, eleven lánglény. – A tzelementál hevíti a hajót mozgató gzt, de adja a kormánylapátok és a légtartályok erejét is – suttogta avén mester. A sötét falhoz lépett és félretolt egy kerek fémlapot. A fémlap hegyikristály ablakot fedett, jókéttenyérnyit.

Ekkora kristályt az anyatermészet nem, csak Doran alkimistái tudtak megalkotni – futott át a kószagondolat a Szakért agyán.Sárga-fehér fénycsóva vágott a merülhajó félhomályába: a Tz Elemi síkjának vakító ragyogása. A T zbirodalom!A hátrahköl lány egy pillanatra elképzelte, amint a mélyben tomboló tzharag eléget mindent, fénye

átizzik a szemhéján és felperzseli mögötte a sötét mélyben kuporgó agyat. Ó istenek! Abban a lobogásban nemlétezett az álom, a hvös megnyugvás, csak a mindent eléget, eleven-folyékony tz. Az önmagát értelmez pusztítás mohósága. A forrón verejtékez abbitfalak mögött olyan r t-fehér pokol fortyogott, amely hakiszabadulna, nem lenne már más, csak egy izzó villanás, hiszen az elszenesedett test már nem érzi a kínt, csak az utolsó, kósza gondolat libben egyet még a leveg ben, azután… üvölt gzoszlop volna, ha kiszabadul, semmimás, ahogy a tzlényre zuhannak a víz tonnái…

Ó, nem!Az elréved lány éles kiáltással kapta félre a fejét, ám az utolsó pillanatban, a fájón fehér tündöklésben

még megpillantott egy aranyló izzású, karcsú, alakot. Vagy az egész képzeldés volt csupán? – Itt van. – mondta a vén tzmester áhítatosan. Sötét szemében apró, piros tzbogarak járták táncukat. – Erezminket, tudom. Néha álmodok is vele. Álmomban kissé hasonlít rád, leányom. Karcsú, fiatal n, szárnya vaneleven lángból, mint az angyaloknak. Szeme akár az olvadt arany. Retteg, mióta kiragadtuk az otthonából. A börtönét összetartó fagyrúnák megsebzik és sikoltva vonaglik, mikor reázúdul a tengervíz… – A vénember félrenézett, suttogó hangja elcsuklott. – Szörnyetegek vagyunk, gyermekem. Egy angyalt gyötrünk.

Kirsten nem felelt. Fájdalmasan összepréselt szemhéja mögött még mindig egy ezerszín , napfényszempár meredt rá – szeme akár az olvadt arany – fülében egy végtelenül távoli, kínlódó zokogás visszhangjarezgett. Zihálva emelte tekintetét a lángtetoválásos mesterre és> mikor észrevette Sinoquas füstmarta arcán aleperg; könnycseppet, semmit nem kérdezett.

12.

TE LÉPSZ – törte meg a srül csendet a Mérnök. Sianis nem szólt, csak rosszalló pillantást vetett a bejárat függönyénél leskel tengerészre. Sianis és a kahrei között a kyrek si sakkjátéka, a morgeas silendumfeküdt. Északfölde tudós f i szinte kivétel nélkül ismerték és játszották – egyesek váltig állították, hogymegfelel rituálék elvégzése után a kyr sakk bábjaival nem csak fürkészhet, de formálható is a jöv. Mások odáig mentek, hogy a vörös s fekete bábok összecsapásában Észak Hadurait, a Vörös és Fekete Lobogók rizitlátták. Sianis ezt ostobaságnak tartotta ugyan, de már fiatal fejjel megtanulta félni mások ostobaságait. AKorbács fedélzetén persze maga a sakktábla is olyan volt, mint a gyakorlatias mérnökök: a lyukacsos táblábadugott, végletesen egyszer figurák szilárdan álltak pálcikatalpukon, a legvadabb himbálódzás idején is.Sianis végül nem bírta tovább és megszólította a sápadt, elgyötört arcú kíváncsiskodót – Mi a neved? – Nevem? – A keanori ifjú szomorún csóválta a fejét. – Nincs itt nevem. A Második Fürkész vagyok. AKapitány és a Mérnök ragaszkodik a kahrei hagyományhoz, ezért a hajón nincsenek nevek, csak beosztások.

Kapitány, Navigátor, Fürkész, Fedélzetmester, Tartálymester… kahrei módszerek! Egy átkozott cs ben, egyúszó vaskoporsóban bujkálunk a víz színe alatt. Ha ez a jövend hadviselése, én nem kérek belle! – A fiú kezeökölbe szorult, és visszaengedte a függönyt. – Panaszkodni jött ide? Nehezen viselem ezt a járkálást és leskeldést. – morogta Sianis. – Ne hibáztasd ket – dünnyögte a Mérnök. – Újak vagytok a hajón, ahol a legénység már unalomig ismeri amásik élményeit és vicceit. Ha tizenegy embert egy keskeny acélcs be zsúfolsz, néhány hónap után nem sok titok marad. – Azóta egyszer sem szálltatok partra? – Csak éjszaka. És csak lakatlan helyeken. Ha a Korbács titka kitudódik, végünk. A Császár egész flottája ránk vadászna. – Miért? – Mert nincs helyünk a világon – mondta a Mérnök, hangjában szomorú ünnepélyességgel. – A varázstudók ésaz istenek uralkodnak odafenn fiam, akik nem riadnak vissza semmitl, hogy megakadályozzák, egy újfajta

hatalom, a számító elmét szolgáló holmik felbukkanását. Nem akarnak osztozkodni. – Ezért zárkózik el Kahre a külvilágtól? – kérdezte hirtelen Sianis.



A kahrei elismer n mérte végig. – Gyorsan vág az eszed. A halandók az isteni hatalom bvöletében élnek, mely változatlan, és kikezdhetetlen,akár Kyria ezredéves szobrai. De mit gondolsz fiam, az istenek, akik csírájában fojtják el bármely vetélytársuk felbukkanását, mekkora dühvel sújtanának le egy olyan új hatalomra, amely teljesen közömbös a létezésük iránt?Az efféle, halott holmikat uraló tudás halálos veszedelemmé válik, mihelyst magad mögött hagyod Kahre óriásfalait. A Kahrei Acélpaktum nem azért köttetett, hogy megóvja a világot a Tartálymesterek lélektelen

vasszolgáitól és furfangos szerkezeteitl. Éppen ellenkezleg: a Tanács maga fogalmazta meg a Paktumot, sajátvédelmére, hogy el ne söpörje a várost az istenek haragja. – Új hatalom? – csóválta a fejét elképedten az erioni. – A holt anyagból? Aki ma hatalomra vágyik, azt alighaKahréban keresi. Hiszen a rendek és az iskolák ezerszer nagyobb lehetséget nyújtanak. – Ezt csak te gondolod így. Mi jut eszedbe a feketeporról? – Feketepor? A robbanó keverék, amibl egyre kevesebb van, és századévek óta drágább az aranynál? Délensárkánypornak is nevezik, mert az si bestiák csontját is belekeverik az rleménybe. – Ezt híresztelik – biccentett a Mérnök. – Hazugság. A formulát magát nem ismerem, de hogy nincs köze asárkányokhoz, arra mérget vehetsz. Úgy mondják, teljesen közönséges anyagokból készül. De az effajta tudásveszélyes, nagyon. Itt van mindjárt Riffien ostroma a wagandák hódításainak korából – Sianis értetlen arcát látvaelvigyorodott – amir l persze jó okkal hallgatnak a historikusok. Alig százan védték azt a riffieni várat,háromezer waganda harcos ellenében. De a száz véd között akadt féltucat varázsló, állítólag a dorani iskolalegjobbjai közül. Bátrak voltak, vagy csak elkeseredettek, ki tudja már? A legenda szerint a Riffieni Hat kiállt a

várfokra és földrengésekkel, viharral meg lángfolyamokkal tizedelte meg az ostromló waganda sereget. És awagandák, akik pusztító hurrikánként söpörtek végig a déli part városain, tehetetlenül torpantak meg Riffienfalai alatt. Nyilak nem árthattak a Doranban tanult mágiaforgatók láthatatlan pajzsainak, a fegyveresek pedigmeg sem közelíthették ket. Már-már feladták a kilátástalan ostromot, mígnem Riffien falai alatt, ahuszonegyedik napon felbukkant négy szófukar idegen. Gyzelmet kínáltak a kilátástalan ostromba belefáradó barbároknak, de ugyancsak megkérték az árát. A várat ostromló farkasirhás wagandák kétkedve figyelték afényl, pikkelyes vassapkákat visel idegeneket, akik alkarhosszú vascsöveket állítottak fel a magas falak tövében. A támadók zsoldosvezére is gúnyosan nevetett, hiszen az állványzatok és a csövek megszólalásighasonlítottak a lencseüveg távollátókhoz. – Csillagfürkész éjjelnézkkel akartok várat vívni? – végül azonban, mivel a rangja forgott kockán, kifizette azidegenek arcátlanul magas tarifáját.

De azok a csövek nem az égboltot fürkészték. Amikor a Riffieni Hatok lobogó köpeny mágusaifelbukkantak a falakon, odalent egyszerre ordítottak fel a gonosz szerkezetek. Kétöles, lángoló poklot bömböltek

a várfalon kántáló varázslókra… és azok meg is haltak tle, ahogy kell. Felbucskáztak, akár a megnyilazottvadkacsák és lobogó köpennyel, feltépett zsigerekkel csattantak lent, a falak tövében. Egyetlenegy menekültcsak meg, akit elhibázott a forró torkokból felharákolt vasdió. A vár azonnal megadta magát, de a wagandák egyetlen napig sem örülhettek az ölükbe hullott gyzelemnek. Estére ugyanis egy osztagra való ordani magitor érkezett valami ármányos térkapun át. A messzi varázslóváros, amely tétlenül nézte a várfalon élethalálharcotvívó és elbukó maroknyi beavatottját, most a legveszedelmesebbjeit küldte a négy idegen ellen. – Úgy tudtam, dögvész végzett a Riffient ostromló sereggel – csóválta a fejét Sianis. – …mert nem feledkeztek meg a szemtanúkról sem. – folytatta a Mérnök zavartalanul. – Mára alig maroknyianismerik a riffieni ostrom igaz históriáját. De k sem nem beszélnek róla, mert élni akarnak. – Azt hittem, a titkos tudás csak valami si dolog lehet – hitetlenkedett Sianis. – A papot az istenébe vetett szenvedélyes hit, a kiváltságos varázstudót a tehetség emeli a hangyanép ezrei fölé.De egy afféle otromba, riffieni vascsövet bármely bugris felmarkolhat fiam… és ha ez megtörténik egyszer,akkor alapjaiban rendül meg a világ. Gondolkodj világosan, kalandozó! Ez a hajó, legyen a neve bármily

alázatos tisztelgés a Tengerek Asszonya felé, nem más mint… – Úszó istenkísértés – bólintott a fiú.

13.

ROLFR NEM TÉRT VISSZA. A matrózszállás fell szüreml hangokból ítélve a legénységgel barátkozott. Még valami lelkesít dallal megpróbálkozott, mire kis híján kitört a lázadás. – Ettl a nyekergéstl még egy kutya is megveszne! – tajtékzott a potrohos Tartálymester. Mázsás léptek dübögtek a távoli folyosón, fém csendült fémen, majd bosszús káromkodás harsant. A dalt mintha elvágták volna. Azután szapora, futó léptek kopogása és kuncogás gurgulázott a sustorgó csendben. – Elhibázta – fülelt a Mérnök. Ólomlábakon vánszorgott az id. – Megsznik itt az ember egyénisége – sóhajtotta a kahrei, miközben újrarendezte a bábokat a kyr sakk tábláján.

– Nincs más mozgás, csak a mélységmér folyadékszála, a látócs ben táncoló hullámok egyhangúsága, meg azkamra szüntelen moraja. Ebben a zárt merülhajóban olyan kiszolgáltatottak vagyunk, minta egy ablaktalan,



sötét odúba lennénk börtönözve. Csak az ebédid hoz változatosságot a portyázás lélektelen unalmába. De hát eza vadászattal jár. – Vadászat? – kapta fel a fejét a fiú.

A Mérnök nem felelt, csak kiemelt egy ttalpú bábot és odébb tette a morgeas silendum lyukacsostábláján. Azután ismét rájuk borult a nyikorgó csend meg a verejték- és vizes fémszagú félhomály. Sianis rosszemlékeket rzött a kyr sakkról, de jelen helyzetében nem tudott jobb menekülést a kínzó gondolatok ell. A

fekete és vörös báboknak sokan varázser t tulajdonítottak, és a fiú nagyon remélte, hogy tévednek. Északotimmár tizennegyedszerre dúlta a Vörös és a Fekete Hadurak háborúja. Sianis mindig vörössel, az Uniót jelképez színekkel játszott, meghagyva a Mérnöknek a Feketét, Toron és sötét csatlósai seregét. Veszített persze, mert nem tudott odafigyelni.

Jöv t jelképez sakkjátszma. Még csak az kéne! A fiú már maga sem tudta, hányadik játszmát veszíti el,mikor a hajótest ismét morajlani, sustorogni kezdett. Az erioni kérdn nézett fel, de a Mérnök csak talányosanmosolygott és szemével a függönyajtó felé intett. – Feljössz a fedélzetre? – A küszöbön az a szakállas, fiatal matróz állt, akiben Sianis a Második Fürkészreismert.

A Mérnök bólintott. – Menj csak fiam. – Gyere! – sürgette a Fürkész – Megszomjazik az ember a levegre és a fényre, ha hetekig nem látja a Napot.Amikor majd bzleni kezdesz – nézett végig nyirkos rongyain undorodva –, sokért nem adnál egy korty tiszta

levegt. Mi pedig ruhát sem váltottunk, hetek óta már. Azóta mindenféle brbetegség ütötte fel a fejét.Mosdóvizünk fogytán, ezért égetett szesszel kevert dzsad rózsavízzel pótoljuk. Képzelheted. Egy-egy nagyobbmosdás után úgy szaglik a hajó, mint egy kocsmabordély. A bz csak fullaszt, de a hideg alattomosabb: áthatol aviaszosvászon köpenyeken és gyapjúruhákon. Könnyen meghlünk ebben a szk, nedves vascs ben.

A fiatal Fürkész hátra sem nézve dohogott. – Olyanok leszünk itt mint az átkozott kahrei fémszolgák! Nincs is saját életünk, csak a szolgálat órái, meg azevés és a kurta, nyugtalan szendergés, alvás helyett! Csak akkor vagyunk szabadok, míg néha felmerülünk levegt cserélni és friss levegn kiöblítjük szánkból a hajó fémbzét… – Szavait lábdobogás nyomta el.Csattogó léptektl visszhangzott a vaspadló, majd edények csörömpöltek. A konyhaszag még töményebb lett. – Mi ez? – Ebéd – biccentett a Második Fürkész. A toronykúpba érve felágaskodott, hogy meglazítsa a kerek, mennyezeticsapóajtó zárókerekeit.

Sianis utálkozva megrázta a fejét. Gyomra már órák óta, üresen rángott, de úgy érezte, egy falatot sem

tudna lenyelni a bzl, rülten imbolygó vasodúban. – A hosszabb merülések után fejfájással küszködünk a megromló leveg ben. Amikor pedig a Felcser takarítástrendel el, az egész hajó napokig bzlik a kéksavgombától, amit a súroláshoz használunk. Jobb id ben persze,amikor felszínen úszunk, mindenki a küls fedélzeten gyeleg, hogy gondolataival kicsit magára maradhasson azálnokul békés tengerrel, a hullámokkal. Ha szép az id, odafent csak az acélfedélzeten átcsapó hullámok morajátés a kósza szél gyászdalait hallod a látótorony körül…. – fiatal kahrei elfordította az utolsó vaskorongot is ésfelcsapta a kerek fémfedt. Fagyos, sónedves szél tört be a merülhajóba – Sianis azonban úgy érezte, sosemszívott még édesebb levegt. – Gyerünk! – kiáltott fel az erioni, aki hirtelen úgy érezte, megfullad, ha még egy pillanatot kell töltenie ebben afélhomályos, nyirkos vaskoporsóban.

A jeges szél hullámhegyeket korbácsolt odafent, a barátságtalan tengeren. A mélyen lecsüng, sfelhfüggöny ólomszürkére festette a vizet. A közelben rejt Rabszolgazátonyok fell tajtékzó bukóár labdaként dobálta az eresztékeiben recseg merülhajót. Mindketten a torony korlátjához szíjazták magukat,

nehogy a fedélzeten átcsapó hullámok a mélybe sodorják ket. Az es függönyén túl egy-egy pillanatra feltntek a Rabszolgazátonyok lakatlan szigeteinek f részél partjai.Hullám csapott át a fedélzeti tornyon: egyenesen a felegyenesed Sianis szemébe, aki csak a

biztosítószíjaknak köszönhette, hogy nem sodródott le a hajóról. Prüszkölve, tengervizet köpve egyenesedett fel. – Soha nem lesz vége? Órák óta görcsöl a gyomrom… A hajótest szüntelenül imbolygott. A merülhajó sokkalérzékenyebben reagált a tenger háborgásaira, mint a felszíni hajók. Még szélcsendben is állandóan dülöngélt,menet közben pedig úgy hánykolódott a hullámok hátán, akár egy üres hordó. A hajófar mögött habfehér zfellegek törtek fel bugyborékolva és forrón kavarogtak messzeségben a ködülte vízsivatag felett. – A gz, ami a Korbács erejét adja – magyarázta a| kahrei. – A lángkamrában felforralt víz ereje lehel életet aholt vasba. – A tztündér pedig szenved, mikor a hordószám zúdul reá a tengervíz. – A csapóajtóban kerek nyílásábanKirsten bukkant fel. Vörös haja rozsdás csigákban tapadt a homlokára. Sápadtan kapaszkodott fel a korláton észiháló kortyokban nyelte a friss levegt.– Állandóan htenünk kell a lángkamrát, különben az elementál órákon

belül megolvasztja a hajót. Csak felhasználjuk azt a gzt! – védekezett a keanori hajós, de a tzmester lány pillantását elkapva, torkára forrt a szó.



– Valami azt súgja nekem Fürkész, hogy a tz gyermeke haldoklik odabent. Ehhez pedig nincs jogotok – suttogta a Kirsten.

Nem mertek egymásra nézni. Senki nem mondta ki hangosan, mégis valamennyien érezték, hogyalávaló, kegyetlen dolog egy védtelen, fiatal lányt feláldozni egy ormótlan fémkoporsóért.

Mázsás léptek csattantak a fémlétrán. Kisvártatva a Kapitány heges koponyája tnt fel a nyílásban.Kit emberismer lehetett, vagy csak a hallása volt borotvaéles, ki tudja? Lassan végigmérte ket, egyiket a

másik után. – Az istenek fegyvert adtak a kezembe: olyan korbácsot, mellyel végigverhetek azokon, akik meggyalázták népemet. – Lassan beszélt, azon a fenyegeten színtelen hangon, amely a legnagyobb dühkitöréseket,leggyilkosabb vérontásokat elzi meg – Zsarnokság alatt csak az ökör türelmes, tartják Valthagoréban. Mi pedigkalandozók voltunk, akaratos, meg nem alkuvó fajta. Végzetes tévedés volt életben hagyni Valthagore boszorkánymesterét és az aschaoni rend tzvarázslóját. Eljött a törlesztés ideje.

Korbácsot kaptam a kezembe – Antoh Korbácsát, és nem habozok felhasználni! Lesújtok ahol tudok,míg bírom er vel… és körömfeketényit sem érdekel, milyen áron, milyen áldozatokkal! Nem várom, hogymegértsetek. Eljön majd annak is az ideje. – Olyan könnyen beszélsz az áldozatokról! Különösen mások áldozatairól – sziszegte Kirsten. Aztán elharapta aszavát: a Kapitány fekete szemeiben villanó téboly, az ökölbe szorított kezek figyelmeztették, hogy még egyhang és esztelen, pusztító haragot hív ki maga ellen. Farkasszemet néztek, vagy tíz szívdobbanásig, a sópermetesviharban. A tzmester lány és a heges koponyájú boszorkánymester. A Kapitány végül elfordította a fejét.

– Nem érdekel, mit gondolsz rólam. Néha semmit nem érnek az ékes szavak. Tiadlan hasztalan próbált ellenállnia toroni rajtaütésnek; pallérozott elméj, udvarias követei semmit nem értek el. Toron napok alatt maga alágyrte a büszke Tiadlant. Minálunk, Valthagoréban járja egy mondás: tövissel torlaszold el az ösvényt, neszóval. Az ékes szavú diplomaták kudarcot vallottak, de mióta a Korbács a tengert járja, aszisz naftaszállító nem jutott Tiadlan partjai alá. Nincs több lángoló város, naftatzben hamvadó harcmvész. De nem azért jöttem,hogy megokoljam tetteimet. Az Els Fürkész öthajós toroni flottát jelez napnyugat fell! Lemerülünk éstámadunk! – harákolt rekedten a Kapitány és hosszút köpött a tengerbe. – Ebben a viharban? – borzongott Sianis. – Két karvel, két galeon és egy toroni galeassz. A Rabszolgazátonyok túloldalán horgonyoztak. Ifin fell jöhettek, de veszettül sietsen; a Navigátor szerint viharárnyékban vitorláztak, míg elérték a zátonyok csendesebb vizeit. Ha pedig ennyire sürgs úton járnak, akkor azt mondom, nem érhetnek célba.

A heges koponyájú óriás sötéten elvigyorodott. – Megnéznéd ket a szellemlátással? – fordult hirtelen a Második Fürkész felé. Valamennyien tudták, hogy e

nem kérdés volt.Második Fürkész nem válaszolt. Hunyt szemmel, mélyeket lélegezve a korlátnak támaszkodott.Kevesen ismerték a Szárnyalást, a Fürkészek lélekválasztó suhanását – még kevesebben tudták volnavégrehajtani féléber állapotban, ráadásul állva, egy imbolygó fémkoporsói tetején. A Második Fürkész ezenkevesek közé tartozott. Szellemlátása már napnyugaton járt, a toroni flotta felé. Szemgolyója táncot járt a féligleeresztett szemhéjak mögött, amint halkan, elrévedve f zte a szót. – Sok ember van azokon a hajókon. Érzem a félelmüket. Egy szörnyetegre gondolnak sokat, és a hajófenékbenzsúfolódó hordókra… meg egy különös, sötéten csobogói folyadékra a ballaszttérben. Ha a szemükkel nézek… – Felnyögött. – Az egyik galeon vitorlázata sérült. Különös hajók; vízvonaluk magasan a hullámok fölött van. Ezazt jelenti, hogy vagy üresen táncolnak a vízen, vagy…

Nem fejezte be. – Vértüzet szállítanak! – sziszegte a Kapitány. – A perzsel halált, ami könnyebb a víznél! Mióta Északon,fellobbantak a lángok, Toron aranyban fizet minden egyes hordóért, és folyékony, aszisz t zben hamvadnak el

Tiadlan teti, akárcsak az Unió hajóhada!Sianis úgy meredt a nyugat felé, mintha bizony maga is megpillanthatná a toroni flottát a láthatáron túl.A Kapitány hirtelen akkorát csapott a fémlemezre, hogy a Fürkész riadtan kapta fel a fejét. – Lefelé, a függágyakba! Aki nem tud aludni, kap mákteát a Felcsertl. Mindenki most aludjon, mert ha beérjük a toroniakat, és megkezddik a vadászat, itt sokáig nem lesz pihen. – Vadászat? – visszhangozta Sianis értetlenül. A Kapitány elvigyorodott, ádáz ragadozóvicsorral. – Mi, valthagoreiak talán nem tudunk úgy élni, mint az Unió finomabb népei, kalandozó. De ha kell, igenis megtudunk halni. Északért, ha tetszik – tette hozzá hegyeset köpve. – Kezddjék a vadászat!

14.

CSAK NE LÁTTAM VOLNA A SZEMEIT! Vairo küszködött az érzéseivel. Tudta, hogy ezzel az

akarattal Ellana istenn erioni márványszobrába, vagy az Álomúrn enrawelli festett portréjába is beleszerethetett volna. A mullahoknak, a dzsadok sivatagi papjainak alighanem igazuk van, mikor azt tanítják,



hogy az egész élettel ugyanúgy vagyunk, mint a szerelemmel: minden észok ellene szól, s minden mélyösztönünk mellette. A szívnek pedig mindig vannak érvei, amelyekkel az ész nem tud mit kezdeni.

Az ilanori egyik pillanatról a másikra ült fel a Kapitány szállásán, és senkihez sem szólva megindult ahajó tzkamrája felé.

Heten követték. Egyiket sem méltatta szóra. Amikor a legutolsó, kulcsra zárt abbitajtóhoz ért lassanmegfordult és csak annyit mondott lassan, fenyegetn.

– Be akarok menni. Nem szegült ellene senki, még a Kapitány sem. Meglehet, ismerte az érzést, talán is szeretett egykor így, vakon és engesztelhetetlenül. Megláttak valamit az ilanori fiú szemében ami több volt embernél, több voltmulandóságnál és halálnál.

Akarom! – villantak a sötét szemek. Kemény, kurta szó volt csupán, melyet kín és keser ségkristályosított kikezdhetetlenné. Akarom! Történjék bármi, ha az egész világ fog ellenállni, ha egyedül maradok is ellenetekben, mindent legy zve mégis, akarom t!

Megérezték a fiatal nomád fájdalmát.Ellana papni úgy tanítják a halandóknak, hogy a szerelem története mindig az id és a halál elleni harc

drámája – minél tisztább, annál fájdalmasabb. De valóban szerelem lobogott rülten azokban a szurokszínszemekben? Vagy csak félreértett szánalom egy idegen, fiatal szenved teremtmény iránt? Váratlanul támadófelelsségérzet, mely arra ösztönzi a férfit, hogy nemesebb és jobb legyen, mint ahogyan bármely más férfi isilyen lenne, az els randevúja eltt? Tétova, vak szeszély volna csupán, vagy valami más?

A keanoriak megérezték valamennyien.Amikor az abbitajtó megnyílt, utat engedtek neki.A lángkamra elterében forróság volt és mellkasra teleped, fullasztóan sós párák. Az ilanori ifjúsámán

szótlanul leült, keresztbe vetett lábakkal. Csak azért hunyta be szemeit, hogy tágra nyithassa a harmadikat. Aszellemlátó szemet, amely áthatol a falakon és látja mindazt, ami rejtve marad a testi szem eltt.

Ott volt a lány. Lángok ölelte tökéletesség, ezüst könnyekkel zokogva.A nomád megtanulta már, hogy a szellemlátó szem szimbólumokat, maga alkotta képeket észlel mindig,

hogy felfoghassa a felfoghatatlant: mindazt ami túl van a Hús Valóságának gyarló szavain, elmaszatolt, sutaképein. Így lehetett csupán, hogy egy lányt láthatott az abbitfalon túli, eleven forróságban. A leggyönyör bblányt, aki csillagok fehér poklának hevével izzott, mégis ezüsttel ragyogó könnyeket sírt. – Tudtam, hogy eljössz – A tztündér mosolyogni próbált. – Mert üresen sóvár vagy te is legbelül. – Amikor anomád szólni akart, felemelte a kezét. – Hiába tagadnál, hogy nem vagy egyedül, hogy a népedb l más isugyanúgy magányos, és sok másnak sem sikerül. Szavak nélkül is érzed, hogy a magány sosem az, ami

körülvesz. Hanem mindaz, ami fájón hiányzik benned, legbelül. – Amikor a tztündér felnézett, szeme gyorsanváltoztatta színét, akár valami aranyviharú lángtenger a Tzbirodalom felfoghatatlanul távoli, fémfolyókkal zúgóvidékein. A nomád nem szólt. Képtelen volt rá; torkát acélos karmokkal markolta a fájdalom. – Vártam rád. Valakire, aki engem lát. Aki észrevesz. És hallja amit mondok – susogta a lány. Felszegte fejét – akerek vállakra omló aranyszín hajzuhatag felsziporkázott, akár Enrawell kristályvízesései –, és hunyt szemmelénekelni kezdett.

Várni, hogy a dermed magányt Törné már be akárki Akárhol, akármire

Fakón, reménytelenül várni

Az ilanori a tenyerébe temette az arcát. Megérintette a tztündér fájdalma, noha egész valója tiltakozott

a gondolattól. Körmei arca húsába vájtak, fogait csikorogva szorította össze, hogy elfojtsa a feltörni készül vad,marcangoló férfisírást. – Kiszabadítalak, meglásd – suttogta.

A lány nem felelt. Kitárta angyalszárnyait, felfénylett körötte a napragyogás és énekelt tovább,szomorún. Tiszta hangja, akár a jégvirágok pendülése, mikor végigsimít rajtuk a tavaszi napfény.

Fuldokló lobbanásomat Dermed fagy fonja át Fénytelen ujjaim között Jéggé hal az ifjúság



Valamennyien a kerek, parancsrúnákkal dereng fémlapra néztek. Azután vissza Kirstenre, aki mögöttSianis állt, ökölbe szorított kézzel, dacosan elreszegzett állal. A hórihorgas fiún látszott, hogy hajlandó – ésképes – leütni bárkit, aki közelebb lép a lángokat markoló tzmesterhez. – Akkor aztán könyöröghetsz a nyomorult elementáljaidnak! – Kirsten ebben a pillanatban meghökkentenhasonlított egy felingerelt, lángot okádni kész sárkányra – Talán meghallgatnak, és követik a parancsaidat. De én azért nem fogadnék rád.

A Kapitány megtorpant, halántékán lüktetni kezdett az ingerültség. Úgy mérte végig Kirstent, minthamost látná életében elször. Azután a legénység sorai között kutatott tekintetével: Sinoquast, az Aschaon vénLángmesterét kereste. Kalandozótársát, akivel együtt fogadtak bosszút Valthagoréért. A vénember nemet intettés szomorún lehorgasztotta a fejét. A Kapitány kiengedte ökölbe szorított kezét. – Ereszd szabadon… – hörögte a leveghöz jutó nomád. Mindannyian tudták, hogy a tztündérr l beszél. Miótavisszatért a lángkamrából, a sámánt mintha kicserélték volna: szótlanná vált és ingerlékennyé. Szeme feketeréssé szkült, melynek mélyén egy másik világ tzbogarai járták veszett táncukat. – Ha akarnám, se tehetném. – A heges koponyájú behemót elhúzta a száját. – Talán te forralod gzzé percenkéntazt a hét hordónyi tengervizet, ami a hajót mozgatja? Elementálok nélkül a Korbács nem több száztonnányihideg, süllyed vasnál.

A nomád nem felelt. Túlságosan el volt foglalva azzal, hogy levegt kapjon. – Azonkívül megfeledkezel arról, hogy a Vadászháló Formulával csak befogni tudjuk a távoli birodalmak lakóit.Hazaküldeni? – A Kapitány végighordozta tekintetét a küzdk körül néma kört formáló legénységen – Hogyan?

Mivel? – Itt, a Két Hold alatt pedig nem engedhetjük ket szabadon. – köszörülte meg torkát Sinoquas, a vén, vaksiLángmester. – A trigramtól távolodva a tztündér a lángja perceken belül kihunyna a mi idegen, hidegvilágunkban. A lángkamra oldalába vésett trigram, a háromszögön átragyogó távoli áramlatok tartják életben. – Ráadásul muszáj a tztündérre zúdítanunk a tengervizet, bármennyire fáj neki – motyogta a pocakosTartálymester is – máskülönben a belle sugárzó forróság egyhamar megolvasztaná a hajót. – Szükségünk van a Korbácsra, fiam – mondta a vén Lángmester rekedten. – Szép szavakkal nem állítjuk meg aFekete Hadurakat. Quironeiában a legkisebb kölyök is tudja, hogy vérrel és fájdalommal visszatarthatod Toronhódító seregeit, de szavakkal és pecsétes pergamenekkel sohasem.

Vairo felkönyökölt, és letörölte szájáról a vért. A fókabr csizmák zárt, megbonthatatlan sorfalatalkottak körülötte. Az ilanori fogcsikorgatva látta be, hogy legyzték. Nem csak az ököl igazságával. A Kapitányszavai jártak a fejében, konokul, csikorogva: …lesújtok ahol tudok, míg bírom er vel… és körömfeketényit semérdekel, milyen áron, milyen áldozatokkal! Nem várom, hogy megértsetek. Eljön majd annak is az ideje.

– Rohadékok – suttogta a nomád.

17.

AZ ELCSENDESED TENGEREN vánszorogni látszottak az órák. Napnyugta után érték be azéjszakára összever flottát. Szerencsére nyugaton, amerre a Nap tengerbe merült, még sokáig világos maradtaz égbolt. Hamarosan az árbocok, majd a hajók fedélzete is kisötétült a látóhatáron.A merülhajó nagy ívet írt le, hogy a galeonok és karvelek körvonalai minél élesebben kirajzolódjanak a világosháttérben. A sápadt fény végül kialudt. Az alkonyattal ssöd felhtakaró sötétszürkével, majd szurokfeketévelvonta be az éjszakai eget. A Quiron-tenger felszínér l pára száll fel, ami korántsem volt ritka az évnek ezenszakában. Mire leszállt az éjszaka, az eget felhk borították. Észak fell enyhe hullámok közeledtek, a víz színekönnyen fodrozódott. Igazi merülhajónak való id járás.

– Három galeon, a legnagyobbat zászlóshajónak nézem! És két kísér karvel – jelentette a Második Fürkész, akielsként vette fel ismét a szolgálatot. A hajó eleven, emberi szeme nélkülözhetetlen volt, amikor látócs nélkül,vakon lopakodtak a csendes, sötét mélységben. A fiatal mentalista elcsigázottan hevert a Fürkészeknek fenntartott függágyban. – Öten? Szerencsés szám a Birodalomban – köszörülte torkát a Mérnök. – Már akinek – a Kormányos elhúzta a száját. – Látócsövet fel!

Fém csikordult a parancsnoki teremben. Szürke, alkarvastag fémcs döfte át a csendesed hullámokat.A merülhajó a víztükör alatt lassan, alattomosan cserkészte be áldozatát. – Köd és sötétség! Lószart se látok – szitkozódott a Fedélzetmester. – Tengeren ez amúgy sem fordulhat el. Hacsak nem számolunk a tengeri csikókkal, amik ugyebár… – kezdte aSzakért, de a többiek pillantását elkapva, gyorsan elhallgatott. – A fedélzetr l sem dobókötelek, sem rohamlétrák nem függnek alá – suttogta a hunyt szem Fürkész, aki belstekintetével pásztázta a távolodó hajókat.

– Nem számítanak összecsapásra. Még feljebb emelkedünk! – A Kapitány a terem közepén dereng r tfény,kerek fémlap fölé hajolt. Rúnatábla volt: szimpátiás varázslata hasonló, tenyérnyi rajzolatokat izzított fel a



tartályok és a lángkamra mélyén. A Kapitány fojtottan mormolt, körmével meg-megkarcolva egyik-másik rajzolatot. A parancsrúnák életre keltek. A hajótat fell süvöltéssé er södött a szüntelen, tompa moraj. AMásodik Fürkész tudta mi történik ott, hiszen a falakon is áthatoló, bels látásával korábban megleste már alégkamrák foglyait.

A sustorgás dübörgésbe váltott. A Fürkész látni vélte, amint tenyérnyi, kusza rajzolatok villannak fájó-fehéren az elüls légkamrák mélyén és a széltest elementálszolgák kínkeservesen taszítják át a tartályok mélyén

rül levegt a hátsó kamrákba. Ezzel egyid ben kéken izzik fel az orrkamrák rúna-trigramja és az aligkörömnyi rajzolaton át sikítva tódul be a leveg.Egyenesen az Elemi Lég síkjáról.A Fürkész mindezt elképzelte csak. Látni elég volt egyszer – idézte fel borzongva a szélemberek

tartályokban visszhangzó, jajongva üvölt kínját. A hajó orra megemelkedett: a légkamrák levegvel teltek megés a hajó lassan felmerült a mélység ólomnehéz sötétjébl. – Bevonták a vitorlákat. Elég, ha tartjuk az irányt, fertályórán belül ott vagyunk. Most pihennék – suttogta aMásodik Fürkész. – Szolgálatban maradsz – vakkantott a Kapitány.

A merülhajó csekély látási magassága miatt – különösen az éjszaka holdfényében – mentalista Fürkésznélkül csak ritkán vették észre az ellenséges hajót. Amikor pedig köd szállt a vízre, semmi hasznát nem vették alátócsnek: állandóan számolniuk kellett azzal, hogy elkerülik a zsákmányt. Ha pedig elhibázták a támadást,értékes idt veszítettek: a merülhajó irdatlan ívben tudott csak megfordulni, hogy újból lékelési helyzetbe

kerüljön.Öt hajó: három testes, vastagpalánkú galeon, pohos hasukban a méregdrága aszisz naftával, melyb l a pusztító Vértz készül, hogy elhamvassza Tiadlant és a dwoonok városait. Vértz: a szó ezekben a napokbankormozva lángoló nádtetket jelentett és fekete roppanással meghasadó házfalakat. Üveggé dermed homokot jelentett a Vértz, kivont kardú férfiak vörös lángolásba fúló csatakiáltását és szénné égett csecsemket. Acsászári hajók üszkös romokká hamvasztották Tiadlan part menti városait.

Meddig még?Két karvel védelmezte a galeonokat: karcsú, keresztvitorlázatú, gyorsjárású hadihajók szigonyágyúkkal,

kartácsvetkkel a tüzérsoron, és lángoló torkú tzköpkkel a f fedélzeten. Toron flottái már nem merészkedtek er s kíséret nélkül az aszisz vizekre. Az elmúlt hónapok során a kísér hajók egyre nagyobbak, a maranorok egyre elkeseredettebbek lettek. A hullámok mélyén rejt pikkelyes szörny, Antoh Korbácsa azonban továbbszedte áldozatait, és sosem hagyott szemtanút.

A hajókaraván bal széls karveljén fiatal, fonott hajú maranor parancsnokolt. Családjának utolsó

túlél je volt: két bátyját és apját a mélységek szörnyetege pusztította el, mindössze néhány hónap leforgása alatt.Koromfeketére festett arca elrejtette vonásait – megrizte titkát is. A toroni hajóstisztek százegy varkocsát viselmaranor önként jelentkezett a karavánkísér karvel parancsnoklására – elfogadták, talán túlságosan is hamar. Nem mintha lett volna más választásuk.

A fekete arcú tiszt mentalista volt: jó, ha félmillióból születik egy, aki hasonló hatalommal bír az elmék felett. Mesterei bámulatosan éles esznek találták, ráadásul olyan er vel hajlította maga felé az egyszer emberek szívét, hogy kénytelen-kelletlen azt is megbocsátották neki, hogy annyira fiatal.

Azt is, hogy n.A mentalista hajóstiszt pedig rizte a titkát – ha kitudódik, a babonás toroni hajósnép aligha trte volna

meg a fedélzeten. Keményebb és éberebb volt bármely férfinál a flottában. A legénység nagy része nyugovóratért már, de a fiatal maranor még egyszer, utoljára ellenrizte a tüzérsoron a katapultok sodrott fonatát, majd azörökké forró torkú tzköpket fent, a f fedélzeten. Közeledett az éjszaka. A Szörnyeteg Ideje. A karvel fonotthajú, feketére festett arcú tisztje ajkát beharapva fordult a ködülte tenger felé.

Ha találkozunk… megdöglesz bestia. Nocsak.Valóban mozdult ott valami a homályban?

18.

GALEON LÉKELÉSI TÁVOLSÁGBAN! – jelentette a Fedélzetmester. A Kapitány felugrott avaspriccsr l. Felrántotta tengerészcsizmáját, egy mozdulattal tépte le a fogasról fókabr kabátját, sapkáját már afolyosón csapta a fejébe. – Gyülekez! – bömbölte a parancsnoki terem küszöbén. Egy percen belül ott voltak mind: a tagbaszakadt,káromkodó Fedélzetmester, a pohos Raktáros, az örökösen verejtékez Tartálymester, az ideges, egérszer Navigátor, a komor Kormányos és a többiek. Szorosan egymás mellett ültek, álltak vagy guggoltak a szk

helyiségben. Órák óta csak arra gondoltak, milyen jó lenne túlesni az egészen. Valamennyiük arcáról lerítt azörökös szorongás, hogy egy vékony acélcs be vannak bezárva, tucatnyi lábnyira a tenger színe alatt. Félelmüket



egyesek fennhéjázó megjegyzésekkel, harcias kirohanásokkal igyekeznek palástolni, de sokan csak fásultközönnyel tették a dolgukat. A Kapitány halkan beszélt: utasításokat sorolt és a keanoriak egy-egy bólintássalválaszoltak. Számtalanszor gyakorolták már a lékelést: legalább félszázszor valódi ellenségen is. – A lékelés után megpihenünk a Rabszolgaszigeten. A Vizeknek Úrn je acélozza meg karjaitokat, élesítse megtekinteteteket – fejezte be a Kapitány er ltetett pátosszal, de a legénység egy hanggal sem válaszolt. A harciszellem megfakult a hosszú hónapok alatt: csak a remény maradt, hogy ezzel a lékeléssel is mihamarabb

végeznek és megpihenhetnek. A közeli Rabszolgaszigetr l ábrándoztak, a titkos menedékr l, ahol hangosan beszélhetnek majd, nevethetnek és ihatnak amennyit csak akarnak. A bosszúvágyat felrölték a merülhajóntöltött hetek viszontagságai. A Második Fürkész ég, fáradt szemhéjaira szorította hideg ujjait.

Inni igen, az volna jó.A Tzmester szavai jártak a fejében.Szörnyetegek vagyunk.A Második Fürkész résnyire nyitott pillái alól látta, hogy a többiek is fásultan merednek maguk elé. A

sötét pupillákban azonban nem a zöld lidércfény tükrözdött: inkább mintha napragyogású tzbogarak járták volna veszett táncukat. Hát persze. Lélekben odalent jártak mind, a tzkamara eltt kuporgó, néma ilanorinál.Talán irigylik t?

A Második Fürkész maga is álmodott olykor a tzkamra foglyáról, zaklatott, szívdobogtatóférfiálmokat. Gyakorlott mentalistaként felismerte a nomádot emészt szenvedély jeleit is. A kivédhetetlen, vak, pusztító szerelmet. Vairo irigységgel vegyes sajnálatot keltett a legénységben, holott ez a két érzés legtöbbször

összeegyeztethetetlen. A merülhajó legénysége úgy tekintett az ilanorira, mintha valami különös kór, ismeretlenátok szállta volna meg. De az az élete… ez pedig az enyém.

– Mindenki kapaszkodik! – bdült el a Kapitány – A keanoriak tették a dolgukat. Látszott, százszor és ezerszer besulykoltak már minden mozdulatot. – Belenézhetek a cs be? – lépett Sianis a Fedélzetmester mögé. Az rosszallón nézett vissza, de a Kapitány biccentését elértve átadta a helyét. – Már úgyis ráfordultunk – morogta kelletlenül. – A helyedben én inkább…Az erioni fiút lenygözte a kahrei találmány. Néhány tükör csak, csiszolt lencsék és máris látható, mi zajlik odafenn! Elször ugyan nem látott semmit. Sötéten kavargott az éjszakai köd a látócs ben, Sianis szeme elttcsak fekete és még feketébb foltok gomolyogtak. Azaz… A toroni galeon , egy szempillantás alatt bukkant el agomolygásból.

Betöltötte a látómezt, és…

– kapaszkodnék – fejezte be a Fedélzetmester.Késn.Csontrepeszt csikordulással rázkódott és tótágast állt a világ. Sianis lefejelte, és orra vérével mocskolta

a látócsövet, homloka hidegen csattant a rézhengeren – azután hanyatt vágódott. Bezuhant a Fürkész függöágyaalá.

A galeon testébe döf vágóorr fémes reccsenését messzire vitte a szél odafent. Antoh Korbácsa lesújtottismét, Toron kevély flottáira. Ezúttal azonban vártak rá. – Most! – ordított a fonott hajú, festett arcú maranor .

A két karvelen kioldottak a csuklóvastag pányvák. Hasztalan csattantak azonban a katapultok, hiábasziszegtek a szigonyvetk. Hullámhegyeket kavarva zuhogtak a félembernyi, vashegy tuskók a galeongerendák közé fúródó szörnyeteg mögött – egyik sem ártott neki. – Megdöglesz, bestia! – kiáltotta a százegy varkocsú tiszt torkaszakadtából. Újratöltötték a katapultokat. Avashasábok messzehangzó kondulással, a szigonyok fémes csattanással siklottak le a sötét fenevadról.

Fémes csattanással. Nocsak.A szíven döfött galeon hamar kiszenvedett: oldalából s, sötéten csillogó hullámokban bugyogott a

nafta, az asziszok Vértüzének legfontosabb esszenciája.Mire a hajó oldalára dlt és felborult, már a második galeon is tatját fordította az ég felé, és süllyedt a

mélybe bugyborékolva. A hatalmas loccsanó recsegést csak a sebesültek és vízbe fúlok kétségbeesett üvöltéseiharsogták túl. A feltámadó szél messzire sodorta a csobbanások, ropogás, jajveszékelés hangfoszlányait.Fertályórán belül csak a felszálló légbuborékok jelezték a hajók helyét.

A merülhajón fásultan hallgatták a víznyomás által összeroppantott, süllyed galeon eltéveszthetetlen,recseg hangját. – Ha elsüllyesztünk egy-egy ilyen teknt, sosem marad idnk végignézni – morogta a Fedélzetmester. Sianis úgytapadt a látócsre, mintha az élete függne tle. – Fáklya zuhant a tengerbe! – nyögött fel hirtelen. – Lángot vetett a Vértz!

A kiöml, ég nafta vakító, nappali fénnyel világította be az éjszakát. Az alacsonyan gomolygóviharfelhk kísérteties, r t ragyogással sitek a szédületes iramban terjed tztenger felett. A két karakkából



semmi nem látszott már, csak szétfreccsen szikraes, vörösen parázsló felhk, és fekete füst, mindenütt…amikor a lángvihar belekapott a harmadik naftahajóba is. A sérült vitorlájúba. Hatalmas dörrenés és reccsenéskakofóniájában víz- és tzoszlopok, egész árbocok kavarogtak fel, a felhkön túl, a közönyös csillagok felé.Fedélzetroncsok záporoztak, hektós hordók csobbantak a vízben, míg a balszerencsés naftaszállító váza csonkigégett a pusztító kegyetlenséggel lobogó tzben. – Emberek a vízben! – kiáltotta rekedten az erioni. Túlélk. A túlélés azonban viszonylagos fogalom, amikor

körös-körül lángol a tenger. A vízhegyek hátán hullámzó fejek úszó labdáknak tntek a kísérteties, vörösragyogásban.Hirtelen fekete árnyék tnt fel a tzölelte égbolt hátterében. Az egyik toroni karvel. Egy hirtelen

fordulattal a hullámokkal küzd nyomorultak felé kanyarodott, és a látócsre tapadó erioni önkéntelenül istisztelgett a kormányos bátorsága eltt A lángoló tenger felett gomolygó, orrfacsaró füst azonban nemkegyelmezett. A poklok leheletével perzselt végig a karcsú karvelen, melynek vitorlái azonnal tüzet fogtak. Azég fedélzeten kitört a káosz: tengerészek rohantak fel-alá ordítva, sebesültek és holtak zárták el amentcsónakokhoz vezet utat. A toroniak közül néhányan a félelemtl félrülten a még mindig lángolótengerbe ugrottak. A hadihajónak is vége, jegyezte meg magában a fiú.

De hol a másik? Sianis ég szemekkel forgatta a látócsövet.Ott volt az is, éppen mögöttük. A pillanatra várt. Megdöglesz, bestia.

– Most! – kiáltotta ismét a fekete arcú, lobogó varkocsú n. Az árulkodó légbuborékokra mutatott a nappali

világosságot adó, vörös ragyogásban és az utolsó karvel, három katapultja egyszerre hajította halálos terhét amerülhajó felé. Három emberhosszú, félmázsás hasáb süvített a tengeri felett, hegyükön a borotvaéles vaskúpnarancsfénnyel csillant a lángoló éjszakában és csobbant vízhegyet kavarva a Korbács acélhéja körül. Kevesensejtették, mit jelent, ha egy is betalál. – Merülés! – bömbölt a Kapitány, karmaival valósággal feltépve a rúnatáblát.

Kéken villantak a rajzolatok a parancsnoki teremben és az orr fell felsivítottak a légkamrák rabjai.Leveg dübörgött a tartályokban és hajó buborékfelht okádva menekült vissza, a fekete mélybe. Valakizokogott. Sianis kisvártatva felismerte a hangot: a Raktáros volt, az örökké nyirkos tenyer , kövér, alacsonykisember. A hajósok; kahreiek és keanoriak voltak egykor: mérnökök és feltalálóig fajtája. Hsök? Sohasem. Amerül Korbács fedélzetéi sokan hangosan számolták a múló pillanatokat, hangjuk alig hallatszott a tartályokbaöml víz robajló zúgásától. – Húsz láb! – kiáltotta a Raktáros megkönnyebbülve. A következ pillanatban három hatalmas ütés rázta meg azacélhengert. A kimerülten hever mentalisták lerepültek szk priccsekr l. A parancsnoki terembe rohanó

Mérnök ordítva verte be karját és fejét a megbokrosodott csdörként hánykolódó hajóban. Azután a Korbácshirtelen az oldalára fordult. Aki nem kapaszkodott meg idejében, a| padlóvá változó mennyezetre zuhant.A Második Fürkész volt az egyetlen aki tudta – aki látta – mi történt odakint.

– Egy szikla ütötte át a jobb oldali légkamrát!Üvegcsörrenés. Minden fény kialudt.

– Ha a légkamrák kilyukadnak, elvesztünk! – Víz! – hasított a sötétségbe a gnóm kiáltása.

Nem csak a jobb els légkamra sérült meg: felhasadozott a bels páncél is. A Kormányos basszusarobbant a rettegés bugyborékoló némaságába. – A mélységi kormány nem mködik! – Kézi kormányzást! Felmerülünk! – A Kapitány a padlón hasalva sem veszítette lélekjelenlétét. A halak hasúszójához hasonló mélységi kormánylapát felfelé hajthatta még a tartályait veszít hajót is – de csak addig,amíg volt erejük elre haladni. Tucatnyian veselkedtek neki zihálva, izzadtan a mélységi kormányrúdnak.

Egyetlen dologra tudtak csak gondolni: felmerülni, amíg még megy a hajó! Mert ha a tzkamra is találatot kap…Artikulátlan kiáltások, lihegés hasogatta sötétséget. A víz már bokáig ért. A jajgatás és szitkozódáskáoszában megváltásnak tnt a felszínérést jelz, enyhe lökés. – Fent vagyunk! – A legénység a vaslétrához tódult. A sötétségben eluralkodott a pánik. Kezek tucatjai kapnak atoronynyíláshoz vezet vaslétra után A zsigerekben szköl, halálosan retteg emberállat ösztönefelülkerekedett a józan megfontoláson: mindenki elsként akart kijutni. Egymás fejére, kezére taposva próbáltak elre törni: elfúló üvöltések, fejveszett kapkodás, káromkodás kísérte a toronylétráért folytatott kétségbeesettküzdelmet. – Egymás után! – bdült el a Kapitány. És ütött, rúgott a sötétben. Amikor úgy-ahogy helyre állt a fegyelem,rangokat sorolt, legelször a teljesen összeroppant, jajgató Raktárosét.A potrohos kis keanori hálaimát rebegve tekerte a zárólemez csavarzárját. Ujjongva csapta fel a kerek fémlapot… és rémülten hkölt vissza.

Körötte égig üvöltött a lángoló naftatenger.

A Raktáros fényesre olajozott haja, mocskos ruhája azonnal lángot fogott, és nem volt hová hátrálnia:mögötte már nyomakodtak felfelé a vaslétrán. A következ pillanatban hullámként csapott át rajta a vörösen



ordító, csontrepeszt kín. Ég fáklyaként lobogva, süketen, vakon zuhant ki a fémfedélzetre. Feketére szenesedcsontjait mohón emésztette a forrón üvölt naftatenger. – Pokol! – ordított a Kapitány – Vészmerülés!

19.

A GALEASSZ SÖTÉT HEGYKÉNT komorlott az éjszakában. Az északnyugati láthatáron hamisalkonyat lobogott. Óriás árnyék volt a quessor a r ten izzó háttér eltt. Naftaláng pusztított északnyugaton, százmeg száz hordónyi, folyékony tzhalál. A lecsendesed vihar utószele jó félszáz mérföldre is elsodorta a szagát.

Elkéstünk, gondolta bosszúsan Aychas. A k vé mereved puffadt arc, a keskeny szemrésekbengonoszul csillogó szemek azonban nem árulták el a fogcsikorgató haragot. Nem is lett volna helyénvaló, afedélzeten okvetetlenked alsóbb kasztú féregnép eltt. Aychas Luan Danquart mélyet szippantott a messzir lsodródó füstszagból és lassan engedte ki a levegt, hogy megnyugodjon. Szerette az ég nafta bzét: kedvesemlékeket ébresztett benne. Ha már nem akadályozhatod meg, próbáld élvezni – idézte fel Toron nincstelenvándorpapjai, a khótorrok tanítását. Áhítatát Vellaquor, a vérpusztító alázatos torokköszörülése zavarta meg. – Nagyúr. – A kígyóarcú földig hajolt az óriás férfin mögött. Aychas Luan Danquar meg sem fordult. Festettszemöldökei féregmód tekeregve kúsztak fel a zsírló homlokra. Meg akar ez halni? Aychas egy pillanatraelmerengett a kínzás mikéntjén, hiszen vérpap arconcsúszó alázata sem tehette jóvá a vakmer séget, mellyel

kérdezés nélkül merte megszólítani Tharr kiemelkedettjét. Egyetlen mentsége lehetett csak: ha valóbanéletbevágóan fontos hírt hozott. – Tizenegy korbácsütés. A shanak kal – pontosított a vizsgálóbiztos a vékony, ám sokhorgú vértépt jelölve mega hagyományos, tizenkilenc rituálkorbács közül. – folytathatod. – Üzenetet kaptam északnyugatról. Egy mentalistánk, a naftaflotta maranora üzent a Szellemnyelven. Aszörnyeteg megtámadta a galeonokat. – Látom – bólintott a quessor, sötét szemeiben a lángoló láthatár visszfénye villódzott r ten. – Folytathatod. – A bestia nem hal, uram. Vasból kovácsolt, víz alatt úszó szerkezet.

A szavakat hosszú csend követte. Aychas szájszeglete megrándult, de ezen kívül semmi nem árulta eldöbbenetét. Azután, mivel egyelre nem lett volna értelme megkérd jelezni az üzenetet, a quessor úgy döntött,végiggondolja a másik, aggasztó lehetséget. – Kahre – sziszegte végül – Megszegték volna az Acélpaktumot?

Az Acélpaktum évszázados egyezmény volt Észak hatalmai és a fortélyos feltalálók városa között, mely

elssorban a mérnökök békéjét biztosította – már amennyiben ördögi szerkezeteikkel Kahre falai mögöttmaradnak. – Aligha – mordult váratlanul a sötét, és hideg ragadozószemek parázslottak fel a vérpusztító mögött. Acsatamágus érkezését senki nem hallotta, de ez így volt természetes. A közel hárommázsás test egy macskanesztelenségével mozgott az oroszlánpuha talpakon. A csatamágus volt az egyetlen, aki kérdezetlenül szólhatotta vizsgálóbiztos jelenlétében is. – A Birodalom mindig alábecsüli a Pentádot. Yankar erejét, Alcara ravaszságát,Dsidon tzmestereit, vagy akár Keanor mérnökeit. Én éltem közöttük. – Alig maroknyi toroni járt Keanorban – folytatta a csatamágus – Nem ismerjük, pedig legalább olyanveszedelmes, mint az északi mérnökváros, Kahre. Óriás szivattyúk, forgókerekek és önjáró hintók városa az,ahol a céhmesterek kezét nem köti semmiféle Acélpaktum. – Sarlatánok – mordult a férfin. A vérpaphoz fordult. – A maranor szerint a keanoriak irányítják a vasszörnyet? – Err l nem beszélt. Északon úgy mondják, Kahre újítói a gondolkodás gonosztevi. De k legalább aláírták azta Paktumot. – A vérpap óvakodott állást foglalni. – Minek neveznék akkor Kahre számkivetettjeit? Keanor

mérnökeit, akik azért menekültek ide, mert elbuktak a kahrei mestervizsgán, vagy megtagadták azengedelmességet a gépváros céhmestere, Honorius Caldinbras felé? – A holt anyagok hatalommal felruházása zrzavart szül. Káoszt fiadzik, a pusztítóbb fajtából, amelyvéletlenszer en osztogatja az eszközöket – a csatamágus elhallgatott.

Ugyanarra gondoltak mind. A holt anyag életre keltésével a zrzavar ideje köszöntene a két holdvilágára. Amikor pedig a holt eszközökben rejl, pusztító hatalom obsorok , arcátlan külvilági féregnép kezébekerül…

A csatamágus, mind jük között a legbölcsebb talán, továbbgondolta a holt tárgyak varázslatát. Az ilyeneszközhasználat önmagában is arra szoktathatja Kahre népét, hogy idvel a másik emberre is úgy tekintsen, mintvalami szerkezetre. Mechanikussá válnak az emberi érzések is – a csatamágus elvicsorodott a gondolatra. – Acélb, nagy hal? – kérdezte ismét a vizsgálóbiztos, és a sanquinator bólintott. A férfin hangosan tdött. – Mi lehet a sebezhet pontja? Egy szerkezet nem félhet ugyan, de el bb-utóbb elromlik. Szabott az ideje. El islehet rontani ket, gondolj csak Erion ostromgólemeire, az óidkbl. – Aychas elvigyorodott a gondolatra, majd

mivel a vérpap arcán látta, hogy még szólni kíván, kegyesen biccentett – Üzent még valamit a maranor? – A katapultok eltalálták a vashalat, messire. Fémesen csengett a páncélja. Azután elmenekült.



– Mégis megijedt volna? – A quessor kivillantotta hegyesre köszörült fogsorát. Évszázados, shuluri mondástidézett kedvtelve – Amikor már félelmet látsz a szemében, saját botjával is megütheted. – Mifelénk, Yankarban másféle mondás járta – mordult a csatamágus türelmetlenül. – Addig nyesd le a bivalyszarvát, amíg forró a késed!

Aychas ajka keskeny vonallá, préseldött a sürgetés hallatán. A vérpaphoz fordult, sötét szemeibengonosz szikrák ragyogtak fel.

– Elállt a szél. Szükségem lesz az evezsökre. Teljes er l kell húzniuk az elkövetkez hat órában. Mindegy,milyen áron. – Használhatom Shukwas Jelét? – nézett fel a kígyóarcú vérpap. – Akarod, hogy megismételjem? – kérdezett vissza a férfin vérfagyasztó-nyájasan.

A kígyóarcú nem akarta.

20.

A LÁNGTENGERT maguk mögött hagyva csakhamar kifutottak a fullasztó füstködbl is. A karvelnem követte ket, a csatára csak az északkeleti láthatáron villódzó, r t fények emlékeztettek csupán. A tenger váratlanul elcsitult és a legszelídebb arcát mutatta – baljósan szelíd arcát. Az égen csak a vörös és ezüstteliholdak ragyogtak mint valami óriás égi gyermek ámuló szemei.

– Szerelmeseknek, vérfarkasoknak való id! – szitkozódott a látócsre tapadó Fedélzetmester. – Te vakarcs,köthetnél valami kendt a holdak elé, ha olyan nagy Szakért vagy! – Bosszúsan fordított egyet a csövön… éselakadt a szava. – Árboccsúcs északkelet fell – nyögte rekedten. – Az utolsó karvel. Mégiscsak utánunk eredt. Majd végzünk vele is, de most nem engedhetjük, hogy beérjen! – morogta a Kapitány – Ne feledjétek, k most azt hiszik, valami óriás halat üldöznek!

A Navigátor érzékeit élesítve befelé figyelt. Harmadik, szellemlátó szeme nem lévén, nem látott úgy,mint a Fürkészek. A hallására támaszkodott inkább: észlelte a távoli hajónyikorgást, és kahrei rendszerességgel pontosította a hangok irányát és távolságát. Számokat sorolt félhangosan, mintha csak imádkozna. ATartálymester gyors számvetést végzett, mennyi ideig képesek még a víz alatt tartózkodni és hány óra kell, mígmaguk mögött hagyhatják az üldöz a karvelt. Túl rövid az id. – Elég, ha olyan lassan megyünk, hogy még éppen kormányozhassuk a hajót – mondta a Kapitány. AKormányos biccentve jelezte, hogy már régóta nem mennek gyorsabban. A merültartályok és a mélységi

kormány segítségével a merülhajó még éppen csak irányítható maradt, de a leveg rohamosan fogyott.Hamarosan víz fölé kell emelkedniük. Jó óra múlva a látócsnél posztoló rszem jelezte, hogy odafent elmaradtaz üldöz hajó. Ami még jobb hír volt: észak fell fehér hegyként tornyosult a víz felett egy elkésettfelhgomoly. A Kapitány parancsára a Korbács a felhmenedék felé kanyarodott.

Fertályóra múlva a látócs belemerült a fehér masszába. A Navigátor is megnyugtatóan intett – nemhallotta már a lemaradó karvel nyikorgását. – Felmerülni! – sóhajtotta a Fedélzetmester.

A forgó légterelk végre friss levegt szívtak a hajótérbe. A Fedélzetmester kimerülten kapaszkodottfelfelé a toronynyílásba vezet vaslétrán. Körülötte sustorogva áramlott a vasfalakon túl leperg vízár, az orrbana leveg hangosan süvítve nyomult a tartályokba. A legénység számára a trigramokon keresztül megtellégkamrák süvöltése többet jelentett bármi másnál: ez jelentette azt, hogy elmúlt a veszély – hogy mégis lehet, ésérdemes tovább élni. A felszínre érkez Korbács csobbanását mindenütt hallották a rézacél héj belsejében. – Fedélzetmester… – Az Els Fürkész állt mögötte. Jellegtelen, darabos arcú, nagycsontú keanori férfi volt, csak

magas homloka, átható pillantása jelezte, hogy többre hivatott a rög és a kalász földtúró népénél. AFedélzetmester morogva mérte végig. – Hadd menjek elsként! Úgy érzem, hamarosan megrülök itt… uram – az Els Fürkész szemei alatt azálmatlanság tenyérnyi karikái kéklettek, riadozó pupillái akár két sikolyra táruló torok. A Fedélzetmester elszégyellte magát: a Kapitány napok óta hajszolta a három mentalistát, akik nélkül vakok és süketek voltak amélyben. A Navigátor azonban csak a tenger neszeit észlelte és a végtelen vízbirodalom zörejeit. Látni egyedül aFürkészek láttak, falakat nem ismer szellemtekintetükkel – és engedelmesen fürkészték is a sötét vizeket, éjtnappallá téve. Az effajta látás azonban felrli és idvel megroppantja az elmét: az Els Fürkész arcát látva aFedélzetmester nem szólt, csak intett. A mentalista sebesen forgatta zárókorongokat, és hangos kiáltással préseltemagát keresztül a toronynyíláson. Leveg és nyílt tér! Rekedten hujjogva vetette át lábát a még mindig emelkedtorony peremén. Ugrott. Talpai már a Korbács rézacél hátán csattantak, mikor felnézett – és elakadt a szava adöbbenettl.

Közvetlenül eltte, meredek falként rajzolódott ki egy fekete, toroni galeassz… Honnan került ez ide?

…amely szempillantás alatt hegynél is nagyobbra növekedett…Ó istenek!



…és reccsen csikordulással zúzott. Els Fürkész teste tompa roppanással morzsolódott szét atoronykúp és az óriás hajó gerince között. A Korbács mintha falnak rohant volna: megtorpant és fémes sikollyaltiltakozott az iszonyatos ökölcsapás ellen.

A Fürkész mögött igyekv Fedélzetmester már éppen átvetette lábát a toronynyílás küls peremén,mikor a rázkódás letépte a vaslétráról és hasmánt a Korbács hátára hajította. Elakadt a lélegzete a gyomrát értütéstl. Amikor megtalálta a hangját, rémülten ordítva tápászkodott fel.

– Ó istenek!A Fürkész testének véres húsmasszája a szeme láttára csúszott végig a meghorpadt tornyon és csobbanta tengerbe. A Fedélzetmester rekedt sikolya háromszor hasított a fehér homályba – az ösztönök jajgató rémületeszaggatta a torkát, míg be nem rekedt. Amikor kifogyott a szuszból, fagyosan csapott rá a kijózanodás – és arémület.

Hová tnt a hadihajó?A Fedélzetmester reszketve, négykézláb próbált visszamászni a toronyba, de elkésett. Ezúttal balfell

bontakozott ki a ködbl a hegynyi galeassz és egyszerre féltucatnyi acéltorkával okádta a Korbácsra a folyékonytüzet. A Fedélzetmester még érezte az arcába üvölt lángot, azután nem gondolt már semmivel. Talpra rántotta akín: felugrott vakon, elvétve a tornyot, utána csak zuhant, míg víz, jólesen hs víz vette körül.

És sötétség.A toronyban belül összezsúfolódó kahreiek jajgatva zuhantak hanyatt a keskeny vaslétrán.

– Egy galeassz gázolt a Korbácsra! A szilárd héj horpadásokat szenvedett csupán, de a látócsnek vége. És

Darneasnak, meg Tiarrnak is – sorolta a Navigátor fakón, elször és utoljára említve nevükön az embereket,akikkel egykor eggyé kovácsolta a gyötr dés. – Egyetlen galeassz horgonyozhat errefelé. Az Invictor Mares, Tharr f papjának hajója – jegyezte meg aSzakért, de senki nem figyelt rá a zrzavarban. – Messzebbre kell lopakodnunk, hogy felszínre jöhessünk! A toronynyílás még kiáll a vízbl, de a zárófedelesérült. Se fürkész, se látócs: teljesen vakok vagyunk? – Kormányos szitkozódott csak, a többiek lehajtott fejjel,összeszoruló torokkal hallgattak. – Orr hárommal le, hajófar kett fel – mondta a Kapitány egykedven. Körmei a vezérltáblába véstek. Nyirkostenyerét kéken világították meg a felizzó parancsrúnák. Alulról jól hallották a merültartályokba tóduló vízzubogását. – Nem merülhetünk így le! – a Tartálymester nem is leplezte rettegését. A Kapitány nem felelt. Sarkon fordult éslihegve rontott a hídra, ahol a Navigátor homlokráncolva mormolta. – Merülünk, de a torony még kiáll a vízbl. – Szavait újabb, fülsiketít reccsenés szakította félbe. A toroni

hadihajó ragadozóként vetette magát a felszínen lebeg Korbácsra. A hegynyi galeassz megvasalt hajógerincévelmaga alá gyrte a jóval kisebb, fémhéjú merülhajót. – A hajóorrban két légterel, egy merültartály… – sorolta a károkat a Tartálymester. Egy újabb, hatalmas ütésoldalára fordította a Korbácsot. A recsegés, ropogás, sistergés fülsiketít rületében alig lehet érteni aTartálymester szavait. – …a bal hátsó merültartály is léket kaphatott. Ráadásul két légterel lapátmegrongálódott. Egy darabig nem tudunk újból lemerülni. – Le kell merülnünk! Amíg a galeassz ismét ránk fordul odafenn, van tán egy percnyi idnk. De ha még egyszer utolér, végünk! Mindenki az orrtérbe! – parancsolta a Kapitány. Féltucatnyian tódultak el re, a Fürkészek kabinja felé, hogy a hajóorr súlyának növelésével felgyorsítsák a merülést. – Orr hárommal le, hajófar kett fel! – ismételte meg a Kormányos bömbölve.

Az idegek pattanásig feszültek: a sérült tartályokkal az alámerülés túlságosan lassan ment. Az orrcsúcsfürkészkabinja zsúfolásig telt emberekkel, mire a Korbács orra végül lassan lefelé fordult. Amikor azonbanmeghallották hátulról, a toronykúp fell a betóduló víz zubogását, megfagyott az erekben a vér.

– A torony! – kiáltották egyszerre. Egy pillanatra valamennyien megdermedtek a gondolattól, hogy alámerülnek úgy, hogy a toronynyíláson át szabadon ömlik be a víz…A Kapitány mozdult elsként. Lába mintha nem is érte volna az acélpadlót: a hatalmas test valthagorei

óriás, sötét szellemként viharzott végig a szk folyosókon. A következ pillanatban ott tornyosult a fentr lalázúduló, jeges áradatban. Pattanásig feszül izmokkal, ordító káromlásokkal rántotta lefelé a megviseltfedlemezt – aztán elfúlt a hangja, ahogy arcába robajlott a haragos vízár. A zárófedél kézikereke kis híjánkiszakadt a markából, de nem engedte volna, az élete árán sem. A síkos fed kerékkel valamennyiük életéttartotta a kezében. Hörögve, fuldokolva remeg izmokkal küzdött, mire megálljt parancsolt az er szakosan betör , fekete áradatnak.

A fedlemez csikordulva csúszott a helyére… és a Korbács buborékfelh t okádva zuhant tovább, ahideg, menedéket nyújtó mélybe.



21.

ARANYSÁRGA LOBOGÓKON ágaskodó, bíbor szörny-oroszlánokkal játszott Quironeia sós, hajnaliszele. Manase, és mantikor acsargott a selymeken – a hatalom jelvényei. A megkérd jelezhetetlen, legnagyobbhatalomé.

A fekete arcú n csak a lopva mert körülpillantani az irdatlan galeasszon. Mivel tengerész családból

származott hetedíziglen, vérében volt a hajók iránti rajongás. A vizsgálóbiztos hajója azonban nem nyerte el atetszését: ormótlan volt embernyi széles hajógerincével, esetlen vegyesvitorlázatával és a két evezsorral ahajótérben. Evezkkel a nyílt tengeren! Valamirevaló tengerész ilyennel el nem hagyja a parti vizeket, gondoltaa maranor , de óvakodott kimutatni lekicsinylését. Idejét sem tudta már, mikor számzték az evezket a toronihadiflottából. Az evezk persze pótolhatták vegyes vitorlázat esetlenségét, és – amennyiben nem kímélték azevezsöket – meglehetsen olcsó hajtóer t biztosítottak.

A f fedélzet k hajítói szintén meghökkentették. Sziklákat hajigálni kivételesen ostoba harcmodornak nt egy olyan a tengeren, ahol mindenki arra törekedett, hogy megszerezze a másik fél kincset ér hajóját. Haegy ilyen sokmázsás szikla betalál, átütve a fedélzeteket, egyszer en nem marad zsákmányolni való: azellenséges hajó azonnal elsüllyed. Ha egyáltalán betalál – emlékeztette magát a hajóstiszt, aki elképzelni semtudott reménytelenebb vállalkozást, mint egy mozgó hajóról, íves röppályán hajított mázsás sziklával eltalálniegy másik, szintén sebesen sikló hajót. A k hajítókat már csak szárazföldi célpontok ellen használták a toronihadiflottában, ott is csak a Leviatán osztályú, síkfedélzet tengerjáró óriásokon. A százegy varkocsú, fekete arcú

lány ugyan nem látott még Leviatán-hadihajót, de úgy gondolta ezerszer kecsesebb lehet, mint ez az idejétmúltfelépítményektl roskadozó, úszó hegy. Ódon volt az óriás galeassz és fenyeget – akárcsak Tharr egyháza.A fiatal n a kötelez udvariassági formulák után némán, leszegett fejjel térdelt, amíg nem kérdezték.

– Maranor , jelentést kérek! – az oroszlánarcú csatamágus táguló orrlyukakkal vicsorgott a karvel hajóstisztjére.Érzékeny szimata a fekete arcfestés, a durvaszövés, vízhatlan egyenruha alatt is felismerte a nt.

A mentalista is megérezte a csatamágus hím-izgalmát. Amikor felismerte, hogy nincs tere aszínlelésnek, valami különös, sosem hitt nyugalom szállta meg. Röviden, egyszer szavakkal írta le anaftaszállító flotta tragédiáját. – Antoh Korbácsa nem hal. Fémtest szörnyeteg, halott anyagból. Talán még az óidkben kovácsolták – fejezte be szemlesütve. – Találkoztunk vele – szrte a szót fogai között Tharr quessora, hangjában még a rejtett zöngéket kutatómentalista sem észlelte a meglepetés felhangjait. A csalódottság hangárnyalatai viszont arra utaltak, hogy aszörnyeteg megmenekült. A fekete arcú maranor érkezésekor látta ugyan a friss sérüléseket a galeassz irdatlanul

széles gerincén, de nem kérdezett semmit. Nem lett volna tanácsos.A hosszúra nyúló csendben a leszegett fej lány a hajókorlát mellett felhalmozott, kosárnyi tojástméregette a szeme sarkából. Három szakajtó tele kifúrt, üreges tojásokkal, mindegyiken egy-egy tengerjárónevével, vagy hajósjelével. Deshaktojások. A galeassz legénysége is készen állt, hogy megünnepelje Lasquar Napját. Ezek a deshaktojások persze egyszer lúdtojások voltak, hiszen Quironeia partvidékér l az utolsó deshak is kiveszett már, legalább kétszáz esztendeje. A röpképtelen, halev madár tojása egyedülálló volt, a maganemében. Könnyebb lévén a víznél, fennmaradt a tenger színén akkor is, amikor a partmenti fészkeket elöntöttea ketts hold váratlan dagálya.

A deshaktojások pedig saját történettel bírtak Quironeia legendáriumában.A Régi Kyriában mitikus hsként tisztelték Neakha Lasquart, a Szótlan Hajóst, aki az istenek viharával

dacolva, elsként szelte át a Quiron-tenger háborgó vizeit. A szájhagyomány szerint Lasquar hajója elsüllyedt, ésutóbb hevenyészett menttutaja árbocát is tl tépte ki a vihar. A hetekig hányódó balszerencsés hajós csak úgymenekült meg, hogy a szeszélyes Quironeia hullámok hátán úszó deshaktojásokkal ajándékozta meg az utolsó

pillanatban. A hajós így elérte a déli partokat és ezzel behajózott a történelembe.Toron babonás népe idvel afféle védszellemmet, hekkát faragott Lasquarból. Hozzá fohászkodtak azóta a toroni feleségek, ha férjük nem tért vissza egy-egy halászatból. Az év legviharosabb szakában pedig aQuironeiát járó hajósok deshaktojásokat – kifúrt, belülr l kiszívott lúdtojásokat – hajítottak a vízbe. Mindenegyes tojáson egy-egy tengerész neve, vagy hajójának jele állt. A hajós, akinek a kifúrt, saját jellel ellátott tojásaszázegy szívdobbanásnyi idn belül elmerült – a hagyomány szerint ennyi napig tartott Lasquar els útja a tenger két partja között – semmi jóra nem számíthatott az elkövetkez halászidényben. A gondosan preparált tojások persze órákig táncoltak a habokon, míg a gyertyaviasszal lezárt lyukakon át utat talált mélyükbe a tengervíz.Százegy szívdobbanásig kitartott a legsilányabb is. Babonaság, gondolta a festett arcú lány, aki persze már napokkal korábban kifúrta és megjelölte a tojást, mely holnap, Lasquar Napján az sorsáról jövendöl.Biztos, ami biztos. – Eleven lényeket észleltél a fémtest szörnyeteg fell? – kétnem f pap megismételte a kérdését és az elt észbekapva, engedelmesen bólintott.

– Gondolkodó elméket, uram.



– Talán csak egy horgonykötél súrolta a hajó oldalát. Megnézzük mindjárt. A Mérnök esküszik rá, hogymegjavította a látócsövet. – A Kapitány a Felcserhez fordult – Felnyomni a karót, kurafiak!

Látócs döfte át a tenger színét. – Megérkeztünk – sóhajtott a csre tapadó Felcser boldogan.

Mögöttük ugyan a nyílt tenger ragyogott, de elttük már a Rabszolgazátonyok sötét sziklái szürkélltek.A merülhajó vackára kúszó, sebzett ragadozóként lopakodott a kicsiny korallszigetek felé. A látócs csak egy-

egy pillanatra bukkant a víz színe fölé. A távolban már jól látszott a legnagyobb atoll, a Rabszolgaszigetfövenye. A parton komorló romváros csonka tornyai aranyozottnak tntek a hajnal visszfényében. Azután aFelcser körbe forgatta a csövet. Nem is lepdött meg igazán. – Ezek követtek minket – suttogta rekedten.

A látócs ben jól – látta a közeled galeassz tzköpiben villódzó torkolatlángokat. A Kapitány gyorsandöntött. – Megvárjuk, amíg elhajóznak. Orr három le, hajófar kett fel!

A merülhajó egészen a tengerfenékig merült és meglapult odalent. Vártak. Ólomlábakon járt az id. Acsendet csak néha törte meg a halk, súrlódó zaj, amikor a hajó tovább csusszant a tengerfenéken. – A legteljesebb csendet akarom! Akinek mászkálnia kell, tekerjen rongyot a lábára! – sziszegte a Kapitány. Némán várakoztak. A parancsnoki terem sarkában, felhúzott térdekkel gubbasztó ifjúsámán dörmögésétmindannyian meghallották a nyirkos, szorongó csendben. – Elkéstünk az óvatoskodással. Ha már húsodban a nyíl, hiába minden ugrándozás – idézte Vairo az ilanori

mondást.Vártak. Mozdulatlanul fekve, hogy minél kevésbé használják a nehezed, gyorsan romló levegt ésnémán, hogy ne kockáztassák a hirtelen haragú Kapitány ökölcsapásait. A legtöbben persze nehezen viselték atétlen várakozást: feszültek a hólyagok és belek, de nem volt hova menniük: az agyagcsöbröket órák óta nemürítették és már színültig voltak vizelettel.

A félelem óráiban csak egyetlen ember volt, aki nem rettegett. Vairo, a nomád egykedven kuporgott a parancsnoki terem szegletében. Mikor Sianis megkérdezte, hogyan képes ilyen higgadtan várakozni, az ilanorifel sem nyitotta a szemét. – Két nap a világ: egy nap érted, másnap ellened – vont vállat. Felszínes nyugalma azonban körömrágóvárakozást leplezett: amikor a hajó végre megült a fenéken, az ilanori felpattant. A hajófar felé indult: azkamra felé.

Átvágott a kuporgó legénység között, akik kerülték a tekintetét. Mindannyian elkülönítették maguktól,mintha csak fert ragályt vagy súlyos átkot hordozott volna. Mióta a tztündérrel beszélt, Vairo nem szólt

senkihez, de az emberek is hátat fordítottak neki, ha csak tehették. Az órahosszat csendben kuporgó nomádolykor már azt sem bánta volna, ha vicceket faragnak, vagy ugratni kezdik, hogy végre felháborodhasson,tombolhasson vad, öklöz haraggal – de ehhez senki nem vette a bátorságot.

Elég volt csak az arcába nézniük. Nem álltak elé akkor sem, mikor megállt a tzkamra eltt. Egyedül a vén tzmester merte elkísérni. A

forrón verejtékez vasfalak között fullasztó, sós gz kavargott. – ígértél valamit! – mondta a nomád kurtán, és a vénember szótlanul eltolta a kerek, csuklóvastag kvarcüvegetfed lapot. Szúró fájdalom nyilallt az ilanori szemébe. Feltehetett volna még egy kormozott üveget, de nem akartgyávának tnni.

Inkább behunyta a szemét – nem volt szüksége rá. Sámántekintetével így is látta a lányt. Amikor aLángmester magukra hagyta ket, csak álltak és nézték egymást, mintha nem is léteztek volna az embervastagfémfalak. Mondják, a szerelem megnyitja a szívet és lerombolja a falakat – de miféle szenvedély kötheti akorhatag anyag gyermekét egy naptest leányhoz? Akárhogyan is, a nomád gyötr dött, és tudta, ugyanazért

szenved az a másik halandó is, a kvarcüvegen és abbitfalakon túl. A hirtelen támadt szerelembl gyógyulsz ki aleglassabban – tanítják Ellana papni. De vajon szerelem ez, valóban? Ha csak ráteszem a tenyerem kvarcablakra, éget forróság hólyagosítja fel a b röm. Az húsát – van

húsa egyáltalán – dermeszt fagy marcangolja, mikor a holt anyaghoz ér.A tztündér értette a gondolatát. Tudta is mindig, mit érez, hiszen valamiképp valóban egymásnak

születtek, az istenek kegyetlen szeszélye szerint. – Nem közeledhetek feléd, hogy halálra ne égesselek. – aggódott a lány. – Te pedig megfagysz – mondta a nomád rekedten.

Ó szellemurak! Hát csak efféle ostobaságokra vagyok képes?Vairo zavartan toporgott, aztán, mivel végtelennek t percekig semmi nem jutott eszébe,

ügyefogyottan sarkon fordult. – Ne menj el! Amíg itt vagy, legalább elképzelhetem, hogy megérintelek – kérte a lány.

A nomád megtorpant. Keze-lába reszketett, és úgy összeszorult a torka, hogy alig kapott leveg t.

Valami úgy sajgott legbelül, ahogyan még soha semmi sem. Úgy érezte, csordultig van már a fájdalommal és



nem bírja elviselni tovább elviselni… mit is? Egy másik, elképzelhetetlenül idegen lény gyötrelmeit? Vagyegyszer en csak együtt érzett egy ártatlanul kínzott, rab leánnyal? – Úgy szeretnék egyszer szárnyra kelni… eltnni a fénybe, csendességbe. Szállni haza ismét és gyönyörködni alét tolongó, dús csodáiban… – A tztündér suttogott a Szellemnyelven, a nomád mégis tisztán hallotta mindenszavát. – Te egy olyan… dalnok vagy? Költféle? – kérdezte Vairo zavartan.

– Költ? – A tztündér értetlenül tárta szét szárnyait, és tanácstalanságát átérezve a nomád megértette, hogyvannak szavak és fogalmak, melyek egyszer en nem léteznek a másik világában. Mérhetetlenül távoliak voltak egymás számára és mégis… az istenek szeszélyébl mégis közelebb, mint bárki máshoz. – Tedd az üvegre az arcod – mondta hirtelen a lány. Vairo engedelmeskedett. A kvarclap tüzes vasként égettea brét. A tztündér a kvarcüveg túloldalán megcsókolta a fekete lapot, a homloka felett. Vairo elképzelte, ahogyajka áthatol a forró falon, és megérinti a homlokát.

Azután, mert más nem jutott eszébe, Vairo a hségszavakat mormolta sután, mellyel Ilanor szerelmespárjai életen túli odaadást fogadnak egymásnak. A Szépmez határain túl nem is ismerték a halálttagadó igéket: – Haedún tiah nerao Ridan. Ríadan tiah nerao Haed.

Bellem mindig te leszel – belled mindig én.

23.

MEGÁLLJ! Mit keresel itt? – sziszegte a fekete arcú lány. A hajójára visszatér maranor mérhetetlenülmegdöbbent: az els ember, akibe saját karveljén belebotlott, egy idegen férfi volt. Idegen és arcátlanulmagabiztos. – Azért jöttem, hogy figyelmeztesselek. – A hajóorrban álló, darócruhás alak úgy méregette a délnyugatilátóhatárt, mint akinek semmi félnivalója nincs egy árbóccsúcsáig felfegyverzett, toroni hadihajón. A maranor azonnal észre vette, hogy nem tartozik a legénységhez. Középtermet, viseltes öltözék férfi volt, de az arcátnem látta: a jövevény példátlan vakmer ségr l tett tanúságot, mikor a közeled léptek zajára sem fordult meg. – A Rabszolgaszigetr l jöttél? – nézett a lány a közeli zátony felé.

Az atoll onnan kapta a nevét, hogy a Láncbarátok itt hajították partra azokat a rabszolgákat, melyekettúl gyengének, vagy túl betegnek ítéltek ahhoz, hogy túléljék a további utat a következ partraszállásig, aFynvynek szigetvilágáig. A beteg, éhez rabszolgák azonban nem mindig pusztultak el. Az utóbbi évszázadok

során egész kolónia szaporodott el a fátlan, cserjebozótos szigeten. Befogásukat kockázatos, idrablóvállalkozásnak ítélték meg a rabszolgakereskedk, a lapos kis sziget meghódítását pedig egyetlen tengerjáró népsem tartotta célszer nek: túlságosan terméketlen volt és túl messzire esett a lakott vidékektl. A zátonysziget partjain roskadozó, tengerben folytatódó si romok jelentette fenyegetésr l nem is beszélve. – A szigetr l eveztél ide? – ismételte meg a fekete arcú lány, az idegen mögé lépve. – Számít ez? – kérdezett vissza a másik egykedven. – Hívom a legénységet – fenyegetzött a maranor , de nem tette. Volt ebben a férfiban valami, ami azt súgtaneki, hogy nem azért jött, hogy ártson. – Nem tenném, a helyedben. Akkor biztosan meghalsz. – darócruhás férfi most már megfordult. Magas homlokavolt és seszín haja, ugyanolyan, homokszín árnyalatú, rövid szakállal. Mélyen ül, sötétzöld szemeiben valamirégi, eltemetett szomorúság lapult. – Azért jöttél, hogy fenyegess? – a maranor keze a trére siklott. – Dehogy. Inkább a deshaktojások miatt – biccentett az idegen a fedélzeten fehérl kosárnyi tojás felé. –

Emlékszel hogyan készítik? A tojást árral óvatosan átszúrva csúcsán és alján, sárgáját-fehérjét kiszíva a héjon belül növekszik az üresség. Azután egy rövid er s szalmaszálat, jól szelelt, gonddal áttolnak az üres tojáson,míg végül lemetszik a kiálló végeket. Odabent pedig valami elkezddik. – Mit beszélsz? – sziszegte a lány. Az idegen zavartalanul folytatta. – Bent, a tojás rének csendes sötétjében, a héj bels falán járja kanyargós útját hangyamód az emberi faj. A bels, meleg üresség lakói közül csak elvétve akad egy-egy, mely a héjvilágon átível szalmaszál-tengelyremerészkedik. Kalandozók k, vagy még kiváltságosabb szerzetek, netán félistenek, félve tisztelt hekkák és jahorrok talán? Nem tudjuk, ugye? Vagy egyszer en csak tudók és látók, akik azzal áltatják magukat, hogy arúdon fel-alá, csavarvonalban mászkálva odafentr l kémlelhetik és lenézhetik a héj népét. Ilyen lehetett Lasquar,a tengereket elsként átszel, Szótlan Hajós is. Ha a fennjárók lámpást gyújtanak, a hangyanép ámulattal tekintfel rájuk. Isteneket illet tisztelettel. – Mir l beszélsz ? – kérdezte ismét rekedten a maranor . A férfi vállat vont, és folytatta. – De olykor, a tojást átfúró, szalmaszálnyi világtengely résein még távolibb terek szele süvít át. Rémületesen

izgató, idegen hangon hívnak a küls világ szelei, de ezt nem hallja más, csak a vakmer , aki a szalmaszál



magasába merészkedik. A legtöbben ezek közül sem merészkednek arra: visszatérnek a héj sötét melegébe,learatván dics tettük gyümölcseit. Lasquar is visszatért. Emlékszel?

A lány némán bólintott. Torkát összeszorította valami baljós megérzés – mentalistaként megtanulta,hogy az effajta megérzések néha a túlélést jelentik. – Mindig akad persze egy-kett, amely követi a résen átszüreml sziréndalt és megleli az utat a szalmaszállyukain át a tengely belseje felé. Akad egy-kett mindig, aki túléli a kúszást, végig a huzatos, végtelenhosszúnak

barlangfolyosón mígnem vándorlása végén a küls lékbl a héj hátára vergdik. Körülötte és felette új, másfényekkel ragyogó végtelenek nyílnak. Új lényként születik akkor egy más, tágasabb világba – a darócruhás férfiváratlanul elhallgatott. – Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte a maranor. – Láttál valamit, amit nem adatott meg látnod. Tharr papjai pedig tudják, hogy a titkot csak egyféleképpen lehetmegrizni. Ha más nem tud róla. Hiszen csak addig rabod a titok, míg megtartod magadnak, de rabjává leszel,mihelyst másnak is elárultad. – Vagyis? – A lány gyomrában hideg forrás fakadt és szétáramlott testében, fagyossá zsibbasztva tagjait. Afestett arcú mentalista persze azonnal felismerte és néven nevezte az érzést: félelem. – Napnyugta eltt még, meglátod, egyedül maradsz a tengeren. Kutatnak majd utánad, de ne válaszolj. Akkor megkeresnek és elpusztítanak minden szemtanút a tojáshéj belsejének hatalomfélt, zsarnok-urai. Mindig vannak országok és korok, amikor csak nézni szabad, látni veszedelem. – Nevetséges vagy! – csattant fel a lány. Hasztalan próbált gúnyt vinni hangjába; zihált, mintha hosszan futott

volna – Idetoppansz váratlanul, azután bölcsességeket idézel, mint a Fakó Zarándok! A Fakó Zarándok. Népmesék és legendák visszatér alakja, aki a semmibl tnik el, a legnagyobb veszedelmek idején, és

néhány homályos megjegyzés után el is tnik a semmiben. Pyarron felvilágosult f i persze tagadták a létét. Azutóbbi félezer évben azonban túl gyakran, túl sok helyen bukkant fel ahhoz, hogysem a véletlennek, avagy ahiszékeny nép képzeletének tulajdonítsák. – Valóban? – a férfi szomorú, mélyzöld szemeiben elfojtott vidámság szikrázott fel. – Olyan volnék?

Azután hirtelen megkeményedtek a vonásai és hadarni kezdett, mint aki érzi, nincs sok ideje. – Meghalsz, ha megtalálnak, Kíssadar. Nemcsak te, de valamennyien a túlélk közül. – Az idegen hangjafokozatosan halkult. A fekete arcú lány meglepetten kapta fel a fejét: az idegen nevén nevezte: titkoltleánynevén, melyet azóta nem használt, mióta festett arccal, a hajóstisztet jelz, százegy férfivarkoccsal a karvelfedélzetére lépett. A hajóstiszt kiáltani akart, de már nem volt kinek. A darócruhás idegen a szeme láttára, beszédközben tnt el. Egyszer en kifakult a délutánból.

24.

A RABSZOLGAZÁTONYOKAT megkerülve, a Korbács végre maga mögött hagyta a lehorgonyzóhadihajókat, és felmerülhetett. Egy jókora sziget, és vagy féltucat zátony választotta el a veszedelmes toroniflottától.

A felhk sápatag széle keleten lassan lángvörös árnyalatba öltözött. Az ólomszürke tenger lomháncsapdosta a merülhajó oldalát. A felkel nap izzón vöröslött a Quiron-tenger felett, a víz rézszínben ragyogott.A felszikrázó napfényben a horizonton világos, keskeny fénycsík integetett hívogatón – a Rabszolgasziget. Amerülhajó mögött a felvert hullámok lágyan simultak a tenger tükörsima felszínébe, alig észreveheten ringatvaa hajót. A bágyasztó melegben a sós víz szaga összekeveredett közeli mezk és bozótosok illatával. A távolbólmintha emberi hangokat, ülln formálódó fém csendülését, valódi élet zsongását hozta volna a szél.

Vagy csak a képzelet játéka volt mindez? A hajó acélhátán tolongó legénység túlf tött vágyakozása?A valóság azonban – mint mindig – ezúttal is fütyült az ábrándokra. – Sorakozó a Parancsnoki teremben! A Korbács felkészült egy újabb lékelésre! – A horpadozott toronykúpban aKapitány heges koponyája bukkant fel. – Nem lehetne pihenni még egy kicsit? – nyögött fel a gnóm, aki még mindig nem heverte ki az el támadásmegpróbáltatásait. – Aki kíméli magát, utóbb a gyengeségbe hal bele – mérte végig a Kapitány az elgyötört arcú Szakértt. – Nem ér rá estig? – kérdezte a Tartálymester is. Az öreg, kövér keanori sosem titkolta félelmét, ráadásul a hajótis féltette az összecsapásokkal járó megterheléstl. – Akkor sem lesz jobb – csóválta a fejét a tagbaszakadt Kormányos, és a markába köpött. – Gyerünk! Mikeanoriak úgy mondjuk, a bátor egyszer hal meg, a gyáva számtalanszor.

A hajó hátán álló keanoriak összenéztek. Sianis hátrált egy lépést. Végigmérte a heges koponyájú,torzonborz szakállú behemótot. Az erioni fiú megértette már, hogy a Kapitányt feneketlen bosszúvágy hajtja, túl

minden mérlegelésen és józan megfontoláson. Márpedig Bram Boreillo úgy tanította, hogy egy effajta rögeszme



vagy rültséggel, vagy hsiességgel végzdik. Vajon hogyan? Sianis rettegett attól, hogy a választ is megtudjahamarosan. – A toroniak a Zátonyok túloldalán cirkálnak. Mentalisták fürkészik a vizeket. El bb-utóbb mindenképpen ránk találnának. Jobb akkor, ha mi ütünk elször. Ne várakoztassuk ket! – mondta a Kapitány és egy intésselvisszaparancsolta a legénységet a sötét, vizes acélszagú fémkoporsóba.

Fél óra alatt megkerülték a Rabszolgazátonyokat. A könny acélhéj egyetlen egyszer sem érintette a

tarajos atollokat, hála a Navigátor éberségének. A feszülten figyel kahrei érzékeit kiteljesítve fülelt atengerfenékr l visszaver neszekre, és félszavakkal utasította a vég nélkül szitkozódó KormányostAmikor a karvel és a galeassz feltnt végre a látócs ben, a Felcser ujjongva kiáltott fel. Pedig a neheze

még csak ezután kezddött. A merülhajó háromszor is kénytelen volt megfordulni, óriási, idrabló ívben, hogyújból lékelési helyzetbe kerüljön. A százevezs, toroni galeassz elképeszt sebessége miatt többször is megkellett ismételniük a manvert. – Ördögök eveznek azon a hajón? – morgott a Felcser döbbenten. A kétsorevezs hajóóriás lapátjai egyszerremerültek a vízbe, és a hajó méretéhez képest lenygözen gyorsan fordult.

Jó óra múlva még mindig egymást kerülgették, de a galeassz evezsei mintha nem ismerték volna afáradtságot. – Sejtik, hogy itt vagyunk valahol. k egy nagy halra vadásznak, mi pedig ket akarjuk torkon döfni – felelt aKapitány Sianis ki nem mondott kérdésére. – Ezek toroni hadihajók. Rúnákkal er sített vasfa és feketefeny palánkokkal. Ha rossz szögben lékelünk,

egyszer en lesiklunk róluk. – morgott a Kormányos is. – Most egymás mellett állnak. Velünk szemben. Melyiket akkor? – kérdezte végül a látócsnél álló Felcser. – A galeasszt. Ha figyelmeztetni akarod a borjút, szeme eltt taglózd le az ökröt! – parancsolta a Kapitány. Atöbbiek rábólintottak. Lehet, hogy csak egyetlen döfésre marad lehetségük. A hegynyi méret, százevezsgaleassz volt az igazi ellenfél. A vékonyabb palánkú karvellel ráérnek végezni akkor is, ha már menekül.

A Korbács jó nyíllövésnyire közelítette meg a két hadihajót. Az acélszürke, óriás vashal alig pár lábnyira lebegett a víz színe alatt. A nagyragadozók elszánt óvatosságával cserkészte be a nálánál jóval nagyobbgaleasszt. – Lékelési irányban vagyunk – jelentette a Navigátor. A Kapitány a látócsnél álló, bólogató Felcserre nézett,majd vissza, a fakón dereng rúnatáblára. – Éppen felénk jönnek. Várunk.

Nyíllövésnyi távolságban, a galeassz fedélzetén a kétnem f pap szintén várakozott, a ragadozók éhes,karommereszt óvatosságával.

– k azok. Jó kétszáz lábnyira, nem sokkal a víz színe alatt. Érzem a Liborion pecsétjét. A karvel mentalistamaranora meg is számolta ket. Azt állítja, legfeljebb tizenegyen lehetnek. Az evezsök készen állnak? – Igen, messire – bólintott a kígyóarcú vérpap. Vellaquor Khea' Lorn, a számzött yankari tdve nézegette balhüvelykjének félarasznyi, acélkemény körmét. Azzal véste az evezsök homlokára a vérrúnát, ma hajnalban.Shukwas Jelét.

A sanquinator ok titkos rajzolatát nem ismerték Toron határain túl – meglehet, ha ismerik, semvetemednek használatára, hiszen Shukwas Jele kisajtolta az embertest utolsó er it, míg a szívet görcsbe nemrántotta a halál. St, még azután is.

Amikor a sanquinator hajnalban lement a hajótérbe, egyetlen rabszolga sem sejtette, hogy a vérszínköpeny, borotvaéles körm szektás a legrútabb, legfájdalmasabb halált hozza amit emberfajra várhatott a KétHold alatt. Vellaquor felidézte a mosdatlan embertömeg fullasztó szagát, a deszkák közé száradó bélsár ésvizelet bzét és megrándult a gyomra az undortól. Állatok. Vesszen mind! – gondolta utálkozva. Szürke ónkupavolt akkor, hajnalban a toroni pap jobbjában, abba mártogatta azt a hosszú, borotvaéles körmöt, mellyel az

evez padok között lassan lépdelve, felhasította a rabszolgák homlokát. Hüvelyknyi seb volt csupán, egyetlencirkalmas vonalú rajzolat. Shukwas Jele.Hamar begyógyult. Legalábbis látszólag. A nyomorultak teste azonban attól a pillanattól fogva a

vérpapnak engedelmeskedett, az utolsó szívdobbanásig. St, még azután is.Attól fogva a rabszolgák nekifeküdtek az evezknek és húztak, egyszerre mozdulva egyszerre dobbanó

szívvel. Emberfeletti er vel és kitartással. A hegynyi, fekete galeassz pedig valósággal repült a hullámok hátán.A legels halottak az els fél óra után fordultak le az evez padról. Utána visszaültek, üveges, semmibe meredszemekkel és húztak tovább. Erejüket immár nem az él hús és vér bonyolult vegykonyhájából nyerték: aromlandó test önmagát égette, emésztette fel, hogy bírja tovább az emberfeletti munkát.

Amikor a rabszolgák felismerték, mi történik velük, majdnem lázadás tört ki az élk között. De csak majdnem, hiszen a béklyók uralták testüket és az acélláncoknál is er sebben uralta ket a húsnak parancsolóvérjel. Shukwas Jele. A második óra után pedig nem maradt eleven rabszolga, aki lázadozzon.

Némelyikr l persze akkorra csaknem csontig leaszott a hús, és persze a hajófenékbl felszálló bz még

fojtogatóbb lett – de az egyszerre lendül száztizenegy evezlapát szinte repítette a hatalmas hajót a hullámok hátán.



Más pedig nem is számított.A sanquinator úgy becsülte, még legfeljebb három órájuk lehet, míg az elskr l, a leggyengébbekr l

csontig leég az önemészt hús. Az evez padra roskadó, feketeüszkös csontvázakkal utóbb persze már nem sokatkezdhetett – de az az id még nem jött el. – Készen vannak a katapultok is? – kérdezte a quessor metszn. Teljesen feleslegesen, persze, hiszen magaolvasta valamennyi sziklára a Pusztítás Átkát. Persze csak azután, hogy a kígyóarcú Vellaquor ellátta

valamennyit a Megrzés vérjelével. Kilenc katapult várakozott feszül szíjakkal. Kilenc lesújtani kész,sziklakemény mancs. – A lángvetk? – kérdezte a quessor.

Erre már a zömök centarior , a galeassz kapitánya bólintott. A lángvetkben ezúttal nem tiszta nafta,hanem aszisz Vértz lobogott. Talán megolvasztja a szörny vasbrét is, ha elég sokáig éri. Talán. – Közeledik – jegyezte meg a tenger színén táncoló buborékokat fürkész, sasszem csatamágus. – Nem tudja, hogy várjuk – villantotta meg a quessorl cápafogsorát. – Olyan ez mint a halászat. Ha a hálóminden pontját megvizsgáltad, már csak terelni kell a halat. Minél közelebb csalod a háló felé, annál jobbansietteted a végzetét. Ok pedig jönnek.

A f pap magasba emelte széttárt ujjait: kilenc toroni katapultmester hajolt a feszül szíjak fölé,várakozón. – Az els három… most! – Az ujjak ökölbe szorultak és az ököl lesújtott, arrafelé, ahol Aychas a közeled vashalat sejtette.

– Lékelés! – adta ki a parancsot a Kapitány ugyanebben a pillanatban, és belemart a rúnatáblába. Levegsüvöltött a tartályokba a trigramok háromszögein át, több tucat hordónyi tengervíz ömlött a lángkamra rabjára. AMásodik Fürkész hallotta csak a tztündér jajongó sikolyát – és Vairo, az ilanori nomád. – Gyilkosok! – ordított a fiú, véresre verve öklét az abbit-ajtón. A Kapitány elrelátó módon rázáratta a nomádraaz ajtót, mikor az ismét meglátogatta a tzlényt. Vairo órák óta ült már a lángkamra fullasztó, párás elterében,de akkor ez nem zavarta. Tombolni akkor kezdett, mikor megérezte, sámántekintetével meglátta hogy a jegesenhideg, gyilkos vízár miként sebzi meg a tztest lányt.

De akkor már kés volt.Vairo zokogva rogyott le a forró acélfal tövében.Embermagas gzoszlop csapott fel a tengeren és a mélyben meglódult a soktonnányi acél.

– Kapaszkodjatok! – kiáltott a KapitányA Korbács gyorsan emelkedett, surrogva hasította a vizet, mígnem…Az acélhéj megcsikordult, és óriásit kondult. Háromszor egymás után. Akárha óriási öklök taszították

volna hátra és lefelé a merülhajót: ami csak mozdítható volt, keresztül-kasul kavargott a hajótérben. – Ez aztán a pofon! – kiáltotta a parancsnoki termen átrepül Szakért, miközben leverte lábáról a tápászkodóSianist. – A tat találatot kapott! – jajdult fel a Tartálymester. – Hogyan? Hiszen nem is ért minket a szikla! – próbálta túlüvölteni a Kormányos a hajón eluralkodó káoszt. – A szikla felrobbant a víz alatt. A nyomás horpasztotta be a héjat – zendült a fejekben a Második Fürkészszellemüzenete. – A csapás eltérítette a hajó jobbra! Elvétjük a célt? – látócsnél álló Felcser is ordított. A Kormányos ezt hallvaolyat káromkodott, hogy többen összerezzentek, azután nekifeküdt a kormányrúdnak és teljes súlyával jobbrafordította. – Mit csinálsz? – kiáltott rá a Kapitány. A Kormányos visszanézett rá, véreres szemei kidülledtek azer lködéstl. A tagbaszakadt ember sebzett bikaként hörgött. – A galeasszt már nem találhatjuk szembe! Lecsúsznánk róla! De a karvelt még… – szavait fülrepeszt

reccsenés szakította félbe. A hirtelen megtorpanástól egymásra zuhantak ismét a hajótérben.A Korbács orra a karvel oldalába fúródott. Elölr l jól hallották a zuborgó morajt: a meglékelt hajógyomrát elárasztó víz összetéveszthetetlen csobogását. – Ezt azért elkaptuk – vigyorgott a Kormányos. Hordómellkasa fújtatóként emelkedett és süllyedt, vaskosizomkötegei verejtéktl csillogtak. Senki sem figyelt rá. Valamennyien a talpra állással veszdtek. – Vissza! Hátramenet! – parancsolta a Kapitány. – Miel tt még észbe kapnak a galeasszon!

Elkésett.Alig fél nyíllövésnyire a meglékelt karveltl, a toroni quessor hajója úgy perdült meg a habokon, mint

valami hatalmas, fekete vízisárkány. A galeassz orrában lobogó köpeny, oroszlánfej óriás emelte magasbamancsforma kezeit. Ordított, akár a zsákmányra vet nagyvadak és karmai között páros villámív fénylett felszemfájdítón. – Csatamágus! – Ordított fel a látócsre tapadó Felcser.

Többre nem jutott ideje: kék ikerragyogás vágott csattanva a habok közül felmered látócs be. Magas,

pendül hangon sikoltott az acél. Nyüszítve hányt szikraözönt a villámcsapástól megolvadó keskeny fémrúd – aFelcser gzölg szemüreg, szénfekete torzója azonban némán, egyetlen hang nélkül zuhant el a Parancsnoki



teremben. A meghasadozó, olvadt rézacélcseppeket könnyez, csontjáig perzselt koponya vádlón meredt amennyezetre. Egy szempillantásig zsibbadtan meredtek rá a hullazöld kahrei lidércfényben, azután egyszerreordított fel mindenki, ahogyan a torkán kifért. A rémület ideje azonban még csak most kezddött.

Három robajló csapás sújtott le ismét a Korbácsra. A víz alatt elporló sziklabombák nyomása valósággalkitépte a merülhajót a karvel oldalából. Kitépte, megforgatta és… – Aááá! – üvöltött vagy féltucatnyi torok, hiszen nem volt már fenn és lenn, csak sötétség, olvadó érc és égett

hús bze, szájakba taposó lábak, szemgödrökbe fúródó könyökök, orrot bezúzó térdek és…Vészjósló vízcsobogás. – Víz a hajótatban! – kiáltott a Kormányos. A Kapitány rá sem hederített. – Merülés, azonnal! – üvöltötte. – El innen, amíg…

Újabb ütések rázták meg a hajót. A tartályok fell azonban nem érkezett a merülés megnyugtató,sustorgó zaja. Percekig vártak hasztalan, kétségbeesetten meredve egymásra.

Miért nem merülünk? – Tartálymester! – ordított a Kapitány. Fogcsikorgatva vágott utat a Parancsnoki terem hátsó szegletében.Félrelökte a Felcser gyomorkavaró, feketére perzselt tetemét és nyakánál fogva rángatta el a függágyak alattreszket, pocakos kahreit. – Nem! A tatban betör a víz! Oda nem! – A Tartálymester nyöszörögni kezdett. Vacogva ver dtek össze a fogai.

A Mérnök rosszallón csóválta a fejét. A tartós fizikai és lelki megterhelés hatására megesett, hogy alegénység idegei felmondták a szolgálatot. Általában a legrosszabbkor – mint például most is. A Tartálymester

rettegett, egész teste a félelem ragadós, hideg verejtékében ázott. A Kapitány fogai összecsikordultak a dühtl,majd visszakézbl egy hatalmas pofont kevert le, hogy észhez térítse. – Vissza a tartályokhoz, vén söröshordó! Azt mondtam, merülés! Azonnal! – A Tartálymester megvert kutyakéntnyüszített fel és a tat felé oldalgott.

Jó fél perc múlva a Korbács végre merülni kezdett. Vagy süllyedni? – Kapitány, mondanom kell valamit – szólalt meg a Második Fürkész a sustorgó, szorongó várakozásban. – Rossz hír? – kérdezte a heges koponyájú férfi, és ökölbe szorult a keze, mikor a másik bólintott – Ki vele! – Az el támadás során megsérült a jobb oldali trigram. A jobb légkamra elementáljai elveszítették az utolsókapcsolatot hazájukkal. Azóta haldokolnak. – A bal trigram még ép? – kérdezett vissza a Kapitány. Ha a másik rúnaháromszög is megsérül, nemcsak alevegt mozgató elementálszolgákat veszítik el, de a lehetséget is, hogy elteremtsék a felmerüléshez szükségeslevegt. – Igen… azt hiszem.

– Akkor gyerünk, merüljünk tovább! Akár száz láb mélyre is! Még egy ilyen sziklabomba és végünk!A Mérnök a fejét csóválta. – Annyira azért ne! A merülhajó fala forrasztott rézacél ötvözet. A félarasznyi vastag páncélzat varratainagyobb mélységben egyszer en szétnyílnak.

A félelem csendje telepedett a parancsnoki teremre. A legtöbben próbálták közömbös arccal nyugtázni ahallottakat, de a halotti sápadtság, a homlokokon gyöngyöz verejték elárulta a rettegést. – Nagyobb mélységben? – törte meg Sianis a hallgatást. – Száz láb körül – pontosított a Mérnök. – Ha pedig egyszer ez a hadihajó nyomot fog és üldöz be vesz minket, órákig a víz alá kényszerülünk. Gyerünk le, a mélybe, ahol nem érnek el a sziklabombák. – a Navigátor megköszörülte torkát, hogy csillapítsa hangjaremegését – Szerintem k is rájöttek már, hogy nem valami óriáshalat üldöznek. – Nem maradhatunk fenn, ilyen magasan – bólogatott a Kapitány is fogcsikorgatva. A Mérnökhöz fordult. – ennyit bír ki most a hajó?

– A könny héj a víz lassan fokozódó nyomásával még csak-csak megbirkózik, akár nyolcvan láb mélységig is.De még egy ilyen közelben porladó szikla végzetes lehet a már amúgy is feszül falakra. Különösen a mélyben,ahol még nagyobb terhelés nehezedik a héjra. Legfeljebb száz láb. – Lefelé! – parancsolta a Kapitány. Felsüvöltöttek a légkamrák, majd víz loccsant és robajlott a falakon túl. Atatfedélzet fell tocsogás hallatszott. – A vízbetörés tovább fokozódik a tatban! – jajgatott a Tartálymester.

Mindenki egyszerre kezdett beszélni. Ostobaságokat persze, ahogyan az halálra rémült embereknéltermészetes. – Indítsuk be a kézi szivattyúkat! – üvöltötte a túl a Kapitány a zrzavart, de a Mérnök csak a fejét csóválta. – Ekkor a küls nyomásnál? Hatvan lábnál is mélyebben vagyunk, a fekete poklok folyékony fenekén! – Akkor emelkedjünk, hogy legalább a fenékszivattyúk beinduljanak! A mélységi kormány alig mozdul! Nemtudom így kiegyensúlyozni a hajót! – dühöngött a Kormányos. – A Korbács egyre nehezebb a hátsó vízbetörés miatt – csóválta a fejét a Mérnök gondterhelten.

– Ereszt a héjazat! Gyerünk fel, különben itt ragadunk! – Hajótest balra fent, úgy kétszáz lábnyira. Közeledik – jegyezte meg a Navigátor váratlanul.



– Szarok rá! – ordított a Kapitány.A vízbetörés olyan er s volt a tatban, hogy a teljes hatásfokra állított szivattyúk hamar felmondták a

szolgálatot. A Kapitány vicsorgott. – Azt mondtam, levegt azokba a rohadt tartályokba! – üvöltötte hátra a folyosón. – Képtelen vagyok feljebb emelni a hajót – vinnyogott a Tartálymester a tatfedélzet fell.

– Mélység hetven láb – jegyezte meg a Navigátor suttogva.Újabb ökölcsapás taszította meg a hajót. Egymásra zuhantak a hirtelen tótágast álló sötétségben.Üvöltöttek, rúgtak és haraptak valamennyien, akár a végveszélybe kerül, retteg állatok. Hunyorogva gyúlt ki atartalékvilágítás. – Még egy robbanó szikla! Itt vannak felettünk! Lefelé! – ordított a Kapitány, halántékán sötétkék erekkellüktetett a harag.

Zuhantak a mélybe, akár a k . Csörrenve törött össze néhány mér szer, de a Mérnök már csak fásultan legyintett. Harsogva ömlött a víz az oldalsó merültartályokba és a mélységmér folyadékkijelz jesebesen süllyedt. – Megsérült a bal oldali légkamra is – suttogta a Második Fürkész. – Még mélyebbre! – parancsolta a Kapitány. – Ha tovább merülünk, sosem jövünk fel többé – vont vállat a Navigátor színlelt közönnyel, szköl tekinteteazonban elárulta rettegését. A merülhajóban lélegzetvisszafojtva figyelt mindenki felfelé. Mikor dobják a

következ sziklabombát?Odafent azonban elhallgatott a távoli moraj. Gyzelemittasan távoztak, vagy csak újra töltik akatapultokat a víz alatt porladó, ördögi sziklákkal?

A hirtelen beálló csendben jól lehetett hallani az acélvarratok egyre kísértetiesebb recsegését és aspriccel víz locsogását a tatban. A távolban, fent a sziklabombák robbanása dübörgött fel ismét. Távolodóban. – Nyolcvan láb. A víznyomás bármikor összelapíthatja a hajótestet – suttogta a Mérnök. – Antoh kezeibenvagyunk. – Lassan elre – morogta a Kapitány. Nem mondta ki hangosan, amit valamennyien tudtak: a tatban betör vízmiatt folyamatosan süllyed a hajó.

A mélységmér üvegfedele csörrenve pattant szét. A délmutató vízben állt. A légterelk lapátjai isleálltak. A hátsó raktér tömítésein át pedig spriccelni kezdett a fekete tengervíz. A rézacélköpeny recsegett-ropogott. – Kilencven láb – közölte a Navigátor. Szavait elnyújtott, mély, hang szakította félbe.

– Mi ez? – borzongott Sianis. Olyan volt a hang, mintha valahol a távolban óriás, haldokló sárkányok búcsúznának bömbölve az élettl. – Sír a hajó – suttogta a Mérnök.

A nyomás alatt összeprésel héjazat jajongva üvöltött a hajótatban. Némán, félelem- fagyottanácsorogtak a bokáig ér vízben. Valaki egy régi aszisz imát mormolt. A merülhajó, akár egy sebzetten tántorgónagyvad, meg – megtorpanva próbált kilopakodni a toroni galeassz veszedelmes közelségébl. Közben egyresüllyedt: a síró fém mind hangosabban tiltakozott a mélység fokozódó nyomása ellen. A sziklabombák dörejeiazonban fokozatosan távolodtak, lökéshullámuk már alig-alig taszította meg a fekete mélyben kúszómerülhajót.

A tatban a Tartálymester már derékig állt a szivárgó vízben. – Hé! Er södik a betörés! – jajgatott hátul a pocakos kahrei, de a többiek nem merészkedtek a hajótatba.Egyetlen ember sem sietett a Tartálymester segítségére. – Zárd le a hátsó rakteret! – ordított hátra a Kapitány.

A hátsó raktárfedélzet fell azonban egyre hangosabban, egyre követel bben hallatszott a bugyborékolás. Kapaszkodniuk kellett, mert a hajófar annyira megsüllyedt, hogy alig tudnak talpon maradni. A parancsnoki fülkében halk pukkanással repedtek meg az utolsó kahrei mszerek is. – Hé! Segítsen már valaki! – A Tartálymester hangját fémes csattanás, majd robbanásszer dörej szakította félbe.A merülhajó megingott és úgy kezdett rázkódni, mintha Antoh, Quironeia szeszélyes tengeristenn jekorbácsolná végtelen haragjában.

A padló kezdett kicsúszni a Tartálymester lába alól. Hiába zárta le a hátsó raktárszintet – a legutolsó pillanatban – a csuklóvastag acélajtó résein feketén, er szakosan szivárgott be a víz. Odaát, az ajtó túloldalánszáz meg száztonnányi hideg, sötét tengervíz feszült az ajtónak. Be akart törni, akárhogyan, hogy fojtón préseljeki az életet a hallgatag, fekete mélységekbe merészked, féregpuha vakmer kbl. Amikor a sós áradat már mellig ért, a pocakos kahrei nem bírta tovább: víziszonya volt világéletében, hiszen nem tudott úszni sem. Atartályokat vezérl rúnatáblát otthagyva, sikoltva rohant elre, a parancsnoki fülke száraz biztonságába. – A túlnyomás kilökte a légterelk zárólemezeit a tatban! A hátsó rakteret elöntötte a víz! – zihálta sírósan a

pocakos férfi. A Kapitány végigmérte a csuromvizes, reszket Tartálymestert aki nem is leplezte, hogy a torkátfojtogató zokogással küszködik. Ökölbe szorult a keze, de nem szólt semmit.



– Mélység száz láb és süllyedünk tovább – jegyezte meg a Navigátor rekedten. Senki nem tudott szólni. Hosszú pillanatokig csak az összeprésel acélfalak sírtak mély, elnyújtott penge-sikollyal.

Üvöltve gyötr dött a hajó.A Kormányos mondta ki elször – és utoljára:

– Itt vége. Meghalunk.

25.

SZERINTED VAN OLYAN világ, ahol együtt lehetünk? – kérdezte a tztündér. Ahogy széttártaragyogó sólyomszárnyait, karcsú dereka körül fényl, sustorgó örvények kéltek. – Biztosan – bólintott a nomád ég szemmel. – Ilanori anyám úgy tanította, hogy csak az élet folyama örök és acsak a szeretet halhatatlan. A halál pedig egy küszöb csupán: a láthatár, ameddig a halandó szem ellát.

A tztündér lehajtotta a fejét és dideregve átkarolta magát. – Nem bírom már soká. Úgy érzem, kihlök és meghalok, hamarosan. – Nem! Te nem! – kiáltott rekedt daccal a nomád, de hangját elnyelte a vastag, nehéz gz. Odakint, valahol atávolban, mint óriási, haldokló sárkányok, üvöltöttek az arasznyi vastag acélfalak. A nomád tudta – szellemtekintetével látta is – a hatalmas hajó haláltusáját, a lángkamra falain túl. Nem tör dött vele. – De igen – bólintott szomorún az aranyhajú angyal. Amikor felnézett, lángoló szemei elsötétültek, mintha

felhk borították volna el az éltet napot, és a nomád úgy érezte, számára fényét veszítette a világ. – Ha túléled kedves, én is túlélem veled, benned, akárhogyan. Amíg riz a szemed, amíg lehunyt szemmel islátsz, ha meghalok is, veled leszek, a lábnyomomban jársz. Álmodsz velem, és érez majd a kezed. És egyszer,egy hangban, mozdulatban majd újra megtalálsz. – Most már tudom, hogy mégiscsak dalnokféle vagy a te országodban. Oda szeretnék menni veled, a teszülföldedre – suttogta Vairo. – A Tzbirodalomba, ahol fényes tzgyönyörben zuhog ránk a ragyogás. Ottakarlak szeretni, szabadon, a fénytobzódó, fehér lángvirágok között. – Ugyan. – A tztündér a fejét csóválta, hajából arannyal sziporkázott a fény. – A szabadság csupán egy dolog.Az én anyám azt tanította, egyetlen dolog számít csak az élet végén: hogyan szerettünk, és elég forró, életadóvolt-e a szerelem, amely bellünk fakadt? – Szerelem? Mit neveztek ti szerelemnek? – kérdezte a nomád hitetlenkedve. Noha csak rejtett, harmadik szemével nézte a lányt, szorosra hunyt testi szemeibl patakzott a könny. – A láng titkos hatalmát, mely meghódítja és megtartja a másik halhatatlan lelkét. Azt a lelket, amely annyira

er s, hogy képes felemelni bennünket akár a szárny, mégis annyira gyönge, hogy éppolyan szüksége van reánk,mint nekünk reá. A hatalom ez, mellyel együtt szárnyalunk, de nélküle zuhanunk, a hideg, fekete mélybe. Ahalálba. – A tztündér fényvihart kavarva, kitárta szárnyait. – Nézz rám! – suttogta a lány és összekapcsolódott a tekintetük, az abbitfalakon át. A nomád fiúban elhallgatottaz emberfajtában örökkön suttogó, mérlegel és ítél bels hang. Érezte csupán a Tzbirodalom leányát, éppolykönnyedén, természetesen, ahogy lélegzett… és ujjongó döbbenettel tapasztalta, ahogy elragadja valamier feszítés-mentes, egyre duzzadó áramlás. Soha véget nem ér hullámzás volt, halhatatlan lélekszikrák titkostánca, melyben a kezdettl egymásnak teremtettek pontosan úgy éreznek és azt teszik egymással, amit, ahogyankell. Örökké.

Örökké?Az id haszontalan fogalommá vált és Vairo megérezte, hogy ez az a pillanat az életében, amely teljessé

teszi a létet és történjék eztán bármi is, már nem született hiába. – Megrzöd emlékemet? – suttogta a lány. Ezüst pászmák csordultak a csillagzó szemek sarkán.

A z ilanori nomád bólintott. Leszegett fejjel, félhangosan dúdolta az ilanoriak egyik legsibb búcsúdalát:az Utolsó Szavakat:

Holtomig hordalak El sosem ejtelek

Csontomba rejtelek rizlek, mint a vak Szemében rzi még Alkonyi ég színét,S amit még látott

Az utolsó sugarat



26.

A TORONIAK VISSZATÉRTEK. A sziklabombák közeled dübbenései olyan hatást keltettek, minthadobver vel ütötték volna a merülhajó acélhéját… és közben üvöltve sírtak a víznyomás préselte falak. – Minden levegt a légtartályokba! – kiáltott fel kétségbeesetten a Tartálymester.

– Honnan? – kérdezett vissza a Második Fürkész. – A küls héj behorpadozott, mindkét trigrammegsérült. Ráadásul az utolsó légelementál is haldoklik…Az utolsó sziklabomba talán félszáz lábnyival robbant felettük. Recsegett-ropogott a Korbács minden

eresztéke, a személyzet rült káoszban hányódott össze-vissza. A Parancsnoki teremben egyik kahrei szerkezet amásik után mondta fel a szolgálatot. Már a szükségvilágítás is pislákolt, kialudt, hunyorgott, ismét kigyulladtmegint, gyenge, zöld fénnyel. Valami csoda folytán a hajótat tzkamrája még mindig mködött. A vízgzharagosan dobolt a csvezetékekben, akár rikoltozó rült fejében a vér. A padló acéllemezén egyre magasabbanállt a víz – és hátul, a tatban feketén forrongott a betör áradat.

Több bomba nem volt – de ez már nem sokat segített rajtuk. – Száztíz láb, és süllyedünk tovább – mondta a Navigátor, a hirtelen beálló csendben. Egy idre elhallgatott azösszeprésel acélfalak jajszava. – Nem halhatunk meg így! – A Tartálymester már leplezetlenül zokogott. – Hát nem – mondta hirtelen a Mérnök. – Az építésnél gondoltunk erre is.

– Hogyan? – kapta fel a fejét a Kapitány. A parancsnoki teremben a következ pillanatokban szinte vágnilehetett a csendet. – A hajó így már nem juthat a felszínre. A ballaszttartályok, az alsó raktárfedélzet és a tat nagy része víz alatt.Mindez lehúzza a Korbácsot. De a hajót úgy terveztük, hogy vízbetörés esetén külön részekre válhasson. A hajómost három részre osztható. A rúnatábla legalsó jelei itt, olyan szimbólumokat hívnak életre, melyek vízmentesen lezárják, és a f tengelytl elválasztják a hajó egyes részeit. Egy kisebb kúpot az orrban, a parancsnoki kabint a légtartályokkal és a végül hátul a hajótatot, a tztündér kamrájával. Három rész. – A tat már tele van vízzel! – nyöszörögte a Tartálymester. – Azt leválasztjuk – bólintott a Mérnök. A zömök, darabos mozgású férfiról mintha lepergett volna a félelemutolsó foszlánya is. Mikor tervezni, számítani kellett, visszaváltozott hidegfej tervezmérnökké. – Csak így biztosíthatjuk, hogy a fajlagos felhajtóer a felszínre vigye a másik két részt. A hajótat persze, a lángkamrával ésa hátsó raktárakkal süllyedni fog tovább. – Fajlagos felhajtóer – ízlelgette a gnóm a kahrei kifejezést.

– És Vairo? – tette fel Kirsten a sokakat foglalkoztató kérdést. – Marad a lángkamra eltt. Az imént kérdeztem, Szellembeszéddel. A tztündérrel együtt akar meghalni – mondta a Fürkész rekedten. – Mi van a többi résszel? – kérdezte hirtelen a Kapitány. Szavai a morgó-nyöszörg fémsikolyba fúltak. Azacélfalak mintha szemmel láthatóan közelebb hajoltak volna a dereng fényben. – Százhúsz láb – jegyezte meg a Navigátor, teljesen feleslegesen. – Az orrban a legvastagabb a héjazat, hogy bírja a lékelést. A Fürkészek kamrája az egyetlen biztosan lezárhatórész. Nagyon kicsi. Nagyon kevés levegt bír el. Talán fel sem emelkedik. Ráadásul nincs saját világítása… – aMérnök hadarni kezdett. – A f fedélzet jobb? – vágott közbe a Kapitány. A Mérnök bólintott. – Nagyobb légtér, és a tartályok is ide csatlakoznak. Nagyobb felhajtóer . – Akkor a kalandozók mennek az orrba. Te… – mutatott Sianisra, majd Kirsten felé biccentett – …és téged semakarlak látni.

– Kapitány! – A legénységbl sokan egyszerre kezdtek kiáltozni. – Pofa be! – A heges koponyájú behemót végigmérte a legénységét. – A Mérnök maradhat – mutatott a halálosanfáradt kahreire. A hadimérnök tiltakozón emelte a kezét, de a Kapitány megragadta a csuklóját és egy határozottmozdulattal egyszer en maga mellé rántotta. – Navigátorra és Kormányosra is szükségem lesz még – intett és akét keanori egy emberként lépett a nyomába. – Kell egy Lángmester is, a második Korbácsra! Különben ki fogja be nekem az újabb elementálokat? – vigyorgott a Kapitány er ltetetten, majd szeme sarkából a Mérnökre pillantott. – Még hány embert választhatok?

Egy pillanatra megvastagodott a csend. Csak a vaksi vénember csoszogása hallatszott. – Nem akarok meghalni, én sem – mentegetzött Sinoquas, az Aschaoni Lángmester nyomorultul, pedig nemvádolta senki. Motyogva szégyenkezett a Kapitány széles háta mögött. – Még kettt, legfeljebb – bökte ki végül kényszeredetten a Mérnök, majd hozzátette: – Persze csak ha nem túlsúlyosak.

– Ne hagyj itt megfulladni! – vinnyogott a Tartálymester. A Kapitány keze ökölbe szorult, állán haragosanmegfeszült egy izom.



Mivel amúgy is útba esett a zátonyok felé, a maranor óvatosan elindult a hullámok hátán hirtelenfelbukkanó, bójához hasonlatos acélkúp irányába. A víz alatt mégiscsak nagyobb lehet egy bójánál – t dött alány, és elhatározta, hogy a Szellemlátásával is megnézi a mélybl felbukkanó roncsot.

Óvatosan tempózott a tenger váratlan ajándéka felé.Quironeia álmosító délutánba csendesült már. A lány mögött elsimuló tengeren semmi nem

emlékeztetett immár a vizek szörnyetegének haláltusájára. Csak valami darab fa, amolyan táblaféle.

Az álmatag hullámokon a kyr sakk, a morgeas silendum fatáblája ringatózott. A Quironeia sós vizeközönyösen nyaldosta a lyukacsokba szúrt sakkfigurákat.A vörös vesztésre állt.



Szerz i utószó

Korábbi írásaimhoz hasonlóan ez a kötet is sokat köszönhet másoknak. Sokat közülük barátaimnak mondhatok, másokat messzir l tisztelek csupán.Quiphann, az álmodó kövek városa jó öt esztendeje született. Ma is örömmel emlékszem vissza a közös

munkára Mayer Károllyal, írásaim legkitartóbb kritikusával. Utóbb, ezüstérmes modulként meg is jelent atörténet, abban a formájában az Ynevi Kalandozások cím kalandgy jteményben olvasható. Egyesek játszhatatlanul nehéznek ítélték akkortájt, és talán igazuk van – novellának készült, már akkor is.

Az írás során olyan támogatást és tanácsokat kaptam W. M. Chapman, Boomen és Yardain uraktól, amitaz értékel igazán, aki egymaga próbál egy hiteles, elevenen ragyogó világot felépíteni a hétköznapok szavaiból.Kritikusaimnak és utánzóimnak is hálás vagyok – ha szinte, a görbe tükörbl is tanulhat az ember.

Vairo búcsúdala ezúttal is tisztelgés egy valódi költ eltt: Györe Imre írta, évekkel azeltt, hogyelször felsírtam volna egy bizonyos mentautó hordágyán. Végül egy sokunk számára ismeretlenzeneszerznek, Buttinger Gergelynek mondok köszönetet a sodróan lüktet, máskor szívszorítóan mélabús,avagy diadalmasan dübörg Ynev-szimfóniákkal átvirrasztott éjszakákért.



Quiphann titkos története

(A Csatos Rézkönyv kronológiája alapján)

P.e. 2707. (K.sz. 14 576) A Káoszkori Ház – Listák els tekercseinek keletkezése. A tekercsek több, mint ötezer kyr családot sorolnak fel, akik az egykori birodalom északi területein élnek vagy ide költöztek a Birodalomszéthullása után. Quiphannt itt jegyzik elször, mint Morgena istenn álomvárosát.

P.e. 2966. egy csataleírás név szerint említi a Pidera délkeleti lábainál fekv települést: Ryeket.

P.e. 2697. Els írásos emlékek a quiphanni építkezésekr l: a Birodalomban példátlan módon, a crantai romokra

épült város lakói titáni márványhidat emeltek tulajdon házaik felett . Más feljegyzések szerint a quiphanniak aCranta-korabeli hídóriást csupán helyreállítják. Az építkezés céljáról sem akkor, sem kés bb nem esik szó.

P.e. 2690. körül: a Végtelen Hídjának megnyitása Quiphannban – ezzel egyid ben az els szkszavúfeljegyzések az alakját tetszlegesen váltó zha'tan fajról. Egyedül az enrawelli krónikákban említik jóindulattal a„túlsó hídf népét” – akiknek érkezése talán nem véletlenül esik egybe Enrawell hatalmi stabilizálódásának kezdeteivel.

P.e. 2666. Felteheten a zha'tanok közremködése eredményeképp Quiphanntól északra újfajta tudomány beavatottjai tnnek fel. A krónikák ettl az évtl datálják a Dawa Birodalom születését, nem titkolva, hogy már kezdetben nagy ellentétek feszülnek az ifjú Dawa és a hatalma delel jéhez közeled Ryek között.

P.e. 2446. Ryek Els Shaddja, Cyrjak felfedi Quiphann titkát. Az alakváltók összeesküvésének híre eljut a

shuluri Boszorkányer dbe is, hatalmi harcot robbantva ki az si falak között. Shulur urai végül Ryek melléállnak. A paktum másnapján Ryek démonlovasai lerohanják Quiphannt, a zha'tanok hídf városát, és lakóitválogatás nélkül, az utolsó szálig lemészárolják. A város elnéptelenedik, az elkövetkez századok során csak aközeli Sogron-szentély papjai emlékeznek Morgena egykori városára.

P.e. 2411. A quiphanni Sogron-szentély elzárkózik a külvilág ell. Morgena hívei ugyanerre az évre teszik istenn jük egyik Hírnökének eltnését.

P.sz. 949. Az öt kyr isten megjelenik a godorai Függkertben, ahol a korábban színfalak mögött dúlóellenségeskedés nyílt összecsapásba torkollik.

P.sz. 3690. A Révület Kútjában raboskodó Hírnök els üzenetei.



Függelékek

A Hetedkorban gyakrabban használt kifejezésekr

l

Aschaon (tor.)A Quiron-Pentád tzmestereinek rendje, mely az öt város mértani középpontjában található Kapuváros

eredeti, toroni nevét (Lángforrás) vette fel. A tzmesterek hatalma nem dogmatikus tanokon alapul: nemzedékr lnemzedékre változik, felölelve az aszisz boszorkányok és boszorkánymesterek tudását csakúgy, mint a sogronitakánon töredékeit. Ez utóbbi elsajátításának komoly akadálya, hogy a Tzkobrával köthet szeráfi alku szövegefeledésbe merült az idk folyamán, így az aschaoniaknak még csak közvetett kapcsolatuk sincs a Láng Urával.Doran mágusai, nem kis malíciával, ennek tulajdonítják, hogy az Aschaon nagymesterei nem iskolát, csupán

céhet alapítottak.A tzmesterek – korlátaikat felismerve – emberöltk óta keresik a sogronita szeráfi alku eredetiszövegét, egyszersmind gátlástalanul kísérleteznek a tz és szél varázslataival. A céh számottev haladást értek el a lángtetoválások és az er ket srít testrajzolatok kidolgozása terén, melyek alkalmazásával a jelöltmeglehetsen gyorsan és csekély er feszítéssel haladhat elre az elemek uralásában – a módszer hátránya, hogyvalósággal habzsolja az életer t. A testrajzolatokkal varázsló adeptusok tévesztés esetén gyors halálraszámíthatnak: lángözön emészti el az óvatlant, avagy belülr l robban fel, akár a t napon felfúvódó békatetem.A gyors haladás és a könnyen megszerezhet hatalom csábítása azonban mindig er sebbnek bizonyult a rút halálfenyegetésénél.

Az aschaoni tzmestereket sem Ordan, sem Toron nem ismeri el: kontár bozótvarázslóként emlegetik acéh f rangúit is. Más kérdés, hogy amint elhagyják a Pentád városainak védelmét, valóságos hajtóvadászatotrendeznek utánuk.

centarior (tor)Flottatiszti rang, csakis sokéves kapitányi szolgálattal érdemelhet ki. Nincs ugyan születéshez kötve,

de ritkán adományozzák közrend származásúaknak. Jelentése közelítleg: „hajóbáró”.

Csatos Rézkönyva mindmáig legtermékenyebb gnóm író-utazó, Rolfrbyknos… útinaplója. Az eredeti példány mindmáig

nem került el, noha a kontinens számos könyvtárában utalnak a hírhedt feljegyzésekre. A Csatos Rézkönyvtémáját tekintve mindent felölel, a szó szoros értelmében. Egész fejezetek foglalkoznak a hatodkori kyr démonvadász légiók harcmodorával, a khálok szerelmi életével, a niarei testfestészet mért elemzésével és aszárazbab tartósításának rejtelmeivel. Egyesek szerint az eredeti könyv egy végtelen, soha be nem fejezalkotás, mások szerint egyszer en nem is létezik, az utalások csupán a könyvtárakat fosztogató gnóm tolvaj,Rolfrbyknos… ottjártának bizonyítékai.

Csillagvet (Yi'lassin: dzsenn)A kevés számú ismert, dzsenn eredetnek tartott szó egyike. Értelmezését a Csatos Rézkönyv egy

dzsenneknek tulajdonított tekercsre, a Ial Natiahan-ra vezeti vissza. A dzsenn (és természetesen a dzsad)legendák olykor „csillagvetként” említenek olyan halandókat, akiknek – tudtukon kívül – megadatik az isteniképesség, hogy hsi lángot lobbantsanak társaikban. A csillagvetk szinte kivétel nélkül egyszer emberek, akik környezetüket a legnagyszer bb, krónikákba ill tettekre sarkallhatják, legtöbbször csupán puszta jelenlétükkel.A dzsad írástudók kizárólag dzsenn vér eknek tulajdonították ezt az adományt, ám a Csatos Rézkönyv kétellenpéldát is említ a Hetedkorból: az egyik a nép ajkán él Fakó Zarándok, a másik egy kevéssé ismert, erioniszületés kalandozó, Sianis Ramraquo.

Hét mvészet.A „dalnokok hét mvészetér l” már Enrawell historikusai is beszámolnak. A Tudástár krónikái szerint a

dalnokoknak tulajdonított hatalmat „hét mvészet” alapozza meg. Elsként a hangok tudását említik, az éneklés

és dalmágia tudományát. Másodikként a hangok misztériumát dolgozták ki Enrawell egykori énekesei: ahangszer és a hangokkal varázslás titkait. Ezt követte a „szavak tudása” a verselés és a szómágia alapjai. Innen



már csak egy lépés volt a „szavak bvölete” ami voltaképpen a szónoklástan és diplomácia mesterfokúelsajátítását jelentette. Az ún. „ötödik mvészet” talán a leglátványosabb: az uralom a látszat és akarat felett, amiegyszersmind a színészet és fénymágia mesterfokú alkalmazására is utalt. Egyetlen dalnok sem élhetett soká ahatodik, a penge mvészete nélkül, melynek neve is önmagáért beszélt. Az ötödkor óta valamennyi magára isadó muzsikás világcsavargó kötelességének érezte, hogy egyforma jól bánjon a húrok és a penge acéljával – máskülönben nem élt soká. A hetedik mvészetr l a lelkes csodálok tán még többet összehordtak az eltelt

századok során, mint az el hatról: ez pedig nem volt más, mint a test mvészete. A maradéktalan gyönyör nyújtása és szinte befogadása.

Hatysa (kyr)Az si Kyria varázstudói nem tör dtek bele a Birodalom széthullásába. Konokul ragaszkodtak az örök

Császárság eszméjéhez – céljaik érdekében maguk is szembeszálltak a múló idvel. Az Örök Körforgástmegtagadva az árnyak fél – életét választották, hogy megrizhessék az skorok emlékét és tudományát. A lidérc – sorsot választó varázstudók utóbb szinte kivétel nélkül belerültek a halhatatlanság fakó évezredeibe – ám akevés, aki megrizte ép elméjét, az eszelsöknél is veszedelmesebb. Valamennyien hideg, számítórosszindulattal viseltetnek a Kyria romjai felett nyüzsg új faj, az emberek iránt.

Liborion (kyr)Emléktár A nagyobb kyr városokat az ötödkor óta császári parancs kötelezi egy-egy úgynevezett

„emléktár” felállítására. Ezek – a város krónikáján és Nemesi Családjainak genealógiáján kívül – a városbanfelhalmozott tudás tárházai is. A városi Liborionok gazdagságát jórészt a megteleped írástudók – papok,varázshasználók – valamint a település vagyoni helyzete, illetve múltja határozza meg. A déli part egyik leggazdagabb Liboriona a Yankari Pentád f városáé, mely sokak szerint akár Ifin Királyi Könyvpalotájával isvetekszik.

maranor (tor)tengerésztiszt, közösre általában hajóskapitányként fordítják, noha a Toroni Birodalomban jelentheti

akár tucatnyi hajó parancsnokságát is.

Quessorok (kyr-tor)Tharr egyházának bels megtisztítói, ismertebb nevükön a Vizsgálók. A Tharr – egyház kebelén szinte

folyamatosan dúló belháborúk döntnökei, dogmák értelmezi és betartatói. Cselekedeteik gyakorta zavarosak és

érthetetlenek, háromfej szörnyistenük szándékának megfelelen. A Birodalomban vérszín dreggist – egyfajtahosszú lepelruhát – ezüst szarvsapkát viselnek. Ezt a hivatalukat jelképez háromujjas gy és a hírhedtquessori pálca egészíti ki, melynek fején az általuk képviselt pápa címerállata díszlik.

sanquinatorok (tor)vérpusztítók. Tharr egyik leghírhedtebb szektájának tagjai, akik a friss vérben megkötött mana

felszabadításával nyerik varázshatalmukat. A vérmágia mesterei, akik számára a rituális gyilkosságok és a pusztítás több, mint szenvedély: szent kötelesség.

strateggiorok (kyr-tor)Csatamágusok. Olyan – többnyire pusztító varázslatokra szakosodott – varázstudók, aki a mágia

mesterfogásai mellett elsajátítja a hadviselés és a stratégia alapjait is. Iskolaszer én szinte kizárólag Toronbanoktatják a csatamágusokat. A hagyománytisztel varázstudók általában megvetéssel, rosszabb esetben többé-

kevésbé leplezett irigységgel beszélnek a hatalmukat áruba bocsátó strateggiorokról.

Sytchan (kyr)Félholdforma, áldozórítusoknál használt sarlókard; az si Kyriában nem a papság, hanem az életer vel

kísérletez varázslóiskolák forgatták elszeretettel.Tharr (kyr)

A kyr istenek között az elmúlás megtestesít je: írott forrásokban Háromfejként, olykor Némakéntszerepel. Kultusza – noha a Káoszkor zrzavarában halálistenné alacsonyult – ma is dívik a kontinensen: híveielssorban a Quiron-tenger mellékén élnek; szent szimbólumai (bak, kígyó, oroszlán) számos toroni és abasziszihadilobogón köszönnek vissza. Papjai fiatal fiúkat rabolnak, hogy szerzeteseket neveljenek bel lük, átalakítva,eltorzítva ket Tharr kedvére. Ezektl a kénsárga kámzsát visel, pikkelyes b, félig hüll, félig ember teremtményektl okkal retteg a világ. Az Északi Szövetség területén Tharr szertartásait gyakorolni tilos, a

törvények megszegése azonnali halált jelent. A vörös hadurak annyira gylölik, hogy a tizenharmadik zászlóháború után irtóhadjáratot indítottak hívei ellen. A Háromfej kultusza a Sheraltól délre úgyszólván



ismeretlen, a Pyarroni Paktum mégis tiltja, hisz emberáldozatot kíván.

Wagandák (közös?)Dél-Quironeia hajdan rettegett nomád népe, mely Rowon városállamát bevéve utóbb letelepült

életmódra tért át. Szálas termet, szívós fiaik még századok múltán is szívesen elevenítik fel atyáik rabló- portyázó életmódját, ennek megfelelen Dél-Quironeia legvadabb zsoldosaiként híresültek el.

Zauderek (kyr, zha'tan)Lárvanép: alakját és arcvonásait bizonyos korlátok között tetszés szerint változtató, embertl idegen

értelemmel bíró faj. Eredeti formájában a legritkább esetben látható: ekkor sovány alkatú, vöröses szrrel borított. Széles, cápafogsorú szájáról, kocsonyásan lüktet, áttetsz agykoponyájáról könnyen felismerhet – deez az a forma amit a legritkább esetben vesz fel, ami érthet is, hiszen Észak népei engesztelhetetlen gylölettelviseltetnek irántuk. A gylölség közel hétezer éves eredet: a zauderek akkor próbálták meg leigázni az akkortájtfennmaradásukért küzd északi fajokat. A titokban megkezdett inváziónak Ryek démonlovasai vetettek véget,akik az utolsó szálig lemészárolták a megszállást vezet zauder varázstudókat. A lárvanép túléli azótaszétszóródtak az egész kontinensen, Doran krónikásai mégis óva intenek tlük: megítélésük szerint létszámuk ésvarázshatalmuk csökkent csupán az els megszállási kísérlet óta – ggös bosszúvágyuk sohasem.

Alan O'Connor Siró fém.pdf

Documents

Transcript of Alan O'Connor Siró fém.pdf